19425 ima található a honlapon, összesen 23189 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései

    Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései
    Hetente frissül

    Kakucs Szilveszter 

    Ferences szerzetes-papként szolgálja Istent és embertársait Felső Háromszéken az esztelneki ferences kolostorban és templomban.

    http://frszilveszter.blogspot.hu/

    Szilveszter Barát elmélkedése Akkor is bízom Istenben, ha akár...Nagyböjt 5. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    29
    Szilveszter Barát elmélkedése Akkor is bízom Istenben, ha akár... Nagyböjt 5. vasárnapja

    A nagyböjt 5. vasárnapjának evangéliumi szakassza ezzel a mondattal fejeződik be: „A zsidók közül, akik Máriához jöttek, sokan hittek Jézusban, miután látták, amit cselekedett.” Igen, sokan hisznek Jézus csodái láttán, mások, akik ugyanúgy megtapasztalják a csodát, még sem hisznek. A megdöbbentő, hogy még Jézus közvetlen környezetében is vannak ilyenek. A csodás kenyérszaporítás és az Eucharisztia megígérése után (Jn 6, 60-65) Jézus kijelenti: „vannak köztetek, akik nem hisznek”. És János evangélista megjegyzi: „Jézus kezdettől fogva tudta, kik azok, akik nem hisznek, és ki fogja őt elárulni.”

    Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a Szentírás mit ért a hit szó alatt.

    A Szentírásban a „hit” szónak egyik jelentése „a ránk bízott kincs” (2Tim 1,13), itt az Isten által kinyilatkoztatott, az ember tudomására adott természetfeletti igazságok összességéről van szó. Ebben az értelemben a hit leginkább ezeknek az igazságoknak az ismeretét jelenti. Természetesen – bár a hitnek e kiinduló pontja elengedhetetlenül szükséges, ennek elsajátítását szolgálják a hittan felkészítők – a szónak ez a szűkebb jelentése nem kielégítő számunkra, hiszen „még a gonosz lelkek is hisznek”(Jakab 2,19), de nem engedelmeskednek Istennek.

    Egy másik jelentése a hit szónak: a „hit engedelmesség"(Róm 1,5). Ebben az értelemben használva a hit az isteni igazságnak olyan ismeretét jelenti, amely engedelmességre szólít, amit Szent Jakab apostol így fogalmaz meg: „a hit, ha tettek nem származnak belőle, magában holt dolog”(2,17) – vagyis ha nem élünk hitünk szerint, ha a hit nem hatja át mindennapi életünket, döntéseinket és cselekedeteinket akkor az egész vallásosságunk „annyit ér, mint döglött lovon a patkó”.

    A harmadik és talán legjellemzőbb jelentése a hit szónak a Szentírásban a bizalomként való használata. Az egész Jézus-i üzenet alapvető mondanivalója, hogy bíznunk kell benne és az Atyában.

    Azonban ennek az alapvető hitnek és Istenbe vetett bizalomnak nem csak keresztény életünk kezdetén, vagy megtérésünk pillanatában kell, hogy meg legyen, hanem hétköznapi életünkben is működnie kell, hisz ettől lesz a keresztény ember élete más, mint a többié, még a megpróbáltatás, a nehézségek idején is.

    Az a fajta hit, amelyre Jézus meghív minket, nem egyéb, mint hit Isten jóságában, Isten erejében, Isten igazságosságában, és legfőképpen hit Isten mindegyikünk iránt való személyes szeretetében, életünk minden területén és minden szükségünkben. Olyan önátadásra, ráhagyatkozásra hív bennünket, amely csak akkor lehetséges, ha személyében ismerjük az Istent. És akkor ez a hit olyan, mint a sokat szenvedett, nagy megrázkódtatásokon átment Jób pátriárka hite volt, amikor ki merte mondani: akkor is bízom Istenben, ha „akár megöl is”(Jób 13,15), mert megtapasztalta szenvedésében, hogy Isten komolyan veszi őt, szóba áll vele, gondját viseli.

    Mindenesetre a Szentírás egyértelműen úgy mutatja be a hitet, mint mentőkötelet, amely Istenhez kapcsol minket. A hit az, ami bevezet minket az Istennel való kapcsolatba, táplálja és mélyíti ezt a kapcsolatot. Amilyen fontos a búvár számára az oxigénvezeték, olyan létfontosságú számunkra a hit a kiegyensúlyozott keresztény élethez.

    Éppen ezért hit nélkül céltalan és értelmetlen az emberi élet. És ha céltalan, értelmetlen az élet, akkor a nagy megpróbáltatásokból, szenvedésekből, csalódásokból egyedüli kivezető útnak az öngyilkosság látszik.

    A hittel ellenben elkezdünk létezni, értelmet kap emberi életünk. A hit kitárja előttünk az isteni életet s közösséget teremt az Úrral, szoros egységbe kapcsol Istennel, aki Atya, Fiú és Szentlélek.

    Azt is elmondhatjuk, hogy a hit az az út, amelyen keresztül az isteni erő, a természetfeletti segítség árad ki életünkbe és a világba. Az evangéliumokban Jézus gyakran utal arra, hogy a belé, illetve az Atyába vetett hit volt az, ami lehetővé tette, hogy csodát vigyen végbe az emberek között. A mai evangéliumban mondja Mártának: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét! És mivel a testvérpár hit Jézusban, a negyednapos halott a sírból kijött, életre kelt, Jézus szavára.

    Egy alkalommal Jézus azt is hangoztatta, hogy a viszonylag csekély hit is nagy erőket képes megmozgatni: „Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! - odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen (Mt 17,20).

    Ezzel azt szerette volna megértetni tanítványaival, követőivel, hogy egy kevés hit is képes nagy dolgokra, ha azt szeretetteljes imádságban és tettben alkalmazzuk.

    Ha igaz mindaz, amit eddig mondottunk – márpedig igaz, akkor miért van az, hogy időnként úgy érezzük, hogy Isten nem törődik velünk, az Úr nem szól hozzánk, nem hallgatja meg az imánkat - merül föl bennünk a kérdés, akár a mostani gyilkos, ragályos betegség gyors terjedése kapcsán is.

    Isten úgynevezett elnémulása, a lelki szárazság vagy a kietlenség, nagy nehézségeket okozhat, sőt az Istennel való perlekedés lehet a következménye, még az öntudatos keresztény ember életében is.

    Richard Rohr, a korunk ferences lelki írója állítja, hogy: „Az embernek szemmel láthatólag szembe kell szállnia és meg kell küzdenie valamivel, mielőtt komolyan vehetné azt – hogy felfedezhesse, mire van szüksége igazán, mit akar valójában. Az olyan emberekben, akik sosem lázadtak a vallás, a bűntudat, a szülők, az igazságtalanság, a barátok, a házastárs vagy a törvények ellen, rendszerint ezekben az emberekben nincs mély és szabad „tisztelet” ezek hatalma és fontossága iránt.”

    Épen ezért az igazán hívők gyakran érezték a hitnek ezt a szemrehányó elkeseredését. Sőt az őszinte keresztények ki is mondták. Bepanaszolták Istenüket Istenük előtt. Példa erre az emberiség legszebb és legértékesebb imái, a zsoltárok közül jó néhány. – Be  panaszolták Istent, aki kötelez minket, hogy beszéljünk hozzá. És ha felemeljük szavunkat, akkor hallgat és nem ad feleletet. – Vele való viszonyunk lidérces álomnak tűnik olykor: Valami elérhetetlen felé futunk – s minél jobban szaladunk, annál hosszabb előttünk az út. – Istenünk mindig jelen van, csak éppen akkor nem, amikor a leginkább szükségünk lenne rá, gondoljuk olykor. December óta, amikor előszőr hallhatunk a korona vírusról, az események úgy peregnek le, mintha könyörgő kérésünk nem találna meghallgatásra. – S talán a legfájóbb az amikor látnunk kell, hogyan hányja-veti a kín, félelem, rémület és kétségbeesés tengere azokat az embereket, akiket megfertőzött a vírus, vagy akik a vírus ellen, életük kockáztatása árán is küzdenek, és akikért hívőn imádkozunk.

    A hit, nem azt jelenti, hogy minden kérdésre meg tudunk válaszolni és minden nehézség megoldódik körülöttünk és minden megpróbáltatás megszűnik életünkben, még pedig azonnal.

    A mély, Istenbe vetett hit azt jelenti, hogy erőnk és bátorságunk van tovább menni akkor is, ha a választ nem ismerjük, hanem csak homályos sejtés vezet, hogy egyszer majd megvilágosodik minden, ahogy Jézus ígérte a mai evangéliumi szakaszban, egyszer majd meglátjuk Isten dicsőségét. A hit olyan élet-magatartás, amelyet csak nagyon lassan, sok válság, megpróbáltatás, szenvedés árán tudunk elnyerni.

    Péntek este, a Szent Péter bazilika előtti üres téren, a szent atya, Ferenc pápa a háborgó tengert lecsendesítő Jézus kérdését idézte, amit a bárkában lévő félénk apostolokhoz intézett: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?”. Majd így folytatta a Szentatya: „Urunk, te egy felhívással fordulsz felénk: a hit felhívásával. Nem is annyira arról van szó, hogy higgyük: Te létezel, hanem sokkal inkább arról, hogy Hozzád menjünk és bízzunk Benned. Ennek a nagyböjtnek az idején visszhangzik a Te sürgető felhívásod: „Térjetek meg”, „térjetek vissza hozzám teljes szívetekből” (Joel 2,12). Arra hívsz meg minket, hogy a próbatétel jelen idejét a döntés idejeként éljük meg. Nem a Te ítéleted ideje ez, hanem a mi ítéletünké: annak az ideje, hogy döntsünk, mi az, ami számít, és mi az, ami elmúlik. Külön kell választanunk azt, ami szükséges, attól, ami nem az. Annak az ideje van, Urunk, hogy az életünk útját újból Feléd és a többi ember felé irányozzuk. Magunk körül láthatunk megannyi példás útitársat, akik a félelem közepette is a saját életük odaajándékozásával válaszoltak. Ez a Szentlélek hatékony ereje, amely bátor és nagylelkű felajánlásokba fordult át, azokban öltött testet. Ez a Szentlélek élete, amely képes megszabadítani, értékelni és megmutatni, hogy életünket olyan – legtöbbször elfeledett – közös személyek szövik egybe és tartják fenn, akik soha nem jelennek meg az újságok és magazinok címlapjain, sem a legújabb show-műsorok hatalmas kifutóin, ám napjainkban mégis kétségkívül ők írják történelmünk leginkább döntő fontosságú történéseit: az orvosok, az ápolók, a bevásárlóközpontok dolgozói, a takarítók, a gondozók, a szállítók, a rendfenntartók, az önkéntesek, a papok, a szerzetesek és még sokan mások, akik megértették: senki sem menekülhet meg egyedül, önmagában... Hány és hány ember gyakorol minden áldott nap türelmet és sugároz reménységet, óvakodik attól, hogy ne a pánikot, hanem a közös felelősségvállalást terjessze. Hány és hány apa, anya, nagyapa és nagyanya, tanár mutatja meg apró és hétköznapi gesztusokkal a gyermekeinknek, miként nézzenek szembe ezzel a válsággal s jussanak túl rajta, újragondolva a szokásaikat, felemelve a tekinteteiket és imára indítva őket. Hányan imádkoznak, tesznek felajánlást és járnak közben mindannyiunk javára. Az imádság és a csöndes szolgálat: ezek a mi győztes fegyvereink.

    A mai evangéliumi szakasz meg kell értesse velünk, hogy Isten nem a halálunkat akarja, hanem életünket és kibontakozásunkat, boldogulásunkat.

    Hitünk próbája arra szolgálhat, hogy Isten ismeretünket elmélyítse, reményünket megerősítse és szeretetünket tökéletesítse. Mária és Márta próbatétele, arra akarja felhívni a figyelmünket, hogy Isten a látszólag hihetetlenül nehéz kihívásokban is a mi oldalunkon áll és a legnagyobb rosszból is képes a jót kihozni. Ezért hívjuk meg életünkbe az Urat, bízzuk Rá a félelmeinket, mivel Ő képes legyőzni azokat! Ez esetben meg fogjuk tapasztalni, hogy ha Ő jelen van az életünkbe, nem fogunk hajótörést szenvedni. Ugyanis Isten ereje: mindazt, ami velünk történik, képes jóra fordítani, még a legrosszabb dolgokat, a betegséget, a halált is.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Van értelme, s célja az életünknekNagyböjt 4. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    22
    Szilveszter Barát elmélkedése Van értelme, s célja az életünknek Nagyböjt 4. vasárnapja

    Amikor az Úr Jézus a mai evangéliumi szakasz szerint meggyógyítja a vakon születettet, akkor nem csupán egy csodát tesz a sok közül, hanem ennek a csodának mély jelentést, üzenetet ad a mi számunkra, most amikor a gyilkos korona vírus gyors terjedésének félelmében él az emberiség.

     

    Maga a vakság utal az emberiség vakságára, amely sokáig sötétségben járt, várta a Messiást, aki kivezeti őt a sötétségből a világosságra. De ez nemcsak az Ószövetség idején volt így, hanem még ma is így van sok esetben. Hiszen hányan és hányan tengetik éltűket céltalanul, mert úgy érzik, hogy olyan ez az élet, mint egy sötét alagút, amelyben a koromsötét megtapasztalása hátborzongással tölti el az embert.

    Sok ember élete ilyen, nekivág az élet sötét rejtelmeinek anélkül, hogy a legcsekélyebb fényforrással rendelkezne. Ilyenkor értelmetlenül mered az élet sötét éjszakája az ember elé, s óhatatlanul felmerül a kérdés: mi értelme van az egésznek?

     

    Ha valóban ilyen sötét, céltalan és értelmetlen lenne az ember élete, akkor az egész élővilágból ő lenne a legnyomorultabb lény, mert értelmével látná létének teljes értelmetlenségét.

     

    De nem ilyen sötét az élet, amióta Krisztus, a világ világossága minden ember számára felragyogott. S ezt a felragyogást gyönyörűen szemlélteti a vakon született meggyógyításáról szóló történet.

     

    Amint hallhattuk, rögtön azzal kezdődik a történet, hogy az apostolok megkérdezik Jézust: „Mester, ki vétkezett, ez, vagy szülei, hogy vakon született?” Jézus válasza: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei…”

    Jézus határozottan elutasítja, mindkét feltevést: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei. Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei.” Mintha csak azt mondaná: ne azt nézzétek, hogy mi van az ember mögött, hogy mennyi hibával, bűnnel telített a múltja, hanem azt, hogy mi vár az emberre.

     

    „Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei, Isten cselekedetei” – mondja Jézus. Nos, mi lett ott nyilvánvalóvá néhány perc alatt? Mi vált világossá Isten cselekedeteiből?

     

    Mindenekelőtt nyilvánvalóvá vált, az hogy Isten a cselekvő, Szent Fia Jézus Krisztus által, és nem a tétlenkedő, aki passzívan, közömbösen nézi az ég felhőiről a hozzá forduló szenvedő, testi-lelki szükségben lévő ember problémáját.

     

    Aztán az is pillanatok alatt nyilvánvalóvá lett ott, hogy a Világ Világossága egyáltalán nem tartja fontosnak, hogyan és mikor jutott bajba az a vak koldus, hanem csak azt, hogyan juthat ki belőle minél hamarabb.

