37914 ima található a honlapon, összesen 63853 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései

    Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései
    Hetente frissül

    Kakucs Szilveszter 

    Ferences szerzetes-papként szolgálja Istent és embertársait Felső Háromszéken az esztelneki ferences kolostorban és templomban.

    Szilveszter Barát elmélkedése Nem ritka eset, hogy hamis tanúskodás miatta vádlottak padjára kerülnek, Húsvét 3. vasárnapja

    Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    18
    Szilveszter Barát elmélkedése Nem ritka eset, hogy hamis tanúskodás miatt a vádlottak padjára kerülnek, Húsvét 3. vasárnapja

    A mai evangélium (Lk 24,35-48) arról számol be, hogy Jézus megjelenik az apostolok közösségének. Korábban az üres sírnál néhány asszonynak jelent meg, majd az Emmausz felé vezető úton két tanítvánnyal találkozott. Itt pedig egy nagyobb csoportról, az apostolok közösségéről van szó, akikkel más tanítványok is együtt lehettek ebben az időben. Nem lehet tehát szó egyéni képzelődésről, amelyet az is bizonyít, hogy Jézus a szemük láttára eszik és megmutatja nekik a keresztre feszítés sebhelyeit, amelyek feltámadt testén is látszanak. Mindezek láttán még mindig csodálkoznak egyesek és nehezen mernek hinni.

    Ennek ellenére Jézus mégis azt mondja: „Ti tanúi vagytok ezeknek". Talán ez megnyugtat egy kissé bennünket, hisz nem kell különleges hősnek születni, ahhoz hogy Krisztus tanúi legyünk mi is. Esendő, félénk, bizonytalan emberekre esett Jézus választása, a tanítványok és a mi esetünkben is. És minden olyan „köznapi” a megjelenéseiben! Semmi ünnepélyesség, semmi rendkívüli. Halat eszik velük. Testét és sebeit hívja tanúságul.
    Ennek ellenére „Örömükben még mindig nem mertek hinni?" – úgy tűnik, hogy nem csak a félelem, hanem öröm is meg tud bénítani.  

    A közember nem született nagy dolgokra! Sem a megpróbáltatásban, sem a nagy boldogságban nem találja helyét, csak a mindennaposban mozog otthonosan. És Jézus nem rendkívüli hősökre bízta az Evangélium hirdetését, a szentmiseáldozat bemutatását, a bűnbocsátó hatalom gyakorlását, hanem egyszerű emberekre. Talán, azért mert így válhatott nyilvánvalóvá, hogy valóban Isten teszi a csodás dolgokat, s nem az „ügyeskedő” ember. Ezt nehéz volt, és ma is nehéz elfogadni.

    „Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék…”- írja az evangélista. Először is megnyitotta az értelmüket, a múlt felé, hogy megértsék, megérthessék – amennyire emberileg lehet –, hogy mi is történt Betlehemben, Názáretben, a tanítás három éve alatt és Jeruzsálemben, meg a golgotán? Aztán megnyitotta az értelmüket a jövő felé, hogy felfogják a mindenkire háruló feladatot: hogy aki egyszer találkozott a föltámadt Úrral, aki hisz a föltámadásban, annak kötelessége szavával és életével tanúságot tenni róla.

    Ha valaki erre azt mondja, hogy mind a két nyitás elég tökéletlen módon sikerült, annak igaza van, mert a tanítványok akkori magatartása ezt igazolja, akik előtt enni kell, akiknek meg kell érinteniük Őt, akiknek csak a látható nem elég. Vagyis mindannyian valamilyen módon a Feltámadottal való sorsdöntő találkozás előtti Tamások voltak és vagyunk.

    Arra gondolok, ha Jézus ebben a feltámadott testben itt maradt volna köztünk, az elmúlt két évezredben egyik templomból a másikba, egyik háztól a másikig rohangálhatott volna, hogy újra és újra elmondja: „miért támad kétely a szívetekben?”

    Hiszen mi sem vagyunk mások: azt a kézzel fogható tapasztalatot, amit az érintésben és szellemi elfogadásban részesült apostolok ránk hagytak a Biblia lapjain, minden újabb generáció, nagyító alá veszi. A nagyító alatt pedig kiderül, hogy elméletileg nagyon jól ismerjük a Biblia üzenetét, leírásait, de a gyakorlatban hamisítottuk-hamisítjuk meg az örökséget: akkor, amikor nem tagadjuk meg, de nem is vesszük komolyan a Föltámadott tanítását, akkor, amikor nem annak fényében és irányítása alatt éljük mindennapjainkat, hordozzuk keresztjeinket.

    Amikor a húsvéttól pünkösdig terjedő időszakban a Feltámadottal való találkozásokat olvassuk az evangéliumban, érdemes két fontos szempontra odafigyelnünk. Az egyik az, hogy az apostolok hitének a Jézussal való személyes kapcsolat az alapja. Az apostolok azzal a meggyőződéssel válnak a feltámadás tanúivá és bátor hirdetőivé, hogy személyesen találkozhattak Jézussal. Ez az esemény válik igehirdetésük legfontosabb elemévé, tehát Jézus feltámadásának fényében kezdik értelmezni és hirdetni Mesterük csodáit és beszédeit, amelyeket korábban átéltek. Számukra is és hallgatóik számára is a Jézus feltámadásába vetett hit a döntő, s nem az, hogy miként történhetett meg korábban egy-egy csodás gyógyulás, vagy hogyan kell értelmezni a jézusi példabeszédeket. A Feltámadottal való találkozás élménye válik hitük biztos alapjává.

    Másrészt azonban azt is látnunk kell, hogy az apostolok nem azonnal, hanem fokozatosan jutnak el a személyes, élő hitre. Az emmauszi tanítványok esete éppen azt példázza, hogy a hitetlenségből és a csalódottságból hogyan lehet eljutni a hitre és az örömteli lelkesedésre.
    A két tanítvány nem a Jézussal való találkozás első pillanatában jut el a felismerésre, hanem csak az után, hogy az út folyamán végighallgatták Jézus tanítását, szeretettel befogadták őt otthonukba, s kezükbe vehették a Jézus által megtört kenyeret. Csak ekkor nyílik fel szemük és születik meg szívükben a hit.

    A mai evangéliumban szereplő apostoloknak egy ehhez hasonló utat kell megtenniük, amely a félelemtől és a csodálkozástól vezet el a hit megszületéséig. Itt sem arról van szó, hogy abban a pillanatban, amikor Jézus megjelenik köztük, akkor valamennyien azonnal térdre borulva imádják őt, hanem csak miután hallják szavait, láthatják sebhelyeit, s a szemük láttára eszik, akkor kezdik el megérteni Jézus halálának és feltámadásának értelmét.

    Az apostolok története igazolja, hogy a hitre való eljutás olyan út, amelyen fokozatosan ismerjük fel a Feltámadottat, amelyen csak lassan értjük meg szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának értelmét. A felismerés és megértés folyamatában fontos szerepe van a Szentléleknek. De annak megértése is időt igényel, hogy saját küldetésünket felismerve elinduljunk és a feltámadt Krisztus tanúi legyünk a világban.

    Ti tanúi vagytok ezeknek – ez a kijelentés egyben felszólítás is, ti legyetek tanúi ezeknek. E mondat felhívó aktualitása mindenkor érvényes. Ugyanis mindnyájan tanúk kell, hogy legyünk.  

    Sokak előtt világos, hogy a tanúságot hősies fokon a vértanúk, a szentek gyakorolták, ők Krisztus igazi tanúi a történelemben. Minden ellenkező jellel szemben az is világos, hogy a tanítványi kötelesség minden emberre vonatkozik, aki a legcsekélyebb módon is a Mestert szeretné jó tanítványként követni, annak szóban, tettben és krisztusi magatartással kell tanúskodnia a Föltámadottról.

    Jézus is utal arra virágvasárnap Jeruzsálemi bevonulásakor, hogy a tanúságtételt nem vállaló tanú, vagy a hamis tanú helyettesíthető, mégpedig eléggé meghökkentő szövegkörnyezetben teszi ezt, amikor a megszólaló kövekről beszél (Lk 19.40).

    Vajon ki tudná megmondani, hogy ma mennyi élő ember-tanúja van a Messiásnak, és hány kő beszél Róla?

    S itt nem csak azokról a kövekről, a régi templomok köveiről beszélünk, melyeket többnyire „kulturális éhségtől hajtva” milliónyian keresnek fel, hogy belőlük, alkotóik hitéből vagy éppen történetük tanúságából merítsenek erőt vagy éppen csak műveltségüket csiszolgassák, fitogtassák.

    A Föld minden köve, azzal, hogy az ami, azzal, hogy betölti azt a feladatot, amire hivatott, a maga módján tanúságtevő, megelevenítő, sokszor minden fajta csoda nélkül is "beszédesebb", mint az ember – akivel ellentétben – legalább a helyes irányba mutat.
    Stabilnak és megbízhatónak látszik minden egyes darabjuk – velünk szemben –, akiknek elég egy pillanat, egy kudarcba fulladt álom, egy meg nem hallgatott ima, egymástól szerzett keserű tapasztalat, hogy a jó nem lehet annyira jó, hogy semmi sem olyan szép, mint amennyire első pillantásra látszik, vagy éppen a "mellőzöttség-érzés" ahhoz, hogy szangvinikusan vagy éppen depresszióba hajlóan hitünk – és ezzel együtt tanúságunk – meginogjon.

    Pedig az evangelizáció igazán komoly apostolai az igazi megmondhatói annak, hogy mennyire nem ők, nem mi vagyunk a szemek, szívek és értelmek megnyitói, sokszor mennyire másra, jelentéktelennek, nem fontosnak tartott dolgokra reagál a leghevesebben a kereső ember. Isten nélkül, a Föltámadottba vetett hit nélkül ugyanis sem mi, sem a kövek, sem a csodák nem elegendők.

    Törvényszéki perek kapcsán, nem ritka eset az, hogy a tanúk, hamis tanúskodásuk miatt lebuknak és a vádlottak padjára kerülnek. Nagyon vigyázzunk, nehogy oda kerüljünk mi is földi pályafutásunk végén, mert itt lenn, a földön még csak mondunk valamit a körülményekről, a bűnbe vivő alkalmakról, emberi gyengeségről, de ott minden másként fog kinézni, az igazságnak megfelelően!

    Ne feledjük, csak ameddig van még ma és holnap, addig érvényesek a mondatok: Békesség nektek! Ti tanúi vagytok, illetve legyetek tanúi ezeknek!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Szent ez az érintés…Húsvét 2. vasárnapja

    Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    11
    Szilveszter Barát elmélkedése Szent ez az érintés… Húsvét 2. vasárnapja

     Szentírási rész: Jn 20,19-31

    A mai evangéliumi szakaszban Jézus feltámadásának estéjén megjelenik tanítványainak, s miután igazolta önmagát, megmutatta a sebhelyeket kezén és oldalán, ezt mondta nekik – „ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket”(Jn 20,21) -, majd „Rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot” (Jn 20, 21-23). Itt a Szentlélek úgy jelenik meg, mint a feltámadt Krisztus első ajándéka Egyházának, mégpedig abban a pillanatban, amikor ezt az Egyházat létrehozza és elindítja, hogy folytassa azt a küldetését a világban, amit, Ő elkezdett.
    A Szentlélek kiárasztásával együtt történik a bűnbánat szentségének megalapítása is, mely a keresztséggel és az Eucharisztiával együtt, kimondottan húsvéti szentség, hatékony jele a bűnök bocsánatának és annak, hogy Krisztus áldozata által Isten kiengesztelődött az emberekkel.
    Minden bizonnyal ennek kapcsán rendelte el Szent II. János Pál pápa, 2000. április 30-án az Isteni Irgalmasság ünnepét, húsvét második vasárnapjára. Mert „a húsvéti misztérium magában foglalja az irgalom teljes kinyilatkoztatását is, vagyis annak a szeretetnek a kinyilatkoztatását, amely erősebb a halálnál, és hatalmasabb a bűnnél és mindenfajta rossznál; az irgalmas szeretet kinyilatkoztatását, amely felemeli az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítja a legnagyobb veszedelmekből is.” (Dives in misericordia. 96. pont)

    Igen, az isteni irgalmasság képes „felemelni az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítani a legnagyobb veszedelmekből is”. De csak akkor, ha az ember közreműködik az isteni irgalmassággal, ha szívét-lelkét nem keményíti meg, nem zárja be előtte. Sajnos hányan és hányan vannak ma is, akik szívük megátalkodottságában, figyelmen kívül hagyják az Egyház parancsát és nem élnek a húsvéti szentségek: a bűnbánat és a szentáldozás kegyelmeivel.

    Pedig az ember akár letagadja, akár bevallja: legnagyobb, és saját erejéből megoldhatatlan problémája a bűn. Nemcsak a másoké, hanem leginkább a magáé. Minden féle ideológiai, filozófiai magyarázatot próbál adni a bűnre. Vannak irányzatok, amelyek úgy intézik el a kérdést, hogy egyszerűen tagadják a bűn létét: vannak vétségek, de csak a fennálló társadalmi rend ellen, mert nincs Isten, aki ellen vétkezni lehetne.
    Ez a végzetes és vészes felfogás uralta a materializmus ideológiáját is. Majdnem ugyanez a felfogás kapott ma új címkét az erkölcsi liberalizmusban. Mindkét irányzat - és az összes többi is – megváltatlanul hagyja az embert, a lelkileg érettebbeket, értelmesebbeket őrületbe kergetve, mert amikor egyedül marad az ember rossz tettével, bűnével, lelkiismerete megszólal, és vádolja őt. A lelkiismeret valakinek, pontosabban az Istennek a hangja bennünk.
    A rosszul művelt pszichológia – illetékességi körét túllépve – tévesen azt állítja a lelkiismeretről, hogy az csak egy belénk nevelt „felettes én”, mely szüleink, nevelőink, elvárásait szajkózza egy életen át. Mindez üres szócséplés azzal a megrendítő tapasztalattal szemben, hogy egy „Isten nélküli értékrenddel” betáplált emberben egyszer csak megszólal egy titokzatos belső hang, és mindazt bűnnek minősíti, amit sem nevelői, sem ő nem tartottak annak.

    Az emberiség Ádám bűne óta bujkál Isten elől. Tudattalanul is tudja az ember, hogy senki sem bocsáthatja meg a bűnöket, csak egyedül az Isten. Az apostolok, látva a föltámadt Jézust, megsejtik, hogy ő egészen az Istené. Nem csupán emberi teste van, hanem örökkévaló Isten, az élő Isten Fia, aki éppen föltámadásával bizonyította, hogy Isten bocsánatát hozta az embernek. Jézus bűnöket bocsátott meg, amikor a földön járt, s hogy ehhez joga és hatalma volt, most láthatják az apostolok.

