19187 ima található a honlapon, összesen 22699 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Tihanyi Bencés Apátság prédikációi

    Tihanyi Bencés Apátság prédikációi
    Hetente frissül

    Tihanyi Bencés Apátság prédikációi

    Tihanyi Bencés Apátság Rózsafüzér

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    01

    https://youtu.be/2ChJfaqo4_s

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság Rózysafüzés és Szentmisekedd

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    31

    https://youtu.be/NuS9XMhxPVg

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság prédikációiNagyböjt 5. vasárnapja

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    29

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság Maurus atya nagyböjti konferenciabeszéd sorozata5. záró beszéd - Jézus anyja, Mária és az Egyház

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    28

    Jézus anyja, Mária és az Egyház

    2018-ban jelent meg és már 2019-ben lefordították napjaink neves német hittudósának, Gerhard Lohfinknak „Ötven levél a keresztény hitről” című könyvét. A könyv egy kitalált történettel kezdődik. Egy kislány azzal az ötlettel fordul a nem keresztény, nem hívő szüleihez, hogy szeretne elsőáldozó lenni a barátnőivel. A szülők megdöbbennek, nem tudják, mi tévők legyenek. Tanácstalanságukban fordulnak a szerzőhöz, aki levelezni kezd velük. Ötven levélben fogalmazza meg számukra a kereszténység legfontosabb igazságait. A történet, ismétlem, kitalált. A szerző ezeken a leveleken keresztül akarja bemutatni a kereszténységet nem hívő kortársainak, akik valamilyen okból mégis érdeklődéssel fordulnak a kereszténység felé.

    Szűz Máriával kapcsolatban természetesen fölveti a szokásos nehézségeket. Miért játszik Mária oly nagy szerepet az Egyházban? Van talán valamiféle tudatalatti Mária-imádás a katolicizmusban? Netán Mária helyettesítené az ókori pogányok anyaisteneit? Természetesen előkerülnek a protestáns nehézségek is Mária közbenjárásával, illetve Jézus testvéreivel kapcsolatban.

    Szűz Mária a II. Vatikáni Zsinaton (1962-1965) is a viták kereszttüzébe került. A zsinati atyák egy része amellett kardoskodott, hogy a Zsinat adjon ki egy önálló dokumentumot Vele kapcsolatban. Az atyák többsége azonban azon a véleményen volt, hogy Mária az Egyház legnagyobb és legelső tagja, példaképe, sőt az Egyház ikonja. Ezért nincs értelme Őt kiragadni az Egyházból és önállósítani. Fogalmazzuk meg a Vele kapcsolatos hitünket az Egyházról szóló dokumentumban. A helyzet végül is ebben az irányban oldódott meg. A Máriával kapcsolatos katolikus hitet az Egyházról szóló dokumentum utolsó fejezetében fogalmazták meg a zsinati atyák, akik így fogalmaznak: Mária „teljesen átadta magát Fia személyének és művének; és neki alárendelve magát vele együtt szolgálta a megváltás misztériumát. Joggal gondolják tehát a szentatyák, hogy Mária nem csupán passzív eszköze volt Istennek, hiszen szabad hittel és engedelmességgel működött közre az emberiség üdvözítésében. Ő ugyanis, miként Szent Iréneusz mondja, „engedelmességével mind önmaga, mind az egész emberiség üdvösségének oka lett”, ezért sok korai egyházatya szívesen hirdeti vele együtt szentbeszédeiben: „Éva engedetlenségének csomóját kibontotta Mária engedelmessége; s amit a szűz Éva megkötözött hitetlenségével, azt Szűz Mária föloldotta hitével”; Évával összehasonlítva „az élők Anyjának” mondják Máriát, és gyakran kijelentik: „Éva által jött a halál, Mária által jött az élet” (LG 56. pont). Ehhez hasonlóan Szent Ágoston is hangsúlyozza, hogy „Mária előbb foganta Jézust hitében, mint testében”.

    A történelem folyamán Máriával kapcsolatban négy hittételben, dogmában fogalmazódott meg az Egyház hite.

    Elsőként hiszünk abban, hogy Mária Isten anyja. Mindjárt szögezzük le azt, hogy Mária nem Istennek mint Istennek anyja. Isten örökkévaló, Ő nem keletkezik, tehát anyja sem lehet. Mária anyja az emberré lett Fiúistennek. Mivel az anya nemcsak a testét szüli meg gyermekének, hanem magát a gyermeket személyes valóságában, ezért – mivel gyermeke Isten – teljes joggal vallhatjuk róla, hogy Isten anyja. Mária iránti tiszteletünknek ez az alapja, ez az első és legfontosabb mozzanata. Mária akkor foganta meg Jézus Krisztust, amikor az angyal szavára kimondotta az igent erre az anyaságra, vállalta Isten akaratát: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, történjék velem szavad szerint” (Lk 1,38). Mária igazi nagysága éppen a hitében van: még mielőtt bármilyen tapasztalata lett volna arról, hogy mit is jelent ez az anyaság, hitének erejében igent mondott rá, vállalta. Igazában Jézussal való történetében tanulgatta anyaságát. Nem véletlenül fogalmaz az evangélium úgy többször is, hogy „Mária őrizte szívében ezeket a dolgokat, és kereste értelmüket” (Lk 2,19). Korunkban a Máriával kapcsolatos teológia egyik jelentős alakja, René Laurentin arra a kérdésre, hogy tudta-e Mária, hogy az Ő Fia Isten, így fogalmazott: Mária felismerése inkább beleérzésszerű, mint kifejezett, inkább a lényeget érintő, mint fogalmi, inkább egy „eleven belehelyezkedés”. Nem tételezhetjük föl, hogy Mária tompán és a Szentírás értése nélkül állt volna vele szemben. Így fogalmazhatunk: Mária abban a pillanatban annyit fogott fel Fiának istenségéből, amennyi számára magából az ószövetségi kinyilatkoztatásból adódott. Nem véletlenül fogalmazódik meg az evangéliumban, és éppen a szűzzel kapcsolatban, aki nevet ad neki, hogy a Megváltó neve „Emmánuel” lesz, ami azt jelenti „Velünk az Isten.” Biztos, hogy Jézus istenségét a tanítványai a feltámadása eseményében fogták fel. Ez biztos, hogy Máriával kapcsolatban is igaz: azok a sejtések, beleérzések, amelyek az ószövetségi kinyilatkoztatás nyomán benne éltek, igazában az Ő számára is Fiának feltámadásában váltak világossá, egyértelművé. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Mária kezdettől a húsvéti beteljesedésig úton volt Fia igazi valóságának felismerése felé.