    Annak idején Mátétól és Zakeustól sem azt kérdezte, hogy mikor és hogyan kerültek a vámszedő asztal mögé. Nem kérdezte, hanem kihívta őket onnan. Menet közben, múltjuktól és bűneiktől távolodva aztán elmondhatták Jézusnak, ha akarták, hogy minek köszönhetően jutottak oda.

    Mert a Világ Világossága nem hátrafelé, hanem előre világit! A jövendőt, az új élet felé vezető utat világítja meg. Ezért az, aki kilépett a sötétségből és belépet az Ő világosságába – az ne nézzen többé hátra! Annak már csak jövője van, mert múltja megsemmisült a bűnbánatban, eltöröltetett. Gondoljunk csak Mária Magdolnára, vagy Saulra, akiből Pál apostol lett. A múlt, a szégyenteljes múlt az elhagyott „sötétben” marad annak számára, aki a Világ Világosságában jár. Éppen ezért vigyázzunk, mert aki szüntelen a megbocsátott és elhagyott múltjával foglalkozik, az nem jár világosságban. Sajnos hány és hány esetben fordul elő az, hogy Isten megbocsát az embernek az őszinte szentgyónás, bűnbánat keretében és az ember önmagának nem tud megbocsátani, mert „nincs még egy olyan nagy bűnös, mint ő”, mondja.

     

    Milyen szépen, vallásosan és alázatosan hangzik ez, de a bökkenő benne az, hogy ez már olyan alázat, ami egyenlő a gőggel. Egyik tanárunk szokta mondogatni: Egyetlen erényem van, az alázat, és arra is büszke vagyok! Ez pedig a sötétség fejedelmének a legnagyobb csapdája: ha nem lehetsz a legtisztább, akkor légy a legnagyobb bűnös. Sőt légy az Isten irgalmas ítéletének fellebbviteli bírósága, aki felülvizsgálod Isten döntését! Márpedig ha ezt teszed nagyobbnak tartod magad az Istennél. Íme, a sötétség urának csapdája és buktatója annak számára, aki hátranéz a megbocsátott múltra.

    Jól értsük meg: a Világ Világossága, a mi Urunk Jézus Krisztus számára az a fontos, hogy mivé lehetünk és nem az, hogy mi voltunk. Ha tanítását követjük akkor a világosság fiaivá lehetünk.

     

    A jeruzsálemi vak életével kapcsolatosan észre kell vennünk: Jézus nem ad választ: miért született vakon, hanem arra a kérdésre válaszol, hogy mi célból?!

    „Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei, Isten cselekedetei – mondja az Úr Jézus. - Éppen úgy, mint a kánai menyegző csodájában, amelyben „megmutatta az Ő dicsőségét” (Jn 2, 11). Vagy mint Lázáréban: „ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére való”(Jn 11,4). Ez pedig azt jelenti, hogy nincs értelmetlen élet, csak meg nem értet élet van.

    Még annak, igen, annak a nyomorult vakon született emberi életnek is van értelme. Hallatlan értelme az, hogy felragyogjon rajta Isten dicsősége.

     

    És nincs céltalan élet, csak cél-tévesztett élet van. Célt téveszteni pedig világosságban nem lehet, csak sötétségben. A legsötétebb szó, a bűn első jelentése az ősi szövegben a céltévesztés.

    Ahol fölragyog a Világ Világossága, ott a sötétbe, bűneibe tévedt ember újra tud tájékozódni, és célba is talál, mert Ő úgy választja el a sötétséget a világosságtól, mint azt a teremtés hajnalán tette.

     

    Ha még mindig nem ismernénk életünk célját, megtudhatjuk, ha megkérdezzük Őt, Jézust magát.

     

    Ma, vagy az elkövetkező héten, hetekben teremtsünk naponta néhány perces vagy néhány tiz perces csendet magunkban és magunk körül és engedjük, hagyjuk, hogy bennünk, ott legbelül, lelkünk mélyén kigyulladjon a fény. A Világ Világosságának fénye. És egyszerre belénk fog hasítani a felismerés, egyszerre rádöbbenünk, hogy mi az életünk célja, hogy miért vagyunk a világon, mi az amiért érdemes élnünk.

     

    De egyet már most leszögezhetünk: testvéreim van értelme, s célja az életünknek. Ha életünknek nem volna célja, akkor a Tejútnak se lenne, a naprendszernek se, a katicabogárnak se, és a világosságnak se, és a szeretetnek se – sem célja, sem értelme.

     

    De van! Amióta a tanítványok zavaros, ködös, elméleti és tudálékos kérdésére ezt válaszolta az Úr Jézus egy vakon született koldussal kapcsolatosan: „azért született, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei, Isten cselekedetei”- azóta mindennek és minden életnek van értelme és célja, és mindennek végső célja ez: Isten nagyobb dicsősége!

     

    Igen a te életednek és az én életemnek végső célja ez – mert mindnyájan vakok és koldusok vagyunk. De akkor is ez a végső célja életünknek, ha ebben a pillanatban még céltalan életnek érezzük is.

     

    Ha van ennek az aláaknázott, a ragályos betegség gyors terjedésének félelmében élő világnak értelme, akkor ez, ez a végső értelme: hogy nyilvánvalókká legyenek benne Isten cselekedetei! És nyilvánvalókká lesznek, egészen biztos, a gyilkos korona vírus gyors terjedése ellenére is. Ezért rendületlenül bízzunk a Gondviselő Istenben, de nagy felelősség tudattal, emberileg tegyünk meg minden tőlünk telhetőt.

    Ámen.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Ismeri-e lelkünk az Isten utáni szomjúságot?Nagyböjt 3. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    15
    Szilveszter Barát elmélkedése Ismeri-e lelkünk az Isten utáni szomjúságot? Nagyböjt 3. vasárnapja

    A mai evangéliumi szakaszban egy nagyszerű, életfordító, életvitel változtató találkozásnak lehetünk a tanúi, Szamaria földjén, Jákob kútjánál. Egyébként a Biblia tele van olyan találkozásokkal, amelyek arról beszélnek, hogy az Isten meghívja az embereket, hogy kivegyék részüket Gondviselő tervéből.

     

    Jákob kútjánál egy igazi találkozás jön létre a Mester és az asszony között. Bár nagyon szomjas és fáradt lehetett az Úr Jézus, mégis Ő az, aki felüdíti és megváltoztatja egy másik ember életét. Az asszony bűnös, kicsapongó életet élt, s e miatt nem a hajnali hűvösben ment vízért – amikor a többi asszony is ott volt a kútnál, akik életvitele miatt megvetették –, hanem a déli forróságban, egyedül, hogy senkivel se kelljen találkoznia. Bűnös életvitele magányossá és boldogtalanná tette.

    Egy szokásos hétköznapon tehát, vízért ment a kúthoz. Egyedül. Ott pedig Jézus várta őt. Jézus, aki annyira tudott szeretni, hogy egészen elfeledkezett saját magáról, új életet ad ennek a bűnösnek, aki most már bátran rohan az emberek közé s azok – csodák-csodája – hallgatnak rá és hisznek a korábban megvetett és lenézett személynek. Ők is Jézushoz jönnek.

     

    „Adj innom”- szólt Jézus az asszonyhoz. Az asszony elcsodálkozott. Nekünk is van épp elég okunk csodálkozni a történeten, hogy, mire képes egy fáradt ember. Végül is hogy ivott-e Jézus a kút vizéből? Nem tudjuk meg. De menet közben lényegtelenné vált a Mester szomja, már csak az örök szomjat, másokét akarta oltani.

     

    Képzeljük csak el, ha egy mai politikai párt propagandistái feladatul kapnák, hogy két nap alatt győzzenek meg egy egész városnyi lakósságot, mely ellenséges velük szemben, hogy győzzék meg őket arról, hogy adják fel teljesen addigi egész világnézetüket, meggyőződésüket és higgyék mindennek az ellenkezőjét, akkor valószínűleg bedobnák a törülközőt a ringbe. Lehetetlen! –mondanák.

    De Jézus stratégiája, amelyet alkalmazott, bevált. Mert mi is történik? Jézus a város legkevésbé elismert, mondhatnánk, leginkább meg- és kivetett tagjával kezdi a missziót, egy többszörösen özvegy, vagy elvált (?) asszonnyal, aki ráadásul vadházasságban él egy férfival, és ő ezt szólítja meg. S a meggyőzést egy kéréssel kezdi: „Adj innom”.

    Nem, ez nem észszerű! De működik! Elég hozzá az idő, amíg a tanítványok bevásárolnak. Egy szupermarketnyi negyedóra. Más ennyi idő alatt még a bevásárló kosarát sem tölti meg. Viszont Jézus egy elfuserált életnek ad új értelmet. Boldoggá tesz egy embert, pontosabban egy asszonyt. S két napon belül az ellenséges érzületű, szamaritánus város lakói közül sokan megtérnek, sokan hisznek benne.

     

    „Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne”- mondja az Úr. Dietrich Bonhoeffer, a koncentrációs táborban kivégzett evangélikus lelkész mondja: „Ismerjük a fizikai szomjúságot, amikor hiányzik az ivóvíz; ismerjük az élet és a boldogság utáni szenvedélyes vágyat. De ismeri-e lelkünk az Isten utáni szomjúságot?”

     

    Az egészségügy szakemberei azt mondják, ahhoz, hogy az ember szervezete egészségesen működhessen, hogy a vesék jól végezhessék a feladatukat, sok folyadékra van szükségük, egyesek a napi kétliternyi, mások a háromliternyi vízre esküsznek. Egyszer beszélgettem valakivel, aki azt mondotta, hogy alig fogyaszt naponta egy vagy két pohár vizet, mert nem érzi a szükségét, nem érez szomjúságot. Mondanom sem kell, vese problémákkal küszködik.

    A test számára a szomjúság érzésének hiánya nem jó jel. De ugyanígy a lelki szomjúság, az Isten utáni szomjúság hiánya sem jó jel az ember számára.

     

    A víz, amelyről Jézus beszél, már nem a fizikai szomjúságot csillapítja az emberben, hanem a lelkit, az Isten utáni vágyat, ami magának Isten Lelkének az ajándéka, amelyet Jézus azoknak ígér, akik hisznek benne. Ez annak a víznek az igazi értéke, amelyet Jézus kinyilatkoztat a szamariai asszonynak, aki fokozatosan ismeri fel a szomjas Jézusban először (1) a szomjas zsidó zarándokot, majd, amikor élete rejtett dolgaiba lát Jézus, (2) már a prófétát, végül felismerése beteljesül, amikor Jézus kijelenti neki: Én vagyok a (3) Messiás, aki veled beszélek!

     

    A szentmisében az Oltáriszentség által mi is sokszor átélhetjük ezt a megrázó pillanatot, a Krisztussal való találkozást. „Én vagyok az, aki veled beszélek”- mondja nekünk is Jézus, vagy mondaná, ha hagynánk neki, különösen az Úr felmutatáskor, vagy a szentáldozás utáni pillanatokban, illetve egy-egy szentségimádás, szentséglátogatás alkalmával.

    Szent Ágoston és sok más egyházatya ezért a szamariai asszonyban az Egyház előképét látják, azét az örök életre szomjas közösségét, amely létét és fönnmaradását Jézus, élő vizéből, a keresztségből meríti. A keresztségre készülőknek, s talán még inkább nekünk már megkeresztelteknek, végig kell járnunk a szamariai asszony és a nagy konvertiták, megtérők útját – a látás és tapasztalás világából el kell jutnunk a hit bizonyosságára, személyes meggyőződésére.

     

    Ugyanis az igazságot addig nem aktualizáljuk, nem tehetjük magunkévá, amíg nem vagyunk meggyőződve róla, amíg nem válik a saját igazságunkká, amiért megszenvedtünk, vagyis amíg a sajátunk, a belső ügyünk nem lett – állítja Richard Rohr ferences atya. Biztos, hogy a hiteles vallásosság sem érheti be kevesebbel. Minden nemzedéknek magának kell elsajátítania a saját legmélyebb hitét. Az előbb idézet atya szokta mondani: „Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei”. Minden generációnak magának kell tisztába kerülnie Istennel, és magának kell felfedezni a rejtélyt.

    S ez az út nem is olyan könnyű: van benne tépelődés, kétkedés, türelemgyakorlat, vágyakozás és mindenekelőtt mélységes szomjúság… De megéri, mert életutunk legmaradandóbb találkozását készíti elő Istennel, Jézus Krisztussal, a Szentlélekben.

     

    „Nem szomjazik meg soha többé!” – milyen csodálatos ígéret! Hiszen valamennyien szomjazunk, valami olyan valóságra, amelyet nem enyhíthet semmiféle forrásvíz, még kevésbé alkohol vagy üdítőital.

    Ezt érezzük, amikor fel-felbukkan bennünk a kérdés az életről, a halálról, a létről és a nemlétről. Ebben a szomjúságban a Teljességre kérdezünk rá, ezt a lelki szomjúságot minden kor ismeri, elég csak a költészetbe, a filozófiába tekinteni. Erre a metafizikai vágyra, legbensőbb kívánságunkra ismert rá már korábban Dávid király egyik zsoltárában, a kinyilatkoztatás szavaival: „Istenem, én Istenem, téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem! Érted sóvárog a testem, mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld” (62,2). Akár saját szavainkkal is kifejezhetjük ezt az élményt, és azt, amikor rátaláltunk az igazságra, vagyis: „aki ebből a vízből iszik, nem szomjazik többé”.

     

    Mindannyian bűnösök vagyunk. S mégis egyszer csak, esetleg egy teljesen átlagos hétköznapon, a legmegszokottabb munka közben, a szívünk csöndjében, vagy a szentmiseáldozat, talán a szentségimádás keretében vár minket a Mester, mint Jákob kútjánál az asszonyt, mert találkozni akar velünk, meg akarja változtatni az életünket. Az ember számára a Krisztussal – szavával a Bibliában, testével az Oltáriszentségben – való találkozás mindig olyan esemény, amely erővel tölti el, amely értelmet és értéket ad élete számára.

    A kérdés az: szomjazunk-e rá, felismerjük-e Őt? S ha igen, szaladunk-e a felismerés örömében, hogy másokat is Jézushoz hívjunk? Jött-e már valaki utánunk? Hívtunk-e már valakit Jézushoz? Ha nem – még nincs késő – induljunk olyan friss lelkesedéssel és meggyőződéssel, ahogy a szamariai asszony tette… Keresztségünk értelme ez: megtisztulni a legszentebb víz hatására, és egy életen át csatornaként továbbadni másoknak Krisztust, az Élet Vizét.

    A nagyböjti időszak jó alkalom – keresztségünk értékének, s mibenlétének, sőt a belőle fakadó hivatásunknak újragondolására.

    Hála azért, hogy nem kell örökké szomjaznunk, meríthetünk magunknak és ajándékozhatunk másoknak is az élet vizéből, azoknak, akik még szomjaznak, hogy mindenki eltaláljon az örök életre szökellő vízforrásig, Krisztusig.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Urunkat nem a szögek tartották a kereszten,hanem a szeretet! Nagyböjt 2. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    07
    Szilveszter Barát elmélkedése Urunkat nem a szögek tartották a kereszten, hanem a szeretet! Nagyböjt 2. vasárnapja

    A Szentföldön, Názáret közelében Galilea leglátványosabb helye, a közel 600 méter magas Tábor-hegy. Csodálatos természeti környezet, ahonnan messzire belátni a Szentföld tájait, ahol szinte egybemosódik az ég a földdel. Istennek hála, hogy életem folyamán e helyre én is eljuthattam, s megtapasztalhattam valamit e szent hely lenyűgöző szépségéből, varázsából. Itt került sor ugyanis Jézus színeváltozására, melyről a mai evangéliumi (Mt 17, 1-9) szakasz beszél.