    „Megmutatta nekik kezét és oldalát”(Jn 20,20). Láthatták: nem szellem. Most megbizonyosodhattak arról, hogy minden meghalt, és elporladt emberi testnek van jövője a názáreti Jézusban. Ez a föltámasztás ugyanolyan méretű isteni tett, mint a bűnök megbocsátása. Ha Jézusnak minden test fölött van hatalma, mert halálával legyőzte a halált, akkor a bűn fölött is van, mert az általunk ismert halál a bűn következménye.
    Most döbbennek rá az apostolok, hogy Jézus imádságát, amelyet a bűnök bocsánatáért mondott a kereszten, meghallgatta az Atya. Az is most lett nyilvánvaló, hogy Jézus halálának igazi áldozati értelme van, amelyről az utolsó vacsorán hallottak: vére kiontatik a bűnök bocsánatára, tehát nincs többé válaszfal Isten és ember között, ha az ember elfogadja, ha kéri a bocsánatot, ha megtér. Ezért bizonyos szempontból a bűnbánatszentségében a legmélyebb találkozás jöhet létre az irgalmas Isten és a bűnös ember között, ha ezt az ember is akarja.
    Egyetemes küldetést kapnak az apostolok és általuk az ő utódaik, a bűnök megbocsátására. Erre adja nekik, elővételezve a pünkösdi eseményeket, a Szentlelket, Isten szeretetének és irgalmának Lelkét.
    Az apostolok először Pünkösdkor valósítják meg hatalmas sikerrel Jézustól kapott küldetésüket. Bűnbánatra szólítják fel a szíven talált tömeget.

    Ma is ez az Egyház hatalmas sikere, ha láthatatlan is. És ez a jövője: van hatalma a bűnbánónak kiosztani a Jézus vérén szerzett bűnbocsánatot, mégpedig annyiszor ahányszor a bűnbánónak szüksége van rá, annyiszor ahányszor őszintén bocsánatot kér Istentől.

    „Tamás nem volt velük, amikor eljött Jézus… Nyolc nap múlva ismét együtt voltak tanítványai, és Tamás is velük volt”(Jn 20, 24. 26.).
    Ekkor Jézus Tamást – aki korábban az apostolok szavára nem hit az Úr föltámadásában –, felszólítja arra, hogy érintse meg sebeit. Ez a jelenet annyira emberi, s mégis annyira csodálatos –, hogy alig tudunk már figyelni más, szintén lényeges történésre, mint amilyen a hit-születésének csodája.
    Szent ez az érintés, mert Jézus Krisztusban a halálon túlra, az Atyaisten dicsőségébe vezető út kezdete lett. Az a tapintás, amelyet Isten a Szentlélek kiárasztásával megtisztít, nem csalódhat, mert kapcsolatban van az értelemmel és az akarattal, melyeket átszőtt, fölemelt a természetfeletti világba a hit, a remény és a szeretet.

    Jézus felszólítására, hogy ujját tegye oldalának sebébe, Tamás ezt feleli: „Én Uram, én Istenem!”(Jn 20,28) Tamás embert lát maga előtt, de az Istent vallja meg. Vagyis ez az érintés, ez a tapintás belső, értelmi, és a kegyelem sodrába került egzisztenciális érintkezés.
    De nemcsak megpillantja Jézus igazi kilétét, nemcsak magáénak vallja, hanem kifejezi apostoltársainak, hogy most már ő is hisz. Az Úr megjelenése előtt súlyosan vétett ellenük, amikor kijelentette, hogy nem hisz. Az Úr fölszólítja: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!”(Jn 20,27) S valóban, megszületik szívében a hit, és vele együtt a remény is, hiszen Jézus halálával azt is elveszítette.

    Tamás hitvallása egyben a legmélyebb szeretet megnyilatkozása is, hiszen nemcsak fölismeri Jézust, hanem magáénak is vallja: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28) Ez az „enyém”kifejezés a legszorosabb kapcsolatot jelenti Jézus és Tamás között. Az én Uram kifejezés egy zsidó szájából a teremtő Istent, az Örökkévalót jelenti, aki a nemlétezésből hozta elő szerető akaratával az embert. Hogy micsoda mélységeket takar ez a vallomás, azt Tamás apostol majd vértanú halálával mondja ki véglegesen Jézusnak és Egyházának.
    Nem kevésbé fontos esemény az sem, hogy Jézus Tamást beiktatja a föltámadást tanúsító apostolok közé. Ezzel új módon teszi őt a közösség tagjává. Megfigyelhetjük szent János evangélista megjegyzését: amikor az Úr először megjelent az apostoloknak, Tamás nem volt velük, és nem is hitt nekik. Ebben megérezhetjük, hogy távol lenni ettől az apostoli közösségtől, a Krisztus által alapított Egyháztól annyi, mint távol lenni az igazi húsvéti hittől, mint ahogy teljes húsvéti hitre jutni csak ebbe a közösségbe beiktatva lehet; amint Mária Magdolna és az emmauszi tanítványok példája is mutatja, akik szintén csak az apostolok közösségében érik el a hit teljességét.

    Tamás apostolt a Feltámadott nem- csak magának akarta megnyerni, hanem a többi apostolnak is. A János-evangélium ősi változata Jézusnak ezzel a tettével zárul: az Egyház magjának eggyé tételével és megszilárdításával, hogy felkészülten várja Pünkösd napját.

    Húsvét 2. vasárnapján, az egyház nem szűnő örömmel Urunk feltámadását ünnepli. Ez a vasárnap azonban már átvezet minket a húsvéti történet és esemény napjának közvetlen megünnepléséből az állandó húsvéti ünneplésbe, s arra figyelmeztet, hogy a hit által bennünk élnek húsvét kegyelmei. Így húsvéti életünkkel, életformánkkal nekünk kell képviselnünk és megjelenítenünk a halálból föltámadott Üdvözítőt.

    Az első keresztények számára a föltámadt Krisztusban való hit volt az az erő, amely mély élet- és szeretetközösségben szorosan egyesítette őket. „A sok hivő mind egy szív és egy lélek volt”. „Nem is akadt köztük szűkölködő” (ApCsel 4, 32. 34) – olvastuk az első olvasmányban.
    Ők már nem közvetlen „tapasztalás”, a föltámadt Krisztussal való találkozás alapján hisznek, mint az apostolok, hanem az apostolok közvetítő tanúságtétele által. „Az apostolok tanúsították Urunk Jézus feltámadását” (ApCsel 4,33); ennek volt megfelelője valamennyi hívő életerős hite. Ez az erős hit késztette őket arra, hogy javaikról önként lemondjanak, azokat közösbe adják és így segítsék a leginkább rászorulókat, akiket Krisztusban testvéreiknek tartottak.
    Az őskeresztények úgy éltek, mint egy nagycsalád, amelynek tagjaira nem az önzés, az egyéni érdek előtérbe helyezése, hanem az önzetlenség volt a jellemző.
    Nem valami elméleti, ideológiai hit volt ez, hanem kézzelfogható és tevékeny: teljesen meghatározta a hívők életét nemcsak az imában, Istennel való kapcsolatukban, hanem embertársaikkal is, egészen legféltékenyebben őrzött érdekeik háttérbe szorításáig.

    Ebből a hitben van ma hiány. Túl sok az olyan hívő, akinek életében a hit elméleti síkon marad, és életvitelére vonatkozólag nem jár semmiféle gyakorlati következménnyel, nem alakít át semmit vagy csak nagyon keveset. Az ilyen kereszténység se meg nem győzi, se át nem alakítja a világot.
    Az ősegyház példája által újra meg kell edzeni hitünket, Istentől pedig kikönyörögni a mély hit kegyelmét. Ugyanis, a keresztény győzelme hite életerejében rejlik. „Mindenki, aki Istentől van, legyőzi a világot. És ez a győzelem - győzelem a világ fölött - a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1Jn5, 4-5).

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedéseKrisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

    Napi Ima30 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    04
    Szilveszter Barát elmélkedése Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

    Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Ezzel az örömhírrel köszöntik keleti testvéreink egymást és köszönthetnénk mi is egymást mindnyájan ezekben a napokban, akik hiszünk Jézus Krisztusban, akik hittel valljuk, hogy ő a mi egyetlen Megváltónk és Üdvözítőnk.

    Jézus feltámadása azt jelenti, hogy meg vagyunk váltva, Jézus által van megoldás életünk kérdéseire, van értelme életünknek, áldozatainknak, és van értelme szenvedéseinknek is.
    Jézus által Isten belépett az emberiség történelmébe, a mi életünkbe. Ő azt kívánja tőlünk, hogy minden testvérünknek közvetítsük az örömhírt, hirdessük evangéliumát: Isten a mi Atyánk, bűneink ellenére is szeret minket, megbocsát, gyermekévé fogad, meghív országába és földi életünk után hazavár az örök életre.
    Ez az örömhír a keresztény hívő világnézet alapja, ami meghatározza és átalakítja egész életünket, az élet értelméről vallott felfogásunkat, értékrendünket, jellemzi gondolkodásmódunkat, döntéseinket és választásainkat.

    Jézus örömhíre nemcsak imádságra szólít fel, nemcsak templomba, szentmisére hív, hanem arra is felszólít, hogy a mindennapi életben is hitünk tanítása szerint éljünk, mind a családban, mind a társadalomban, akár amikor kötelességeinket teljesítjük, akár amikor szabad időnket töltjük.
    Hívő világnézetünk eligazítást ad nekünk az élet valamennyi fontos kérdésében, legyen az kultúra vagy nevelés, egészségügy vagy szociális gondoskodás, gazdaság vagy kereskedelem, közlekedés vagy közigazgatás… Nyilvánvaló, hogy ezekben a kérdésekben nem lehet mindenki szakember, de ezért van az egyházi tanítóhivatal, amelyre oda kell figyelnünk, amikor életünk egy-egy fontos kérdésében döntünk, állást foglalunk.

    A mindennapi életben sokféle gondunk-bajunk van, sok minden okoz kisebb vagy nagyobb nehézséget. Ám ha egy kicsit is elgondolkodunk, könnyen beláthatjuk, hogy a mindennapi gondjainknak, még anyagi, gazdasági problémáink mögött is legtöbbször erkölcsi problémákkal találkozunk, az emberek önzésével, türelmetlenségével, szeretetlenségével, hűtlenségével. Röviden fogalmazva, a saját magunk vagy a mások bűnével. Ha pedig mindennapi gondjaink forrása a bűn, akkor az emberiség problémáit csak a bűnbánat és a megbocsátás meghirdetője, a feltámadt Jézus tudja megoldani.

    Ezért rossz úton járnak mindazok, akik a tudomány, a technika vagy a gazdasági fejlődéstől várják a megoldást. Igen, szükség van ezekre is, de ezek nem pótolják az erkölcsi megújulást, a megtérést és a bűnbocsánatot.
    Egyházunk, mint gondos édesanya rendszeresen figyelmeztet lelkiismereti kötelességeinkre. Különösképpen a nagyobb ünnepek alkalmával: karácsony, húsvét, pünkösd táján arra szólítja fel Krisztus titokzatos testének tagjait, vagyis minket, hogy vegyünk részt a lelkigyakorlatokon, végezzük el szentgyónásunkat, és rendszeresen járuljunk a szentáldozáshoz, mert csak így lehet részünk lelki megújulásban. Ezért volt örvendetes dolog látni, hogy a háromnapos lelkigyakorlatba többen is bekapcsolódtak, elvégezték szentgyónásukat és szentáldozáshoz járultak…
     
    Igaz, hogy Jézus követőitől hitet és áldozatot kíván. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ne törődjünk a mindennapi élet gondjaival. Igenis, tudatosan vállalnunk kell akár az üldöztetést és a vértanúságot, ahogy az üldözött keresztények ma is teszik a világ minden pontján. Igen, kötelességünk, hogy életünket, mindennapjainkat, keresztény elveink és értékeink alapján rendezzük be.

    A feltámadt Jézus minden embert megszólít, mint a sírnál az asszonyokat, és nem maradhatunk vele szemben közömbösek: vagy hiszünk benne és követjük Őt, vagy ellene szegülünk hívásának, illetve küldő szavának: siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek…  

    Nyilvánvaló, hogy senkit sem kényszeríthetünk arra, hogy hívő keresztény legyen. De a mindennapok közepette tanúskodnunk kell azáltal, hogy komolyan vesszük hitünket és valljuk, hogy emberi problémáinkra is hitünk tanítása alapján találunk megoldást. Ha visszatekintünk kereszténységünk kétezer éves történelmére, akkor minden emberi gyarlóság ellenére egyértelmű, hogy az igazán hitük szerint élő keresztények mennyi jót tettek embertársaiknak, különösen az arra rászoruló árva, szegény, beteg és elhagyatott embereknek.  
    Amikor mi Isten Országát akarjuk építeni, akkor ezzel minden ember igaz javát akarjuk szolgálni, hiszen Isten Országának alaptörvénye a szeretet, a megbocsátás.

    Jézus Krisztus feltámadt, és minket is feltámaszt. Kérjük, kegyelmével vezessen minket, hogy mindig világosan lássuk, mit kíván tőlünk az ő követése, hogy mindig legyen erőnk küzdeni a jóért és legyőzni a kísértéseket, hogy mindig örömünket leljük követésében. Kérjük, adjon erőt életünk keresztjének hordozására, adja, hogy mindig hűségesek legyünk hozzá, és eljuthassunk országába.

    Éppen ezért ajánljuk magunkat, plébániai közösségünk tagjait és mindazokat, akikért imádkozni tartozunk, Krisztus Anyja, az Esztelneki Madonna oltalmába.
    Ő, aki elkísérte Fiát a fájdalmas úton, Ő, aki a kereszt tövében állt Fia halála órájában, Ő, aki bátorította a születendő egyházat, hogy éljen az Úr jelenlétében, vezesse el szívünket a kínszenvedés titkától a húsvéti titokig. Afelé a fény felé, amely Krisztus Feltámadásából tört elő és megmutatta a szeretet, az öröm, az élet végleges győzelmét a rossz, a szenvedés, és a halál felett.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése A halált a feltámadás dicsősége követiNAGYPÉNTEK

    Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    02
    Szilveszter Barát elmélkedése A halált a feltámadás dicsősége követi NAGYPÉNTEK

    Nagypéntek Jézus kínszenvedése misztériumának ünneplése, a szigorú böjt és a bűnbánat napja, amely során, a keresztfán függő Krisztust szemléljük. Szent Pál szavai szerint Jézus átdöfött szívében rejlik a tudomány és bölcsesség minden kincse, sőt benne lakik testileg az Istenség egész teljessége.
    Valóban a Kereszt feltárja, hogy mekkora a szélessége és hosszúsága, magassága és mélysége Krisztus minden ismeretet felülmúló szeretetének, mely eltölt minket, embereket Isten teljességével.
    „Nagypéntek a szeretet csúcspontja. Jézus halála a kereszten, aki az Atyja kezébe ajánlja magát az egész világ üdvösségéért, kifejezi ezt a mindvégig menő szeretetet, mely mindenkit át akar ölelni és senkit nem hagy ki belőle. Kiterjed minden időre és minden helyre, az üdvösség kimeríthetetlen forrása, és mi bűnösök, mindnyájan meríthetünk belőle. Ha Isten így megmutatta a szeretetét Jézusnak a halálában, akkor mi is, a Szentlélek által újjászületve, szerethetjük és szeretnünk is kell egymást”- mondotta a szentatya, Ferenc pápa.
    Ezért nagypénteken, az év legmegrendültebb liturgiáját ünnepeljük. Ezen a napon nincs Szentmise, mert ekkor maga az örök Főpap, Krisztus mutatta be a legszentebb áldozatot a kereszt oltárán: önmagát adta áldozatul értünk, a mi üdvösségünkért.