    A második a Máriára vonatkozó hitünkben, hogy szeplőtelenül fogantatott. Mit jelent ez? Mindnyájan Ádám és Éva gyerekeiként Isten kegyelme nélkül, az „áteredő bűn” állapotában jövünk a világra. Meg vagyunk fertőzve, ebben az állapotban élünk, cselekszünk, egyre fertőzöttebbé válunk, és másokat is megfertőzünk. „Szeplősök”, bűnösök vagyunk és leszünk is, ha valaki meg nem ment, meg nem gyógyít, a szó igazi értelmében nem „sterilizál” bennünket. Mária is ebben az állapotban született és leledzett volna, ha nem az lett volna sorsa, hogy az emberré testesült Isten Fiának, a Szentnek anyja legyen. Természetesen emiatt egy pillanatig sem lehetett a Sátán szolgaságában. A mennyei Atya Jézus Krisztusra való tekintettel léte gyökerében megmentette, megváltotta Őt. A szeplőtelen fogantatás azt jelenti, hogy Mária tisztán, nem az áteredő bűntől megfertőzve lépett be a világba, és ez az eredendő tisztaság egész életét áthatotta, nemcsak az áteredő bűntől, de a személyes bűnöktől is megmentette. A bűnbeesés történetében olvassuk a Szentírás első könyvében a kígyónak, a Sátánnak mondott szavakat: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé: Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod” (Ter 3,15). A keresztény olvasó számára az asszony Mária, ivadéka Jézus Krisztus, aki eltiporja a Gonosz fejét, az pedig a neki okozott szenvedésekkel, az iránta való gyűlölettel a sarkát mardossa. Ez az ellenségeskedés Mária és a Gonosz között éppen a szeplőtelen fogantatás. Ezt ünnepeljük Adventben, december 8-án.

    Harmadik Mária-dogmánk az Ő szüzessége. Hitünk szerint Mária szűzként foganta Jézust, a szülésben is szűz maradt, és utána is szűzként élt. A szüzesség Szent Pál apostol megfogalmazásában annyi, mint „osztatlan szívvel ragaszkodni az Úrhoz.” (1Kor 7,35). Természetes, hogy akit olyan mélyen, létének gyökerében magához emelt Isten, az ettől a szerelemtől nem tud és nem is akar megválni, ez lesz számára az egyetlen, és ez magától értetődő. Ez az Úrral való osztatlan kapcsolat a szülésében is ott volt. Azt jelenti, hogy nem egy férfinek szüli a gyermekét, nem is attól kapta, hanem Jézust a mennyei Atyától és a mennyei Atyáért kapta. A szülésben való szüzessége azt jelenti, hogy ebben a szülésben teljesen Istentől megajándékozottnak érezhette magát.

    A Szentírásban szó van Jézus testvéreiről. Református testvéreink éppen emiatt nem tartják Máriát szűznek. Arról azonban nem feledkezhetünk meg, hogy a zsidók általában nagy családban éltek. Ez azt jelentette, hogy a szülők nagyszülőként, sőt esetleg dédszülőként is együtt éltek gyerekeik, unokáik családjaival. Az ezekben született gyerekeket testvéreknek nevezték, de ők igazában unokatestvérek voltak. Ezt igazolja az is, hogy a Szentírásban megtaláljuk azon gyerekek anyjának nevét, akiket előzőleg Jézus testvéreiként emlegetett a szöveg.

    A negyedik dogma Mária földi életének végéről szól. Ezt már Szent István királyunk idejében is augusztus 15-én ünnepelték Nagyboldogasszonyként. Ez az ősi keresztény meggyőződés arról szól, hogy Máriát földi életének végén a feltámadott és megdicsőült Jézus Krisztus testestől-lelkestől, teljes emberségében a mennyei dicsőségbe emelte. Ez Mária mennybevétele. Végül is mindannyiunk számára ez az emberi élet célja, végső kimenetele, kifutása. A hitvallás mondata: „Hiszem a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet” éppen erről szól. Ha mindnyájunk számára ez az élet végső nagy eseménye, az üdvösség, az örök élet egész emberségünk számára, igazában az lenne a különös, ha Jézus az édesanyját nem részesítette volna ebben már az első alkalommal, hogy feltámadása után megdicsőült és a mennyben az Atya jobbjára ült. Ezt az ősi meggyőződést 1950. november 1-jén, Mindenszentek ünnepén XII. Pius pápa dogmaként, vagyis az egész Egyház számára hiendő hitigazságként hirdette ki.

    Ha jól meggondoljuk, ezekben a hitigazságokban tulajdonképpen mindnyájunk élete benne van. Hiszen mindnyájunk számára a hit kegyelme azt jelenti, hogy Jézus Krisztus megszületik a szívünkben, a lelkünkben, a gondolkodásunkban, az életünkben. Ilyen formán tulajdonképpen mindannyian anyjává válunk Jézusnak. Erre Jézus maga is utalt, amikor egyszer azt mondta, hogy aki az Ő mennyei Atyjának akaratát megcselekszi, az neki fivére, nővére és anyja (Vö. Mk 3,34). Keresztségünkben Jézus halála és feltámadása eseménnyé vált: halála által meghaltunk a bűnnek és feltámadtunk Isten gyermekeinek életére, megigazultunk. Ha hitelesen vagyunk keresztények, akkor az életünk a bűn elleni küzdelem, a megszentelődés. Ez valamiképpen a szüzesség megélése, hiszen minél inkább megéljük Istennel való szeretetközösségünket, annál inkább osztatlanul adjuk át magunkat neki és ez éppen a szüzesség. És utunk a megszentelődésen át az üdvösségbe, a mennybe vezet, ahol testünk feltámadásában is részesedünk, és így testi-lelki valóságunkban élvezhetjük az üdvösség, a menny minden ajándékát. Arra vagyunk hivatva, hogy a mennybe menjünk. Így tulajdonképpen Mária egész életében, sorsában megjelenik, láthatóvá válik az Egyház. Tökéletesen igaz, hogy Mária nemcsak az Egyház első és leghitelesebb tagja, de tulajdonképpen az Egyház ikonja, ősképe. Ezt az igazságot gyönyörűen ábrázolja Mária Erzsébetnél, Keresztelő Szent János anyjánál tett látogatása. Mária már méhében a megfogant Üdvözítőt vitte. Így Jézus már anyja méhében megszentelte előfutárát, Jánost. Mária azért is ment, hogy segítsen a szülés előtt álló idősebb rokonának. Erzsébettel való találkozása kapcsán énekelte el Mária gyönyörű, Istent magasztaló hálaénekét, a Magnificatot. Végül is ez az Egyház: hivatása, hogy az emberek közé vigye Jézust, és az emberiséget az Ő tanítványává tegye. Ebben a küldetésében nem mehet el részvétlenül az emberek szükségletei, nyomorúságai mellett, segítenie kell. Egész életéből akkor fakad igazi öröm, ha fölfedezi a világban Isten jóságos szeretetét és ujjongó örömmel dicsőíteni, magasztalni, áldani tudja Őt. Így lesz Mária Egyház. Így lesz az Egyház Mária.