     

    Szent Máté Evangéliuma alapján tudjuk, hogy Urunk színeváltozása pontosan 40 nappal keresztre-feszítése előtt történt. Ezért olvastatja az Egyház nagyböjt második vasárnapján az erről szóló részt. És ezért tartja a színeváltozás külön ünnepét pontosan 40 nappal a kereszt felmagasztalásának ünnepe – szeptember 14. – előtt, és csaknem 40 nappal, Péter apostol vértanúságának ünnepe után, aki elsőként vallotta meg – mégpedig alig pár nappal a színeváltozás előtt, hogy: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”(Mt 16,16).

     

    Jézus, kedvenc tanítványaival, Péterrel, Jakabbal és Jánossal, a világ zajától elvonulva: „fölment egy magas hegyre” írja Szent Máté evangélista, Márk és Lukács evangélista hozzá teszi, hogy imádkozni ment.

    A Sínai, a Hóreb, az Olajfák Hegye – mind-mind jelentés teli helyek, amelyek nem véletlenszerűen tűnnek fel, hanem meghatározott szereppel bírnak az emberi megváltás történetében. A hegyek mindig az emberi lélek Istennel való találkozásának a helyszínei, jelképes helyek, amelyek üzenettel bírnak az Istent keresők számára. Így számukra egy hegy a Bibliában, attól függően, hogy milyen lelki összefüggésben jelenik meg, lehet a Sínai, ahol Mózes hallgatta az Urat, a Nébó, ahonnan ugyanő halála előtt egyetlen pillantást vetett az Ígéret Földjére, lehet az Olajfák Hegye, ahol Krisztus vért izzadva imádkozott a megpróbáltatások idején, és lehet a Tábor-hegy, ahol felragyogott dicsősége és „elváltozott színében”.

     

    A szerzetesek, köztük Szent Ferenc atyánk is, szívesen vonultak vissza a hegyekre, nem csak azért, mert azok ember-nem-járta pusztaságokként különösképp is alkalmasak voltak a magányos önmegtagadásra, aszkézisre és a csöndes imára, de azért is, mert a hegy nem oldódott pusztán szimbólummá, a lélek állapotainak jelképévé, hanem megmaradt nagyon is konkrét valóságnak. Ha a zsoltáros azt mondja, hogy „Tekintetem a hegyek felé emelem: honnan jön segítség számomra?”(Zsolt 121,1), akkor a szerzetes valóban a hegyekre emelte tekintetét, és oda vonult vissza, hogy kísértései és akadályoztatásai közepette segítséget és vigasztalást találjon Uránál.

     

    „Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap…” A színeváltozás során emberi testben ragyog fel Jézus isteni dicsősége, még a feltámadás előtt. A tanítványok számára ily módon nyer igazolást Krisztus isteni volta: arcának ragyogása és ruhájának fehérsége, valamint Mózes és Illés, a törvény és a próféták képviselőinek jelenléte egyaránt arra utal, hogy Krisztus valóban a Messiás.

    A tanítványokat az itt kapott élmény igen megerősítette Jézus isteni származásában. Segítséget kaptak általa, hogy megértsék: Mesterük isteni dicsősége és áldozati halála nincs ellentétben egymással. Kereszthalála tehát nem Messiás-voltát cáfolja, hanem éppen bizonyítja azt. Péter még sok év múlva is ennek az eseménynek a jelentőségéről ír: Azt írja, hogy nem "meséket követve" ismerték meg Jézust és ismertették meg másokkal, hanem "szemlélői voltak" az ő nagyságának. Ezt írja: „nem kieszelt meséket vettünk alapul, amikor tudtul adtuk nektek Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hiszen szemlélői voltunk fenségének. Amikor ugyanis az Atyaisten tiszteletet nyilvánított iránta és megdicsőítette, ez a szózat hallatszott rá vonatkozóan a fölséges dicsőség hazájából: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Ezt az égből jövő szózatot mi is hallottuk, amikor ott voltunk vele a szent hegyen”(2 Pt 1,16-18).

     

    „Megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: Uram, jó nekünk itt lennünk!”. Ennek hallatán eszünkbe juthatnak életünk "apróbb" Tábor hegyei. Amikor bennünk is valamiféle színváltozás ment végbe. Amikor könnyű volt az imádság és örömet jelentett a vallási kötelességek teljesítése. Amikor mi is "állandó hajlékot" szerettünk volna építeni ennek az érzésnek.

     

    Kellenek a Táborhegyi órák, mint a légszomjjal küszködő betegnek a friss levegő. Jézus mégis arra tanít, hogy a lelki öröm és a vigasztalódás napjait ne tartsuk életünk legértékesebb pillanatainak. Jézus is lejött a hegyről és nem kívánkozott többé oda vissza! Nem azok a legértékesebb napok, amikor könnyen megy az imádság, amikor örömet jelent a templomba járás. Hanem az, amikor könnyezve és verítékezve is tudjuk teljesíteni a mennyei Atya akaratát.

     

    Tudatosítanunk kell, hogy a megdicsőülés hegyén Jézus szenvedéseiről beszélgetett Mózessel és Illéssel. Nem panaszkodva, ahogyan mi szoktunk a szenvedésről beszélni, hanem zúgolódás nélkül beszélte meg azt, ami várt rá a Golgota ormán!

    Ezt juttatja eszünkbe a "színváltozás" másik hegye: a Jeruzsálem határában fekvő Olajfák hegye. Igaz, ez a hegy nincs olyan messze az élet zajától, mint a Tábor hegye. Itt is ugyanazt a három tanítványt veszi maga mellé, mint a Tábor hegyén, hadd lássák, amint véres verejtékcsepp ragyog az arcán. Amikor ruhája nem fénylik, mint a Nap, hanem tüskés bozót tépdesi meg. Az apostolok ezen a hegyen elalszanak, mert nincsen szenzáció. Itt nincsenek földöntúliak, itt nagyon is embert látnak, szenvedő embert.

    Mennyivel gyakoribb színváltozás ez a mi életünkben is. Gondoljunk a megpróbáltatások perceire, és ha azt kiáltjuk: Istenem vedd el tőlem e keserű perceket, nem kell szégyenkeznünk, hiszen Jézus is így kiáltott. De amint ő vállalta, úgy nekünk is vállalnunk kell a keresztet. És ne tartsuk a szenvedések keserű óráit életünk elpocsékolt perceinek. Ne gondoljuk, hogy azok az órák értéktelenebbek, mint a többi, amikor Istent távol éreztük magunktól.

     

    Egy katona így vallott kórházi ágyán: én tulajdonképpen kétszer keresztelkedtem meg. Először kisgyermek koromban, másodszor pedig a harctéren. Azt a hitemet, melyet, mint gyermek kaptam, elveszítettem, azt a hitet viszont, melyet Isten a sebesülésem éjszakáján adott, senki el nem veheti tőlem.

     

    Istentől nem félni kell, hanem mindenekfelett szeretni kell Őt. Napjainknak fontos feladata ez. A vértanúk sem félelemből áldozták és áldozzák ma is életüket Krisztusért, hanem iránta érzett szeretetből. Istent szeretni annyi, mint ráhagyatkozni. És ez manapság sem könnyű. Mert a mai ember inkább bízik az acélhuzalok és betonpillérek biztonságában, mint Istenben.

    John Glenn amerikai űrhajóstól megkérdezte egy olasz újságírónő: mi a véleménye Tyitovról, az orosz űrhajósról. Ezt mondta: emberileg jól megértettük egymást, csak az bántott, amikor ezt mondta: „Nem láttam az Istent, sem az angyalokat a csillagok között!” Én megmondtam neki: „Az az Isten, akiben én hiszek, nem sétálgat a csillagok között, mint valami repülő szörnyeteg!”

     

    Űrhajó, beton és acél? Ugyan, miféle biztonság az, amit egy elvetemült kéz az éjszaka vagy a nappal bármelyik órájában felrobbanthat! És mert egyre több lesz az ilyen elvetemült kéz, meg kell fontolni az ókori bölcsnek (Platón) mondását: „a jónak tudása nélkül értéktelen minden más tudás!” Erre a tudásra Jézus taníthat meg, aki a Tábor hegy dicsőségében is tudott szenvedésére és megaláztatására gondolni. Siennai szent Katalin mondta: „Nem a szögek tartották a mi Urunkat a kereszten, hanem a szeretet!”

     

    „Rajta, menjünk fel az Úr hegyére”(Iz 2,2) – mondja a próféta. De vajon melyik hegyre hív minket? A Tábor hegyére, hogy lássuk az ő dicsőségét? De hiszen ezen a hegyen az Úr ragyogása közben szó esik sok mindenről: Mózes és Illés az ő haláláról beszél vele, és maga az Úr is azt mondja tanítványainak: szenvedni fog, de harmadnapon föl fog támadni!

    Úgy is mondhatnánk, hogy az Úr dicsősége be van keretezve mindazon szenvedések és szörnyűségek előrejelzésével, melyek rá vártak. Azért vitte fel tanítványait a hegyre, mert meg akarta erősíteni őket mindazok elviselésére, melyek rájuk vártak. Ezért hív minket is, hogy megerősítsen. Mi is képesek legyünk megvallani: „Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be”(Jn 1,14). Mert mindnyájunk útja a szenvedésen keresztül vezet a dicsőségbe. A szenvedés nem végállomás és nem befejezés. Az utolsó szó az Istené, aki az Élet és az Öröm Istene!

     

    Igen, Jézus borzalmas halállal halt meg. Halála azonban önként vállalt áldozat volt. Ő az embereket ott kereste, ahol meg lehetett találni őket. Az éjszakában, életük romjaiban, könnyeik között. Betegek, szenvedők, elhagyottak, bűnösek, sírók! Gyógyított, könnyeket törölt, bűnöket megbocsátott. Magára vette sorsunkat és halálunkat, mert szereti az embereket. Ez a szeretet Istentől származik és erősebb, mint a halál. Mert a szeretet erősebb, mint a bűn. Ezért képes a szeretet szabaddá tenni. Ezért Jézus halálának módja, a kereszt abba a dicsőségébe vezet, mely a Tábor hegyén felragyogott, és amely mindenki számára meg lett ígérve.

     

    Persze a tanítványok ezt még nem értették. Nem is érthették meg. Ők a dicsőséget akarták véglegesíteni. Házat akartak építeni, bár az evangélista hozzáfűzi: „Nem tudta, hogy mit beszél”(Lk 9,33). Amikor viszont a szenvedés elkerülhetetlensége nyilvánvaló lett, amikor az Urat megkötözték és elvezették, a tanítványok elmenekültek. Talán ez a megfutamodás felháborít bennünket, és képesek lennénk felelősségre vonni őket ha tehetnénk, amiatt, hogy a legnagyobb nehézség közepette hagyták magára a Mestert. De ne törjünk pálcát fölöttük, ne gondoljuk, hogy mi másképpen tettünk volna akkor, ha ma a „jó buli”, szórakozás kedvéért nem vagyunk képesek egy egyszerű nagyböjti, fegyelmi előírásnak eleget tenni, Istent helyezni előtérbe, iránta való szeretetből önmegtagadást vállalni, áldozatot hozni! Pedig a nagyböjti szent idő arra emlékeztet bennünket, hogy Ő a legnagyobb áldozatot hozta meg, amikor Szent Fia meghalt értünk a kereszten.

    A kereszt számunkra is kereszt, a szenvedés meg olykor elviselhetetlennek tűnik. De mi már tudjuk, hogy a szenvedés elkerülhetetlen, hiszen csak így lehet bejutni a mennyei dicsőségbe.

     

    Amit a Tábor hegyi öröm nyújt, azt hamar elfelejti az ember, amit az Olajfák hegyi megpróbáltatás éget az ember lelkébe, az maradandóbb!

    Jó lenne mindkét "hegyen" diadalmas, élő és öntudatos hitet nyernünk! Mert csak ez segíthet bennünket abban, hogy a mindennapi életünket össze tudjuk egyeztetni a szentmisén való részvételünkkel, a szentségekhez való járulással és az ima élettel.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése „Megadatik neki, amit választ magának...”Évközi 6. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    15
    Szilveszter Barát elmélkedése „Megadatik neki, amit választ magának...” Évközi 6. vasárnap

    Felelőtlen lenne az a gyermek, aki azt tartaná, hogy a szülei neki ne parancsoljanak. Felelőtlen lenne az a felnőtt, aki azt vallaná, hogy neki ne írják elő a közlekedés szabályait, ő majd a saját elgondolása szerint közlekedik. S felelőtlenek lennénk mi magunk is, ha azt mondanánk, hogy Isten ne szóljon bele az életünkbe, ne adjon parancsokat, törvényeket, mi majd nélküle is elrendezzük életünket. Igazságtalanok lennénk, ha nem vennénk észre, hogy Isten törvényei mögött az ő atyai szeretete van. Aggódó szeretettel vigyáz, hogy el ne rontsuk életünket, azonban nem kényszerít semmire sem.

    Éppen ezért az ószövetségi Szentírás központi témái között szerepel az Isten törvénye, és ezen belül az Ő törvénye iránti hűség.
    Érdekes megfigyelni az első olvasmányban, hogy hogyan mutat rá a szent szerző az ember eme kötelességére: „Módodban á1l, hogy megtartsd a parancsokat, hogy hűséges légy, megvan a hatalmad… Az ember előtt ott az élet és a halál, megadatik neki, amit választ magának” (Sir 15, 15. 17.).
    Ez annyit jelent, hogy aki követi az isteni törvényt, annak örök élete lesz, viszont, aki hátat fordít neki, az a halálba rohan. Az élet vagy az örök halál saját választásának következménye.

    Isten szereti az embert, és célba akarja juttatni életét. De a cél elérése érdekében az embernek közre kell működnie vele. Ezért kapta Istentől a szabad akarat ajándékát, hogy szabadon választhasson jó és rossz között. Isten ajándékai azonban kötelezettséggel is járnak. Így a szabad választás lehetőségével együtt jár a felelősség is.
    Igen, az ember szabad, ezért felelős minden tettéért. Ha rosszat tesz, egyedül ő a hibás. A szent szerző szerint Isten „senkinek sem adott parancsot a rosszra, sem pedig engedélyt arra, hogy vétkezzék.” (20).

    Izrael, népének egész szentsége és igazságossága a törvény iránti szeretetben és tiszteletben állt. A vége végén ez a törvény mégsem volt tökéletes, mert az ember túlságosan elanyagiasitotta. Ezért mondja Jézus a mai evangéliumi szakaszban: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni” (Mt 5, 17-37).
    Az Úr Jézus azt hangsúlyozza, hogy a törvény anyagi, külsőleges megtartása nem elég. Ő nem a törvény betűjét hangoztatja elsősorban, hanem igaz lelkületet kíván követőitől. Szerinte, mélyebb, személyesebb, bensőbb hűségre van szükség, ami elkötelezi az elmét, a szívet és a lelket. Ő a bűnt nem büntetéssel akarja irtani, hanem megelőzéssel. Azt tanácsolja, hogy az ember uralkodjék rendetlen vágyain, szenvedélyein, melyek bűnre csábítják.