    A Szentmise a kereszt áldozat megjelenítése, jelenbe hozatala. Mivel ezen a napon történt meg a keresztáldozat, ezért az Egyház ezen a napon nem mutat be szentmisét.
    Ezen a napon különösen igaza van János apostolnak (3, 15), aki hittel rátekint Krisztus keresztjére, az üdvözül.
    De vigyázzunk, mert két fajta látás van. Van az egyszerű látni tudás, ez olyan, mint az állaté, amely csak a tárgyakat, a dolgokat, a külsőt, a felszínt látja. Ezzel az ember vallását, hitét, üdvösségét illetően semmire sem megy. Hiába látták ugyanis kortársai Jézust, mégsem fogadták el, mint Messiást, mint Isten Fiát.
    Ide mélyebb látás kell, a lényeget kell meglátni. Jézus, az Istenember felismeréséhez a Szentlélek megvilágosítása, a hit látása kell. Vajon mi rendelkezünk ezzel a fajta látással, miközben a felszínhez, a külsőségekhez, üres hagyományokhoz, épületekhez és nem az Élő Istenhez kötődünk? Mert nagypénteken, amikor Krisztus szenvedését és halálát ünnepeljük, már látjuk, látnunk kellene a feltámadt, megdicsőült Krisztust, s a húsvét eseményében pedig, az ujjongó egyház mindig látja az Ő megváltói keresztjét.

    Mikor a liturgia kezdetén belépünk a templomba, az Isten háza kopár, megfosztva minden ékességétől, a tabernákulum nyitva, nincs benne semmi. Nincs csengő, nincs orgona, a pap bevonulása alatt nincs ének, csak mélységes hallgatás. Gyertyák sem égnek az oltáron. A pap a vértanúság piros ruhájában jelenik meg és leborul az oltár előtt.
    Mikor az ember megsejti, hogy mi történt a golgotán, hogy meghalt értem az Istenember, akkor ott nem lehet állva maradni, ott le kell borulni. Érzelmeinket nem lehet kifejezni szavakkal, csak néma jelenléttel, amelyet a csend ölel át.
    Isten csendjére az ember csendje válaszol, ezért a nagypénteki és nagyszombati templomra a CSEND a jellemző. Ez a csend semmivel nem összetéveszthető. Nemcsak a gyász csendje, annál sokkal üresebb!
    Ahogyan a szentségőrző szekrény, a tabernákulum ajtaja nyitva és mögötte semmi sincs, valamiképpen azt érezzük, hogy a világ milyen is lenne Isten nélkül. A kísértés ott dobol mindenki agyában: lehet-e ilyen csend, ilyen halálos semmi után valami még?

    Ez a csend a betegek csendje egyben, a vírus járvánnyal küszködő, lélegeztető gépen lévő, vagy elkülönített betegek csendje, amikor csak az imádság, mint egyetlen kapocs létezik, sokszor felelet nélkül, az éggel…


    E nagypénteki, nagyszombati templomi csend miatt nincs gyülekező ének, nincs köszöntés, nincs közösség egymással, hanem a nyitott tabernákulum csöndje előtt a keresztény nép leborul a földre. Ez a földön való tehetetlen fekvés jelzi az imádást, a gyászt, a hódolatot, a kegyelem, az irgalom kérést bűneink miatt, az egész földdel való egységet, melyre Jézus vére ráfolyt.

    A nagypénteki szertartásnak csúcspontja, a kereszt, a megváltás jele előtti hódolat. Ez a szertartás igen régi. Jeruzsálem keresztényei egykor az igazi kereszt előtt hódoltak és azt csókolták. Magát a keresztet az Üdvözítővel és megváltó szenvedésével való szoros kapcsolata miatt a legteljesebb tisztelet illeti.

    Amikor Szent János apostol azt írja, első levelében, hogy mi tapintottuk az Élet Igéjét, akkor ezt most mi is elmondhatjuk. Nagypéntek délutánján a kereszt maga Krisztus. Érinteni, tapintani kellene a szent keresztet és megcsókolni, de ma ezt a járvány miatt nem tesszük, hanem némán megállunk és fejet hajtunk előtte hódolatunk jeleként.
    Ebben a hódolatba, lelki csókban leheljük bele Isten utáni vágyunkat, megújított odaadásunkat és azt a visszavonhatatlan igent, mely válasz a megváltó Isten szeretetére, mely életünknek értelmet ad.
    Ebben a csendben, meg ebben a lélekben adott csókban, érintésben az ember el tud jutni oda ezen a földön, hogy mindent kimond egyszerre, olyan nagy önátadással, hogy ezt fölülmúlni nem lehet, csak mindennap megújítani.

    Befejezésül a nyugalomba vonult szentatya, Benedek pápa nagypénteki gondolatát szeretném idézni, melyet a reggel olvastam Imre testvér megosztásában: „Leszáll az éj, mint ahogy azon az éjszakán Jeruzsálem házaira és kertjeire. Most mi is a Getszemáni kert olajfái alá állunk és követjük a názáreti Jézus lépteit, földi életének utolsó óráiban. A fájdalom, a magány, a kegyetlenség, a gonosz és a halál birodalmába teszünk utazást, amely azonban egyben a hit, a remény és a szeretet útja is, mivel utunk végső állomásának sírboltja nem marad örökre lepecsételve. A sötétség elmúltával, Húsvét hajnalán felvillannak az öröm fényei, a csöndet az élet szava váltja fel, a halált a feltámadás dicsősége követi.”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése „Elérkezett az óra…”Nagyböjt 5. vasárnapja

    Napi Ima23 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    21
    Szilveszter Barát elmélkedése „Elérkezett az óra…” Nagyböjt 5. vasárnapja

    Evangélium: Jn 12,20-33.

    Ahogy a Nagyböjtben előre haladunk, a Liturgiát egyre jobban az Úr szenvedése tölti be, egyre erősebben rajzolódik ki benne a Szenvedő Krisztus képe, megjelenik előttünk a Fájdalmak Férfia. A mai Evangéliumban maga Jézus beszél erről, úgy mutatja be a szenvedést, mint megdicsőülése és az Atya akarata iránti engedelmességének titkát.

    „Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia”. E rövid kis evangéliumi részletben négyszer fordul elé a megdicsőülés fogalma: „Atyám dicsőítsd meg nevemet” - „Megdicsőítettem, és ezután is megdicsőítem”.

    A mennyei Atyának a Fia által való megdicsőülése eddig is megtörtént, mégpedig nyilvános működése, tanítása, csodái által: pl. Lázár föltámasztásánál: „Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia” (Jn 11,4) – mondja apostolainak Jézus, amikor tudomására jut barátjának, Lázárnak betegsége.

    Most azonban olyan megdicsőülésről van szó, amely teljesen új, az eddigi felfogással szöges ellentétben áll. Ki gondolta volna, hogy a szenvedés által, keresztre feszítve is meg lehet dicsőülni?

     

    „Elérkezett az óra” - a szenvedés és a halál órája. Ez azonban János evangélista szerint, nem a gyalázatnak, hanem a megdicsőülésnek a jele. Jézus maga is a halálról nem, mint megaláztatásról, kudarcról, hanem mint felmagasztalásról beszél: „Ha majd fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok”- mondja.

     

    Jézus szavait néhány görög kérése váltja ki, akik Fülöp apostolnak mondják: „Látni szeretnénk Jézust”. Ezek a szavak, mint oly sok más szó az evangéliumokban, túlmutatnak az adott eseményen és egyfajta egyetemességet fejeznek ki. Azt a vágyat tárják fel, amely jelen van minden korban és kultúrában, jelen van oly sok ember szívében, akik hallottak ugyan beszélni Jézusról, de még nem találkoztak vele. „Szeretném látni Jézust” – ez a vágy tölti be ezeknek az embereknek a szívét.

    Jelenlétükkel a görögök mintegy helyettesítik a választott nép fiait, akik határozottan eltávolodtak tőle, és a halálát tervezték. Ezek a görögök minden bizonnyal megtért pogányok, az úgynevezett. prozeliták voltak, akiket vonzott a zsidó vallás egy Istenhite és azért jöttek az ünnepekre, Jeruzsálembe, hogy az igaz Istent imádják.

    Jézus közvetve, prófétai módon válaszol a görögök kérésre, mégpedig egy jövendöléssel, amely felfedi önazonosságát és megmutatja azt az utat, amelyen valóban meg lehet ismerni őt: „Elérkezett az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia” (Jn 12,23).

    Ez a kereszt órája! Ebben az órában a sátán, a gonoszság fejedelme vereséget szenved, Isten irgalmas szeretete pedig végérvényesen győzedelmeskedik. A kereszt órája, a történelem legsötétebb órája egyben az üdvösség forrása mindazoknak, akik hisznek Őbenne.

    Ne feledjük, hogy a kereszten függünk mi is mindannyian, a két lator képében Jézus két oldalán. Mindannyian ott függünk a kereszten, a jók is, a rosszak is. Mi mindannyian ott függünk a kereszten és Jézus Krisztussal együtt szenvedünk. A döntő különbség azonban az, hogy Jézus Krisztus a mennyei dicsőségéből szállott alá, hogy érettünk elszenvedje a kereszthalált, míg mi kezdettől fogva bűnben élünk az áteredő bűn következtében. A bűn vermében vagyunk, ahonnan nem tudunk a magunk erejéből kimászni. Jézus Krisztus, aki leszállt hozzánk, csak ő tud bennünket innen kimenteni, de csak akkor, ha hiszünk Őbenne.

    „Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el; egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz”.

    Jézus egy egyszerű, de szuggesztív képet használ: a földbe hulló búzaszem meghal, hogy termést hozzon (12,24). Ez a kép megmutatja nekünk, Krisztus keresztjének egyik újabb jellemzőjét, ez pedig a termékenység. Krisztus keresztje termékeny! Jézus halála ugyanis az új élet kimeríthetetlen forrása, mert magában hordozza Isten szeretetének újjáteremtő erejét. A keresztények, akik a keresztség révén belemeríttettek ebbe a szeretetbe, „búzaszemmé” válhatnak, és bőséges termést hozhatnak, ha Jézushoz hasonlóan „elveszítik életüket” Isten és testvéreik iránti szeretetből (12,25).

    Az Úr Jézus megdicsőülése a halálon keresztül történik; úgy hal meg, mint a búzaszem, hogy új termésnek, bőséges termésnek adjon életet. Minden szent, minden igaz ember, minden Istenhez jutott üdvözült lélek Jézus földbe hulló életének gyümölcse, hiszen az ő életének felajánlása nélkül senki sem léphetne szövetségre az élő Istennel.

    Halálából születik meg Isten új népe, amely magába gyűjti az általa megváltott görögöket és zsidókat, azaz minden nép gyermekét. Jézus tudja ezt, ezért örömmel látja a kereszt órájának közeledtét, ugyanakkor, mint ember rettenetesen iszonyodik tőle: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától?”

    Ezek a szavak megsejtetik velünk Isten Fia kínszenvedésének kegyetlen valóságát, aki mint ember megismerte ennek minden gyötrelmét. De nem hátrált meg, hiszen pontosan azért jött a világba szenvedékeny testtel, hogy azt az Atyának engesztelő áldozatul felajánlja: „De hiszen éppen ezért az óráért jöttem”- mondja.

    Mindehhez hozzá kell még tennünk: „ezt az órát”, vagyis a szenvedést és a kereszthalált, Jézus nem muszájból, nem kényszerből, hanem tudatosan, saját akaratából, önfeláldozó lelkülettel vállalja: mert éppen ezért az óráért jött, mert szereti az embert.

    A Fiú szavára az Atya válaszol a mennyből, és megerősíti, hogy kínszenvedésének órája egyben megdicsőülésének az órája is lesz. Jézus akkor von magához minden embert, és akkor dicsőíti meg legjobban az Atyát, amikor felemelik a keresztre, amikor meghal a kereszten.

    A mai szentleckében a Zsidókhoz irt levél, folytatva ezt a témát, a legemberibb módon ír Krisztus szorongásáról: „Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott”(Zsid 5,7): ez a jajszó, kiáltás világos utalás a Getszemáni és a Kálvária jajszavára. Isten Fiaként nem volt szüksége arra, hogy megízlelje a halált, se pedig arra, hogy a szenvedés által tanuljon engedelmességet. Egyiket is másikat is azért ölelte át, „hogy örök üdvösséget szerezzen azoknak, akik engedelmeskednek neki”(Zsid 5,9).

    A kínszenvedése így a legékesszólóbban hirdeti az Atya és a Fiú végtelen emberszeretetét, ugyanakkor azt is kinyilatkoztatja, hogy ha el akarjuk fogadni az üdvösséget Attól; aki a kereszthalálban az engedelmességnek egészen elégő áldozata lett, akkor vállalnunk kell a földbe hulló búzaszem szerepét.

    Valahogy úgy, ahogyan tette a püspök, Antiochiai Szent Ignác, akit a keresztényüldözések alkalmával elfognak, és aki Istennek a "búzája" akar lenni, szeretné, ha vértanúságában a vadállatok fogai őrölnék meg. Amikor fogolyként 115-ben, hajón Rómába vitték, akkor a római híveknek írt levelében azt kéri, hogy semmit se tegyenek megszabadulásáért. „Soha többé nem lesz ilyen alkalmam Istenhez jutni. Milyen szép, hogy elhagyhatom a világot, és Istenhez juthatok, hogy őbenne feltámadjak!” Leveleiben többször visszatérő gondolat, hogy életét, mint váltságdíjat és áldozatot adja övéiért „váltságdíj vagyok értetek”, „engesztelő áldozat vagyok értetek”, „lelkem áldozatul adja magát értetek”.

    Szent Ignácnak e szavai világosan jelzik, hogy a Jézus Krisztussal közösségben hozott áldozatainkat, jó cselekedeteinket felajánlhatjuk másokért. Ő kifejezetten a bűnökért engesztelésként ajánlja fel életáldozatát. Ezzel minket is arra biztat, hogy imádságainkat, áldozatainkat, önmegtagadásainkat, szenvedéseink türelmes elfogadását mi is ajánljuk fel engesztelésül bűneinkért, amelyben benne van a mások megtéréséért való könyörgés is. Ezekben a kis áldozatokban is mindig velünk lesz Jézus, hogy erőt adjon nekünk, és hogy áldozatunkat igazán érdemszerzővé tegye.

