Szent II. János Pál - Minden napra egy ima

Ma ezen az ünnepen... kinyilvánítjuk különös tiszte­letünket az Oltáriszentség, Krisztus legszentebb teste iránt. S miközben így teszünk, gondolataink hozzá szállnak, akitől Isten, az Isten Fia testét nyerte. A Szűz­höz fordulunk, akinek neve Mária.

Különösen fontos, hogy hozzá forduljunk... amint összegyűlünk, hogy elénekeljük az angeluszt... az imádságot, mely naponta háromszor emlékeztet ben­nünket a megtestesülés misztériumára: „Az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék."

Üdvözöljük ezért hát tisztelettel és szeretettel az Örök Ige testét és őt, aki anyaként megtestesítette az Örök Igét.

Ez a test az ember megváltásának és igéjének szent­sége: „Ő valóban szenvedett és feláldoztatott a Keresz­ten az emberiségért."

Ez a test, mely haláláig szenvedett a kereszten, együtt a vérrel, melyet kiontottak az új és örök Szövetség jel­képeként, lett az Egyház legnagyobb szentsége, mely felé ma különös hódolattal fordulunk és megmutatjuk különleges szeretetünket és hálánkat. Valóban, ez a test valóban étek, amint ez a vér is valóban ital: lelkünk ér­dekében, kenyér és bor színe alatt. Megújítja az ember belső erejét és felkészíti az örökkévalóság felé vezető útra. Képessé tesz bennünket már itt a földön, hogy előre megízleljük az Istennel való egyesülés örömét igazságban és szeretetben, melyre az Atya szólít minket Fia, Krisztus által. Ezért fohászkodunk legvégül: „Hadd ízleljünk téged a halál órájában".

Bár mindegyikünk magához vehetne téged, Isten tes­te, földi életünk utolsó óráján, mielőtt megjelenünk Is­ten színe előtt!

Szent Pál, a pogányok apostola

Boldog vagy, Simon

Vigyük ki a világba a legszentebb Oltáriszentséget

Miközben elgondolkodunk a misztériumon, megért­hetjük azt a féltékeny szeretetet, mellyel az Egyház őrzi e felbecsülhetetlen értékű kincset! És milyen logikus­nak és természetesnek tetszik, hogy történetük során a keresztények mindig szükségét érezték annak, hogy a külső világban is kifejezést adjanak e nagy ajándék fe­letti örömüknek és hálájuknak. Tudatára ébredtek an­nak, hogy ezt az isteni misztériumot nem szabad a templom falai között tartani, bármilyen nagy és ékes templom legyen is az, hanem ki kell vinni a világ útja­ira, mert Ő, akit a törékeny ostya rejt, valóban azért jött a földre, hogy „a világ élete” legyen (Jn. 6:51).
Így jött létre az úrnapi körmenet szokása. Az Egyház már sok évszázada ünnepli meg Krisztus testének ünne­pét (Corpus Christi) különös örömmel és méltósággal. Mi magunk is hamarosan körmenetben fogunk vonulni városunk utcáin. Énekelve és imádkozva fogunk halad­ni, magunkkal hordozva az Úr testének és vérének szentségét. Házak, iskolák, gyárak, irodák és üzletek között fogunk menni. Ott fogunk járni, ahol az emberi­ség élete zajlik, ahol fortyognak szenvedélyei, kirob­bannak konfliktusai, ahol szenvedésük napjait morzsol­ják és reménységük kivirágzik. Elmegyünk, hogy alá­zatos örömmel tanúsítsuk, abban a kicsiny, fehér Os­tyában rejlik a válasz a legnyomasztóbb kérdésre, vi­gasz a legnagyobb fájdalom és szomorúság ellen, an­nak jelképeként, hogy kielégíthető az az égető szomjú­ság, mely mindenkiben ott van a boldogság és szeretet iránt, a szív legmélyén.
Menjünk tehát végig a városon, találkozzunk fivére­inkkel és nővéreinkkel, hogy megmutassuk mindenki­nek Krisztus jelenlétének szentségét.

A legszentebb Oltáriszentség átadása

„Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is vele­tek” (1 Kor. 11:23). Pál örökhagyása, mint az imént hallhattuk, a többi apostol öröksége is: továbbadták, amit kaptak. És hozzájuk hasonlóan utódaik is híven át­adták, amit rájuk ruháztak. Péter utódja, aki most hoz­zátok szól, ezt az örökséget visszhangozza: „Én ugyan­is az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek.”