    „Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták… Én pedig azt mondom nektek…” Ez a szent Máté evangélista által hatszor ismételt mondat azt hirdeti, milyen lényeges változásokat hozott Jézus a törvény megtartásában.
    Nem elég például, ha valaki nem gyilkol; szerinte figyelnünk kell azokra az egyszerű szavakra, sőt gondolatokra is, amelyek szeretetlenséget, megvetést, a felebarát iránti ellenérzést fejeznek ki. Aki haragot vagy neheztelést ápol magában felebarátja iránt, az olyan, mintha szívében megölné. Felebarátja meghalt szeretete számára, ki van zárva jóindulatából, érdeklődéséből.

    Igen, belülről, a szívből fakadnak a gonosz, gyilkos gondolatok, a házasságtörő vágyak. Így, nem elég a Törvény betű szerinti teljesítése, az emberölés, a házasságtörés tilalmának megtartása, hanem a Törvény szellemét kell megvalósítani, az emberi szív mélyére kell hatolni, ott kell végbemennie a változásnak, hiszen onnan ered a gyilkos szándék és a házasságtörő kívánság, meg a többi rossz.

    Az nem elég, ha valaki külső tettekkel nem vét a törvény ellen, a gonosz gondolatokat és vágyakat is fel kell számolnia, egyébként már vétkezett is "szívében", - megölte felebarátját vagy házasságot tört…
    A régi törvény tökéletesítése pontosan abban áll, hogy az embernek figyelnie kell szándéka tisztaságára és az igazságosságra, mégpedig nemcsak külső magatartásában, amit mindenki lát, hanem szíve és elméje csak Isten előtt ismert legmélyebb indulataiban is.
    A szív tisztasága mindennél fontosabb. A vallási gyakorlatok külsődleges végzése nem sokat ér, ha az ember szívében gonosz indulatok rejtőznek. Ezért mondja Jézus, hogy mielőtt ajándékodat az oltárra viszed, békülj ki embertársaddal, de ne csak színből, hanem szívből is.
    Sose felejtem, kisiskolás voltam, missziós hetet tartott Albert atya szülőfalumba. Az egyik este a megbocsátásról beszélt, s ha jól emlékszem ez a beszéd a szentmise végén volt. A beszéd végén ezt mondta, most mindenki menjen haza, a harangok egy félórát fognak szólni, s akinek haragosa van, az keresse föl és béküljön ki vele. Hazafelé menet az előttünk lévő csoportban volt egy vénkisasszony, akiről köztudott volt, hogy haragban van a saját testvérével. Ő mondotta, aki egyébként rendszeres templomba járó volt, hogy „színből megbocsátok, de szívből soha”.

    A mai evangéliumi üzenet azért is megfontolandó, mert gyakorta mi is olyanok vagyunk, mint a farizeusok, vagy az imént említett hölgy. Természetesen ezt csak akkor vagyunk képesek beismerni, ha őszinték vagyunk legalább önmagunkkal szemben. Ájtatossági gyakorlatokat végzünk, többé-kevésbé elmormoljuk a napi imát és egyházi hozzájárulást is fizetünk, de szívünkben ott lapul az embertárs iránti harag érzése, a bosszúállás vágya, vagy a megvetés, lenézés gondolata, a megszólás, a kibeszélés, a pletyka, a kritizálás ténye, sőt olykor a rágalmaktól sem riadunk vissza. Minthogy ez így semmiképpen sincs rendjén, kérjük Istent, segítsen őszintéknek lennünk önmagunkkal szemben, hogy Istennel és  embertársainkkal kiengesztelődve tiszta szívvel tudjuk végezni vallási gyakorlatainkat, s ápolni Istennel és embertársainkkal való kapcsolatunkat.

    Az ószövetségi próféták is gyakran beszéltek ilyen értelemben, de a törvényre az utolsó tökéletes ecsetvonást, az i betűre a pontot Jézusnak, az örök Bölcsességnek kellett felraknia.
    Hogy a keresztény ezt ezen a szinten értse és élje meg, be kell hatolnia az Evangélium bölcsességébe, ami nem ennek a világnak a bölcsessége, hanem „Isten titokzatos, rejtett bölcsessége” (1 Kor 2,7) – olvastuk a szentleckében Szent Pál apostoltól.

    Az evilági bölcsesség földi, emberi szempontokat vesz figyelembe, amilyenek az anyagi, a személyi érdekek, a hiúság, különféle élvezetek, szenvedélyek. Az isteni bölcsesség viszont az Úr dicsőségét és az ember örök boldogságát tartja szem előtt.

    A kétféle bölcsesség nem egyszer éles ellentétben áll egymással. Így Krisztus a világ szemében oktalanságnak számító kereszt által dicsőítette meg Istent és váltotta meg az embert. Ezért Krisztus keresztjének misztériuma az, amit – meghalva a világ és a test bölcsességének – minden kereszténynek újra meg kell élnie.

    Mikor nagyokat ütnek rajtunk, milyen jó lenne nem ütni vissza se kézzel, se szóval – olvashatjuk József Attila egyik versében (Milyen jó lenne nem ütni vissza). De a régi törvény ott lüktet még az ereinkben, s ha valaki megbánt minket, szeretünk azonnal visszavágni. Jól megjegyeztük a „szemet szemért, fogat fogért” ószövetségi elvet, s ha kell, alkalmazni is tudjuk minden helyzetben. Sok ember annak tökéletes megvalósítására törekszik, hogy „a sértés ne maradjon viszonzatlan”. Ha valaki haragszik ránk, jogosnak tartjuk, hogy mi se szívleljük őt. Ha bárki rosszul szól hozzánk, sokszor mi is mindjárt durván szólunk hozzá.

    Milyen jó volna, ha megértenénk, hogy Jézus új törvényt adott nekünk, a szeretet törvényét. A szeretet nem viszonozza a másiknak a rosszat, de még fel sem rója azt. A bosszú, a harag és a visszavágás helyett Jézus azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg. Milyen jó lenne, ha mindig a krisztusi szeretet törvénye szerint élnénk! Szent János evangélista írja az ő első levelében: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.”

    Azt hiszem, tapasztalatból mindannyian tudjuk, hogy vannak pillanatok, amikor nehéz megtartani ezeket a tökéletességre indító törvényeket, de ilyenkor mindig gondoljunk arra, hogy mégiscsak ez vezet az örök üdvösségre, örök boldogságra.
    A szentek élete bizonyítja, hogy minden nehézséget le lehet győzni, ha tudjuk, hogy miért küzdünk és mi a vágyunk. Üdvösségünk, örök boldogságunk érdekében csak egyetlen lépést kell tennünk, de azt az egy lépést, ami Istenhez közelebb visz, nap, mint nap meg kell tennünk!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Nem cél a kereszténység, hanem eszköz...Évközi 5. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    09
    Szilveszter Barát elmélkedése Nem cél a kereszténység, hanem eszköz... Évközi 5. vasárnap

    „Ti vagytok a föld sója... Ti vagytok a világ világossága”- hangzott el a mai rövid evangéliumi szakaszban (Mt 5, 13-16) Jézus kijelentése.

    Az Úr Jézus hasonlatainak kiinduló pontja a mindennapi életben fontos szerepet betöltő só és világosság. Éppen ezért Jézus hasonlatainak nemcsak „tárgyai” közismertek hallgatói előtt, hanem azok jelentősége is, ami rávilágít mondanivalójának lényegére.

    Jézus más helyen ahol sóról és világosságról beszél, a hasonlatot vagy önmagára, vagy az általa elérkezett Isten országára alkalmazza. „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12) – mondja Szent János evangéliumában. Itt - Szt. Máté evangéliumában - a tanítványokra és általuk minden benne hívőre érti: „Ti vagytok a föld sója”. És „Ti vagytok a világ világossága”.

    Azt hiszem fölösleges beszélnünk arról, hogy a só és a világosság, milyen fontos szerepet játszik az ember életében. De érdemes elgondolkodni azon, hogy mitől lesz a só, só és a világosság, világosság? Hogy milyen feltételeknek kell teljesedniük ahhoz, hogy az oly nagyon nélkülözhetetlen szerepüket betölthessék? Hogy a só ízt adhasson, ha kell, tartósíthasson. Hogy a világosság fényt árasszon, oszlatva a sötétséget, s ha kell, melegíthessen, éltessen?

    Ahhoz, hogy a só asztalra kerüljön, használhatóvá váljon, előbb a föld mélyéből felszínre kell hozni, vagy a tenger vízéből kell  lepárolni.

    Ahhoz, hogy fényhez juthassunk, szükségünk van a fényforrásra: lámpára vagy gyertyára, illetve a fényt tápláló olajra, viaszra meg gyújtó eszközre. Miután az előfeltételeknek így eleget tettünk, attól kezdve a só is, a fény is betölti feladatát, eleget tesz só, illetve fény mivoltának, egészen addig a pontig, amíg önmagát egészen föl nem emészti, mert a só feloldódva, a fény szétáradva hat.

    Milyen csodálatos, hogy a nap fénye, melege képes a sötét, hideg földbe hullott magot előcsalogatni, fényével és melegével életet adni neki, sőt sokszoros termésre serkenteni. Vagy a só, amíg dobozában van a konyhaszekrényben, haszontalan. De ha „kilép” a dobozból és feloldódik, akkor jobbá teszi a dolgokat, ízletessé az ételeket. Önmagát odaajándékozza és eltűnik. Ugyanis a sónak és a fénynek nem az a célja, hogy halhatatlanná tegye önmagát, hanem hogy szétáradjon.

    Ilyen kell, hogy legyen a keresztény ember élete is. Ugyanis nem cél a kereszténység, hanem eszköz, hogy jobbá tegye az emberek életét és szebbé a világot.

    Megtörténhet, hogy elveszítjük az Evangélium tanításának lényegét, hogy már nem találjuk értelmét és ízét, már nem szolgál semmire. Előfordul, hogy időnként nem vagyunk képesek a hitet, a reményt és a szeretetet tovább adni azoknak, akikkel találkozunk...

    Az is megtörténhet, hogy azonosulunk a sokat kritizált világgal, hogy magunkévá tesszük ennek a világnak a mentalitását, anyagias gondolkodását anélkül, hogy az árral szembe akarnánk úszni vagy, hogy megtestesítenénk a boldogság mondásokat. De az is előfordulhat, amikor az Evangéliumot követjük ugyan, de nem növekszünk a krisztusi lelkiségben, sőt az emberségben sem.

    Ilyenkor olyan só vagyunk, amely elvesztette ízét, ha nem szabadulunk meg a felszíntől, az álarcoktól és a félelmektől. Az emberek Jézus tanítványától a krisztusi életet és nem a tanítás töredékeit akarják befogadni.

    A tanítványnak, mint a sónak meg kell őriznie azt, ami az életet táplálja a földön, Isten szavát, és tovább kell adnia az Evangéliumot, amely képes átjárni és tartóssá tenni, sőt értelmet és célt adni az emberi életnek.

    Mindnyájan véssük jól emlékezetünkbe: nem lehet Jézus evangéliumát hirdetni az életünkkel tett konkrét tanúság nélkül. Vagyis aki hallgat és lát minket, annak cselekedeteinkben, életvitelünkben látnia kell azt, amit szánkkal hirdetünk.

    Tempfli Imre atyának egyik írásában olvastam, amely teljes terjedelmében megtalálható itt a Blogon is, ezzel kapcsolatosan, hogy a „barátaid, szomszédaid, munkatársaid, ismerőseid tudják azt, hogy Krisztushoz tartozol. Tudják, hogy vasárnaponként szentmisére jársz. Tudják, hogy az egyházközség tagja vagy. Eszerint is néznek rád. Helyesebben eszerint figyelnek meg téged. Nem itt, a szentmisén, hanem utána, ma délután, holnap, jövő héten, nézik, hogy mit csinálsz? Nézik, hogy hogyan teszed? Hogyan teríted ki a ruhát? Hogyan ünnepelsz? Hogyan beszélgetsz a hitvestársaddal, gyerekeddel, szüleiddel, unokáiddal, szomszédoddal? Hogyan dolgozol? Lelkiismeretes, segítőkész, becsületes vagy-e? Majd ellenőrzik viselkedésedet, szavaidat összehasonlítják tetteiddel, és megvizsgálják, megfelelnek-e annak az elvárásnak, amelyet a keresztény név megkíván?”

    Visszatérve a krisztusi hasonlathoz: mikor válik a föld sójává és a világ világosságává a keresztény ember? Hát attól a pillanattól kezdődően, amint kereszténnyé lett. De mikortól lesz a szó igazi értelmében kereszténnyé, Krisztus-követővé az ember? Hát, amikor megkeresztelkedik, amikor Istennek gyermeke, az Egyháznak tagja, a mennyországnak örököse lesz – mondhatná valaki és ez mind igaz, de nem elég.

    Valaki, akkor válik igazán kereszténnyé, - amikor tudatosan vállalja a keresztségben kapott isteni hívatást, - amikor önként és készségesen mond „igent” a jézusi küldetésre, - amikor mindennapjait Isten akarata szerint rendezi be és éli meg, - amikor úgy szereti Istent és embertársait, ahogy Krisztus Urunk tanította.

    Itt nem az adottságaink, képességeink, előképzettségünk számít. Akárcsak a liturgikus Ámennel, itt is Isten cselekvésére, életünkre vonatkozó akaratára kell igent mondanunk. Át kell engednünk neki az irányítást életünk fölött és hagynunk kell, hogy általunk ő cselekedjék. Vagyis nem a magunk ízével kell megízesíteni, s nem a magunk világosságával kell bevilágítani ezt a világot. Krisztus fénye ragyogja be azt, és az ő örömhírének íze ad ízt neki, s nekünk ezt az ízt és ezt a világosságot kell hordoznunk, továbbadnunk.

    A már idézett írásban Imre atya meséli, hogy Breisachban, a Rajna mentén, van a székesegyház kriptájában egy feszület. A rajta levő Krisztusnak se feje, se keze, se lába. A II. világháború alatt egy gránát mindhármat levitte. Van alatta egy írás, amely így szól: „Jézusnak nincs lába, csak a mienk. Jézusnak nincs karja, csak a mienk. Jézusnak nincs keze, csak a mienk. Jézusnak nincs szája, csak a mienk.

    Mennyi igazság rejlik benne! Ha ma Jézus az emberekhez akar menni, a mi lábunkra van szüksége. Ha ma az embereknek segítség kell, Jézusnak szüksége van a mi karjainkra és kezünkre. Ha az emberek ma jó hírt, örömhírt akarnak hallani, Jézusnak szüksége van a mi szánkra.”

    „Ti vagytok a föld sója… a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni.” Nyilvánvaló, hogy itt Jézus nemcsak a tanítványok, hanem minden benne hívő, az egész egyház, „a hegyen épült város” missziós hívatásáról, küldetéséről beszél.

    Arra kell gondolnunk, hogy minden kereszténynek missziós hívatása van. Nem külön küldetésként kapja ezt, hanem egyszerűen abból a tényből eredően, hogy kereszténnyé, krisztusivá lett. Viszont ez az általános missziós küldetés nem agitációból és propagandatevékenységből áll, hanem abból, hogy a kereszténység és külön-külön minden keresztény ember megvalósítja önmagát és megőrzi sajátos „krisztusi természetét”, ahogyan a só, amikor megóvja a pusztulástól a romlandó dolgokat, s ahogyan a lámpa, amikor világít a házban levőknek.