    Mária az Egyház tudatában úgy van jelen, mint Jézus híveinek az anyja. Ha az Egyház Krisztus misztikus, titokzatos teste, akkor Mária anyasága kiterjed rá is. Jézus anyja szükségképpen az Egyház anyja, Közbenjárója, Szószólója. A Zsinat így fogalmaz: Mária „anyai szeretetével gondoskodik Fia testvéreiről, akik még zarándokok, s veszedelmek között forognak és szorongatások érik őket, míg el nem érkeznek a boldog hazába. Ezért nevezik a Boldogságos Szüzet az Egyházban Szószólónak, Segítőnek, Oltalmazónak, Közvetítőnek. Természetesen ezeket úgy kell érteni, hogy ne csökkentsék Krisztus, az egyetlen Közvetítő méltóságát és hatóerejét, és ahhoz semmit hozzá ne adjanak. Nincs ugyanis teremtmény, akit a megtestesült Igével és Megváltóval egy sorba lehetne állítani, hanem miként Krisztus papságában másképpen részesednek a felszentelt szolgák, mint a hívő nép, s miként Isten egyetlen jósága valóban sokféleképpen árad szét a teremtményekben, úgy a Megváltó egyedülálló közvetítése sem zárja ki, hanem életre hívja a teremtményekben az egy forrásból merítő változatos részvételt” (LG 62. pont). Végül is mindnyájan közvetítők vagyunk akár azzal, hogy imádkozunk egymásért, akár azzal, hogy segítségére sietünk egymásnak, de mindezt Jézus akaratából és erejéből, aki azt mondotta: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bőséges gyümölcsöt terem, mert nélkülem semmit sem tudtok tenni” (Jn 15,5).

    Ökumenikus szempontból nagyon fontos, amit a Zsinat a hittudósok figyelmébe ajánl: „A hittudósokat és az isteni Ige hirdetőit nyomatékosan buzdítja, hogy gondosan tartózkodjanak minden hamis túlzástól, de az indokolatlan szűkkeblűségtől is az Istenszülő páratlan méltóságának szemléltetésében. A Tanítóhivatal vezetése mellett tanulmányozzák a Szentírást, a szentatyákat, az egyháztanítókat és az Egyház liturgikus hagyományait, hogy helyesen világíthassák meg a Boldogságos Szűz szerepét és kiváltságait, melyek mindig Krisztusra irányulnak, aki minden igazság, szentség és jámborság forrása. Gondosan tartózkodjanak szavaikban és tetteikben mindentől, ami az Egyház igazi tanítását illetően megtéveszthetné az elkülönült testvéreket vagy bárki mást.” És természetesen a hívőknek, nekünk is súlyos üzenete a Zsinatnak: „Fontolják meg a hívők, hogy a valódi áhítat nem terméketlen és átmeneti érzelemből áll, nem is valamilyen hiszékenységből; ellenkezőleg, az igaz hitből indul ki, mely elismerteti velünk Isten Anyjának kiválóságát, és iránta gyermeki szeretetre és erényeinek utánzására buzdít” (LG 67. pont).

    Ezt az Egyházról, a mi Egyházunkról szóló sorozatot zárjuk le most a Zsinat szavaival: „Míg az Egyház a Boldogságos Szűzanya személyében már elérkezett a tökéletességre, s ezért ránc és szeplő nélkül való, a keresztények még csak törekszenek a bűn legyőzésére és az életszentségben való növekedésre, ezért Máriára emelik szemüket, minthogy Ő az erények mintaképeként tündöklik a kiválasztottak egész közössége előtt. Amikor az Egyház áhítattal elmélkedik róla és az emberré lett Igének világosságában szemléli Őt, tisztelettudó lélekkel hatol beljebb a megtestesülés mélységes titkába, és egyre jobban hasonlóvá válik Vőlegényéhez. Mária ugyanis oly benső helyet foglal el az üdvösség történetében, hogy a hit legfőbb titkait egyesíti és tükrözi magában; ezért dicsérete és tisztelete hatékonyan hívja Fiához, Fiának áldozatához és az Atya szeretetéhez a hívőket. Az Egyház viszont, – mikor Krisztus dicsőségéért fárad – egyre hasonlóbbá lesz magasztos Előképéhez, mert folytonosan fejlődik a hitben, a reményben, a szeretetben, s mindenütt keresi és megteszi Isten akaratát. Ezért az Egyház apostoli munkájában is méltán tekint föl arra, aki világra szülte Krisztust, aki azért fogantatott a Szentlélektől és született a Szűztől, hogy az Egyház által a hívők szívében is megszülessék és felnövekedjék. A Szent Szűz a maga életében annak az anyai érzületnek a példája, melynek el kell töltenie az apostoli küldetésű Egyház minden munkatársát, aki az emberek újjászületéséért fáradozik” (LG 65. pont). Ámen.

    M E G F O N T O L Á S U L :

    1. Tudatában vagyok-e annak, hogy a Mária jelenések (pl. Fatima, Medjugorje) Krisztusról szólnak, céljuk nem Mária, hanem az, hogy Krisztushoz térjünk, növekedjünk a beléje vetett hitben és az iránta való szeretetben? Ezért hangsúlyozza Mária kivétel nélkül a bűnbánat, a megtérés szükségességét és az imádság nélkülözhetetlenségét!

    2. Máriával kapcsolatos gondolataimat, iránta való tiszteletemet mennyire határozza meg az Egyház hite, a róla szóló négy hitigazság?

    3. Imádkozom-e a Rózsafüzért? Abban a tudatban imádkozom-e, hogy ebben mindig Jézus életének titkai vesznek körül?

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság prédikációiKeresztút és szentmise

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    27

    https://youtu.be/WAMgxXzQRDo

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság prédikációiNagyböjt 4. hete hétfő

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    23

    https://youtu.be/MzON99Nmzis

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság Maurus atya nagyböjti konferenciabeszéd-sorozataaz Egyházról 4. beszéd

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    22

    Egyetemes meghívás az életszentségre az Egyházban

    Egy napilap egyik tavaly decemberi számában olvastam ezt a mondatot: „Jézus csodálatos, az egyház rossz!” Ezt a mondatot el is lehet fogadni. Ugyanis, mint minden emberi közösség, az Egyház is emberekből áll, akik jó tulajdonságaik mellett rosszakkal is bírnak, bűnöket is követnek el, és nem is okvetlenül igyekeznek következetesen kereszténnyé válni. A középkorban voltak eretnekségek, amelyek úgy gondolták, hogy az Egyház tagjai csak a tökéletesek, a tiszták. A katolikus Egyház viszont ragaszkodik ahhoz, hogy a bűnösök is tagjai, mert megtérni bármikor lehet. Középkori eredetű a mondás, hogy „Ecclesia semper reformanda est”, azaz „Az Egyház mindig reformra szorul.” Természetesen jó, ha a reformot magunkon kezdjük. Ezzel együtt az Egyház igyekszik vonzóan felmutatni azokat a nagy, pozitív értékeket, amelyek magukkal ragadhatják az emberek szívét, és elindulhatnak a fejlődés útján ezek segítségével.

    A II. Vatikáni Zsinat Egyházról szóló dokumentumában az ötödik fejezet címe: „Az életszentségre szóló egyetemes meghívás az Egyházban”. Ebben a beszédben ezzel foglalkozom.