    Vállalnunk kell a földbe hulló búzaszem szerepét, akár úgy is, mint a 19 éves Akash Bashir – a fiatal pakisztáni önkéntes biztonsági őr, aki hősiesen föláldozta életét sokakért 2015. március 15-én, a pakisztáni Lahorban, megakadályozva egy öngyilkos merénylőt, hogy bejusson a hívekkel teli katolikus templomba. Elállta az útját, megölelte a támadót, és testével pajzsot alkotva tompította a robbanás erejét. Ő életét vesztette, de megmentett sokakat. Bátor tettének köszönhetően a halálos áldozatok száma nem lett olyan nagy, mint ahogy azt a merénylők eltervezték, mert a fiatalember, aki alig 19 éves volt, vállalta a földbe hulló búzamag szerepét.

    Vajon mi is készek vagyunk vállalni a földbe hulló búzaszem szerepét, vagy nagyon jól megvagyunk a magunk kényelmes, áldozatmentes keresztény életével?

    Szent Pál arra figyelmeztet, hogy amikor Jézus testét magunkhoz vesszük – az Úr halálát hirdetjük. A mi keresztény életünk tápláléka tehát Krisztus halálából fakad. De nekünk is meg kell halnunk Krisztussal, hogy isteni, azaz örök életünk legyen.

    „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz”. Jézus az a búzaszem, aki életének feláldozásával a földbe kerül, és ott egyedül van, hogy aztán harmadnapi feltámadásával gyümölcsöt hozzon.

    A tanítványok csak lassan, Jézus példája alapján értik meg, hogy bizonyos veszteség, áldozat árán lehet egy nagyobb jót elérni. Jézus halála olyan áldozat, amelyet egy nagyobb jó, az emberek megváltása és üdvössége érdekében hozott.

    De azért is meghozza Jézus ezt az áldozatot, hogy egy egészen új kapcsolatba kerülhessünk vele. Ennek az igazán bensőséges és baráti kapcsolatnak azonban a mi részünkről az az ára, hogy tudjunk mi is búzaszemként a földbe hullva áldozatokat hozni azért, hogy megmaradjunk Jézus szeretetében. S ha megmaradunk Jézus szeretetében, akkor minden bizonnyal, életvitelünket látva, szavainkat hallva, magatartásunkat tapasztalva, kereső embertársaink, kortársaink, talán éppen családtagjaink is, Jézushoz közelebb kerülnek, általunk valamit megtapasztalnak az ő végtelen jóságából és szeretetéből, s ennek segítségével rádöbbennek arra, hogy érdemes Jézus tanítása szerint élni, s az általa megmutatott úton járni.

    A Szentatya, Ferenc pápa azt mondja, hogy azoknak, akik ma is „látni szeretnék Jézust”, azoknak, akik keresik Isten arcát, azoknak, akik kiskorukban jártak hittanra, de később nem mélyítették el, sőt talán el is vesztették hitüket, azoknak, akik még nem találkoztak személyesen Jézussal – mindezeknek az embereknek felkínálhatunk három dolgot: az evangéliumot, a feszületet és szegényes, de őszinte hitünk tanúságtételét.

    Az evangéliumot, mert benne találkozhatunk Jézussal, hallgathatjuk és megismerhetjük őt. A feszületet, mert az az önmagát értünk odaadó Jézus szeretetének jele. Végezetül a hitet, amely a testvéri szeretet egyszerű gesztusaiban nyilvánul meg, de főként következetes életvitelünkben: amikor összhangban van az, amit mondunk és, amit élünk, egybecseng hitünk és életünk, megfelelnek egymásnak szavaink és tetteink.

    Evangélium, feszület, tanúságtétel! Az Esztelneki Madonna segítsen bennünket, hogy úgy tudjuk nyújtani ezt a három dolgot az embereknek, hogy az Isten dicsőségét szolgálja, embertársaink javára legyen, és lelkünk üdvére váljék!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát Az emberek nem fogadták beNagyböjt 4. vasárnapja

    Napi Ima15 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    14
    Szilveszter Barát Az emberek nem fogadták be Nagyböjt 4. vasárnapja

    Szentírási rész: Jn 3, 14 – 21

    Azt hiszem, ha a Szentírás lényegét egyetlen mondatban akarnánk összefoglalni, akkor ez a mondat lehetne: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16). Viszont, ha ennek a mondatnak a lényegét egy szóban akarjuk összefoglalni, akkor a szeretetre kell gondolnunk. Isten szeretetére. A szeretet Istenére.

    Milyen is ez a szeretet, miért olyan nagyszerű és annyira lényeges?

    Először is, mert Isten szeretete személyes. „Most hát ezt mondja az Úr, a teremtőd, Jákob, az alkotód, Izrael: Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy”(Iz 43, 1). Tehát Isten nem egyszerűen az egyik általa teremtett bolygóját szánta meg, amikor kifejezte szeretetét, hanem elsősorban az embert szereti együttesen és külön-külön, személy szerint is. Szerette az embert, a bűnbeesés előtt és után is, szerette, mert ismerte, szereti – pedig ismeri, tudja, mi lakik az emberben. Mielőtt Fiát adta értünk, mintha csak ránk nézett volna, és azt mondta: szeretem az emberiséget, és bármibe is kerül, megmentem a pusztulástól.

    Másodszor, Isten szeretete cselekvő. Isten a legnagyobb ajándékozó. Ajándékozni pedig nem egyszerű dolog. Ha nem csak azért adunk valamit, hogy „adjunk valamit”, akkor az komoly, tervszerű cselekvést igényel. Végig kell gondolni, hogy mire van szüksége annak, akit meg akarunk ajándékozni, minek örülne igazán, mekkora áldozatot tudunk vállalni, elő kell készíteni az ajándékot az átadásra…
    Isten szeretete nemcsak Jézus halálában, mint eseményben nyilvánult meg, hanem abban az egész folyamatban, ahogyan mindezt megtervezte, előkészítette és megcselekedte. Bizonyíték erre a szentírás ószövetségi része.

    Harmadszor, Isten szeretete hatékony, vagyis Isten szeretetének ereje van. Ez a szeretet képes megváltoztatni a világ történelmét, és az emberiség, az egyes ember sorsát, életét, ha befogadja. Ezzel kapcsolatosan idézhetjük Szent Pál apostolt, miután találkozik a damaszkuszi úton a személyes Istennel, élete megváltozik, a keresztény üldöző Saulból Pál lesz, a népek apostola. De idézhetnénk Szent Ferenc atyánkat is, aki fiatal korában, katonaként a világ szemében akart naggyá lenni, de miután Isten megszólította őt, minden törekvése, s vágya az volt, a gazdagságot elhagyva, hogy a lehető legtökéletesebben követhesse, a leghűségesebben azonosuljon a szegény és alázatos Krisztushoz.

    Isten szeretetének hatékonysága leginkább az Eukarisztiában, az Oltáriszentségben jut kifejezésre, mert az Eukarisztiában Jézus, az „élet kenyere” és az „igazi manna” fenntartja a történelem „pusztájában” a mennyei „Ígéret Földje” felé zarándokló híveket, mondja Szent II. János Pál pápa.

    Ha Isten szeretete képes megváltoztatni a világot és benne az embert, akkor mégis mi a baj? Mi az oka annak, hogy a világ ott tart, ahol tart?
    Hogy mi az alapvető baj, arra Szent János evangélista világit rá a mai evangéliumi szakaszban: „A világosság a világba jött, de az emberek – nem fogadták be, mert – jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak”.
    Ez a mai kereszténység illetve a mi tragédiánk is, hogy éppen a világosságot, Krisztust nem fogadja, nem fogadjuk be. A Jelenések könyvében olvashatjuk: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel. 3.20).

    Ha Krisztus bennünk van, akkor van szeretet. Ha nincs bennünk, akkor nincs szeretet. Ilyen egyszerű. Krisztus zörget szívünk ajtaján. Lássuk meg az ő szeretetét, higgyünk abban, hogy ő szeret minket. Legyen ez élő bizonyosság bennünk, mert sokszor ez hiányzik. Elméletileg tudjuk, hogy Krisztus szeret minket is, de nem él bennünk elevenen ez a tudat – viszont ha igen, akkor tovább tudjuk adni ezt a szeretetet.
    A baj az, hogy nem izzik eléggé bennünk ez a szeretet, mint a parázs. Tudni kevés, át kell élni, életünk alapjává kell lennie, hogy Isten szeret minket. Mert Isten szeretete választ vár. Szeretete egyetemes, minden emberre kiterjed, de válaszolni csak az egyes ember tud személyesen.

    A mi válaszunk a belé vetet hit, lehet. Egészen egyszerűen hinnünk kell Isten szeretetében és Szent Jánossal együtt ismételni: „megismertük Isten irántunk való szeretetét és hitünk abban!”
    Ennek a hitnek személyesnek kell lennie – egy létező, élő Istenben bízónak.
    Ennek a hitnek cselekvőnek kell lennie – engedelmességgel, szolgálattal párosulnia.
    És végül ez a hit hatékony lesz – megment a pusztulástól, az örök haláltól, és megajándékoz az örök élettel a szeretet Istenének boldogító színe látásával.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Amit várók tőletek, az a tanúságtételNagyböjt 3. vasárnapja

    Napi Ima16 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    06
    Szilveszter Barát elmélkedése Amit várók tőletek, az a tanúságtétel Nagyböjt 3. vasárnapja

    Szentírási részek: Kiv 20, 1-17 1 Kor 1, 22-25 Jn 2,13-25 

    Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból hallottuk Jézus kifakadását: „ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!”- miközben kiűzi a templom udvarából az állat kereskedőket, pénzváltókat. E tettével Jézus emlékeztetni akart a templom eredeti rendeltetésére, vagyis, hogy az, az Isten és ember találkozóhelye, s mint olyan, minden időben szentnek kell lennie.
    A zsoltárok (69,10) imádságos gondolata fogalmazódik és szólal meg a tanítványok szívében: „emészt a házadért való buzgóság!”, amikor a templomot megtisztító, az árusokat, pénzváltókat kikergető és asztalaikat felforgató, pénzüket szétszóró Jézust látják.
    Valójában ez a mai, a harmadik nagyböjti vasárnap lényegét összefoglaló gondolat is: emésztő buzgóság. Vagyis tettekben megnyilvánuló imádás, tisztelet és szeretet. Mert Jézus templomot tisztító prófétai cselekvése mindenekelőtt kinyilatkoztatás, mely az atyai ház új fényében mutatja be a templomot.
    Jézust nem az áldozathoz megvásárolható állatok látványa bántja elsősorban, hanem az a közöny és üres kereskedő szellem, ahogyan az Atya házával bánnak az ott lévők. „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká” – mondja, mintegy magyarázva tettének értelmét.

    Milyen megilletődött szeretet tölthette el Jézus lelkét, amikor belépett a templomba, amikor a kövekben, az épületben otthonra talált, mert az Atya házát fedezte fel bennük. Igaz, hogy Istent mindenhol megtalálhatjuk, de az Ő szenteltsége folytán, minden templom az Ő közelségének különleges helye, éppen ezért szent és nem mindegy, hogy hogyan lépünk oda be, és miként viselkedünk ott.
    Nem is állították meg az Úr Jézust cselekvésében, a kiűzött kereskedők sem ellenkeztek, nem protestáltak, hanem szó nélkül elhagyták a templomot, ami arra utal, hogy tudatában voltak viselkedésük rendellenességének.


    Protestáltak viszont a zsidók, akik egyenesen csodajelet kértek tőle, hogy ez által igazolja magát és viselkedését. És Jézus nem is késlekedett a legszentebb és leghitelesebb jelről beszélni tettének igazolására: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!”
    Persze, akik a kőből emelt épületben nem látják már az atyai házat, nem tartják azt szentnek, hogyan is érthetnék Jézus szavait, melyek nem a kőtemplom újjáépítéséről, hanem az Ő haláláról és feltámadásáról, az új élet kezdetéről szólnak. Mert az Atya ajándéka abban áll, hogy életre kelti a holtakat, és ezzel megvilágítja mindennek az értelmét.  

    Az evangélium üzenetének szimbolikus értelmét nekünk is meg kell látnunk. Testünk a bennünk lakó Szentlélek temploma, melynek hivatása, hogy megdicsőítse az Atyát. Épen ezért a Tízparancsolat rendeltetése is az, hogy tisztává tegye az embert, alkalmassá Isten befogadására. Maga az ember Isten szent temploma, s akinek élete a parancsok és törvények megtartása mellett zajlik, az nem csak találkozik Istennel, de hordozza is magában, hiszen Szentlelke által Isten az emberben lakozó valóság.
    Ha nagyböjt számunkra is az emésztő buzgóság ideje, akkor nekünk is meg kell szentelnünk testünket, hogy az Atyának tetsző áldozatokat mutathassunk be.
    A juhok, az ökrök, a pénzváltók pénze szimbolizálják azokat a kísértéseket, melyek elkényelmesítenek, megszokottá és közömbössé teszik életünket, Istenhez és egymáshoz való viszonyunkat.
    Jelképezik azokat a bűnöket is, melyek akadályozzák bennünk a lényeg meglátását, az Atya szeretetének fölfedezését. Ne feledjük, minden lakásnak, területnek megvannak a kényes, a nehezen tisztán tartható zugai, ahol megjelennek a nem kívánatos „pénzváltók és árusok”, ahol Jézus ostorának kell rendet raknia.
    Mennyire szükségünk van nekünk is arra ezekben a napokban, hetekben, hogy valódi buzgósággal kiűzzük magunkból mindazt, ami nem méltó Isten templomához, a keresztségben kapott fölszenteltségünkhöz, mely a mi szívünket is az Atya házává formálja. Le kell rombolnunk magunkban a régit, hogy fölépülhessen az új, meg kell halnunk bűnös önmagunknak, hogy életre kelhessünk Jézussal, az Atya dicsőségére.

    Jézus tudja, mi lakik bennünk – írja az evangélista. Nem szorul arra, hogy bárki is felvilágosítsa rólunk. Éppen ezért állítja elénk e napon az evangélium ezt a képet, hogy ne féljünk radikálisan szakítani magunkban a bűnnel, hogy ezen túl már ne önmagunknak éljünk, hanem annak, aki értünk meghalt és föltámadt. Ez a radikalitás fájdalmas, de szükséges, hiszen az orvos sem sajnálni, hanem gyógyítani akarja a beteget, amikor hozzá lát a gennyes seb megtisztításához.
    A szeretet pedig nem kellemesen csengő, hízelgő szavak füzére, hanem tetteink gyümölcse, elkötelezettségünk igazolása. „Aki szeret engem, megtartja parancsaimat” – mondja Jézus az utolsó vacsorán. Ebben az összefüggésben látjuk magunk előtt és olvassuk a Mózes második könyvéből vett ószövetségi olvasmányt, mely a Sínai-hegyen kihirdetett Tízparancsolat törvényét állítja elénk. A szeretet ezekben mérhető le. Aki engedelmeskedik Isten kinyilatkoztatott törvényeinek, az szereti Őt.

