Szent II. János Pál - Minden napra egy ima

Engesztelődjetek ki az Istennel

Mária igenje és a mi igenünk

Talán még egy szempont is lehetséges: mert minden ember a te „igen”-edre születik meg. Értsük meg: az ilyen igen Mária nyomán, egy ilyen igen örömet szerez, új életet, lélegzetet, áldást jelent. Egy olyan igen, mint Máriáé - micsoda áldás ez! A jóság milyen teljessége a világban! Egy igen Máriától: mennyei áldás! Milyen öröm, mekkora boldogság! Milyen üdvösség! S milyen remény...

Nos, így töprengtem az angyali üdvözlet titkán, s ve­le együtt a keresztény hivatás és különösképp a papi hi­vatás titkán...

Itt, ebben a kápolnában a Boldogasszony képe áll legfelül: a Bizalom Boldogasszonya. Ez a kép bizonyos mértékig összefoglalja az angyali üdvözlet és a hivatás misztériumát. Nézzétek Őt, aki bízott az Úrban. Ha az Úr azt mondja neked, hogy papnak kell menned; ha az Úr így szól hozzád, ez azt jelenti, hogy az Úr bízik benned. Van-e hát okod a félelemre? Nem elég félni, meg is kell érned ahhoz, hogy felelősséget vállalhass, mert a Bizalom Boldogasszonya olyan, akinek végtelen bizodalma volt Istenben. Ezzel a bizalommal volt képes arra, hogy Isten Anyja legyen...

Jó dolog, hogy a Bizalom Boldogasszonyának pillan­tását magunkon érezhetjük a római szeminárium e ká­polnájában, mert e tekintet súlya alatt bizodalommal készülhetünk arra, amire az Úr szólít bennünket

Gyümölcsoltó Boldogasszony: Ne félj

„Non timere - ne félj.” Ez a meghívás lényeges ele­me. Mert az ember fél. Fél, nemcsak azért, hogy meg­hívást nyer a papi hivatásra, hanem fél, hogy meghívást kap az életre, a kötelességei ellátására, egy hivatás gya­korlására, a házasságra. Fél. Ebben a félelemben a felelősségérzet is megnyilvánul, de nem az érett felelős­ségé.

El kell fogadnunk a meghívást, figyelnünk kell, be kell fogadnunk, fel kell mérnünk erőnket, és azt kell felelnünk: „Igen, igen.” Ne félj, ne félj, mert kegyelem­re leltél, ne félj az élettől, ne félj az anyaságtól, ne félj a házasságtól, ne félj a papi hivatástól, mert kegyelem­re leltél. Ez a bizonyosság, ez a tudat segít rajtunk, ahogyan segített Máriának is.

„A föld és a menny a Te 'igen'-edre vár, ő legtisz­tább Szűz.” Ezek Szent Bernát szavai, híres, nagyon szép szavak. Várják „igen”-edet, Mária. Várják „igen”-edet. Egy édesanya, akinek szülnie kell. Egy férfi, aki­nek személyes, családi, társadalmi felelősséget kell vál­lalnia, várja igenlésedet...

S itt következik Mária válasza, itt a válasz, melyet egy édesanya ad, íme egy fiatal nő válasza: egy „igen”, mely egész életre szól.

A megtérés Isten adománya az Egyháznak

„Térjetek meg hozzám... és én is visszatérek hozzátok.” Az Egyház megtér Krisztushoz, hogy megújítsa min­den adományának tudatát és bizonyosságát, mely ado­mányokkal a kereszt és a feltámadás ruházta fel. Krisz­tus egyszerre az Egyház megváltója és jegyese. Mint megváltó és jegyes, Krisztus az Egyházat gyönge, bű­nös és esendő emberek között alapította, de ugyanakkor erősnek, szentnek és tévedhetetlennek is. Az Egyház nem az emberek munkájának eredményeként, hanem Krisztus hatalma által létezik.

