19188 ima található a honlapon, összesen 22701 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Pál Feri vasárnapi beszédek

    Pál Feri vasárnapi beszédek
    Hetente frissül

    Pál Feri római katolikus pap, mentálhigiénés szakember

    Papi pályafutásának kezdetétől tart heti rendszerességgel hittanórákat, előadásokat fiataloknak pszichológia, teológia és mentálhigiéné témakörében.

    Pál Feri vasárnapi beszédekNagyböjt 5. vasárnapja

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    28

    https://youtu.be/ZGZipm-zvmw

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédek Érdemes a koronavírust jól kiismerni, és becsülniJn 9,1.6-9.13-17.34-38 - Nagyböjt 4. vasárnap

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    22

    „Érdemes a koronavírust jól kiismerni, és becsülni.”

    Természetesen sokat töprengtem azon, mit és hogyan is szóljak. Ahogy olvasom, és hallom a híradásokat, rendre megjelent ez a kép, hogy háborúban állunk. Ez nem egyszerűen csak egy harc, hanem háború, és mozgósítani kell magunkat, és mindent be kell vetnünk, és minden erőre szükségünk van, és harcolni, és küzdeni kell, és legyőzni az ellenséget. Kétségkívül, hogy érdemes küzdeni, hogy érdemes harcolni, hogy érdemes mindent bevetni, amire csak képesek vagyunk. De egy valamitől mégis csak éreztem magamban egy távolságot, ez pedig, hogy nem szeretném a haragot fölerősíteni magamban, a gyűlöletet, az indulatot. Nem akarnám ezeket táplálni magamban. Szeretnék küzdeni, szeretnék mindent megtenni, amit lehet, de a gyűlöletet, vagy a haragot, a megvetést, az indulatot nem akarom magamban erősíteni.

    Ezért arra gondoltam, amit azok beszélnek, akik a küzdelemben oly sokra vitték, hogyha szeretnénk eredményesek lenni, megküzdeni, ahogyan csak képesek vagyunk, akkor érdemes az ellenfelünket jól kiismerni, és őt becsülni. Akármilyen furcsán is hangozhat, de ebbe az irányba indultam el, és összeszedtem néhány pontban, természetesen egyszerű laikusként, hogy mit tud ez a vírus, hogy mit tud olyan ügyesen és hatékonyan, hogy most is róla beszélünk, hogy szinte mindenki róla beszél. Akkor valamit tudnia kell. Arra gondoltam, hogy lehetetlen, hogy ne legyünk nála ügyesebbek, ne legyünk nála okosabbak, hogy mi ne tudjuk azt, amit ez a vírus tud. Ezért aztán most mondanám egymás után ezeket az egyszerű ismérveket.

    Az első, már tulajdonképpen ezt a szót meg is neveztem, ez a vírus egyszerű, végtelenül egyszerű. Lehetséges, hogyha szeretnénk eredményesen megküzdeni, akkor érdemes nekünk is ezt az egyszerűséget megbecsülni, az egyszerűséget nagyra tartani. Mit értek ez alatt? Hogy itt vagyunk most egy annyira sajátos helyzetben, amiben még sosem voltunk. Minden alakul, és változik, és hogy már a vasárnapot sem tudjuk úgy megszentelni, ahogyan szoktuk. A szokásos módon Krisztussal most nem fogunk találkozni, de mégiscsak adatnak nagyon egyszerű lehetőségek, és végtelenül egyszerű formák arra, hogy ne legyünk Jézus nélkül. Nagyon egyszerű, végtelenül tiszta, és lecsiszolt formák, és lehetőségek arra, hogy az Isten útján járjunk, és egymással jót tegyünk. Hogy ez lehetséges. Nincs az a vírus, ami megakadályozna bennünket abban, hogy a magunk egyszerűségében rátaláljunk nagyon egyszerű magatartásformákra, amelyekben valódi élet van.

    Egy élményemet hadd osszam meg veletek. Látjátok, elkezdtem önkéntelenül is mosolyogni, mert hát, megéheztem. És ha megéheztem, hát fölhívtam a kedvenc pizzázómat, hogy hozzanak nekem valami finom vasárnapi ételt. Akkor megkaptam a finom pizzát, és arra gondoltam, hogy én nagyon szeretném, hogyha ez az étterem, amikor a világjárvány lecseng, hát akkor még lenne, és hogy nem menne tönkre ezek alatt a hónapok alatt, és arra jutottam, hogy adok egy kicsit több borravalót, sose lehet tudni, hátha azon is múlik. Ahogy nyújtottam a pénzt, akkor azt mondja nekem a fiatalember, aki átnyújtotta nekem az ebédemet: „Na, ennyit nem fogadok el, köszönöm szépen, csak annyit, amennyit szoktam.” Én vittem be a pizzát, és arra gondoltam, hogy ez az ember a reménység embere. Hogy micsoda végtelenül egyszerű gesztus egy ilyen helyzetben azt mondani: „Köszönöm, az a plusz pénz, nekem arra nincs szükségem.” És amikor valaki azt tudja mondani: „Köszönöm, elég lesz a szokásos.”, ebben az egyszerű emberi gesztusában ő a reménységet testesíti meg. És mentem, és mire beértem már a szobámba, hogy megegyem, egyszerűen jó kedvem lett tőle.

    Tehát az első gondolat, hogy érdemes most rátalálnunk a legegyszerűbb formákra, a legegyszerűbb lehetőségekre. A reménységet az is táplálhatja bennünk, hogy nincs az a vírus, ami kicsavarná a kezünkből azokat az egyszerű lehetőségeket, amelyek alapján jól bánhatunk egymással, és tehetünk egymásért, és magunkért.

    Aztán sose gondoltam volna, hogy ma délelőtt, ahogyan a televíziót néztem, hogy ma délelőtt megtanulok kezet mosni. Hát persze, azt se tudtam eddig, hogy nem tudok kezet mosni, de miután megnéztem ezt a műsort, kiderült, hogy nem tudok kezet mosni. Azt is megtanultam, hogy hat fortélya van a helyes kézmosásnak. És ezt most itt nem szeretném megmutatni nektek, mert ez mégis itt egy szentmise, és más dolgunk is van. De hogy miért hozom ezt ide? Tulajdonképpen egyfelől azt mondjuk, világjárvány, és joggal mondjuk ezt. Másfelől: „Moss kezet!” Hát nem csoda, hogyha ilyenkor nőhet bennünk a szorongás, és azt mondjuk: „Egy világjárvánnyal szemben a kézmosás?” És a szakértők azt mondják, hogy a kézmosás.

    Ezért, a záró gondolatom ehhez az első ponthoz, hogy rátalálni az egyszerűségre, mint erőforrásra, hogy mindaz, ami oly végtelenül egyszerűnek tűnik, lehet nagyon hatékony. És minden, ami annyira, szinte csak magától értetődő és hétköznapi, lehet a maga módján igencsak rendkívüli és speciálisan hatékony.

    Második gondolat. Ezek a vírusok, mondhatjuk, igencsak következetesek, teszik a dolgukat. Ezek a vírusok amit tudnak, na azt megcsinálják, végsőkig, következetesen. És hogy akkor most tovább szőjem a gondolatot a kézmosásról, és az egyéb egyszerű dolgainkról, az otthon maradásról, meg a szellőztetésről, és a többiről. Megint csak mondhatjuk: „Mit tehetne az egyes ember? Nem vagyunk sokkal inkább kiszolgáltatottak?” Miközben a realitás az, hogyha ezeket az egyszerű dolgokat következetesen, és sokan csináljuk, az nagyon eredményes. Következetesen, és sokan. És minél következetesebben, és minél többen csináljuk, annál hatékonyabb és eredményesebb. Hát nehogy már egy vírus következetesebb legyen, és hatékonyabb, mint az ember!

    Aztán a harmadik gondolat. Ezek a vírusok, hát, ha lehet így mondani: nagyon okosan, keresik a kapcsolatot. Igencsak keresik velünk a kapcsolatot, igencsak a maguk módján megtesznek mindent, hogy találkozzanak velünk, és kapcsolatban lehessenek velünk.

    Megint csak saját élmény, mert hogy mostanában inkább ilyesmi van mindenkinek, mint-sem közösségi vagy csoportos. Tehát így akkor a saját élményből. Azzal töltöttem például ma délelőtt több órát is, hogy az életemben átgondoltam, kik azok a hatvan fölötti személyek, akiket szeretek. Hogy tulajdonképpen nem találtam túl érdemlegesnek azt, hogy pusztán csak aggódjak, vagy esetleg szorongjak, hanem inkább magam elé képzeltem egymás után sok-sok időn keresztül azokat az idősebb testvéreimet, akiket ismerek, akiket szeretek, akik nekem fontosak, akarom, hogy éljenek. Akikkel kapcsolatban az volt bennem: „Na, egyiket-másikat föl is fogom hívni.” Hát, föl is hívtam egyikőjüket, másikójukat. Olyan kedves volt az egyik, miután én fölhívtam, akkor egy kis idő eltelt, visszahívott: „Feri, azt még elfelejtettem mondani, hogy…”

    Szóval, a következő gondolat így szól: Hát, ha a vírus is keresi a kapcsolatot, akkor mi is. Érdemes nagyon is megtalálni most a kapcsolattartásnak azokat a formáit és lehetőségeit, amelyek adatnak nekünk. Olyan, tulajdonképpen akármilyen furcsa is ez, de hogy olyan sok jó érzést tudunk adni, vagy szerezni, vagy elindítani mások életében. És igenis számít, hogy legyenek jó érzéseink is, hogy legyenek pozitív érzéseink, amelyekre vissza tudunk emlékezni, visszagondolni, és kapaszkodót találni bennük, és azt mondani: „De jó! A mai napomban is sok szép dolog volt.”

    Azután a következő. Kétség kívül ezek a vírusok nagyon ügyesen használják a környezetüket. Ahogyan mi ezt most megtanultuk, cseppfertőzéssel terjednek. Használják a levegőt, használják a vizet, a párát, a szelet; nagyon ügyesek. És hogy egyre-másra lehet sok élményünk arról, hogy manapság mi is milyen jól használjuk a természetes-, és az általunk kialakított kulturális környezetet, hogy a világhálót milyen sok jó dologra lehet használni. Éppen most csodálkozunk azt hiszem nap-nap után rá, hogy mennyivel hatékonyabban és ügyesebben tudjuk jóra használni azt, ami egyébként mindig is a kezünk ügyében volt.

    Azután, a következő, ez már az utolsó előtti gondolat. Ez így szól: Ezek a vírusok eléggé hasonlítanak egymásra. Azon kezdtem el töprengeni, még a készületnek a legelején: Tudok-e egyáltalán olyasmit mondani, ami mindenkinek szólhat? Arra jutottam, hogy nem, hogy nem hiszem, hogy tudnék. Egészen másképpen kellene beszélni az orvosnak, az egészségügyi dolgozóknak, a szociális munkásoknak, a bolti eladóknak, a benzinkúton élőknek (dolgozóknak – szerk.). Egészen másképpen kéne nekik beszélni, és másképp az idős bácsinak és néninek, és másképp a fiataloknak, és, és, és… Talán most még inkább igaz az, hogy nem is tudom, tudunk-e mindenkihez szólni. De mégis csak, ahogy aztán készülgettem, arra jutottam, hogy végül is meg kellene találnom azt a közös pontot, ami mindannyiunkat összeköt, amivel akár azt is mondhatnám, hogy egyformák vagyunk, de legalábbis hasonlók.

    És találtam egy ilyen pontot. Ez pedig, hogy kisebb-nagyobb mértékben szenvedünk. Na, lehet, hogy valaki ezt még nem nevezi szenvedésnek, és ez lehet igencsak reális, azt mondja: „Ó, hát ez még csak kellemetlenség, vagy inkább csak az együttérzés miatt fáj, de még az én személyes életemben nincsenek oly nagy megpróbáltatások, csak hát nem úgy mennek a dolgok, ahogy megszoktam.” Mások viszont igencsak nagyon szenvednek. Ezért főképpen hosszú távon, ha lesz közös pontunk, ami egyszerre hasonló is lesz, és össze is köt bennünket, az a szenvedés. Kisebb-nagyobb mértékben mindannyian szenvedni fogunk, vagy pedig van, aki már most is szenved.

    Mit érdemes tennünk a szenvedéssel? Az első gondolat így szól: Belefelejtkezhetek és beleragadhatok, és beleszűkülhetek abba, hogy azt mondjam, hogy én mi miatt szenvedek. Hogy a vírus miatt szenvedek. Nem biztos, hogy érdemes, és hogy az evangéliumra tegyek egy utalást, hiszen mi másra?, – nem valószínű, hogy érdemes ebben a beszűkültségben és vakságban maradni. Most leélni heteket, hónapokat, ki tudja mennyi időt úgy, hogy mi a vírus miatt szenvedünk. Hanem sokkal inkább érdemes fölemelni a tekintetünket, látni sokkal többet, és azt kérdezni magunktól: Hogyha szenvedek is, és a szenvedés kikerülhetetlen lesz, kiért akarok szenvedni, vagy kikért vállalom ezt a szenvedést?

    Ha otthon vagyok, és unatkozom, vagy otthon vagyok, és feszült vagyok, otthon vagyok és dühös vagyok, otthon vagyok, és stresszben vagyok, és azt mondom magamnak: „A vírus miatt van ez.” Nem tudom, hogy ettől jobb lesz-e. De ha otthon vagyok, és szenvedek, és azt mondom: „Na, ezt a szenvedést most azért csinálom még másfél hétig, vagy – ki tudja, milyen formában – két hónapig, azért csinálom, mert tudom mondani a neveket, és előttem vannak az arcok, akikért ezt csinálom. És van nagyon sok ismeretlen embertársam, akikért ezt csinálom.”

    Az első gondolat így szól ehhez az ötödik ponthoz, hogy nem biztos, hogy a vírus miatt érdemes szenvedni. Van nekünk jobb dolgunk is. Hogy akkor szenvedjünk egymásért, nevezzük meg, hogy kikért. Nem biztos, hogy valamiért érdemes ezt tenni, talán sokkal inkább valakiért, vagy valakikért. Egészen más jelentése és jelentősége lesz annak, amit manapság át fogunk élni. Amit még így is mondhatnék, hogy: Akkor tehát valamiért történik ez, vagy valakiért? Érdemesebb tehát nem a vírus miatt, hanem az embertársainkért. És akiknek még ez is ad valamiféle jelentést és jelentőséget: Hát, akár Istenért.

    Azután, hogy még itt befejezzem ezt az ötödik pontot, az sem mindegy, hogy mikor esetleg családban vagyunk együtt, ezt ti, akik hallgatjátok/nézitek, lehet, hogy jobban tudjátok. Úgy tudatosul-e bennetek ez a néhány hét vagy hónap, hogy „Mi egymás miatt szenvedünk most.”, vagy hogy egymásért. Mert kétség kívül, biztos lesz nagyon sok olyan pillanat, és helyzet, és konfliktus, hogy azt mondjuk, vagy azt gondoljuk: „Miattad szenvedek most. Ez most miattad olyan nehéz.” Mennyivel érdemesebb úgy tenni, hogy nem miattad szenvedek, hanem inkább érted. Olyan magatartásformákat előtérbe helyezni, amiben átélhetem azt, hogy na, ezt most azért csinálom, hogy az érted legyen, és nem pedig azt gondolni, hogy ez most miattad történik így.

    Végül, a záró gondolat. Mi az, amit ezek a vírusok olyan hatékonyan csinálnak? Élni akarnak, és elég következetesen és kitartóan mindent megtesznek azért, hogy létezzenek. Arra gondolok, hogy mi is élni akarunk, nagyon is élni akarunk. Hadd fogalmazzam meg most a vágyunkat egy kérdés formájában. Ha mi is élni akarunk, márpedig élni akarunk, és aggódunk másokért, mert szeretjük őket, és azt akarjuk, hogy ők is éljenek, és amikor van bennünk ez az erős vágy, egyáltalán nem akarunk ettől tágítani, és élni akarunk, akkor a kérdés így szól: „Hogyan éljük meg most ezeket a napokat? Az életünk minek, vagy kinek a kezében van?” Átélhetem úgy, hogy sajnos most olyan időket élünk, hogy az életünk egy vírus kezében van. De nem szeretném ezt így átélni. Mert az életem nem egy vírus kezében van, és nem sok vírus kezében van. Az életem Isten kezében van, és én helyezem a saját kezemmel az életemet oda, ahová akarom.

    Ez a vírus már mindenképpen az életünk része, és miközben kikerülhetetlenül, és megmásíthatatlanul sokféle formában az életünk része, a kérdés számomra mégis csak így szól: Azt mondom-e, hogy „Az életem most egy vírus kezében van.”, vagy azt mondom, hogy „Istenem, a kezedbe ajánlom a lelkemet.”? Mert az ember a saját életét oda ajánlja, ahova akarja. És talán nem nagyképűség a részemről azt mondani, hogy ez a vírus, mint akármilyen vírus, az életünk lényegét nem érinti. Ezért érdemes lehet föltenni azt a kérdést: „Hogyha most járvány van, mi alapján akarok élni?” Mert nagyon sok mindent nem tehetek meg, amit szeretnék, nagyon sokféleképpen most nem élhetek, ahogy szeretnék. De azt a kérdést föltehetem egy világjárvány közepén is, hogy mi alapján akarok élni. Amikor erre választ adok, hogy ez alapján akarok élni, ez a válasz valami olyasmi, ha eléggé a szív mélyéből fakad, amit a vírus nem érint. Mert ha valami alapján tudunk élni, akkor az vírussal együtt is van, meg vírus nélkül is van. Mert az valami olyan lényegi dolog, vagy valami olyan lényegi tartalom, amin a vírus nem fog. Ezért tehát, hogy befejezzem ezt a beszédet, ezért tehát az életemet nem adom a vírus kezébe, hanem azt mondom: „Istenem, a Te kezedbe ajánlom magam.”

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekNagyböjt 3. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    15

     

     

    Nem kívánok elmenni az elől a tény elől, ami abból fakadt, hogy körbe nézünk, és körülbelül egyharmad annyian vagyunk, mint szoktunk lenni. És ez így volt a fél tizenegyes misén is, és így volt a kilenc órai misén is. Úgyhogy engedjétek meg, hogy ehhez a helyzethez kapcsolódjak most, és ennek kapcsán igyekezzem az evangéliumot föltárni.

    Az első gondolat így szól, hogy arra a helyzetre, ami a koronavírus járvány kapcsán bennünket érint, a hitünkből kiindulva sokféle választ próbáltunk, és adtunk is. Most hogyha Európa, vagy világszinten nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy az egyik szélén a válaszadásnak azt látjuk, hogy a templomokat bezárták. A válaszadás másik része pedig az, ez inkább keletre érvényes, hogy legyen több mise, és akkor meg tudjuk valósítani azt, hogy egy szentmisén csak negyven ember, ötven, vagy hatvan ember van. De a kettő között mindenféle megoldások születtek, például olyan is, hogy nem zárjuk be a templomot, de nincsen szentmise, vagy istentisztelet, tehát be lehet jönni, de mégsem pont mi hívunk titeket arra, hogy sokan legyünk együtt, és esetleg megbetegedjünk.

    Tehát, a hitből kiindulva sokféle válaszadás lehetséges, de kétség kívül, mind a két végletben szerepel két alapvető szempont: az egyik, hogy vigyázzunk egymásra, és ez az evangéliumból is fakad, a másik pedig, hogy az Úr napját szenteljük meg. Mert ugyanis azokon a helyeken, ahol bezárták a templomokat, mindig, és természetszerűen hozzátették, hogy bár a templom be van zárva, de vasárnap az Úr napját sokféleképpen megszentelhetjük. Ez a két szempont mind a két megoldásban, és az összes többi megoldásban egyaránt szerepel: szenteljük meg az Úr napját, és vigyázzunk egymásra.

    Hogyha most innen megyek tovább, akkor a következőt mondhatjuk. Bíboros úr a következő rendelkezést adta ki a pénteki napon. Az egyházmegyében mindenkit fölment az alól, hogy az Úr napját az által szentelje meg, hogy vasárnap eljön a szentmisére. Mostantól kezdve tehát a szabad döntéseteken múlik az, hogy eljöttök-e vasárnap, vagy nem. Mert ha nem jöttök el vasárnap, akkor sem követtek el bűnt. Hogyan lehetséges ez? Hogyan értelmezzük ezt helyesen? Mi szerepel a tízparancsolatban? Az, hogy az Úr napját szenteld meg. Az egyház pedig ezt kidolgozta abban a formában, hogy az Úr napjának a megszentelésének egy igazán megszentelt, Jézusra egész nyilvánvalóan visszavezethető formája az Eucharisztia ünneplése. Ámde az egyház, a püspökök, vagy a pápa bármikor rendelkezhet úgy, a szeretet miatt, egymás életének a megbecsülése és óvása, és a teremtett világ féltése okán, hogy az Úr napja megszentelésének valamilyen más formáját választhatjuk, vagy esetleg fölszólít bennünket, hogy válasszuk.