    Nagyböjt a Tízparancsolattal való szembesülésünk ideje is. Bizony nem ritkán nekünk is ostort kell fonnunk, hogy megtanítsuk önmagunkat a valódi szeretet titkát magában rejtő parancsok valódi értékére, és megtartásának útjára. Testünk temploma ezekből a súlyos kövekből épül fel. Mennyi önmegtagadásra, alázatra és szelídségre van szükségünk, hogy kilépjünk önzésünk világából és akarjuk élni az Isten és a felebarát iránti szeretet lehetőségeit.
    „Az egyháznak vonzónak kell lennie. Ébresszétek fel a világot!” – mondotta a Szent atya, Ferenc pápa 2014-ben a szerzeteseknek, de általuk minden kereszténynek, majd hozzá tette: „Tanúskodjatok arról, hogy lehet másképp is cselekedni, lehet másképp is élni. Másfajta életmód is lehetséges ezen a világon… Amit tehát várók tőletek, az a tanúságtétel”.
    Igen, hivatott tanúk vagyunk. Mert a világ, melyben élünk, egyáltalán nem a Tízparancsolat szellemében és nem a Tízparancsolat szerint él. Sőt, pontosan az ellenkezőjét valósítja meg. Mert bőven van más istene az igaz Istenen kívül, hamis bálványainak sokaságával veszi körül magát, káromolja Istent és egyáltalán nem is akarja megszentelni az Úr napját. S ha nem tiszteli Istent, akkor szinte természetes velejárója, hogy nem tiszteli a másik embert sem. Akkor nem tiszteli a családot sem, öl, házasságot tör, lop, hamisan tanúskodik, hazudik, mások becsületébe gázol, másokat becsap, félrevezet, irigy és önző. S mindezt úgy fogalmazza meg: hiszek Istenben, de nem vagyok elvakult, tudok élni is.

    Bár manapság szokás az Isten "humánus", mindenki számára feltétel nélkül vonzó tulajdonságait kiemelni a prédikációkban, hogy nehogy megijesszük a híveket, mégis látnunk kell, hogy itt határozottan a haragvó, az ostorral csapkodó, a mindent összedöntő, a felforgató Jézust állítja elénk az evangélista, akit talán saját tanítványai is ugyanolyan félelemmel párosult meglepetéssel figyeltek, mint bármely idegen.
    Bár a vallási szokás előírásainak, az áldozatbemutatás valós és szükséges kellékeit árulták a zsidó templom előterében, bizonyára mégis sok minden bekerült oda, aminek nem ott volt a helye, s ez dühítette fel a Mestert. Ezzel kapcsolatosan el kellene gondolkodnunk azon, hogy ha az Úr a mi lelkünk "templomába" látogatna, akkor mit találna ott, minden rendben lenne, vagy egy csomó mindent ott is felborogatna és nagy "rumli" maradna utána?
    Ezek után föl tehetjük a kérdést, hogy szükségünk van-e nekünk is a Jézussal való találkozás megtisztító kegyelmére? Fölismerjük-e, hol nehéz a mi életünkben megvalósítani a szeretet Tízparancsolatban megfogalmazott útját? Mert így és itt válik igazán böjtté, vagyis szeretetté mindaz, amit teszünk.
    A jó szándék megvan bennünk, de gyakran kevésnek érezzük az erőt önmagunkban a szándékok megvalósításához. Honnan az erő? Erre a kérdésre Szent Pál apostol válaszol a mai szentleckében, a korintusiakhoz írt első levélben, amikor azt mondja, hogy „mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a meghívottaknak Isten ereje és Isten bölcsessége”.

    Az Istenhez fűződő kapcsolatainknak a végletekig egyszerűnek és őszintének kell lenniük, akárcsak a felebarátjainkkal való viszonyunknak. Megtörténhet, hogy az istentiszteletben vagy a Tízparancsolat bármely pontjának megtartásában jobban ügyelünk a külsőségekre, a betű-szerinti előírásra, mint a benső jelentésre, lelki- tartalomra; ebben az esetben többé-kevésbé megszentségtelenítjük a templomot, megcsúfolják a vallást és Isten törvényét.

    Szent János evangélista megjegyzi, hogy Jézus a „zsidók húsvétja” közeledtével tisztította meg a templomot a kereskedőktől és áruiktól. Az Egyház „a keresztények húsvétja” közeledtével megismétli ezt a gesztust, azt kérve a hívőktől, tisztítsák meg szívüket, hogy imájuk tisztábban szálljon fel Isten felé. Jézus azonban egy méltóságban végtelenül magasabb rendű templomról, „teste templomáról” is beszélt. Erre utalva jelentette ki: „Bontsátok le ezt a templomot, és én harmadnapra fölépítem”. Ezeket, a zsidókat megbotránkoztató szavakat a tanítványok is csak az Úr halála és feltámadása után értették meg.

    Jézus, húsvéti misztériuma által, az Ószövetség temploma helyé-be saját testét - a Szentháromság eleven templomát - állította és ajánlotta fel a világ üdvösségéért; ezzel eltörölte a „galambok, juhok és ökrök” áldozatát, amelyeket eddig a jeruzsálemi templomban mutattak be. Az ószövetségi templom ezért elvesztette létjogosultságát. Az Újszövetség központja „a megfeszített Krisztus, aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban... Isten ereje és Isten bölcsessége” – aki mennybemenetele után a szentségekben – különösen a bűnbánat és az oltáriszentségben – fejti ki hatásos tevékenységét és templomaink Szentségházában él közöttünk és vár bennünket. 

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedéseNagyböjt 2. vasárnapja

    Napi Ima13 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    28

    Ter 22, 1-2. 9a. 10-13. 15-18 Mk 9, 2-10

    A nagyböjti szent idő különleges ajándéka által arra kapunk meghívást, hogy egy egészen bensőséges, szent találkozást és együttlétet éljünk át az Úr Jézussal, mint Péter, Jakab és János a színeváltozás hegyén. A Bibliában a hegy mindig szent hely, ahol Isten megnyilvánul, ahol az ember közelebb van Hozzá, mint a völgyben, mint az egyszerű hétköznapok ködében.

    Isten hegyén, Isten jelenlétében fedezhetjük föl, a kiválasztott apostolokhoz hasonlóan, hogy mennyire jó, örömteli, szép és értelmes dolog Jézushoz tartozni, és vele közösségben élni. Ezt az élményt élte át nem csak a kiválasztott három személy a színeváltozás hegyén, de Zakeus, a vámos, amikor hajlékába fogadta a Mestert, - a Jézus lábát olajjal megkenő bűnös nő, - a vámasztaltól elhívott Lévi, a dúsgazdag posztókereskedő fiaként megszólított Assisi Ferenc és megannyi követője Krisztus Urunknak. Erre az élményre hív bennünket is Jézus a húsvéti ünnepekre való előkészületek szent negyven napjában.

     

    A színeváltozás pillanata mindig ajándék, amit sem önmegtagadással, sem imával nem lehet kierőszakolni és megtartani. De megtörténhet, hogy váratlanul, Isten jelenlétében időzve, fényességet tapasztalunk, hirtelen minden világos lesz, átlátjuk, szemlélhetjük a végső, szilárd alapot. Néhány másodperc erejéig minden világos bennünk.
    De aztán jön a felhő, és mindent elfed. Az Ószövetségben a felhő Isten jelenlétének a képe, itt, a színeváltozás hegyén, azonban elhomályosítja a fény tapasztalatát. A tanítványok félnek. A világosság e nagyszerű tapasztalata, élménye után úgy látszik, mintha minden elszállna. Istenből már nem lehet semmit sem érezni, a sötétség és a félelem veszi át az uralmat.
    Ebbe a félelembe kiált bele egy hang: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Azzal, hogy Krisztusra hallgatunk, oszlik a sötétség és oldódik a félelem. Ezt a mondatot azonban egyszersmind, mint létemben megerősítő mondatot is érthetem. Mintha csak Isten azt mondaná: „Te vagy az én szeretett fiam, Te vagy az én szeretett lányom, benned telik kedvem!”

    Ezekben a szent napokban nekünk is föl kell mennünk Jézussal a kinyilatkoztatás hegyére, hogy megismerjük az ő dicsőséges arcát, és így elfogadhassuk a "kereszt botrányát", megváltásunk szent titkát. Mert a kereszt titkát nem önmagában tiszteljük és fogadjuk el, hanem a föltámadással együtt.
    A nagyböjt, Jézus szenvedés története, húsvét nélkül, önmagában értelmetlen és kegyetlen végzet, amelyet nem érdemes ünnepelni. De éppen a húsvéti hajnal dicsősége teszi szemlélhetővé és széppé Jézusnak a szenvedésben eltorzuló arcát. Mert a keresztről ránk tekintő Jézus arcra is tökéletesen érvényes és igaz a felhőből megszólaló hang kijelentése: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!". Jézus megdicsőült és szenvedő arca egyaránt, szavak nélkül is hirdeti a legfontosabbat, amire mindig hallgatnunk kell: életünkre vonatkozólag, az Atya akaratának teljesítése, megvalósítása a valódi szeretet és tökéletesség.
    Ennek csodálatos előképe mindaz, amit az ószövetségi olvasmányban, Mózes első könyvéből olvastunk Ábrahám áldozatáról. Őt is Isten szólította meg. Előtte is a kinyilatkoztatás tárja fel Isten kegyetlennek tűnő, mégis a szeretet próbájaként megmutatkozó akaratát. Neki is el kell hagyni megszokott világát, hogy elmenjen Mória földjére, és ott bizonyítsa feltétlen szeretetét és bizalmát Isten atyai szeretetébe és szövetségéhez való hűségébe. Mennyire megrendítő az a szilárd bizalom, amivel Ábrahám indul, hogy Isten akaratát megvalósítsa.
    Pedig micsoda dráma játszódott le az idős pátriárka szívében! Annak idején Szodomáért és Gomoráért szót emelt, most saját fiáért és önmagáért nem könyörög. „Hittel engedelmeskedett”, mondja róla Zsidókhoz írt levél, már akkor, amikor Isten hívását hallva, szülőföldjét elhagyva más vidékre kellett költöznie (11,8).
    Istent azonban Ábrahám nemcsak hatalmasnak ismerte meg, hanem jóságosnak is, igaznak, ezért remélt benne a reménytelenség ellenére is. Hitt benne akkor, amikor éppen hitének alapjai rendültek meg, amikor elsötétült előtte az addig ragyogó Isten-arc.
    Hisz Ábrahámtól valami olyasmit kíván az Isten, amire a megszokott erkölcsi kategóriák szerint nem kerülhetne sor. Olyan válságba sodorja, amelyet csak akkor viselhet el, ha egészen egyedülálló bizalommal Istenre tudja bízni magát. Nem csak a hit próbája ez. Az egyházatya Origenész szerint: Ábrahám szeretete is mérlegre kerül. Valami olyan magatartásformát provokál itt ki az Isten, amely egyszerre hit, remény, szeretet, engedelmesség, megsemmisülés, amely az emberi személyiséget teljesen kifordítja sarkaiból, és Isten karjába veti.
    Kt. Így lett Mória hegye egy nagy tapasztalata a hívő embernek, vagyis az, hogy Isten hitünket, szeretetünket, olykor próbára teszi.

    Miért? Biztosan azért, hogy megerősödjön, hogy tudatosuljon, hogy élő maradjon, hogy végül az ő karjaiba vessük magunkat. Jézusnak a kereszten elhangzott szavai is erről tanúskodnak: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). Ugyanis húsvét hajnalfényéig csak az jut el, akinek hitét, hűségét ez a pillanatnyi sötétség nem rendíti meg.
    Nagyböjt annak az ideje, hogy mi is kilépjünk megszokottságunk világából és megtegyük határozott lépéseinket Isten akaratának őszinte megvalósítása felé. Mennyire nehéz elindulni, hogy bocsánatot kérjünk attól, akinek fájdalmat, szomorúságot okoztunk, akinek a becsületében kárt tettünk, hazug, rosszindulatú megszólásunkkal, kritizálásunkkal. Mennyire késedelmesek tudunk lenni, amikor egy-egy házasság előtti, házasságon kívüli bűnös kapcsolat felszámolásáról van szó, amikor a bűnbe vivő társaságot, illetve kísértést okozó újságot, könyvet vagy filmet mellőznünk kellene.
    Mennyire udvariatlanok tudunk lenni, akkor, amikor Isten szeretetét, ingyenes ajándékát, bár szükségünk van rá, mégis visszautasítjuk, azáltal, hogy nem élünk a szentségek kínálta kegyelmekkel, a bűnbánat nyújtotta bocsánattal, az oltáriszentség nyújtotta erőforrással.
    Mennyire csak a szavaink vallanak szívünk szeretetéről, de a cselekedeteink távol járnak az Úrtól, akkor, amikor szentgyónásainkban ígéretet teszünk arra, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülni fogjuk, s közben a gyóntatószéket elhagyva, eszünk ágába sincs kerülni a bűnre vivő alkalmat, felszámolni a bűnös állapotot, minden folytatódik ott, ahol abbahagytuk mielőtt beléptünk volna a templomba. - Vigyázat, a gyóntatót esetleg meg lehet téveszteni, de a szíveket-veséket vizsgáló Istent nem lehet becsapni és nem is érdemes megpróbálni.
    Mit tesz Ábrahám, amikor megszólítja az Úr? Szó nélkül engedelmeskedik Istennek. Isten parancsoló szavára Ábrahám részéről a válasz mindig a tett. Nagyböjt a cselekvés ideje és nem az okoskodás a töprengés időszaka. Mert a valódi böjt mindig a szeretetből önként vállalt áldozatok meghozatalából, megvalósításából áll. „A tett halála az okoskodás” - tartja a népi bölcsesség.
    Ábrahám esetében nem felelőtlen emberi magatartásról van szó, hanem éppen ellenkezőleg egy átgondolt és megfontolt, tudatos engedelmességről, mely képes őszintén bizakodni abban a Valakiben, aki az ígéreteket tette és továbbra is hiszi, hogy Isten megtartja adott szavát. Aztán kiderül, hogy Isten nem Izsák halálát akarta, hanem meg akart bizonyosodni Ábrahám vitathatatlan hitéről és engedelmességéről.  
    Valódi engedelmességről csak akkor beszélhetünk, ha megtaláljuk benne a gondolkodó és bizalom teli mozdulatot. Nem is marad el ennek az ábrahámi magatartásnak a jutalma: "Magamra esküszöm - ez az Úr szava -, hogy mivel ezt tetted és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem, gazdagon megáldalak".
    Az Isten akaratára figyelő és azt következetesen megvalósító emberi magatartás jutalma az Isten áldása.
    És ez az, amiről a második olvasmány, Szent Pál római levelének részlete tanít bennünket. "Ha Isten velünk, ki ellenünk?" - írja az apostol. Isten erejében, az ő áldásával valóban képesek vagyunk legyőzni önmagunkban minden kishitűséget, bizalmatlanságot, félelmet és késedelmeskedést. Ez az Istentől jövő erő pedig éppen abban áll, hogy ő saját Fiát sem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, és így vele együtt nekünk ajándékozott mindent. Ami Ábrahám áldozatában előképként jelent meg, azt Jézusban az Atya tökéletesen megvalósította.
    Megismertetett bennünket a szeretet lényegével, és azzal a titokkal, hogy miért kéri tőlünk a teljes elkötelezettséget. Mert ő sem csak valamit ajándékozott nekünk úgy általában, hanem Fiában mindent odaadott értünk a golgota ormán, a kereszten.