    Az első kérdés mindjárt az, hogy mi az életszentség? A Szentírásban a „szent” szó elsősorban Istenre vonatkozik. Isten a Szent. Istennel kapcsolatban ez a szó nem valami erkölcsi tulajdonságot jelent, mint például jóság, segítőkészség, megbocsátás és a többi. Istennel kapcsolatban a szent azt jelenti, hogy Ő semmivel és senkivel sem összehasonlítható, egyedülálló, tökéletes, a mindent Fölülmúló. Latinul ezt így mondjuk: „Absolutum”, azaz Föltétlen. A létét senkitől sem kapta, önmagában bírja, örökkévaló. A 20. század jelentős hittudósa, Gál Ferenc számára ennek a szónak ez a tartalma: „Ő az önmagában nyugvó és önmagának elegendő gazdagság. Az ősforrás, amelyből állandóan buzog a lét és soha el nem fogy. A csipkebokor, amely folyton ontja lángjait és soha el nem hamvad. Ő a foglalata mindennek, amiről elmondhatjuk, hogy valami, hogy érték vagy gondolat. Ő a világosság homály nélkül, erő lankadás nélkül, értelem tudatlanság és kételkedés nélkül, szentség tétovázás és erőtlenség nélkül. Benne nincs rés, ami kitöltésre vár, nincs parlag, amin még lehetne vetni. Élete egészen élet, tudatában egyszerre ott feszül a végtelen tudás, a lankadás nélküli szeretet, a hatalom és szentség átélése, a szépség minden gyönyöre, a jóság minden kelleme, ezért csak Ő mondhatja magáról, hogy én vagyok az élet.”

    Isten a maga képére teremtett minket. Ember voltunk akkor válik teljessé, ha a mi mértékünk szerint valóban hasonlóvá leszünk hozzá. A kiteljesedésünk, az üdvösségünk az, hogy részesedünk az Ő életében. Ez az életszentség. Istenről a legtöbbet akkor mondja el a Szentírás, amikor Őt Szeretetnek mondja. Isten nem szeret így vagy úgy, jobban vagy kevésbé, hanem Ő maga a Szeretet. A keresztény ember tökéletessége éppen az, hogy az Ő végtelen szeretetéből a magunk életében igyekezzünk minél többet megélni, megvalósítani. Jézus Krisztusnak ezért a legfőbb követelménye, sőt parancsa az, hogy szeressünk. Ez mindenkire vonatkozik. Minden Krisztusban hívő meghívást, sőt felszólítást kap a keresztény élet teljességére és a szeretet tökélességére. A Zsinat úgy fogalmaz, hogy ezt minden hívő „köteles is elérni” (LG 42. pont). Szentnek lenni kötelező. A szentség nem egyeseknek való különleges teljesítmény, hanem mindenkinek szóló köteles feladat. Ugyanis embernek lenni nem tetszőleges vállalkozás, hanem kötelesség. Teljes, tökéletes emberek viszont éppen akkor leszünk, ha elérjük a szentségnek azt a fokát, amelyet mennyei Atyánk számunkra kijelölt, amikor megteremtett minket. A szentségnek ezt a személyre szabott voltát így fogalmazza meg a Zsinat: „Minden Krisztus-hívő életének állapota, feladatai és körülményei által napról napra jobban megszentelődik, ha hittel fogad el mindent a mennyei Atya kezéből és együttműködik az isteni akarattal úgy, hogy a földi élet szolgálatával mindenkinek nyilvánvalóvá teszi azt a szeretetet, amellyel Isten szereti a világot” (LG 41. pont). Nagyon fontos ez a felsorolás: „minden Krisztus-hívő életének állapota, feladatai, körülményei által megszentelődik.” Vagyis a sorsomban, feladataim és körülményeim között kell szentté, azaz a szeretetben tökéletessé válnom. Ha tetszik, mérnökként, férjként, szülőként, sógorként, szomszédként, a fociért rajongóként, magas vérnyomással, netalán cukorbetegséggel küszködőként, középkorúként vagy éppen nyugdíjasként kell minél tökéletesebben a szeretetet megélnem. A „Mindenszentek” ünnepe éppen azokról a milliókról szól, akiket ugyan nem avatott szentté az Egyház, de elnyerték az üdvösséget és éppen azért nyerték el az üdvösséget, mert a maguk állapotában, feladataiban, körülményei között, a maguk lehetőségei között tökéletessé váltak a szeretetben, azaz szentek lettek.

    A Zsinat foglalkozik azokkal az életállapotokkal is, amelyekben leginkább elérhető az életszentség. Természetesen nyilván nem csak ezekben lehetséges szentté válni. Végeredményben a Zsinat szerint mindenütt és mindenben, ahol meg lehet élni szeretetet, az máris az életszentség állapota, illetve útja. Egyeseket bizonyára azért emel ki a Zsinat, mert azok a mindennapi élet fontos terepei és éppen ezeket akarta hangsúlyozni, mint olyanokat, melyek sokak számára fontosak.

    Számomra különösen is fontos, hogy elsőként emeli ki a házasságot. Ez azért fontos, mert volt idő, amikor a keresztény tökéletesség elsődleges terepének a szerzetességet tekintették. Ehhez viszonyítva a házasság nem jöhetett szóba. Most viszont a Zsinat túllépett ezen a felfogáson. Nem arról beszél, hogy mi a tökéletesség állapota, hanem utakról beszél, amelyeken el lehet érni a tökéletességet. Ezek között rangsort sem állít fel, hiszen a döntő mindig a szeretet megélése, és éppen ettől lesz értékes egy-egy életállapot, nem a többivel ellentétben, hanem egyenrangúként.

    A házasság lényegét tekintve a szeretetre irányul. Szeretet nélkül nincs értelme. És az Egyház számára a szeretetnek fontos vonása a hősiesség. Tulajdonképpen mindig olyanokat avatnak szentté, akiknek az életében megtapasztalható a hősies szeretet. Van-e a házasságon kívül még egy terület, ahol annyira jelen kellene, hogy legyen a hősiesség? Egy életen át alkalmazkodni valakihez, elviselni a hibáit és gyöngeségeit, újra meg újra megbocsátani, viselni a mindennapokkal együtt járó gondokat, a gyermekvállalás és nevelés minden kihívását, mi ez, ha nem hősiesség? Éppen ezért fontos az, hogy a házasságot az Egyház a hét szentség egyikének tartja. A szentségek közvetítik Isten kegyelmét. Ha valahol, akkor éppen a házasságban élők számára hallatlanul fontos a kegyelem, hiszen éppen ennek erejében, segítségével lehetünk képesek a kitartó, állhatatos, hősies szeretetre. A házasságnak azonban van egy gyönyörű szimbolikája, vagy inkább misztikája. Már az Ószövetségben, elsősorban a prófétáknál Jahve (Isten) és a választott nép szövetségét sokszor a házasság képével ábrázolják. Jézus is átvette ezt, saját magát Vőlegénynek mondja. Szent Pál pedig még tovább megy. Ő a házasságot, a férfi és nő szerelmét Krisztus és az Egyház kapcsolataként, annak képeként ábrázolja. Az apostol számára a férfi a házasságban Krisztus, a nő pedig az Egyház. Ezért szólítja fel a férjeket, hogy úgy szeressék a feleségüket, ahogy Krisztus az Egyházat, amiért föláldozta magát. A feleségeket pedig arra szólítja fel, hogy úgy engedelmeskedjenek a férjüknek, ahogy az Egyház hűséges és engedelmes Jézus Krisztushoz. Ha a házastársak valóban megélik az Úrral való kapcsolatukat az Egyházban, akkor annak átélése, hogy ők a házasságukban, annak egész terjedelmében ábrázolják Jézusnak az Egyház iránti szerelmét, és az Egyháznak Jézus iránti viszont szerelmét, akkor ebből rengeteg erőt, bátorságot és örömöt meríthetnek. Hallatlan kihívás a szeretet, a szentség felé vezető úton, hogy mindketten Krisztus és Egyház legyenek a közösségükben egymás számára. Megkapó a Zsinat fogalmazása: a házastársak egymást támogatva „adnak példát mindenkinek a fáradhatatlan és nagylelkű szeretetre, így építik a szeretetteljes testvériséget, s így lesznek tanúi és munkatársai az Anyaszentegyház termékenységének, annak a szeretetnek jeleiként és részeseiként, mellyel Krisztus szerette menyasszonyát és önmagát adta érte” (LG 41.pont).