    A keresztény ember számára ugyanígy „természetes” feladat kell, hogy legyen a világ megízesítése és romlástól való megóvása, s kötelessége az evangélium fényének személyes, tanúságtevő élete általi tovább adása.

    A keresztény misszió csak akkor hiteles, ha egyben tanúságtétel is Krisztus mellett, s nem az „emberi bölcsesség elragadó beszéde csupán”, hanem a „lélek és erő bizonysága”(1 Kor 2,1-5) – mondja Pál apostol a mai szentleckében.

    Szent Ferenc atyánk mondta egy alkalommal társainak: „Hirdessétek az evangéliumot, és ha szükséges, még a szavakkal is”. Vagyis előbb az életükkel és utána a szavakkal.

    A szentatya, Ferenc pápa arra biztat bennünket, hogy: „Hirdessük az evangéliumot életünkkel, tanúságtételünkkel.” Majd hozzáteszi: „a hívek és a lelkipásztorok következetlensége a között, amit mondanak, és amit csinálnak, a szó és az életmód közötti különbség aláássa az egyház és a kereszténység hitelességét.”

    A már idézett Imre atya írja, hogy: „Tanúságtevésünk egész életünkkel történik. Nem csak szavakkal. Jézus mellett egész életstílusunkkal teszünk tanúságot. Azzal, amit teszünk, vagy nem teszünk, és ahogyan tesszük, mutatja, hogy hiszünk-e Benne. Nyilvánvaló, hogy szavainknál sokkal értékesebbek a tetteink.”

    A fény a természetes ajándéka annak, aki belélegezte Istent és az élet ízével rendelkezni pedig annak az ajándéka, aki éli az Evangéliumot. Rajtunk múlik, hogy tudatára ébredjünk és továbbadjuk tanúságtételünk által a világosságot és az élet ízét a világnak.

    Annak érdekében, hogy a fény és a só el ne vesszen, az a feladatunk, hogy új lendületet adjunk az emberi létezésnek. Hagyjuk, hogy Krisztus Evangéliuma áthassa életünket, mert csak így válhatunk az Ő világosságának hordozóivá.

    Ne feledjük a házi feladatot, amelyet Jézus adott a mai evangéliumi szakasz végén, megoldani, begyakorolni az elkövetkező napokban, hetekben: „Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodniÉvközi 3. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    26
    Szilveszter Barát elmélkedése Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodni Évközi 3. vasárnap

    Szentírási részek: Iz 8, 23 – 9,3 // Mt 4, 12 – 23.

    Szent Máté evangélista az imént felolvasott evangéliumi szakaszt egy ószövetségi szentírási résszel kezdi. Ez az ő evangéliumában gyakori jelenség, gyakran utal az ószövetségi írások beteljesülésére. Most épp arra a részre utal, melyet teljes terjedelmében Izajás prófétától hallottunk az első olvasmányban. A hallott Izajás-i rész egyértelműen az eljövendő Messiásra, Krisztusra vonatkozó jövendölés. Emberi képekkel és emberi szavakkal hirdeti a próféta: a Messiás mindenki szabadítója lesz, s hamarosan eljön.
    Mitől szabadít meg a Messiás? Az emberi lét legfélelmetesebb problémájától, a bűntől, melynek következménye az örök halál. Az a halál, amely a földi élet végében az értelmetlen pusztulást, a folytatás nélküli semmibe hullást látja, s ennek következtében földi életének mindennapjai is „sötétségben, a halál árnyékában” telnek. Megszabadít, mert "a nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál árnyékában laknak, azoknak nagy világosság támad"- és ez a világosság nagy ujjongással és kitörő örömmel tölti el a népet, mert a Messiás a nép „terhes igáját, a vállára nehezedő rudat, sanyargatója botját összetöri”(Iz 8,23 – 9,3) – s az értelmetlen lét sötétségét megszünteti.
    Jézusnak a Jordán folyóban való megkeresztelkedése után, a Galileába történő visszatérése az a pillanat, amikor ez a rég várt világosság felragyog. Amikor Jézus a Szentlélektől eltelve tanítani kezd, beteljesedik az Írás, a prófétai jövendölés valóra válik.
    A galileai határvidéken, ahol pogányok, peremhelyzetűek és idegenek útjai keresztezik egymást már felvirradt az Isten országa.
    E vidék lakóinak rossz híre volt a magukat igazaknak tartó zsidók között: véleményük szerint semmi jó sem jöhet Galileából. És mégis, Izajás éppen nekik hirdette a messiási fényt, Emánuelt (velünk az Isten). Most Jézus is hozzájuk fordul, az "örömhír-hozó", aki békét ígér, jó hírt hoz, és üdvösséget hirdet.
    Jézus tanításának kezdőmondata azonos Keresztelő Szent Jánoséval "Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!"(Mt 4,12-23). Keresztelő János egy különleges személy, az üdvtörténetben az Ószövetség végén és az Újszövetség kezdetén áll, a határvonalon. S hogy Jézus és János igehirdetése azonos, utal arra, hogy amit Jézus mond, az szerves folytatása az üdvtörténetnek, s amit János tett, az mindenestől utalás Jézusra, a Messiásra.
    Keresztelő János bebörtönzésével a próféták ideje véget ért. Isten üdvösségterve szerint neki kisebbednie kellett, hogy Valaki növekedhessék. Jézus csaknem mindvégig hallgatott, addig a pillanatig, amíg a börtön ajtói bezárultak a pusztába kiáltó tekintélyt parancsoló hangja mögött. Most elérkezett az ő ideje, hogy beszéljen, és Isten országát hirdesse.
    „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” Ebben a mondatban benne van, hogy hogyan léphetünk az üdvtörténet új és végső korszakába, Isten országába: a megtéréssel, aminek elő feltétele a bűnbánat.
    Megtérés. E szó hallatán sokan arra gondolnak, hogy a megtérés egy látványos jelenség, amikor egy hitetlen felnőtt emberből hívő lesz, mint ahogy Pál apostol is megtért látványos módon, a damaszkuszi úton. Kevesen gondolnak arra, hogy a megtérés minden krisztushívő ember sírig tartó feladata, s kötelessége.
    A megtérés ebben az esetben nem a felnőtt ember látványos hívővé válását jelenti, de nem is egy rossz szokás, bűn elhagyását csupán, hanem egész életünk megváltoztatását. Ezt azonban nem külsőleg, hanem belsőleg kell megtennünk: a szív, az értelem, a gondolkodás, az akarat, az érzelmek átrendezése által.
    A megtérés a gondolkodásmód megváltozását, valamint a magatartásforma kifelé is megjelenő változását jelenti. A megtérés folyamatában bekövetkezik az elfordulás a rossztól, és az odafordulás Istenhez. Az elfordulás a rossztól nem csupán azt jelenti, hogy magától a bűntől fordul el az ember, de annak forrásától is, ami nem más, mint a hamis önszeretet, a megszokás, a közömbösség.
    Ezért a megtérés nem egy alkalomra szól, amit egyetlen egyszer az emberi élet során le lehetne tudni. A megtérés egész földi életünkre szól, mert egész földi életünkben megvan bennünk a bűnre való hajlam, amely nem más, mint az önzés.
    A bűn az önzés, amikor önerőnkből, vagy Isten nélküli erőforrásból akarunk élni, ami képtelenség, hiszen létünk minden pillanatát ajándékba kapjuk Valakitől. Ezért a megtérésben életünk végéig tudatosítanunk kell: Istennek, az ő szeretetének köszönhetünk mindent, ezért mindenestől feléje kell fordulnunk. Tehát a megtérés egész életünk megváltoztatása, Isten felé fordítása, mert felismerjük, hogy emberhez méltó életet és boldogságot egyedül csak Isten adhat.
    Ez az élet és boldogság pedig nem más, mint az Isten Országa, az evangélium, az örömhír, amelyről Jézus beszél. Az örömhír, amely legszebben Szt. János evangéliumában van megfogalmazva: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”(Jn 3,16).
    Jézus Krisztus nemcsak hirdeti, hanem földi életében maximálisan megéli Isten Országát. Azt az Isten Országát, amely Isten és ember érett, partneri szeretetközössége. Atyának szólítjuk Istent ebben a kapcsolatban, aki felemel magához minket, embereket és megistenít Jézus Krisztusban.
    Ez a szó, hogy Atya, amelynek Jézus ajkáról elhangzó arám eredetije az Abba, sok vitára adott alkalmat a bibliakutatók számára. Sokáig tartotta magát az a vélemény, hogy a kisgyerekek szólították így szüleiket. Viszont van egy vélemény mely szerint ezt a megszólítást, csak a felnőttkort elért gyermekek használhatták szüleik felé. Ez is utal arra, hogy ha mi Istent Abbának, azaz Atyának szólítjuk, ezt csak egy érett, felnőtt szeretetközösségben tehetjük meg.
    Amikor Jézus ezekről beszél a hallgatóság értetlenkedik, sőt megbotránkozik. Azért, mert hallgatóságából sokan még kisgyerekként viszonyulnak Istenhez: rászorulnak arra, hogy Isten parancsolgasson nekik, mindent részletesen adjon a tudomásukra, mint a kisgyereknek.
    Abban a kapcsolatban, melyet Jézus mutat, már nincs helye a parancsolgatásnak. Jézus, mint ember teljesen Istenre bízza magát, ahogy megvallja: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott”(Jn 4,34).
    Isten Jézus földi életében úgy van jelen, mint eledel, mint táplálék, amellyel kapcsolatban nem kell parancsolni az embernek, hogy vegye magához: a legtermészetesebb, hogy az ember az eledelt elfogyasztja az életben maradás miatt.
    Sajnos sokan megelégednek istenkapcsolatukban a felszínnel, a külső vallási cselekedetekkel, a parancsolgatós istenképpel, a Tíz-parancs betartásával, ami tulajdonképpen nem rossz, de nem elég, mert nem teszi az embert Krisztus-követővé, kereszténnyé, hiszen a Tíz-parancs nem az Újszövetség tanítása, hanem az Ószövetségé, amit ugyan Jézus nem vetett el, de beteljesített a szeretet főparancsának meghirdetésével.
    Nyilvános működésének kezdetén Jézus azt hirdette: Isten Országába az léphet be, aki bűnbánatot tart és megtér. A megtérésre egész életünk folyamán szükségünk van. Állandóan építenünk kell lelkünkben Isten országát, mégpedig hitből fakadó imádsággal, az egyetértésből fakadó testvéri szeretettel és az apostolokhoz hasonlóan, Krisztus hűséges követésével.
    Valahányszor Jézus az Apostolokat megfeddte, az majdnem mindig a kishitűségük miatt történt. Jézus gyakran a szemükre vetette, hogy nem, vagy túl kevéssé hisznek.
    Sajátos evangéliumi ellentmondást vehetünk itt észre: éppen az Apostoloknak – akik Jézust követték, akik hittek Benne – rója fel Jézus, hogy nincsen hitük, és ezt igen gyakran teszi. Jézus célja az Apostolok hitének megkérdőjelezésével az volt, hogy megtérjenek, megerősödjenek és elmélyüljenek a hitben.
    Krisztus mai követőinek, vagyis nekünk is szükségünk van arra, hogy időnként megkérdőjelezzük saját hitünket, hitből fakadó életünket. Ne legyünk annyira biztosak abban, hogy egyedül mi csináljuk jól, hogy egyedül mi éljük helyesen a krisztusi tanítást, míg a hitvestársnál, a gyerekeinknél, a szomszédnál, a munkatársnál hiányosságokat, felszínességeket fedezünk fel.
    Vajon a mi mindennapi életünk tényleg arról tanúskodik, hogy valóban, szívünk-lelkünk mélyéből hiszünk Istenben? Életvitelünk, magatartásunk, cselekedeteink és szavaink arról tanúskodnak, hogy Krisztus tanítását komolyan vesszük? Gondolkodásunkat, döntéseinket tényleg Krisztus Urunk világossága hatja át?
    El kell jutnunk arra a meggyőződésre, hogy hitünknek állandóan növekednie kell, hogy amit ma elértünk, holnap már kevés lesz. A hitéletben nincs megállás, kikapcsolódás, vakációzás, ha valóban hiszünk, akkor annak összhangban kell lennie minden napi életünkkel, akkor az, tetten érhető kell legyen az embertársainkkal való kapcsolatunkban, velük folytatott beszédünkben, róluk alkotott véleményünkben. Kereszténynek lenni ugyanis nem más, mint Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodni a világban.
    Ne elégedjünk meg a felszínes hittel, a kisgyermeki istenkapcsolattal, amely az emberi felelősséget megszünteti, s azért tűnik könnyebbnek. Törekedjünk a megtérésre, a felnőtt Isten-ember szeretet-kapcsolatra, amelyben teljes emberi szabadsággal és felelősség tudattal szólíthatjuk Istent Abbának, azaz Atyánknak, Aki nem csak a mennyekben, hanem a saját életünkben, azaz gyermekeinek életében is jelen akar lenni.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Istenre mutató emberré kell válnom, válnunkÉvközi 2. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    18
    Szilveszter Barát elmélkedése Istenre mutató emberré kell válnom, válnunk Évközi 2. vasárnap

    A mai ember gondolkodás módja általában én központú, önző beállítottságú. A rajta kívül álló világban, az eseményekben nem annyira a tárgyi valóság és igazság érdekli, mint inkább az, hogy neki mi köze van hozzájuk vagy azoknak ő hozzá, mit jelentenek számára, milyen személyes kapcsolata van a dolgokkal, s mi azoknak a mondanivalója életére vonatkozólag, sőt nagyon sokat nyom a latba az is, hogy milyen haszon, elsősorban anyagi haszon származik számára belőlük, illetve hogy a komfort, kényelem zónáját mennyire befolyásolják, vagy le kell e mondania valamiről, áldozatba kerül-e számára vagy sem. Mert ha igen, akkor nem kér belőlük, még akkor sem, ha a hitéletről, vallásos életről van is szó.

     

    Egy hitoktató mesélte: egy fiatalemberrel beszélgetett vallási dolgokról, s főleg arról, hogy van-e Isten. Filozófiai és teológiai érvekkel bizonyította Isten létezését, és legnagyobb csodálkozására a fiatalember el is fogadta. Ennek ellenére mégis azt mondta: jó, elhiszem, hogy van Isten. De végül is, mit számít, hogy van vagy nincs? Nem mindegy, hogy hiszünk, vagy nem hiszünk benne?

     

    Azt hiszem, hogy ezzel a válasszal mi is találkoztunk valamilyen formában és nem tudtunk mit kezdeni vele, akkor, amikor egy, a hitét-vallását nem gyakorló családtagunkat, barátunkat, ismerősünket vagy éppenséggel saját magunkat, arra biztattuk, hogy naponta imádkozzon, járjon szentmisére, éljen a szentségek nyújtotta isteni kegyelmekkel…

    Az ilyen megnyilatkozásra, magatartásra sokszor az egyedüli, hatásos és meggyőző ellenérv a személyes tanúságtétel lehet. Vagyis az a megcáfolhatatlan tény, hogy a mindennapokban, a családban, a munkahelyen, az iskolában, vagy éppen a szórakozóhelyen életvitelünkkel, magatartásunkkal, döntéseinkkel és cselekedeteinkkel nap, mint nap hűségesen igazoljuk szavaink igazságát.