Az Egyház erejében hinni nem jelenti azt, hogy hin­nünk kell azoknak az embereknek az erejében, akik azt alkotják, hanem azt jelenti, hogy hiszünk Krisztus aján­dékában, abban az erőben, mely „a gyöngeségben nyil­vánul meg a maga teljességében” (2 Kor. 12:9).

Ha hiszünk az Egyház szentségében, az nem jelenti azt, hogy hinnénk az ember természetes tökéletességében, hanem azt, hogy hiszünk Krisztus ajándékában: abban az adományban, mely megengedi esendő embe­rek számára, hogy tévedhetetlenül hirdessék és meg­vallják az igazságot, mely üdvösségünkért kinyilatkoz­tatást nyert.

Korunk Egyháza - ebben a nehéz, veszélyes kor­ban, melyben élünk, e válságos időszakban - kell, hogy különös bizonyossággal rendelkezzék Krisztus adományát illetően, az erő, a szentség, s a tévedhetet­lenség ajándékát illetően.

Minél inkább tudatában van az ember gyöngeségé­nek, bűnösségének és esendőségének, annál inkább fenn kell tartania ama adományok bizonyosságát, me­lyek Megváltójától és Jegyesétől származnak.

Ez a böjti megtérés fontos útja Krisztus Egyháza szá­mára.

A megtérés mindenekelőtt elfogadás

„Térjetek vissza hozzám... visszatérek hozzátok” (Zak. 1:3).

íme egy másik könyörgés a böjti liturgiából, mely bevezet minket a megtérés teljes valóságába. Megté­rünk Istenhez, aki vár ránk. Vár reánk, hogy felénk for­duljon, hogy „megtérjen hozzánk”. Isten felé utazunk, s Ő találkozni akar velünk. Nyíljunk meg Isten előtt, aki meg kíván nyilatkozni mielőttünk.

A megtérés nem valami egyoldalú folyamat, nem egyoldalú kifejezés. A megtérés annyit jelent, hogy hi­szünk Istenben, aki elsőként szeretett bennünket, s aki kezdettől fogva mindig szeret minket az ő Fiában, és Fia által kegyelmet és igazságot ad nekünk a Szentlélek közreműködésével. A Fiút keresztre feszítették, úgymond, olyan kitárt karokkal, ahogyan Isten vár reánk. Milyen szüntelenül „tér meg” Isten hozzánk, Fia ke­resztje által!

A mi megtérésünk ily módon egyáltalán nem egyol­dalú törekvés. Nem csupán erőfeszítés az emberi aka­rat, megértés és szív oldalán. Nemcsak kötelesség, hogy emberségünket felfelé irányítsuk, amikor az oly súlyosan húz minket lefelé.

A megtérés mindenekelőtt elfogadás. Erőfeszítés, hogy elfogadjuk Istent az Ó „megtérésének” (convenor - „vissza fogok térni”, gazdagságában az emberhez. Ez a visszatérés maga a kegyelem.

A megértés, a szív és az akarat erőfeszítése nélkülöz­hetetlen a kegyelem befogadásához. Fontos, hogy ne veszítsük el az isteni dimenzióját az életnek az emberi dimenzióban: hogy kitartsunk mellette.

Ne keményítsétek meg a szíveteket

Halljátok ma az Ő hangját: „Ne keményítsétek meg a szíveteket” (Zsolt. 95:8).

Ez az imádság lényeges és szükséges, de különös­képp ajánlatos e negyven nap folyamán, amikor halljuk az élő Isten hangját. Átható hang ez, ha tekintetbe vesszük, hogy Isten a Nagyböjt idején nemcsak Igéjé­nek kivételes gazdagságával szól a liturgiában és az Egyház életében, hanem mindenek előtt saját Fia szen­vedésének és halálának húsvéti ékesszólásával. Az Ő keresztje és áldozata által beszél. Bizonyos értelemben ez az utolsó beszélgetés az Ő párbeszéde során az em­berrel, mely évszázadokig tart, párbeszéd az ember ér­telmével és szívével, lelkiismeretével és viselkedésével. A szív az ember legbensőbb szellemiségét jelenti, a kö­zéppontot, hogy úgy mondjuk, Istenhez való hasonla­tosságot. A belső embert. A lelkiismeret emberét.