    A szentség életállapotaként beszél a Zsinat az özvegységről, külön is hangsúlyozva azt, hogy az egyedüllétet éppen azzal tudják feloldani, hogy a náluk nehezebb helyzetben levőket támogatják, vigasztalják, erősítik. Szent Pál szavai útmutatásul szolgálhatnak: „A valóban özvegy és magára maradt asszony reménye Istenben van, és állhatatos a könyörgésben és az imában éjjel-nappal. Ha egy hívő asszonynak özvegyasszony hozzátartozói vannak, segítse őket, hogy ne terheljék az Egyházat, hogy az a valóban özvegyeket segíthesse” (1Tim 5,5.16).

    Számomra különösen is fontos a fizikai munkának, mint az életszentség állapotának kiemelése, mert több mint tíz éven át papként fizikai munkásként dolgoztam a szocializmusban, miután az egyházügyi hivatal nem engedélyezte, hogy papként élhessek és dolgozhassak. A következőket írja a Zsinat: „Azok pedig, akik gyakran kemény munkát végeznek, az emberi munkával ne csak önmagukat tökéletesítsék, ne csak polgártársaikat segítsék és emeljék magasabb szintre az egész társadalmat és a teremtést, hanem tevékeny szeretettel kövessék Krisztust is – aki saját kezével dolgozott, s az Atyával együtt most is valamennyiünk üdvösségén munkálkodik –, azáltal, hogy örvendeznek a reményben, egymás terhét hordozzák, s mindennapi munkájukkal mint apostolok is egyre magasabb életszentségre jutnak” (LG 41. pont). Attól tartok, hogy éppen a fizikai munkások között alig lehetnek, akik ezen a területen az életszentség útját járják, pedig éppen ez a terület lenne az, ahol a leginkább meg kellene valósítanunk Jézus szándékát: tanítvánnyá tenni a népeket. És éppen ez, a tanítvánnyá tevés a legelhanyagoltabb területe egész keresztény életünknek. De nem kevésbé fontos, húsbavágó területe az életszentségnek a negyedik terület, amelyről ezt írja a Zsinat: „Különösképpen érezzék magukat egynek a világ üdvösségéért szenvedő Krisztussal azok, akiket szegénység, gyöngeség, betegség vagy bármilyen nyomorúság szorongat, vagy üldözést szenvednek az igazságért, akiket az Úr boldognak hirdetett az evangéliumban, s kiket a minden kegyelem Istene, aki Krisztusban örök dicsőségre hívott meg minket, rövid szenvedés után maga tesz tökéletessé, erősít és szilárdít meg” (LG 41. pont). Éppen ez az a terület, ahol a leginkább megélhetjük szentté válásunkat, hiszen ez kikerülhetetlen része az életünknek, s éppen ezen a területen élhetjük meg, hogy komolyan vesszük Jézust, eggyé válunk Vele, és szenvedésünket egyesítve az Ő keresztjével hatalmas mértékben növekedhet bennünk a szeretet.

    A Zsinat azonban azt is nagyon fontosnak tartotta megfogalmazni, hogy mire kell törekednünk azért, hogy a szeretet kibontakozzék bennünk. Ezt olvassuk: „Annak érdekében, hogy a szeretet a lélekben jó magként felnövekedjen és teremjen, minden hívőnek szívesen kell hallgatnia Isten igéjét és a kegyelem segítségével meg kell tennie Isten akaratát, a szentségekben, főleg az Eucharisztiában és a szent cselekményekben gyakran részt kell vennie, imádkoznia kell és állandóan gyakorolnia kell az önmegtagadást, a hathatós felebaráti szeretetet és az erényeket” (LG 42.pont).

    Szívesen kell hallgatnunk Isten igéjét. Éppen az ige képes behatolni a szívünkbe, és át tudja alakítani, valóban istenessé tudja tenni érzés- és gondolatvilágunkat. De azért a hallgatás mellé én hozzátenném az olvasást is, azt, hogy a mindennapokban foglalkozzunk az igével, tulajdonképpen magával Istennel, adjunk alkalmat neki, hogy megszólítson, formáljon minket.

    Meg kell tennünk Isten akaratát. Éppen az ige tehet bennünket képessé, hogy keressük, mit vár tőlünk Isten, mi az, amiben a leginkább kifejezhetjük iránta való szeretetünket. Nem elhanyagolható ez sem: a kegyelem segítségével. Éppen a kegyelem, Isten felénk forduló szeretete világosít meg bennünket, hogy felismerjük életünkben, emberi kapcsolatainkban az Ő akaratát, és merjünk el is indulni, hogy megtegyük. Pontosan Isten megtett akarata boldogságunknak az élménye. Éppen ezzel éljük át, hogy helyünkön vagyunk, azt tesszük, ami számunkra a legfontosabb.

    Részt kell vennünk a szentségekben, különösen is az Eucharisztiában. Jézus életadóként közeledik hozzánk. Nem véletlenül éppen kenyér alakjában. Ezzel is jelzi, hogy táplálékunk. A szentáldozás alakíthatja gondolkodásunkat, érzésvilágunkat szinte észrevétlenül krisztusivá. Ahhoz, hogy hasonlóvá váljunk Krisztushoz éppen azt a táplálékot kell fogyasztanunk, ami saját magává és így igazi önmagunkká alakít át.

    Imádkoznunk kell. A hit személyes kapcsolat. A személyes kapcsolat pedig érintkezésben, kommunikációban, párbeszédben formálódik. Hallatlanul fontos, hogy az imádság annyira igényünk legyen, hogy minden napunkban beprogramozott időt szánjunk rá. Most fogunk találkozni. Most fogunk beszélgetni. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, igényünk kell arra, hogy nap közben is Istennel való kapcsolatban, az Ő jelenlétében éljünk. Eszünkbe jut-e nap közben Ő? Tudjuk-e az Ő szemével nézni, látni a dolgokat, eseményeket? És ami még fontosabb: Kössük össze imádságunkat a Szentírás olvasásával. Imádkozzunk a Szentírással!

