17233 ima található a honlapon, összesen 18918 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Pál Feri vasárnapi beszédek

    Pál Feri vasárnapi beszédek
    Hetente frissül

    Pál Feri római katolikus pap, mentálhigiénés szakember

    Papi pályafutásának kezdetétől tart heti rendszerességgel hittanórákat, előadásokat fiataloknak pszichológia, teológia és mentálhigiéné témakörében.

    Pál Feri vasárnapi beszédekMt 5,17-37 - Évközi 6. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    16

     

     

    „Ha csak az igazságotok, az igaz voltotok nem múlja felül az írástudók és farizeusok igazságát és igaz voltát, akkor szinte nem is sejtettetek még meg valamit valóban, komolyan az Isten országából.” És aztán Pál apostol pedig arról beszél, hogy Isten bölcsessége nem az evilági emberként gondolkozó embernek a bölcsessége, ami sokak számára szinte olyan, mintha teljesen rejtve maradna. És mert rejtve marad ez az igazság, vagy ez a bölcsesség, akár még az Isten Fiát is képesek megölni, és a keresztre száműzni.

    Arról szeretnék tehát beszélni, mi ez az igazság, vagy az az igaz volta az embernek, ami felülmúlja az írástudók, és törvénytudók, és törvénymagyarázók törvényeit, igazságát és szempontjait. Mi is ez az elrejtett bölcsesség, ami a természete szerint nem azért elrejtett, mert Isten el akarja rejteni, hanem azért, mert mindegyikünk esetében fölfedezésre vár, és azok számára nyilvánul meg, akik nekiállnak, hogy azt fölfedezzék, és akkor az egyszer csak megnyilatkozik. Az első gondolat így szól, hogy kétség kívül, ha az írástudók és a farizeusok igazságát és törvényeit nem múljuk fölül… Mi ez, hogy fölülmúlni a törvényt? Miért kell egyáltalán a törvényt felülmúlni?

    Tegnap autóztam, és közben hallgattam a rádiót, és egy egészen érdekes beszélgetésbe hallgathattam bele, egy Oroszország-szakértő beszélt, egy egyetemi tanár. Az Oroszország-szakértő arról beszélt, hogy éppen most nagy valószínűséggel Oroszországban az alkotmányt meg fogják változtatni. Mégpedig azért változtatják meg majd az alkotmányt, mert az alkotmánynak része az, hogy az állam elnöke, a miniszterelnök, – ő két cikluson keresztül lehet csak miniszterelnök. Most erről már tudjuk, hogy ez hogyan működött eddig, de most már aztán tényleg túl vagyunk mindenen. És mi történik? Azt mondja ez az Oroszország-szakértő, hogy most módosítani fogják az alkotmányt, ami a következőt fogja takarni. Az alkotmányba nem az fog bekerülni majd nagy valószínűséggel, hogy a miniszterelnök két cikluson keresztül lehet az, hanem így fog szólni a szöveg: „Mostantól… Mostantól két cikluson keresztül.” Hát, akkor az majdnem megint egy újabb tíz év.

    Szóval, mindegyikünknek lehet élménye innen, onnan, amonnan, hogy kétség kívül megszületnek a törvények, a jogszabályok, beleértve alkotmányt és egyebet, és mégis milyen trükkös módon, még az, amire ráállunk, mint alapra, még az is hogyan tükrözheti egyeseknek, vagy csoportoknak, vagy érdekköröknek a szemléletét, az érdekeit, és a szempontjait. Hát hogyan ne volna érthető az, hogy akkor, ha nem múlja felül a mi igazságunk a törvénytudók és –ismerők igazságát, akár még a törvényalkotókét is, hát akkor valóban nem sokat értettünk meg Isten országából.

    Vagy gondoljunk most egy egészen más területre, hogy apukaként, anyukaként, szülőként – nézzétek el nekem, hogy ezt mondom, de – milyen könnyen hozunk a családban olyan szabályokat, amelyek a mi érdekeinket jól tükrözik, de a gyerekeinkét kevésbé. És persze, megvan a hatalmunk arra, hogy ezeket a szabályokat úgy képviseljük a gyerekeink felé, hogy az értük van. És legföljebb majd húsz-harminc év múlva elénk állnak a gyerekeink felnőttként, és elmondják, hogy mondjuk azt rühellték, vagy utálták, hogy hát gyerekként nem nagyon volt mit tenni.

    Az első gondolat szinte mindegyikünknek egy életút során az alaptapasztalatához tartozik, hogy természetesen lehetnek azok a törvények, jogszabályok és alkotmány, és minden, ami jó, hogy van, és legyen, és kell. Nyilvánvaló, itt nem csak a kritika hangján akarok szólni. Még jó, hogy van! De még miközben jó hogy van, még aközben is látjuk, hogy milyen sokszor észrevehető, vagy észrevehetetlen módon, sokszor milyen furfangos, vagy milyen gátlástalan módon, tulajdonképpen nem mindenkit szolgál az, hanem egyeseket sokkal jobban szolgál, mint másokat. A hivatkozás pedig mégiscsak valami… Ez az első, hogy az ember amióta ember, és amióta hozza a szabályokat, törvényeket, és az egyebeket, hát, azóta többé-kevésbé mindig így is hozza azokat.

    Aztán a második gondolat így szól. Megint csak történelmi tapasztalatunk van arról, hogy tudunk hozni úgy szabályokat, törvényeket, és az összes többit, úgy, hogy az megengedi, hogy egyes emberekkel rosszul bánjunk. Hogy megengedi, sőt, ami még szíven ütőbb, hogy tudjuk azt, csak a XX. század történelméből, hogy hogyan volt lehetséges olyan törvényeket, jogszabályokat hozni, ami nem hogy megengedte, hogy egyik ember rosszul bánjon a másikkal, hanem kifejezetten előírta, hogy az egyik ember rosszul bánjon a másikkal. Ezért nem véletlen, hogy Jézus azt mondja a hegyi beszédben: „Hát, ha nem tudjátok fölülmúlni az írástudók és a törvénymagyarázók igazságát és bölcsességét, akkor szinte semmit nem fogtok megérteni az Isten országából.” Ez tehát a második gondolat.

    Hogy megint csak egy olyan információt hozzak, ami engem is egészen megdöbbentett, hogy Ausztráliában a ’70-es évekig az ausztrál őslakosokat a természet részeként írták le. Nem személyként, hanem a természet részeként. Hát, ha valakire nem személyként nézek, hanem a természet részeként, nyilván bánhatok vele úgy, mint ahogy szoktunk a természettel bánni. Vagy jól, vagy rosszul, vagy hanyagul, vagy akárhogy. Ez a második gondolat.

    A harmadik. Akkor érdemes föltenni azt a kérdést: Mi az, ami segíthet bennünket, hogy az írástudók, a törvénytudók, a farizeusok igazságát és bölcsességét felül tudjuk múlni? Egy nagyon érdekes kutatásból a következő derült ki. Arra voltak kíváncsiak a kutatók, kik azok, akik akármilyen törvényeket, jogszabályokat hoznak is, akármilyenek ezek, és akárkik is hozzák, képesek ellenállni – most nagyon egyszerűen fogalmazva – az azokban esetleg nyíltan, vagy leplezetten megnyilatkozó embertelenségnek? Tudjátok, mi derült ki? Hogy van például ebben a kutatásban, egy valami egészen nyilvánvaló lett, hogy akiket ez jellemez, ők egy belső késztetésből máris alkalmasak arra, hogy fölülmúlják az írástudók, a farizeusok, és a többiek igazságát. Jaj, de jó, hogy ezt most még mindig nem mondom ki. De csak azért, hogy az a fantáziám, hogyha most egy picit ezen gondolkoztok, hogy ez jó, hogy ennek van értelme. És hogyha gyerekmise lenne, akkor biztos még hosszabban várnék. Akkor kérdezgetném őket. De most már akkor elmondom. A kutatásból az derült ki, hogy akik képesek, és újból és újból alkalmazzák az együttérzést. Az az ember, aki a szívében eléggé együttérző, és nem kell őt erre mármost megtanítani, meg figyelmeztetni, meg rávezetni, meg külön bekapcsolni egy gombot, hanem az együttérzés mintha védetté tenne bennünket azzal szemben, hogy ne jellemezzen bennünket más, csak az írástudók, farizeusok, és ki tudja kiknek az igazsága és bölcsessége. Ez most egyetlen szempont, és külön izgalmas volna tovább gondolkoznunk azon, hogy mi az, ami belül igazán emberré tesz bennünket, hogy fölülmúljuk az írástudók és farizeusok bölcsességét.

    A következő. Olyan büszkék tudunk lenni az erkölcsiségünkben, vagy a magatartásmódunkban, amikor rácsodálkozunk arra, hogy felülmúltuk az egyéni érdekeinket. Kétség kívül erről nagyon sokat szoktunk beszélni. Amikor valakit csak az egyéni érdeke vezet, azt mondjuk, ez önző magatartásmód. Amikor valaki egyszer csak kitágítja a kört, és cselekszik a feleségéért, a férjéért, a gyerekéért, nagymamáért, és a többi, na, hát, akkor nagyon büszkék vagyunk rá, és azt mondjuk: „Nahát, fölülmúlta az egyéni érdekeit.” Hadd tegyek még egy lépést. Pontosan az ószövetség világa mutatja meg számunkra, hogy ez a fajta önfelülmúlás nem elégséges alapja az erkölcsileg helyes magatartásmódnak. Mégpedig azért, mert nagyon sokan vannak, akik fölülmúlják az egyéni érdekeiket valamilyen csoportérdek, vagy csoportnorma oltárán. És az még mindig csak egy csoportérdek, vagy csoportnorma. Például, az ószövetségi ember, aki azt mondta, hogy: „Mi vagyunk a választott nép.” És ezért a választott nép tagjai egymással, hát na, azért valamennyire kitüntetett módon bánjanak, megkülönböztetett módon. De aki nem a választott nép tagja, nem ugyanaz a csoport. És ha ez nem ugyanaz a csoport, akkor megengedhetjük magunknak, hogy őrájuk vonatkozóan egy más fajta erkölcsiség alapján éljünk.

    Nézzétek el nekem ezt a kifejezést, nem az én kitalációm. De a szakirodalom ezt a fajta magatartásmódot, hogy hajlamosak vagyunk, vagy hajlandóak fölülemelkedni az egyéni érdeken, de kizárólag egy csoport érdek minőségéig, ezt úgy nevezi – idézőjelesen persze – a szakirodalom, hogy: „bandaerkölcs”. Ugyanis azt vették észre, és tényleg talán ez a legjobb példa, hogy a börtönben ülnek életfogytiglan olyan emberek, akik szinte gondolkozás nélkül hajlandóak voltak a saját egyéni érdekeiket föláldozni a saját bandájuk normái érdekében. Sőt, olyanok ülnek ott életfogytig, akiknek mondjuk annak a bandának a vezetője azt mondta, hogy: „Ezt a balhét te viszed el.” Ezek az emberek a maguk módján hősiesek, kétség kívül. Úgy felülmúlták az egyéni érdekeiket, hogy mi csak pislogunk. De ez a felülmúlás csak a saját bandájuk határáig volt érvényes, mert azon túl, meg amit, meg ahogy csináltak, vagy csinálnak most is bent, mondjuk a börtönben, hát azt nehéz lenne mondjuk egy egyetemes erkölcsiség alapjául rendelni. Az, hogy kinek mi ez a banda, ami felé fölülmúlja az egyéni érdekeit, hát itt aztán bármilyen csoportra gondolhatunk.

    Ezért a következő gondolat így szól: Az írástudók, a farizeusok… De gondoljatok csak Jézus perére, mikor azon gondolkoznak, most elveszejtsék-e Jézust, vagy nem. Mit mond a főpap, aki annak a csoportnak vallásilag emblematikus képviselője? „Értitek ti egyáltalán, miről van szó? Jobban járunk, ha egy ember vész el, és megmarad a nép, mintha ez a valaki itt esetleg nem vész el, és a népnek baja lesz. Úgyhogy, csak vesszen!” Vagyis, hogy lezárjam ezt a gondolatot, hogyha azt akarjuk, hogy a tudásunk, a bölcsességünk fölülmúlja az írástudók, és farizeusok, és főpapok bölcsességét, akkor az erkölcsiségünknek és a bölcsességünknek természet adta módon, az erkölcsiség lényegéből adódóan, szükségszerűen fölül kellene múlnia a csoportértékeket, normákat és érdekeket. Nem megtagadni azokat, nem lekicsinyelni, nem az értéküket megkérdőjelezni, hanem fölülmúlni. Tehát nem törvénytelennek lenni, hanem fölülmúlni a törvényt, az nem ugyanaz.