    Tehát még egyszer szeretném kimondani, amikor a bíboros úr azt mondta, hogy „Mostantól kezdve hetekig, vagy hónapokig, ha nem jöttök vasárnap misére, nem követtek el bűnt.”, akkor ez nem valami önkényes magatartás a részéről, nem Isten törvényének valami emberi fölülírása, hanem éppen fordítva, annak az alkalmazása. Miért fontos ez? Azért, mert ha ennek a döntésnek a hátterét szeretnénk egy picit megérteni, nagyon egyszerűen érdemes tudnunk azt, honnan és hogyan döntjük el, hogy valami bűn-e, vagy nem. Három tényező együttes vizsgálatára van szükségünk. Mi a tett, mi történik, vagy mi a mulasztás? Mik a körülmények? És mi a szándék? Tehát, ha nem jövünk vasárnap misére, ha csak a tettet nézzük, mondhatnánk azt, hogy ez bűngyanús. Ámde hogyha a szándékunk a következő: szeretnénk főképpen a beteg, a krónikus beteg, az idős, a gyönge, a kiszolgáltatott testvéreink életét védeni, az evangéliumból természetszerűen fakadó módon, akkor a szándékunk az, hogy egymás életét tiszteljük és megbecsüljük, és védjük. A második szándékunk pedig az, hogy miközben ez a szándékunk, és emiatt nem jövünk vasárnap misére, az Úr napját meg akarjuk szentelni. Tehát a szándékunk továbbra is összhangban van a tízparancsolattal. Mik a körülmények? Egy világjárvány.

    Ezért tehát akkor harmadszor is hadd mondjam el, ha a következő vasárnap már nem lesztek itt, nem követtek el bűnt. De kétség kívül, a szándékunk egymás életének az óvása, és az Úr napjának a megszentelése. Ezért az Úr napja megszentelésének más formáit, lehetőségeit lesz érdemes kidolgoznunk addig, amíg a körülmények fönnállnak. Ennek egyik módja, hogy meddig, ezt nem tudom megmondani, de jövő vasárnaptól kezdve online közvetítés lesz a miséről. A palferi.hu honlapra ha fölmentek, akkor fél héttől ott élőben követhetitek a szentmisét, ami természetesen nem ugyanolyan, mintha itt lennénk, de a világ sem olyan, mint ahogyan megszoktuk.

    Azt mondta egy kedves ismerősöm: „Feri, a hitem csak valahogy túléli ezt a néhány hónapot, ha nem jövök a templomba. De a nagyobb kérdés, hogy a Panni néni túléli-e, meg a Pista bácsi.” És hogyha a Panni néninek, és a Pista bácsinak a túlélési esélye növekszik azzal, hogy mi lassabban fertőződünk meg, akkor érdemes így eljárni. Mert most ahogyan látjuk a tudomány felől ezt a témát, és lehet, hogy egy hét múlva sokkal okosabbak leszünk, de ahogyan most látjuk, azt mondhatjuk, az elsődleges cél, hogy ne betegedjünk meg, hogy ne fertőződjünk meg. És ez rendben is van így. De tudjuk, hogy a kockázat különbözőképpen ér bennünket. Nyolcvan százalékunkon át fog menni a betegség úgy, hogy szinte észre sem vesszük. De lesz egy húsz százalék, akivel ez nem így áll majd. És tudjuk, hogy körülbelül száz emberből három meg fog halni. És azt is elég jól látjuk már, hogy viszont nyolcvan év körül tíz emberből egy fog meghalni. Ezért tehát az idősek, a betegek, a gyöngék, a krónikus kiszolgáltatottságban élők életének a védelme okán érdemes látnunk a realitásokat. Az elsődleges cél tehát, hogy ne betegedjünk meg, és ne fertőzzünk meg másokat.

    De van egy másodlagos cél is. Ugyanis mondhatnánk azt, hogy a kocka már el van vetve. Ebből az adódik, hogy – Barabási Albert László hálózatkutató számításai szerint – egy éven belül a lakosságnak körülbelül ötven százaléka már átment a víruson, vagy (átment) a vírus rajta. Tehát a másodlagos cél a következő: próbáljunk meg minél lassabban megbetegedni, és minél később, elhúzni a járvány idejét, mégpedig azért, hogy az egyébként gyorsan nem bővülő orvosi kapacitások bírják az élet megmentésének a szolgálatát. Ugyanis előbb-utóbb a többségünk meg fog betegedni. Nem fogunk tudni nagyon gyorsan több lélegeztető gépet, és intenzíves ágyat létrehozni. De mi az, amire képesek vagyunk? Hogy időben kevesebben betegszünk meg. Ezért nem az orvosoknak kell majd dönteni életről és halálról. Ezért mi is döntünk a saját cselekvési szabadságunkban és autonómiánkban. Mert minél hosszabb időben húzódnak el a megbetegedések, annál inkább bírja az egészségügy, és annál inkább fogják olyanok (is) túlélni a járványt, akik orvosi beavatkozás révén tudják csak túlélni a járványt. Ezért tehát minden olyan óvintézkedés, ami arra vonatkozik, hogy ne legyünk sokan együtt, hogy ne fogjuk meg egymás kezét, hogy mossuk meg, ezek reálisak, értékesek, értelmesek, és valóban segítséget nyújtanak leginkább a kiszolgáltatottak számára.

    Nem tudom, hogy ezt hosszabban kell-e még mondani? Vagy már így is tulajdonképpen ez világos. Záró néhány mondatom. Azzal a reménységgel szeretnénk ezt a néhány hónapot eltölteni… Az a minimum, a néhány hónap, amíg fölfut a betegség. Megint érdemes realitásokban gondolkozni. Itt féléves, egyéves hullámokról van szó. Tehát érdemes abban a reménységben élnünk, hogy megteszünk mindent, ami azt a célt szolgálja, hogy egymás javára legyünk, és a hit megélésének olyan formáit válasszuk, amelyek nem fenyegetik az embertársainkat. A hitünk megélésének, vagy az Isten tiszteletének sokféle formáját választhatjuk. Jelenleg egy nagyon sajátos helyzetben vagyunk, amiben kimondható, hogy tényleg vannak olyan formák, amelyek jobban fenyegetnek másokat, és vannak olyanok, amelyek kevésbé. Ezzel együtt természetesen el kell ismernünk, hogy mindig is lesznek olyanok, akiknek nagyon fontos, hogy a templomba jöhessenek, hogy itt erősödhessenek meg. Ezért nagyon fontos lenne az, hogy fokozottan, és új módon is egymás rendelkezésére álljunk. Talán most nem első sorban a fizikai kapcsolat révén, hanem sokféle más módon.

    Megint egy kedves ismerősömet hadd idézzem. Hétfőn egy tizennyolc lakásos társasházban kifüggesztett egy kicsi papírt: ez és ez vagyok, itt lakom ezen az emeleten, ez az ajtó, ez a telefonszámom. Ha szükséged van arra, hogy segítsek neked vásárolni, hívjál föl. Képzeljétek el, hogy a tizennyolc lakásos társasházban, négy nap alatt, tehát hétfőn függesztette ki, péntek estéig nyolc lakásból érkezett telefonhívás, hogy „Én jó néven venném, ha valaki segítene. Mert már az is segítség, ha nem naponta kell lemennem vásárolni, hanem kétnaponta, vagy négynaponta, vagy kéthetente, mert már az is segítség.” És azt is meg lehet oldani, hogy fizikai kapcsolatba ne is kelljen kerülnünk. Tehát minden olyan apró lépés, ami látszólag egy hatalmas világjárvány szempontjából elhanyagolhatónak tűnik, valójában, ha sokan csináljuk, életeket ment. Ezért tehát érdemes nagyon is a reménység talaján állni, tudni azt, hogy az a kicsi, amit megtehetünk, azt érdemes megtenni, sőt, sok olyan kicsi lehetőség van, amit most lesz nagyon érdemes megtenni.

    Nézzétek el, természetesen nem magammal akarok példálózni, de én azt hiszem, a tegnapi napon csúcsot döntöttem a Viberezésben. Jól esett olyan emberekkel is szót váltani, és szót érteni, a világnak különböző pontjain, különböző földrészeken, és megerősödni abban, hogy lehet, hogy fizikailag csak egyen-ketten leszünk, egy család, vagy egy ember, de hogy közben egyébként nem vagyunk egyedül. Sem emberileg nem vagyunk egyedül, se Isten szempontjából nem vagyunk egyedül. Ezért tehát az egymás szolgálatának most nagyon aktuális, nagyon friss új lehetőségeit lesz érdemes kidolgozni, és azok is valódi segítséget fognak nyújtani, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy csepp a tengerben. Aztán a reménységünkben azt is őrizhetjük, hogy ahogy megteszünk mindent egymásért, hogy közben élhet bennünk az a kép, hogy majd fél év múlva, amikor majd biztonságosan ülünk megint itt – most a fél évet nem tudom, de mondjuk fél év múlva – hogy akkor mindenki itt van, aki most itt van.

    Le szeretném tehát zárni ezt a beszédet. Sok jó lehetőségünk van. Érdemes a realitások talaján állni, és a realitások talajából engedni, hogy szárba szökkenjen a hitünk, hogy erősödjön meg a reményünk, és a szeretetnek új, és kreatív lehetőségeire találjunk rá.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédek „Keljetek fel, és ne féljetek!”Mt 17,1-9 - Nagyböjt 2. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    08

    A tanítványok rémületükben a földre borultak, Jézus pedig odament hozzájuk, megérintette őket, és azt mondta nekik: „Keljetek föl, ne féljetek!” Erről szeretnék beszélni, mégpedig ennek a gyönyörű szép egymásra találásáról, hogy Jézus nem csak azt mondja „Ne féljetek!”, miközben a tanítványok rémültek, vagy rettegnek, hanem hogy kezd valamit a tanítványok félelmével. Mert odalép, mert megérinti őket, mert azt mondja: „Álljatok föl!” És aztán ebben az összefüggésben hangzik el az, hogy „Ne féljetek!” Tehát szó sincs róla, hogy Jézus messziről, távolságtartóan odaveti, hogy: „Mit féltek?” Nem erről van szó, hanem odamegy, fölemeli őket, és így mondja azt, hogy: „Ne féljetek!” Erről lenne tehát szó: a félelemről, és az arra adott válaszról.

    Az első. A félelem olyan természetes emberi érzésünk; a rémülettel, rettegéssel, vagy a szorongással és aggodalommal együtt, hogy keresztül-kasul szövi az életünket. Azért is választottam ezt a témát, mert valahogy most még közelebb került a klímaszorongás miatt, a vírusfertőzés miatt. Mit kezdjünk a félelemmel az evangélium alapján?

    Az első gondolat így szól: Mindenképpen érdemes megkülönböztetnünk azt, hogy a félelem reális-e, vagy nem, illetve, hogy a félelmünk mértéke reális-e, vagy nem. Ha most a gyerekekkel beszélgetnék, megkérdezném őket: Szerintetek Péter, Jakab és János, amikor ott hirtelen rémületükben a földre omlottak, a félelmük reális-e, vagy nem? Ez az első, és alapvető kérdés, az összes többi ebből következik. Ez most reális, vagy nem? Az olvasatomban a három tanítvány amikor látja, hogy megjelenik Mózes, megjelenik Illés, azután látják, hogy Jézus arca ragyog, a ruhája hófehér, na ezt még bírják. Még úgy ahogy, valahogy kezelik ezt a helyzetet, látszik is, hogy még Péter a cselekvőképességénél van, és még van benne annyi lélekjelenlét, és annyi kreativitás és aktivitás, hogy azt mondja: „Csinálunk három sátrat, jó lesz az nekünk.” De amikor az Isten szól az égből, az már sok nekik. Ezért azt gyanítom, ha most megtörténne velünk ennek csak a fele, lehet, hogy mi is félnénk. Ezért Péternek, Jakabnak és Jánosnak a félelmét reálisnak tekintem. Ez nem az ő belső világuknak az érzékenysége, vagy túlérzékenysége. Reálisnak tekintem. Tehát az első, hogy: Reális-e, vagy nem? És a mértéke reális-e, vagy nem?

    A második lépés az, hogy most akkor éppen a válasz tükrében, hogy reális-e vagy nem, mértéke reális-e, vagy nem, eldönthetjük, hogy a félelemmel kezdünk valamit, akkor befelé dolgozunk, vagy pedig a veszélyforrással kezdünk valamit, akkor pedig kifelé teszünk valamit. Egyáltalán nem mindegy, ráadásul természetesen az élet sokkal ágasabb-bogasabb, ezért sokszor lehetséges az, hogy egyszerre kell kezdenünk valamit a félelemmel idebent, és a veszélyforrással odakint.

    Például a kutatásokból jól tudjuk azt, hogyha a félelem egy bizonyos szintnél erőteljesebb, intenzívebb és tartósabb, akkor már a veszélyforrással nem tudunk hatékonyan megküzdeni. Tehát akkor valamit kell kezdenünk a félelemmel, mégpedig azért, hogy aztán a veszéllyel is hatékonyan tudjunk bánni. Másfelől viszont azt is tudjuk, hogyha elég jól szabályozzuk a szorongási szintünket, akkor az átlagosnál hatékonyabban tudunk megküzdeni a veszélyforrásokkal. Azt is mondhatnám, hogy amikor Jézus azt mondja: „Ne féljetek!”, de közben odalép és fölemel, és megölel, és létrejön a kapcsolat, akkor segítségére van a tanítványoknak abban, hogy a félelmüket tudják egy jó szinten tartani, és azután ebből valami hatékony cselekvés születhessék. Tehát a második gondolat így szól: Egyáltalán nem mindegy akkor, hogy melyik irányba megyünk, esetleg melyikkel kezdünk: a félelemmel, és azután pedig a veszélyforrással.

    Most elárulok nektek valamit. Ne mosolyogjatok ki nagyon, de néhány nappal ezelőtt arra jutottam, hogy nekem most már készülnöm kell a koronavírus járványra, és ezért hazafelé mentemben vásároltam két zacskó háztartási kekszet. Amikor megvettem ezt a két zacskó háztartási kekszet, először is nagyon jól esett. Azért esett jól, mert átéltem azt, hogy valamit tudok csinálni. Egészen világos, hogy a két zacskó háztartási keksz egy komoly, mondjuk karanténban nem lesz elegendő. De hogyha a két zacskó háztartási kekszet azért vettem meg, hogy a saját szorongásommal valamit kezdjek, és átélhessem azt, hogy tudok valamit csinálni, akár vehetek kekszet, vagy nem veszek kekszet, keveset vagy sokat, hogy egyáltalán tudok ezzel mit kezdeni. Nem vettem minden nap még két zacskót, nem, kettőt vettem abban az örömben, hogy ez biztos el fog fogyni, mert egyébként szeretem. Ezért nem vettem szalonnát, mert azt meg nem enném meg.

    Tehát a második, hogy érdemes lehet a szorongással, vagy a félelemmel valamit kezdeni azért, hogy úgy élhessük meg magunkat, hogy aztán hogyha valami baj, vagy nehézség van, akkor fogunk tudni vele valamit kezdeni. Az efféle cselekvés még akkor is értelmes, hogyha irracionális.

    Harmadik gondolat. a harmadik gondolat így szól: Ha a cselekvésünk félelemből fakad, akkor a félelemből fakadó cselekvésnek az egyik nehézsége és terhe pontosan az, hogy kimondva-kimondatlanul bennünk van az, hogy kudarcot is szenvedhetünk. És ez elég megterhelő, elég megterhelő úgy cselekedni, hogy átélem a félelmet, és a félelemnek része az abban való aggodalom, hogyha ezt teszem, vagy azt teszem, lehet, hogy nem lesz elég a veszély elhárítására. És ezt mindannyian átéljük, nem csak a koronavírussal kapcsolatban, a klímaszorongással összefüggésben is, és az életünknek sok területén, hogy cselekszünk a félelemből, de közben a félelmet fönntartja az, hogy ez vajon elegendő vagy nem.

    Mi az, amit ilyenkor érdemes tenni? Fönntartani a cselekvőképességet. Nem föltétlenül az a cél, hogy megpróbáljunk úgy cselekedni, hogy azzal minden veszélyforrást elhárítsunk, hiszen ez lehetetlen is, nincs is minden a kezünkben. De az cél, hogy a cselekvőképességünk birtokában maradjunk, és annak a tudata, hogy amire képes vagyok, megteszem, vagy meg tudom tenni, az fönnmaradjon.

    Milyen érdekes, amikor Jézus odamegy a rettegő tanítványokhoz, egyszerre mondja nekik azt, hogy „Ne féljetek!”, de közben azt mondja: „Gyertek, álljatok föl!” Szerintem ez nem véletlen, mert az is lehetséges volna, hogy leül oda melléjük, és akkor beszélgetnek. Azt mondta: „Gyertek, álljatok föl!” Hogy a tanítványok ott és akkor, ebben a rettegésben átélhessék, hogy urai a saját testüknek, hogy föl tudnak állni, hogy a talpukra tudnak állni, hogy tudnak változtatni azon a helyzeten és testi állapoton, ami a rémület kifejezése.

    Bizonyára ti is olvassátok a híreket, hogy sokan a szorongástól indítva rengeteg sok mindent vásárolnak. Az egyik ilyen hír az, hogy egy országban, teljesen mindegy, hogy melyikben, összeverekedtek a WC papíron. Ez a történet jól mutatja azt, hogy mennyire érdemes a félelemmel és a szorongással hatékonyan bánni, hogy azután megfelelő módon tudjunk cselekedni. Ugyanis, ha összeverekszünk a WC papírért, az azt jelenti, hogy előtte a félelemmel nem bántunk hatékonyan. Ahogy a félelem ellenőrizetlen, kontrollálatlan módon birtokba vett bennünket, megjelent a harag. Mégpedig azért, mert tudjuk, hogy nem biztos, hogy eredményes lesz a cselekvés, és a haragból már csak egy lépés az agresszió.

    Ha ránézünk Krisztusra a kereszten, az Ő történetét is leírhatjuk ennek a gondolatmenetnek a nyomán. Kétezer évvel ezelőtt megjelenik a félelem a főpapokban, az írástudókban, a nép véneiben, a farizeusokban, és azt mondják: „Hoz valami újat, botrányos, fölkavarja a rendet. Nem tudjuk kézben tartani, nem tudjuk kontrollálni. Azt csinál, amit akar. Egyre több a követője. Kicsúsznak az események a kezünk közül.” Megnövekszik a félelem, de a félelemmel nem kezdenek hatékonyan valamit, hanem átfordul haragba, indulatba, gyűlöletbe, majd pedig agresszióba.

    Ezért tehát milyen szépséges is az, hogy Jézus elkezdi a tanítványokat tanítani arra, hogy ők vegyék kézbe a félelmüket. Hogyha föl tudnak állni, álljanak föl. Ha el tudunk indulni, induljunk el, hogy megtegyük azt, amit érdemes megtenni, és nem azt, amit a félelem diktál bennünk.

    Következő gondolat, ez a negyedik. Ezért tehát szükséges megküzdenünk azzal a teherrel, hogy a cselekvésünk lehet, hogy nem lesz eredményes. Ez egy külön teher, amivel külön szükséges megküzdenünk. Hogy képes vagyok aktívnak és cselekvőképesnek, autonómnak maradni akkor is, ha tudom – és ez növeli a félelmemet – hogy lehet, hogy a cselekvésem nem lesz kielégítővagy hatékony. És hogy amit nagyon érdemes ilyenkor tudatosítanunk, hogy amit az ember meg tud tenni, azt érdemes, hogy megtegye. Olyan érdekes, hogy pont azok, amikor a többség fél, és már csak retteg, vagy csak menekül, vagy átfordul az agresszióba, látjuk, hogy még mindig vannak és maradnak olyanok, akik kreatívan és hatékonyan cselekednek. És ez így lehet a klímaszorongással kapcsolatban, a koronavírust illetően is.

    Tehát a negyedik: Kimondani magunk előtt azt, hogy akkor is érdemes cselekednünk, ha azt a félelmet reálisnak tartjuk, hogy a cselekvésünk nem száz százalékig biztosítja a hatékony föllépést, és az eredményességet a veszélyforrással szemben, hogy cselekednünk akkor is érdemes.

    Következő gondolat. Hogy a szorongás, ami ennek kapcsán meg szokott jelenni bennünk, azzal a tartalommal is bír, hogy elkezdjük megkérdőjelezni a saját képességeinket. „Akkor egyáltalán alkalmas vagyok itt bármit tenni? Egyáltalán fogok tudni hatékony lenni?” Amikor Péter azt mondja: „Csináljuk a három sátrat.”, na ott még a képességei birtokában van. Azt mondja: „Na, ezt meg tudom csinálni.” De amikor szól az Úr, és ő megretten, akkor ott már… Akkor történik az, amikor Péter azt mondja Jézusnak: „Jézus, menj el tőlem! Szerintem hagyjuk ezt a kapcsolatot, mert én sosem leszek olyan, mint te, vagy sosem leszek olyan, amilyennek én azt gondolom, hogy te akarod, hogy én legyek. Ne, hagyjuk ezt, Uram! Hagyjuk, minket más fából faragtak!”

    Ezért az ötödik gondolat így szól, hogy érdemes visszatalálnunk oda, hogy vannak képességeink. És nem leértékelni a képességeinket, hanem megbecsülni. Amit tudunk, azt megbecsülni, azt csinálni, és átélni a hatékonyságunkat, hogy arra képesek vagyunk, és azt meg tudjuk tenni.