    Gyakorolnunk kell az önmegtagadást… Késznek kell lennünk, hogy elengedjünk dolgokat, megszabaduljunk dolgoktól netán személyektől, akik elszakítanak, elválasztanak Istentől. Nagyon is lényeges gyakorlata kellene, hogy legyen életünkben a böjt akár étkezésben, akár élvezeti cikkekben, akár szórakozásban. Éppen ez által válhatunk szabaddá, hogy létünk igazi centrumában, Istenben éljünk, aki mindennél boldogabbá tehet minket.

    …és a felebaráti szeretetet. Legtöbben segítünk, ha kérnek. El kellene jutnunk odáig, hogy nem várjuk meg, míg kérnek. Szemünk kell, hogy legyen ahhoz, hogy meglássuk, kinek, mire van szüksége, mi gyötri, miben tanácstalan, és nem fölényesen és nem szerénytelenül, de oda kellene fordulnunk egymáshoz: miben segíthetek?

    A szeretet legnagyobb tette a vértanúság. A Zsinat éppen az életszentségről szólva erre is ráirányítja tekintetünket. „Mivel Jézus, az Isten Fia azzal nyilatkoztatta ki a szeretetét, hogy életét adta értünk, senkinek sincs nagyobb szeretete annál, aki életét adja Érte és testvéreiért. Már az első időktől fogva voltak – és mindig lesznek – keresztények, akik arra kaptak meghívást, hogy a szeretetről ezen a a legkiválóbb módon tanúskodjanak a nagy nyilvánosság, de különösen az üldözők előtt. A vértanúságot tehát – mellyel a tanítvány hasonlóvá válik a Mesterhez, aki a világ üdvösségéért szabadon fogadta a halált, és a vérontásban olyan lesz, mint Ő – az Egyház a legnagyobb ajándéknak és a szeretet legnagyobb próbájának tekinti. Keveseknek adatik meg, de mindenkinek készen kell lennie arra, hogy megvallja Krisztust az emberek előtt, s Őt az Egyház történelméből soha nem hiányzó üldözések közepette kövesse a keresztúton” (LG 42. pont). Ámen.

    M E G F O N T O L Á S U L :

    1. Isten a maga képére teremtett bennünket. A szentség azt jelenti, hogy nem torz képe, karikatúrája vagyunk Istennek, hanem emberségünket a lehető legmagasabb szinten éljük meg. Ez kötelező. Ez az üdvösségünk útja, feltétele.

    2. Isten hasonmása a szeretetben lehetek. Megélem-e, hogyan élem meg a szeretetet? Felmérem-e, hogy a személyiségemben mi nem egyeztethető össze a szeretettel, igyekszem-e változni ezeken a területeken?

    3. Melyik aktuális számomra az életszentség Zsinat által felsorolt állapotai közül?

    4. A Zsinat felsorolja a szeretetben való fejlődésünk eszközeit is. Ezek nélkül nehezen jutunk előre a szeretetben – az életszentségben. Hogyan élem meg ezeket? Melyiknek nincs helye az életemben?

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság prédikációiSzent Benedek atyánk ünnepén

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    21

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság prédikációiSzent József ünnepe- Maurus atya gyémántmiséje

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    19

    https://youtu.be/AYEiosvDII0

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Tihanyi Bencés Apátság Világi keresztények az EgyházbanNagyböjt 3. vasárnapja

    Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    15

    Az ősegyházban azok a felnőttek lettek keresztények, akik akár Jézust személyesen megismerték és hittek Benne, akár az apostolok igehirdetése győzte meg őket az evangélium igazságáról és számukra való fontosságáról, következésképpen hittek és megkeresztelkedtek. A csecsemők keresztelése sokkal később, a 8. században terjedt el. A csecsemők keresztelését tulajdonképpen a szülők kényszerítették ki, mondván, hogy ha ők felnőttként lettek is keresztények, de számukra már fontos, hogy a gyerekeiket kezdettől fogva keresztényként neveljék. Ebből adódóan a világi keresztények helyzete az Egyházban nagyon is eltért a mai gyakorlattól. Ők saját döntésük alapján lettek keresztények. Ezért nagyon is tudatosan élték meg hitüket, részt vettek a közösség életében azzal is, hogy maguk is tanúságot tettek az evangéliumról a környezetükben, és így terjesztették a hitet. Az Egyház vezetőivel, a papsággal való kapcsolatuk is ebből kifolyólag más, közvetlenebb volt, tulajdonképpen egyenlők voltak a közösségben. Ebben a helyzetben a középkor hozott gyökeres változást. Addigra Európa és Kis-Ázsia lényegében keresztény lett. A hitet már nem kellett olyan intenzitással terjeszteni. A fiatalság az iskolai hitoktatás keretében megismerkedhetett a hittel, a felnőtt hívek azzal vettek részt az Egyház életében, hogy éltek a szentségekkel, részt vettek a szentmisén, tehát tulajdonképpen csak fogyasztói lettek mindannak, amit a papság fölkínált nekik. Ennek következtében a papság szerepe nagyon is hangsúlyossá vált. Kialakult az ún. klerikalizmus, amely a világi, másodrendű keresztényekkel szemben a papságot tekintette elsőrendű kereszténynek. Ez megmutatkozott a templomok építésében is. Fölállították a szentély végében az áldoztató rácsot, ami elválasztotta a szentélyt, a papság helyét a hajótól, a hívők helyétől. Az oltár a szentély végébe, a templom hátsó falához került. A pap a híveknek háttal mutatta be a szentmisét. Idővel természetesen a latin nyelv már nem lett az emberek által beszélt nyelv, viszont a liturgiában megmaradt. Ez is elválasztotta a híveket a papságtól. A papság és az átlag keresztény megkülönböztetése a köznapokban is előtérbe került. Ha egy pap és egy világi keresztény együtt jutottak el egy ajtóhoz, amin mindketten be akartak menni, valamennyi latinos műveltséggel rendelkező világi keresztény, előre tessékelte a papot ezzel a mondattal: „Ecclesia praecedit!”, azaz „Az Egyháznak elsőbbsége van!” Ebben kifejeződött, hogy az Egyház tulajdonképpen a pap, és természetesen Őt megilleti az udvarias előrebocsátás. Ez persze hamis egyházkép. Az Egyház nem egyenlő a papsággal, a klérussal, minden megkeresztelt ember az Egyház tagja. Ha én papként előre engedek egy világi keresztényt, teljes joggal mondhatom neki, hogy az Egyház elsőbbséget élvez, hiszen ő is az Egyház!