    Bármerre is vezessenek útjaink, a Moria, a Golgota vagy a Tábor hegyére, tudnunk kell, hogy minden utunk végén a jóságos Isten vár bennünket: az az Isten, aki az ember pártjára állt, aki saját Fiát sem kímélte, hanem irántunk való szeretetének zálogaként feláldozta értünk, aki tehát hajlandó minden mást is nekünk ajándékozni. Természetesen csak akkor, ha a Szeretetre szeretettel válaszolunk.
    Nagyböjti elcsöndesedésünk arról szól, hogy legyen bátorságunk szemlélni ezt a mindent odaajándékozó isteni szeretetet, és Ábrahámhoz hasonlóan merjünk válaszolni rá. És bár mindig újra tapasztaljuk saját gyöngeségünk sebeit, mégis merjünk bizakodni abban, aki nem ítél el bennünket, mert meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk az Atyánál.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése A gyógyulást nekünk is akarnunk kellÉvközi 6. vasárnap

    Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    14
    Szilveszter Barát elmélkedése A gyógyulást nekünk is akarnunk kell Évközi 6. vasárnap

    Mint hallottuk az első olvasmány és az evangélium is az egyik legszörnyűbb betegséggel, a leprával foglalkozik.
    A lepra a zsidó felfogásban egyrészt a bűn következménye, másrészt a bűn jelképe. Ezért a leprást a zsidók elsősorban nem betegnek, hanem tisztátalannak, bűnösnek tekintették. S úgy gondolták, hogy ha egy ilyen beteg meggyógyul, az annak a jele, hogy Isten megbocsájtotta bűneit. Amikor tehát Jézus meggyógyítja a leprást, e szimbolikus értékű cselekedettel azt tanítja, hogy ő valóban Isten, mert hatalma van a bűnök eltörlésére.
    A gyógyítással kapcsolatos hallgatási tilalom közvetett módon ugyanezt tanítja. Jézus hallgatást parancsol a meggyógyított embernek: „ne szólj erről senkinek egy szót sem”, mert el akarja kerülni a félreértést. Tudatában van annak, hogy kereszthalála és feltámadása előtt az emberek csak felszínesen fogják értelmezni cselekedetét: a gyógyulásban csupán fizikai gyógyulást fognak látni, a gyógyítót valamiféle evilági csodadoktornak fogják tartani; s nem veszik észre, hogy az ő isteni küldetése elsősorban nem a fizikai nyavalyák kiküszöbölésére irányul, hanem arra, hogy megszabadítsa az emberiséget a bűn végzetes következményétől, a biztos kárhozattól.

    Szent Márk evangéliumának az imént felolvasott részletéből megtudjuk, Jézus nemcsak megszállottakat, lázas betegeket, hanem leprásokat is gyógyított. Amikor a leprás ember kérelmét hallva Jézus megindul feléje és megérinti, megesett szívvel mintegy átöleli, akkor az egyik leglényegesebb újszövetségi kinyilatkoztatást adja: közel van az Isten azokhoz, akiket az írástudók, farizeusok, a rabbik és az öntelt egészségesek véleménye megbélyegzett és kizárt Isten népének közösségéből. Akit az ember halottnak ítél, az az Isten szemében élő, szeretetre méltó személy.
    Igen, míg az ószövetségben, vagy éppen napjainkban, csak kizárni tudták, tudják a leprás, vírusos beteget, eltávolítani az egészségesektől, addig Jézus isteni hatalmával meggyógyítja a beteget, segít visszatérni övéihez, a társadalomba, s így testi, lelki szenvedését megszünteti.
     
    „Egy leprás jött Jézushoz. Térdre borult előtte és így kérlelte: Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!”(Mk 1,40).
    Milyen nagy és erős volt a hite ennek a betegnek! Ez a szegény, kitaszított, akit elhagytak az emberek, sőt azt állították, hogy Isten is elhagyta őt, nagyobb hittel rendelkezik, mint sok korabeli, magát igaznak tartó zsidó, vagy mai Krisztus-követő!
     „Ha akarod, megtisztíthatsz engem!”- mondja a beteg. Ezek a szavak az erős hit mellett a tökéletes imáról tanúskodnak, hisz a beteg szavaiban elővételezve felismerhetjük Jézus imáját, amit a Getszemáni kertben mondott kivégzése előtt: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely” (Lk 22, 42). Itt tehát a hiteles ima példájával találkozunk. Minden imánkat így kellene kezdenünk: „Istenem, ha akarod…” Senki sem akarja jobban a javunkat, mint Isten. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat.

    A határtalan bizalmat kifejező merész kérésre Jézus egy olyan gesztussal válaszol, amely a nép számára – a leprásokkal való bármifajta kapcsolat, érintkezés tilalma miatt – hihetetlen volt: „Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: Akarom! Tisztulj meg!”
    Itt az Úr Jézus együttérzését és jóindulatát külön kihangsúlyozza azzal, hogy megérinti a beteget, és nem idegenkedik tőle.
    Miután a leprás meghallgatásával és megérintésével Jézus áthágta az ószövetségi törvényt, be is teljesíti, akkor, amikor a törvény előírásának értelmében azt mondja: „Menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot”.

    Az evangélista a történettel kapcsolatosan megjegyzi, hogy Jézusnak „megesett rajta a szíve.” Vagyis szíve mélyéig megrendül, akárcsak barátjának, Lázárnak a sírjánál (Jn. 11,38), s ahogy ott visszaadja az életet, itt is legalább akkora „áttöréssel” bontja le az emberek által épített falakat; a beteget a fizikai távolságból a szeretet közelségébe vezeti, hogy egyszer s mindenkorra tudatosítsa: nem szabad őket magukra hagyni, leírni, kizárni az emberi közösségből!
    Szent Pál apostol mondja, hogy: „Nekünk, erőseknek az a kötelességünk, hogy viseljük el a gyengék betegségeit, anélkül, hogy a magunk kedvét keresnénk” (Róm 15,1). Ezzel kapcsolatosan Szent Ferenc atyánk végrendeletében maga mondja: „Amíg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása; de az Úr közéjük vezetett, és én irgalmasságot cselekedtem velük.” Ugyancsak ő beszélte el, hogy valamikor annyira elviselhetetlen volt számára a leprások látása, hogy világfi korában házaik megpillantására már két mérföldnyire befogta az orrát. Mióta azonban a Magasságbeli kegyelméből és erejével szent és hasznos gondolatok kezdték foglalkoztatni, egészen megváltozott. Még a világban élt, mikor egy napon egy leprással találta magát szemben; de ő erőt vett magán: odalépett hozzá és megcsókolta.

    Jézusnak „Megesett rajta a szíve”- írja az evangélista. Ez a mondat többször visszatér az Evangéliumokban. Jézus együtt érez a leprás beteggel, teste, de még inkább lelke gyötrelmével. Az elsőt meggyógyítva, megmutatja, hogy a másodikat is megtudja, és meg akarja gyógyítani.
    Jézusnak ezt a gyógyító tevékenységét, ezt a segítőkész szeretetét kell, hogy megélje az Egyház, és annak minden egyes tagja, tehát mi is.
    Ha mi nem is tudjuk visszaadni a betegek egészségét, de jó szót, együttérzést, türelmes ápolást, szerető gondoskodást, enni és innivalót, minden körülmények között, gondolkodás nélkül adhatunk és adnunk kell nekik! Mint ahogy egyébként szívvel lélekkel teszik ezt sokan, azok közül, akik már évek óta beteget ápolnak minden fizetség, s talán elismerés nélkül is. Ők biztosak lehetnek az égi jutalomban, hisz velük kapcsolatban mondja az Úr Jézus: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert ennem és innom adtatok, mert beteg voltam, és meglátogattatok, ugyanis amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”(Mt 25, 34-40).

    Bűneink és mások bűneinek következményeként valamennyien leprások vagyunk, még akkor is, ha nem vagyunk hajlandók beismerni. Lehet, hogy ennek nincsenek kívülről látható jelei; de a gyilkos kór, az örök halált hozó bűn belülről pusztítja lényünket. Az evangélium arra tanít, hogy Jézus meg tud szabadítani e belső betegség végzetes következményétől. Folyamodjunk tehát hozzá egy jó szentgyónás keretében, és az evangéliumi leprás bizalmával kérjük őt, tisztítson meg bennünket a bűn leprájától, hogy a gyógyult ember hálás örömével hirdethessük csodatetteit a világban.

    A leprás ember, akinek meggyógyításáról a mai evangélium beszámol, már bizonyára hallott  Jézus csodás gyógyításairól. Ezért, amikor az Úr segítségét kéri, kifejezi hitét, hogy Jézus meg tudja őt gyógyítani, ha akarja. Ezt a hitet jutalmazza Jézus a csodával. Csak akkor érdemes Jézus segítségét kérnünk bajainkban, ha erősen hisszük, hogy Ő valóban tud segíteni rajtunk. Nem csak szavainak, de tetteinek is ereje van, amely képes megváltoztatni az embert. Az isteni kegyelem megérinthet bennünket, és átalakítja életünket, ha hiszünk abban, hogy Jézussal boldogabb lesz az életünk. Minden újesztendő, minden új nap és most a nagyböjt kezdete, jó lehetőség számunkra, hogy Jézushoz forduljunk és elkötelezzük magunkat mellette. A lelki gyógyulást azonban nem csak Jézusnak kell akarnia, hanem nekünk is!

    Fizikai értelemben vett leprások nincsenek környezetünkben, de sajnos vannak súlyos, vagy éppen gyógyíthatatlan betegek, egyedül élő idősek, végelgyengülésben szenvedők, fiatalon ágynak esettek, sőt a különböző szenvedély betegek, akik ez által megbélyegzettek lettek, de akik mégis hozzánk tartoznak, akár a hitvestársi, a szülői, a gyermeki, a rokoni, a baráti, a szomszédi, az egyházközségi szálak révén…

    Miattuk, és az általunk nem rokonszenvesnek tartott embertársainkért hangzik fel újra és újra Jézus leprást gyógyító története, hogy tanuljunk belőle, hogy példáját követve hasonlóan cselekedjünk.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Ma is rengeteg szükség van a világbanÉvközi 5. vasárnap

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    07
    Szilveszter Barát elmélkedése Ma is rengeteg szükség van a világban Évközi 5. vasárnap

    A mai szentírási részek (Jób 7,1-4. 6-7 / 1 Kor 9,16-19.22-23 / Mk 1,29-39) az örökös emberi problémával foglalkoznak, a szenvedésre irányítják a figyelmünket, s ennek kapcsán az élet értelmének a kérdését vetik fel és azt üzenik, hogy ez a földi élet nem minden. A mi testi-lelki szenvedésünket is csak a hit segítségével az örökkévalóság távlatában tudjuk elviselni.

    Az első olvasmányban Jób pátriárka a fizikai és erkölcsi szenvedésektől szorongatott emberiség jelképeként áll előttünk, hisz sokat szenvedett, nagy csapások érték őt. Látta és átélte a sok kínt és szenvedést, ami rá szakadt, de nem adta föl a reményt, nem esett kétségbe. Sejtette, hogy ez a földi élet nem minden.
    A Szentírás összefüggő részeiből tudjuk, hogy Jób pátriárka mi mindenen ment át: elveszítette minden vagyonát, hirtelen meghaltak gyermekei és ő maga is csúnya, fertőző betegségbe esett, ami miatt mindenki elhagyta. Barátai sem segítettek rajta, inkább vádolták, azt állították, az ószövetségi felfogást követve, hogy biztos valami titkos bűnt követett el és Isten azért bűntetti. Így hát nem csoda, hogy olyan keserves szavakra fakadt, amikor szinte az Istennel is perbe szállt, de mégis, minden megpróbáltatás ellenére hű maradt Istenhez, nem szakította meg a Vele való kapcsolatát, hanem hitt benne és őt hívta segítségül.
    „Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot”(Jób 7,6-7). Ez a sóhaj, reménysugár a fájdalmak tengere fölött, nem hiába való. Isten lehajol az emberhez, Üdvözítőt küld neki, hogy enyhítse szenvedéseit, és szívét egy nagyobb remény felé nyissa meg.

    A szentleckében Szent Pál apostol megosztja a korintusi hívekért érzett aggodalmát: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek”. Aztán hozzáteszi, hogy mindezt az evangéliumért teszi. Ez nekünk szánt üzenet, ugyanis az Evangélium nem csak kedves olvasmány számunkra, hanem másokért vállalt elkötelezettség, szolgálat kell, hogy legyen. Szent Pál tanításában minden karizma, vagyis minden kegyelmi ajándék, minden talentum azért van, hogy szolgáljunk vele másoknak.

    Az Evangélium ebben a keretben mutatja be Jézust, akit a szenvedők tömege vesz körül: „Amikor lement a Nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat… Jézus pedig sokakat meggyógyított…” (Mk 1, 32-34).
    Az Úr Jézus tevékenykedik, az üdvösség megvalósításán fáradozik. „Hirdette az evangéliumot a zsinagógákban Galilea egész területén, és kiűzte az ördögöket” (39) – olvastuk.
    Jézus, hogy az emberiséget kiemelje a fizikai és erkölcsi szenvedés állapotából, amely ellen harcol, körül jár, tanít és gyógyít. Tanításával megvilágosítja a lelkeket, kinyilatkoztatja Isten szeretetét, elvezet a hitre, értelmet ad a fájdalomnak, és megmutatja az üdvösségre vezető utat.
    Érdemes megfigyelni, hogy az Úr Jézus bár később tanítványainak is megadja a gyógyító hatalmat, mégsem szünteti meg a világban uralkodó szenvedést és halált. Bár sokszor szembesül az emberi nyomorúsággal, mégsem nyit kórházat, ahol gyógyít, nem „rendel”, nem áll rá a háziorvosi teendők végzésére, nem ezért jött, neki más a küldetése…

    Igaz, nem szünteti meg a fájdalmat, a szenvedést, sőt még meg sem magyarázza, DE élet példájával – ami minden szónál többet ér –, rámutat arra, hogy a tudatosan vállalt szenvedés mélyebb szinten mások megváltásává lehet. Mert nem a dicsőségesen uralkodó Isten váltott meg bennünket, hanem a szenvedő, a kereszten függő Isten.
    A szenvedő Isten közelebb áll a szenvedő emberhez, mint minden fölségében és jogos hatalmában. Tehát Jézus nem szünteti meg a szenvedést, de vigaszt fűz hozzá, rávilágít a lényegére, sőt mi több örömmé változtatja, érthetőbbé teszi azt. Ezért mondja Avilai Szent Teréz: „Megtaláltam az örömöt és a boldogságot a földön, de egyedül a szenvedésben”.