És amit az apostolok átadtak nekünk, az maga Krisz­tus és parancsai, hogy elismételjük és átadjuk őket min­den népnek, amit Ő, az Isteni Mester mondott és tett az Utolsó Vacsorán: „Ez az én testem, amelyet értetek adok” (1 Kor. 11:24).

Ez a hagyomány már csaknem kétezer éves. És mi is, ma, amikor csatlakozunk e hagyományhoz, megismé­teljük a „kenyértörés” szertartását. Megismételjük an­nak a leheletszegő pillanatnak az évfordulóján, amikor Isten oly nagyon közel került az emberhez, és önmaga teljes átadásával tanúságot tett a végtelen szeretet „hi­hetetlen” dimenziójáról.

„Ez az én testem, amelyet értetek adok.” Lehetetlen nem éreznünk a lélek rezdülését, amikor kiejtjük ezt az „értetek” szót. Krisztus mindannyiunkra akart ezzel utalni, és halálra szánta magát valamennyiünkért. S ne­héz megindulás nélkül arra gondolni, hogy „saját testének feláldozásával” érettünk nem valami távoli, régi cselekedetet hajtott végre, mely megjelenik a történelmi krónikák hűvös lapjain, hanem egy ma is élő történést indított el — de vérontás nélkül — a test és vér Szent­ségével, mely az oltárnak nevezett asztalon van jelen. A halál nélküli élet magvát vetette el gyarló emberi tes­tünkben.

A legszentebb Oltáriszentség,
az emberiség áldozata

Amikor az Oltáriszentség áldozata a megváltás mű­vét kiterjeszti az emberiségre, az Egyház építéséhez is hozzájárul. A Kálvárián Krisztus nemcsak az egyes em­ber számára érdemelte ki az üdvösséget, hanem az egész közösség számára is. Áldozata megszerezte az emberiség újraegyesítésének kegyelmét az Egyház tes­tében. Az Eucharisztia konkrét módon úgy akarja ezt a célt megvalósítani, hogy minden nap felépíti az egyházi közösséget. Az oltáron bemutatott áldozat hatása az, hogy megerősíti az Egyház szentségét és segíti terjesz­kedését a világon. Azt is mondhatjuk, hogy ily értelem­ben az eucharisztikus ünnep mindig misszionárius munka is. Láthatatlanul is nagyobb lehetőséget teremt az Egyház számára, hogy áthasson minden emberi kör­nyezetet.

Az egyházépítés ezenkívül azt is jelenti, hogy egyre jobban megszilárdítjuk az egységet. Nem volt véletlen, hogy az Utolsó Vacsorán Jézus azért imádkozott, hogy tanítványai egyezségben maradhassanak. így megért­hetjük, hogy minden eucharisztikus ünnepen az Egyház a Mester példáját követi, amikor azért imádkozik, hogy ez az egység egyre valóságosabb és egyre tökéletesebb legyen.

Ilyen módon az Oltáriszentség ökumenikus közele­dést tesz lehetővé minden keresztény között, hogy elő­relépjen ezen az úton és a Katolikus Egyházon belül megerősíti a hívek közötti kötelékeket a közöttük fenn­álló törvényes ellentéteken túl. Ha felelős módon együttműködünk ebben a dinamikus egyezségben, a keresztények megmutathatják a világnak, hogy az ő Mes­terük nem hiába szenvedett az emberiség egységéért.