    Akkor most kérdezhetnétek, ez lenne a záró gondolat: Jó, de akkor hogyan ragadjuk meg azt, hogy mit jelent fölülmúlni a törvényt, beleértve az egyéni és a csoportérdekeket, normákat, és a többit? Két gondolat. Az egyik, hogy nem csak a saját érdekeinket szükséges ilyenkor felülmúlni, hanem ami nagyon furcsán hangozhat, értékeket is. Nem csak érdekeket, értékeket fölülmúlni. Mit jelent ez? Az ószövetség világában az Isten és az ember közti kapcsolatnak az igazi középpontja a törvény, a tízparancsolat. De mi az újszövetségben élünk. Ez mit jelent? Hogy számunkra nem a törvény áll a középpontban, hanem a hitünknek mi a két nagyon fontos kijelentése? Hogy az Isten nem törvényt adott mármost nekünk, hanem ennél többet tett, elküldte a Fiát. A Fia pedig elküldte nekünk a Szentlelket. Körülbelül ez a különbség.

    Amikor arról merünk beszélni, hogy érdekeket, sőt értékeket is szükséges tudnunk felülmúlni – nem alulmúlni, megtagadni, attól az még érték, hanem felülmúlni – akkor hadd hozzam ezt most példában. Ugye ti is tudjátok, hogy voltak olyanok, akik amikor ki kellett rakni a sárga csillagot, akkor bár nem voltak zsidó származásúak, ők is kirakták. És ugye azt is tudjátok, hogy voltak olyanok, akik Auschwitzig mentek a sárga csillaggal, miközben nem voltak zsidó származásúak. És ugye tudjátok, hogy amikor mentek a kitelepítések, pap is volt olyan, aki azt mondta: „Engem ebbe a faluba helyeztek azért, mert hogy ők – most így mondanám – az én híveim. Na most, ha a híveim zöme megy, hát akkor én is megyek, mert engem őhozzájuk rendeltek, nem pedig egy helyre. Hát emberekhez rendeltek, nem egy helyre. Hát, ha most ők mennek, akkor én is megyek.” Az ilyen fajta magatartásmódot nem lehet törvénybe iktatni, de az efféle magatartásmódot mégis csak tapasztaljuk, hogy létezik. Ez a fajta magatartásmód kétség kívül leírható úgy, hogy ezek az emberek alapvető értékeket is felülmúltak. Nem megtagadták őket, nem megkérdőjelezték, hanem még azokat is felülmúlták.

    Ezt így is mondhatnám, már zárásképpen, hogy ezért az írástudók és farizeusok bölcsességének a felülmúlása azt jelenti, hogy nem értékek alapján élünk kizárólag, hanem személytől személyig. Nem csak tízparancsolatot kaptunk, hanem egy személyt. Majd ez a személy elküldött egy másik személyt azért, hogy rácsodálkozzunk arra, hogy most már felülmúlhatjuk az írástudók és farizeusok bölcsességét, mégpedig a személyesség irányában.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédek Mt 5,13-16Évközi 5. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    09

     

     

    „Jézus így szólt tanítványaihoz.” Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni, Jézus képeinek a tükrében. Ha mi Jézus tanítványaként látjuk és értelmezzük magunkat, de legfőképpen ha Jézus tanítványaként éljük meg magunkat, és -érezzük az életünket, akkor ebből mi következik a két-három jézusi kép nyomán?

    Az első, hogyha már itt a hegyre épült város, a világosság, amit lámpatartóra tesznek, hogy kétségkívül a tanítványság sokkal több, mint egyszerűen csak valamilyen látszatkeltés. Nem látszatkeltésről van szó. Eszembe jutott egy kép, hogy ugye itt van a világosság és a sötétség, de azért a világ valahogy olyan volt, mindig is olyan volt, hogy a sötétség elég okos ahhoz, hogy kezébe vegyen egy lámpást. És a sötétség ahogy kezébe vette a lámpást, bátran kihúzza magát, és azt mondja: „Látjátok, milyen világosság van itt?” De attól ő még sötétség, hogy a kezében lámpás van. Milyen érdekes, hogy a sötétség, amikor a kezébe veszi a lámpást, és mutogat a lámpásra, miközben ő megmarad sötétnek lenni, nem egyszer éppen ezért azzal a fénnyel saját magát szereti megvilágítani, hogy mindenki lássa őt, miközben lényegileg a tanítványságnak valamilyen egészen más az iránya.

    Tehát amikor a hegyre épült városról van szó, vagy a lámpatartóra tett lámpásról, akkor nem valami látszatkeltésről van szó. Hanem… és akkor ez már itt a második gondolat. Sokkal többről, mint valami puszta látványosságról. Ezért a tanítványság, és a tanítványságból fakadó lelkesültség, vagy legalábbis vágy, ahogyan mondjuk: a hegyre épült város ott van a hegy tetején, és azt mondja: „De tudjátok, nekem nagyon jó itt, egyszerűen jó itt.” Ő nem agitál arra, hogy mindenki építsen a hegyre, ez nem egy propaganda, amit elvégez, nem egy ideológia alapján mondja, amit mond – egyszerűen ott van. És a lámpatartóra tett lámpás is egyszerűen ott van.

    Az a vágy, ami a tanítványokban élhet, hogy amikor mi egyszerűen ott vagyunk, ahova az Isten szánt bennünket, tulajdonképpen ez bőven elég. Ez elég, ahogyan a hegyre épült város ott van, ahol őneki a helye van, és egyszer csak az emberek fölnéznek, és azt mondják: „Tyű, ez milyen jó helyen van. Hadd menjek oda föl! Hadd nézzek körbe!” Vagy látjuk a lámpást, és azt mondjuk: „Hú, azért ez a lámpás, ez egy jó dolog, hú, ez egy jó dolog.” És elkezdünk valahogy töprengeni ezen: „Há, azért mi lenne lámpás nélkül? De jó, hogy van! De jó, hogy már milyen régóta van!” Jó, ezt se akarnám hosszabban mondani.

    Azután a harmadik gondolat: Sokkal több, mint valami hatáskeltés. Nem azért épül a hegyre, hogy hatást keltsen. A lámpás sem azért világít, hogy sziporkázzék. Valami többről van itt szó. Nem hatáskeltés, hanem saját lényegének a megélése és kifejezése. A tanítványság nem valami külön térítő munkát jelent, hanem azt jelenti, hogy az ember a lényegét megéli, és az kifejezésre jut. Tulajdonképpen anélkül jut kifejezésre, hogy azt különösebben ki akarnánk fejezni. Egyszerűen csak a lényeghez hozzátartozik, hogy az olyan, amilyen, mint ahogy a lámpának fénye van, és a hegyre épült város látszik. Amikor a lényegét éli, akkor tulajdonképpen már meg is teszi azt, amit így nevezünk aztán, hogy evangelizáció.

    Hogy visszautaljak a múlt heti beszédre, tudjátok, Cathy Freemant emlegettem, olimpiai bajnok Sydneyben 2000-ben 400 méteres síkfutás. Kérdeztem, hogy most mivel foglalkozik, és akkor tudom, hogy ezt említettem, hogy egy alapítványt hozott létre, 1600 őslakos gyereknek a tanulását segítik. Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg ezt a klasszikus kérdést, de nem a klasszikussága miatt, hanem mert érdekelt. Kérdeztem tőle, hogy: „Mondd csak, és ezzel mi a célotok? De mi a ti célotok? Értem, hogy 1600 gyerek, hogy megtanuljanak angolul, hogy iskolába járjanak, értem. De mi a cél?” Cathy Freeman gondolkozás nélkül a következőt mondta: „A cél az, hogy az a húsz ember, aki az alapítványnál dolgozik, becsülje egymást.” Ez lenyűgöző, hát ez olyan tényleg, mint amikor fölkapcsolják a villanyt. Ez mit jelent? Hogy amikor azt mondja, hogy „Elmegyünk 1600 gyerekhez, hogy az ő életük több legyen.”, akkor az nem valami agitáció, propaganda, valami… Értitek, nem is akarom ezt mondani. Hanem ez a húsz ember megéli azt, hogy mit jelent, hogy mi becsüljük egymást, pedig különbözünk, pedig néha nem értünk egyet, pedig néha egészen más stratégiát gondolunk helyesnek. És ezt se akarom most hosszabban ragozni. Húsz ember, aki nem egyforma. És amikor ez a húsz ember megéli a húszemberségnek a közösségi lényegét, hogy mi együtt, hogy akkor abból a lényegből fakad majd valami, amit aztán sokezer kilométerrel odébb tesznek. Ezt se akarnám hosszabban mondani, de kétség kívül, hogy a lámpaságunk, ez a tanítványságnak a sajátos képe akkor több, mint látszatkeltés, több, mint hatáskeltés, hanem a saját lényegünk megélése és kifejezése.

    A következő gondolat így szól: Sokkal-sokkal többről van itt szó, mint arról, hogy harcolunk a sötéttel. Inkább azt mondhatnám, hogy amikor a lámpát meggyújtjuk, ez a mi emberi gondolatunk, hogy a lámpa, vagy a fény harcol a sötéttel. Miért harcolna? A lámpának az a lényege, hogy világít, és a gyertyának is az a lényege, hogy világít. Mi gondoljuk el ezt harcként, ez nem harc, hanem ő egyszerűen a lényegét fejezi ki. Kifejezi azt, ami. Sőt, ha már a gyertyának a fejével gondolkozom, azt mondhatnám, hogy a gyertya nem harcol a sötéttel, hanem a sötétben ébred rá, hogy mi a dolga. Hogy a sötétben ismeri föl, hogy mi a küldetése. Hogy a sötét világosítja meg számára azt, hogy mit érdemes tennie, hogy mi az értéke vagy a szépsége. Nem harcol a sötéttel, hanem a sötéttel való találkozása révén sokkal mélyebben megérti, hogy mire van kitalálva.

    Hogyha ez most egy gyerekmise lenne, de nem az, – ha egy gyerekmise lenne, akkor most írtam volna egy mesét. De most megkíméltem a gyerekeket ettől a mesétől, de megkapjátok ti. Arra gondolok, de persze, most nem fogom így, meseként elmondani, hogy mondjuk kezdő gyertyaként az a kezdő gyertya, el tudom képzelni, vagy az a lámpás, hogy hihetetlenül izgatott attól, hogy majd mikor kapcsolják őt föl, mikor gyújtják meg, és akkor nagyon élvezi, hogy ezt ő tudja, hihetetlenül lelkes, és nagyon büszke magára. Aztán szépen lassan ez elmélyül benne, és mivel fog foglalkozni? Azzal, hogy kétség kívül, ő elég rendkívüli, jaj, és ezért nagyon megérdemli, hogy őt megbecsüljék, ugye, mert hát a sötétben azért ő tudja ám ezt, nem akárki. Akkor a lámpa, vagy a mécses, vagy a gyertya egy ideig hihetetlenül el van telve önmagával, a saját szépségével, és értékével, és hogy őt becsüljék meg. Tudjátok, mikor jön a fordulat a gyertya életében? Mikor a Kálmán a sekrestyében fölkapcsolja a lámpát. Az a kérdésem a három kis gyertyánktól ott, hogy ez most nektek milyen? El tudom képzelni, hogy a három gyertya a pályafutása elején valami olyasmit mondana: „Hát, szóval! Életem legszörnyűbb napja. Szóval amikor itt fölkapcsolták ezt a rengeteg fényt, szinte megsemmisültem. Hát most derült ki, hogy nincs bennem semmi rendkívüli, szinte hasznavehetetlennek érzem magam. Hát, amit én tudok csinálni, hát szóval…”

    De a gyertyának a fénye, meg ez a hatalmas világosság minthogyha Istennek, és az embernek a kapcsolatát olyan szépen kifejezné. És hogyha ezt a történetet be szeretném fejezni, valahogy úgy fejezném be, hogy ezek a gyertyák itt az oltáron egyszer csak a következő gondolatra jutnak: „De várjunk csak! Tulajdonképpen nekem sem az az érdekes, hogy engem így becsülnek, úgy, meg én a gyertya, hanem tulajdonképpen ezt az egészet azért csináltam, hogy legyen világosság. Tulajdonképpen egész elmerültem abban, hogy én a gyertya vagyok, meg én a lámpa vagyok, és egyre szebb legyek, meg kívánatosabb. De most, hogy van itt ez a rengeteg fény, most rájöttem, tulajdonképpen hiszen kezdetek kezdetén én a fényért csináltam. Egész el is felejtkeztem erről.” És hogyha a gyertya tudja, hogy mi a lényege, akkor egy idő után hihetetlenül élvezi ezt a nagy fényt, mert azt mondja: „Én is ezt akartam. Hát pontosan ezért vagyok én is. De nagyszerű, hogy én a magam pici létezésével valahogy ehhez a nagyhoz hozzájárulok. Hát azért, valami sajátosságot így is képviselek, kétség kívül. Hiszen az egész lényegem az volt, ami most itt tündököl.” Ezért ez a gondolat valahogy így fejeződik be, hogy a gyertya és a lámpás, és az ember, ahogy átmegy ezen a fejlődésen, egyszer csak rájön, hogy: „De hát tulajdonképpen a fény volt a lényeg.” És hogy a gyertyának és a lámpásnak a lényege nem az, hogy ő gyertya, vagy lámpás, hanem hogy hozzájárul a fényhez. Milyen érdekes, hogy egyetlen gyertya sem tudja magát meggyújtani. Nem, a gyertya nem tudja magát meggyújtani. És hogy ezért minden gyertya, hogyha elég jó önismerettel rendelkezik, akkor meg lehet benne az a szerénység, hogy „Ó, hát én nagyon büszke lehetek arra, amit tudok. De ha nem gyújtanak meg, akkor hiába.”