    Hála Istennek, a II. Vatikáni Zsinat nagyon is fölfedezte a világi keresztények méltóságát, és fontosnak tartja tevékenységüket az Egyházban. A Zsinat az Egyházról szól dokumentumában külön fejezetet szentelt a világi keresztényeknek. Teljesen tudatossá vált, hogy az Egyházban keresztény voltát tekintve nincsenek különbségek, első- és másodrendű keresztények, mindenki egyenlő. Természetes, hogy az Egyházban vannak feladatok, tisztségek, amelyek megkülönböztethetnek minket egymástól, de a világi keresztény mivoltát tekintve éppen úgy keresztény, mint a pápa, a püspök vagy a pap, vagy a szerzetes. Ezt fejezi ki a Zsinat azzal is, hogy idézi Szent Ágostont, aki egyik beszédében ezt mondta: „Ahol rettent engem, hogy értetek vagyok, ott vigasztal, hogy veletek vagyok. Mert értetek vagyok püspök, veletek vagyok keresztény. Amaz a tisztség neve, ez a kegyelemé, amaz veszedelem, ez az üdvösségem.” Ebből következik, hogy „a Krisztusban nyert újjászületésből eredően közös a tagok méltósága, közös az istengyermekség kegyelme, közös a meghívás a tökéletességre, egy az üdvösség, egy a remény és osztatlan a szeretet. Krisztusban, az Egyházban tehát nincs különbség sem faji, sem nemzeti, sem társadalmi vagy nemi alapon, mivel < nincs többé zsidó és görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindnyájan eggyé lettetek Krisztus Jézusban (Gal 3,28) >” (LG 32. pont). Ez a gondolat fejeződött ki a Zsinat után a liturgiában, illetve a templomok berendezésében és az új templomok építésében. Az első változás az volt, hogy a liturgiából kikerült a latin nyelv, és a liturgiát kezdtük a nemzeti nyelveken végezni. Aztán az oltár elkerült a faltól, közelebb a hívőkhöz, és a pap a hívekkel szemben végzi a liturgiát. Az áldoztató rács is eltűnt és ezzel egyetlen térré vált a templom. Az áldoztatás módjában is felújítottuk az ősegyház gyakorlatát. Az Oltáriszentséget nem a hívő nyelvére teszi a pap, hanem a tenyerébe. Ebben megnyilvánul az, hogy a Zsinat a hívőket nagykorúaknak tekinti, és megfogalmazódott az, hogy ha nagykorúak, akkor ne etessük őket úgy, mint a gyerekeket! Új templomok építésénél pedig az oltár helye a templom közepén van, és a hívők körülülik, körülveszik az oltárt, ezzel is jelezve azt, hogy az Egyház nem különböző rangú személyek gyülekezete, hanem valóban testvéri közösség.

    Mit ért a Zsinat a világi keresztény elnevezésen? „Világi hívőkön az egyházi rend és az Egyházban jóváhagyott szerzetesség tagjain kívül az összes Krisztus-hívőt értjük, tudniillik azokat, akik a keresztséggel Krisztus testébe épültek, Isten népét alkotják és Krisztus papi, prófétai és királyi tisztségének a maguk módján részeseiként az egész keresztény nép küldetését teljesítik az Egyházban és a világban” (LG 31. pont). Fontos tudatosítanunk, hogy mivel Jézus Krisztushoz tartozunk, az Ő hármas tisztségében is részesedünk mindnyájan, az egész Egyház, tehát a világi keresztények is – hangsúlyozzuk – a maguk módján papok, próféták és királyok. A mai teológia a király helyett inkább a pásztor kifejezést használja, hogy Krisztussal és az Egyházzal kapcsolatban elkerüljön minden politikai mellékzöngét. A továbbiakban erről a hármas tisztségről röviden.

    Jézus Krisztus Megváltó voltát ezek a tisztségek jelzik. Ő elsősorban pap. A papsághoz hozzátartozik az áldozatbemutatás, de a közvetítés is. Jézus a Kereszten önmagát ajánlotta fel a mennyei Atyának áldozatként az emberiség kiengesztelésére. Természetesen a hangsúly nem az Ő szenvedésén és halálán van, hanem az Ő szeretetén és engedelmességén, amelyet megélt a mennyei Atya iránt, és azon a szereteten is, amely velünk szemben élt Benne. A fizikai szenvedés és a halál tulajdonképpen ennek a szeretetben és engedelmességben való teljes odaadásnak a külső jelei. Jézus papságát folytatja az Egyházban a világi hívek révén is. Az ősegyházban ez eleven meggyőződés volt. Szent Péter apostol levelében ezt írja: „Mivel Hozzá (ti. Krisztushoz), az élő kőhöz járultatok, amelyet az emberek elvetettek, de Isten előtt kiválasztott és drága, ti magatok is, mint élő kövek lelki házzá, szent papsággá épültök, hogy Istennek tetsző, lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által” (1Pét 2,4-5). A középkorban éppen a felszentelt papság túlhangsúlyozása miatt ez elfelejtődött, de a Zsinat újra felfedezte. A világi hívőknek ezt a papságát, azért, hogy a felszentelt, úgynevezett szolgálati papságtól megkülönböztesse, általános vagy egyetemes papságnak nevezi. A Zsinat a következőkben konkretizálja a világi hívők általános papságát: „Minden cselekedetük, imádságuk, apostoli kezdeményezésük, hitvestársi és családi életük, mindennapi munkájuk, sőt az élet terhei is, ha türelmesen hordozzák azokat, Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki áldozattá válnak. Éppen a mindennapi életben, a munkában, az élet terheinek hordozásában élhetik át a hívők a világ üdvösségéért önmagát áldozatként fölajánló pap Krisztussal való egységüket, és mindezt Vele egyesülten felajánlva, megélik általános papságukat”. Ez ma különösen is fontos, hiszen valószínűleg nincsen család, amelynek ne lennének olyan tagjai, akik elvesztették a hitüket. Azzal, hogy mi az áldozattá váló Krisztussal együtt magunk is áldozattá válunk a munkánkban, a szenvedésünkben, az élet terheinek hordozásában, a Megváltó Jézussal egyesülve kiesdhetjük a hittől elidegenedett szeretteink, munkatársaink, de egész nemzetünk számára a megtérés és az üdvösség kegyelemét. Mindezt különösen is átélhetik az Eucharisztia ünneplésében. „Az Úr testének fölajánlásával együtt a maguk áldozatát is nagy áhitattal ajánlhatják föl az Atyának. Így a világi hívek mint mindenütt szentül cselekvő imádók magát a világot szentelik Istennek” (LG 34. pont). Különösen is fontosnak tartom tudatosítani, hogy a világi keresztények nem puszta résztvevői, vagy hallgatói a fölszentelt pap által felajánlott áldozatnak, hanem éppen általános papságuk révén ők is bemutatói Krisztus megjelenített keresztáldozatának. Jézus Krisztus, a pap az Egyházzal, mint az Ő papságának részesével ajánlja fel áldozatát az Atyának.