    Hiszen a Krisztus melletti tanúságtételünknek egyik jelentősége éppen abban áll, hogy személyes üzenetet tartalmaz. S ez az üzenet közli azzal a kereső, érdeklődő személlyel, hogy számomra, az ember számára Krisztus jelenti az élet célját és értelmét. - Hogy a Benne való hit kiegyensúlyozottabbá teszi magatartásunkat, emberségesebbé, becsületesebbé, szebbé, s boldogabbá életünket. - Hogy az Ő tanítása képes eligazítást adni az élet útvesztőiben, segítséget nyújtani a problémák, nehézségek megoldásában. Sőt, Ő az egyetlen, aki képes békét, igazi békét adni a nyugtalan, békétlen emberi szívnek, léleknek.

     

    Érdekes, hogy az Úr Jézus földi pályafutása kezdetén nem a zsidó főtanács előtt mutatkozott be, hanem, a bűnösök körében jelent meg, akik tudatában voltak helytelen életvitelüknek és szabadulni akartak bűnösségüktől.

     

    „Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem.”- írta Szent Pál apostol a Rómaiakhoz címzett levelében. Az emberek érezték bűnösségüket, s mert szabadulni szerettek volna tőle, ezért a bűnbánat keresztségét kérték Keresztelő Jánostól. Igaz a jánosi keresztség, csak szimbolikus cselekedet volt, csak jelezte a bűnösélettől való szabadulás vágyát, de nem volt bűntörlő ereje.

    Ezért volt boldog perce Keresztelő Jánosnak, mondhatnánk azt, hogy életének csúcspontja az, amikor bemutathatta az embereknek az Üdvözítőt: „az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit!”(1,29)

    Ez a tanúságtétel egyben prófétai kinyilatkoztatás is volt, a Lélek által született bizonyságra utalt, amelynek kevéssel korábban volt tanúja Keresztelő János. „Láttam... hogy rászáll a Lélek… Én láttam, és tanúskodom arról, hogy Ő az Isten Fia!”- mondta.

    Rámutatott Krisztusra, akit a népek és nemzetek vártak, akit már megérkezése előtt vállaltak az ő tanítványai nyugtalan kereséssel és megújított életmóddal. Az útkereső ifjú embereknek szükségük volt erre a tanúságtételre.

     

    De a prófétai szavak a mai ember érdeklődését is föl kellene, hogy keltsék, mert kérdéseire a választ, problémáira a megoldást, bűneire a megbocsátást, gyengeségeire a gyógyirt ő is csak Jézusnál, az Isten Bárányánál találhatja meg. Az egyedüli Szabadító és Üdvözítő a ma embere számára is, csak Jézus Krisztus, az Isten Fia lehet. Krisztus, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit, sőt magára veszi, hogy a golgotán, a keresztfán megsemmisítse azokat.

     

    Megható evangéliumi jelenet volt az, amikor Jézus a háztetőn át leengedett béna embert meggyógyította. Az írástudók és farizeusok kételyére jelenti ki: „Tudjátok meg, hogy az Ember Fiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” Ezzel odafordult a bénához és ezt mondta: „Mondom neked, kelj fel, fog ágyad és menj haza”(Mk 2,10). Itt meggyógyította a beteg embert, de elvállalta, hogy a kereszten viseli majd a testi, lelki bénaságát is, amikor odaszögezik a Fához.

     

    Megható evangéliumi jelenet volt az is, amikor Lévit, a bűnösnek tartott vámost meghívta tanítványai közé, annak ellenére, hogy az emberek nem szerették, megvetették. Minden bizonnyal nem csak azért nem szerették, mert akkor sem szerettek adót fizetni, és nem szívesen vették ki részüket a közteherből, hanem, mert a Biblia szavaival élve: „hűtlen vagyonkezelő” lehetett. Lévi anyagiasságát, csak Jézus tudta megsemmisíteni, a szegény Jézus, aki azt mondotta egy alkalommal magáról, hogy: „az Ember Fiának nincs hova fejét lehajtania”(Mt 8,20).

     

    Megható evangéliumi jelenet volt az is, amikor a rossz hírű nőhöz így szólt az Úr Jézus: „Bűneid bocsánatot nyernek”(Lk 7,48). Megvetett, sőt kitaszított volt ez az asszony. Életét úgy könyvelték el az emberek, hogy nincs mentség a számára. Megkezdett útja a pusztulásba, a végleges boldogtalanságba vezet… Jézus magára vette bűneit, hiszen a keresztre feszítésekor azzal is növelték szenvedését, megaláztatását, hogy megfosztották ruháitól. Ő azonban ekkor is a TISZTASÁG maradt.

     

    Az egyik legszebb példabeszédét az Úr Jézus, a Tékozló fiúról szólót, azért mondta el, hogy ha valaki a legmesszebbre kerülve, a legmélyebbre süllyedve szakad el Isten atyai házától, akkor is tudatában legyen annak, hogy bármikor visszafordulhat, haza térhet, mert nem elutasításban, hanem megbocsátásban lesz része. Isten kincses háza sohasem ürül ki, lakomáján mindig lesz egy hely a hazatérő, az őszinte bűnbánó, a megtért életre vágyó ember számára.

    A gyarlóságból, gyengeségből, önzésből vagy rosszakaratból elkövetett bűn az emberi létezés legérzékenyebb, legfájóbb pontja, még akkor is ha nem akar róla tudomást venni. Krisztus Urunk azért jött, hogy a bűntől és az azt követő lelkiismeret furdalástól megszabadítson. Erre nincs más lehetőségünk, ez csak általa lehetséges.

     

    Ahhoz, hogy szépen, békében és egyetértésben élhessünk itt a földön, és hogy megszabadulhassunk bűneink nyomasztó terhétől, el kell fogadnunk, az Ő könyörülő, irgalmas szeretetét, élnünk kell az általa alapított szentségekkel és meg kell tartanunk az isteni parancsokat, azaz teljesítenünk kell a Mennyei Atya akaratát.

     

    A mai evangéliumban Keresztelő János rámutat Krisztusra, az Isten Bárányára. János egész élete e találkozás felé vezet, és most beteljesedik, hogy személyesen rámutathat az Atya egyetlen, szeretett Fiára, a Bárányra, akit majd nagypénteken áldoznak fel. Ő az a Bárány, akire a szentmisék milliárdjaiban, és a mai misén is a felszentelt pap rámutat. „Lásd, hívő ember, ő az Isten egyetlene, aki érted adja, áldozza fel magát. Ő az életed értelme, kincse, magyarázata, lelkierőforrása. Ő az Isten Báránya!”

    Hivatásunk hasonló Keresztelő Jánoséhoz. Istenre mutató emberré kell válnom, válnunk, akinek, akiknek léte és egész élete, akár némán, akár hangot adva, de őreá mutat.

     

    „A szolgám vagy, benned fogok megdicsőülni! … A nemzetek világosságává teszlek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig”- olvastuk Izajás (49, 3. 5-6) prófétától a mai első olvasmányban.

     

    Az imént elhangzott elmélkedés segítségével vizsgáljuk végig életünket, hogy hol van, illetve hogy egyáltalán jelen van-e az isteni küldetés, az Istenre mutatás az életünkben, hogy valóban világosság vagyunk embertársaink számára, vagy sokkal inkább a sötétséget terjesztjük magunk körül szavainkkal, életvitelünkkel, botránkoztató magatartásunkkal annak ellenére, hogy talán rendszeresen templomba járunk?

     

    Gondoljuk át, hogy mi az az üzenet, amit ma magunkkal kell vinnünk, amit ránk bíztak? Kinek és hogyan kell átadnunk, hogyan lehetnénk jobb megjelenítői a krisztusi evangéliumnak és hogyan válhatunk egyre inkább Istenre mutató, tanúságot tevő emberré, emberekké?

     

    A mai vasárnap szentírási részeinek üzenete meghív minket arra, hogy döbbenjünk rá küldetésünkre, tudatosítsuk önmagunkban, hogy Isten a mi Mennyei Atyánk világossággá tett bennünket embertársaink számára és azt akarja, hogy bennünk és általunk megdicsőüljön a földön és embertársaink életében is.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Itt kezdődik a világKarácsony 2. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    05
    Szilveszter Barát elmélkedése Itt kezdődik a világ Karácsony 2. vasárnapja

    Ha van időnk megállni és őszintén önmagunkba nézni rájövünk arra, hogy a Karácsonyi ünneplésünkben van valami csendes nyugtalanság, kielégületlenség. Készültünk rá advent folyamán lelkileg is, meg fizikailag is, mégis most van valami tanácstalanság, hiányérzet bennünk, mintha nem sikerült volna átélni a maga mélységében.

    Az ajándékok, amelyeket adtunk és kaptunk, nem fejezik ki igazán, azt, amit általuk szerettünk volna elérni. A szavak, amelyekkel akár magunkat akartuk bátorítani, akár másokat, nem igazán olyan felemelő szavak, amelyekre ezeken az ünnepi alkalmakon szükségünk lett volna. Az ünnepek napjaiban, óráiban is megmaradt egy olyan egyedüllét, magányosság, amelyet nem lehet egyszerűen félretolni.

    Azt hiszem, némi bátorság kell ahhoz, hogy ezt a kettősséget felismerjük, és szembe merjünk nézni vele. De igazából megéri, mert ezzel az őszinteséggel valójában sokkal közelebb kerülünk a karácsony ünnepi jelentéséhez, lényegéhez, mint az ünnepi érzésekkel, amelyek nem akarnak tudni ezekről.

     

    A mai evangéliumi szakasz szavai is –, amelyek Jézus születés történetéről, a Betlehemi eseményekről beszélnek, csak egy kissé filozofikusabban, elvontabban –, jól illenek ehhez a gondolatmenethez. Nem szépítenek, nem kendőzik el a valóságot. „A világosság – vagyis Jézus – a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta fel.... Az igazi világosság, mely minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, mégsem ismerte föl őt a világ. Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1,5; 10-11)

     

    Az árnyék, a sötétség, amely minket kísért, Jézust is körülvette. Közénk jött, és nem kapott helyet Betlehem városában. Milyen város lehet az, amelyben nincs egy áldott állapotban lévő anyának helye? Milyen arcot mutat a világ abban az órában, amelyben Isten elhatározta, hogy felkeresi, meglátogatja?

    Minden foglalt, sajnáljuk… így Isten Fia kint, a városon kívül, a barlang istállóban jött a világra, majd a kapun kívül szenvedett, fejezte be az életét, írja, jelentőségteljesen a Zsidókhoz irt levél. (13,12)

     

    Kívül, otthon nélkül élte le életének legjelentősebb részét. Vendégként élt idegen házakban: Péternél, Zakeusnál, a vámosnál, Lázárnál és testvéreinél, és máshol, ahol befogadták őt. Ezt ő maga is megfogalmazta, amikor ezt mondta egyszer: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”(Lk 9, 58). 

    Így foglalta el "kint" a helyet, ott ahol az „ember” megengedte neki. Ott gyűjtötte össze azokat, akik ugyancsak kitaszítottak voltak. Az istállóban, a pajtában. Ott gyűjtötte össze azokat, akik ugyancsak "kint" éltek. Először a pásztorokat, később a vámosokat, az utcanőket, a leprásokat, a lelki betegeket…

    Mindegyiküket "kint" gyűjtötte össze. Így változtatta át a kinti világot, a kitaszítottak világát belső világgá. Így tette az utolsó helyeket, az utcavégeket olyan helyekké, ahol az új világ kezdődött, az a világ, amelyet ő akart.

     

    New Yorkban a kereskedelmi központ 110 emeletes épületének bejárata fölött, ez a felirat volt olvasható: "Itt kezdődik a világ"- ez az épület 2001. szeptember 11-én szörnyű tragédia következtében elpusztult, a felirattal együtt. Jézus ezt a feliratot nem egy kereskedelmi központ bejárata fölé helyezte el, ahol rengeteg ember életét, sokszor negatívan érintő tevékenység zajlik, hanem oda helyezte el, ahol a kitaszítottak, a megvetettek, a nyilvános bűnösök élnek, az utcák végére, oda, amelyről az evilági ember úgy gondolja, hogy ott már a "semmi" kezdődik, amelyre már nem is érdemes figyelni. "Itt kezdődik a világ", mondja erről Jézus.

     

    Ez a Karácsony ünnepének igazi üzenete, amely valóban Jézustól jön. Ezért költözhet béke nemcsak a győzők otthonába, hanem a vesztesekébe is. Ezért adja Isten a békét nemcsak azoknak, akik teljesítményekkel dicsekedhetnek, akik tehát úgy gondolják, hogy igazán meg lehetnek elégedve magukkal, hanem azoknak is, akik "kívül" élnek, akik nem dicsekedhetnek teljesítményekkel, sikerekkel, akiknek nem áll rendelkezésükre a bőség békéje, csak a nincstelenségé, de csak akkor, ha rátaláltak Jézusra, valahogy úgy mint az a koncentrációs táborban lévő ateista orvos, aki épen egy ateista iró, karácsonyi darabja következtében talál vissza a Béke Istenéhez.

     

    Kedves barátom, Tempfli Imre atya, kaplonyi születésű, stuttgarti magyar lelkésznek egyik írásában olvastam, hogy:

    „Egy német gyűjtőtáborban, 1940 Szentestéjén az egyik francia pap egy misztériumjátékot szeretett volna előadni fogolytársainak. A baj csak az volt, hogy nem volt hozzá szöveg...

    Valaki felhívta a pap figyelmét arra, hogy van a foglyok között valaki, akiről azt mondják, hogy író. A pap erre megkereste az írót, és felkérte arra, hogy írjon egy karácsonyi darabot. És Jean Paul Sartre (1905-1980), mert ő volt az, az ateista író, mosolyogva igent mondott...

    A darabot a foglyok előadták, és minden jelenlévőt lelke mélyéig megrendített. A leghatásosabb minden szereplő közül a hitetlen Baltazár király volt, aki gyermekkorában elveszítette a hitét, és most nem tud hozzá visszatalálni, pedig annyira szeretne... Baltazárt maga az író, Sartre alakította...

    A következő nap reggelén egy hitetlen orvos jelentkezett a papnál, és arra kérte őt, hogy vegye vissza a Katolikus Egyház kebelébe. Mikor a pap a megtérés oka felől érdeklődött, az orvos azt mondta neki, hogy Sartre játéka alatt ki nem fejezhető melegséget érzett a szívében...”

    Szerintem az történt írja Imre atya, „amit a Szentírás szavai bizonygatnak úton-útfélen: Az élet legmélyén, ott legbelül a lelkünkben, egy meleg folyam hömpölyög... És ennek a folyamnak a neve: Isten. Ő az, aki bennünket – nyugtalanul keresőket – magához vonz. Egy alkalommal az esztendőben sikerül is Neki. Akkor, amikor Ő emberré lett. Ekkor átmelegednek a szívek... Kelj útra Te is, hogy megmelegedjen végre a szíved!”

     

    Ezért adja Isten békéjét nemcsak a szent élettel rendelkező embereknek, akiknek életrajzában nincsenek törések, könnyek, hanem azoknak is, akik életükre egy őszinte bűnbánattartás, szentgyónás után szégyenkezve tekintenek vissza. Nemcsak a mintacsaládoknak, akik tehetséges gyermekekkel dicsekedhetnek, hanem a szétesett családoknak is, ahol az egyik szülő küszködve neveli gyermekeit, és a gyermekeknek, akik az elszakadt, elvált szülők között ide-oda imbolyognak.

    Ez az első Karácsony titka, a karácsonyéj csodája, a karácsony békéje.