    Az Újszövetségi Szentírás arról tesz tanúságot, hogy Jézus, a Megváltó a végtelen sok út közül a szenvedések útját választotta és azon jött el hozzánk, hogy a megváltás nagy művét véghezvigye. Ő a fájdalmak embere, igen érzékeny minden emberi szenvedés, fájdalom iránt. Valahányszor tanúja egy-egy szenvedésnek isteni irgalmasságával mindig mélyen megindul. Igyekszik a szenvedést, gyógyításai, halott feltámasztásai által enyhíteni.
    Csodáival meggyógyítja a szenvedő testeket, kiűzi a gonosz lelkeket, mert az egész embert akarja üdvözíteni, a testből és lélekből álló embert. Meggyógyítja a testet, hogy az a lélek üdvösségének legyen a jele és eszköze. Amikor pedig nem veszi el a szenvedést, megtanít, hogyan lehet azt reménnyel és szeretettel hordozni, hogy az örök élet gyümölcseit teremje.

    Az első beteg, akit Jézus meggyógyított, Péter anyósa volt. Egy idős asszony, aki lázas betegen feküdt. Nem ő kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg, hanem mások. Jó emberek, akik nem magukra gondoltak, hanem másokra. Ekkor Jézus odament a beteghez és kézen fogva fölsegítette. Szinte lelki szemeinkkel láthatjuk, amint Jézus nagyon gyöngéd mozdulattal segíti föl a beteget. Ez a mi Jézusunk, ilyen Ő ma is.

    A továbbiakban az evangélista leírja, hogy amikor beesteledett, sok beteget vittek hozzá, hogy gyógyítsa meg őket, megjegyzi, egy kis túlzással, hogy az egész város ott tolongott az ajtó előtt. „Jézus pedig sokakat meggyógyított… és sok ördögöt kiűzött”. Aztán mintegy záróakkordként írja az evangélista: „Hajnalban Jézus nagyon korán kelt. Kiment a házból, elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott”.

    Érdemes megfigyelnünk a mai evangéliumi szakasz eseményeinek a sorrendjét: Jézus hirdette az Isten igéjét, betegeket gyógyított, azaz gyakorolta a felebaráti szeretetet, majd visszavonult a magányba, hogy ott egyedül legyen Istennel, imádkozzon.
    Ez kellene, hogy legyen a helyes sorrend a hívő ember, azaz a mi életünkben is: először Isten, másodszor az ember, és harmadszor az én. Ez hitünk három egymást követő lényeges, fel nem cserélhető mozzanata.

    Első az Isten! Az Ő igéje az alap, amelyre hitünk épül. A kereszténység kinyilatkoztatott vallás, ami azt jelenti, hogy nem az ember szólította meg Istent, hanem Isten szólította meg az embert. A kinyilatkoztatás azt is jelenti, hogy nem az ember tornászta fel magát Isten megismerésére értelmi képességei révén, hanem Isten mondta el magáról, hogy kicsoda Ő, vagyis, hogy jóságos, szerető Atya. A kinyilatkoztatás harmadszor azt jelenti, hogy az ember nem magától jutott el önmaga ismeretére, hanem Isten üzente neki, hogy minden egyes ember az Ő képmására van teremtve és hogy szeretett gyermeke, vagyis, hogy emberi méltóságunk megalapozója istengyermekségünk valósága.

    Második az ember! Az emberszeretet a keret, amelyben hitünket megélhetjük, gyakorolhatjuk. Szent Pál tanításában minden karizma, vagyis minden kegyelmi ajándék, minden, képesség, talentum azért van, hogy szolgáljunk vele másoknak. Erre gyakrabban kellene gondolnunk. Az egészség Isten ajándéka, és ha valaki egészséges, akkor ezt Isten nemcsak azért adta neki, hogy önzően örüljön neki és élvezze az életet, hanem azért, hogy képessé tegye őt mások megsegítésére, szolgálatára. A jólét is Isten ajándéka. Ha valaki anyagilag be van biztosítva, akkor ezt nemcsak azért kapta, hogy azt felélje, és a fölösleget elrejtse, hanem azért, hogy rajta keresztül adjon azoknak is, akiknek nem jutott az evilági javakból a megélhetéshez szükséges adag. Vagyis azért, hogy jótékonykodjon, illetve Szt. Lukács evangélista szavaival élve: „Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogyha majd elfogy, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba” (16,9).   

    Harmadik az Én! A személyes ima, azaz erőforrás, amely élteti hitünket. Az ima odafordulás Istenhez, akit dicsőítünk, akinek mindenért hálát adunk, és akitől kérhetjük bűneink bocsánatát, s égi támogatását. De a keresztény imának van egy másik jellegzetessége is. A keresztény nem csak saját magáért imádkozik, hanem másokért is, amint tették ezt a mai evangéliumi szakaszban azok, akik szóltak Jézusnak a beteg asszonyt illetően, akit hamarosan meggyógyított.

    Ma is rengeteg szükség van a világban, de közvetlen környezetünkben is, amelyek mind arra várnak, hogy imáinkban Isten elé vigyük azokat. Imádkoznunk kell a világbékéért, de plébániai közösségünk egységéért és békéjéért, a szenvedőkért, a betegekért és az őket szolgáló ápolókért, gyógyító orvosokért, az éhezőkért, az üldözöttekért, különösképpen az üldözött keresztény testvéreinkért, a haldoklókért, az e világból eltávozottakért. Imádkoznunk kell plébániai közösségünk testi, lelki, és erkölcsi szükségleteiért: a szülőkért, a nevelőkért és a neveltekért, hogy gyerekeink, fiataljaink kedvességben és bölcsességben növekedjenek Isten és az emberek előtt. Imádkoznunk kell az árvákért és özvegyekért, hogy Isten szerető jóságát megtapasztalhassák életük minden napján! Imádkoznunk kell az alkohol és az egyéb szenvedély betegségek áldozataiért, a családokért, ahol állandó nézeteltérés uralkodik és ez által veszélybe került a család egysége, békéje… Röviden, mindenkiért, de leginkább azokért, akik a legjobban rászorulnak imáinkra.

    Biztosan Jézus is, miután egész nap gyógyított és utána elvonult imádkozni, hálát adott az Atyának minden csodatettéért, majd pedig átadta neki az összes szenvedőt, akik korábban hozzá fordultak és azokat is, akik majd utánuk fognak következni. Jó tudni, hogy ezek között voltunk már akkor mi is, vagyis, hogy Jézus már akkor, amikor meggyógyította Péter anyósát és sok más beteget, ránk is gondolt és imádkozott értünk, sőt, hogy ma is segíthessen, rendelte a betegek szentségét.

    Az Úr Jézus tanításából és életpéldájából kiindulva, az a dolgunk a világban, hogy a tudatosan vállalt szenvedéseinket mélyebb szinten mások megváltásává tegyük, hogy észrevegyük a hiányokat, a gyengeségeket, de ne csak a mieinket, hanem elsősorban más emberekét, természetesen a segíteni akarás szándékával! Az értük végzett imádságaink által foltozgassuk, állítsuk helyre az életüket, egzisztenciájukat, gyógyítsuk őket, amennyire tőlünk telik, mindezt azért, hogy utat készítsünk az Evangéliumnak.
    Irtogassuk magunkban és másokban a jóbi kétségbeesést, reménytelenséget, és orvosoljuk a világ sérüléseit, hiányait. Így magunk is közelebb jutunk, és másokat is közelebb juttathatunk a minden jó és tökéletesség forrásához, Istenhez. Ámen.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése A mi hitünk csak akkor lesz hiteles,ha szeretetből gyakoroljuk azt, Évközi 4. vasárnap

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    30
    Szilveszter Barát elmélkedése A mi hitünk csak akkor lesz hiteles, ha szeretetből gyakoroljuk azt, Évközi 4. vasárnap

    A mai evangéliumi szakasz főszereplője az Úr Jézus, aki legfontosabb feladatának a tanítást tartja. Az evangélista szerint „úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók"(Mk 1. 21-28) - a korabeli tanítók. Ezért hallgatóságában egy nagy kérdés fogalmazódik meg: Mi ez? Ki ez? Ugyanis Jézusban, Istennek ugyanaz az igéje, amely a Sínai-hegyen fölhangzott az írott Törvény Mózesnek ajándékozásakor, újra hallatja magát Palesztina városaiban és falvaiban, a boldogságok hegyén, a kafarnaumi zsinagógában, vagy éppen a golgotán keresztre feszítve.
    Az Ő tanítása nem elvont igazságok gyűjteménye, hanem a minket szerető Isten eleven, élő személyiségének a bemutatása. Jézus Krisztus, aki az evangéliumban tanít, messze több mint Izrael "tanítói" és azok tanítása, mégpedig azon különleges összhang, kapcsolat miatt, amelyet Krisztus személye, szavai és tettei között láthatunk.
    Így hát a javunkra válik, ha emlékezetünkbe idézzük a tanító Krisztus alakját, aki egyszerre fönséges és barátságos, megindítja és bátorítja a lelket. Ha a tanító Krisztust figyeljük, nem kerülheti el figyelmünket az a tény, hogy tekintélye, vonzó és meggyőző ereje abból fakad, hogy szavai, példabeszédei, vitái, csodatettei elszakíthatatlanok az életétől és a személyétől.
    Aki ezt az összetartozást szemmel tartja, annak Krisztus egész élete tanításként fog megjelenni: rejtett élete, csodái, imádságai, emberszeretete, lehajlása a megalázottakhoz és szegényekhez, az emberek megváltásáért vállalt kereszthalála, végül a feltámadása, amely szavainak pecsétje és kinyilatkoztatásának beteljesedése.

    Az imént felolvasott evangélium egy cselekedetet, és egy kérdést, állít elénk. A cselekedet: Jézus úgy beszélt, úgy tanított, mint akinek hatalma van, hiszen tanítását csoda kíséri: a tisztátalan lélektől megszállott ember gyógyulása. A kérdés pedig ezek után fogalmazódik meg a jelenlévőkben: ki ez?
    A kérdés azt a csodálkozást tükrözi, amit Jézus szavai és tettei váltottak ki. Kafarnaum lakói ahhoz voltak szokva, hogy a farizeusok ugyan beszéltek de, nem tették azt, amit mondtak. És íme, egy új tanítás, nem kifejezetten a tartalma miatt, hanem mert cselekedet kísérte, mint ahogy a teremtés történetében olvashatjuk: „Isten mondta: „Legyen világosság”, és lett világosság” (Ter 1,3). Ezért csodálkozott a nép.
    Az, ahogyan az Úr Jézus hirdette az Örömhírt, nem egy szokványos dolog volt, és ezért csodálkozást váltott ki. A kafarnaumi zsinagóga hallgatóiban ugyanaz a magatartás kerül felszínre Jézus tanítása és tette kapcsán, mint ami a tanítványokban a vihar lecsendesítése alkalmával a Genezáreti tavon. Szinte szó szerint ugyanaz hangzott el a tanítványok részéről, mint amit Kafarnaum lakói kérdeznek: „Ki ez, hogy még a szél is engedelmeskedik neki?” (Mk 4,41).

    Mi is ugyanezt kérdezzük Ki ez? Olyan kérdés, amely egy hívő számára, egy Krisztust követő keresztény számára alapvető. Ki ez? Olyan kérdés, amely a hitünket érinti, és amelyre nem adhatunk akármilyen választ. Jézus nem csak az apostoloktól, hanem tőlünk is megkérdi: „És, ti mit mondtok, ki vagyok? (Mk 8,29)

    Most amikor nem rég lezárult a karácsonyi ünnepkör, és elkezdődött egy újabb liturgikus időszak, az évközi idő, érdemes komolyan rá kérdeznünk a hitünkre. Mert a hétköznapok közepette csak egy hitből fakadó élet lehet hiteles, és ez adhatja meg létünk és keresztségből fakadó küldetésünk értelmét és célját.
    Most amikor az újév és az új liturgikus időszak kezdetén vagyunk, arra van szűkség, hogy megálljunk az utunkon és rákérdezzünk a hitünkre. Válaszolnunk kell az Úr által feltett kérdésre: Te mit mondasz, ki vagyok? Tudunk-e olyan választ adni, mint szent Péter apostol: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”(Mt 16,16), mint a százados: „Valóban Isten fia volt” (Mk 15,39), vagy egyszerűen, Tamás apostollal térdre roskadva előtte: „Én Uram, én Istenem!”(Jn 20,28)

    Abból, hogy anyakönyvi kivonattal tudjuk igazolni keresztségünk tényét, hogy gyakran vagy kevésbé gyakran járunk a templomba és egyházadót is fizetünk, még nem föltétlenül következik az, hogy öntudatos Krisztus-követők, illetve jó keresztények vagyunk, főleg ha a szavaink, cselekedeteink és magaratásunk az ellenkezőről tanúskodik.
    Ezért kell elgondolkodnunk azon, hogy számunkra kicsoda Krisztus és hogy mi kinek szenteljük az életünket? Megkérdezhetjük magunktól, hogy belőlünk az evangélium, csodálkozást vált-e ki? Igazából a csodálkozás az első lépés, ahhoz, hogy megkérdezzük: „Mi ez? Ki ez?”

    Talán szokatlan saját magunkat szembesíteni az evangéliummal, elgondolkodni azon, hogy az egyes Jézusi tanítások mit is mondanak személy szerint nekem, milyen konkrét magatartásra, cselekedetre ösztönöznek engem és nem a másik embert. Sajnos mindig meg van a kísértés, hogy az egyes szentírási részeket, prédikációkat másokra alkalmazzuk: a mellettem, előttem vagy mögöttem ülőre, a részeges férjre, a hanyag feleségre, az ellenszenves szomszédra és ne magunkra vonatkoztassuk…
    Nem tudom, az itt jelenlévők hányadán állnak ezzel az igazsággal. Természetesen mindenkinek magának kell személy szerint eldöntenie, hogy hogyan viszonyul a krisztusi tanításhoz. Azonban, amit tudok, hogy hasonló kérdések, egy nagyon konkrét magatartást követelnek tőlem: újjá kell születni, mint Nikodémusnak (Jn3,3); meg kell térni és hinni az evangéliumban, ahogy tanította nyilvános működése kezdetén az Úr Jézus (Mk.1,15), mert egyébként nem láthatjuk meg Isten országát.

