Szent II. János Pál - Minden napra egy ima

Az első nagyobb festészeti kiállításnak a Vatikánban, amely amerikai festményekből állt, a következő címet adták: „A Teremtés tükre — az amerikai tájképfesté­szet 150 éve". Amikor az ember ezeket a festményeket csodálja, akkor úgy gondol a természetre, mint Isten keze munkájának egyik példájára, erejének és szépsé­gének kinyilvánítására, annak a nagylelkűségnek a kifejeződésére, amellyel felruházta a világot és felékesí­tette azt az emberi lények javára és örömére.

A természet eme visszatükrözéseiből emelkedik a te­remtés dicsőségének teljes átérzése, s az ember méltó­ságának, mindenekelőtt pedig a Teremtő nagyságának őszinte átélése.

A zsoltáríró így kiált fel meghatottságában: „Uram, mi Urunk, milyen csodálatos széles e világon a te ne­ved! Dicsőséged az egekig magasztalja a gyermekek és a kicsinyek ajka". A művészek csakugyan nemes részt vállaltak az emberi civilizáció építéséből és Isten Or­szágának előrevetítéséből a földön.

Az úgynevezett „népszerű kultúra" azoknak az el­veknek és értékeknek az általánosságát jelenti, amelyek egy nép erkölcsi világképét alkotják. Ez a lelki jelleg az az erő, amely egy mélyebb szinten egyesíti az em­bereket, és amely a történelmi tapasztalatok hatására ér­lelődik meg bennük— néha nagy áron, nagy közös bá­natok és gyászok alatt. Ez alkotja azt a közös alapot, amely előbb következik és mélyebbre hatol, mint a különböző ideológiai és politikai áramlatok.

Egyetlen nép sem formálódik ki e nélkül az alap nél­kül. Semmilyen politikai kísérletezés, a demokrácia semmilyen formája nem élhet meg, ha nem folyamodhatik egy közös, alapvető erkölcsi világképhez. Egyet­len írott törvény szava sem elég, hogy az emberi társa­dalom létét szavatolja, ha az belső erejét nem valamely közös erkölcsi alapból meríti. Az ilyen „népszerű kul­túra" nagyobbrészt a keresztény hithez kapcsolódik és ahhoz az oktatáshoz, amelyet évszázadokon át az Egy­ház nyújtott az embereknek.

Ez a kultúra ma több okból is veszélyeztetve van, né­ha úgy tűnik, teljesen el is fog bukni. Nagy gondot for­dítsatok erre: ettől függ az Egyháznak és magának a társadalomnak a jövője is.

A „népszerű kultúrát" ma erősen befolyásolja a tö­megkommunikáció, a média. Semmi kétségünk nem le­het afelől, milyen fontosak a tömegkommunikáció esz­közei, mennyire befolyásolják a szokásokat és a közvé­leményt...

Meg kell sokszoroznunk erőfeszítéseinket, hogy a média ne jelentsen veszélyt arra az alapvető erkölcsi beállítottságra, amely mindig is egy nép titkos erőforrá­sát jelentette.

Szent Gerhardus vagy Gellért személyisége három egymást követő alakban tűnik fel előttünk, melyek mindegyike a keresztény életre jellemző: a szerzetes, a hittérítő és a vértanú alakjában. A szerzetes Isten embe­re, aki életét teljesen Istennek szenteli, s imádkozással és munkával tölti el. A hittérítő, az apostol az, aki közli az Evangélium megmentő jó hírét, aki a keresztényeket az élet szentségére oktatja, a pogányokat pedig elvezeti a kereszténységhez. A vértanú az, aki teljesen átadja magát Istennek, mint szeretetének végső tanúbizonysá­gát, s mellé felajánlja imával eltöltött életét és igehirde­tő tevékenységét. Szent Gellért Isten embere volt, mert egész életét Istennek szentelte az engedelmesség szán­dékával.

Hogy hogyan tette ezt? A regula szabályainak meg­felelően, s az imádság és a munka kétrétű harmóniájá­ban.