    Amikor rettegve ott fekszik a három tanítvány, mondhatjuk azt, hogy hát nem egy nagy beavatkozás odamenni, és azt mondani: „Gyertek, keljetek föl, ne féljetek!” És milyen érdekes ez a látszólag elhanyagolható cselekvés, mégis lényegi módon hat a kettejük, hármójuk, négyük kapcsolatára. Az nem egy felesleges apró momentum, hanem az evangéliumnak egy lényegi eleme.

    Ez tehát az ötödik gondolat, és az idős testvéreim jutottak eszembe. Lehet, hogy nektek is van olyan édesanyátok valahol, vidéken, messze, akihez ha elmentek, akkor látjátok, hogy hiába kilencven, vagy kilencvenöt éves, mert ő már kapál. Meg azt mondja: „Most jó a föld, most kell ásni, mert most nem száraz.” És ti mentek majd Húsvétkor, és azt mondjátok anyunak, apunak, aki kilencven, vagy kilencvenöt, hogy „Apa, most már hagyd abba! Édesanya, már tedd le azt a kapát, vagy azt az ásót!” És akkor a szüleink, vagy nagyszüleink azt szokták mondani: „Jaj, kicsim! Hát addig élek, amíg kapálok.” És a szüleink ezt nagyon jól érzékelik. Vagyis nem, hogy nem becsülik le azt a keveset, amit meg tudnak tenni, hanem éppenséggel fölértékelik azt a keveset, amit tudnak tenni. És mert fölértékelik, és csinálják, átélik a saját hatékonyságukat, és érdekes módon, még van is kedvük élni. Ahhoz, hogy eljussanak oda, hogy van kedvük élni, és örömmel fogadnak minket, például arra van szükség, hogy kapáljanak, ha tudnak, és ássanak, ha képesek rá, és hogy ezt meg is becsüljék.

    Hatodik, utolsó előtti gondolat. A szorongás abba az irányba szokott még fejlődni bennünk, hogy nem csak a képességeinket vonjuk kétségbe, hanem azt is, hogy kik is vagyunk mi valójában, és elkezdünk azon aggódni: „Sose leszek olyan, mint amilyennek szeretnéd, Uram. Sose leszek olyan, mint amiről azt gondolom, hogy Te azt várod, hogy én legyek.” És ez megjelenik Péterben, Jakabban és Jánosban. Tulajdonképpen ez a fajta szorongás megjelenik a keresztény emberben. Hát keresztény emberként ki az, aki odaáll az Úr elé, és azt mondja: „Uram, pont olyan vagyok, mint ahogy gondoltad.” Hát az a normális, ha időnként megjelenik bennünk némi szorongás, hogy: „Uram, én lehet, hogy sose leszek olyan, mint amilyennek gondoltad.” És mi az, ami segít bennünket ilyenkor fölkeni a földről? Az, ahogyan látjuk, hogy Jézus, mikor a tanítványok nem olyanok, mint amilyennek… akkor ő odajön, és azt mondja: „Gyertek, ne féljetek, keljetek föl! Mert ti kiválasztottak vagytok.”

    Mi az, ami megerősíti a tanítványokat, miközben átéljük az alkalmatlanságunkat? Az, hogy Isten ránk néz, és azt mondja: „De én téged kiválasztottalak, kiválasztottalak.” A kiválasztottságnak a tudata oldja a szorongást. De itt lenne egy zárójel. Nagyon sokan a kiválasztottság tudatát arra használják, hogy oldják a szorongásukat, nem pedig arra, hogy a küldetésüket beteljesítsék. Milyen sokan vannak, akik: „Én katolikus vagyok, én keresztény vagyok.” A sort nem is folytatom. A kiválasztottság tudata nem a küldetést segíti, hanem csak a szorongást oldja. Amikor Jézus meghív bennünket, és azt mondja: „Legyél a tanítványom! Te mától kezdve Péter vagy, egy kőszikla.”, akkor küldetést ad. De tudja azt is, hogyha bele tudunk simulni ebbe a küldetésbe, az tudja tompítani és megszüntetni azt a félelmet, hogy: „Uram, sosem leszek olyan, mint amilyennek Te elgondolnál engem.”

    És végül az utolsó, hetedik pont, hogy aztán elmenjünk a történések mélyére. És aztán a félelem belefordulhat a halálfélelembe, mint ahogy bele is fordul. A halálfélelem egyrészt egészen meg tudja kötözni a lelket. Ezért volt fontos az előtte lévő hat pont. De ha a halálfélelem megjelenik bármelyikünkben, annak mindig van egy része, amely határozottan az életre vonatkozik, és nem a halálra. A halálfélelemnek van egy része, ami abból áll, hogy azt mondom, azon rémülök meg, hogy: „Mi lesz velem, ha te nem leszel? Mi lesz velem, hogyha te meghalsz? Mi lesz velem, hogyha nagyon fáj? Mi lesz velem, ha nagyon fogok szenvedni? Mi lesz velem, ha magányos leszek? Mi lesz velem, ha nem segít nekem senki?” A halálfélelemnek ez a része az életre vonatkozik. Ezért ha valaki meg akar küzdeni a halálfélelemmel, vagy segíteni akarunk valakinek, hogy megküzdjék a halálfélelemmel, nem érdemes neki azt mondani, hogy: „Ez butaság. Csacsiság.” Mert nem az. Ámde segíthetünk a halálfélelemnek azzal a részével szembenézni, és azt kézbe venni, ami az életre vonatkozik.

    A záró gondolat így szól: Mi Jézusnak a válasza a rettegésre vagy a halálfélelemre? Az, hogy odajön hozzánk, hogy megfog bennünket, vagy átölel bennünket, vagy fölemel minket, vagy megfogja a kezünket, és azt mondja: „Gyere, állj föl! Menjünk együtt, és ne félj!” Ezért végül a kereszténység válasza bennünk a félelemre az, hogy engedem, hogy Jézus közel jöjjön, megérintsen, hogy megöleljen, hogy azt mondja: „Gyere velem! Gyere, állj föl, és csináljunk valamit együtt!” Ez Jézus válasza a félelemre, amely válaszba mi belesimulhatunk.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekMt 4,1-11 - Nagyböjt 1. vasárnapja

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    01

    Örülök, hogy itt lehetek. Nem esett jól nekem a múlt vasárnap este, hogy nem tudtunk együtt lenni. De most itt vagyok, és amennyire a hangom engedi, próbálom érthetően, hallhatóan mondani a szót.

    A megkísértés-történet kapcsán szeretném azt hangsúlyozni, hogy a megkísértés, miközben kétség kívül a szentírás tanúsága szerint is megvannak a kitüntetett pillanatok benne, az a helyet, amikor egyszer csak megszólíttatunk, és „Na!” Hogy miközben ezek kétség kívül nagyon világos, nagyon erőteljes pillanatok és helyzetek tudnak lenni, aközben a kísértés lényegileg egy folyamat. Ezért a kísértésről annak a folyamat jellegében szeretnék beszélni, amely folyamatban aztán kétség kívül meg szoktak jelenni azok a nagyon kritikus pillanatok és helyzetek. A másik pedig, hogy szívesen beszélünk a kísértésről, vagy kísérthetőségről tematikusan. Vagyis azt mondjuk, kinek a pénz, kinek az élvezet, kinek a hatalom, a másiknak a hírnév, és így tovább. Ezt sem szeretném most. Nem témák szerint szeretnék veletek együtt gondolkodni most, hanem az ember felől. Az ember felől, a személy felől, aki átél valamiféle folyamatot, és ezáltal megnevezhető az, hogy hogyan válunk kísérthetővé, és ez aztán egy folyamatban hogyan érkezhet el addig a pillanatig, amely pillanatot, ha mindig csak a pillanatot nézzük, akkor a többségünk szét fogja tárni a karját, és azt mondja: „Hát, ott már nem sok esélyem volt.” És lehet, hogy ez így reális. Ezért ne a pillanatot nézzük, ne a témát nézzük, hanem a folyamatot és a személyt.

    Összeírtam egy pár gondolatot, hát, kilencet. De nem azért, hogy bepótoljam a múlt vasárnapot, szó sem lehet róla. Nem akarom ezt nagyon árnyaltan mondani, hanem szinte csak megnevezgetni. Éppen azért, mert lehet, hogy rád pont egy tizedik lesz jellemző, amit én úgysem tudhatok. Tehát, akkor elkezdek beszélni.

    Az első. Kísérthetővé válhatunk akkor, hogyha nagy szeretethiányaink vannak, akármit is jelent most ez, hogy szeretethiány. Mert aki azt éli át, hogy őt nem szeretik eléggé, vagy nem szeretik elég jól, vagy nem szeretik elég intenzíven, az bőven elég, hogy te ezt gondolod. Azt mondja a szakirodalom, hogy megjelenhet bennünk a szeretet utáni sóvárgás és mohóság. Amikor a szeretetre, mint a legnagyobb értékre úgy tekintünk, és úgy éljük meg, hogy engem nem szeretnek eléggé, nem szeretnek elég jól, hogy én itt nagyon erős vágyakat élek át, és ez nem töltődik be, az azt jelenti, hogy a lelkem kísérthetővé vált.

    És mindegyik gondolatnál szeretnék egy-egy kapaszkodót is mondani, hogy ne csak megnevezzük, hogy hogyan válhatunk kísérthetővé, hanem mibe kapaszkodhatunk akkor. Mindegyikünk, amikor ez lehet, hogy egy időszak, lehet, hogy valaki lelkének pont ez a sérülése, hogy „Amióta az eszemet tudom, amióta a testemet érzem, valahogy ez a benyomásom, hogy nem szeretnek eléggé, nem szeretnek igazán. Akárki is szeretett, valahogy nem elég az nekem.” A kapaszkodónk az lehet, hogy most már felnőttek vagyunk, és a kísérthetőségnek pont az egyik nehéz pontja az, hogy elkezdjük mástól várni, hogy ő csináljon valamit, de ő aztán csinálja is, és amikor jön valaki, és fölajánlkozik, hogy majd ő szeret minket, ez már lehet, hogy egy következő lépés a megkísértés-történetünkben. Ezért, ha szeretnénk talpon maradni, akkor érdemes elsajátítani azt, hogy miközben lehet, hogy egy életen keresztül küzdünk azzal, hogy valahogy nem szeretnek eléggé, és annyira vágyunk rá, hogy egy kicsit szeressenek, hogy hogyan tudunk magunkról gondoskodni, hogy hogyan vagyunk képesek a saját szükségleteinkkel törődni. Mert ez nagy segítséget jelent. Ennyit akarok majd egy-egy pontról, nem akarom hosszabban mondani. Úgyis, ami nektek fontos, úgyis az megy bennetek tovább.

    Második. Amikor valaki azt éli át, hogy őbenne mindig oly sok hiány van. Hogy ez is hiányzik, és az is hiányzik, és főképpen, hogyha a lelkem abban a folyamatban ágyazódik meg, hogy újból és újból mindig a hiányaim alapján élem át a napjaimat, hogy „Most ez sincs, és de kéne. És akkor az sincs, és az is de hiányzik.” Szóval: hiány, és hiány, és hiány. Miért válunk sebezhetővé és kísérthetővé? Azért, mert a hiányaink végtelenek. Ezért aki nagyon a hiányról hiányra éli át a napjait, ő tulajdonképpen éppen ezért állandóan sebezhető és kísérthető.

    Ez ahhoz hasonlít, hogy most már a kapaszkodó részét mondjam, hogy vannak olyan társkapcsolatban élők, akik elmondják, hogy rengeteg problémájuk van, és tényleg így van. És minden kapcsolatban sok probléma van. Most nekiállhatunk a problémákat megoldani. Az szokott a tapasztalat lenni, hogy még több probléma lesz. Ezért, miközben a megoldható problémákat érdemes megoldani, aközben akik igazán úgy tudnak élni, ahogy az nekik is, meg másoknak jó, ők azt csinálják, hogy egy idő után nem a problémáikat akarják megoldani, hanem megtanulni szeretetben együtt élni úgy, hogy a problémák maradnak. Különben meg akarhatunk oldani minden problémát, és előbb-utóbb a férj vagy a feleség megy.

    Tehát a második, hogy mindig és folyton-folyvást lesznek hiányaink, amelyek betölthetetlenek. Ezért érdemes megkapaszkodni abban, hogy bizonyos hiányokkal is egész jól el lehet élni. Sőt, néha egész pompásan (el) lehet élni. És ahogyan a férj és a feleség nem old meg minden problémát, mégis reálisan mondhatják azt, hogy tulajdonképpen szeretünk együtt lenni. Néha kibírhatatlan, de attól még…

    Harmadik gondolat. Nagyon kísérthetővé tesz bennünket az, ha folyamatos stresszben élünk. Ha a folyamatos stresszben való életünk állandósul, megjelenik a kimerültség, vagy a kiégés, akkor két dolog föl fogja ütni a fejét. Először az, hogy elkezdünk a függőségeinkből rövid távon egyensúlyokat létrehozni. Ugyanis amikor fáradtak vagyunk, és kimerültek, és kizsigereltek, akkor a függőségek nagy lehetőséget jelentenek, hogy gyorsan és rövid távon, valami picike kis energiához, vagy élvezethez jussunk. És amikor a függőségeinknél vagyunk, akkor már a kísértéseinknél is vagyunk. Ennél talán még egy nehezebb helyzet, hogy amikor állandósul a stressz, majd a kimerültség és a kiégettség, akkor majdnem mindegyikünknél – mert hiszen már feszültek vagyunk és lestrapáltak, idegesek, és nem is akarom folytatni, ingerlékenyek – ilyenkor néha az a benyomásunk, hogy most már muszáj, hogy valami jó is legyen. És megjelennek a szélsőséges magatartásformák, akár erkölcsi értelemben is.

    Tehát a harmadik gondolat: amikor állandósul a stressz, a feszültség, és aztán nem akarom végig mondani a sort, kiégés, és kimerültség… Mi a kapaszkodónk? Hogy elkezdjünk rendszeresen önmagunkért cselekedni. Nem alkalomszerűen, nem tűzoltás-szerűen, hanem minden nap, és minden héten, és minden hónap, és minden év, alaposan és rendszeresen. Akár azt is mondhatnám, hogy elkezdhetjük magunkat beírni a naptárunkba.

    Következő gondolat. Hogy egy egész más felől beszéljek a kísérthetőségről; a bántalmazott személyek általában kísérthetőbbek. Még pedig azért, mert a gyerekkori bántalmazásnak a lenyomata egy életen keresztül ott van az emberi lélekben. És ha elolvassuk azoknak az életrajzát a diktátoroktól kezdve az erősen autoriter személyiségekig, azt látjuk, hogy majdnem mindegyiknél közös vonás a gyerekkori fizikai, és egyéb, sokszor súlyos bántalmazás. És amikor valaki gyerekkorában sok bántalmazást szenvedett el, akkor neki valahogyan reagálnia kellett erre, és nem egyszer érzéketlenséggel, vagy kegyetlenséggel, vagy részvétlenséggel, az együttérzés hiányával, vagy megkeményedéssel reagált a lelke.

    Ezért, ha a kísértés ellen lehetne valamit mondani, azt mondanám, ne bántsuk a gyerekeinket. Mert ha a gyerekeinket bántalmazzuk, akkor nem sok minden marad más nekik, mint hogy megkeményedjenek. És a megkeményedett ember, pff, máris abban a folyamatban van, amiben kísérthetővé válik.

    A következő gondolat. Kísérthetővé válunk az által is, hogyha komoly igazságtalanságokat szenvedünk el. Mert mindenki, aki úgy éli, és úgy hordozza a lelkében, hogy „Velem nagyon piszok dolgokat tettek, nagyon méltánytalan volt, nagyon igazságtalan, és nem szolgáltam rá.”, az emberi lélek gyakorta úgy működik, hogy azt mondja: „Na, akkor viszont megengedhetem magamnak azt, hogy…” Egyszer csak fölerősödik bennem az, hogy „Te így? Na, akkor én is úgy. Szemet szemért, fogat fogért.” Rombolóvá tud bennünk lenni az ösztönös igazságérzet, kísérthetővé válik az a személy, akivel szemben sok igazságtalanságot követtek el. Mégpedig azért, hogy ő abból valamilyen módon, valakiknek visszaadjon. Egészen fájdalmas, hogyha olyanoknak is ad vissza, akik egyébként őt sosem bántották. De az ösztönös igazságérzet nem egy pihepuha, finom működésmód. Ezért mi az, ami segíthet? Annak a tudatosítása, hogy mindig van lehetőség arra, hogy másképpen cselekedünk. Hogy senki kívülről nem mondja meg, hogy azt csak így lehet, vagy csak úgy. És ha úgy döntök, akkor nem adom vissza.

    Hát, szerbusz! Következő gondolat. Amikor valamilyen oknál fogva beszűkülten élünk, az nagyon kísérthetővé tesz minket. Hadd utaljak most vissza az eredeti történetünkre. Negyven nap és negyven éjjel, és szép lassan egyre nagyobb lesz az éhség. És ahogy a folyamatban egyre nagyobb lesz az éhség, egyre nagyobb a veszélye annak, hogy már szinte semmire ne gondoljunk, csak a kenyérre. A beszűkültség sokféleképpen jöhet létre. Beszűkült lehetek az által, hogy énközpontú vagyok. Beszűkült lehetek az által, hogy nem találom az életem értelmét, nem tudom megmondani, hogy mi az, amiért igazán hajlandó vagyok bizonyos dolgokról lemondani, vagy bizonyos személyekért akár szenvedni, vagy áldozatot vállalni. Ha beszűkültem, és nem tudom megmondani, hogy mi az életem értelme, akkor nagyobb valószínűséggel fogok csapongani, ide-oda nyúlni, és kapkodni, hogy valamiben talán csak meglátok, csak megérzek, csak megélek valamit.

    Beszűkültség lehet az is, hogy valaki valami fájdalomba, sebébe, sérelmébe bezáródik. Az énközpontúság, az élet értelmének az elvesztése, a sebzettségbe való bezártság, mint a lélek folyamatai, nagyon kísérthetővé tesznek bennünket, mert ki se látunk belőlük. És amikor jön a kísértő, és mond valamit, nekünk semmi nem jut eszünkbe. Mi az, ami segít? Hogy fölemeljük a tekintetünket. Újból és újból fölemeljük a tekintetünket, hogy magába ne szippantson valami minket beszűkítő tapasztalás. Az élet sokkal több, mint az élettapasztalataink.

    Következő gondolat. Kísérthetővé tesz bennünket a romboló környezet. A romboló szakmai környezet, a romboló emberi környezet, a romboló vallásos környezet akár. A romboló környezet kísérthetővé tesz, mégpedig azért, mert az is hosszú távon hat ránk, és észrevétlenül is megtörténik az átcímkézés. Az átcímkézés azt jelenti, hogy egy romboló környezetben értékeket értéktelennek mutatnak már be, és értéktelen dolgokra pedig ráteszik a címkét, hogy az értékes. Tehát például a szolgalelkűség egy romboló környezetben lojalitás lesz. Akkor már föl se tűnik, hogy itt valamiféle kísértést szenvednénk, azért, mert átkeretezés, és átcímkézés történik. Vagy pedig amikor valaki autonóm, és kreatív, akkor arra rákerül egy másik címke, hogy destruktív, hogy rombol. A romboló szakmai-, vagy emberi környezet azért tesz kísérthetővé, mert összezavarodunk abban, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy mi fekete, és mi fehér. És ha túl sokáig cserélik ki a címkét a kabátokon és a ruhákon, előbb-utóbb elhisszük, hogy az a fehér, és az meg a fekete.

    Azután pedig, ezt akartam utoljára hagyni, hogy azok a személyek, akik azt élik át, hogy számukra a jót tenni nem öröm. Lehetséges, hogy valaki egész életén keresztül azon küzd, hogy amikor tesz valami jót, az nem okoz neki örömöt. Az is lehetséges, hogy csak a fáradtság, a kimerültség, a kiégés, vagy bármi miatt időszakosan, mikor tudom, hogy az a jó, és csinálom a jót, nem okoz semmiféle örömöt. És mikor ez kezd állandósulni, hogy a jó nem okoz örömöt, akkor a kísértés egyszer csak megjelenik, és azt mondja: „Látod, hogy nem okoz örömöt? Én viszont ajánlok egy kis élvezetet. Na, melyik? Az örömtelenség, vagy az élvezet?”

    Ezért az utolsó gondolat így szól: Kísérthetővé válunk az által, hogyha a jó nem okoz örömöt. És mi a kapaszkodó ilyenkor? Hogy egészen pontosan tudjuk, és ragaszkodunk ahhoz, hogy mi a jó. És hogyha nem okozna örömöt, akkor csináljuk anélkül. Nem kell azt mondani, hogy nagyon örülök neki. Mert miért kéne azt mondani? Mondhatnám azt, hogy bárcsak örülnék neki. Nem örülök neki, de akkor is így fogom csinálni.