    Záró gondolat. Sokkal többről van tehát szó a tanítványságban, mint valami önmegvalósításról. Nem önmegvalósításról van itt szó, hanem a saját lényegünk megéléséről, és arról, hogy egyszer csak rácsodálkozunk arra, hogy a lámpa nem egyszerűen csak meg akarja mutatni Istent, nem egyszerűen csak oda akar világítani, ide mutatni, oda, és amoda, hanem hogy a lámpa és a gyertya, hogy rajta keresztül jön a fény, hogy őrajta árad ez a fény. És hogy ez egész más, mint hogy az ember azt gondolja, hogy itt vagyok én pici ember, és majd mutogatok Istenre. Az ember ennél sokkal értékesebb. Az ember nem egyszerűen csak egy viaszhalmaz, valami kanóccal a közepén, amivel, ha valaki meggyújtja, még valami haszna is lehet, hanem még ez a kicsi gyertya is messze túlmutat önmagán, mert lényege a fény és nem a viasz meg a kanóc, tulajdonképpen rajta keresztül jön a fény. Ezért az embernek nem az a tanítványsága, hogy itt vagyunk a magunk töredékességében, és mutatjuk, hogy „Itt az Isten, ott az Isten.”, meg beszélünk róla, hanem egy bizalmi viszonyról van szó, és ebből a viszonyból egyszer csak valahogy az ember elkezd egy kicsit fényesebb lenni.

    Ezért, ha már most tanítványság, hadd hozzam ezt a szót, hogy térítés. Rosszul vagyok ettől a kifejezéstől, nyilván a hordalék miatt, ami rákerült. Most ha a beszédnek az összefüggésében „Most meg kellett térnie minden muszlimnak.” Legyenek-e keresztények? Hát szerintem nem ez a lényegi kérdés. A lényegibb kérdés az, hogy egy muszlim ember körül van-e világosság, vagy nincs. Az ateistáknak kereszténnyé kell-e lennie? Szerintem nem ez a lényegi kérdés, hanem hogy egy ateista ember körül van-e világosság, vagy nincs. És most végigvehetnénk a hindukkal, és végigvehetnénk a zsidó testvéreinkkel, és akárkivel, akármilyen csoportot, meg személyt megnevezhetnénk. Nem hinném, hogy az egyháznak az lenne a küldetése, hogy mindenki látványosan az egyház tagja legyen. Azt is mondhatnám, nem lesz mindenki hegyre épült város, mert valaki hegyre épült város lesz, a másik egy mécses lesz, amit föltesznek a gyertyatartóra, a harmadik pedig só lesz, ami ízt ad az ételnek, és tartósít. De nem leszünk egyformák. De mégis csak, ebben a három különbözőségben van valami közös. Például a sóban, hogy jó íze van, hogy az életet tartósítja. Nem is akarom ezt mondani (tovább). Amikor erre gondolunk, hogy tanítványság, ebből következő evangelizáció, és esetleg hozzátesszük ezt a szót, hogy térítés, akkor ez egyáltalán semmiféle erőszakosságot nem igényel. Nem volt egy túl okos mondat ez. De semmi köze az erőszakossághoz. Egyszerűen csak a gyertya adja a lényegét.

    És hogyha találkozunk bárkivel, és ekörül az ember körül világosság van, akkor tudhatjuk, hogy ő éppen most is valamit fölragyogtat abból, hogy van köze a Szentlélekhez. Akkor is, ha lámpa, akkor is, ha város, akkor is, ha só, van valami köze a Lélekhez. Ezért a záró gondolatom az így szól, hogy az ember létezése tulajdonképpen szólhat a nála kevesebbről, hogy mit ért el, meg mit gyűjtött, meg hírneves-e vagy nem, szólhat saját magáról. De az ember létezése szólhat Istenről, mint ahogy a gyertya létezése a világosságról szól, a só létezése a finom ételről szól. Most már nem akarom hosszabban mondani, nézzétek el nekem ezt a beszédet, csak annyit, hogy egy kérdéssel fejezném be szívem szerint. A kérdés így szól: Az életem mennyire szól Istenről?

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekUrunk bemutatása (Gyertyaszentelő Boldogasszony)

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    02

     

     

    „A gyermek pedig növekedett és erősödött, eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.”

    Azt mondja az evangélista, hogy a gyerkőc „növekedett és erősödött, s azután pedig egyre inkább bölccsé lett, és az Isten kedvét lelte benne”, a Mennyei Atyának örömet okozott, hogy ő van. Erről szeretnék beszélni, mégpedig azon az ünnepen, amelyben arról szólunk, és arról emlékezünk meg, hogy a törvénynek, de nem akármilyen törvénynek, a vallásos törvénynek, és előírásnak, és hagyománynak a mentén beviszik a kicsi Jézust a templomba, és ott bemutatják.

    Hadd mondjak el most egy nagyon röviden összefoglalt családtörténetet. Kíváncsi vagyok, hogy mikor melyikőtök ismeri föl, hogy ki az a gyerkőc, akiről most beszélni fogok. A nagyszülők Németországból vándorolnak ki az Egyesült Államokba, nagyon elkötelezett keresztény, vallásos életet élnek. A lányuk fiatal egyetemista, 22-23 éves, beleszeret az egyetemen egy ifjú tanársegédbe, aki történetesen egy szír származású muszlim vallású fiatalember. A szülők a vallási meggyőződésük miatt is nagyon tiltják ezt a kapcsolatot, és ellenzik. Majd pedig ez a fiatal hölgy, még mielőtt befejezné az egyetemet, megfogan, és fiúgyermeket szül, az elsőszülöttjét. Igen ám, de az apa azt mondja, most a nagypapáról beszélek, a nagypapa azt mondja a lányának: „Ide figyelj, lányom! Hogyha ezek után még meg is házasodsz ezzel az idegennel, akkor kitagadlak téged.” Ebből az következik a lánya számára, hogy elhatározza, hogy a gyereket örökbe adja. Igen ám, de nagyon meg akarja határozni azt, hogy ki lehet az örökbefogadó, ezért a legfontosabb szempontja az, hogy mindenképpen értelmiségiek legyenek, azért, hogy a gyerek egyetemre tudjon majd járni. Az első család, aki fönt van a listán, és jelentkezik itt az újszülött gyerekért, ők tényleg megfelelnek ezeknek a kritériumoknak, ámde kiderül számukra, hogy ez a gyerek bizony egy fiú, ők meg lányt akarnak, ezért visszautasítják ezt az újszülött kisfiút. Akkor telnek-múlnak a hetek, és a listán a következő személy, következő család, akik szívesen örökbe fogadnának valakit, ők sajnos nem felelnek meg a kritériumoknak, mert nem végeztek egyetemet, sőt, még érettségijük sincs. De ők nagyon szívesen látnák ezt a gyereket, és nagyon kedvükre lenne az, ha ez a gyerek ott nőhetne föl a családjukban. Ezért megalkusznak ezzel a fiatal édesanyával, aki akkor azt mondja: „Rendben van, de akkor már most, mostantól kezdve egy bankszámlára kezdjék gyűjteni a pénzt, hogy ez a fiú mindenképpen egyetemre tudjon járni.”

    Nem tudom, tudjátok-e, hogy kiről beszéltem, hogy ki ez a kisfiú? Úgy hívják, hogy Steve Jobs, az Apple alapítójáról beszéltem. Azért akartam őt idehozni, mert a történet úgy kezdődik, és aztán majd még egy mellékszálat hadd hozzak ide, hogy itt vannak a nagyszülők, akik valamilyen keresztény, valamilyen számukra keresztény-, vallásos hagyományra, vagy szokásra, vagy előírásra hivatkozva azt mondják, hogy ők nem akarják ezt a gyereket, nekik ez a gyerek: „Nem.” Aztán itt van a saját édesanyja, és a saját édesanyja pedig a szüleire hivatkozva, az előző nemzedékekre hivatkozva, a családi hagyományra hivatkozva szintén azt mondja a saját gyerekére, hogy: „Nem.” Azután ott van az első örökbefogadó pár, akik a saját álmaikra hivatkozva azt mondják erre a gyerekre, hogy: „Nem.” És a mellékszál pedig az, hogy amikor Steve Jobs már egy híres, és gazdag ember, akkor már mindenki arra számítana, hogy az apa végre fölveszi a kapcsolatot a saját fiával, de az apa nem veszi föl a kapcsolatot a saját fiával, mégpedig azért, mert azt mondja: „Nehogy még azt gondolja, hogy a pénze kell nekem.” Tehát a negyedik szempont pedig, hogy itt van egy apa, aki pedig azért mond nemet a fiára, mert valami ideologikus gondolat, valamilyen szempont, valami ki tudja, mi, megakadályozza őt ebben.

    Azért akartam ezt most így elmondani nektek, mert milyen észrevétlenül itt vannak nagyszülők, és szülők, apák és anyák, és itt vannak valakik, akik vágyakoznak a gyerek után, és talán föl se tűnik nekik, hogy mit jelent az, amikor nem hogy nem találják kedvüket egy gyerekben, hanem elutasítják őt. Talán a legfájdalmasabb, vagy a legszívetmarkolóbb az, amikor valamilyen vallásos indok alapján mondunk egy gyerekre nemet, ez egészen szívbe markoló.

    Az első gondolatom így szól: Azt mondja a szent író, hogy ez a gyerek – most Jézusról beszélek már – ez a kisgyerkőc egyszerűen csak erősödött és növekedett, és hogy egyre okosodott és bölcsebb lett, és ez már bőven elég volt ahhoz a Mennyei Atyának, hogy kedvét lelje benne. Milyen óriási nagy lehetőség az, hogy amikor a gyerekekről van szó, hogy akkor a kedvünket leljük bennük. Nézzétek el nekem, hogy én beszélek erről! Hát, mit tudom én? De talán csak annyi, hogy mondjuk tíz percig, legalább egy picit, hogy talán ezt elnézitek nekem.

    Az első gondolat mégis csak így szól: Mit jelent az, hogy az Isten kedvét találja valakiben? Azt jelenti, hogy ebben a szentírási történetben egyszerűen elég az, hogy erre a gyerekre a szülei igent mondanak, bár az apa kiléte azért kicsit problémás, nem pont úgy van, ahogy az álmaikban szerepelt, kicsit megterheli őket. Azután sem pont úgy vannak a dolgok, ahogy ők azt gondolták. És persze, a vallási hagyománynak megfelelnek, de hát a gyerek nem nagyon felel meg különböző hagyományoknak. Úgy tűnik, egy kicsit valahogy kinövi ezeket a kereteket. Milyen nagyszerű dolog, ha szülőként egyszerűen csak kedvemet tudom lelni benne, hogy van, abban, hogy növekszik, és hogy erősödik. És egyszerűen csak ahogy ott kedvünket leljük benne, hát már ettől bölcsebb lesz, és kezdi megérteni az életnek a lényegét.

    Az első gondolatom tehát az, hogy mennyire nem is magától értetődő még az sem, hogy a saját gyerekeinkben a kedvünket tudjuk-e lelni. És hogy amikor nem leljük kedvünket a saját gyerekeinkben, hogy akkor ez nem egyszer föl se tűnik nekünk, mégpedig azért, mert lehetnek nagyon erős vallási megfontolásaink, hagyományok, és az őseink, és az örökségünk, és ideológiák, és ki tudja micsoda. Beleértve a saját álmainkat is, amik megakadályoznak bennünket abban, hogy a saját gyerekeinkben a kedvünket leljük.

    Tudom, hogy ezt a történetet el-elmondom nektek, de megint csak annyira szíven ütött, valószínű, hogy jól is esik elmondani akár még többször is. Az a kedves ismerősöm, gyerekorvos azt mondja, hogy néhány évvel ezelőtt már bevezetett egy szokást, mert az élet ezt kívánta tőle. A szokás így hangzik, hogy amikor beérkezik már oda a rendelőbe, ott a közvetlen közelében a gyerek az anyukával, vagy apukával, akkor nem azzal kezdi, hogy akkor elkezdi megvizsgálni, vagy kezelni, hanem azzal kezdődik a találkozás, hogy azt mondja az édesanyának, vagy az apukának, hogy legyen szíves, ameddig ő vizsgál, vagy kezel, hagyja a mobiltelefonját, mert a gyereknek fontos lesz majd az, hogy legalább a szemkontaktust föl tudja venni apuval, vagy anyuval. De hogyha a vizsgálat, vagy kezelés alatt a telefont fogja nézni, akkor ez a gyerek számára lehetetlen lesz. Miért akartam ezt idehozni? Azért, mert föl se tűnik az, hogy nem leljük kedvünket, örömünket a saját gyerekeinkben. Föl se tűnik, hogy ez így van, hogy valamilyen szempont – vallási, ideológiai, ki tudja mi – képes bennünket ebben megakadályozni. Az első gondolat tehát ez.