     

    A bevezetőben arról szóltunk, hogy ünnepi hangulatunkban van valami feloldhatatlan feszültség, szavaink nem találkoznak igazán az ünnepi valósággal, lényeggel. Nos, ez a belső és megmagyarázhatatlan zavaradottság akkor fog feloldódni, ha Jézus karácsonyi ajándékát, világosságát, békéjét úgy fogadjuk, hogy ő ezt az otthontalanság, a kitaszítottság, sötétség helyéről adja mindenkinek. Igaz, ebből nem zárja ki azokat sem, akik igazi otthonokban élnek, de különösen együtt van azokkal, akik "kint" élnek. Ha erre a karácsonyi örömre ráérzünk, ha ráérzünk a "kint" élők kicsinységére, a saját kicsinységünkre és készek vagyunk befogadni az igazi világosságot, akkor megszűnik a bennünk lévő sötétség és feloldódnak belső feszültségeink, akkor világosság és béke, krisztusi béke száll a szívünkbe…

     

    Krisztus világossága, amely mindannyiunk életét betölteni érkezik, ragyogja be ezt a világot, és legyen vigasz mindazok számára, akik a reménytelenség, a nyomorúság, az igazságtalanság, a szenvedés, az elnyomás, az üldöztetés és az emberi méltóságukat sértő körülmények sötétjében élnek.

    Ne feledjük, hogy gyermek Jézus hozza az enyhülést mindazok számára, akik megpróbáltatások közepette élnek. Ne vonakodjunk hát attól, hogy felismerjük és befogadjuk őt: Vele „ragyogó fény” világítja be az emberiség égboltját; Vele „szent nap” érkezik el, amely nem ismer naplementét. Legyen ez a karácsonyi ünnepkör valóban mindenki számára az öröm, a remény és a béke időszaka!

     

    „Jöjjetek mindnyájan az Urat imádni”. Máriával, Józseffel és a pásztorokkal, a napkeleti bölcsekkel és az alázatos imádók megszámlálhatatlan seregével, akik az újszülött Gyermek elé járultak, mindazokkal, aki az évszázadok folyamán befogadták szívükbe a Karácsony misztériumát, mi is hagyjuk, hogy e nap fényessége mindenüvé kiáradhasson: hogy beléphessen a szívünkbe, bevilágítsa és felmelegítse otthonainkat, vidámságot és reményt hozzon lakásainkba, és békét adjon a világnak!

     

    Alázatos és hívő imádsággal forduljunk a Gyermek Jézushoz e szentmiseáldozat keretében, hogy az ő világossága oszlasson el minden sötét árnyat életünkből, és töltsön el újra bennünket szeretettel és békével. Az Úr, aki Krisztusban ránk ragyogtatta irgalmas arcát, részesítsen bennünket szeretteinkkel együtt az ő boldogságában és tegyen minket az ő jóságának hírvivőivé. 

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekekKarácsony éjszaka

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    25
    Szilveszter Barát elmélkedése Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek Karácsony éjszaka

    „Gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk, s az ő vállára kerül az uralom.” (Iz 9,6) – jövendölte Izajás próféta Krisztus Urunk születése előtt több száz évvel.

    Éjféli szentmisénk szentírási részei Karácsony örömteli üzenetét szeretnék megosztani velünk, akiket oly sok minden aggaszt és félelemben tart. A mindennapi gondok és szenvedések, meg nem értések és nagy csalódások fölött nincs hatalmunk, nem tudjuk megszüntetni azokat egyik pillanatról a másikra, de ma éjszaka Annak születését ünnepeljük, aki meg tudja szelídíteni, és a javunkra tudja fordítani mindezeket.

    Mária „világra hozta elsőszülött fiát, pólyába takarta és jászolba fektette”(Lk 2,1-14) – olvastuk az imént Szent Lukács evangéliumából.

    Egy gyermek születése önmagában is titok. Ezt leginkább a szülők, tudják, részesei lehettek ennek a titokkal telítet csodának. Nem lehet azon egyhamar napirendre térni, amikor egyszer csak ott mocorog egy tenyérnyi gyermek édesapja kezében, édesanyja ölében. Már ez a titok is kitágítja a horizontot, megnevezhetetlen örömet gyújt a szülők, rokonok lelkében. Új élet született, aki nagy reménységre ad okot, akármilyen körülmények között jött is a világra.

    Szűz Mária és Szent József átélték egykor ezt az örömet és reménységet, de azt is, amire ezen felül a hit bátorította és jogosította fel őket, ugyanis gyermekük, akit Jézusnak neveztek, a világ Üdvözítőjének született. Eredete titokzatos, számukra is megfoghatatlan volt.

    Karácsony titka előtt a hívő ember elnémul, mert mit is szólhatna a Teremtő e hihetetlenül nagylelkű lépéséhez, szabad döntéséhez. Isten úgy szeretett minket, hogy Üdvözítőt küldött nekünk, aki testvérünkké lett. Ezzel kapcsolatosan Szent János evangéliumában olvashatjuk: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).

    Amikor Jézus a világba jött, szülőföldjén és világszerte sokan várták az Üdvözítőt, de a Messiás eljövetelét aligha képzelte el úgy bárki is, ahogyan az megtörtént. Minden értelmet felülmúlóan teljesítette be Izajás próféta jövendölését, ő Emánuel, ami azt jelenti: velünk az Isten.

    Nem szól még egy szót sem, nem tud beszélni. Semmi mást nem képes, mint elfogadni a gyermeki lét korlátait és ajándékait. De ezzel is tanít minket: „ha meg nem változtok, és olyanok nem lesztek, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,3-4).

    Mi az örömhír számunkra az angyali üdvözlettől egészen a nyilvános működésig? Mit tanulhatunk mi Isten gyermekségéből, Jézus gyermeki létéből?

    Azáltal, hogy Isten Fia kisbabaként jelent meg közöttünk, számunkra a bizalom új ideje kezdődött. Az emberré lett Isten emberekre bízta magát. Bárcsak megértenénk, mit rejt ez a titok!

    Istent mindig hatalmasként akarjuk látni, aki a mennyben trónol, mindenható, elérhetetlennek tűnik, leginkább akkor, amikor gyengeségünket, gyermekségünket és kiszolgáltatottságunkat éljük át. Érezzük, hogy Vele szemben mi csak porszemek vagyunk.

    Megtestesülésével csecsemőként jött közénk, kiszolgáltatva magát az embereknek. Mint gyermek rábízta magát Szűz Máriára, Szent Józsefre és kiszolgáltatta magát a körülményeknek is. Mindenekelőtt teljesen rábízta magát mennyei Atyja szeretetére. Amikor majd a gondviselésről tanítja övéit, azt mondja: „Ti keressétek előbb Isten országát és annak igazságát,”… (Mt 6,33), majd „Ne féljetek! Sokkal többet értek ti a verebeknél” (Lk 12,7) – tanítja egy más helyen.

    Bárcsak elhinnénk, hogy Isten szemében mindannyian, külön-külön, személy szerint értékesek vagyunk, és annyit érünk, amennyit szemében érünk és nem többet és nem kevesebbet! Amikor el hisszük, hogy Isten a mi mennyei Atyánk a valóságban is és nemcsak a szavak szintjén, akkor a bizalom új formáját fogjuk megélni, ami azt jelenti, hogy minden körülmények között ráhagyatkozunk. Ha elfogadjuk emberlétünk korlátait és határait, akkor nem másokhoz méricskéljük magunkat, hogy ki mennyire vitte, ha képesek vagyunk önmagunkat elfogadni, akkor béke lesz a szívünkben és nem lázadás, nem irigység, harag és ebből fakadó bosszúállás.

    Ne akarjunk mindent előre tudni! Bízzuk rá magunkat Istenre, ahogy Szűz Mária és Szent József is tették. Ők hagyták, hogy Isten váratlan eseményeken keresztül vezesse őket. Ha József elkezd okoskodni, amikor megjelenik az angyal, és kéri: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba!” (Mt 2,13), ha nem engedi magát vezetni, akkor elveszíti a Gyermek életét a betlehemi vérengzésbe. Isten azt szeretné, ha megengednénk neki, hogy újra és újra továbbvezessen minket az élet útjain, a változásokon és váratlan eseményeken keresztül.

    Higgyük el, Isten, aki maga a szeretet, amikor megváltoztat valamit az életünkben, akkor a szeretet új ajándékait készíti el számunkra. Soha nem öntörvényűen váltogatja az eseményeket és dolgokat. Szeretné mélyebb szeretetbe és megajándékozottságba vezetni utunkat. A Szeretet soha nem tesz rosszat sem szóval sem cselekedettel annak, akit igazán és őszintén szeret. Soha! Ha Isten szeretetében van elrejtve az életünk, akkor minden Isten szeretetében történik, minden a javunkra válik. Akkor is, ha nem értjük, ha per pillanat szenvedéssel és fájdalommal jár.

    Természetesen hosszú folyamat mire belenövünk újra a gyermeki bizalomba és megtanuljuk rábízni magunkat a mennyei Atya szeretetére.

    De, ha Isten egy kiszolgáltatott, védtelen, segítségre szoruló gyermekben testesült meg, hogy megmutassa, mennyire rászorul a mi szeretetünkre, akkor Karácsonykor mi is nagy elhatározást tehetnénk, és újra rábízhatnánk magunkat Istenre.

    Fogadjuk el, hogy Isten gyermekei vagyunk, és minden élethelyzetben, életkorban, életállapotban válasszuk szabadon ezt az ajándékot! Éljünk úgy, hogy mi most az Atya jelenlétében az ő gyermekeiként vagyunk itt, ebben a világban! Istengyermekségünk fényében próbáljuk meg újra értelmezni, újra fogalmazni életünk értelmét, amelyben helye van az Istennek és az istenes dolgoknak!

    Isten gyermekeként minden megváltozik, s Jézus arcképe lassan-lassan kirajzolódik a mi életünkön is. Éppen ezért életutunkat próbáljuk meg Vele együtt járni, Vele, aki Betlehemben emberré lett, csakhogy útitársunk lehessen. Ő Emánuel, az úton velünk együtt járó Isten.

    Mai elmélkedésünket egy karácsonyi áldással szeretném befejezni, felállva fogadjuk: „Amikor a Betlehemben született gyermekre emlékszel, hajolj meg a tulajdon szívedben élő gyermek előtt, és kövesd álmaid csillagának fényét, s tudd, Isten veled van, bárhová mész is.

    Hagyd, hogy az istállóban született remény megmutassa neked, hogy az Úr egy kisgyermeken át is képes megváltoztatni a világot.

    Karácsony szelleme egész évben melengesse lelkedet!

    Béke és kegyelem kísérjen utadon az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten nevében a világ végezetéig!” Ámen

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Velünk az Isten! És mi vele vagyunk-e?Advent 4. vasárnapja

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    22
    Szilveszter Barát elmélkedése Velünk az Isten! És mi vele vagyunk-e? Advent 4. vasárnapja

    Ma, Advent 4. vasárnapján, amikor koszorúnkon meggyújtottuk a negyedik gyertyát is, a Szentírás tanításában már nemcsak szavakkal fordul felénk az Isten, hanem jellel is, mégpedig az Izajás próféta által megjövendölt jellel: „íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmanuelnek nevezi, ami annyit jelent: Velünk az Isten”(Iz 7,14).

     

    A jel mindig többet mond a szónál, valami többletet rejt magában. Megfoghatatlan titok misztérium rejlik a mélyén. Sok jelet, jelképet használunk a mindennapi életben is, miért lenne ez másképp vallási életünkben?

     

    Az adventi koszorún meggyújtott negyedik gyertya arra figyelmeztet, hogy már nagyon közel vagyunk az Üdvözítő születésének ünnepéhez, akiben a legszembetűnőbben és egyértelműbben fejeződik ki, hogy: Velünk az Isten.

    Éppen ezért Karácsony szent ünnepe arról beszél nekünk, hogy a prófétai jövendölés beteljesült, hogy az Úristen által adott jelből valóság lett, hogy az ószövetségi választott nép hosszú várakozása, vágyakozása valóra vált, s időszámításunk kezdetén Isten, „aki úgy szerette a világot”, áttörte az „ég zárt ajtaját” és belépett az emberiség történelmébe.

    Akik készek voltak őt befogadni, mint Mária és József is, azoknak szíve ujjongott az Úrban és magasztalták őt.

     

    Ma igen nagy szükség van arra, hogy az Úr áttörje, nem az ég, hanem a megkeményedett emberi szívek zárt ajtaját, s itt elsősorban nem a templomtól, vallástól távol lévőkre kell gondolnunk. A templomba járókra is gondolhatunk, mégpedig azokra, akik a bűnnel kompromisszumot, megalkuvást kötöttek, azokra, akik olykor a szentségek látszólagos vételével is önmaguk vélt bűntelenségét akarják palástolni, megfeledkezve arról, hogy a „szíveket, veséket” vizsgáló Isten elől semmit sem lehet elpalástolni.

     

    Annak idején Mária hitétől, igenjétől, szíve, lelke tisztaságától függött az, hogy a második isteni személy, Jézus beléphessen az emberiség életébe, hogy a megváltás műve elkezdődjön a földön.

    Ma tőlünk, a mi tanúságtevő, őszinte keresztény életünktől és az ebből származó benső örömünktől, megzavarhatatlan lelki békénktől függ az, hogy az Úr Jézus ma is beléphessen a Szabadító után sóvárgó embertársaink életébe, hogy a megváltás műve folytatódjon, sőt kiteljesedjen a jövőben.

    Kt. Advent utolsó vasárnapján az evangélium már egészen közvetlenül Jézus születésére irányítja a tekintetünket. Szent Lukács Máriát, a titkok közvetlen részesét állítja elénk, míg Máté – akinek evangéliumából olvastunk fel ma – Józsefről, az igaz férfiúról ír, aki tanácstalanul botorkál az események között mindaddig, amíg egy álomban őhozzá is szól az Úr angyala.

     

    Minket, olvasókat is eligazít az az üzenet, amelyet elsősorban az ő számára fogalmaz meg az égi hírhozó. A gyermek, akit Mária a szíve alatt kordoz, nem férfi magvából születik, hanem a Szentlélek erejéből. Viszont József kapja azt a megbízást, hogy nevelőapaként nevet adjon neki. Az angyal szájából halljuk az ismerős Jézus név magyarázatát: „Ő szabadítja meg népét bűneitől.”

    De maga Máté egy ószövetségi idézetet is odakapcsol József álmához. Ez egyfelől értelmezi Mária szűzi anyaságát: „íme, a szűz méhében fogan, és fiút szül”, másfelől a Jézus név mellé odailleszt egy másik, csodálatos nevet: „Nevét Emmánuelnek fogják hívni, ez azt jelenti: velünk az Isten.”

    Izajásnak az a jövendölése, amelyből ez a mondat származik, a mai szentmise ószövetségi olvasmánya, s közvetlenül nem a Messiásra vonatkozott, hanem Ácház király születendő fiára. Az Emmánuel (velünk az Isten) név ezt a királyi gyermeket azért illette meg, mert az ő nem remélt születése bizonyította a választott nép előtt, hogy Isten velük van, nem hagyja, hogy a királyi ház kihaljon. Jézusban váratlan jelentősége támad ennek a prófétai névnek. Azzal, hogy ő megszületett közöttünk, valóban közénk állt az Isten, egy lett közülünk, magára vette emberségünknek terhét.