    Hogy egy záró képhez eljussak, a szőlő jutott eszembe. Most már lassan el lehet kezdeni a szőlővel kapcsolatos munkákat. Hogy ez mit jelent? Hogy ott van a szőlő, az nem negyven napig van kinn a pusztában, az élethosszig ott van. És a szőlő kapaszkodik a köves talajba, a homokosba, a sziklába, a nehézbe. Mondhatjuk azt, hogy: „Hát, nem akkora öröm ez itt neki.” És mégis, nem keseredik meg. Ezért, ha van valami, amit nem vehetünk ki abból a belső munkából, hogy egy folyamatban a személyiségünkön hogyan érdemes dolgozni az által, hogy az a remény éltet bennünket, hogy ne legyünk kísérthetők amennyire rajtunk múlik, hogy megelőzzünk nagyon sok mindent, és stratégiai döntéseket hozzunk, annak az egyik kulcsa a szenvedéshez fűződő viszonyunk. Mert aki meg akar úszni minden szenvedést, egyértelműen nagyon kiszolgáltatott, és kísérthető lesz. Ezért a szőlő ott van, viszi a nap hevét egy életen keresztül. Lehet, hogy nem olyan kellemes neki, és mégis, nem keseredik meg. Ezért, hogyha megtesszük azt, ami rajtunk múlik, és bízunk abban, aki megteszi azt, ami már nem rajtunk múlik, hogy akkor egy-egy ünnepi pillanatban, egy-egy folyamatnak egy-egy kitüntetett pillanatában, elkezdhetjük ünnepelni azt, hogy az élet milyen édes tud lenni. De az által lesz édes, hogy a szenvedésben nem keseredtünk meg.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekMt 5,17-37 - Évközi 6. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    16

     

     

    „Ha csak az igazságotok, az igaz voltotok nem múlja felül az írástudók és farizeusok igazságát és igaz voltát, akkor szinte nem is sejtettetek még meg valamit valóban, komolyan az Isten országából.” És aztán Pál apostol pedig arról beszél, hogy Isten bölcsessége nem az evilági emberként gondolkozó embernek a bölcsessége, ami sokak számára szinte olyan, mintha teljesen rejtve maradna. És mert rejtve marad ez az igazság, vagy ez a bölcsesség, akár még az Isten Fiát is képesek megölni, és a keresztre száműzni.

    Arról szeretnék tehát beszélni, mi ez az igazság, vagy az az igaz volta az embernek, ami felülmúlja az írástudók, és törvénytudók, és törvénymagyarázók törvényeit, igazságát és szempontjait. Mi is ez az elrejtett bölcsesség, ami a természete szerint nem azért elrejtett, mert Isten el akarja rejteni, hanem azért, mert mindegyikünk esetében fölfedezésre vár, és azok számára nyilvánul meg, akik nekiállnak, hogy azt fölfedezzék, és akkor az egyszer csak megnyilatkozik. Az első gondolat így szól, hogy kétség kívül, ha az írástudók és a farizeusok igazságát és törvényeit nem múljuk fölül… Mi ez, hogy fölülmúlni a törvényt? Miért kell egyáltalán a törvényt felülmúlni?

    Tegnap autóztam, és közben hallgattam a rádiót, és egy egészen érdekes beszélgetésbe hallgathattam bele, egy Oroszország-szakértő beszélt, egy egyetemi tanár. Az Oroszország-szakértő arról beszélt, hogy éppen most nagy valószínűséggel Oroszországban az alkotmányt meg fogják változtatni. Mégpedig azért változtatják meg majd az alkotmányt, mert az alkotmánynak része az, hogy az állam elnöke, a miniszterelnök, – ő két cikluson keresztül lehet csak miniszterelnök. Most erről már tudjuk, hogy ez hogyan működött eddig, de most már aztán tényleg túl vagyunk mindenen. És mi történik? Azt mondja ez az Oroszország-szakértő, hogy most módosítani fogják az alkotmányt, ami a következőt fogja takarni. Az alkotmányba nem az fog bekerülni majd nagy valószínűséggel, hogy a miniszterelnök két cikluson keresztül lehet az, hanem így fog szólni a szöveg: „Mostantól… Mostantól két cikluson keresztül.” Hát, akkor az majdnem megint egy újabb tíz év.

    Szóval, mindegyikünknek lehet élménye innen, onnan, amonnan, hogy kétség kívül megszületnek a törvények, a jogszabályok, beleértve alkotmányt és egyebet, és mégis milyen trükkös módon, még az, amire ráállunk, mint alapra, még az is hogyan tükrözheti egyeseknek, vagy csoportoknak, vagy érdekköröknek a szemléletét, az érdekeit, és a szempontjait. Hát hogyan ne volna érthető az, hogy akkor, ha nem múlja felül a mi igazságunk a törvénytudók és –ismerők igazságát, akár még a törvényalkotókét is, hát akkor valóban nem sokat értettünk meg Isten országából.

    Vagy gondoljunk most egy egészen más területre, hogy apukaként, anyukaként, szülőként – nézzétek el nekem, hogy ezt mondom, de – milyen könnyen hozunk a családban olyan szabályokat, amelyek a mi érdekeinket jól tükrözik, de a gyerekeinkét kevésbé. És persze, megvan a hatalmunk arra, hogy ezeket a szabályokat úgy képviseljük a gyerekeink felé, hogy az értük van. És legföljebb majd húsz-harminc év múlva elénk állnak a gyerekeink felnőttként, és elmondják, hogy mondjuk azt rühellték, vagy utálták, hogy hát gyerekként nem nagyon volt mit tenni.

    Az első gondolat szinte mindegyikünknek egy életút során az alaptapasztalatához tartozik, hogy természetesen lehetnek azok a törvények, jogszabályok és alkotmány, és minden, ami jó, hogy van, és legyen, és kell. Nyilvánvaló, itt nem csak a kritika hangján akarok szólni. Még jó, hogy van! De még miközben jó hogy van, még aközben is látjuk, hogy milyen sokszor észrevehető, vagy észrevehetetlen módon, sokszor milyen furfangos, vagy milyen gátlástalan módon, tulajdonképpen nem mindenkit szolgál az, hanem egyeseket sokkal jobban szolgál, mint másokat. A hivatkozás pedig mégiscsak valami… Ez az első, hogy az ember amióta ember, és amióta hozza a szabályokat, törvényeket, és az egyebeket, hát, azóta többé-kevésbé mindig így is hozza azokat.

    Aztán a második gondolat így szól. Megint csak történelmi tapasztalatunk van arról, hogy tudunk hozni úgy szabályokat, törvényeket, és az összes többit, úgy, hogy az megengedi, hogy egyes emberekkel rosszul bánjunk. Hogy megengedi, sőt, ami még szíven ütőbb, hogy tudjuk azt, csak a XX. század történelméből, hogy hogyan volt lehetséges olyan törvényeket, jogszabályokat hozni, ami nem hogy megengedte, hogy egyik ember rosszul bánjon a másikkal, hanem kifejezetten előírta, hogy az egyik ember rosszul bánjon a másikkal. Ezért nem véletlen, hogy Jézus azt mondja a hegyi beszédben: „Hát, ha nem tudjátok fölülmúlni az írástudók és a törvénymagyarázók igazságát és bölcsességét, akkor szinte semmit nem fogtok megérteni az Isten országából.” Ez tehát a második gondolat.

    Hogy megint csak egy olyan információt hozzak, ami engem is egészen megdöbbentett, hogy Ausztráliában a ’70-es évekig az ausztrál őslakosokat a természet részeként írták le. Nem személyként, hanem a természet részeként. Hát, ha valakire nem személyként nézek, hanem a természet részeként, nyilván bánhatok vele úgy, mint ahogy szoktunk a természettel bánni. Vagy jól, vagy rosszul, vagy hanyagul, vagy akárhogy. Ez a második gondolat.

    A harmadik. Akkor érdemes föltenni azt a kérdést: Mi az, ami segíthet bennünket, hogy az írástudók, a törvénytudók, a farizeusok igazságát és bölcsességét felül tudjuk múlni? Egy nagyon érdekes kutatásból a következő derült ki. Arra voltak kíváncsiak a kutatók, kik azok, akik akármilyen törvényeket, jogszabályokat hoznak is, akármilyenek ezek, és akárkik is hozzák, képesek ellenállni – most nagyon egyszerűen fogalmazva – az azokban esetleg nyíltan, vagy leplezetten megnyilatkozó embertelenségnek? Tudjátok, mi derült ki? Hogy van például ebben a kutatásban, egy valami egészen nyilvánvaló lett, hogy akiket ez jellemez, ők egy belső késztetésből máris alkalmasak arra, hogy fölülmúlják az írástudók, a farizeusok, és a többiek igazságát. Jaj, de jó, hogy ezt most még mindig nem mondom ki. De csak azért, hogy az a fantáziám, hogyha most egy picit ezen gondolkoztok, hogy ez jó, hogy ennek van értelme. És hogyha gyerekmise lenne, akkor biztos még hosszabban várnék. Akkor kérdezgetném őket. De most már akkor elmondom. A kutatásból az derült ki, hogy akik képesek, és újból és újból alkalmazzák az együttérzést. Az az ember, aki a szívében eléggé együttérző, és nem kell őt erre mármost megtanítani, meg figyelmeztetni, meg rávezetni, meg külön bekapcsolni egy gombot, hanem az együttérzés mintha védetté tenne bennünket azzal szemben, hogy ne jellemezzen bennünket más, csak az írástudók, farizeusok, és ki tudja kiknek az igazsága és bölcsessége. Ez most egyetlen szempont, és külön izgalmas volna tovább gondolkoznunk azon, hogy mi az, ami belül igazán emberré tesz bennünket, hogy fölülmúljuk az írástudók és farizeusok bölcsességét.

    A következő. Olyan büszkék tudunk lenni az erkölcsiségünkben, vagy a magatartásmódunkban, amikor rácsodálkozunk arra, hogy felülmúltuk az egyéni érdekeinket. Kétség kívül erről nagyon sokat szoktunk beszélni. Amikor valakit csak az egyéni érdeke vezet, azt mondjuk, ez önző magatartásmód. Amikor valaki egyszer csak kitágítja a kört, és cselekszik a feleségéért, a férjéért, a gyerekéért, nagymamáért, és a többi, na, hát, akkor nagyon büszkék vagyunk rá, és azt mondjuk: „Nahát, fölülmúlta az egyéni érdekeit.” Hadd tegyek még egy lépést. Pontosan az ószövetség világa mutatja meg számunkra, hogy ez a fajta önfelülmúlás nem elégséges alapja az erkölcsileg helyes magatartásmódnak. Mégpedig azért, mert nagyon sokan vannak, akik fölülmúlják az egyéni érdekeiket valamilyen csoportérdek, vagy csoportnorma oltárán. És az még mindig csak egy csoportérdek, vagy csoportnorma. Például, az ószövetségi ember, aki azt mondta, hogy: „Mi vagyunk a választott nép.” És ezért a választott nép tagjai egymással, hát na, azért valamennyire kitüntetett módon bánjanak, megkülönböztetett módon. De aki nem a választott nép tagja, nem ugyanaz a csoport. És ha ez nem ugyanaz a csoport, akkor megengedhetjük magunknak, hogy őrájuk vonatkozóan egy más fajta erkölcsiség alapján éljünk.

    Nézzétek el nekem ezt a kifejezést, nem az én kitalációm. De a szakirodalom ezt a fajta magatartásmódot, hogy hajlamosak vagyunk, vagy hajlandóak fölülemelkedni az egyéni érdeken, de kizárólag egy csoport érdek minőségéig, ezt úgy nevezi – idézőjelesen persze – a szakirodalom, hogy: „bandaerkölcs”. Ugyanis azt vették észre, és tényleg talán ez a legjobb példa, hogy a börtönben ülnek életfogytiglan olyan emberek, akik szinte gondolkozás nélkül hajlandóak voltak a saját egyéni érdekeiket föláldozni a saját bandájuk normái érdekében. Sőt, olyanok ülnek ott életfogytig, akiknek mondjuk annak a bandának a vezetője azt mondta, hogy: „Ezt a balhét te viszed el.” Ezek az emberek a maguk módján hősiesek, kétség kívül. Úgy felülmúlták az egyéni érdekeiket, hogy mi csak pislogunk. De ez a felülmúlás csak a saját bandájuk határáig volt érvényes, mert azon túl, meg amit, meg ahogy csináltak, vagy csinálnak most is bent, mondjuk a börtönben, hát azt nehéz lenne mondjuk egy egyetemes erkölcsiség alapjául rendelni. Az, hogy kinek mi ez a banda, ami felé fölülmúlja az egyéni érdekeit, hát itt aztán bármilyen csoportra gondolhatunk.

    Ezért a következő gondolat így szól: Az írástudók, a farizeusok… De gondoljatok csak Jézus perére, mikor azon gondolkoznak, most elveszejtsék-e Jézust, vagy nem. Mit mond a főpap, aki annak a csoportnak vallásilag emblematikus képviselője? „Értitek ti egyáltalán, miről van szó? Jobban járunk, ha egy ember vész el, és megmarad a nép, mintha ez a valaki itt esetleg nem vész el, és a népnek baja lesz. Úgyhogy, csak vesszen!” Vagyis, hogy lezárjam ezt a gondolatot, hogyha azt akarjuk, hogy a tudásunk, a bölcsességünk fölülmúlja az írástudók, és farizeusok, és főpapok bölcsességét, akkor az erkölcsiségünknek és a bölcsességünknek természet adta módon, az erkölcsiség lényegéből adódóan, szükségszerűen fölül kellene múlnia a csoportértékeket, normákat és érdekeket. Nem megtagadni azokat, nem lekicsinyelni, nem az értéküket megkérdőjelezni, hanem fölülmúlni. Tehát nem törvénytelennek lenni, hanem fölülmúlni a törvényt, az nem ugyanaz.

    Akkor most kérdezhetnétek, ez lenne a záró gondolat: Jó, de akkor hogyan ragadjuk meg azt, hogy mit jelent fölülmúlni a törvényt, beleértve az egyéni és a csoportérdekeket, normákat, és a többit? Két gondolat. Az egyik, hogy nem csak a saját érdekeinket szükséges ilyenkor felülmúlni, hanem ami nagyon furcsán hangozhat, értékeket is. Nem csak érdekeket, értékeket fölülmúlni. Mit jelent ez? Az ószövetség világában az Isten és az ember közti kapcsolatnak az igazi középpontja a törvény, a tízparancsolat. De mi az újszövetségben élünk. Ez mit jelent? Hogy számunkra nem a törvény áll a középpontban, hanem a hitünknek mi a két nagyon fontos kijelentése? Hogy az Isten nem törvényt adott mármost nekünk, hanem ennél többet tett, elküldte a Fiát. A Fia pedig elküldte nekünk a Szentlelket. Körülbelül ez a különbség.

    Amikor arról merünk beszélni, hogy érdekeket, sőt értékeket is szükséges tudnunk felülmúlni – nem alulmúlni, megtagadni, attól az még érték, hanem felülmúlni – akkor hadd hozzam ezt most példában. Ugye ti is tudjátok, hogy voltak olyanok, akik amikor ki kellett rakni a sárga csillagot, akkor bár nem voltak zsidó származásúak, ők is kirakták. És ugye azt is tudjátok, hogy voltak olyanok, akik Auschwitzig mentek a sárga csillaggal, miközben nem voltak zsidó származásúak. És ugye tudjátok, hogy amikor mentek a kitelepítések, pap is volt olyan, aki azt mondta: „Engem ebbe a faluba helyeztek azért, mert hogy ők – most így mondanám – az én híveim. Na most, ha a híveim zöme megy, hát akkor én is megyek, mert engem őhozzájuk rendeltek, nem pedig egy helyre. Hát emberekhez rendeltek, nem egy helyre. Hát, ha most ők mennek, akkor én is megyek.” Az ilyen fajta magatartásmódot nem lehet törvénybe iktatni, de az efféle magatartásmódot mégis csak tapasztaljuk, hogy létezik. Ez a fajta magatartásmód kétség kívül leírható úgy, hogy ezek az emberek alapvető értékeket is felülmúltak. Nem megtagadták őket, nem megkérdőjelezték, hanem még azokat is felülmúlták.

    Ezt így is mondhatnám, már zárásképpen, hogy ezért az írástudók és farizeusok bölcsességének a felülmúlása azt jelenti, hogy nem értékek alapján élünk kizárólag, hanem személytől személyig. Nem csak tízparancsolatot kaptunk, hanem egy személyt. Majd ez a személy elküldött egy másik személyt azért, hogy rácsodálkozzunk arra, hogy most már felülmúlhatjuk az írástudók és farizeusok bölcsességét, mégpedig a személyesség irányában.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédek Mt 5,13-16Évközi 5. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    09

     

     

    „Jézus így szólt tanítványaihoz.” Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni, Jézus képeinek a tükrében. Ha mi Jézus tanítványaként látjuk és értelmezzük magunkat, de legfőképpen ha Jézus tanítványaként éljük meg magunkat, és -érezzük az életünket, akkor ebből mi következik a két-három jézusi kép nyomán?

    Az első, hogyha már itt a hegyre épült város, a világosság, amit lámpatartóra tesznek, hogy kétségkívül a tanítványság sokkal több, mint egyszerűen csak valamilyen látszatkeltés. Nem látszatkeltésről van szó. Eszembe jutott egy kép, hogy ugye itt van a világosság és a sötétség, de azért a világ valahogy olyan volt, mindig is olyan volt, hogy a sötétség elég okos ahhoz, hogy kezébe vegyen egy lámpást. És a sötétség ahogy kezébe vette a lámpást, bátran kihúzza magát, és azt mondja: „Látjátok, milyen világosság van itt?” De attól ő még sötétség, hogy a kezében lámpás van. Milyen érdekes, hogy a sötétség, amikor a kezébe veszi a lámpást, és mutogat a lámpásra, miközben ő megmarad sötétnek lenni, nem egyszer éppen ezért azzal a fénnyel saját magát szereti megvilágítani, hogy mindenki lássa őt, miközben lényegileg a tanítványságnak valamilyen egészen más az iránya.

    Tehát amikor a hegyre épült városról van szó, vagy a lámpatartóra tett lámpásról, akkor nem valami látszatkeltésről van szó. Hanem… és akkor ez már itt a második gondolat. Sokkal többről, mint valami puszta látványosságról. Ezért a tanítványság, és a tanítványságból fakadó lelkesültség, vagy legalábbis vágy, ahogyan mondjuk: a hegyre épült város ott van a hegy tetején, és azt mondja: „De tudjátok, nekem nagyon jó itt, egyszerűen jó itt.” Ő nem agitál arra, hogy mindenki építsen a hegyre, ez nem egy propaganda, amit elvégez, nem egy ideológia alapján mondja, amit mond – egyszerűen ott van. És a lámpatartóra tett lámpás is egyszerűen ott van.

    Az a vágy, ami a tanítványokban élhet, hogy amikor mi egyszerűen ott vagyunk, ahova az Isten szánt bennünket, tulajdonképpen ez bőven elég. Ez elég, ahogyan a hegyre épült város ott van, ahol őneki a helye van, és egyszer csak az emberek fölnéznek, és azt mondják: „Tyű, ez milyen jó helyen van. Hadd menjek oda föl! Hadd nézzek körbe!” Vagy látjuk a lámpást, és azt mondjuk: „Hú, azért ez a lámpás, ez egy jó dolog, hú, ez egy jó dolog.” És elkezdünk valahogy töprengeni ezen: „Há, azért mi lenne lámpás nélkül? De jó, hogy van! De jó, hogy már milyen régóta van!” Jó, ezt se akarnám hosszabban mondani.

    Azután a harmadik gondolat: Sokkal több, mint valami hatáskeltés. Nem azért épül a hegyre, hogy hatást keltsen. A lámpás sem azért világít, hogy sziporkázzék. Valami többről van itt szó. Nem hatáskeltés, hanem saját lényegének a megélése és kifejezése. A tanítványság nem valami külön térítő munkát jelent, hanem azt jelenti, hogy az ember a lényegét megéli, és az kifejezésre jut. Tulajdonképpen anélkül jut kifejezésre, hogy azt különösebben ki akarnánk fejezni. Egyszerűen csak a lényeghez hozzátartozik, hogy az olyan, amilyen, mint ahogy a lámpának fénye van, és a hegyre épült város látszik. Amikor a lényegét éli, akkor tulajdonképpen már meg is teszi azt, amit így nevezünk aztán, hogy evangelizáció.