A legszentebb Oltáriszentség, az Egyház áldozata
 

Igaz, hogy a Kálvária áldozata elég volt ahhoz, hogy a megváltás összes kegyelmét megszerezze az emberi­ség számára: az eucharisztikus áldozat csak a gyü­mölcseit gyűjti össze. De Krisztus azt akarta, hogy fel­ajánlása folyton jelen legyen, így összekötve a keresz­tény közösséget. Az Oltáriszentség egyszerre Krisztus áldozata és az Egyház áldozata, mert benne Krisztus egyesíti az Egyházat megváltó munkájával és megenge­di, hogy az Egyház részesüljön az áldozatból.
Milyen fontos hát a hívek számára, hogy amikor ré­szesülnek az Oltáriszentségből, maguk is személyesen részt vegyenek az áldozatban! Nem elegendő, ha csak meghallgatják Isten igéjét, sem az, ha közösen imád­koznak. Krisztus áldozatát a sajátjuknak kell érezniük, fel kell ajánlaniuk saját fájdalmaikat, nehézségeiket, megpróbáltatásaikat, s mi több, önmagukat, Vele és Benne, hogy ajándékuk az Atyáig is feljusson, azzal az ajándékkal együtt, melyet Krisztus önmagából oszt meg velük-velünk.
Akik résztvesznek a Megváltó szentségi felajánlásá­ban, részesei is lesznek az általa aratott győzelemnek a világ gonoszsága felett. Amikor megráz bennünket an­nak látványa, hogy a gonosz tért nyer a világban, mind­azzal a pusztítással együtt, melyet létrehoz, nem szabad felednünk, hogy a bűn erőinek garázdálkodását megfé­kezte Krisztus megváltó ereje. Amikor a megszentelés igéi elhangzanak a misén és Krisztus teste és vére meg­jelenik az áldozati aktusban, akkor a szeretet diadala a gyűlölség felett, a szentség győzelme a bűn felett is je­len van. Minden eucharisztikus ünnep erősebb, mint minden gonosz a világegyetemben; a Megváltás valódi, konkrét beteljesítését jelenti, s a bűnös ember egyre mélyebb megbékélését Istennel, egy jobb világ remé­nyében.

Keresztelő Szent János születése

„Téged pedig, fiú, a Magasságbeli prófétájának fog­nak hívni.” E szavak mai szentünkről szólnak. A pap, Zakariás ezekkel a szavakkal üdvözölte saját fiát, mi­után visszanyerte beszélőképességét. E szavakkal üdvö­zölte a fiút, akinek saját akaratából és az egész család meglepetésére a János nevet adta. Ma az Egyház felidé­zi számunkra ezeket az eseményeket azzal, hogy meg­emlékezik Keresztelő Szent János születésének ünnepé­ről.

János meghívása napjának is lehetne nevezni, Jáno­sénak, Zakariás és az Ain-Karim-beli Erzsébet fiának, hogy az Ószövetség utolsó prófétája legyen, s a Messi­ás, Jézus Krisztus hírnöke és közvetlen előfutára. Mert ő, aki ilyen szokatlan körülmények között jött a világra, magában hordozta az isteni szólítást. Ez a meghívás magából az isteni tervből eredt, megváltó szeretetéből, és az emberiség történetébe vésődött fogantatásának el­ső pillanatától kezdve anyja méhében. Fogantatásának összes körülménye, s magának Jánosnak a születése Ain-Karimban jelzi a szokatlan felszólítást: „Egyenges­sétek az Úr útját, tegyétek járhatóvá ösvényeit!”

Tudjuk, hogy Keresztelő Szent János teljes életével válaszolt erre a meghívásra. Tudjuk, hogy utolsó lehe­letéig hűséges maradt hozzá. És ezt a leheletet börtön­ben adta ki, Heródes parancsára, Salome kérésének en­gedve, aki bosszúvágyó anyja, Heródiás unszolására cselekedett. De a liturgia most mindezt nem említi, mert más napra tartogatja. Ma a liturgia azt mondja nekünk, hogy örvendezzünk az Úr hírnökének születése felett. Azt mondja nekünk, hogy köszönjük meg Isten­nek, hogy meghívást adott Keresztelő Szent Jánosnak.

A legszentebb Oltáriszentség,
Krisztus megváltó áldozata

Fisher Szent János és Morus Szent Tamás vértanúk

Szeretném felhívni a figyelmet a keresztség olyan jellegzetességére, mely talán a legáltalánosabban is­mert. A keresztségben nevet adnak nekünk: ezt kereszt­névnek hívjuk. Az Egyház hagyományai szerint ez egy szent neve, valamelyik hős neve Krisztus követői kö­zül, egy apostolé, egy mártíré, vagy egy szerzetesi elől­járóé mint amilyen Szent Benedek, akinek szerzetesei a Westminster apátságot alapították... ha ilyen neveket említünk, ez újra emlékeztet bennünket arra, hogy a szentek egyezségének tagjai vonnak minket közössé­gükbe, s ugyanakkor a keresztény élet nagy példaképei vetülnek elénk. London különösen büszke lehet két ki­váló szentjére, világi mértékkel mérten is két nagy em­berére, az angol nemzeti hagyomány két nagy alakjára, John Fisherre és Thomas More-ra.

Az Oltáriszentségből született