Életével Szent Gellért tanúbizonyságot tett soha nem szűnő hittérérítő szolgálatáról. Nem a saját gondolatait vágyott kinyilatkoztatni, hanem Krisztus jó hírét. Azt is megértette, hogy egy rendezett egyházi közösség csak ezen a módon emelkedhet fel: hogy a Krisztussal való egyesülést keresi, és saját életét testvéreinek szolgálatá­ban ajánlja fel.

A vértanúság megkoronázta ezt az Istennek szentelt, imádságban és térítői munkával eltöltött életet. Ez a vértanúság volt Szent Gellértnek új hazája, Magyarország és új népe iránti szeretetének végső tanúbizonysá

Szent Gellért, a szerzetes, a hittérítő, a vértanú em­lékműve a Duna fölött magaslik. A felemelt kereszttel kezében ma is arra int titeket: legyetek Krisztusnak és annak a testvéri szeretetnek a hitvallói, amely népetek között a kereszténység jele! Adjon nektek erőt Krisztus szelleme a Legáldottabbb Szűz hathatós közbenjárásá­val, aki ,Magna Domina Hungarorum" — a Magyarok Nagyasszonya.

Folytonos elemzést és összegzést kell végeznünk, hogy végül nagy erőfeszítéssel ki tudjuk deríteni, mi­lyen helyet is foglal el a kultúra világában a hívói; tü­relmes, néha fájdalommal teljes tevékenysége. Nyilván­valóan történelmi előzményei vannak ennek a tevé­kenységnek, melyek egyúttal mércéül is szolgálnak s jelzik az eljövendőt azzal, hogy felismerik az idők jelét, mely Isten népéhez tartozik, s melyet a hit mozgat és „Isten Lelke vezeti, aki betölti az egész világmindensé­get".

Ez azt jelenti, hogy a hívő ember tudatában van an­nak, hogy olyan utat jár be a történelemben az emberi­ség többi részével együtt, melynek során Isten valóra váltja a maga szerető tervét. S kötelességeinek napi erőfeszítései közepette, melyeket Isten szavainak fénye világít be, arra törekszik, hogy ennek a történelemnek elejtett szálait összegyűjtse — mely történelem a végén nem kevesebbnek, mint az üdvözülés és megváltás tör­ténelmének bizonyulhat. Az embernek és a történelem­nek ez a látomása összekapcsolódik Krisztushoz és az ő Egyházához való ragaszkodásunkkal, mert Krisztusnak és az ő szentségének tulajdonítható csak, hogy részesü­lünk abban a kegyelemben, hogy az idők szavát helye­sen értelmezzük.

A hit tehát a kultúrával való kapcsolatában úgy mu­tatkozik meg, mint Isten tervének tisztázása, mint az ésszerűség segítője és kiegészítője. Ám az ésszerűséget nem gyengíti a hithez való folyamodás. A szent zsinat, miután felidézi, mit mondott az I. Vatikáni Zsinat, ki­nyilvánítja, hogy „kétfajta tudás létezik, melyeket egy­mástól megkülönböztethetünk. A hitből eredő és az értelemből eredő, és az Egyház nem tiltja, hogy az embe­ri művészetek és tudományok... használják saját alapel­veiket és módszereiket a megfelelő területeken".

Épp ezért az Egyház „elismeri ennek jogosságát" és meg­erősíti „a kultúra, különösen a tudományok jogos füg­getlenségét".

Tudományos, filozófiai, irodalmi és történelmi ké­pességeitekkel, melyek a hivatásotokból adódnak, való­di szellemi segítséget nyújthattok munkatársaitoknak, diákjaitoknak, a társadalomnak és minden intézményé­nek. Nagy szolgálatot tehettek az Egyháznak is szel­lemi munkátok értékével, például a hitoktatással és az igehirdetéssel, melyek az emberiség haladását szolgál­ják.