    A második. Most hadd tegyek még egy lépést! Ó, hát már az se olyan könnyű, hogy a saját gyerekeinkben megtanuljuk a kedvünket lelni, segíteni őket, hadd erősödjenek, növekedjenek. Tudjátok, Ausztráliában voltam, és találkoztam Cathy Freemannel. Ez nekem egy nagy élmény volt, mert a sydneyi olimpián Cathy Freeman megnyerte a 400m-es síkfutást, tehát egy olimpiai bajnoknő. De nem csak ezért volt nekem fontos ez a találkozás, hanem azért is, mert Cathy Freeman ausztrál őslakos származású, és ezért az őslakosoknak egy nemzeti szimbóluma. De nem pusztán csak emiatt volt fontos ez a találkozás, hanem amiatt, amit most el szeretnék mondani. Mert Cathy Freeman miután a sportpályafutását befejezte, akkor nem a sikerének a fényében jön-megy itt a Földön, hanem létrehozott egy alapítványt. Az alapítvány jelenleg, most ez a legfrissebb, amiket ő elmondott nekem, 1600 ausztrál őslakos gyereknek a taníttatását biztosítja, olyanoknak, akik egyébként nem tanulnának, nem vennének részt az iskolai életben, akik angolul se tanulnának meg a legnagyobb valószínűséggel. Tehát olyan hátrányokkal élnének, amik egy idő után behozhatatlanok.

    A második gondolatom ez. De nagy dolog, hogyha megtanuljuk kedvünket lelni a saját gyerekeinkben, akkor is, ha már nagyobbak. Aztán a második lépés, mikor elkezdjük kedvünket lelni legalább a hasonló gyerekekben, akikről azt mondjuk, ahogy itt a szentleckében elhangzott, hát olyan közös vér, meg a közös test, szóval, na, legalább olyan hasonlók. Már nem a mieink, de legalább azt tudjuk mondani, hogy na, hát ránézésre is, közünk van egymáshoz.

    A második gondolat tehát ez, és Cathy Freeman elmondta nekem, mert rákérdeztem arra, hogy amikor fönn állt az olimpiai bajnoki dobogón, hogy akkor ez számára csak siker volt, vagy valami más is? Azt mesélte nekem, hogy ő egyáltalán azért kezdett el futni, mert a testvére beteg volt. És a testvére egy mozgásszervi betegségben szenved, és nem tudott se jól járni, főképpen nem futni. Azt mondja Cathy Freeman, hogy amikor ő már elkezdett futkorászni, és szaladt, akkor egyszer csak rádöbbent arra, a testvérére nézve, hogy: „Hát ő még futni se tud.” Akkor rájött, hogy ő már gyerekként milyen hálás azért, hogy futhat. Akkor rájött: „Hát, ha futhatok, akkor futok. Hát, és hogyha futhatok, akkor miért ne futhatnék gyorsabban?” És akkor így egyre erősödött, és növekedett az a gyerek.

    A második gondolatot így szeretném befejezni: Amikor ott állt az olimpiai bajnoki dobogónak a tetején, akkor azt mondta: „Persze, hogy nem csak a saját sikeremre gondoltam, hanem a testvéremre, aki nem tud futni. Mert ha a testvérem nem jelentett volna nekem semmit, akkor most én nem állnék itt. De nekem számított, hogy ő nem tud futni. Hát, majd akkor futok én.” Azt mondta: „És természetesen akkor ott volt bennem az, hogy ez nem is csak az én győzelmem, hanem sokaké, akik sosem fognak győztesként állni ezen a Föld nevű bolygón, hanem valahogy mindig vesztesként fognak ott állni.” Tehát a második gondolat így szól. Ha ennek az ünnepnek ezt a sajátos emberi üzenetét közel engedjük magunkhoz, hogy elkezdünk jól bánni azokkal a gyerekekkel, akik nem a mieink, de hát úgy rájuk nézünk, és azt mondjuk: „Na, hát azért csak olyan hasonlóak, mint mi.”

    De hát szörnyű lenne itt befejezni ezt a beszédet. Mert a harmadik lépés az, amikor egyszer csak rácsodálkozunk arra, hogy tulajdonképpen jól bánhatnánk minden gyerekkel. Milyen sokat tudunk vívódni azon, hogy hogyan éljünk, hogy hogyan valósítsuk meg magunkat, hogy miképp érdemes élni. A mai evangéliumból talán egy nagyon egyszerű mondat áll elénk, ez pedig akár így is szólhat, hogy egész biztos érdemes úgy élni, hogy az a következő nemzedéknek jó legyen. Lehet, hogyha semmi mást nem tennénk itt a Földön, ha nem tudnánk semmilyen erkölcsi megfontolásról, csak erről az egyről: „Éljünk úgy, hogy az jó legyen a következő nemzedéknek! Hogy a következő nemzedék az életben kedvét tudja lelni.” Ezért a harmadik gondolat már így szól. Ha ennek az ünnepnek a tartalmát közel engedjük magunkhoz, de nagy dolog az, hogy megpróbálunk elkezdeni jól bánni az egész következő nemzedékkel.

    Biztos ti is olvastatok, és hallottatok, hiszen ezt tesszük olyan sokat, nagyon gyönyörű történetekről, mikor úgy adódik az élet, hogy a zsidó édesanya megszoptatja a palesztin csecsemőt, mert a palesztin édesanya éppen nem tudja. Vagy a keresztény édesanya szoptatja meg a zsidó csecsemőt, vagy a palesztin édesanya szoptatja meg a zsidó gyereket. Egyszerűen azért, mert gyerek.

    A záró gondolatom így szól. Jézust behozzák a templomba, bár nem úgy alakultak a dolgok, ahogy az álmaik szerint ez volt, bemutatják őt, és utána úgy élnek, hogy az a gyerek tud erősödni, tud növekedni, okosodik is, és az Isten kedvét leli ebben a folyamatban.

    Olyan szívesen sóhajtoznék egyet-kettőt, és élnék veletek együtt úgy, hogy körülöttünk a gyerekek erősödjenek és növekedjenek, okosodjanak. De nem azért, mert mi példát mutatunk nekik, ugyan már. Zárásképpen hadd emlegessem meg Ranschburg tanár urat, aki azt mondta az apukáknak és anyukáknak: „Ugye tudjátok, hogy a gyerekeitek nem hallgatnak rátok, hanem nézik, hogyan éltek.” Ezért a gyerekeinknek nem példát kell mutatni, hanem úgy élni, ahogy érdemes, ’oszt úgyis olyan pontosan fogják tudni, hogy mi volt a szüleik bölcsessége. Ezért, hogyha szeretnénk, hogy a gyerekeink egyre nagyobb bölcsességre jussanak, akkor érdemes talán úgy élnünk, az összes gyerekre vonatkozóan, hogy ők kedvüket leljék az életben.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédek „Az Ige testté lett.”Jn 1,1-5.9-14 - Karácsony 2. vasárnapja

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    05

    „Az Ige testté lett.” Szó szerint: az Ige hússá lett, közöttünk élt, a szó szerinti fordítás alapján mondhatjuk, itt, köztünk ütötte föl a sátrát. Azután, ahogy az evangélium eleje ezt hangsúlyozza, és ebbe a világba jött, erre a Földre érkezett, abba a világba, ahol mi itt emberek vagyunk. Arról szeretnék most beszélni, hogyha Isten ember lett, és hússá lett, és a sátrát fölállította közöttünk, hogy velünk legyen, akkor úgy tűnik, hogy a testnek igencsak kiemelkedő, és nagy jelentősége van Isten szemében is, mert azt mondta: „Meg szeretnék testesülni, hússá-vérré szeretnék lenni.” Ezért tehát – most mondjuk talán így, egyszerűen – az istenkapcsolatunk, és a testünk néhány nagyon egyszerű összefüggéséről szeretnék beszélni.

    Az első gondolat rögtön így szól: A testünkhöz fűződő viszonyunk jó lehetőséget ad arra, hogy egyre pontosabban meg tudjuk különböztetni azt, hogy mi az önzés, és mi önmagunk szeretete. Hogy mi a különbség aközött, hogy valaki maga körül forog, énimádó módon akár, vagy önmagát és a testét elkényezteti, vagy pedig egyszerűen csak jól bánik a testével, és megadja neki azt, amire szüksége van, már csak azért is, mert a testünkben zajlik az istenkapcsolatunk. Ahogy szokták ezt mondani: „Lelki életet élünk.” Hát, a lelki életünk is a testünkben zajlik. Ahogy egy nagyon neves XX. századi lelki ember ezt írta és mondta, azt mondja, a lelki életnek három alapja van: egyik az alvás, második az evés, harmadik a csönd. A bencés hagyomány, ami hohó, ott is újból és újból beszélnek arról, hogy a rendes szerzetes rendesen alszik, figyel az emésztésére, a pihenésére, a kikapcsolódására, a munkavégzésére, a testére.

    Nem akarom ezt most már jobban igazolni, szeretném csak röviden egy-egy gondolat. Még pedig azért, mert nagyon gyakran a jéghegy csúcsa az, hogy ingerült vagyok, vagy feszült vagyok, nem volt kedvem, kiabáltam vele, nem szerettem őt rendesen, nem törődtem vele, nem bántam vele jól. És mindezek a folyamatok lehet, hogy már sokkal-sokkal hamarabb elkezdődtek a testünkben. Ezért, ha a testünkkel megfelelő módon bánunk, nagyon sok mindent meg tudunk előzni. Ezért tehát mondom egymás után a gondolatokat.

    Tulajdonképpen, ha egyetlen szóban össze kellene foglalni, akkor a testünkkel jól bánni az azt jelenti, hogy máris elkezdtük gyakorolni a mértékletesség erényét. Mert az ember a testét is képes kizsákmányolni, ahogyan a Földet, vagy emberi kapcsolatokat, vagy egy munkáltató a munkavállalót. Az ember a testével is bánhat úgy, mint ahogy egy kultúra akár a Földdel. Tehát képesek vagyunk kizsákmányolni a testünket, vagy képesek vagyunk elhanyagolni a testünket. És a harmadik nem túl kívánatos út, képesek vagyunk elkényeztetni a testünket, magunk körül, a testünk körül túl sokat időzve és forogva. Ahogyan ezt egy pszichiátertől hallottam, a ma embere, amikor azt nézik, hogy milyen jellegzetességeket mutat, és milyen mértékben a nárcizmussal, az önimádattal összefüggésben, szorosan akár a testéhez fűződő folyamatos, állandó viszonyban, hogy az a mérték, ami ma a társadalom nagy részét jellemzi, a ’80-as években nárcisztikus személyiségzavarnak minősült volna.

    Tehát a három zsákutcánk, (az első) a test elkényeztetése, a második az elhanyagolása, a harmadik a kizsigerelése, a kizsákmányolása.

    Ezért, ha a testünkkel elkezdünk jól bánni, megadjuk neki azt, amire szüksége van, az egy jó istenkapcsolatnak az alapja. Akkor mit jelent ez még most még konkrétabban? Először is az alvás. Tudjuk azt, hogy legalább hat órára szükségünk van, de van, akinek hét és nyolc. A ma embere kevesebbet alszik, mint száz, meg kétszáz évvel ezelőtt. Mondhatnánk azt, hogy „Hát persze, mert hatékonyak vagyunk.” A probléma viszont inkább a krónikus kialvatlanság. Amikor az ember kialvatlan, nagyon egyszerűen, hogy rögtön összekössem a lelki életnek bizonyos elemeivel, a kialvatlan ember, főleg a krónikusan kialvatlan embernek a pszichés funkciói nem működnek már túl jól. Ezért, ha semmi mást nem tennénk, csak tisztességesen aludnánk, nagyon sok bűnnek elejét tudnánk venni. Mikor egy kedves édesanya két-három gyerekkel azt mondja, hogy: „Kiabáltam, és veszekedtem, és rácsaptam a fenekére…”, akkor majdnem biztos vagyok benne, hogy neki aludnia kéne. Nem szidnia magát, hanem aludnia. Nem akarom hosszabban, az idő miatt, ugyebár, mert a testünk azt elég jól szokta érzékelni. Tehát az első: megfelelő mennyiségű alvás.

    Annyira bennem van, Gabriel García Márquez, mikor már haldoklott, kérdezték tőle, mit csinálna másképpen, és Márquez, akire nagyon fölnézek, nagyszerű írónak tekintem, ő azt mondta: „Hát, most így visszanézve, kevesebbet aludnék.” Bárcsak ez így működne! Az alváson nem érdemes spórolni, a megfelelő alváson, mégpedig azért, mert különben nem tudunk erőnk teljében létezni, a kapcsolatainkban nem tudunk úgy lenni, ahogyan érdemes volna. És a háttérben egyetlen picinyke szempont: krónikus kialvatlanság.