Böjti imánk arra szolgál, hogy felébressze a lelkiis­meretet, hogy meghalljuk Isten hangját. Tény, hogy a lelkiismeret betegségei, a jó és rossz iránti közöny, s a lelkiismeret tévedései nagy veszélyt jelentenek az em­ber számára. Közvetett módon ez a társadalmat is fe­nyegeti, mert a társadalom erkölcsi szintje végső soron az emberi lelkiismerettől függ.

Az olyan ember, akinek kemény a szíve és korcs a lelkiismerete, lelkileg beteg ember, még akkor is, ha ta­lán erejének teljében van és fizikai képességeinek birto­kában. Mindent el kell követnünk, hogy az ilyen ember újra egészséges legyen lelkileg is. „Bárcsak meghalla­nátok ma a szavát: ne keményítsétek meg a szíveteket.”

A megtérés Isten ajándéka

A megtérés alapvetően elfordulás a bűntől és vissza­térés az Élő Istenhez, a Szövetség Istene felé fordulás: „Gyertek, térjünk vissza az Úrhoz, ő ragadott el, ő is gyógyít meg minket; ő vert meg, ő köti be sebeinket” {Oz. 6:1), amint Ozeás próféta hív bennünket. Kiemeli a valódi megtérés bensőséges jellegét. Ezt mindig Isten szeretetének és ismeretének kell ösztönöznie és mozgatnia. És Jeremiás próféta, a bensőséges vallás nagy mestere előre látta, hogy Isten népének tagjai között rendkívüli lelki átalakulás megy majd végbe: „És szívet adok nekik, hogy elismerjék: én vagyok az Úr. Ők az én népem lesznek, én meg Istenük leszek, mert teljes szívükből hozzám térnek” (Jer. 24:7).

A megtérés Istennek olyan adománya, melyért az embernek buzgón kell imádkoznia s melyet Krisztus, „az új Ádám” érdemelt ki számunkra. A bűn és a halál az első Ádám engedetlenségével került a világba s az­óta uralja az embert. De „ha egynek bűnbeesése miatt sokan meghaltak, Isten kegyelmes az egy embernek, Jézus Krisztusnak irgalmából nyert ajándék még inkább kiárad sokakra” (Rám. 5:17).

A keresztény ember, aki a Krisztustól származó erő részese, egyre távolabb kerül a bűntől, vagyis az eredeti engedetlenség szomorú valóságától. Ez olyan mérték­ben megy végbe, ahogyan a kegyelem egyre inkább szétárad bennünk: az a kegyelem, Isten ajándéka, me­lyet „egy ember, Jézus Krisztus” érdemei révén kapunk meg (vö. Róm. 5:15). A megtérés ily módon csaknem fokozatos, hatékony és folyamatos átmenet a „régi” Ádámtól az „újig”, aki maga Krisztus.

Szent József, Szűz Mária hitvese

Az Ige testet öltött és eljött, hogy a Szent Szűzben lakozzék, aki, miközben szűz maradt, anya lett.

Ez volt Mária titka. József nem ismerte ezt a titkot. Nem tudta, hogy Őbenne, akinek jegyese volt, valóra vált a hit ígérete, melyet Ábrahám kapott. Vagyis nem tudta, hogy az a jóslat, melyet Náthán próféta tett Dá­vidnak, benne teljesült. Mária Dávid törzséből való volt. A hit jóslata és ígérete, melynek beteljesülését az egész nép, az Istentől kiválasztott Izrael és az egész emberiség várta.

Ez volt Mária titka. József nem ismerte ezt a titkot. Mária nem mondhatta el neki, mert ez olyan misztéri­um volt, mely felette állt az emberi megértés képessé­gein és az emberi nyelv kifejezési lehetőségein. Ezt emberi eszközökkel nem lehetett átadni. Csak el lehe­tett fogadni Istentől, és hinni benne. És Mária hitt.

