Edith Stein a végestől az örökkévalóig

Arról van szó, hogy mindenekelőtt valóban legyen egy csendes zugunk, ahol úgy érintkezhetünk Istennel — mégpedig naponta —, mintha a világon semmi más nem létezne: számomra a reggeli órák tűnnek erre alkalmas időnek, még mielőtt elkezdődik a napi munka.

Ha meg tudnánk tenni, hogy bensőnkben egy jól elzárt kis rejtekhelyet építsünk magunknak, ahová ahányszor csak lehetséges, visszavonulhatunk, akkor sehol a világon semmi nem hiányozna nekünk.

A ragyogó napsütés, az ég sugárzó kékje, egy derűs táj, egy vidám gyermekmosoly, egy bátorító szó — ezek mind képesek új életet kelteni a lélekben. Ami ilyenkor az érzékekbe jut, az egy szellemi dolog megnyilvánulása, ami azt szeretné, hogy a lélek felfogja, és hogy benne életet nyerjen.

A kegyelmek bőségéhez képest, ami minden nap árad felénk, egy szegény emberi lélek túlságosan kicsiny, ahhoz képest pedig, amit mégis képes felfogni, minden emberi szó kevés.

Aki csupán alkalmanként tér vissza lelke mélységeibe, hogy azután ismét a felszínen tartózkodjék, annak számára kialakulatlan marad a mély, és átformáló erejét sem tudja kifejteni a távolabbi külső rétegekre.

Abban a tudatban, hogy valaki hordoz engem, nyugalmat és biztonságot érzek — nem a felnőtt ember magabiztos nyugalmát, aki saját erejéből szilárd talajon áll, hanem a gyermek édes és boldog biztonságát, akit egy erős kar hordoz, olyan biztonságot, ami tárgyilagosan szemlélve nem kevésbé racionális. Vagy „racionális" lenne a gyermek, ha állandóan abban a félelemben élne, hogy édes szülője képes lenne őt leejteni?

Az emberi létnek az az értelme, hogy benne mintegy eggyé forr az Ég és a Föld, Isten és a teremtett világ: az ember teste a föld anyagából vétetett, és azzal egy, és ezt alakítja a lélek, amely mint szellemi, személyes létező, minden személytelen teremtménynél közelebb áll Istenhez, és képes a Vele való egyesülésre.

Az, hogy az egyes embernek hol a helye, az ő hivatásának a kérdése. Ezt nem lehet csupán önvizsgálattal és a lehetséges utak mérlegelésével megoldani. A megoldást ki kell imádkozni, és bizonyos esetekben az engedelmesség útján kell keresni.

A különféle emberek lelkiállapota különféle. Azok közül az eszközök közül, amelyek alkalmasak arra, hogy megteremtsék, ébren tartsák, vagy újra felélesszék a kapcsolatot az Örökkévalóval — mint amilyenek a szemlélődés, a lelki olvasmányok, a liturgián való részvétel —, nem mind egyformán gyümölcsözőek minden időben mindenki számára. Az a fontos, hogy megtaláljuk a mindenkor leghatékonyabbat, és hasznunkra fordítsuk.

Elérkezik a dél. Kimerülten, törődötten érkezünk haza. Itt természetesen új roham vár. Ismét minden pezsegni, kavarogni kezdene: felháborodás, bosszúság, bánat. És még mennyi a tennivaló estig! Nem kellene mindjárt folytatni? Nem! Nem, legalábbis mielőtt egy pillanatnyi csend nem költözött belénk.

Amiről úgy látom, hogy az előttem álló legelső feladat, azt kezdem el.

Amikor az Isten oltárától a reggeli áhítat után belépek munkanapomba, csendesség lesz bennem, és a lélek kiüresedik mindattól, ami meg akarta rohamozni és meg akarta terhelni, megtelik szent örömmel, bátorsággal és tetterővel. Naggyá és tágassá lett, mert kilépett önmagából, és belépett az isteni életbe.