Drága szeretteim, ti nemcsak értelmiségiek vagytok, akik visszatükrözik, szemlélik és értékelik az igazságot, mintha az elefántcsonttoronyba lenne zárva a maga egyedüliségében. Ne hagyjátok, hogy csak elszigetelt hangok küldjenek üzeneteket a más lelkeknek és a vi­lágnak. Nektek is megvan az a prófétai feladatotok, hogy olyan érzékennyé formáljátok leliismereteteket, hogy az képes legyen nemet mondani a halálra, a gyű­löletre, az erőszakra, a terrorra, a tökéletlenségre, a go­noszságra, a lealacsonyító dolgokra, de igent mondjon a jóra, a szépre, az igazra, az igazságosságra, a felelős­ségérzetre, az életre, a békére, a szeretetre. Nektek is tudatosan felelősséget kell vállalnotok ezért.

Ezen a téren a ti közreműködésetek felbecsülhetetlen értékű. A fiatalok, akiket oktattok, a politikusok, akik odafigyelnek a mondandótokra, mindenféle szakem­berek, akiknek szüksége van rátok — segítsétek mind­ezeket az embereket abban, hogy az emberi élet és tár­sadalom egy olyan bölcs látomásába kapcsolódjanak be, amely az egész emberiség jólétét előremozdítja. Ha mélyen emberi és keresztény lelkiismeretességgel vég­zitek ezt a feladatot, az emberek meg fogják becsülni a munkátokat, de még inkább megáldja azt majd Isten, aki az igazság és a szeretet Istene. Imádkozzunk együtt Őhozzá, hogy adja meg nekünk mindig a bátorságot ahhoz, hogy igazak és könyörületesek legyünk.

Drága fivéreim és nővéreim! Mindenekelőtt arra vá­gyom, hogy átadhassam nektek teljes szívemből átér­zett üdvözletem... Szent Máté apostol és evangélista ezen ünnepén a szent liturgia ennek a „bölcs írástudó­nak" az alakját ajánlja elmélkedésünk tárgyául, aki ké­pes volt oly csodálatosan átélni és tanítani az Úr szava­it.

Miután a Mester hívása arra indította, hogy kövesse őt, Máté nem késlekedett, hanem „felállt és nyomába szegődött" (Mt. 9,9).

Ettől fogva az élete hatalmas fordulatot vett, s gon­dolkodásmódja és munkája ugyanakkorát változott. Jé­zus tanítványává lett és hirdette azt az Evangéliumot, melyet megírt, amelyben a keresztényt úgy mutatja be, mint aki mindenekfölött Krisztus követője és tudatában van kötelességeinek, melyek az Evangélium elfogadá­sából fakadnak. Ezeket a kötelességeket akár a hősies­ségig terjedő bátorsággal teljesíti, mert Jézust követni minden más kötelesség fölött áll.

Bizonyára felidézitek Jézus szavait: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki az mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám aka­ratát." (Mt. 7,21).

E pillanatban, mikor magunkra kell vennünk a lélek és az emberi társadalom kötelezettségeit, segítsen min­ket abban az Úr, hogy az Evangélium tanításait át tud­juk ültetni a gyakorlatba, és bátran tanúbizonyságot te­gyünk a hitünkből korunk társadalma előtt, amelyhez tartozunk. Segítsen minket az Anya és Szent Máté köz­benjárása, aki egész életét a keresztény hit ügyének szentelte.

Míg az agnosztikus világnézetek - melyek ellensé­gesek a keresztény tradíciókkal szemben -, vagy ép­pen a kifejezetten ateista világnézetek valamelyike lel­kesíti a nagy gondolkodókat, addig egyre nagyobb szükség van arra, hogy az Egyház létrehozzon egy kul­túrák közötti párbeszédet, hogy így a ma embere is fel­fedezhesse, hogy Isten nem az ember vetélytársa, ha­nem az, aki őt felruházza azokkal az eszközökkel, me­lyek segítségével teljes mértékben megvalósíthatja ön­magát - Isten képére és hasonlatosságára. Az ember valójában tudja, hogy múlhatja felül önmagát végtelen módon. Ennek nyilvánvaló bizonyítéka az a sok zseni­ális alkotó, akik oly nagy erőfeszítéssel igyekszenek a szépség és az igazság transzcendentális, örök értékeit időtálló gondolatokba és műalkotásokba foglalni, olyan értékeket tehát, amelyeket pillanatnyilag úgy fogunk fel, mint az abszolút kifejeződéseit. így ma a különbö­ző kultúrák közötti találkozás úgy fogható fel, mint ami megtisztelő párbeszédre ad alkalmat azok között az em­berek között, akiket jobban összekapcsol az, hogy a ko­runkra jellemző új humanizmust akarják megtalálni, mint amennyire a különbségek elválasztják őket egy­mástól.