    A második gondolat: Az evés, a megfelelő étkezés. Tulajdonképpen az étkezés egy cifra dolog, mégpedig azért, mert a ma emberét, megint csak a húsz-harminc évvel ezelőttivel összefüggésben, sokkal magasabb szorongásszint jellemzi. Ezért aztán érdekes módon, az evésnek igencsak kitüntetett szerepe lesz, mégpedig azért, mert az evéssel nagyon egyszerű módon tudjuk az egyébként elég magas szorongásszintünket oldani. De a hozzáértők azt mondják, hogy inkább kellene a szorongással valamit mit kezdeni, nem pedig rögtön enni, mert az evéssel pontosan elütjük, és befedjük azt a sok témát, amivel viszont érdemes volna foglalkozni. Úgy mondta ezt egy pszichiáter, hogy a ma embere, hogyha éppen csalódott, akkor eszik, ha fél, akkor iszik, hogyha dühös, akkor eszik, hogyha frusztrált, akkor eszik és iszik, ha örül, akkor is eszik és iszik. Ennek meg a másik oldala az, hogy az evés, és az evéssel összefüggésben lévő sajátos szabályaink, amelyeket mi alkotunk meg, pszeudovallásként tudnak működni. Mégpedig azért, mert az evés állandó témánk, hiszen naponta többször csináljuk, hogy mit eszünk, és hogy eszünk, és tulajdonképpen szorongásoldásról van szó, mert strukturáljuk a napunkat és az életünket. Megint csak sokkal előre mutatóbb lenne az, ha az evés maradna evés, és minden, ami miatt eszünk, amikor meg nem kéne, azzal valamit igazából kezdenénk, hatékonyan.

    A következő gondolat így szól: ez pedig a pihenés. Pihenésre igencsak szükségünk van. És ide hadd vegyem rögtön a pihenéshez, hogyha szeretnénk kreatívak lenni, márpedig a kreatív, alkotó munkához, vagy hogy az emberi viszonyainkban tudjunk kreatívak lenni. Márpedig az emberi viszonyainkban előbb-utóbb sok konfliktusunk lesz. Ezek a konfliktusok el szoktak mérgesedni, főleg most a családi konfliktusok. A férj-feleség konfliktusra gondolok. Azok szinte mindig elmérgesednek bizonyos pontokon, és az azokból való kilábalás kreativitást igényel. Ahhoz, hogy az agyunk elég pihent és friss legyen, hogy egyáltalán új és eredeti ötleteink tudjanak lenni, hogy egyáltalán motiváltak legyünk, és kedvünk legyen ehhez, szükséges megfelelő mennyiséget aludni, és közben pedig a pihenéssel, ahogy ezt megint csak a hozzáértők mondják: „A kreativitásnak része a bambulás is.” Amikor valaki csak úgy van, és úgy élvezi, hogy süt a nap, és nézzük a természetet, az látszólag kidobott idő. Valójában megteremtjük az agyunk számára azt, hogy amikor szükséges lesz valami eredeti megoldásra találni, mert a rutin az a pusztulatba visz, akkor az agyunk készen áll rá.

    A következő gondolat a pihenéssel összefüggésben még. Ugye ti tudjátok, hogy amikor elkezdünk krónikusan, már hosszú távon fáradtak lenni, kizsigereltek lenni, lepusztultak lenni, akkor egyszer csak majdnem mindig ez természetesen megtörténik, megpróbáljuk magunkat fölfrissíteni a függőségeinkkel. Amikor valaki nem alszik eleget, és nem pihen eleget, akkor a kizsigereltség, a fáradtság az oda vezet, hogy elveszítjük az egyensúlyunkat. És hogy az egyensúlyunkat megtaláljuk, elkezdünk a függőségeinkből táplálkozni, azért, mert a függőségek nagyon gyorsan adnak egy pici tápanyagot, nem csak a testnek, hanem valamiképpen a léleknek. Ez pedig azt jelenti, hogy a krónikus kialvatlanság és fáradtság, és kizsigereltség miatt föl fognak erősödni a függőségeink. És a függőségeink, kinek mi, mindenkinek több is szokott lenni, a függőségeinkkel az a probléma, ahogyan azok elhatalmasodnak, tulajdonképpen már nem sok minden számít. És e mögött az van, hogy hosszú távú egyensúlyvesztésbe kerültünk.

    A következő gondolat: a kikapcsolódás. A kikapcsolódás például, nem tudom, ti tudjátok-e, hogy ahhoz, hogy egy stressz állapotból az emberi test meg tudjon nyugodni – most hadd beszéljek a férfiakról, mert a férfiak stressztűrő képessége gyöngébb, mint a nőké. Tudjátok-e férfi társaim, hogy egy komoly stressz állapot után a férfi testnek mennyi idő kell ahhoz, hogy visszataláljon egy megfelelő, szokásos hormonális nyugalmi állapotba? A helyes válasz így szól, hogy minimum kettő óra, de a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének kutatása szerint alkati kérdés is, vannak férfiak, akiknek három-négy órába is telik.

    Van egy jó hírem. Ahhoz, hogy az emberi lélek visszataláljon egy egyensúlyba egy érzelmileg nagyon nehéz helyzetből, minimum fél óra, de fél óra már elég lehet. Ez a következőt jelenti: Ha valaki szeretne igényes lelkiéletet élni, akkor az azt jelenti, hogy az imaéletnek a minimális ideje fél óra. Mert fél óra kell ahhoz, hogy egyáltalán olyan állapotba kerüljek, ahol az imádságom nem csak arról szól, hogy: „Aj, Uram!”, hanem valami többről is. Esetleg, hogy én még meg is tudjak hallani valakit, vagy valamit. Az fél óra. Azért fél óra, mert a lelkemnek kell fél óra, míg magára talál, nem hogy Istenre. Mert Isten ott van az imádságomban, én nem vagyok ott. Tehát az fél óra.

    Most megint eszembe jutott egy másik nagy lelki író, XX. századi ő is. Ő például, mikor rájött, hogy a testében zajlik a lelki élete, onnantól kezdve minden nap fél óra intenzív sétát iktatott be az életébe. Ezért tehát a következő gondolat: a mozgás. Mozgás nélkül nem nagyon létezik egészséges lelki élet, kivéve egy-egy zseninek. A mozgás az összes finomabb funkciónkat karbantartja. Ezért, ha szeretnénk az érzelmi életünkkel, az érzelmi állapotainkkal egész jól elbánni, akkor, ha valamit érdemes csinálni, az a rendszeres mozgás. Különben rendszeres mozgás nélkül állandósulnak a kifáradtságnak és a kimerültségnek a következtében, állandósulnak a negatív érzelmi állapotok. A papnak hiába jön újból és újból a mondat: „Olyan, mindig olyan feszült vagyok, olyan ingerült vagyok, olyan könnyen fölcsattanok, türelmetlen vagyok.” Hát persze, hogy az vagyok, de az már valaminek a tünete, az egy folyamatnak a vége, és abból jön aztán valami, amit meg szoktunk gyónni. Ezért, ha valamit érdemes tenni ahhoz, hogy az érzelmi életünket elég jól kordában tartsuk, az napi fél óra mozgás minimum, de lehet több is. Nem muszáj sportolni, de egy olyan jóleső, intenzívebb sétára szüksége volna a testünknek ahhoz, hogy a lelkünk jól legyen benne.

    Hadd hozzak ide még egyet. Például elalvás előtt fél órával már nem érdemes képernyőt nézni, mert az agyunk azzal sem tud mit kezdeni. Lehet, hogy leoltottuk a lámpát, és az agyunk még megpróbál magára találni. Ezért például lefekvés előtt fél órával már nem kéne képernyőt nézni. Azért, mert amikor az ember képernyőt néz, akkor belül az önstabilizáló folyamatok nem igazán működnek. Nem, hogy a napnak az eseményeit nem dolgozzuk aközben föl, miközben képeket nézünk, hanem a képek által keltett érzéseket sem dolgozzuk föl, miközben egy újabb képet nézünk. (Egészségedre!) A testben vagyunk. Jó, ezt sem szeretném hosszabban.

    Akkor, talán egy utolsó gondolat, vagy talán kettő. Ez pedig, ha már a férfiakról beszéltem, akkor a nőkről is. A mi kultúránkban kétszer annyi depressziós nő van, mint férfi. Ennek az egyik oka a testhez fűződő másféle viszonya a nőknek, mint a férfiaknak. Ahogyan mi a stresszt bírjuk kevésbé, és nehezebben állunk talpra, úgy a hölgyek nagy nehézsége az, hogyha egy olyan testképet igyekszik megvalósítani, vagy mindenképpen olyan ideálokkal próbálja magát szembesíteni, és azoknak nekifeszülni, amelyek esetleg anatómiailag is elérhetetlenek. A depresszió egyik kulcsa, hogy kétszer annyi nő depressziós, mint férfi, hogy a nők zöme, 90% fölötti eredményeink vannak, azt tükrözi, hogy nem vagyunk jóban a testünkkel. Nagyon nehéz úgy jóban lenni a lelkünkkel, hogyha utáljuk a testünket. Szeretni magamat, miközben a testemet megvetem, vagy a testemet lenézem, vagy a testemet akadálynak tekintem az Istenhez fűződő kapcsolat szempontjából.

    Akkor a záró történet. Nem is tudom, hogy történet-e, persze, megint egy kutatásból mondom ezt. Még ha elég nagy stresszben is vagyunk, márpedig általában abban vagyunk, ha ki tudunk menni a természetbe, a természet regenerálja az emberi lelket. És a mozgás, és a természettel való szoros viszony az egyik legzseniálisabb megelőzése annak, hogy depresszióssá váljunk, hogy kizsigerelten ne tudjunk már örülni senkinek és semminek.

    Bizonyára ezt hosszabban is mondhatnám, de nem akarom, mert ez nem egy életvezetési tanácsadó félóra. Ámde, ha az Ige testté lett, egész biztos vagyok benne, hogy Jézusnak jó viszonya volt a testével. És azért vagyok benne biztos, mert ismerjük annyira a szentírást, hogy amikor a kicsi lányt föltámasztja a halálból, akkor azt mondja a körülállóknak, akik így vannak, hogy: „Adjatok enni neki! Hát most jött vissza a halálból, valószínű éhes.” És amikor az apostolok jönnek lelkesedve, hogy ördögöket űztek ki, akkor meg azt mondja nekik: „Gyertek, húzódjunk el, hogy pihenjetek!”

    Szóval, a lelki élet a testünkben zajlik, és nem érdemes ötven évig azt mondani, hogy: „Tudom, türelmesebbnek kellett volna lennem. Tudom, nem kéne fölkapnom a vizet. Tudom, én is olyan ingerült és feszült szoktam lenni.” Az a megrendítő számomra, még ha nem is könnyű ezt kivitelezni, de nagyon sok végtelenül egyszerű dolgot mondhatunk, hogy a lelki életünk jó alapokra kerüljön.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekLk 2,16-21 - Szűz Mária, Isten anyja

    Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    01

     

     

    A naptári év kezdetén szoktunk gondolkozni, beszélgetni, vagy akár bajlódni arról, vagy azzal kapcsolatosan, hogy mi az, amit befejezünk, mi az, amit újrakezdünk, milyen változás néz ki, vagy miben akarunk változtatni, esetleg fogadalmat tenni. Na, nem is erről szeretnék beszélni, hanem pont arról, ami talán egy ünnepen igazán izgalmas, hogy hogyan tudja az ember, miközben jelképesen az egyik lábával az időnek a foglya, a mozgásnak a foglya, annak, hogy megy az élet, és megy az idő, és mi valahogy ebben benne vagyunk, és ha akarjuk, ha nem, ez így van. De valahogy a másik lábunkkal az örökkévalóságban is állunk. Mi, akik azt mondjuk, hogy örök élet, és örök üdvösség, hogy mi, akik az ünnepeinkben valami maradandót ünneplünk, hogy hogyan tudjuk azt a hétköznapjainkban megragadni? Erről szeretnék most beszélni.

    Az első gondolat így szól: Minden, amit a múltban jól tettünk, ha visszagondolunk azokra a történésekre, eseményekre, cselekményekre, amit megcsináltunk, és jól csináltuk, és anélkül, hogy nagyképűek lennénk, vagy valamit egy kicsit átrajzolnánk, átszíneznénk és festenénk, azt tudjuk mondani: „Ezt ma sem tudnám jobban csinálni. Ezt jól csináltam.” Vagy azt tudom mondani, hogy: „Ma már jobban csinálnám, de akkor a legtöbb, ami kijött belőlem, az volt.” Minden, ami a múltunkban van, a szónak abban az értelmében, hogy elmúlt, tehát már tényszerű, és nem megváltoztatható, tulajdonképpen maradandó is. Ennek milyen gyönyörűséges lehetőségei vannak arra nézve, hogy mindig, amikor a jelenben vagyunk, tudhatjuk azt, hogy amit most csinálok, egy perc múlva már örök érvényű lesz, már maradandó lesz. Olyan értelemben is örömforrás lehet, hogy azt mondhatom, hogy: „Na, amit most megtettem, vagy ahogy visszanézek a napomra, ez a jó, ami velem történt, vagy amit nekem adott az élet, vagy esetleg én is hozzájárultam, elvehetetlen tőlem, mert már megtörtént.”

    Csak zárójel: Hogyha valaki azon aggódna, hogy: „Jól van, Feri, de a rosszal is így van.”, akkor ezt most már nem akarom kifejteni, csak idehozni, nehogy az aggodalom telepedjék rád, hogy akkor viszont megint átélhetjük azt, hogy a jelenben írunk ahhoz a helyzethez, kapcsolathoz, történethez egy új fejezetet, és onnantól kezdve azzal lesz vége. De erről már olyan sokat beszéltem, ezt most nem akarnám kifejteni.