    Hogy visszautaljak a múlt heti beszédre, tudjátok, Cathy Freemant emlegettem, olimpiai bajnok Sydneyben 2000-ben 400 méteres síkfutás. Kérdeztem, hogy most mivel foglalkozik, és akkor tudom, hogy ezt említettem, hogy egy alapítványt hozott létre, 1600 őslakos gyereknek a tanulását segítik. Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg ezt a klasszikus kérdést, de nem a klasszikussága miatt, hanem mert érdekelt. Kérdeztem tőle, hogy: „Mondd csak, és ezzel mi a célotok? De mi a ti célotok? Értem, hogy 1600 gyerek, hogy megtanuljanak angolul, hogy iskolába járjanak, értem. De mi a cél?” Cathy Freeman gondolkozás nélkül a következőt mondta: „A cél az, hogy az a húsz ember, aki az alapítványnál dolgozik, becsülje egymást.” Ez lenyűgöző, hát ez olyan tényleg, mint amikor fölkapcsolják a villanyt. Ez mit jelent? Hogy amikor azt mondja, hogy „Elmegyünk 1600 gyerekhez, hogy az ő életük több legyen.”, akkor az nem valami agitáció, propaganda, valami… Értitek, nem is akarom ezt mondani. Hanem ez a húsz ember megéli azt, hogy mit jelent, hogy mi becsüljük egymást, pedig különbözünk, pedig néha nem értünk egyet, pedig néha egészen más stratégiát gondolunk helyesnek. És ezt se akarom most hosszabban ragozni. Húsz ember, aki nem egyforma. És amikor ez a húsz ember megéli a húszemberségnek a közösségi lényegét, hogy mi együtt, hogy akkor abból a lényegből fakad majd valami, amit aztán sokezer kilométerrel odébb tesznek. Ezt se akarnám hosszabban mondani, de kétség kívül, hogy a lámpaságunk, ez a tanítványságnak a sajátos képe akkor több, mint látszatkeltés, több, mint hatáskeltés, hanem a saját lényegünk megélése és kifejezése.

    A következő gondolat így szól: Sokkal-sokkal többről van itt szó, mint arról, hogy harcolunk a sötéttel. Inkább azt mondhatnám, hogy amikor a lámpát meggyújtjuk, ez a mi emberi gondolatunk, hogy a lámpa, vagy a fény harcol a sötéttel. Miért harcolna? A lámpának az a lényege, hogy világít, és a gyertyának is az a lényege, hogy világít. Mi gondoljuk el ezt harcként, ez nem harc, hanem ő egyszerűen a lényegét fejezi ki. Kifejezi azt, ami. Sőt, ha már a gyertyának a fejével gondolkozom, azt mondhatnám, hogy a gyertya nem harcol a sötéttel, hanem a sötétben ébred rá, hogy mi a dolga. Hogy a sötétben ismeri föl, hogy mi a küldetése. Hogy a sötét világosítja meg számára azt, hogy mit érdemes tennie, hogy mi az értéke vagy a szépsége. Nem harcol a sötéttel, hanem a sötéttel való találkozása révén sokkal mélyebben megérti, hogy mire van kitalálva.

    Hogyha ez most egy gyerekmise lenne, de nem az, – ha egy gyerekmise lenne, akkor most írtam volna egy mesét. De most megkíméltem a gyerekeket ettől a mesétől, de megkapjátok ti. Arra gondolok, de persze, most nem fogom így, meseként elmondani, hogy mondjuk kezdő gyertyaként az a kezdő gyertya, el tudom képzelni, vagy az a lámpás, hogy hihetetlenül izgatott attól, hogy majd mikor kapcsolják őt föl, mikor gyújtják meg, és akkor nagyon élvezi, hogy ezt ő tudja, hihetetlenül lelkes, és nagyon büszke magára. Aztán szépen lassan ez elmélyül benne, és mivel fog foglalkozni? Azzal, hogy kétség kívül, ő elég rendkívüli, jaj, és ezért nagyon megérdemli, hogy őt megbecsüljék, ugye, mert hát a sötétben azért ő tudja ám ezt, nem akárki. Akkor a lámpa, vagy a mécses, vagy a gyertya egy ideig hihetetlenül el van telve önmagával, a saját szépségével, és értékével, és hogy őt becsüljék meg. Tudjátok, mikor jön a fordulat a gyertya életében? Mikor a Kálmán a sekrestyében fölkapcsolja a lámpát. Az a kérdésem a három kis gyertyánktól ott, hogy ez most nektek milyen? El tudom képzelni, hogy a három gyertya a pályafutása elején valami olyasmit mondana: „Hát, szóval! Életem legszörnyűbb napja. Szóval amikor itt fölkapcsolták ezt a rengeteg fényt, szinte megsemmisültem. Hát most derült ki, hogy nincs bennem semmi rendkívüli, szinte hasznavehetetlennek érzem magam. Hát, amit én tudok csinálni, hát szóval…”

    De a gyertyának a fénye, meg ez a hatalmas világosság minthogyha Istennek, és az embernek a kapcsolatát olyan szépen kifejezné. És hogyha ezt a történetet be szeretném fejezni, valahogy úgy fejezném be, hogy ezek a gyertyák itt az oltáron egyszer csak a következő gondolatra jutnak: „De várjunk csak! Tulajdonképpen nekem sem az az érdekes, hogy engem így becsülnek, úgy, meg én a gyertya, hanem tulajdonképpen ezt az egészet azért csináltam, hogy legyen világosság. Tulajdonképpen egész elmerültem abban, hogy én a gyertya vagyok, meg én a lámpa vagyok, és egyre szebb legyek, meg kívánatosabb. De most, hogy van itt ez a rengeteg fény, most rájöttem, tulajdonképpen hiszen kezdetek kezdetén én a fényért csináltam. Egész el is felejtkeztem erről.” És hogyha a gyertya tudja, hogy mi a lényege, akkor egy idő után hihetetlenül élvezi ezt a nagy fényt, mert azt mondja: „Én is ezt akartam. Hát pontosan ezért vagyok én is. De nagyszerű, hogy én a magam pici létezésével valahogy ehhez a nagyhoz hozzájárulok. Hát azért, valami sajátosságot így is képviselek, kétség kívül. Hiszen az egész lényegem az volt, ami most itt tündököl.” Ezért ez a gondolat valahogy így fejeződik be, hogy a gyertya és a lámpás, és az ember, ahogy átmegy ezen a fejlődésen, egyszer csak rájön, hogy: „De hát tulajdonképpen a fény volt a lényeg.” És hogy a gyertyának és a lámpásnak a lényege nem az, hogy ő gyertya, vagy lámpás, hanem hogy hozzájárul a fényhez. Milyen érdekes, hogy egyetlen gyertya sem tudja magát meggyújtani. Nem, a gyertya nem tudja magát meggyújtani. És hogy ezért minden gyertya, hogyha elég jó önismerettel rendelkezik, akkor meg lehet benne az a szerénység, hogy „Ó, hát én nagyon büszke lehetek arra, amit tudok. De ha nem gyújtanak meg, akkor hiába.”

    Záró gondolat. Sokkal többről van tehát szó a tanítványságban, mint valami önmegvalósításról. Nem önmegvalósításról van itt szó, hanem a saját lényegünk megéléséről, és arról, hogy egyszer csak rácsodálkozunk arra, hogy a lámpa nem egyszerűen csak meg akarja mutatni Istent, nem egyszerűen csak oda akar világítani, ide mutatni, oda, és amoda, hanem hogy a lámpa és a gyertya, hogy rajta keresztül jön a fény, hogy őrajta árad ez a fény. És hogy ez egész más, mint hogy az ember azt gondolja, hogy itt vagyok én pici ember, és majd mutogatok Istenre. Az ember ennél sokkal értékesebb. Az ember nem egyszerűen csak egy viaszhalmaz, valami kanóccal a közepén, amivel, ha valaki meggyújtja, még valami haszna is lehet, hanem még ez a kicsi gyertya is messze túlmutat önmagán, mert lényege a fény és nem a viasz meg a kanóc, tulajdonképpen rajta keresztül jön a fény. Ezért az embernek nem az a tanítványsága, hogy itt vagyunk a magunk töredékességében, és mutatjuk, hogy „Itt az Isten, ott az Isten.”, meg beszélünk róla, hanem egy bizalmi viszonyról van szó, és ebből a viszonyból egyszer csak valahogy az ember elkezd egy kicsit fényesebb lenni.

    Ezért, ha már most tanítványság, hadd hozzam ezt a szót, hogy térítés. Rosszul vagyok ettől a kifejezéstől, nyilván a hordalék miatt, ami rákerült. Most ha a beszédnek az összefüggésében „Most meg kellett térnie minden muszlimnak.” Legyenek-e keresztények? Hát szerintem nem ez a lényegi kérdés. A lényegibb kérdés az, hogy egy muszlim ember körül van-e világosság, vagy nincs. Az ateistáknak kereszténnyé kell-e lennie? Szerintem nem ez a lényegi kérdés, hanem hogy egy ateista ember körül van-e világosság, vagy nincs. És most végigvehetnénk a hindukkal, és végigvehetnénk a zsidó testvéreinkkel, és akárkivel, akármilyen csoportot, meg személyt megnevezhetnénk. Nem hinném, hogy az egyháznak az lenne a küldetése, hogy mindenki látványosan az egyház tagja legyen. Azt is mondhatnám, nem lesz mindenki hegyre épült város, mert valaki hegyre épült város lesz, a másik egy mécses lesz, amit föltesznek a gyertyatartóra, a harmadik pedig só lesz, ami ízt ad az ételnek, és tartósít. De nem leszünk egyformák. De mégis csak, ebben a három különbözőségben van valami közös. Például a sóban, hogy jó íze van, hogy az életet tartósítja. Nem is akarom ezt mondani (tovább). Amikor erre gondolunk, hogy tanítványság, ebből következő evangelizáció, és esetleg hozzátesszük ezt a szót, hogy térítés, akkor ez egyáltalán semmiféle erőszakosságot nem igényel. Nem volt egy túl okos mondat ez. De semmi köze az erőszakossághoz. Egyszerűen csak a gyertya adja a lényegét.

    És hogyha találkozunk bárkivel, és ekörül az ember körül világosság van, akkor tudhatjuk, hogy ő éppen most is valamit fölragyogtat abból, hogy van köze a Szentlélekhez. Akkor is, ha lámpa, akkor is, ha város, akkor is, ha só, van valami köze a Lélekhez. Ezért a záró gondolatom az így szól, hogy az ember létezése tulajdonképpen szólhat a nála kevesebbről, hogy mit ért el, meg mit gyűjtött, meg hírneves-e vagy nem, szólhat saját magáról. De az ember létezése szólhat Istenről, mint ahogy a gyertya létezése a világosságról szól, a só létezése a finom ételről szól. Most már nem akarom hosszabban mondani, nézzétek el nekem ezt a beszédet, csak annyit, hogy egy kérdéssel fejezném be szívem szerint. A kérdés így szól: Az életem mennyire szól Istenről?

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekUrunk bemutatása (Gyertyaszentelő Boldogasszony)

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    02

     

     

    „A gyermek pedig növekedett és erősödött, eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.”

    Azt mondja az evangélista, hogy a gyerkőc „növekedett és erősödött, s azután pedig egyre inkább bölccsé lett, és az Isten kedvét lelte benne”, a Mennyei Atyának örömet okozott, hogy ő van. Erről szeretnék beszélni, mégpedig azon az ünnepen, amelyben arról szólunk, és arról emlékezünk meg, hogy a törvénynek, de nem akármilyen törvénynek, a vallásos törvénynek, és előírásnak, és hagyománynak a mentén beviszik a kicsi Jézust a templomba, és ott bemutatják.

    Hadd mondjak el most egy nagyon röviden összefoglalt családtörténetet. Kíváncsi vagyok, hogy mikor melyikőtök ismeri föl, hogy ki az a gyerkőc, akiről most beszélni fogok. A nagyszülők Németországból vándorolnak ki az Egyesült Államokba, nagyon elkötelezett keresztény, vallásos életet élnek. A lányuk fiatal egyetemista, 22-23 éves, beleszeret az egyetemen egy ifjú tanársegédbe, aki történetesen egy szír származású muszlim vallású fiatalember. A szülők a vallási meggyőződésük miatt is nagyon tiltják ezt a kapcsolatot, és ellenzik. Majd pedig ez a fiatal hölgy, még mielőtt befejezné az egyetemet, megfogan, és fiúgyermeket szül, az elsőszülöttjét. Igen ám, de az apa azt mondja, most a nagypapáról beszélek, a nagypapa azt mondja a lányának: „Ide figyelj, lányom! Hogyha ezek után még meg is házasodsz ezzel az idegennel, akkor kitagadlak téged.” Ebből az következik a lánya számára, hogy elhatározza, hogy a gyereket örökbe adja. Igen ám, de nagyon meg akarja határozni azt, hogy ki lehet az örökbefogadó, ezért a legfontosabb szempontja az, hogy mindenképpen értelmiségiek legyenek, azért, hogy a gyerek egyetemre tudjon majd járni. Az első család, aki fönt van a listán, és jelentkezik itt az újszülött gyerekért, ők tényleg megfelelnek ezeknek a kritériumoknak, ámde kiderül számukra, hogy ez a gyerek bizony egy fiú, ők meg lányt akarnak, ezért visszautasítják ezt az újszülött kisfiút. Akkor telnek-múlnak a hetek, és a listán a következő személy, következő család, akik szívesen örökbe fogadnának valakit, ők sajnos nem felelnek meg a kritériumoknak, mert nem végeztek egyetemet, sőt, még érettségijük sincs. De ők nagyon szívesen látnák ezt a gyereket, és nagyon kedvükre lenne az, ha ez a gyerek ott nőhetne föl a családjukban. Ezért megalkusznak ezzel a fiatal édesanyával, aki akkor azt mondja: „Rendben van, de akkor már most, mostantól kezdve egy bankszámlára kezdjék gyűjteni a pénzt, hogy ez a fiú mindenképpen egyetemre tudjon járni.”

    Nem tudom, tudjátok-e, hogy kiről beszéltem, hogy ki ez a kisfiú? Úgy hívják, hogy Steve Jobs, az Apple alapítójáról beszéltem. Azért akartam őt idehozni, mert a történet úgy kezdődik, és aztán majd még egy mellékszálat hadd hozzak ide, hogy itt vannak a nagyszülők, akik valamilyen keresztény, valamilyen számukra keresztény-, vallásos hagyományra, vagy szokásra, vagy előírásra hivatkozva azt mondják, hogy ők nem akarják ezt a gyereket, nekik ez a gyerek: „Nem.” Aztán itt van a saját édesanyja, és a saját édesanyja pedig a szüleire hivatkozva, az előző nemzedékekre hivatkozva, a családi hagyományra hivatkozva szintén azt mondja a saját gyerekére, hogy: „Nem.” Azután ott van az első örökbefogadó pár, akik a saját álmaikra hivatkozva azt mondják erre a gyerekre, hogy: „Nem.” És a mellékszál pedig az, hogy amikor Steve Jobs már egy híres, és gazdag ember, akkor már mindenki arra számítana, hogy az apa végre fölveszi a kapcsolatot a saját fiával, de az apa nem veszi föl a kapcsolatot a saját fiával, mégpedig azért, mert azt mondja: „Nehogy még azt gondolja, hogy a pénze kell nekem.” Tehát a negyedik szempont pedig, hogy itt van egy apa, aki pedig azért mond nemet a fiára, mert valami ideologikus gondolat, valamilyen szempont, valami ki tudja, mi, megakadályozza őt ebben.

    Azért akartam ezt most így elmondani nektek, mert milyen észrevétlenül itt vannak nagyszülők, és szülők, apák és anyák, és itt vannak valakik, akik vágyakoznak a gyerek után, és talán föl se tűnik nekik, hogy mit jelent az, amikor nem hogy nem találják kedvüket egy gyerekben, hanem elutasítják őt. Talán a legfájdalmasabb, vagy a legszívetmarkolóbb az, amikor valamilyen vallásos indok alapján mondunk egy gyerekre nemet, ez egészen szívbe markoló.

    Az első gondolatom így szól: Azt mondja a szent író, hogy ez a gyerek – most Jézusról beszélek már – ez a kisgyerkőc egyszerűen csak erősödött és növekedett, és hogy egyre okosodott és bölcsebb lett, és ez már bőven elég volt ahhoz a Mennyei Atyának, hogy kedvét lelje benne. Milyen óriási nagy lehetőség az, hogy amikor a gyerekekről van szó, hogy akkor a kedvünket leljük bennük. Nézzétek el nekem, hogy én beszélek erről! Hát, mit tudom én? De talán csak annyi, hogy mondjuk tíz percig, legalább egy picit, hogy talán ezt elnézitek nekem.

    Az első gondolat mégis csak így szól: Mit jelent az, hogy az Isten kedvét találja valakiben? Azt jelenti, hogy ebben a szentírási történetben egyszerűen elég az, hogy erre a gyerekre a szülei igent mondanak, bár az apa kiléte azért kicsit problémás, nem pont úgy van, ahogy az álmaikban szerepelt, kicsit megterheli őket. Azután sem pont úgy vannak a dolgok, ahogy ők azt gondolták. És persze, a vallási hagyománynak megfelelnek, de hát a gyerek nem nagyon felel meg különböző hagyományoknak. Úgy tűnik, egy kicsit valahogy kinövi ezeket a kereteket. Milyen nagyszerű dolog, ha szülőként egyszerűen csak kedvemet tudom lelni benne, hogy van, abban, hogy növekszik, és hogy erősödik. És egyszerűen csak ahogy ott kedvünket leljük benne, hát már ettől bölcsebb lesz, és kezdi megérteni az életnek a lényegét.

    Az első gondolatom tehát az, hogy mennyire nem is magától értetődő még az sem, hogy a saját gyerekeinkben a kedvünket tudjuk-e lelni. És hogy amikor nem leljük kedvünket a saját gyerekeinkben, hogy akkor ez nem egyszer föl se tűnik nekünk, mégpedig azért, mert lehetnek nagyon erős vallási megfontolásaink, hagyományok, és az őseink, és az örökségünk, és ideológiák, és ki tudja micsoda. Beleértve a saját álmainkat is, amik megakadályoznak bennünket abban, hogy a saját gyerekeinkben a kedvünket leljük.

    Tudom, hogy ezt a történetet el-elmondom nektek, de megint csak annyira szíven ütött, valószínű, hogy jól is esik elmondani akár még többször is. Az a kedves ismerősöm, gyerekorvos azt mondja, hogy néhány évvel ezelőtt már bevezetett egy szokást, mert az élet ezt kívánta tőle. A szokás így hangzik, hogy amikor beérkezik már oda a rendelőbe, ott a közvetlen közelében a gyerek az anyukával, vagy apukával, akkor nem azzal kezdi, hogy akkor elkezdi megvizsgálni, vagy kezelni, hanem azzal kezdődik a találkozás, hogy azt mondja az édesanyának, vagy az apukának, hogy legyen szíves, ameddig ő vizsgál, vagy kezel, hagyja a mobiltelefonját, mert a gyereknek fontos lesz majd az, hogy legalább a szemkontaktust föl tudja venni apuval, vagy anyuval. De hogyha a vizsgálat, vagy kezelés alatt a telefont fogja nézni, akkor ez a gyerek számára lehetetlen lesz. Miért akartam ezt idehozni? Azért, mert föl se tűnik az, hogy nem leljük kedvünket, örömünket a saját gyerekeinkben. Föl se tűnik, hogy ez így van, hogy valamilyen szempont – vallási, ideológiai, ki tudja mi – képes bennünket ebben megakadályozni. Az első gondolat tehát ez.

    A második. Most hadd tegyek még egy lépést! Ó, hát már az se olyan könnyű, hogy a saját gyerekeinkben megtanuljuk a kedvünket lelni, segíteni őket, hadd erősödjenek, növekedjenek. Tudjátok, Ausztráliában voltam, és találkoztam Cathy Freemannel. Ez nekem egy nagy élmény volt, mert a sydneyi olimpián Cathy Freeman megnyerte a 400m-es síkfutást, tehát egy olimpiai bajnoknő. De nem csak ezért volt nekem fontos ez a találkozás, hanem azért is, mert Cathy Freeman ausztrál őslakos származású, és ezért az őslakosoknak egy nemzeti szimbóluma. De nem pusztán csak emiatt volt fontos ez a találkozás, hanem amiatt, amit most el szeretnék mondani. Mert Cathy Freeman miután a sportpályafutását befejezte, akkor nem a sikerének a fényében jön-megy itt a Földön, hanem létrehozott egy alapítványt. Az alapítvány jelenleg, most ez a legfrissebb, amiket ő elmondott nekem, 1600 ausztrál őslakos gyereknek a taníttatását biztosítja, olyanoknak, akik egyébként nem tanulnának, nem vennének részt az iskolai életben, akik angolul se tanulnának meg a legnagyobb valószínűséggel. Tehát olyan hátrányokkal élnének, amik egy idő után behozhatatlanok.

    A második gondolatom ez. De nagy dolog, hogyha megtanuljuk kedvünket lelni a saját gyerekeinkben, akkor is, ha már nagyobbak. Aztán a második lépés, mikor elkezdjük kedvünket lelni legalább a hasonló gyerekekben, akikről azt mondjuk, ahogy itt a szentleckében elhangzott, hát olyan közös vér, meg a közös test, szóval, na, legalább olyan hasonlók. Már nem a mieink, de legalább azt tudjuk mondani, hogy na, hát ránézésre is, közünk van egymáshoz.

    A második gondolat tehát ez, és Cathy Freeman elmondta nekem, mert rákérdeztem arra, hogy amikor fönn állt az olimpiai bajnoki dobogón, hogy akkor ez számára csak siker volt, vagy valami más is? Azt mesélte nekem, hogy ő egyáltalán azért kezdett el futni, mert a testvére beteg volt. És a testvére egy mozgásszervi betegségben szenved, és nem tudott se jól járni, főképpen nem futni. Azt mondja Cathy Freeman, hogy amikor ő már elkezdett futkorászni, és szaladt, akkor egyszer csak rádöbbent arra, a testvérére nézve, hogy: „Hát ő még futni se tud.” Akkor rájött, hogy ő már gyerekként milyen hálás azért, hogy futhat. Akkor rájött: „Hát, ha futhatok, akkor futok. Hát, és hogyha futhatok, akkor miért ne futhatnék gyorsabban?” És akkor így egyre erősödött, és növekedett az a gyerek.