Másfelől a mi kortársainknak, különösen a katoliku­soknak sürgősen fel kell tenniük maguknak azt a kér­dést, hogy mely körülmények azok, melyek a népek fejlődését elősegítik. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a kul­turális haladás szorosan összekapcsolódik egy igazsá­gosabb és testvéribb világ építésével...

Következésképp, apostoli küldetésem erejénél fogva, érzem a rám ruházott felelősséget, hogy az egyetemes Egyház szívében, de kapcsolatban és egyetértésben a helyi egyházakkal elmélyítsem a Szentszék kapcsolatát a kultúra minden vívmányával, és megújuló kapcsolatot tartsak fenn a nemzetek nagy családján belül a gyü­mölcsöző nemzetközi együttműködés keretében. Mert a nemzetek közössége olyan nagy közösség, melyet „kü­lönböző kötelékek kötnek össze, de lényegében és min­denek felett a kultúra köteléke".

A II. Vatikáni Zsinat nyomán az 1974 őszén tartott Püspöki Szinódus ülése kinyilvánította azt, hogy teljes­séggel tudatában van annak, milyen szerepe van a kü­lönböző kultúráknak a népek evangelizációjában. Elő­döm VI. Pál pápa pápai exhortációjában („Evangeli Nuntiandi") leszüretelte ennek a munkának a gyü­mölcseit. Azt írja: „Az Evangélium és így az igehirde­tés természetszerűleg nem azonosul egyetlen kultúrával sem, és mindegyiktől független. Mindazonáltal azt az Országot, melyről az Evangélium beszél, olyan embe­rek lakják, akik mélyen kötődnek valamilyen kultúrá­hoz, és az Ország megalkotását csak erősíthetik a kul­turális elemek és az emberi kultúra különböző fajtái. Az evangélium és az igehirdetés függetlenek a kultúráktól, de nem szükségszerűen összeegyeztethetetlenek velük. Az Evangélium képes arra, hogy áthassa őket anélkül, hogy ő maga bármely kultúrának alávesse ma­gát."

Az egyetemes zsinat, a püspöki szinódus és szeretett elődöm, VI. Pál pápa gazdag hagyományaira támasz­kodva én is kijelenthetem tehát, hogy szerves és állan­dó kapcsolat áll fönn a kereszténység és a kultúra kö­zött, melyet az ember hoz létre a maga emberi voltával. Az Evangélium és az ember kapcsolata, ahogy mondot­tam, alapjaiban kultúrateremtő. És ha a kultúra az, ami által az ember még emberibbé lesz, akkor az emberiség sorsa maga a tét.

Az Egyház továbbra is fenntartja a tudomány és a vallásos tudás közötti különbséget, és módszereiket is megkülönbözteti. Abban is biztos, hogy ezek kiegészí­tik egymást és mély harmóniában vannak egymással, s ennek a harmóniának a középpontja ugyanaz az Isten, az ember Teremtője és Megváltója. Az Egyház azért küzd, hogy e tárgy körül minden félreértést eloszlasson, s a természeti tudományokat a maguk helyén nagyon is megbecsüli. Számára ez a tudomány nem fenyegetést jelent, hanem a Teremtő Istennek egy mélyebb meg­nyilvánulási formáját. Az Egyház örvendezik a haladá­son, és ezért bátorítja a kutatást. Ugyanakkor azt is tud­ja, hogy a keresztényeknek szilárdaknak kell lenniük hitükben, ha a legújabb tudományos eredményekkel ta­lálkoznak, nyitottnak kell lenniük a tudósok kérdései és nyelvezete iránt, a tudás rendszere iránt, és tisztában kell lenniük azzal, hogy az igazság több különböző mó­don is megközelíthető. Röviden, az Egyháznak az a kí­vánsága, hogy a tudomány és a hit párbeszéde egy po­zitívabb szakaszba lépjen, noha eddig ez a párbeszéd történelmi okokból telve volt feszültséggel, nincs rá ok, hogy ez meg ne változzon, és a kapcsolat ne javuljon.