    Tehát az első, hogyan tudjuk a magunk esendő, és időben álló módján megsejteni az örökkévalóságot? Hát úgy, hogy a jelenben átéljük azt, hogy az egy perc múlva már maradandó lesz. Ezért akármilyen furcsa is, de minden, ami a múltban van, bizonyos értelemben megmásíthatatlan, örökérvényű, és maradandó.

    Azután a másik gondolat: Megvan, amit így nevezhetnénk, a szubjektív örökérvényűség, vagy időtlenség, az élménynek az ideje. Mikor valaki egy önátadásban, valamiféle önfeledtségben úgy átadja magát, vagy úgy belefelejtkezünk valamibe, hogy még arról is elfelejtkezünk, hogy egyáltalán van idő, vagy hogy az időről kéne gondolkodnunk, vagy hogy ezzel most kellene számolgatnunk. Milyen csodásak azok a pillanatok, azok a helyzetek, az élmények és kapcsolatok, amikor kizökkenünk abból, hogy egy, és kettő, és három, és négy, és egy nap, és egy hónap, és egy év, és egyszer csak valami, olyan igazán áldott időtlenséget élünk át. Ez tehát a második gondolat.

    Nem tudom, hogy hogyan fog ez hangozni nektek, egy konferencián hallottam a következő számot. Serdülő fiatalokkal készült a kutatás, és a résztvevőket arról kérdezték, hogyha Messengeren küldenek egy üzenetet, mennyi idő után kezdenek el valamilyen rossz érzést átélni, ha nem érkezik válasz? Ez a rossz érzés, sok féle rossz érzés lehet düh, vagy bizonytalanság: „Hogyhogy nem válaszol? Nem szeret, nem vagyok fontos, nem törődik velem, nem veszi észre. Hogyhogy nem válaszol? Már nem számít neki.” Lehet szorongás, és aggodalom, és frusztráció, és egy csomó minden. Azért is mondtam még néhány mondatot, hogy ti közben gondolkozzatok, hogy a kutatásból mi derült ki. Az derült ki, hogy kettő perc. Nehéz úgy boldognak lenni, hogyha két perc a tűrési küszöböm, és két perc után már elkezdek zuhanni valahova, ahol nem jó lenni. „Most szeretnek, vagy fontos vagyok-e, vagy számít-e?”

    Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy a következő nemzedékekért milyen fajta szorongásom, vagy aggodalmam van. Mégpedig azért, mert úgy tűnik, hogy szinte már mindent az idővel kezdenek el mérni, nem a térrel, nem az élménnyel, nem a lényeggel, hanem az idővel. És hogyha te gyorsan válaszolsz, jó, akkor szeretsz. Ha azonnal válaszolsz, jó, akkor fontos vagyok neked. Ha abban a pillanatban, rögtön jön valami, jó, akkor meg tudok egy kicsit nyugodni. És amikor ebben a kutatásban megkérdezték azt a fiataloktól, hogy: „Mondjátok, el tudjátok azt képzelni, hogy szeret téged, és azért nem válaszolt, mert valami fontos dolga volt, vagy valami nagyon lényeges?” Akkor nagyon sokan azt mondták, hogy ez elképzelhetetlen. „Hát, hogy volna elképzelhető, mikor a telefonom mindig előttem van? Hát akármit csinálhat, tud nekem nyomni egy lájkot. Mi akadálya van ennek? Értjük, hogy valami mással foglalkozott, de ezt miért nem lehet csinálni?”

    Most a második gondolat az: Micsoda áldott időket élünk meg akkor, ha az élmény idejében vagyunk, ha valami olyasmiben, ahol pont ez nem számít. Átéljük annak a szabadságát, hogy nagyon is tudjuk, hogy megy az idő, de most egyszerűen nem, hogy nem számít, hanem nem is gondolunk rá, hogy számít-e, vagy nem, mert éppen átadtuk magunkat valamire.

    A harmadik gondolat. Ezt így mondja a teológia is, hogy a szent idő, a kairosz. A szent idő az, ahogyan Jézus is újból és újból elmondja ezt, hogy: „Beteljesedett az idő. Most van itt az idő.” Van ez a mondás, ti is biztos ismeritek, hogy kétszer ad, ki gyorsan ad, vagy duplán ad, ki gyorsan ad. Nem tudom, ennek mintájára hogyan kéne folytatni, hogy aki alkalmas időben ad, hogy az nem kétszereset ad, hanem nagyon sokszorosat, mikor valaki pont időben ad valamit.

    Nem tudom, hallottátok-e a híreket? Két kisfiú is született nulla óra nulla… nem tudom, nulla, nulla… egy perckor. Az egyik édesanyának a nyilatkozatát meghallgattam, nagyon kedvesen azt mondta: „Mindenki azon izgult, hogy még ne jöjjön, hogy csússzon át január elsejére, és sikerült.” Hát, nem tudom, hát de, azért… hát nem tudom, azóta is ezen derülök. Az édesanya örömén, hogy átcsusszant január elsejére. Hát persze, ennek is lehet örülni, de valószínű, hogy ennél van azért egy nagyobb öröm, hogyha az a baba akkor jön, amikor itt az ideje, amikor az pont időben van, amikor az a legjobbkor van. Amikor egyszer csak az a baba, ki tudja miért és hogyan, azt mondja: „Na most!”, és úgy nekiáll jönni. Micsoda szépség megélni azt, hogy tényleg van, hogy egy, és kettő, és három, és hétfő, és kedd, és szerda, és van olyan, hogy alkalmas idő. Az alkalmas időnek a legszebb világa a szent idő. Biztos nektek is vannak élményeitek, amikor úgy eltaláltátok az időt. És amikor eltaláljuk az időt, hah! Sokszor például a hölgyek és az urak nem mindig ugyanúgy gondolják, hogy mikor van az az idő, a leánykérés ideje, és a hölgy azt mondja: „Már régen itt az alkalmas idő.”, a férfi meg azt mondja: „Ej-haj!” Eszembe jutott egy zsinati teológus, II. Vatikáni zsinat. Azt mondta ez a teológus, szerintem maradandó, azt mondta ránk, most így értem, az egyházra vonatkoztatva: „Amikor a többség azt mondja, na ezzel még lehet várni, tudhatjuk, hogy már elkéstünk.” Tehát a harmadik gondolat így szól: Az alkalmas idő, nem csak jó helyen, jó időben, jókor tenni valami jót. És azután ennek a szépsége a szent idő, amikor azt éljük át, hogy Isten is úgy akarta, hogy ez most történjék.

    Negyedik gondolat. Így nevezhetnénk ezt, hogy a lényegi idő. Mi ez, hogy a lényegi idő? Ahogy beszéltem erről, hogy két percig bírom szorongás nélkül, aggodalom nélkül, harag nélkül, és az összes többi. A mai ünnepnek ez a neve: Szűz Mária, Isten anyja. De mi Isten gyermekei vagyunk. Ezért arra gondoltam, hogy minden édesanya ünnepelhetne egy picit a mai napon, és azt mondhatná, nem tudom: „Kovács Rozália, Isten gyermekének anyja.” Ez tulajdonképpen a szó szoros értelmében így van. Hogy minden egyes édesanya, minden egyes édesapa elmondhatja magáról, hogy ő Isten gyermekének az anyja, és Isten gyermekének az apja. Ez valami igazi, lényegi tartalom.

    Ezért a negyedik gondolat így szól: Mikor átélünk valami nagyon lényegit, mit szoktunk mondani? Párhuzamosan azt szoktuk mondani: „Kerül, amibe kerül.” Ugye, ha valami nagyon fontos nekünk, azt mondjuk: „Kerül, amibe kerül.” Az idővel kapcsolatban meg azt mondhatjuk, hogy: „Na, annyi, amennyi. Tart, ameddig tart.” Milyen nagy dolog, az életben, az emberi viszonyainkban, vagy valami lényegessel kapcsolatba azt mondani: „Most az órámat leveszem, és tart, ameddig tart.” Mert valami olyan fontos dolog történik, hogy most, miközben egyik lábammal az időben állok, a másikkal azt mondom: „Tartson, ameddig tart!” És ha majd valamilyen értelemben beteljesedett, akkor majd megint fölveszem az órát. Mert ha van valami, amiért érdemes itt lenni a Földön, hogy néha azt tudjuk mondani, a szónak nem anyagi értelmében: „Kerül, amibe kerül.”, vagy „Tart, ameddig tart.”

    Végül az ötödik, a záró gondolat. Az örök idő, az örökkévalóság. Elkezdtem játszani azzal a gondolatsorral, hogy tulajdonképpen két féleképpen is megragadhatjuk azt, mi az, hogy örökkévalóság itt a Földön. Amikor átélem azt, hogy SOHA, és átélem azt, hogy MINDIG. Mi az, hogy örökkévalóság? Például, hogy Isten mindig szeret, és soha nem fordulhat elő, hogy ne szeressen.

    Elkezdtem azon gondolkozni, az életemben vannak-e élmények, ilyen mindig és soha élmények? És vannak. Csak azért mondok egyet-kettőt, hogy olyan jóízűen találjátok meg ti is a saját örökkévalóságotok előízét. Például, tizenöt évig atletizáltam. Tizenöt év alatt négy edzőnek a keze alatt voltam, és tizenöt év alatt ez a négy edző soha, de egyetlen egyszer nem kiabált velem. Soha, egyetlen egyszer nem kiabáltak velem. Volt a teológián egy tanár. Ez a tanár nagyon nem szeretett engem, és akkor finoman fogalmaztam. Ennél a tanárnál nekem többször kellett vizsgázni, szám szerint négyszer. Persze, hogy izgultam, hogy na, most ebből mi lesz. Ez a tanár, aki nagyon nem szeretett engem, és ezt nem is rejtette véka alá, soha, de soha nem élt vissza azzal, hogy én egy diák vagyok, és ő egy tanár, aki ahhoz sokkal jobban ért, mint én, soha nem élt vele vissza. Aztán eszembe jutott valaki, aki már később tanított engem, de sok éven keresztül. Akárhányszor fordultam hozzá, mindig komolyan vett engem. Biztos, néha nem kellett volna annyira komolyan vennie, egy nap múlva már én se gondoltam azt annyira, de ő mindig komolyan vett engem.

    Arra gondolok, ez most már a záró néhány mondat: Milyen fölemelő az, hogy mi véges emberek néha nem vakmerőségből, hanem igazi elmélyült jó szándékból, ami mellett döntés van, és cselekvés, odaállunk egy másik ember elé, vagy idebenn, a szív rejtekén kimondjuk azt „Ezt mindig megteszem érted.”, vagy „Azt soha nem fogom megcsinálni.” És az ember, aki merészkedik azt mondani, hogy MINDIG, vagy SOHA, valamit megízlel az örökkévalóságból.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédek Mt 2,12-15.19-23A Szent Család: Jézus, Mária és József

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    29

     

     

    Szent Család vasárnapján egy történettel szeretném kezdeni, ami ismerős lehet nektek. A történet arról szól, hogy egy idegen városba érkezik az utazó és egyszer csak, ahogy nézegeti a házakat, a kirakatokat, az egyik kirakat fölött egy cégér: Erények boltja. Egészen megdöbben ezen, erények boltja, hát ilyenről még nem hallott, ahonnan ő jött, ott ilyen bolt nincsen. Bemegy, ott nagyon kedvesen rámosolyognak, és hát persze kissé furcsállva, értetlenül azt kérdi ott az eladótól: „Jól értelmezem, hogy ebben a boltban erényeket lehet vásárolni?” Mire azt mondja az eladó: „Nagyon pontosan értelmezi, hát ezt is írtuk ki, hogy „Erények boltja.” Egész föllelkesedik az utazó, azt mondja: „Tényleg? Hát akkor erényeket lehet venni?” S akkor most hadd utaljak a szentleckére. „Hát akkor, kérek jóságot, szelídséget, irgalmat, és türelmet, sokat, jó nagyokat, éretten! Mondjuk egy kis szerénység se ártana, abból kevesebb is elég lesz.” Mire a következőt válaszolja az eladó: „Uram, ez valóban egy bolt, ahol erényeket lehet venni, de ön talán félreértette, mi nem gyümölcsöket árulunk, hanem magokat.”

    Ennél a történetnél nem tudom jobban összesűríteni, hogy mi lenne az a néhány gondolat, amit szeretnék hangsúlyozni. Mégpedig az, ahogyan a könyörgésben ezt mondtuk, hogy gyakoroljuk a családi élet erényeit. („Istenünk, te ragyogó példaképnek állítod elénk a Szent Családot. Segíts, hogy nyomukban járjunk: gyakoroljuk a családi élet erényeit, mindig egyek maradjunk a szeretetben, és így atyai házadban örvendezzünk örök jutalmadnak. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.” – szerk.) Azt a kérdést szeretném itt feszegetni veletek együtt, hogyha itt erényekről van szó, tudjuk, mi az, hogy erény. Az erény a kidolgozott jó képesség, tulajdonság, ami már rutinszerűn, jól alkalmazott módon, jól kiépítetten, hatékonyan működik bennünk, az erény, amihez csak oda kell nyúlni, levenni a polcról, és tudom használni, az az erény.