    A második gondolatot így szeretném befejezni: Amikor ott állt az olimpiai bajnoki dobogónak a tetején, akkor azt mondta: „Persze, hogy nem csak a saját sikeremre gondoltam, hanem a testvéremre, aki nem tud futni. Mert ha a testvérem nem jelentett volna nekem semmit, akkor most én nem állnék itt. De nekem számított, hogy ő nem tud futni. Hát, majd akkor futok én.” Azt mondta: „És természetesen akkor ott volt bennem az, hogy ez nem is csak az én győzelmem, hanem sokaké, akik sosem fognak győztesként állni ezen a Föld nevű bolygón, hanem valahogy mindig vesztesként fognak ott állni.” Tehát a második gondolat így szól. Ha ennek az ünnepnek ezt a sajátos emberi üzenetét közel engedjük magunkhoz, hogy elkezdünk jól bánni azokkal a gyerekekkel, akik nem a mieink, de hát úgy rájuk nézünk, és azt mondjuk: „Na, hát azért csak olyan hasonlóak, mint mi.”

    De hát szörnyű lenne itt befejezni ezt a beszédet. Mert a harmadik lépés az, amikor egyszer csak rácsodálkozunk arra, hogy tulajdonképpen jól bánhatnánk minden gyerekkel. Milyen sokat tudunk vívódni azon, hogy hogyan éljünk, hogy hogyan valósítsuk meg magunkat, hogy miképp érdemes élni. A mai evangéliumból talán egy nagyon egyszerű mondat áll elénk, ez pedig akár így is szólhat, hogy egész biztos érdemes úgy élni, hogy az a következő nemzedéknek jó legyen. Lehet, hogyha semmi mást nem tennénk itt a Földön, ha nem tudnánk semmilyen erkölcsi megfontolásról, csak erről az egyről: „Éljünk úgy, hogy az jó legyen a következő nemzedéknek! Hogy a következő nemzedék az életben kedvét tudja lelni.” Ezért a harmadik gondolat már így szól. Ha ennek az ünnepnek a tartalmát közel engedjük magunkhoz, de nagy dolog az, hogy megpróbálunk elkezdeni jól bánni az egész következő nemzedékkel.

    Biztos ti is olvastatok, és hallottatok, hiszen ezt tesszük olyan sokat, nagyon gyönyörű történetekről, mikor úgy adódik az élet, hogy a zsidó édesanya megszoptatja a palesztin csecsemőt, mert a palesztin édesanya éppen nem tudja. Vagy a keresztény édesanya szoptatja meg a zsidó csecsemőt, vagy a palesztin édesanya szoptatja meg a zsidó gyereket. Egyszerűen azért, mert gyerek.

    A záró gondolatom így szól. Jézust behozzák a templomba, bár nem úgy alakultak a dolgok, ahogy az álmaik szerint ez volt, bemutatják őt, és utána úgy élnek, hogy az a gyerek tud erősödni, tud növekedni, okosodik is, és az Isten kedvét leli ebben a folyamatban.

    Olyan szívesen sóhajtoznék egyet-kettőt, és élnék veletek együtt úgy, hogy körülöttünk a gyerekek erősödjenek és növekedjenek, okosodjanak. De nem azért, mert mi példát mutatunk nekik, ugyan már. Zárásképpen hadd emlegessem meg Ranschburg tanár urat, aki azt mondta az apukáknak és anyukáknak: „Ugye tudjátok, hogy a gyerekeitek nem hallgatnak rátok, hanem nézik, hogyan éltek.” Ezért a gyerekeinknek nem példát kell mutatni, hanem úgy élni, ahogy érdemes, ’oszt úgyis olyan pontosan fogják tudni, hogy mi volt a szüleik bölcsessége. Ezért, hogyha szeretnénk, hogy a gyerekeink egyre nagyobb bölcsességre jussanak, akkor érdemes talán úgy élnünk, az összes gyerekre vonatkozóan, hogy ők kedvüket leljék az életben.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédek „Az Ige testté lett.”Jn 1,1-5.9-14 - Karácsony 2. vasárnapja

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    05

    „Az Ige testté lett.” Szó szerint: az Ige hússá lett, közöttünk élt, a szó szerinti fordítás alapján mondhatjuk, itt, köztünk ütötte föl a sátrát. Azután, ahogy az evangélium eleje ezt hangsúlyozza, és ebbe a világba jött, erre a Földre érkezett, abba a világba, ahol mi itt emberek vagyunk. Arról szeretnék most beszélni, hogyha Isten ember lett, és hússá lett, és a sátrát fölállította közöttünk, hogy velünk legyen, akkor úgy tűnik, hogy a testnek igencsak kiemelkedő, és nagy jelentősége van Isten szemében is, mert azt mondta: „Meg szeretnék testesülni, hússá-vérré szeretnék lenni.” Ezért tehát – most mondjuk talán így, egyszerűen – az istenkapcsolatunk, és a testünk néhány nagyon egyszerű összefüggéséről szeretnék beszélni.

    Az első gondolat rögtön így szól: A testünkhöz fűződő viszonyunk jó lehetőséget ad arra, hogy egyre pontosabban meg tudjuk különböztetni azt, hogy mi az önzés, és mi önmagunk szeretete. Hogy mi a különbség aközött, hogy valaki maga körül forog, énimádó módon akár, vagy önmagát és a testét elkényezteti, vagy pedig egyszerűen csak jól bánik a testével, és megadja neki azt, amire szüksége van, már csak azért is, mert a testünkben zajlik az istenkapcsolatunk. Ahogy szokták ezt mondani: „Lelki életet élünk.” Hát, a lelki életünk is a testünkben zajlik. Ahogy egy nagyon neves XX. századi lelki ember ezt írta és mondta, azt mondja, a lelki életnek három alapja van: egyik az alvás, második az evés, harmadik a csönd. A bencés hagyomány, ami hohó, ott is újból és újból beszélnek arról, hogy a rendes szerzetes rendesen alszik, figyel az emésztésére, a pihenésére, a kikapcsolódására, a munkavégzésére, a testére.

    Nem akarom ezt most már jobban igazolni, szeretném csak röviden egy-egy gondolat. Még pedig azért, mert nagyon gyakran a jéghegy csúcsa az, hogy ingerült vagyok, vagy feszült vagyok, nem volt kedvem, kiabáltam vele, nem szerettem őt rendesen, nem törődtem vele, nem bántam vele jól. És mindezek a folyamatok lehet, hogy már sokkal-sokkal hamarabb elkezdődtek a testünkben. Ezért, ha a testünkkel megfelelő módon bánunk, nagyon sok mindent meg tudunk előzni. Ezért tehát mondom egymás után a gondolatokat.

    Tulajdonképpen, ha egyetlen szóban össze kellene foglalni, akkor a testünkkel jól bánni az azt jelenti, hogy máris elkezdtük gyakorolni a mértékletesség erényét. Mert az ember a testét is képes kizsákmányolni, ahogyan a Földet, vagy emberi kapcsolatokat, vagy egy munkáltató a munkavállalót. Az ember a testével is bánhat úgy, mint ahogy egy kultúra akár a Földdel. Tehát képesek vagyunk kizsákmányolni a testünket, vagy képesek vagyunk elhanyagolni a testünket. És a harmadik nem túl kívánatos út, képesek vagyunk elkényeztetni a testünket, magunk körül, a testünk körül túl sokat időzve és forogva. Ahogyan ezt egy pszichiátertől hallottam, a ma embere, amikor azt nézik, hogy milyen jellegzetességeket mutat, és milyen mértékben a nárcizmussal, az önimádattal összefüggésben, szorosan akár a testéhez fűződő folyamatos, állandó viszonyban, hogy az a mérték, ami ma a társadalom nagy részét jellemzi, a ’80-as években nárcisztikus személyiségzavarnak minősült volna.

    Tehát a három zsákutcánk, (az első) a test elkényeztetése, a második az elhanyagolása, a harmadik a kizsigerelése, a kizsákmányolása.

    Ezért, ha a testünkkel elkezdünk jól bánni, megadjuk neki azt, amire szüksége van, az egy jó istenkapcsolatnak az alapja. Akkor mit jelent ez még most még konkrétabban? Először is az alvás. Tudjuk azt, hogy legalább hat órára szükségünk van, de van, akinek hét és nyolc. A ma embere kevesebbet alszik, mint száz, meg kétszáz évvel ezelőtt. Mondhatnánk azt, hogy „Hát persze, mert hatékonyak vagyunk.” A probléma viszont inkább a krónikus kialvatlanság. Amikor az ember kialvatlan, nagyon egyszerűen, hogy rögtön összekössem a lelki életnek bizonyos elemeivel, a kialvatlan ember, főleg a krónikusan kialvatlan embernek a pszichés funkciói nem működnek már túl jól. Ezért, ha semmi mást nem tennénk, csak tisztességesen aludnánk, nagyon sok bűnnek elejét tudnánk venni. Mikor egy kedves édesanya két-három gyerekkel azt mondja, hogy: „Kiabáltam, és veszekedtem, és rácsaptam a fenekére…”, akkor majdnem biztos vagyok benne, hogy neki aludnia kéne. Nem szidnia magát, hanem aludnia. Nem akarom hosszabban, az idő miatt, ugyebár, mert a testünk azt elég jól szokta érzékelni. Tehát az első: megfelelő mennyiségű alvás.

    Annyira bennem van, Gabriel García Márquez, mikor már haldoklott, kérdezték tőle, mit csinálna másképpen, és Márquez, akire nagyon fölnézek, nagyszerű írónak tekintem, ő azt mondta: „Hát, most így visszanézve, kevesebbet aludnék.” Bárcsak ez így működne! Az alváson nem érdemes spórolni, a megfelelő alváson, mégpedig azért, mert különben nem tudunk erőnk teljében létezni, a kapcsolatainkban nem tudunk úgy lenni, ahogyan érdemes volna. És a háttérben egyetlen picinyke szempont: krónikus kialvatlanság.

    A második gondolat: Az evés, a megfelelő étkezés. Tulajdonképpen az étkezés egy cifra dolog, mégpedig azért, mert a ma emberét, megint csak a húsz-harminc évvel ezelőttivel összefüggésben, sokkal magasabb szorongásszint jellemzi. Ezért aztán érdekes módon, az evésnek igencsak kitüntetett szerepe lesz, mégpedig azért, mert az evéssel nagyon egyszerű módon tudjuk az egyébként elég magas szorongásszintünket oldani. De a hozzáértők azt mondják, hogy inkább kellene a szorongással valamit mit kezdeni, nem pedig rögtön enni, mert az evéssel pontosan elütjük, és befedjük azt a sok témát, amivel viszont érdemes volna foglalkozni. Úgy mondta ezt egy pszichiáter, hogy a ma embere, hogyha éppen csalódott, akkor eszik, ha fél, akkor iszik, hogyha dühös, akkor eszik, hogyha frusztrált, akkor eszik és iszik, ha örül, akkor is eszik és iszik. Ennek meg a másik oldala az, hogy az evés, és az evéssel összefüggésben lévő sajátos szabályaink, amelyeket mi alkotunk meg, pszeudovallásként tudnak működni. Mégpedig azért, mert az evés állandó témánk, hiszen naponta többször csináljuk, hogy mit eszünk, és hogy eszünk, és tulajdonképpen szorongásoldásról van szó, mert strukturáljuk a napunkat és az életünket. Megint csak sokkal előre mutatóbb lenne az, ha az evés maradna evés, és minden, ami miatt eszünk, amikor meg nem kéne, azzal valamit igazából kezdenénk, hatékonyan.

    A következő gondolat így szól: ez pedig a pihenés. Pihenésre igencsak szükségünk van. És ide hadd vegyem rögtön a pihenéshez, hogyha szeretnénk kreatívak lenni, márpedig a kreatív, alkotó munkához, vagy hogy az emberi viszonyainkban tudjunk kreatívak lenni. Márpedig az emberi viszonyainkban előbb-utóbb sok konfliktusunk lesz. Ezek a konfliktusok el szoktak mérgesedni, főleg most a családi konfliktusok. A férj-feleség konfliktusra gondolok. Azok szinte mindig elmérgesednek bizonyos pontokon, és az azokból való kilábalás kreativitást igényel. Ahhoz, hogy az agyunk elég pihent és friss legyen, hogy egyáltalán új és eredeti ötleteink tudjanak lenni, hogy egyáltalán motiváltak legyünk, és kedvünk legyen ehhez, szükséges megfelelő mennyiséget aludni, és közben pedig a pihenéssel, ahogy ezt megint csak a hozzáértők mondják: „A kreativitásnak része a bambulás is.” Amikor valaki csak úgy van, és úgy élvezi, hogy süt a nap, és nézzük a természetet, az látszólag kidobott idő. Valójában megteremtjük az agyunk számára azt, hogy amikor szükséges lesz valami eredeti megoldásra találni, mert a rutin az a pusztulatba visz, akkor az agyunk készen áll rá.

    A következő gondolat a pihenéssel összefüggésben még. Ugye ti tudjátok, hogy amikor elkezdünk krónikusan, már hosszú távon fáradtak lenni, kizsigereltek lenni, lepusztultak lenni, akkor egyszer csak majdnem mindig ez természetesen megtörténik, megpróbáljuk magunkat fölfrissíteni a függőségeinkkel. Amikor valaki nem alszik eleget, és nem pihen eleget, akkor a kizsigereltség, a fáradtság az oda vezet, hogy elveszítjük az egyensúlyunkat. És hogy az egyensúlyunkat megtaláljuk, elkezdünk a függőségeinkből táplálkozni, azért, mert a függőségek nagyon gyorsan adnak egy pici tápanyagot, nem csak a testnek, hanem valamiképpen a léleknek. Ez pedig azt jelenti, hogy a krónikus kialvatlanság és fáradtság, és kizsigereltség miatt föl fognak erősödni a függőségeink. És a függőségeink, kinek mi, mindenkinek több is szokott lenni, a függőségeinkkel az a probléma, ahogyan azok elhatalmasodnak, tulajdonképpen már nem sok minden számít. És e mögött az van, hogy hosszú távú egyensúlyvesztésbe kerültünk.

    A következő gondolat: a kikapcsolódás. A kikapcsolódás például, nem tudom, ti tudjátok-e, hogy ahhoz, hogy egy stressz állapotból az emberi test meg tudjon nyugodni – most hadd beszéljek a férfiakról, mert a férfiak stressztűrő képessége gyöngébb, mint a nőké. Tudjátok-e férfi társaim, hogy egy komoly stressz állapot után a férfi testnek mennyi idő kell ahhoz, hogy visszataláljon egy megfelelő, szokásos hormonális nyugalmi állapotba? A helyes válasz így szól, hogy minimum kettő óra, de a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének kutatása szerint alkati kérdés is, vannak férfiak, akiknek három-négy órába is telik.

    Van egy jó hírem. Ahhoz, hogy az emberi lélek visszataláljon egy egyensúlyba egy érzelmileg nagyon nehéz helyzetből, minimum fél óra, de fél óra már elég lehet. Ez a következőt jelenti: Ha valaki szeretne igényes lelkiéletet élni, akkor az azt jelenti, hogy az imaéletnek a minimális ideje fél óra. Mert fél óra kell ahhoz, hogy egyáltalán olyan állapotba kerüljek, ahol az imádságom nem csak arról szól, hogy: „Aj, Uram!”, hanem valami többről is. Esetleg, hogy én még meg is tudjak hallani valakit, vagy valamit. Az fél óra. Azért fél óra, mert a lelkemnek kell fél óra, míg magára talál, nem hogy Istenre. Mert Isten ott van az imádságomban, én nem vagyok ott. Tehát az fél óra.

    Most megint eszembe jutott egy másik nagy lelki író, XX. századi ő is. Ő például, mikor rájött, hogy a testében zajlik a lelki élete, onnantól kezdve minden nap fél óra intenzív sétát iktatott be az életébe. Ezért tehát a következő gondolat: a mozgás. Mozgás nélkül nem nagyon létezik egészséges lelki élet, kivéve egy-egy zseninek. A mozgás az összes finomabb funkciónkat karbantartja. Ezért, ha szeretnénk az érzelmi életünkkel, az érzelmi állapotainkkal egész jól elbánni, akkor, ha valamit érdemes csinálni, az a rendszeres mozgás. Különben rendszeres mozgás nélkül állandósulnak a kifáradtságnak és a kimerültségnek a következtében, állandósulnak a negatív érzelmi állapotok. A papnak hiába jön újból és újból a mondat: „Olyan, mindig olyan feszült vagyok, olyan ingerült vagyok, olyan könnyen fölcsattanok, türelmetlen vagyok.” Hát persze, hogy az vagyok, de az már valaminek a tünete, az egy folyamatnak a vége, és abból jön aztán valami, amit meg szoktunk gyónni. Ezért, ha valamit érdemes tenni ahhoz, hogy az érzelmi életünket elég jól kordában tartsuk, az napi fél óra mozgás minimum, de lehet több is. Nem muszáj sportolni, de egy olyan jóleső, intenzívebb sétára szüksége volna a testünknek ahhoz, hogy a lelkünk jól legyen benne.

    Hadd hozzak ide még egyet. Például elalvás előtt fél órával már nem érdemes képernyőt nézni, mert az agyunk azzal sem tud mit kezdeni. Lehet, hogy leoltottuk a lámpát, és az agyunk még megpróbál magára találni. Ezért például lefekvés előtt fél órával már nem kéne képernyőt nézni. Azért, mert amikor az ember képernyőt néz, akkor belül az önstabilizáló folyamatok nem igazán működnek. Nem, hogy a napnak az eseményeit nem dolgozzuk aközben föl, miközben képeket nézünk, hanem a képek által keltett érzéseket sem dolgozzuk föl, miközben egy újabb képet nézünk. (Egészségedre!) A testben vagyunk. Jó, ezt sem szeretném hosszabban.

    Akkor, talán egy utolsó gondolat, vagy talán kettő. Ez pedig, ha már a férfiakról beszéltem, akkor a nőkről is. A mi kultúránkban kétszer annyi depressziós nő van, mint férfi. Ennek az egyik oka a testhez fűződő másféle viszonya a nőknek, mint a férfiaknak. Ahogyan mi a stresszt bírjuk kevésbé, és nehezebben állunk talpra, úgy a hölgyek nagy nehézsége az, hogyha egy olyan testképet igyekszik megvalósítani, vagy mindenképpen olyan ideálokkal próbálja magát szembesíteni, és azoknak nekifeszülni, amelyek esetleg anatómiailag is elérhetetlenek. A depresszió egyik kulcsa, hogy kétszer annyi nő depressziós, mint férfi, hogy a nők zöme, 90% fölötti eredményeink vannak, azt tükrözi, hogy nem vagyunk jóban a testünkkel. Nagyon nehéz úgy jóban lenni a lelkünkkel, hogyha utáljuk a testünket. Szeretni magamat, miközben a testemet megvetem, vagy a testemet lenézem, vagy a testemet akadálynak tekintem az Istenhez fűződő kapcsolat szempontjából.

    Akkor a záró történet. Nem is tudom, hogy történet-e, persze, megint egy kutatásból mondom ezt. Még ha elég nagy stresszben is vagyunk, márpedig általában abban vagyunk, ha ki tudunk menni a természetbe, a természet regenerálja az emberi lelket. És a mozgás, és a természettel való szoros viszony az egyik legzseniálisabb megelőzése annak, hogy depresszióssá váljunk, hogy kizsigerelten ne tudjunk már örülni senkinek és semminek.

    Bizonyára ezt hosszabban is mondhatnám, de nem akarom, mert ez nem egy életvezetési tanácsadó félóra. Ámde, ha az Ige testté lett, egész biztos vagyok benne, hogy Jézusnak jó viszonya volt a testével. És azért vagyok benne biztos, mert ismerjük annyira a szentírást, hogy amikor a kicsi lányt föltámasztja a halálból, akkor azt mondja a körülállóknak, akik így vannak, hogy: „Adjatok enni neki! Hát most jött vissza a halálból, valószínű éhes.” És amikor az apostolok jönnek lelkesedve, hogy ördögöket űztek ki, akkor meg azt mondja nekik: „Gyertek, húzódjunk el, hogy pihenjetek!”