    Az Egyház és benne a világi keresztények is részesei Jézus Krisztus prófétai tisztségének. Éppen ebben is tudatosan átélhetik a Jézus Krisztussal való egységüket, azonosulásukat. Ugyanis a próféta görög szó azt jelenti, hogy valakinek a nevében beszélni. Jézus Krisztus a tökéletes próféta, mert Ő nemcsak egyszerűen beszél Istenről és az Ő nevében, hanem Ő maga a testté vált Szó, Ige. Jézus egész lényében Istent közvetítő Szó. Az egész Egyháznak, benne a világi keresztényeknek is az a feladatuk, hogy a világban a történelem végéig folytassák az evangélium hirdetését, tegyenek tanúságot Jézus Krisztusról. Ez ma különösen fontos. A múltban gondolhatták a hívek azt, hogy ez a papok és szerzetesek feladata. De a mai világban éppen azért, mert világméretekben megtagadták az emberek a hitet, az emberiség létszáma óriási mértékben növekszik, a papi és szerzetesi hivatások száma pedig csökken, az egész Egyháznak evangelizálnia kell, a világi keresztényeknek is. Fontos, hogy a kereszténységet saját ügyüknek tekintsék, komolyan törekedjenek a kinyilatkoztatott igazság mélyebb megismerésére. Másokkal beszélgetve ne kerüljék el a vallási élet témáit. Az a keresztény, aki őszintén keresi a maga kérdéseire a választ, már tud annyit, hogy másoknak is képes legyen a felmerült kérdésekre válaszolni. Ferenc pápa megkapóan fogalmaz: „A szíved tudja, hogy az élet nem ugyanaz Jézus nélkül, tehát az, ami felfedeztél, az, ami segít élni és ami reményt ad neked, ez az, amit közölnöd kell másokkal.” Majd így folytatja: „Ha valaki valóságosan megtapasztalta az üdvözítő Isten szeretetét, nem szorul hosszas felkészítésre, hogy elmenjen és hirdesse azt, nem várhat arra, hogy sok előadásban vagy hosszas oktatásban legyen része. Minden keresztény annyira misszionárius, amennyire Jézus Krisztusban találkozott Isten szeretetével” (Az evangélium öröme, 120-121. pont).

    A pásztorság igazában magától értetődik. Mindannyian pásztorok vagyunk, akikre mások rá vannak bízva. Ezzel kapcsolatban elég az Úr Jézus mondataira hivatkoznunk: „Ez az én parancsolatom: szeressétek egymást azzal a szeretettel, amellyel én szerettelek benneteket. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja azokért, akiket szeret” (Jn 15,12-13). És a másik: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és váltságul adja életét sokakért” (Mk 10,45).

    Ebből a Jézus Krisztus hármas tisztségében való részesedésből a Zsinat szerint az következik, hogy a világi keresztények „minden erejüket az Egyház növekedésére és folytonos megszentelésére fordítsák. Erre maga az Úr rendeli őket a keresztséggel és a bérmálással. A szentségek pedig, különösen az Eucharisztia közlik és táplálják azt az isten- és emberszeretetet, mely az egész apostolság lelke. A világi hívek különösen arra hivatottak, hogy jelenlevővé és tevékennyé tegyék az Egyházat olyan helyeken és körülmények között, ahol csak általuk lehet az Egyház a föld sója” (LG 33. pont). Ez abból következik, hogy a „világi keresztényeknek a Szentlélektől kapott karizmája, különös sajátossága a világi jelleg. Sajátos hivatásuk alapján az ő dolguk, hogy az ideigvaló dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék Isten Országát. A világban élnek, vagyis a világnak mindenféle feladatában és munkakörében, a családi és társadalmi élet megszokott körülményei között, szinte ezekből a szálakból van szőve az életük. Itt hívja meg őket Isten, hogy saját hivatásuk gyakorlásával az evangélium szellemében élve kovászként belülről járuljanak hozzá a világ megszenteléséhez, és életük tanúságával – hitük, reményük és szeretetük ragyogásával – mutassák meg másoknak Krisztust. Különleges módon rájuk tartozik tehát, hogy mindazokat a földi dogokat, amelyekkel szoros kapcsolatban vannak, úgy világítsák meg és rendezzék, hogy Krisztus szerint történjenek és növekedjenek, s a Teremtő és Megváltó dicséretére szolgáljanak” (LG 31. pont). Magyarul ez azt jelenti, hogy aki vállalkozik, Krisztus szellemében tegye, legyen figyelemmel beosztottai érdekeire, aki pedagógus, orvos, Jézus lelkületével törődjön a gyerekekkel és betegekkel, aki országot vezet, az a közjót előmozdítva tegye, aki politizál, az korrupciótól mentesen, az evangéliumi igazság szellemében tudjon párbeszédben lenni más nézeteket vallókkal, aki a parlamentben van, az tudja értékelni, megbecsülni és elfogadni a más pártoktól eredő, de az egész közösség javát szolgáló javaslatokat, vagyis az élet adta követelményeknek szakmailag helyesen, de Jézus szellemében feleljen meg. Ez tehát nem plusz munkát jelent, de jelent mindenképpen krisztusi meggyőződést és hozzáállást. Zsinati megfogalmazásban: a világi keresztények „a Krisztus kegyelme által belülről fölemelt világi szakértelmükkel és tevékenységükkel nagyon hatásosan hozzájárulnak ahhoz, hogy a teremtett javak a Teremtő rendelkezése szerint és az Ő Igéjének világosságában az emberi munka, a technika és a civilizáció haladása által minden ember javára szolgáljanak; hogy a javakat méltányosan osszák el, és az emberi és keresztény szabadság egyetemes fejlődését mozdítsák elő. Így fogja egyre jobban megvilágosítani Krisztus az egész emberi társadalmat épp az Egyház tagjain át a maga üdvöt hozó világosságával” (LG 16. pont).

    Ha esetleg úgy éreznénk, hogy mindaz, amit hallottunk, nehéz, talán meg sem élhető, befejezésként hadd idézzek egy a III. század első negyedéből való szöveget. Ezt egy számunkra ismeretlen keresztény mondta, illetve írta le egy Diognetosznak nevezett pogánynak, akit érdekelt a kereszténység: „Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek. Mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, melyhez letelepednek, de nem közös az ágy. Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket. Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket. A lélek áthatja a test minden tagját, ugyanúgy jelen vannak a keresztények a világ városaiban. A lélek a testben lakik, de nem a testből való; a keresztények is a világban vannak, de nem e világból valók. A lélek ugyan a testbe van zárva, de a lélek tatja össze a testet; így vannak a keresztények is, a világba vannak zárva, de mégis ők tartják össze a világot. Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban.” Ami sikerülhetett a III. században, miért ne sikerülhetne a Szentlélek kegyelmével a XXI.-ben!? Ámen.

    M E G F O N T O L Á S U L :

    1. A kereszténységemet csak a szüleimtől rám hagyott talán terhes örökségnek tartom, ezért igazában csak bizonyos keresztény szokások sora (egy fiatal nő dicsekedett azzal, hogy ő tudja, mi a Húsvét! Akkor kell sonkát enni!), vagy tudatosan vállaltam, vállalom és élem?

    2. Hallottam-e már az általános (egyetemes) papságról? Van-e valami szerepe az életemben? Csak ott vagyok a szentmisén vagy magam is bemutatom az áldozatot a pap vezetésével a többiekkel együtt?

    3. Hogyan próbálom megoldani a bennem felmerülő kérdéseket, kétségeket?

    4. Van-e szerepe az életemben a Jézus melletti tanúskodásnak? Tudom-e, merem-e szóba hozni a kereszténységet másokkal beszélgetve? A kereszténységet csak a magam privát kapcsolatának tartom Istennel, vagy tudom, hogy a megkeresztelkedésemmel és megbérmáltságommal küldetést kaptam arra, hogy apostol, misszionárius tanítvány legyek?

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."