    Azt szeretném itt veletek együtt kicsit körbe gondolni, átjárni, hogy tulajdonképpen mennyire vagyunk alkalmasak a családi élet erényeinek a gyakorlására. Itt nem valami negatív, vagy pesszimista beszédet szeretnék tartani, mert rögtön hadd hozzak egy nagyon rövid választ, szerintem sokkal kevésbé, és sokkal inkább, mint ahogyan azt gondoljuk. A sokkal-kevésbé alatt azt értem, mint hogyha lenne bennünk, vagy legalább is talán az idősebb korosztályokban egy természetes naivitás, vagy lelkesültség, hogy: „Hát miért ne menne? Csak csinálni kell. Nem? Hát csinálni kell.” Föl se merül az én alkalmasságom kérdése. Sokan vagytok itt férjek, feleségek: „Hát miért ne lennék alkalmas? Hogy a házastársam mennyire alkalmas, az föl szokott merülni bennem, de… De hát a sajátom nem, hát nyilvánvaló, hogy jó, hát vannak kisebb döccenők. De hát, hogy most arra gondolni, hogy tán ne lennék erre alkalmas? Hát ez egészen abszurd.” Mondjuk a fiatalabb nemzedékeknél ez már nem annyira abszurd, a téma fölvetése, vagy legalábbis a félelem megjelenése: „Alkalmas vagyok-e? Akarom-e én ezt egyáltalán?”

    Az első gondolat így szól: Szinte ki sem lehet azt mondani, hogy mennyire természetesnek vesszük, hogy ami kéne egy házassághoz, egy családhoz, vagy a papsághoz, hogyha megkérdezzük magunktól, hogy: „Alkalmas vagyok én erre?”, hogyha a realitásban vagyunk, akkor sokkal inkább érdemes lenne azt mondani sok területre vonatkozóan, hogy: „Tulajdonképpen nem.” De hát ezt kimondani… Hát akkor utána hogyan megy tovább az élet? Vagy akkor utána mi van? De mégis, most megállhatnánk ebben a kijelentésben, sokkal igazabb az, hogy nagyon sok területen nem.

    És akkor hadd hozzam most a másik részét. A másik rész pedig így szól: Milyen gyakran találkozunk azzal, hogy amikor megcincál minket az élet, megpróbál bennünket az élet drámaisága, akkor pedig milyen egyszerűen és gyorsan azt mondjuk: „Na jó, én erre nem vagyok alkalmas. Na jó, én ezt föladom. Na jó, hát ez ennyi volt. Na jó, hát ez nem nekem való. Na jó, hát ezt ki bírja ki?” Másfelől viszont sokkal alkalmasabbak vagyunk, mint ahogy azt gondolnánk. De nem föltétlenül azért, mert minden jó tulajdonságunk, ami érdemlegesen szükséges a társkapcsolathoz, vagy a papsághoz, az már kidolgozottan van meg bennünk, hanem azért, mert a föltételek és lehetőségek ott vannak, egyszerűen szükséges magunkat fejleszteni.

    Ezzel máris az első gondolatomat idehoztam. Hogyha komolyan vesszük azt, hogy bizonyos területeken sokkal alkalmatlanabbak vagyunk, mint azt naivan gondolnánk, akkor már ebből is következik, hogy szükséges magunkat fejleszteni elég sok területen. Mert az alkalmatlanságunk azt jelenti, hogy az élet hoz természetes kihívásokat, és nem arról van szó, hogy ezeken ne lehetne átjutni, ne lehetne megküzdeni, de hogy az a valaki, aki ebben a pillanatban vagyok, nem csoda, hogy elakadt. Egyszerűen bizonyos alkalmasságok, képességek nincsenek bennem tisztességesen kidolgozva.

    Most egyetlen példát hadd hozzak csak ide. Milyen naivan és természetesen szoktuk mondani, közhelyes, hogy: „Hát akkor működik jól egy társkapcsolat, ha figyelünk egymásra.” Ez olyan, mintha arra gondolnánk, hogy mindenki teljes természetességgel, erény szinten képes egy másik emberre figyelni. Tudjuk, hogy nem így van. Odafigyelni valakire, mondjuk fél órán, vagy egy órán keresztül, úgy, hogy én érzelmileg is ott vagyok nála, befogadóképes vagyok, hogy amit mond, az hat rám, de képes vagyok mindazzal valamit kezdeni, miközben ez hat rám, és még mindig nála vagyok, és még azon gondolkozom, amit ő mond, nem azon, amit én akarok mondani. Valakire értő módon odafigyelni… Ha teljesen máshonnan nézzük a témát, tudjuk, hogy a kutatásokból így volt, hogy húsz, meg negyven, meg hatvan évvel ezelőtt képesek voltunk negyven, meg harminc, meg húsz percet – jó figyelemmel – egy előadóra hallgatni. Most meg tudjátok, hogy a kutatások szerint egy-két percre szűkült sokaknál az, hogy egyáltalán képes vagyok valakire odaadott módon figyelni.

    Egy nagyszerű magyar színész mondta azt, hogy ő elkezdett egy egyszemélyes darabot. Ez az egyszemélyes darab volt körülbelül egy óra negyvenöt perc, mikor elkezdte. Most már sok éve csinálja, most már csak egy óra tizenöt perc. Azt mondta, fél órát ki kellett venni a darabból, mert tapasztalható lett néhány év alatt, hogy egyszerűen a közönség nem bírja. Tehát példaként akartam ezt hozni, hogy milyen könnyen odacsapjuk egymásnak: „Hát de figyeljetek egymásra!” Igen, és mennyire vagyok képes odafigyelni egyáltalán egy másik személyre?

    Hogy csak ezt még egy gondolatban megerősítsem: Nagy különbség van aközött, hogy képes vagyok a figyelmemet lekötni valamivel, vagy pedig, hogy képes vagyok odafigyelni valakire. Az egészen nem ugyanaz. Mert, ahogy egyre fiatalabbak leszünk, annál inkább az jellemez bennünket, hogy értjük a módját annak, hogy a figyelmünket hogyan kössük le, és ezzel párhuzamosan valójában egyre kevésbé vagyunk képesek és alkalmasak odafigyelni valakire, főképp, ha az a benyomásunk, hogy nem köti le a figyelmünket. Márpedig, mondjuk egy társkapcsolatban, vagy egy szülő-gyerek kapcsolatban elég könnyen el lehet oda jutni, hogy a feleségem, vagy a gyerekem, amikor huszonötödször ugyanazt kérdezi, hát nem köti le a figyelmemet, inkább idegesít. Nem akarnám ezt hosszabban.

    Az első gondolat így szól: Érdemes volna nagyon világosan megnevezni azokat a területeket, amelyekben akármilyen furcsán is hangozhat, önfejlesztésre van szükségünk. Azért, mert önfejlesztés nélkül olyan sok elakadásunk lesz, hogy a kapcsolat és az élet túlságosan megterhel majd bennünket, és még az életkedvünk is elmegy. Érdemes ilyenkor számba venni, hogy miféle magokkal rendelkezem, amelyeket érdemes lesz most elültetni, és nevelgetni. Ez az első gondolat.

    A második. Mindenféle szakértők azt mondják, ha valamire szükségünk van, akkor annak az egyensúlyára, hogy nagyon világosan meg tudjuk mondani magunk számára is, hogy mi nekünk a lényeg. Ha meg tudom mondani, hogy mi a lényeg, akkor megengedhetem magamnak, hogy rugalmas legyek. Egyre nagyobb rugalmasságra van szükségünk. Ha minden nagyon gyorsan változik és alakul, ha megtanult tudásunk húsz-harminc év múlva nagyrészben már nem is használható, és új dolgokat kell tanulnunk, közben állandóan mi magunk is változunk, és jó esetben fejlődünk; nagyon nagy rugalmasságra van szükségünk. Az emberi természet olyan, hogy amikor valami kihívás éri, akkor nagyon gyakran inkább merevséggel válaszolunk, azért, mert nem akarjuk elveszteni az egyensúlyunkat. Akkor megkapaszkodunk, kis terpeszbe állunk, és azt mondjuk: „Akkor is nekem van igazam!” Mégpedig azért, mert tényleg nem jó elveszteni az egyensúlyunkat, ha csak nem szórakozásból csináljuk, egy vidámparkban. Ez azt jelenti, hogy ha csak a természetes, ösztönös világunkra bízzuk magunkat, sokkal többször leszünk úgy, és olyan értelemben merevek és statikusak, ami nem fogja segíteni az életet.

    Mi az, ami képesség gyanánt fejlesztésre szorulhat? Ez a kettő. Az egyik, hogy újból és újból érdemes visszatérnünk oda, hogy magunk felé megmondjuk, mi a lényeg. De nem a tíz fontos dolog, hanem a lényeg. És hogyha meg tudom mondani, mi a lényeg, akkor szinte az összes többi dologban megengedhetem magamnak azt, hogy rugalmas legyek, hogy engedékeny legyek, hogy kompromisszumkész legyek. Tehát a második gondolat így szól: Annak az egyensúlyát lesz érdemes nagyon kitalálni, hogy mi a lényeg, és hogy hogyan tudok rugalmas lenni.

    A következő gondolat így szól: Hát, ha valamire szükségünk van, kidolgozni ezt a képességünket, amit így mondanak a hozzáértők, az önreflexiós képesség. Hogy képes legyek magamon elgondolkodni, nem a feleségemen, nem a férjemen, nem az egyházközség papjain, hanem magamon, és magamon igényes módon elgondolkozni.

    Hadd hozzak ide egy számomra nagyon szép gondolatot. Ez a nagyon szép gondolat így szól: Amikor bármelyikünk arra törekszik, hogy megértse magát, hogy miért is vagyok ilyen, hogy miért ez a gyöngém, hogy miért tudom ezt olyan gyöngén csinálni, hogy ezt miért szeretem csinálni, hogy miért vágyok annyira erre, hogy miért ez az álmom gyerekkorom óta, amikor időt és energiát szánunk arra, hogy megértsük magunkat – ne fölmentsük magunkat, ne mentegessük magunkat, hanem megértsük magunkat –, az az emberi méltóságunk kidolgozásának a része. Amikor időt és energiát szánunk arra, hogy körbejárjuk ezt a kérdést: „Ki is vagyok én? Miért vagyok ilyen? Miért bántlak akkor, ha ezt csinálod? Miért untat ez engem? Miért bosszant ez annyira?” Akkor tulajdonképpen kidolgozzuk az emberi méltóságunkat. Mert az ember az a lény, aki képes megérteni saját magát.

    Tehát a következő gondolat így szól: Érdemes elmélyíteni az önreflexiós képességünket, és a szó legmélyebb értelmében törekedni arra, hogy megértsük magunkat. Beleértve azt is, hogy úgy tudjak megértő lenni magammal, hogy közben bármi, ami nem tetszik nekem, azt is hajlandó legyek elismerni.

    A következő gondolat, amit érdemes volna fejleszteni – nem a gondolatot kell fejleszteni, hanem amit a gondolat kifejez –: Az érzelmi önszabályozási- és teherbíró képességünk. Ha van valami, amit manapság nagyon érdemes fejleszteni; érzelmi önszabályozási képesség, és érzelmi teherbíró képesség. Azt mondják az okosak, hogy jó esetben a családban, főleg, ha vannak testvéreink, az érzelmi teherbíró képesség fejlesztése általában biztosított. De ez csak akkor igaz, mert különben, ha ez a föltétel nem adódik, akkor csak jól megbántjuk egymást, ez akkor igaz, hogyha, amikor azért már nagyon elpüföltük egymást, meg nagyon sokat cikiztük egymást, oda lehet menni anyához és apához egy kis oltalomért. Vagyis, az érzelmi önszabályozási- és teherbíró képességnek az alapja, hogy tudom, vannak, akik szeretnek, akiknél meg tudok nyugodni, akikhez lehet fordulni, akikhez oda lehet férni, akik érzelmileg, fizikailag elérhetőek számomra. Tehát a következő gondolat így szól, főleg a szerelem ihletettségű társkapcsolatokra vonatkozóan: Nagyon nagy érzelmi teherbíró képességre van szükség, és az érzelmi önszabályozásnak az erényére.

    Aztán a záró gondolat így szól: A társkapcsolat és a papság alkalmas terület arra, hogy előbb-utóbb találkozzunk az élet drámaiságával. Az élet hihetetlenül drámai, és ezt azért akarom hangsúlyozni, mert amikor az élet drámaisága beköszönt, például hogy fejlesztem magam, és fejlesztem, és fejlesztem, és egy bizonyos helyzetben azt látom, hogy ez is kevés. Hogy megígérünk egymásnak valamit, és a gyarlóság és tökéletlenség miatt nem tartjuk meg. Hogy annyira szeretlek, amennyire csak képes vagyok, és tudom, hogy ez bizonyos helyzetekben neked kevés lesz. Hogy vannak természetes, nagyon mély emberi szükségleteim, és azoknak egy részét te nem tudod betölteni. Hogy megígértem neked, hogy igaz leszek, és nem csak igaz vagyok, hanem másmilyen is. Az élet drámaiságának a leírását nem akarom szaporítani.