Az alázattal keresett igazság azon nagy értékek egyi­ke, amelyek ma a kulturális különbségek ellenére is ké­pesek az embereket egyesíteni. A tudomány nem áll el­lentétben a kultúrával vagy a hittudománnyal. Minden valódi kultúra nyitott a lényeg felé, és nincs olyan igaz­ság, mely ne válhatna egyetemessé.

Bízom abban, hogy a tudósok a maguk módján megőrzik magukban azt az érzést, hogy az ember magasabb rendű a világnál, és Isten magasabbrendű az em­bernél, és képesek lesznek összekapcsolni a kultúra egyetemességének érzését, mely sajátjuk, a felebaráti szeretet érzésével, melyet Krisztus ízleltetett meg iga­zán a világgal.

Az Egyház Isten kegyelmének igazságát vallja, amely feltárul a megfeszített és újra feltámadó Krisz­tusban és számtalan módon nyer kifejezést. Az Egyház arra is törekszik, hogy élő gyakorlattá tegye az emberi­séggel szemben gyakorolt kegyelmet a férfiak és nők segítségével, mivel ezt elengedhetetlen feltételnek érzi ahhoz, hogy ma is, holnap is egy jobb és „emberibb" világ létrehozására törekedhessünk. Azonban egyetlen történelmi időszakban, egyetlen időpontban sem feled­kezhet meg az Egyház az imádságról - különösen nem teheti ezt egy oly válságos korban, mint amilyen a miénk. Az imádsággal Isten kegyelméért könyörgünk a sokarcú gonoszsággal szemben, amely rátelepszik az emberiségre és fenyegeti azt...

Esdekeljünk imáinkkal, hogy vezéreljen minket a hit, a remény, az irgalom, amelyet Krisztus szívünkbe vésett. Ez a magatartás ugyanakkor az Isten iránti sze­retetet is jelenti. Korunk embere néha elfordul Istentől, kívülállónak tekinti Őt és minden módon kinyilvánítja, hogy Isten „fölösleges". így hát ez az a szeretet, amit Isten iránt érzünk: átérezzük az ember sértő és vissza­utasító viselkedését Vele szemben, és készek vagyunk Krisztussal együtt felkiáltani a kereszten: „Atyám, bo­csáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek". Ugyanakkor ez a szeretet az emberiségnek is szól, az egész emberiségnek, kivétel vagy megkötés nélkül, faji, kulturális, nyelvi vagy világnézeti különbségekre való tekintet nélkül, anélkül, hogy ellenséget és barátot meg­különböztetnénk egymástól. Ez az emberiség iránti sze­retet, amely igaz javát kívánja az emberiség minden tagjának, minden közösségnek, minden családnak, min­den nemzetnek, minden társadalmi csoportnak, a fiata­loknak, a felnőtteknek, a szülőknek, az időseknek, a betegeknek - mindenkinek kivétel nélkül.

Ez a szeretet, vagyis az azzal való gondos törődés, hogy minden­kinek biztosítsunk mindent, ami valóban a javát szol­gálja, és távol tartsunk tőle, legyőzzünk mindent, ami gonosz.

Múltunk és jelenünk tapasztalatai azt mutatják, hogy az igazságosság egyedül nem elég, sőt önmaga megta­gadásához és kisemmizéséhez vezethet, hacsak annak a mélyebb erőnek, a szeretetnek nem engedtetik meg, hogy az emberi életet a maga számtalan formájában alakíthassa és befolyásolja. Éppen a történelmi tapasztalat volt az, amely egyéb dolgokkal együtt ennek a gondolatnak a megfogalmazásához vezetett: summum ius, summa iniuria (minél több törvény, annál kevesebb igazság).