József nem ismerte ezt a titkot és belül nagyon sokat szenvedett emiatt. Azt olvassuk: „József, a férje, egy becsületes ember, aki nem akarta őt átadni a törvény­nek, úgy döntött, hogy csöndben elválik tőle.”

De eljött egy bizonyos éjszaka, amikor József is hin­ni kezdett. Isten hozzá intézte szavát és hitvesének, je­gyesének, Máriának a titka világossá vált számára. Hitt abban, hogy a hit ígérete, melyet Isten Ábrahámnak tett és a Dávid király által hallott jóslat Őbenne nyer beteljesülést. „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni fe­leségül Máriát, hiszen a benne fogant élet a Szentlélek­től van. Fiút szül, akit Jézusnak nevezel el, mert ő sza­badítja meg népét bűneitől.”

„József erre fölébredt álmából”, fejezi be az evangé­lista, „s úgy tett, ahogy az Úr angyala parancsolta”.

Szent József meghallja Isten szavát

Szent József igazi lelki ember! Nagy a hitben, nem azért, mert bármit is szólt volna saját szavaival, hanem mindenekelőtt azért, mert meghallgatta az élő Isten szavait.

Csendben hallgatta. És... tanúja lett az Isteni Titok­nak...

Az élő Isten igéje mélyen behatolt ennek az ember­nek a lelkébe - ennek a becsületes embernek a szívé­be.

És mi, vajon mi tudjuk, hogyan kell hallgatnunk Is­ten szavát?

Tudjuk, hogyan kell feldolgoznunk azt emberi énünk mélységeiben?

Megnyitjuk-e lelkiismeretünket e szó előtt?...

Olvassuk-e a Szentírást?

Veszünk-e részt hitoktatásban?

Oly nagy szükségünk van a hitre!

Nagy szüksége van a mai embernek az erős hitre, e bonyolult, modern korban.

Erős hitre van szüksége ma az egyéneknek, családok­nak, közösségeknek, az Egyháznak.

Isten népe!...

Ne féljetek elfogadni Máriát, názáreti Józseffel együtt.

Ne féljetek elfogadni Jézus Krisztust, az Ő Fiát, egész életetek során.

Ne féljetek elfogadni Őt olyan hittel, amilyen Józse­fé.

Ne féljetek befogadni Őt hajlékotokba...

Ne féljetek elfogadni Krisztust napi munkátokban.

Ne féljetek elfogadni Őt „világotokban”.

Akkor ez a világ valóban emberivé lesz. Még inkább emberi lesz. Csak az Istenember változtathatja „emberi világunkat” teljesen emberivé.

Isten szolgája, XII. Piusz emlékezete

Ma szeretnék megemlékezni a nagy pápáról, XII. Piuszról. Szent Péter trónjára. 1939. március elején szólítot­ták. Csaknem egyidőben a II. világháború kitörésével...

Sosem fogom elfelejteni azt a mély benyomást, melyet reám gyakorolt, amikor alkalom kínálkozott, hogy elő­ször láthassam közelről. Egy audiencia alkalmával tör­tént, melyet a Belga Kollégium ifjú papjainak és szeminaristáinak adott. XII. Piusz odament minden jelenlevőhöz. Amikor hozzám ért, a kollégium rektora (most de Fürstenberg bíboros) közölte, hogy Lengyelországból jöttem. A pápa megtorpant egy pillanatra, valódi érdeklődéssel arcán, s megismételte: „Lengyelországból”. Aztán len­gyelül azt mondta: „Dicsértessék a Jézus Krisztus”. Ez 1947 elején történt, nem egészen két évvel a II. világhábo­rú vége után, mely rettentő megpróbáltatást jelentett Európa és Lengyelország számára.

Ama jelentős pontifikátus kezdetének e negyvenedik évfordulóján nem feledhetjük, XII. Piusz milyen nagy­ban járult hozzá a II. Vatikáni Zsinat teológiai előké­szítéséhez. Mindenek előtt olyan témákat illetően, mint az egyháztan, az első liturgikus reformok, a Bibliaku­tatás megújítása, s a modern világ problémáinak szen­telt nagy figyelem.