     

    Egyébként szent Máté evangéliumán „vörös fonálként” vonul végig ez a gondolat. Velünk van az Isten Fia. Különös módon velünk is marad. Utolsó szava, már Feltámadottként ezt az Emmánuel nevet idézi: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,20) S a velünk, a veletek akkor már nem csak a választott nép fiait jelenti, hanem az egész emberiséget. Velünk van, a miénk, átölel minket, egymáshoz kapcsol, az Atyához emel.

     

    Velünk az Isten. Csupán alany és állítmány. De mind a két szó nagyon fontos. Mert minket ért az a szerencse, az a kegyelem, hogy a világ teremtője, fenntartója, a Mindenható ismer minket, figyel ránk, aggódik értünk, segít, ha szükségben vagyunk, vagyis szeret minket. Velünk az Isten, aki közel van hozzánk, akinek fontosak vagyunk, aki örömmel gondoskodik rólunk, aki megmutatja hozzánk lehajló szeretetének jeleit. Nem vagyunk egyedül életünk útján, Ő mindenben, életünk minden területén „vándorlásunk társa lett, sőt életünk táplálója, erő forrása lett az oltáriszentségben”. Olyan sokat jelenthet ez a rövid közlés, ha a szívünkben érezzük, és egy élettel tudunk rá válaszolni.

     

    „Velünk az Isten”. A Szentírás minden lapjáról, különösen is az Újszövetségből ez az örömhír sugárzik át, hogy tudniillik velünk az Isten. A világmindenséget - benne az embert - szeretetből teremtő Isten mindig is az emberrel akart maradni, akkor is, amikor az ember elfordult Tőle, amikor parancsát semmibe véve nem engedelmeskedtünk neki, amikor inkább a gonosz kísértőre hallgattunk.

    Nekünk, a harmadik évezred keresztényeinek újra kell élnünk ezt az örömhírt, mert bizony sokszor úgy tűnik, mintha természetesnek vennénk, magától értetődőnek tartanánk azt, hogy Isten lehajolt az emberhez, hogy Megváltót küldött, hogy az Isten Jézus Krisztusban emberré lett, értünk szenvedett, meghalt és feltámadt, hogy megalapította Egyházát, hogy a Jézus Krisztus által rendelt szentségek elsősorban miértünk vannak, hogy az Oltáriszentségben Jézus nekünk adta önmagát a kenyér és a bor külső színe alatt, hogy vannak templomaink, papjaink, szerzeteseink, hogy Isten az örömhír terjesztésére időről-időre általa kiválasztott férfiakat hív meg.

    Pedig mindebben semmi természetes, semmi magától értetődő nincs. Mindez Istennek a különleges ajándéka.

     

    A nagy Jel számunkra is adva van. A kérdés az, hogy egyáltalán fel akarjuk-e ismerni? S ha igen, hogyan fedezhetjük fel a nagy Jelet, akit az Úr adott nekünk?

     

    Kérdésünkre a választ az agg Simeon magatartásában találjuk meg. Jézus Krisztus születés-történetében találkozunk, ezzel a szentéletű, „igaz és istenfélő” idős férfivel, Simeonnal. Az Írás szerint „Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal: "Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek” (Lk 2, 26-32).

     

    Mit tesz Simeon? Várta a Megváltót, s mivel várakozásában a Lélek indítására figyelt, ezért fölismerte a nagy Jelt a betlehemi Kisdedben. Fölismerte és áldotta érte Istent, aki ígéreteit minden időben valóra váltja.

    Simeon, az élettel betelve és megbékélt szívvel készült a halálra, mert még életében találkozott valakivel, aki üdvösséget hozott az egész világ számára.

     

    Ez a Valaki, már eljött a betlehemi Kisded, Jézus Krisztus személyében. De előbb fel kell ismerni, be kell fogadni. A többire már neki lesz gondja.

    Azonban ez a felismerés, nem is annyira magától megy, főleg ha nem tevékenyen várakozunk Rá, ha nem figyelünk a Lélek sugallataira. A lélek sugallatait az adventi csendben, az imában, és a tevékeny szeretetben hallhatjuk meg, és nem a reklámok kétes világában, a diszkók, bulizások félhomályos, alkoholtól terhelt zajában.

     

    „Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmanuelnek nevezi, ami annyit jelent: Velünk az Isten! Nem csupán egy múltból itt felejtett üzenet ez, és nem is csak egy jövőben megvalósuló ígéret, hanem a jelenben megtapasztalható valóság, átélhető életérzés, biztonság és erőforrás mindazok számára, akik őszintén várakoznak Rá, akik nagyon vágyakoznak Utána és tesznek annak érdekébe, hogy belépjen az életükbe, akik figyelnek a Lélek ösztönzéseire: a csendben, az imában, az őszinte bűnbánatban, a tevékeny felebaráti szeretetben. 

     

    Megdöbbentő, és elgondolkodtató az Istent kereső József Attila két verssora: „Az Isten itt áll a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot”.

     

    Velünk az Isten! - ismételtük többször is elmélkedésünk során. És mi vele vagyunk-e? A nagy kérdés az, hogy mi Vele vagyunk-e? Mi olvasható ki ezzel kapcsolatosan az életvitelünkből, magatartásunkból, beszédünkből, cselekedeteinkből?

     

    Adja Isten, hogy mi mindannyian azokhoz tartozzunk, akik tesznek annak érdekében, hogy velük legyen az Isten, és úgy éljünk, hogy Jézus beléphessen az életünkbe, hogy mindig velünk lehessen, és így elvihessük Őt a világba, hirdetvén azt a békét, amelyről az angyalok énekeltek a betlehemi éjszakában és amelyet egyedül Krisztus, a betlehemi Kisded adhat nekünk.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Örvendezve várjuk Urunk születésének ünnepétAdvent 3. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    15
    Szilveszter Barát elmélkedése Örvendezve várjuk Urunk születésének ünnepét Advent 3. vasárnapja

    Az adventi idő liturgikus szövegei ismételten arra hívnak minket, hogy Jézusra várakozva éljünk, hogy ne szűnjünk meg várni eljövetelét, s így nyitottak és készségesek maradjunk a Vele való találkozásra.

    Ezt az időszakot, amikor örvendezve várjuk Urunk születésének, Karácsonynak ünnepét (II. Adventi Prefáció) különösen is jellemzi, illetve kellene, hogy jellemezze a szív ébersége.

    Az éberség, amire itt utalunk, nem csak fizikai állapot, vagyis nem csak arról van szó, hogy éppen nem alszik az ember, hanem erkölcsi-szellemi készenlét, ami nélkül félresiklik az ember élete és nem talál el az élő Istenhez, hanem megmarad a biológiai létezés és a pszichés örömök sóvárgása szintjén.

    A szív ébersége az, amit nekünk mindig, a mindennapok során gyakorolnunk kell. A külső környezet, a társadalom, amelyben élünk, a szokásos, kereskedelmi jellegű üzeneteket kínálja csillogó, villogó reklámjai által.

    A kereszténynek úgy kell élnie Adventben, hogy ne hagyja figyelmét eltéríteni a reklámok csillogása által, hanem helyesen értékelje a dolgokat, s így belső tekintetét Krisztusra szegezze. Ha ugyanis kitartunk „imádságban virrasztva és dicséretében ujjongva” - mondja a szentmise adventi prefációja - akkor, szemeink képesek lesznek felismerni Benne a világ igazi világosságát, amely azért jön, hogy eloszlassa a homályt, a bűn sötétségét.

    A mai nap, az öröm vasárnapjának liturgiája különösen is az örömre biztat minket: nem szomorú, hanem vidám virrasztásra, adventi várakozásra. Szent Pál írja: „örüljetek az Úrban szüntelenül: újra csak azt mondom, örüljetek, az Úr közel van!” (Fil 4,4) áll a mai vasárnap szentmiséjének kezdő versében/énekében.

    Egyes felmérések szerint az orvoshoz fordulók közel harminc százaléka nem annyira testi okokból beteg, hanem lelki okokból, túlterheltségből, gondokból vagy éppen ellenkezőleg, a túlságosan üres élete miatt nem érzi jól magát a saját bőrében, és ezért így előbb-utóbb testi betegségtünetei keletkeznek. Az ilyenre szokták mondani, hogy “idegalapon” van a betegsége. Amivel azonban baj van, az a lélek, a sivárság, a boldogtalanság, a képtelenség arra, hogy az ember örülni tudjon. Aki lelkileg beteg, az nem szereti a saját életét, nem szereti a többieket, nem szereti a világot és ez a szeretet-gátoltság és ez az örömtelenség előbb-utóbb valahogy megbetegíti a testet is. Nagyon nagy szám ez a harminc százalék, a neurotikus eredetű panaszok száma, és ezért is fontos, hogy Isten az ő szavával az apostolon keresztül az örömre hív minket: „Örüljetek az Úrban szüntelenül: újra csak azt mondom, örüljetek”!

    Az igazi öröm nem a szórakozás, kikapcsolódás gyümölcse, vagyis az élet feladatai és felelőssége elől való menekvést értve rajta. De nem is a derűs lelkiállapot, ami az alkotás vagy elért siker jó érzéséből fakad.

    Az igazi öröm valami mélyebbhez kötődik. Természetesen a hétköznapi, gyakran szédületes életritmus közepette fontos időt találni a pihenésre, de az igazi öröm az Istennel való kapcsolathoz kötődik. Vagyis a valódi öröm forrása nem az idő vidám eltöltése, hanem az Úrral való találkozás, az ő valóságos, személyes jelenlétének a megtapasztalása. A hétköznapok  feszültsége mellett szükség van a kikapcsolódásra is, de a valódi örömöt, amely nem múlik el, az jelenti, ha találkozunk Istennel, Jézus Krisztussal, és szívünkbe fogadjuk Őt.

    Ugyanis az öröm Isten lényéhez tartozik. A Biblia boldog Istennek nevezi (1Tim 1,11), akinél teljes öröm van (Zsolt 16,11). A teremtés alapvető vonása, hogy Isten az embert szeretetből és örömre teremtette. Ez tükröződik az ember környezete, élettere megteremtésében is: az ember bármerre megy, bárhová néz, mindenütt új szépséget, új örömöt fedezhet fel.

    A Biblia teremtés történetében olvashatjuk, hogy amikor Isten látta, hogy nem jó az embernek egyedül, nem tud igazán örülni, akkor megalkotta az asszonyt (1Móz 2,18.21k). Isten és a teremtett világ között akkor vannak rendben a dolgok, akkor van harmónia, békesség, amikor Isten örül(het) alkotásainak, s az ember örül Istennek (Zsolt 104,31.34). Isten akkor örül az embernek, ha az féli őt, alázatosan jár előtte, engedelmes, akaratát cselekszi. Az ember számára létkérdés, hogy Isten örüljön rajta, mert ez megtartó, erősítő, hordozó erő (Neh 8,10). Mivel az öröm forrása Isten, ezért az embernek csak akkor lehet igaz és tartós öröme, ha kapcsolatban, közösségben van vele. Isten arcát látni, felismerni tetteiben, gyönyörködni törvényében, igazságában, szentségében mindennél nagyobb öröm (Zsolt 1,3; 4,7k) mondja a zsoltáros. A boldog Isten minden embert be akar tölteni minden örömmel (Róm 15,13), állítja szent Pál apostol.

    Azonban ennek útját akarja állni a Sátán a bűnre való ösztönzése által. A bűn ugyanis elválaszt bennünket Istentől. Isten számára azonban ugyanúgy örömöt jelent az, ha kapcsolatba kerülhet az emberrel, ahogyan ez jelenti az örömöt a mi számunkra is. De ott van közöttünk a bűn szakadéka. Ezt mi, emberek nem tudjuk áthidalni. Isten azonban megtette.

    Van egy egyszerű kis rajz, ami megmutatja, hogy hogyan. Egy mély szakadék látható, az egyik oldalon Isten, a másikon az ember. És a szakadékon keresztbe fektetve, mint egy híd, ott van a kereszt. Isten Jézusban, az ő keresztjében jött közel hozzánk, áthidalta a bűn szakadékát és Jézus személyében belépett az életünkbe. És Jézussal együtt beköltözött lelkünkbe az öröm is. Az Ő közelében az emberben átrendeződnek a dolgok.

    Nem veszi el többé örömünket a bűn és a vádoló lelkiismeret, mert Jézus megbocsátja bűneinket. Nem veszi el többé örömünket az aggódás, a szorongás, a félelem a jelentől és a jövőtől, mert Jézustól megtanuljuk, hogy Isten a mi mennyei Atyánk, akiben mindig, minden körülmények között bízhatunk. Nem ronthatja meg örömünket a környezetünk, a többi ember, mert Jézus erőt ad, hogy még az ellenségeinket is szeressük, és jóval győzzük le a tőlük kapott rosszat. Nem leszünk örömtelenek, kesergők, ha magunkra maradunk, mert elveszítettünk valakit akinek a szeretete nagyon fontos volt számunkra, vagy ha elfordulnak tőlünk emberek, mert tudjuk, átéljük, hogy Jézus mindig velünk van. A mobiltelefonok világában nem kell ezt sokat magyarázni. Jézussal bármikor, bárhonnan beszélhetünk, felhívhatjuk őt az imádság mobil vonalán.

    Örömünk igazi, egyetlen megbízható forrása tehát az, amit Pál apostol mond: örüljetek, mert az Úr közel van! Istennek ez a közelsége nyugalmat, békességet, félelem és aggódás nélküli életet, biztonságot ad, és örömöt ébreszt bennünk.

    Aki Isten közelségében él, akiben ott van Isten öröme, akiben él Jézus Krisztus, az nem lesz neurotikus beteg, hanem felülemelkedik az élet megbetegítő hatásain, stresszein.

    Aki saját életében már találkozott Istennel, szívében olyan derűt és örömöt tapasztalt meg, amit senki és semmilyen helyzet nem tud elvenni. A sokat idézett nagy püspök, Szent Ágoston nagyon is jól értette ezt; az igazságot, a békét, az örömöt keresvén, miután életében már sok mindent keresett hiába, azzal a híres kifejezéssel zárja, hogy az ember szíve nyugtalan, nem lel derűt és békét, amíg meg nem nyugszik Istenben (Vallomások, I,1,1).

    Az igazi öröm, ahogy már fogalmaztunk, nem egy múló lelkiállapot, sem pedig valami, amit saját erőnkből érhetnénk el, hanem olyan ajándék, ami az élő Istennel való találkozásból fakad, ha helyet adunk Neki önmagunkban, ha befogadjuk az életünket vezérlő Szentlelket.

    Az ember igazi öröme az, hogy az élete a helyén van, Isten kezében, Őtőle várjuk a boldogságot, a segítséget, a megoldást életünk minden helyzetében. Ezért távol kerül tőlünk az aggódás, a félelem, a gondok, a magány érzése, hiszen tudjuk, hogy Jézusban olyan Urunk van, aki mindig szeretettel van velünk, ahogyan megígérte, minden nap, a világ végéig. 

    Most, az adventi időben erősödjünk meg a tudatban, hogy az Úr eljött közénk és folyamatosan megújítja vigasztaló, szerető és örömteli jelenlétét. Bízzunk Benne; amint ugyancsak Szent Ágoston mondja, saját tapasztalatának fényében: „az Úr közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz” (Vallomások, III,6,11).

    Bízzuk adventi várakozásunkat az Esztelneki Madonnára, akinek lelke ujjongott az üdvözítő Istenben. Vezesse ő szíveinket Jézus eljövetelének örvendező várásában, egy imádsággal és jó cselekedetekkel teli várakozásban.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."