    Szóval, a lelki élet a testünkben zajlik, és nem érdemes ötven évig azt mondani, hogy: „Tudom, türelmesebbnek kellett volna lennem. Tudom, nem kéne fölkapnom a vizet. Tudom, én is olyan ingerült és feszült szoktam lenni.” Az a megrendítő számomra, még ha nem is könnyű ezt kivitelezni, de nagyon sok végtelenül egyszerű dolgot mondhatunk, hogy a lelki életünk jó alapokra kerüljön.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekLk 2,16-21 - Szűz Mária, Isten anyja

    Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    01

     

     

    A naptári év kezdetén szoktunk gondolkozni, beszélgetni, vagy akár bajlódni arról, vagy azzal kapcsolatosan, hogy mi az, amit befejezünk, mi az, amit újrakezdünk, milyen változás néz ki, vagy miben akarunk változtatni, esetleg fogadalmat tenni. Na, nem is erről szeretnék beszélni, hanem pont arról, ami talán egy ünnepen igazán izgalmas, hogy hogyan tudja az ember, miközben jelképesen az egyik lábával az időnek a foglya, a mozgásnak a foglya, annak, hogy megy az élet, és megy az idő, és mi valahogy ebben benne vagyunk, és ha akarjuk, ha nem, ez így van. De valahogy a másik lábunkkal az örökkévalóságban is állunk. Mi, akik azt mondjuk, hogy örök élet, és örök üdvösség, hogy mi, akik az ünnepeinkben valami maradandót ünneplünk, hogy hogyan tudjuk azt a hétköznapjainkban megragadni? Erről szeretnék most beszélni.

    Az első gondolat így szól: Minden, amit a múltban jól tettünk, ha visszagondolunk azokra a történésekre, eseményekre, cselekményekre, amit megcsináltunk, és jól csináltuk, és anélkül, hogy nagyképűek lennénk, vagy valamit egy kicsit átrajzolnánk, átszíneznénk és festenénk, azt tudjuk mondani: „Ezt ma sem tudnám jobban csinálni. Ezt jól csináltam.” Vagy azt tudom mondani, hogy: „Ma már jobban csinálnám, de akkor a legtöbb, ami kijött belőlem, az volt.” Minden, ami a múltunkban van, a szónak abban az értelmében, hogy elmúlt, tehát már tényszerű, és nem megváltoztatható, tulajdonképpen maradandó is. Ennek milyen gyönyörűséges lehetőségei vannak arra nézve, hogy mindig, amikor a jelenben vagyunk, tudhatjuk azt, hogy amit most csinálok, egy perc múlva már örök érvényű lesz, már maradandó lesz. Olyan értelemben is örömforrás lehet, hogy azt mondhatom, hogy: „Na, amit most megtettem, vagy ahogy visszanézek a napomra, ez a jó, ami velem történt, vagy amit nekem adott az élet, vagy esetleg én is hozzájárultam, elvehetetlen tőlem, mert már megtörtént.”

    Csak zárójel: Hogyha valaki azon aggódna, hogy: „Jól van, Feri, de a rosszal is így van.”, akkor ezt most már nem akarom kifejteni, csak idehozni, nehogy az aggodalom telepedjék rád, hogy akkor viszont megint átélhetjük azt, hogy a jelenben írunk ahhoz a helyzethez, kapcsolathoz, történethez egy új fejezetet, és onnantól kezdve azzal lesz vége. De erről már olyan sokat beszéltem, ezt most nem akarnám kifejteni.

    Tehát az első, hogyan tudjuk a magunk esendő, és időben álló módján megsejteni az örökkévalóságot? Hát úgy, hogy a jelenben átéljük azt, hogy az egy perc múlva már maradandó lesz. Ezért akármilyen furcsa is, de minden, ami a múltban van, bizonyos értelemben megmásíthatatlan, örökérvényű, és maradandó.

    Azután a másik gondolat: Megvan, amit így nevezhetnénk, a szubjektív örökérvényűség, vagy időtlenség, az élménynek az ideje. Mikor valaki egy önátadásban, valamiféle önfeledtségben úgy átadja magát, vagy úgy belefelejtkezünk valamibe, hogy még arról is elfelejtkezünk, hogy egyáltalán van idő, vagy hogy az időről kéne gondolkodnunk, vagy hogy ezzel most kellene számolgatnunk. Milyen csodásak azok a pillanatok, azok a helyzetek, az élmények és kapcsolatok, amikor kizökkenünk abból, hogy egy, és kettő, és három, és négy, és egy nap, és egy hónap, és egy év, és egyszer csak valami, olyan igazán áldott időtlenséget élünk át. Ez tehát a második gondolat.

    Nem tudom, hogy hogyan fog ez hangozni nektek, egy konferencián hallottam a következő számot. Serdülő fiatalokkal készült a kutatás, és a résztvevőket arról kérdezték, hogyha Messengeren küldenek egy üzenetet, mennyi idő után kezdenek el valamilyen rossz érzést átélni, ha nem érkezik válasz? Ez a rossz érzés, sok féle rossz érzés lehet düh, vagy bizonytalanság: „Hogyhogy nem válaszol? Nem szeret, nem vagyok fontos, nem törődik velem, nem veszi észre. Hogyhogy nem válaszol? Már nem számít neki.” Lehet szorongás, és aggodalom, és frusztráció, és egy csomó minden. Azért is mondtam még néhány mondatot, hogy ti közben gondolkozzatok, hogy a kutatásból mi derült ki. Az derült ki, hogy kettő perc. Nehéz úgy boldognak lenni, hogyha két perc a tűrési küszöböm, és két perc után már elkezdek zuhanni valahova, ahol nem jó lenni. „Most szeretnek, vagy fontos vagyok-e, vagy számít-e?”

    Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy a következő nemzedékekért milyen fajta szorongásom, vagy aggodalmam van. Mégpedig azért, mert úgy tűnik, hogy szinte már mindent az idővel kezdenek el mérni, nem a térrel, nem az élménnyel, nem a lényeggel, hanem az idővel. És hogyha te gyorsan válaszolsz, jó, akkor szeretsz. Ha azonnal válaszolsz, jó, akkor fontos vagyok neked. Ha abban a pillanatban, rögtön jön valami, jó, akkor meg tudok egy kicsit nyugodni. És amikor ebben a kutatásban megkérdezték azt a fiataloktól, hogy: „Mondjátok, el tudjátok azt képzelni, hogy szeret téged, és azért nem válaszolt, mert valami fontos dolga volt, vagy valami nagyon lényeges?” Akkor nagyon sokan azt mondták, hogy ez elképzelhetetlen. „Hát, hogy volna elképzelhető, mikor a telefonom mindig előttem van? Hát akármit csinálhat, tud nekem nyomni egy lájkot. Mi akadálya van ennek? Értjük, hogy valami mással foglalkozott, de ezt miért nem lehet csinálni?”

    Most a második gondolat az: Micsoda áldott időket élünk meg akkor, ha az élmény idejében vagyunk, ha valami olyasmiben, ahol pont ez nem számít. Átéljük annak a szabadságát, hogy nagyon is tudjuk, hogy megy az idő, de most egyszerűen nem, hogy nem számít, hanem nem is gondolunk rá, hogy számít-e, vagy nem, mert éppen átadtuk magunkat valamire.

    A harmadik gondolat. Ezt így mondja a teológia is, hogy a szent idő, a kairosz. A szent idő az, ahogyan Jézus is újból és újból elmondja ezt, hogy: „Beteljesedett az idő. Most van itt az idő.” Van ez a mondás, ti is biztos ismeritek, hogy kétszer ad, ki gyorsan ad, vagy duplán ad, ki gyorsan ad. Nem tudom, ennek mintájára hogyan kéne folytatni, hogy aki alkalmas időben ad, hogy az nem kétszereset ad, hanem nagyon sokszorosat, mikor valaki pont időben ad valamit.

    Nem tudom, hallottátok-e a híreket? Két kisfiú is született nulla óra nulla… nem tudom, nulla, nulla… egy perckor. Az egyik édesanyának a nyilatkozatát meghallgattam, nagyon kedvesen azt mondta: „Mindenki azon izgult, hogy még ne jöjjön, hogy csússzon át január elsejére, és sikerült.” Hát, nem tudom, hát de, azért… hát nem tudom, azóta is ezen derülök. Az édesanya örömén, hogy átcsusszant január elsejére. Hát persze, ennek is lehet örülni, de valószínű, hogy ennél van azért egy nagyobb öröm, hogyha az a baba akkor jön, amikor itt az ideje, amikor az pont időben van, amikor az a legjobbkor van. Amikor egyszer csak az a baba, ki tudja miért és hogyan, azt mondja: „Na most!”, és úgy nekiáll jönni. Micsoda szépség megélni azt, hogy tényleg van, hogy egy, és kettő, és három, és hétfő, és kedd, és szerda, és van olyan, hogy alkalmas idő. Az alkalmas időnek a legszebb világa a szent idő. Biztos nektek is vannak élményeitek, amikor úgy eltaláltátok az időt. És amikor eltaláljuk az időt, hah! Sokszor például a hölgyek és az urak nem mindig ugyanúgy gondolják, hogy mikor van az az idő, a leánykérés ideje, és a hölgy azt mondja: „Már régen itt az alkalmas idő.”, a férfi meg azt mondja: „Ej-haj!” Eszembe jutott egy zsinati teológus, II. Vatikáni zsinat. Azt mondta ez a teológus, szerintem maradandó, azt mondta ránk, most így értem, az egyházra vonatkoztatva: „Amikor a többség azt mondja, na ezzel még lehet várni, tudhatjuk, hogy már elkéstünk.” Tehát a harmadik gondolat így szól: Az alkalmas idő, nem csak jó helyen, jó időben, jókor tenni valami jót. És azután ennek a szépsége a szent idő, amikor azt éljük át, hogy Isten is úgy akarta, hogy ez most történjék.

    Negyedik gondolat. Így nevezhetnénk ezt, hogy a lényegi idő. Mi ez, hogy a lényegi idő? Ahogy beszéltem erről, hogy két percig bírom szorongás nélkül, aggodalom nélkül, harag nélkül, és az összes többi. A mai ünnepnek ez a neve: Szűz Mária, Isten anyja. De mi Isten gyermekei vagyunk. Ezért arra gondoltam, hogy minden édesanya ünnepelhetne egy picit a mai napon, és azt mondhatná, nem tudom: „Kovács Rozália, Isten gyermekének anyja.” Ez tulajdonképpen a szó szoros értelmében így van. Hogy minden egyes édesanya, minden egyes édesapa elmondhatja magáról, hogy ő Isten gyermekének az anyja, és Isten gyermekének az apja. Ez valami igazi, lényegi tartalom.

    Ezért a negyedik gondolat így szól: Mikor átélünk valami nagyon lényegit, mit szoktunk mondani? Párhuzamosan azt szoktuk mondani: „Kerül, amibe kerül.” Ugye, ha valami nagyon fontos nekünk, azt mondjuk: „Kerül, amibe kerül.” Az idővel kapcsolatban meg azt mondhatjuk, hogy: „Na, annyi, amennyi. Tart, ameddig tart.” Milyen nagy dolog, az életben, az emberi viszonyainkban, vagy valami lényegessel kapcsolatba azt mondani: „Most az órámat leveszem, és tart, ameddig tart.” Mert valami olyan fontos dolog történik, hogy most, miközben egyik lábammal az időben állok, a másikkal azt mondom: „Tartson, ameddig tart!” És ha majd valamilyen értelemben beteljesedett, akkor majd megint fölveszem az órát. Mert ha van valami, amiért érdemes itt lenni a Földön, hogy néha azt tudjuk mondani, a szónak nem anyagi értelmében: „Kerül, amibe kerül.”, vagy „Tart, ameddig tart.”

    Végül az ötödik, a záró gondolat. Az örök idő, az örökkévalóság. Elkezdtem játszani azzal a gondolatsorral, hogy tulajdonképpen két féleképpen is megragadhatjuk azt, mi az, hogy örökkévalóság itt a Földön. Amikor átélem azt, hogy SOHA, és átélem azt, hogy MINDIG. Mi az, hogy örökkévalóság? Például, hogy Isten mindig szeret, és soha nem fordulhat elő, hogy ne szeressen.

    Elkezdtem azon gondolkozni, az életemben vannak-e élmények, ilyen mindig és soha élmények? És vannak. Csak azért mondok egyet-kettőt, hogy olyan jóízűen találjátok meg ti is a saját örökkévalóságotok előízét. Például, tizenöt évig atletizáltam. Tizenöt év alatt négy edzőnek a keze alatt voltam, és tizenöt év alatt ez a négy edző soha, de egyetlen egyszer nem kiabált velem. Soha, egyetlen egyszer nem kiabáltak velem. Volt a teológián egy tanár. Ez a tanár nagyon nem szeretett engem, és akkor finoman fogalmaztam. Ennél a tanárnál nekem többször kellett vizsgázni, szám szerint négyszer. Persze, hogy izgultam, hogy na, most ebből mi lesz. Ez a tanár, aki nagyon nem szeretett engem, és ezt nem is rejtette véka alá, soha, de soha nem élt vissza azzal, hogy én egy diák vagyok, és ő egy tanár, aki ahhoz sokkal jobban ért, mint én, soha nem élt vele vissza. Aztán eszembe jutott valaki, aki már később tanított engem, de sok éven keresztül. Akárhányszor fordultam hozzá, mindig komolyan vett engem. Biztos, néha nem kellett volna annyira komolyan vennie, egy nap múlva már én se gondoltam azt annyira, de ő mindig komolyan vett engem.

    Arra gondolok, ez most már a záró néhány mondat: Milyen fölemelő az, hogy mi véges emberek néha nem vakmerőségből, hanem igazi elmélyült jó szándékból, ami mellett döntés van, és cselekvés, odaállunk egy másik ember elé, vagy idebenn, a szív rejtekén kimondjuk azt „Ezt mindig megteszem érted.”, vagy „Azt soha nem fogom megcsinálni.” És az ember, aki merészkedik azt mondani, hogy MINDIG, vagy SOHA, valamit megízlel az örökkévalóságból.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédek Mt 2,12-15.19-23A Szent Család: Jézus, Mária és József

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    29

     

     

    Szent Család vasárnapján egy történettel szeretném kezdeni, ami ismerős lehet nektek. A történet arról szól, hogy egy idegen városba érkezik az utazó és egyszer csak, ahogy nézegeti a házakat, a kirakatokat, az egyik kirakat fölött egy cégér: Erények boltja. Egészen megdöbben ezen, erények boltja, hát ilyenről még nem hallott, ahonnan ő jött, ott ilyen bolt nincsen. Bemegy, ott nagyon kedvesen rámosolyognak, és hát persze kissé furcsállva, értetlenül azt kérdi ott az eladótól: „Jól értelmezem, hogy ebben a boltban erényeket lehet vásárolni?” Mire azt mondja az eladó: „Nagyon pontosan értelmezi, hát ezt is írtuk ki, hogy „Erények boltja.” Egész föllelkesedik az utazó, azt mondja: „Tényleg? Hát akkor erényeket lehet venni?” S akkor most hadd utaljak a szentleckére. „Hát akkor, kérek jóságot, szelídséget, irgalmat, és türelmet, sokat, jó nagyokat, éretten! Mondjuk egy kis szerénység se ártana, abból kevesebb is elég lesz.” Mire a következőt válaszolja az eladó: „Uram, ez valóban egy bolt, ahol erényeket lehet venni, de ön talán félreértette, mi nem gyümölcsöket árulunk, hanem magokat.”

    Ennél a történetnél nem tudom jobban összesűríteni, hogy mi lenne az a néhány gondolat, amit szeretnék hangsúlyozni. Mégpedig az, ahogyan a könyörgésben ezt mondtuk, hogy gyakoroljuk a családi élet erényeit. („Istenünk, te ragyogó példaképnek állítod elénk a Szent Családot. Segíts, hogy nyomukban járjunk: gyakoroljuk a családi élet erényeit, mindig egyek maradjunk a szeretetben, és így atyai házadban örvendezzünk örök jutalmadnak. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.” – szerk.) Azt a kérdést szeretném itt feszegetni veletek együtt, hogyha itt erényekről van szó, tudjuk, mi az, hogy erény. Az erény a kidolgozott jó képesség, tulajdonság, ami már rutinszerűn, jól alkalmazott módon, jól kiépítetten, hatékonyan működik bennünk, az erény, amihez csak oda kell nyúlni, levenni a polcról, és tudom használni, az az erény.

    Azt szeretném itt veletek együtt kicsit körbe gondolni, átjárni, hogy tulajdonképpen mennyire vagyunk alkalmasak a családi élet erényeinek a gyakorlására. Itt nem valami negatív, vagy pesszimista beszédet szeretnék tartani, mert rögtön hadd hozzak egy nagyon rövid választ, szerintem sokkal kevésbé, és sokkal inkább, mint ahogyan azt gondoljuk. A sokkal-kevésbé alatt azt értem, mint hogyha lenne bennünk, vagy legalább is talán az idősebb korosztályokban egy természetes naivitás, vagy lelkesültség, hogy: „Hát miért ne menne? Csak csinálni kell. Nem? Hát csinálni kell.” Föl se merül az én alkalmasságom kérdése. Sokan vagytok itt férjek, feleségek: „Hát miért ne lennék alkalmas? Hogy a házastársam mennyire alkalmas, az föl szokott merülni bennem, de… De hát a sajátom nem, hát nyilvánvaló, hogy jó, hát vannak kisebb döccenők. De hát, hogy most arra gondolni, hogy tán ne lennék erre alkalmas? Hát ez egészen abszurd.” Mondjuk a fiatalabb nemzedékeknél ez már nem annyira abszurd, a téma fölvetése, vagy legalábbis a félelem megjelenése: „Alkalmas vagyok-e? Akarom-e én ezt egyáltalán?”

    Az első gondolat így szól: Szinte ki sem lehet azt mondani, hogy mennyire természetesnek vesszük, hogy ami kéne egy házassághoz, egy családhoz, vagy a papsághoz, hogyha megkérdezzük magunktól, hogy: „Alkalmas vagyok én erre?”, hogyha a realitásban vagyunk, akkor sokkal inkább érdemes lenne azt mondani sok területre vonatkozóan, hogy: „Tulajdonképpen nem.” De hát ezt kimondani… Hát akkor utána hogyan megy tovább az élet? Vagy akkor utána mi van? De mégis, most megállhatnánk ebben a kijelentésben, sokkal igazabb az, hogy nagyon sok területen nem.

    És akkor hadd hozzam most a másik részét. A másik rész pedig így szól: Milyen gyakran találkozunk azzal, hogy amikor megcincál minket az élet, megpróbál bennünket az élet drámaisága, akkor pedig milyen egyszerűen és gyorsan azt mondjuk: „Na jó, én erre nem vagyok alkalmas. Na jó, én ezt föladom. Na jó, hát ez ennyi volt. Na jó, hát ez nem nekem való. Na jó, hát ezt ki bírja ki?” Másfelől viszont sokkal alkalmasabbak vagyunk, mint ahogy azt gondolnánk. De nem föltétlenül azért, mert minden jó tulajdonságunk, ami érdemlegesen szükséges a társkapcsolathoz, vagy a papsághoz, az már kidolgozottan van meg bennünk, hanem azért, mert a föltételek és lehetőségek ott vannak, egyszerűen szükséges magunkat fejleszteni.

    Ezzel máris az első gondolatomat idehoztam. Hogyha komolyan vesszük azt, hogy bizonyos területeken sokkal alkalmatlanabbak vagyunk, mint azt naivan gondolnánk, akkor már ebből is következik, hogy szükséges magunkat fejleszteni elég sok területen. Mert az alkalmatlanságunk azt jelenti, hogy az élet hoz természetes kihívásokat, és nem arról van szó, hogy ezeken ne lehetne átjutni, ne lehetne megküzdeni, de hogy az a valaki, aki ebben a pillanatban vagyok, nem csoda, hogy elakadt. Egyszerűen bizonyos alkalmasságok, képességek nincsenek bennem tisztességesen kidolgozva.

    Most egyetlen példát hadd hozzak csak ide. Milyen naivan és természetesen szoktuk mondani, közhelyes, hogy: „Hát akkor működik jól egy társkapcsolat, ha figyelünk egymásra.” Ez olyan, mintha arra gondolnánk, hogy mindenki teljes természetességgel, erény szinten képes egy másik emberre figyelni. Tudjuk, hogy nem így van. Odafigyelni valakire, mondjuk fél órán, vagy egy órán keresztül, úgy, hogy én érzelmileg is ott vagyok nála, befogadóképes vagyok, hogy amit mond, az hat rám, de képes vagyok mindazzal valamit kezdeni, miközben ez hat rám, és még mindig nála vagyok, és még azon gondolkozom, amit ő mond, nem azon, amit én akarok mondani. Valakire értő módon odafigyelni… Ha teljesen máshonnan nézzük a témát, tudjuk, hogy a kutatásokból így volt, hogy húsz, meg negyven, meg hatvan évvel ezelőtt képesek voltunk negyven, meg harminc, meg húsz percet – jó figyelemmel – egy előadóra hallgatni. Most meg tudjátok, hogy a kutatások szerint egy-két percre szűkült sokaknál az, hogy egyáltalán képes vagyok valakire odaadott módon figyelni.

    Egy nagyszerű magyar színész mondta azt, hogy ő elkezdett egy egyszemélyes darabot. Ez az egyszemélyes darab volt körülbelül egy óra negyvenöt perc, mikor elkezdte. Most már sok éve csinálja, most már csak egy óra tizenöt perc. Azt mondta, fél órát ki kellett venni a darabból, mert tapasztalható lett néhány év alatt, hogy egyszerűen a közönség nem bírja. Tehát példaként akartam ezt hozni, hogy milyen könnyen odacsapjuk egymásnak: „Hát de figyeljetek egymásra!” Igen, és mennyire vagyok képes odafigyelni egyáltalán egy másik személyre?