Úgyhogy természetesen adósságunk és kötelességünk emlékezni e nagy lélekre, amikor ma Máriához imádko­zunk, akinek életét szentelte, mint valamennyien tudjuk.

Szent Patrik

Patrik tanúságtevő volt Jézus Krisztus mellett attól a naptól kezdve, amikor juhászgyerekként szolgált Slemishben egészen Saulban bekövetkezett haláláig. A böjti tüzet Írországban először a slane-i dombon gyúj­totta meg, hogy Krisztus világossága egész Írországban fényeskedjék és egyesítse egész népét az egyetlen Jézus Krisztusért. Nagy öröm forrása számomra, hogy most... megláthatom Slane dombját, és hirdethetem... ugyanazt a Jézust, Isten megtestesült Igéjét, a világ Megvál­tóját.

Köszöntsük ma Krisztust a böjti liturgia szavaival, melyeket először Patrik celebrált Írországban Slane dombján: Krisztus az alfa és az omega, mindennek kez­dete és vége. Minden idő és kor Őhozzá tartozik. Dicső­ség Neki mindörökké. Adja Isten, hogy Krisztus vilá­gossága, a hit fénye továbbra is sugározzák Írországból. És semmi sötétség soha ne oltsa ki!

Szent Patrik azért imádkozott, hogy haláláig hűsége­sen kitarthasson Krisztus világossága mellett. Azért imádkozott, hogy Írország népe mindig hűséges marad­jon Krisztus fényéhez: szüntelenül az írekért imádko­zott. Azt írta Vallomásában: „Bár Isten sohasem enged­né megtörténni, hogy elveszítsem azt a népet, melyet újra meghódított a világ legszélső peremén. Imádko­zom Istenhez, adjon nekem kitartást, és tegyen engem hűséges tanújává Istenért élt életem végezetéig... Attól kezdve, hogy ifjúságomban először megismertem, Isten szeretete és félelme nőttön nőtt bennem, s ez idáig, Is­ten kegyelméből, megtarthattam a hitet.”

Atyám, vétkeztem

„Atyám, vétkeztem teellened...” (Lk. 15:18).

A böjti időszakban az Egyház különös érzelmekkel elmélkedik e szavak felett, mivel ez az az idő, amikor az Egyház még mélyebben át akarja magát adni Krisz­tusnak - és e szavak nélkül nincs megtérés teljes ben­sőséges jelentésében a szónak.

E szavak nélkül: „Atyám, vétkeztem”, az ember kép­telen valóban részese lenni Krisztus feltámadásában és titkában, hogy a megváltás és a kegyelem gyümölcseit megkapja általuk. Ezek kulcsszavak. Mindenek előtt mutatják az ember nagy belső nyitottságát Isten felé: „Atyám, vétkeztem teellened.”

Ha igaz, hogy a bűn bizonyos értelemben elzárja az embert Istentől, akkor ugyanúgy igaz az is, hogy a bűn­bánat megnyitja Isten teljes nagyságát és fenségét, s mindenek előtt atyai szívét az emberi lelkiismeretnek.

Az ember zárva marad Isten előtt mindaddig, amíg a szavak: „Atyám, vétkeztem teellened” nem hangzanak el ajkáról, főleg ha távol maradnak lelkiismeretéből, „szívéből”.

A Krisztushoz való megtérés, amikor megleljük ke­resztjének és feltámadásának belső hatalmát, s az em­beri létezés teljes igazságát benne, „Krisztusban”, csak e szavak kiejtésével lehetséges: „Atyám, vétkeztem.” És csak e szavak árán.

Nagyböjt idején az Egyház azon munkálkodik min­denekelőtt, hogy minden férfi és nő Isten előtt egyedül vállalja bűneit és így képesek fogadni a feloldozás megváltó erejét Krisztus szenvedésében és feltámadásá­ban.