    A felolvasott evangéliumban azt hallottuk, hogy Jézus tekintéllyel beszélt. Honnan származik ez a tekintély? Az evangéliumokat olvasva, arra a következtetésre jutunk, hogy mindez az Ő hitelességéből és a szabadságából származik.
    Jézus életvitele és magatartása, a farizeusokéval ellentétben, összhangban volt a szavaival. Nála egységben voltak a szavai és az élete. Ugyanakkor szabad volt, mert senki nem volt képes befolyásolni Őt. Nem habozott leleplezni a rosszat, bárhonnan jött is az. Bárhol találkozott vele, elpusztította. Nem félt azoktól, akik falánk, borissza embernek nevezték, akik azt mondták róla, hogy a vámosok és bűnösök barátja.
    Egyedül az Atya akarata volt fontos számára és annak megvalósításán fáradozott szüntelen (Jn 4,34) és ez őt szabaddá tette. Így a szavai egy szabad szívből forrásoztak, s az üzenete felszabadító volt.
    Mindezek után felmerül bennünk a kérdés, hogy honnan is volt Jézus szabadsága? A válasz pedig egyszerű, az Atyával való közösségéből, amelyet az állandó ima táplált: „Korán reggel, amikor még sötét volt, felkelt, és egy félreeső helyre vonult vissza, hogy imádkozzon” (Mk 1,35) – írja Szt. Márk evangélista.

    Kedves testvérek, ne feledjük, csak annyiban lehet vonzó és gyümölcsöző keresztény életünk az emberek előtt, csak annyiban szolgálhatja Isten dicsőségét és lelkünk üdvét, amennyiben az Úr Jézushoz hasonlóan hitelesek leszünk, amennyiben hitünk, hitvallásunk és életvitelünk között összhang lesz, amennyiben megőrizzük magunkat mindenféle szolgasággal szemben, legyen szó akár az ösztönök vak irányításáról, a káros szenvedélyek féktelen kielégítéséről, vagy éppen az anyagi javak harácsolásáról, mohó gyűjtéséről.
    Egy öntudatos kereszténynek erőfeszítést kell tennie, hogy inkább tanú legyen, mint tanító, és hogy bármi áron szabad maradjon minden fajta megkötöttségtől.

    Készek vagyunk-e ezt megtenni? Kizárólag egy szabad szívből kimondott szó fakaszthat csodálkozást: „nem azért jöttem, hogy szolgáljanak, hanem, hogy szolgáljak”(Mt 20,28), és adhat erkölcsi tekintélyt a minket körülvevő emberek előtt. Ne feledjük az Úr Jézus meggyőző ereje abból fakadt, hogy szavai, példabeszédei, vitái, csodái, összhangban voltak az Ő élet vitelével és személyiségével. Ha valóban fontos Ő a mi számunkra, akkor hozzá hasonlóan kell élnünk mindennapjainkat, azaz gerinces, hiteles embereknek kell lennünk.
    „A mi hitünk is csak akkor lesz hiteles és követendő a gyermekeink számára, ha nem csupán hagyománytiszteletből, félelemből, hanem szeretetből gyakoroljuk azt.” (Simon András)

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Quo vadis, Domine?Szent Fábián és Szent Sebestyén vértanúk búcsúja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    23
    Szilveszter Barát elmélkedése Quo vadis, Domine? Szent Fábián és Szent Sebestyén vértanúk búcsúja

    „Mindenki, aki Istentől származott, legyőzi a világot.” (1Ján. 5,4)

    Szent János evangélistának e diadalmas szavai jutnak az eszünkbe a mai napon, amikor a vértanúk nagyszerű alakjairól akarunk elmélkedni. Mindenki, aki Istentől származott, legyőzi a világot. Mikor éreznénk át jobban ezeknek a szavaknak az igazságát, mint a templomotok búcsú ünnepén, amikor Szent Fábián és Szent Sebestyén vértanúk alakja jelenik meg lelki szemeink előtt.

    Fábián, 236-ban a vértanú Anterus pápa utódaként került Péter székébe, korában a római egyház papja volt, a hagyomány szerint Rómában is született. Korán kitűnt a vértanúk iránti tiszteletével és a katakombák körüli szolgálataival. Nem egy vértanút ő temetett el.
    Pápasága az üldözések közti, aránylag békés időszakára esett. Így nyílt alkalma arra, hogy megszervezze a római egyház közigazgatását. Róma városát Fábián pápa hét egyházi kerületre osztotta, s mindegyik élére egy fődiakónust állított, akiknek a hívek gondozására kellett felügyelniük. A betegek, özvegyek és árvák gondozása, a temetők és a liturgiával kapcsolatos teendők tartoztak hozzájuk.
    Décius császár nem nézte jó szemmel a tevékeny és építő pápát. Szent Ciprián szerint egyszer kijelentette, hogy szívesebben látna a birodalom területén egy trónkövetelő vetélytársat, mint Rómában Fábián püspököt. Valóban elhangzott-e ez a kijelentés, nem tudjuk, de hogy a császárnak útjában volt, abból is látszik, hogy a 250-ben kiadott üldözési rendelet első áldozatai között Fábián pápa is vértanú lett.

    Templomotok másik védőszentje, Szent Sebestyén, a császári gárda tisztje volt, akit a császár nagyra becsülte, és közvetlen környezetébe rendelte. Sebestyén egyszerre tudott császári tiszt és hűséges keresztény lenni, aki bátran védte a hitet. A legenda tehetséges szónoknak mondja a tisztet, aki bajtársait el akarta vezetni a hithez és bátorította a fogságban sínylődő keresztényeket. Végül, 288 körül maga Sebestyén is a császári törvényszék elé került, és hite miatt halálra ítélték. Kinn a szabad mezőn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy, házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság előtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl.
    A legenda írója itt egy, a vértanú-történetekben kedvelt kifejezési módot használ, hogy kifejezze meggyőződését, mely szerint a keresztény élet valójában elpusztíthatatlan.
    Ma, amikor Szent Fábiánra és Sebestyén vértanúkra emlékezünk, érdemes elgondolkodni azon, hogy ki a vértanú?
    A vértanú olyan ember, aki egy eszméért, hitért áldozza életét, „vérével tanúskodik hite, eszméi mellett”. Ezzel a tanúságtevő életformával már az Ószövetségben is találkozunk.

    Szentírásunk, ószövetségi részében, a Makkabeusok második könyvében található a hét testvér vértanúsága, akik inkább készek voltak mártírhalált halni, mint hogy a király parancsának engedelmeskedve feladják hitüket. Ezután borzalmas halált haltak. A király egyenként kínoztatta meg őket az édesanyjuk és a többi testvér szeme láttára.

    A vértanúság eszméje és gyakorlatba ültetése természetesen az újszövetségben is jelen van. A krisztuskövető mártír nem védekezik az erőszak megnyilvánulásakor, hitét megtartja. Jézus világosan kifejtette, hogy kitől féljen a keresztény: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!” (Mt 10, 28) Emberektől nem kell félniük, hanem csak az Istentől, mert Ő nemcsak a testet, hanem a lelket is a kárhozatba taszíthatja.

    Az első századok keresztényei úgy tekintenek Jézus Krisztusra, akit keresztre feszítve végeztek ki, mint az első vértanúra.
    Krisztus követőire is üldözés várt. Ennek első mártírja Szent István diakónus lett, akit halálra köveztek. Az egyházi hagyomány alapján Pál apostolt karddal fejezték le, Pétert fejjel lefelé keresztre szegezték, testvérét Andrást szintén keresztre feszítették, Bertalan apostolt megnyúzták, majd lefejezték.

    A keresztények üldözése, amely a római korban az első században kezdődött, kisebb-nagyobb hevességgel századokon át tartott és ma is tart. A keresztényeket a legkülönfélébb bűncselekményekkel vádolták hamisan. Gyakran földrengés, éhínség, járvány és más szerencsétlenségek kitöréséért is őket okolták. A besúgók jutalom ellenében készek voltak elárulni ártatlanokat, akiket azután a birodalom elleni lázadókként, a vallás és a társadalom ellenségeiként elítéltek. Egyeseket keresztre feszítettek vagy lassú kínzás áldozatai lettek. Másokat vadállatokkal tépettek szét, vagy nyilvánosan elégettek az amfiteátrumokban. Büntetésük sokszor nyilvános ünnepségek szórakozása volt.
    A vértanú, a mártír, tehát szoros értelemben olyan keresztény, aki hitéről élete föláldozásával tesz tanúságot, azaz hite megvallásáért vagy egy erény védelméért halálbüntetést kap, illetve börtönben vagy kínzások következtében hal meg, és az Egyház ezt a tanúságot elismeri. Tágabb értelemben olyan hívő a mártír, akit hitéért megkínoztak, bányamunkára ítéltek vagy száműztek, őt a hitvalló név illeti meg.
    Az egyházi hagyománya ismer „fehér" vértanút is, aki természetes halállal hal meg, de az erényeket a vértanúsággal felérő módon gyakorolja. Szent II. János Pál pápa tanítása szerint a vértanúság a hit és erkölcs összetartozásának legnagyobb jele.

    Amikor az első századok vértanúira, Fábiánra és Sebestyénre emlékezünk, akkor tudnunk kell, hogy nem csupán az első századok keresztényei estek áldozatul egy-egy istentelen teóriának, keresztény ellenes gyűlöletnek, hanem a huszadik és huszonegyedik század keresztényei is ki vannak téve a mártírság lehetőségének. Szent II. János Pál pápa a huszadik századot a vértanúság, valamint a vértanúk századának nevezte.
    Meglehetősen szokatlannak tűnhet ez a kijelentés a modern kor embere számára, aki a vértanúság kapcsán nagy valószínűséggel az első keresztények áldozatos, tudatos és önként vállalt halálával párosítja a fogalmat, nem pedig a ma jelenének olykor nagyon is drasztikus valóságával, ahol ugyanúgy megölnek valakit azért, mert keresztény mivoltát megvallotta, vagy vallását gyakorolta. Példa erre a szíriai, iraki, egyiptomi illetve ma már az európai keresztények helyzete és az iszlám „közreműködése”, lásd Franciaországot, ahol az utóbbi években több katolikust a templomba gyilkoltak meg köztük az idős papot misézés közben.

    Jellemző ugyanakkor az is, hogy a jelen kor társadalmában számos keresztény félénken, bizonytalanul, megalkuvásokkal teli, kettős életet él, ami szöges ellentétben áll mind a háborús területeken élő és kereszténységüket vállaló emberek életmódjával, mind az első századok hithű keresztényeinek életmódjával, akik külsőleg szomorúan, belsőleg viszont a halált boldogságtudattal vállaló magatartással rendelkeztek.
    A hit keresztény értelmezése szerint a vértanúk azok, akik igazi módon élik vallásosságukat, sőt, mi több: ők a leginkább emberek, teljes értékűek, akik már nem is maguknak, hanem Krisztusnak/ Krisztusban élnek (Gal 2,20). Péter apostolfejedelem vértanúságából kiindulva szépen kielemezhető az, ahogyan a vértanúk ilyen mértékű áldozatvállalása létrejön. A hagyomány szerint ugyanis Péter Rómát a Via Appián kényszerült elhagyni, a Néró császár féle keresztényüldözés alakalmával, azonban szembetalálkozott Jézussal, akitől megkérdezte: Quo vadis, Domine – Hová mész uram? Jézus válasza: megy, hogy újra megfeszíthessék. Ebből az epizódból adódóan jól érthető a vértanúk és Krisztus együtt-szenvedése vagy az a tény, hogy ezek az emberek örömmel, mosolyogva, megnyugodva mennek a halálba.

    A huszadik század egyik legjelentősebb és legtöbbször emlegetett vértanújaként egyértelműen Maximilian Kolbe lengyel származású minorita ferences szerzetest emlegetik, hiszen ő volt az, aki egy szegény és sokgyermekes családapa helyett önként vállalta az éhségbunkert a koncentrációs táborban, s akit 1982-ben áldozatvállaló tettéért szentté avatott Szent II. János Pál pápa. Ő nevezte a szeretet vértanújának is: „Az a halál, amit valaki szeretetből szenved el testvére helyett, hősies cselekedet. Ő maga, mint a koncentrációs tábor foglya a halál mezsgyéjén egynek a négymillióból érvényre juttatta az élethez való jogát, ami egy ártatlan embert megillet".

    A II. vatikáni zsinat olyan módon igyekezett meghatározni a mártíromság mibenlétét, amely megállhatja a helyét a mai, mondhatni Isten nélküli világban is. A zsinat kifejti, hogy az üldözés és szenvedés mindig is gondot jelentett az egyház életében, rányomta bélyegét a keresztény történelemre, s emiatt a ma emberének is készen kell állnia arra, hogy életével bármelyik pillanatban tanúskodhasson Krisztus mellett az emberek előtt - még abban az esetben is, ha a szó szoros értelmében vett vértanúságot nem kényszerül vállalnia.

    Nagy Szent Gergely a vértanúságot két részre osztja: a lélekben és a belső életvitelben véghez vitt magatartás, valamint a külső cselekedetekkel is megpecsételt vértanúság. Szent Ágoston úgy határozza meg a vértanúk mibenlétét, mint akik nem csupán a kínzás miatt, hanem azért lettek mártírok, mert önként és tudatosan felvállalták Isten iránti szeretetüket, odaadásukat.

    „A mártírok vére magvetés” - vallották a korai keresztények. Az emberi élet pótolhatatlan, de a mai mártírok és az elmúlt korok vértanúinak példái ösztönözzenek arra bennünket, hogy jobban védelmezzük azt a becses örökséget, amit Szent Fábián és Sebestyén vértanúk óta ránk hagytak, itt, Európában és szerte a nagyvilágban. Térjünk vissza keresztény értékeinkhez, mindazokhoz, amiből mindaz, ami Európában jó, szerethető, előre visz, kibontakozott. Ne tagadjuk meg hagyományainkat, hitünket, értékeinket.

    A vértanúk megtanítanak bennünket, hogy aki az Istentől származott, nemcsak legyőzheti, hanem meg is dicsőítheti, fel is emelheti ezt a világot: a természeten és e világon túlról jövő isteni kegyelem segítségével.

    Íme, a vértanúk nagy hivatása! És a mi nagy hivatásunk, kötelességünk és felelősségünk: hogy meghallgassuk őket és kövessük példájukat. Nekünk úgy kell legyőznünk ezt a világot, mint ezek a Krisztustól származó győztesek megmutatták.

    Ők, az Istentől származók, legyőzték a világot. Mi is Istentől származunk és tőlük, nekünk is le kell győznünk a világot. Hogy hogyan kell legyőzni, azt az ő életük mutatja meg. Hisszük, hogy Istennek nagy kegyelméből a vértanúk nemcsak példák, hanem eleven erőforrások is, hiszen élnek és győzelmes boldogságban közbenjárhatnak értünk, segíthetnek bennünket. Nemcsak példájukkal adnak erőt, hanem az isteni kegyelemmel is, amelyet kiesdnek, kikönyörögnek a számunkra. Azért nem elég csak szemlélnünk őket: segítségüket, közbenjárásukat kell kérnünk, és közbenjárásukkal, illetve a kapott isteni kegyelemmel együtt működve nekünk is le kell győzni a világot.

    Meg kell mutatnunk a világnak, Isten segítségével és a vértanúk közbenjárásával újra, a magunk életében elevenen: hogy miért vagyunk ezen a világon, és hogyan kell itt kereszténynek, szentnek lenni, azaz kiegyensúlyozott, boldog emberi életet élni!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."