    Hogy csak ezt még egy gondolatban megerősítsem: Nagy különbség van aközött, hogy képes vagyok a figyelmemet lekötni valamivel, vagy pedig, hogy képes vagyok odafigyelni valakire. Az egészen nem ugyanaz. Mert, ahogy egyre fiatalabbak leszünk, annál inkább az jellemez bennünket, hogy értjük a módját annak, hogy a figyelmünket hogyan kössük le, és ezzel párhuzamosan valójában egyre kevésbé vagyunk képesek és alkalmasak odafigyelni valakire, főképp, ha az a benyomásunk, hogy nem köti le a figyelmünket. Márpedig, mondjuk egy társkapcsolatban, vagy egy szülő-gyerek kapcsolatban elég könnyen el lehet oda jutni, hogy a feleségem, vagy a gyerekem, amikor huszonötödször ugyanazt kérdezi, hát nem köti le a figyelmemet, inkább idegesít. Nem akarnám ezt hosszabban.

    Az első gondolat így szól: Érdemes volna nagyon világosan megnevezni azokat a területeket, amelyekben akármilyen furcsán is hangozhat, önfejlesztésre van szükségünk. Azért, mert önfejlesztés nélkül olyan sok elakadásunk lesz, hogy a kapcsolat és az élet túlságosan megterhel majd bennünket, és még az életkedvünk is elmegy. Érdemes ilyenkor számba venni, hogy miféle magokkal rendelkezem, amelyeket érdemes lesz most elültetni, és nevelgetni. Ez az első gondolat.

    A második. Mindenféle szakértők azt mondják, ha valamire szükségünk van, akkor annak az egyensúlyára, hogy nagyon világosan meg tudjuk mondani magunk számára is, hogy mi nekünk a lényeg. Ha meg tudom mondani, hogy mi a lényeg, akkor megengedhetem magamnak, hogy rugalmas legyek. Egyre nagyobb rugalmasságra van szükségünk. Ha minden nagyon gyorsan változik és alakul, ha megtanult tudásunk húsz-harminc év múlva nagyrészben már nem is használható, és új dolgokat kell tanulnunk, közben állandóan mi magunk is változunk, és jó esetben fejlődünk; nagyon nagy rugalmasságra van szükségünk. Az emberi természet olyan, hogy amikor valami kihívás éri, akkor nagyon gyakran inkább merevséggel válaszolunk, azért, mert nem akarjuk elveszteni az egyensúlyunkat. Akkor megkapaszkodunk, kis terpeszbe állunk, és azt mondjuk: „Akkor is nekem van igazam!” Mégpedig azért, mert tényleg nem jó elveszteni az egyensúlyunkat, ha csak nem szórakozásból csináljuk, egy vidámparkban. Ez azt jelenti, hogy ha csak a természetes, ösztönös világunkra bízzuk magunkat, sokkal többször leszünk úgy, és olyan értelemben merevek és statikusak, ami nem fogja segíteni az életet.

    Mi az, ami képesség gyanánt fejlesztésre szorulhat? Ez a kettő. Az egyik, hogy újból és újból érdemes visszatérnünk oda, hogy magunk felé megmondjuk, mi a lényeg. De nem a tíz fontos dolog, hanem a lényeg. És hogyha meg tudom mondani, mi a lényeg, akkor szinte az összes többi dologban megengedhetem magamnak azt, hogy rugalmas legyek, hogy engedékeny legyek, hogy kompromisszumkész legyek. Tehát a második gondolat így szól: Annak az egyensúlyát lesz érdemes nagyon kitalálni, hogy mi a lényeg, és hogy hogyan tudok rugalmas lenni.

    A következő gondolat így szól: Hát, ha valamire szükségünk van, kidolgozni ezt a képességünket, amit így mondanak a hozzáértők, az önreflexiós képesség. Hogy képes legyek magamon elgondolkodni, nem a feleségemen, nem a férjemen, nem az egyházközség papjain, hanem magamon, és magamon igényes módon elgondolkozni.

    Hadd hozzak ide egy számomra nagyon szép gondolatot. Ez a nagyon szép gondolat így szól: Amikor bármelyikünk arra törekszik, hogy megértse magát, hogy miért is vagyok ilyen, hogy miért ez a gyöngém, hogy miért tudom ezt olyan gyöngén csinálni, hogy ezt miért szeretem csinálni, hogy miért vágyok annyira erre, hogy miért ez az álmom gyerekkorom óta, amikor időt és energiát szánunk arra, hogy megértsük magunkat – ne fölmentsük magunkat, ne mentegessük magunkat, hanem megértsük magunkat –, az az emberi méltóságunk kidolgozásának a része. Amikor időt és energiát szánunk arra, hogy körbejárjuk ezt a kérdést: „Ki is vagyok én? Miért vagyok ilyen? Miért bántlak akkor, ha ezt csinálod? Miért untat ez engem? Miért bosszant ez annyira?” Akkor tulajdonképpen kidolgozzuk az emberi méltóságunkat. Mert az ember az a lény, aki képes megérteni saját magát.

    Tehát a következő gondolat így szól: Érdemes elmélyíteni az önreflexiós képességünket, és a szó legmélyebb értelmében törekedni arra, hogy megértsük magunkat. Beleértve azt is, hogy úgy tudjak megértő lenni magammal, hogy közben bármi, ami nem tetszik nekem, azt is hajlandó legyek elismerni.

    A következő gondolat, amit érdemes volna fejleszteni – nem a gondolatot kell fejleszteni, hanem amit a gondolat kifejez –: Az érzelmi önszabályozási- és teherbíró képességünk. Ha van valami, amit manapság nagyon érdemes fejleszteni; érzelmi önszabályozási képesség, és érzelmi teherbíró képesség. Azt mondják az okosak, hogy jó esetben a családban, főleg, ha vannak testvéreink, az érzelmi teherbíró képesség fejlesztése általában biztosított. De ez csak akkor igaz, mert különben, ha ez a föltétel nem adódik, akkor csak jól megbántjuk egymást, ez akkor igaz, hogyha, amikor azért már nagyon elpüföltük egymást, meg nagyon sokat cikiztük egymást, oda lehet menni anyához és apához egy kis oltalomért. Vagyis, az érzelmi önszabályozási- és teherbíró képességnek az alapja, hogy tudom, vannak, akik szeretnek, akiknél meg tudok nyugodni, akikhez lehet fordulni, akikhez oda lehet férni, akik érzelmileg, fizikailag elérhetőek számomra. Tehát a következő gondolat így szól, főleg a szerelem ihletettségű társkapcsolatokra vonatkozóan: Nagyon nagy érzelmi teherbíró képességre van szükség, és az érzelmi önszabályozásnak az erényére.

    Aztán a záró gondolat így szól: A társkapcsolat és a papság alkalmas terület arra, hogy előbb-utóbb találkozzunk az élet drámaiságával. Az élet hihetetlenül drámai, és ezt azért akarom hangsúlyozni, mert amikor az élet drámaisága beköszönt, például hogy fejlesztem magam, és fejlesztem, és fejlesztem, és egy bizonyos helyzetben azt látom, hogy ez is kevés. Hogy megígérünk egymásnak valamit, és a gyarlóság és tökéletlenség miatt nem tartjuk meg. Hogy annyira szeretlek, amennyire csak képes vagyok, és tudom, hogy ez bizonyos helyzetekben neked kevés lesz. Hogy vannak természetes, nagyon mély emberi szükségleteim, és azoknak egy részét te nem tudod betölteni. Hogy megígértem neked, hogy igaz leszek, és nem csak igaz vagyok, hanem másmilyen is. Az élet drámaiságának a leírását nem akarom szaporítani.

    Az élet végtelenül drámai, és akik társkapcsolatra adjátok a fejeteket, vagy papságra, előbb-utóbb az élet drámaisága kikerülhetetlenül beköszönt. És ilyenkor nem érdemes megmaradni – így mondanám egyszerűen – a lélektani válaszoknál, hanem érdemes a spiritualitás felé megnyitni a tekintetünket. Mert az élet drámaisága nem egyszerűen csak probléma, ezek nem problémák és nehézségek, amelyeket meg kéne oldani, vagy le kéne gyűrni, vagy győzni kéne fölöttük. Hát az élet drámaisága nem ilyen természetű. Az élet drámaiságával az a személy tud valamit kezdeni, aki – a szónak most jelképes értelmében – le tud térdelni. Az ember megáll az élet drámaisága előtt, és előbb-utóbb térdelhetnéke támad. És az élet drámaisága ott van a férfiben, és ott van a nőben, és ott van a gyerekekben, és ott van a nagyszülőkben. Ezért néha elérkezik az a pillanat, hogy az ott már nem probléma, nem nehézség, nem valami sérültség, amit megpróbálunk gyógyítani, hanem az élet drámaisága. Az élet még ilyenkor is tovább tud menni, mégpedig akkor, hogyha le tudunk egymás előtt térdelni, és megvallani azt, hogy most együtt éljük át az élet drámaiságát, hogy mind a ketten, mind a hárman, mind a négyen, mind a nyolcan tudjuk, ez itt nem egy probléma, amit meg kéne oldanunk, ez nem egy nehézség, amit ha kicsit összeszednénk magunkat, akkor legyőznénk, hanem ez az élet drámaisága. És hogy talán azért vagyunk együtt, hogy átélhessük azt, hogy miközben az élet drámai, vállt vállnak vetve, együtt is megélhetjük. Nem fogjuk azt megoldani, és legyőzni, és úrrá lenni rajta, de éppenséggel megfoghatnánk egymás kezét, mert úgy még az élet drámaisága is más.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekLk 2,1-14 - Karácsony, Éjféli mise

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    24

     

     

    Tegnap elolvastam egy kutatást azzal kapcsolatosan, hogy Karácsonykor, főképpen pedig december 24-én délután, este, és éjszaka milyen súlyos konfliktusforrások léteznek. A kutatásból az derült ki, hogy az egyik konfliktusforrás az, hogy menjünk-e misére, vagy ne. Ezért akik most úgy vagytok itt, hogy ti szívesen jöttetek, hát, hozzátok most nem is akarok szólni, mert ti örömmel itt vagytok. Hanem azokat szeretném nagy tisztelettel üdvözölni, akik nem is jöttetek olyan szívesen, de végül mégis csak valami rávett titeket arra, a feleségetek, a férjetek, anyukátok, vagy valaki, és végül lehet, hogy kissé dühösen, vagy morcosan rábólintottatok, hogy: „Na jó, ne menj egyedül!” Szóval, mindannyiótokat üdvözöllek, és nem szeretnék ezen a szent éjszakán hosszan beszélni, bő lére ereszteni, hanem csak egy-egy kis szikrácskát, mint ahogyan, amikor a csillagszóró megy. Remélem, volt ilyen élményetek a csillagszóróról, na, valami ilyesmit.

    Az első gondolat így szól: Ott vannak ezek a pásztorok, és milyen nagy dolog az, hogy meghallanak valamit, meglátnak valamit, hogy nem beborítja őket a sötétség, meg a maguk baja, a maguk gondja, a maguk élete, a maguk feladata, a maguk munkája, hanem meghallanak, meglátnak valami náluk többet. Elkezdtem játszani azzal a gondolattal, hogy hát ez a náluk több, nyilván az angyalok, az angyalok szava, a Kisjézus… Hogyha Jézus megírná az önéletrajzát, akkor hogyan írná meg? A ma világában ez az önéletrajz lehet, hogy valahogy úgy szólna, hogy: „Nagyon nehéz körülmények között születtem. Azután menekült voltam. De minden nehézségen előbb-utóbb úrrá lettem, a motivációmat nem veszítettem el. Harcoltam, és győztem, a vereségeimből tanultam, az álmaimat nem engedtem el, és végül megvalósítottam őket.” Nem, nem tudom, hogy Jézus így írna-e önéletrajzot. Azt gyanítom, hogy mi nem is így látjuk őt. Nem úgy látjuk őt, aki azt mondta, hogy: „Meg akartam valósítani az álmaim, és rájöttem, ragaszkodnom kell ezekhez, és végül győzni fogok, és nincs számomra lehetetlen.” Talán inkább Jézust úgy látjuk, mint aki azt mondja: „Nagyon foglalkoztatott engem Isten álma, hogy ő mit álmodott meg rólam. Már a születésemkor rájöttem, hogy egy csomó minden nem úgy történik, ahogy én szeretném.” Nagyon sok minden van, ami számunkra nem úgy alakul majd, ahogy arra vágytunk, de hogy Istennek végül minden lehetséges.

    Az első gondolat így szól: Már az egy mekkora nagy dolog, hogy egyáltalán meglátunk, meghallunk valami többet, és ennek a többnek van egy álma rólunk. És hogy nem csak a saját álmaink után futunk, hanem ezt az álmot szeretnénk valahogyan beteljesíteni. A reménységünket az adja, nem az, hogy nincs semmi sem, ami nekünk lehetetlen volna, mert nagyon sok minden van, hanem az, hogy Istennek nincs semmi, ami lehetetlen lenne, és mi jóban vagyunk vele.

    A második gondolat így szól: Azoknak a pásztoroknak aztán neki kell lendülni, hogy megkeressék azt a kicsi jót abban a nagy sötétségben, és a nagy éjszakában, és abban az egész nagy világban. Az a kicsi Jézus egy nagyon picinyke kis jó, és nem is tudnak róla sokan. Ezért a második gondolat így szól: Örömmé a Karácsony akkor lesz bennünk, ahogyan most is azt tesszük, hogy fölvesszük a cipőnket, a kabátunkat, főleg ha most Karácsonyra kaptuk, és elindulunk, hogy azt a kicsi jót megkeressük. És hogy bennünket a kicsi jó is vonz. Jól esik körbe nézni, és tudhatjuk azt, hogy olyanokkal vagyunk most együtt, akik a kicsi jónak is tudnak örülni. Hogy akik a kicsi jó miatt is neki tudunk állni, hogy ne az alvásnak adjuk át magunkat, hanem annak, hogy együtt legyünk, és együtt örüljünk. A második gondolat tehát így szól, hogy minket vonz a kicsi jó is, mert tudjuk, hogy azokból a sok kicsinyke jókból valami nagy jó tud születni.

    Délután egy kedves ismerősömékhez látogattam. Nagymama az illető, akihez mentem, sőt, már dédnagymama, örömmel újságolta, hogy már dédnagymama. Az unokák ott tettek-vettek, mert a szülők oda rakják le az unokákat, hogy aztán majd mikor már kész van minden, akkor vigyék őket haza. Egyszer csak megérkezett az édesanya, bekukkantott a nappaliba, és azt mondja: „Jaj, Feri! Hát, ha tudom, hogy itt vagy, előbb jövök.” Egyrészt ez jól esett, de nem ezért akartam ezt nektek elmondani, hanem összekapcsolódott bennem ennek az édesanyának a mondata Karácsony üzenetével. „Ha tudom, előbb jövök.” Hogy mi tulajdonképpen azok az emberek vagyunk, akik tudjuk, hogy Isten itt van, és ezért jövünk. És amikor fölkelünk, akkor úgy tudunk fölkelni, hogy tudjuk, hogy Isten itt van, és ha valakihez megyünk, akkor tudjuk, hogy Isten ott is ott van. Ezért a második gondolat így szól: Bennünket vonz a kicsi jó is, és tudjuk, hogy az a kicsi jó nagy jelentőségű.

    A harmadik gondolat így szól: Sokan gondolhatják azt, hogy: „Annak az embernek van öröme, akivel jó dolgok történnek. Hogy akkor tudunk hálásak lenni, dicsőíteni, és dicsőséget énekelni, hogyha sok minden klassz dolog van az életünkben.” Nem hinném, hogy így lenne. Örülni az a valaki tud, aki meg tudja becsülni azt a jót, ami az életében van. Hálát az a valaki tud adni, aki azt tudja mondani: „Lehetne sokkal rosszabb is, és nem rosszabb.” Hálát az tud adni, aki föl tudja fedezni az életében a jót. Nem csak dolgokat, nem csak tárgyakat, eseményeket, főképpen pedig személyeket.

    A harmadik gondolat így szól: Megengedem magamnak az örömöt. Nem szolgáltatom ki magamat annak, hogy az életnek nagyon sok jót kelljen adnia nekem ahhoz, hogy hajlandó legyek egy kicsit örülni. Nem szolgáltatom ki magamat annak, hogy mindennek úgy kelljen alakulnia, ahogy én azt elképzeltem, hogy aztán hajlandó legyek hálásnak lenni. Nem, a harmadik gondolat így szól: Nekiindultunk, megbecsüljük a kicsi jót, és aztán átadjuk magunkat az örömnek. Tehát öröme nem annak van, akivel csak jó dolgok történnek, örülni az tud, aki az örömnek magát átadja, anélkül, hogy tagadná azt, hogy az élet nagyon színes, és van benne fekete is.

    Ez a negyedik gondolatom: Örülünk a világosságnak. De mi a világosság története ezen a Földön? A világosság története az, hogy sötét volt, és világosság lett. Ez a világosság története. Az emberi Földön, a világosság története az, hogy sötét volt, és valaki a sötétségre világossággal válaszolt. Ez a Földön a világosság története. Azt ünnepeljük, hogy a jó, az igaz, vagy a szép, a világosság megszületik. Mert van az az idő, amikor még nincs itt, amikor sötét van. És mi, emberek ezen a Földön minden nap sokszor átéljük azt, hogy valami sötét van, és az élet egy kihívást intéz felénk. A sötétre világossággal válaszolok-e? Mi mindannyian átéljük, hogy valami igazságtalanság történik, és ez kihívást intéz felénk, hogy az igazságtalanságra valami igazsággal válaszolunk-e. Jézus megszületik, nincs mindig itt, a szónak abban az értelmében, ahogyan az ember itt van egy ideig, aztán pedig távozik. A jó megszületik, azok által az emberek által, akik a sötétségre világossággal válaszolnak.

    Gyermeki világunkban van az úgy, hogy: „A világosságra világosság, még nagyobb fény, még nagyobb, és még nagyobb, és még nagyobb. Ezt hívják üdvösségnek.” Nem, a Földön nem így van. Nem is akarnám ezt még egyszer mondani, micsoda nagy teljesítmény az tőlünk, hogy mi azt a világosságot ismerjük, azt a világosságot képviseljük, és azt a világosságot hordozzuk, ami átjárja a sötétet. Milyen sokan vannak, akik azt mondják: „Jött Jézus, és a fény legyőzte a sötétet.” Nem hinném. Nem hinném, hogy Jézus így képzelte el, hogy jött, hogy legyőzze a sötétet. Jézus eljött, hogy a sötétséget átalakítsa, és átformálja, és hogy a sötétség átalakuljon, és ami eddig sötét volt, az világossággá váljék. Ez tehát a negyedik gondolat: Ezen a Földön, ha azt akarjuk, hogy a jó megjelenjék, és megszülessék, az majdnem mindig úgy történik, hogy előtte valami rossz van, amire valaki hajlandó jóval válaszolni.

    Végül a záró gondolat. Nem tudom, hogy veletek hogyan van, ha már ezzel kezdtem, hogy egy kutatás. Karácsonykor általában megnőnek az elvárásaink a családtagjaink felé. Megnő bennünk a szorongás szintje is, és megerősödnek a gondolatok, hogy „Szeress jobban, szeress egy kicsit ügyesebben! Legyél figyelmesebb, aranyosabb, kedvesebb! Pont így szeress, pont azt csináld, pont azt mondd, pont úgy legyél kedves, érezz meg, hangolódj rám, találd ki!” Ilyenkor nagyon érzékenyek tudunk lenni.

    Mit jelent ezzel a ténnyel kapcsolatosan Jézusnak a születése? Hogy amikor Jézus azt mondja: „Az az én fő parancsom, szeressétek egymást!”, ebben tulajdonképpen az a nagyon finom üzenet rejlik, tegyük egy picit a hátunk mögé azt, hogy pont úgy szeret-e, pont annyira, pont akkor, és bánjunk egymással jól! Úgy el tudunk veszni ebben a szóban, és mindabban, ami ebben van, hogy szeretsz, vagy nem szeretsz, eléggé, és igazán, és nagyon, és pont úgy. Jézus jön, hogy egy kicsit fölszabadítson ez alól. És amikor átéljük egymással kapcsolatban, hogy nem pont úgy, nem pont azt, a pulóvernek a színe sem pont az, nem mondom, hogy rossz, de nem pont az, hogy akkor azt tudjuk mondani, egész biztos nem ez a lényeg. És hogyha nem pont úgy, és nem pont az… Tudjátok, hogy ki az, aki nagyon jól tudja, milyen az, hogy nem pont úgy, meg nem pont az? Hát, Jézus. Ott, abban a barlang istállóban ő is mondhatná: „Hát, mondjuk nem pont így gondoltam. Mondjuk nem pont ezt képzeltem el, hát… mhh.”

    A záró gondolat így szól: Bánhatunk egymással jól akkor is, hogyha az nem pont úgy van, ahogyan akartuk. És amikor jól tudunk egymással bánni, amikor esetleg nem pont úgy van, ahogyan elterveznénk, akkor átéljük Karácsonynak a szabadságát, és az örömöt.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."