Ez az állítás nem kisebbíti az igazság érdemeit és nem becsüli alá a rá alapozott társadalmi rend jelentő­ségét. Épp csak egy más szempontból jelzi azt,

men­nyire szükség van arra, hogy kapcsolatban álljunk a lé­lek erőivel, azokkal az erőkkel, melyek magát az igaz­ság rendjét szabják meg.

Mivel az Egyház tisztában van ennek a nemzedéknek a nehézségeivel, melyhez mi is tartozunk, osztozik ko­runk emberének aggodalmaiban is. Másfelől az Egy­házat aggasztja sok alapvető érték hanyatlása. Ezeknek az értékeknek a fontossága tagadhatatlan nemcsak a ke­resztény erkölcsiség, hanem általában az emberi er­kölcs, az erkölcsi kultúra szemszögéből. Ilyen értékek például az emberi élet tisztelete a fogantatás percétől kezdve, a házasság mint megbonthatatlan egység iránti tisztelet, a család szilárdsága iránti tisztelet. Az erkölcsi engedékenység leginkább az emberi életnek és a társa­dalomnak ezt a legérzékenyebb területét sújtja. Együtt jár ezzel az igazság válsága az emberi kapcsolatokban, a szavahihetőség dilemmája, a kimondott szóért való felelősség hiánya, a pusztán haszonelvű kapcsolatok terjedése ember és ember közt, a közjó érzésének ha­nyatlása és az a könnyedség, amellyel a közjót mint fogalmat egyszerűen kiiktatják. Végül ott van mindaz a megszentségtelenítés, amely gyakran elembertelenedésbe fordul: az egyén és a társadalom, amelyek számára „semmi sem szent", minden látszat ellenére erkölcsi ha­nyatlás részesei.

A Fájdalmas Anya továbbra is szeretetteljes vigaszta­lója azoknak, akiket megérint valamelyik a sok fizikai vagy erkölcsi fájdalom közül, amelyek az embert sújt­ják és kínozzák. Ismeri bánatainkat és fájdalmainkat, mert ő is szenvedett Betlehemtől a Kálváriáig. „A te lelkedet is tőr járja át". Mária a mi lelki anyánk, és az anya, mindig megérti a gyermekeit és megvigasztalja őket bajukban.

Jézustól azt a feladatot kapta a keresztrefeszítéskor, hogy mindig szeressen és mentsen meg minket. Mária pedig legfőképp úgy vigasztal minket, hogy megmutat­ja nekünk a Megfeszítettet és a mennyországot.

Ó, Legszentebb Szűz, légy az egyedüli és állandó vi­gasztalója az Egyháznak, melyet szeretsz és óvsz! Vi­gasztald meg a püspököket és papokat, misszionáriuso­kat, szerzeteseket és apácákat, akiknek meg kell mente­niük és fel kell világosítaniuk a modern társadalmat, amely gyakran értetlen és ellenséges! Vigasztald meg a keresztény közösségeket azzal, hogy tagjaiban erősíted az elhivatottság érzését a papi vagy szerzetesi hivatás iránt!

Vigasztald meg mindazokat, akiket polgári vagy val­lási, társadalmi vagy politikai felelősség és hatalom nyomaszt, hogy mindig csak a közjót és az emberi fej­lődést tűzzék ki célul a nehézségek és kudarcok ellené­re!

Vigasztald meg mindazok családját, akik kivándorol­tak, vigasztald meg a munkanélkülieket, a szenvedőket; azokat, akik testükön-lelkükön valamilyen válságos helyzet sebhelyeit viselik; a fiatalokat, különösképp azokat, akik elhagyatottak és oly sok szomorú oka van annak, hogy senkiben nem bízhatnak; mindazokat, akikben égő vágy él a szeretetre, a jótékonyságra, az adakozásra, az önzetlenségre, akik a szellemi és társa­dalmi gyarapodás magasröptű eszméit dédelgetik!

Ó, Vigasztaló Anya, nyújts nekünk vigasztalást és vi­lágosítsd meg elménket, hogy megértsük, a boldogság titka a jóságban rejlik, abban, hogy mindig hűségesen kövessük egyszülött Fiadat, Jézust!