    Az élet végtelenül drámai, és akik társkapcsolatra adjátok a fejeteket, vagy papságra, előbb-utóbb az élet drámaisága kikerülhetetlenül beköszönt. És ilyenkor nem érdemes megmaradni – így mondanám egyszerűen – a lélektani válaszoknál, hanem érdemes a spiritualitás felé megnyitni a tekintetünket. Mert az élet drámaisága nem egyszerűen csak probléma, ezek nem problémák és nehézségek, amelyeket meg kéne oldani, vagy le kéne gyűrni, vagy győzni kéne fölöttük. Hát az élet drámaisága nem ilyen természetű. Az élet drámaiságával az a személy tud valamit kezdeni, aki – a szónak most jelképes értelmében – le tud térdelni. Az ember megáll az élet drámaisága előtt, és előbb-utóbb térdelhetnéke támad. És az élet drámaisága ott van a férfiben, és ott van a nőben, és ott van a gyerekekben, és ott van a nagyszülőkben. Ezért néha elérkezik az a pillanat, hogy az ott már nem probléma, nem nehézség, nem valami sérültség, amit megpróbálunk gyógyítani, hanem az élet drámaisága. Az élet még ilyenkor is tovább tud menni, mégpedig akkor, hogyha le tudunk egymás előtt térdelni, és megvallani azt, hogy most együtt éljük át az élet drámaiságát, hogy mind a ketten, mind a hárman, mind a négyen, mind a nyolcan tudjuk, ez itt nem egy probléma, amit meg kéne oldanunk, ez nem egy nehézség, amit ha kicsit összeszednénk magunkat, akkor legyőznénk, hanem ez az élet drámaisága. És hogy talán azért vagyunk együtt, hogy átélhessük azt, hogy miközben az élet drámai, vállt vállnak vetve, együtt is megélhetjük. Nem fogjuk azt megoldani, és legyőzni, és úrrá lenni rajta, de éppenséggel megfoghatnánk egymás kezét, mert úgy még az élet drámaisága is más.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekLk 2,1-14 - Karácsony, Éjféli mise

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    24

     

     

    Tegnap elolvastam egy kutatást azzal kapcsolatosan, hogy Karácsonykor, főképpen pedig december 24-én délután, este, és éjszaka milyen súlyos konfliktusforrások léteznek. A kutatásból az derült ki, hogy az egyik konfliktusforrás az, hogy menjünk-e misére, vagy ne. Ezért akik most úgy vagytok itt, hogy ti szívesen jöttetek, hát, hozzátok most nem is akarok szólni, mert ti örömmel itt vagytok. Hanem azokat szeretném nagy tisztelettel üdvözölni, akik nem is jöttetek olyan szívesen, de végül mégis csak valami rávett titeket arra, a feleségetek, a férjetek, anyukátok, vagy valaki, és végül lehet, hogy kissé dühösen, vagy morcosan rábólintottatok, hogy: „Na jó, ne menj egyedül!” Szóval, mindannyiótokat üdvözöllek, és nem szeretnék ezen a szent éjszakán hosszan beszélni, bő lére ereszteni, hanem csak egy-egy kis szikrácskát, mint ahogyan, amikor a csillagszóró megy. Remélem, volt ilyen élményetek a csillagszóróról, na, valami ilyesmit.

    Az első gondolat így szól: Ott vannak ezek a pásztorok, és milyen nagy dolog az, hogy meghallanak valamit, meglátnak valamit, hogy nem beborítja őket a sötétség, meg a maguk baja, a maguk gondja, a maguk élete, a maguk feladata, a maguk munkája, hanem meghallanak, meglátnak valami náluk többet. Elkezdtem játszani azzal a gondolattal, hogy hát ez a náluk több, nyilván az angyalok, az angyalok szava, a Kisjézus… Hogyha Jézus megírná az önéletrajzát, akkor hogyan írná meg? A ma világában ez az önéletrajz lehet, hogy valahogy úgy szólna, hogy: „Nagyon nehéz körülmények között születtem. Azután menekült voltam. De minden nehézségen előbb-utóbb úrrá lettem, a motivációmat nem veszítettem el. Harcoltam, és győztem, a vereségeimből tanultam, az álmaimat nem engedtem el, és végül megvalósítottam őket.” Nem, nem tudom, hogy Jézus így írna-e önéletrajzot. Azt gyanítom, hogy mi nem is így látjuk őt. Nem úgy látjuk őt, aki azt mondta, hogy: „Meg akartam valósítani az álmaim, és rájöttem, ragaszkodnom kell ezekhez, és végül győzni fogok, és nincs számomra lehetetlen.” Talán inkább Jézust úgy látjuk, mint aki azt mondja: „Nagyon foglalkoztatott engem Isten álma, hogy ő mit álmodott meg rólam. Már a születésemkor rájöttem, hogy egy csomó minden nem úgy történik, ahogy én szeretném.” Nagyon sok minden van, ami számunkra nem úgy alakul majd, ahogy arra vágytunk, de hogy Istennek végül minden lehetséges.

    Az első gondolat így szól: Már az egy mekkora nagy dolog, hogy egyáltalán meglátunk, meghallunk valami többet, és ennek a többnek van egy álma rólunk. És hogy nem csak a saját álmaink után futunk, hanem ezt az álmot szeretnénk valahogyan beteljesíteni. A reménységünket az adja, nem az, hogy nincs semmi sem, ami nekünk lehetetlen volna, mert nagyon sok minden van, hanem az, hogy Istennek nincs semmi, ami lehetetlen lenne, és mi jóban vagyunk vele.

    A második gondolat így szól: Azoknak a pásztoroknak aztán neki kell lendülni, hogy megkeressék azt a kicsi jót abban a nagy sötétségben, és a nagy éjszakában, és abban az egész nagy világban. Az a kicsi Jézus egy nagyon picinyke kis jó, és nem is tudnak róla sokan. Ezért a második gondolat így szól: Örömmé a Karácsony akkor lesz bennünk, ahogyan most is azt tesszük, hogy fölvesszük a cipőnket, a kabátunkat, főleg ha most Karácsonyra kaptuk, és elindulunk, hogy azt a kicsi jót megkeressük. És hogy bennünket a kicsi jó is vonz. Jól esik körbe nézni, és tudhatjuk azt, hogy olyanokkal vagyunk most együtt, akik a kicsi jónak is tudnak örülni. Hogy akik a kicsi jó miatt is neki tudunk állni, hogy ne az alvásnak adjuk át magunkat, hanem annak, hogy együtt legyünk, és együtt örüljünk. A második gondolat tehát így szól, hogy minket vonz a kicsi jó is, mert tudjuk, hogy azokból a sok kicsinyke jókból valami nagy jó tud születni.

    Délután egy kedves ismerősömékhez látogattam. Nagymama az illető, akihez mentem, sőt, már dédnagymama, örömmel újságolta, hogy már dédnagymama. Az unokák ott tettek-vettek, mert a szülők oda rakják le az unokákat, hogy aztán majd mikor már kész van minden, akkor vigyék őket haza. Egyszer csak megérkezett az édesanya, bekukkantott a nappaliba, és azt mondja: „Jaj, Feri! Hát, ha tudom, hogy itt vagy, előbb jövök.” Egyrészt ez jól esett, de nem ezért akartam ezt nektek elmondani, hanem összekapcsolódott bennem ennek az édesanyának a mondata Karácsony üzenetével. „Ha tudom, előbb jövök.” Hogy mi tulajdonképpen azok az emberek vagyunk, akik tudjuk, hogy Isten itt van, és ezért jövünk. És amikor fölkelünk, akkor úgy tudunk fölkelni, hogy tudjuk, hogy Isten itt van, és ha valakihez megyünk, akkor tudjuk, hogy Isten ott is ott van. Ezért a második gondolat így szól: Bennünket vonz a kicsi jó is, és tudjuk, hogy az a kicsi jó nagy jelentőségű.

    A harmadik gondolat így szól: Sokan gondolhatják azt, hogy: „Annak az embernek van öröme, akivel jó dolgok történnek. Hogy akkor tudunk hálásak lenni, dicsőíteni, és dicsőséget énekelni, hogyha sok minden klassz dolog van az életünkben.” Nem hinném, hogy így lenne. Örülni az a valaki tud, aki meg tudja becsülni azt a jót, ami az életében van. Hálát az a valaki tud adni, aki azt tudja mondani: „Lehetne sokkal rosszabb is, és nem rosszabb.” Hálát az tud adni, aki föl tudja fedezni az életében a jót. Nem csak dolgokat, nem csak tárgyakat, eseményeket, főképpen pedig személyeket.

    A harmadik gondolat így szól: Megengedem magamnak az örömöt. Nem szolgáltatom ki magamat annak, hogy az életnek nagyon sok jót kelljen adnia nekem ahhoz, hogy hajlandó legyek egy kicsit örülni. Nem szolgáltatom ki magamat annak, hogy mindennek úgy kelljen alakulnia, ahogy én azt elképzeltem, hogy aztán hajlandó legyek hálásnak lenni. Nem, a harmadik gondolat így szól: Nekiindultunk, megbecsüljük a kicsi jót, és aztán átadjuk magunkat az örömnek. Tehát öröme nem annak van, akivel csak jó dolgok történnek, örülni az tud, aki az örömnek magát átadja, anélkül, hogy tagadná azt, hogy az élet nagyon színes, és van benne fekete is.

    Ez a negyedik gondolatom: Örülünk a világosságnak. De mi a világosság története ezen a Földön? A világosság története az, hogy sötét volt, és világosság lett. Ez a világosság története. Az emberi Földön, a világosság története az, hogy sötét volt, és valaki a sötétségre világossággal válaszolt. Ez a Földön a világosság története. Azt ünnepeljük, hogy a jó, az igaz, vagy a szép, a világosság megszületik. Mert van az az idő, amikor még nincs itt, amikor sötét van. És mi, emberek ezen a Földön minden nap sokszor átéljük azt, hogy valami sötét van, és az élet egy kihívást intéz felénk. A sötétre világossággal válaszolok-e? Mi mindannyian átéljük, hogy valami igazságtalanság történik, és ez kihívást intéz felénk, hogy az igazságtalanságra valami igazsággal válaszolunk-e. Jézus megszületik, nincs mindig itt, a szónak abban az értelmében, ahogyan az ember itt van egy ideig, aztán pedig távozik. A jó megszületik, azok által az emberek által, akik a sötétségre világossággal válaszolnak.

    Gyermeki világunkban van az úgy, hogy: „A világosságra világosság, még nagyobb fény, még nagyobb, és még nagyobb, és még nagyobb. Ezt hívják üdvösségnek.” Nem, a Földön nem így van. Nem is akarnám ezt még egyszer mondani, micsoda nagy teljesítmény az tőlünk, hogy mi azt a világosságot ismerjük, azt a világosságot képviseljük, és azt a világosságot hordozzuk, ami átjárja a sötétet. Milyen sokan vannak, akik azt mondják: „Jött Jézus, és a fény legyőzte a sötétet.” Nem hinném. Nem hinném, hogy Jézus így képzelte el, hogy jött, hogy legyőzze a sötétet. Jézus eljött, hogy a sötétséget átalakítsa, és átformálja, és hogy a sötétség átalakuljon, és ami eddig sötét volt, az világossággá váljék. Ez tehát a negyedik gondolat: Ezen a Földön, ha azt akarjuk, hogy a jó megjelenjék, és megszülessék, az majdnem mindig úgy történik, hogy előtte valami rossz van, amire valaki hajlandó jóval válaszolni.

    Végül a záró gondolat. Nem tudom, hogy veletek hogyan van, ha már ezzel kezdtem, hogy egy kutatás. Karácsonykor általában megnőnek az elvárásaink a családtagjaink felé. Megnő bennünk a szorongás szintje is, és megerősödnek a gondolatok, hogy „Szeress jobban, szeress egy kicsit ügyesebben! Legyél figyelmesebb, aranyosabb, kedvesebb! Pont így szeress, pont azt csináld, pont azt mondd, pont úgy legyél kedves, érezz meg, hangolódj rám, találd ki!” Ilyenkor nagyon érzékenyek tudunk lenni.

    Mit jelent ezzel a ténnyel kapcsolatosan Jézusnak a születése? Hogy amikor Jézus azt mondja: „Az az én fő parancsom, szeressétek egymást!”, ebben tulajdonképpen az a nagyon finom üzenet rejlik, tegyük egy picit a hátunk mögé azt, hogy pont úgy szeret-e, pont annyira, pont akkor, és bánjunk egymással jól! Úgy el tudunk veszni ebben a szóban, és mindabban, ami ebben van, hogy szeretsz, vagy nem szeretsz, eléggé, és igazán, és nagyon, és pont úgy. Jézus jön, hogy egy kicsit fölszabadítson ez alól. És amikor átéljük egymással kapcsolatban, hogy nem pont úgy, nem pont azt, a pulóvernek a színe sem pont az, nem mondom, hogy rossz, de nem pont az, hogy akkor azt tudjuk mondani, egész biztos nem ez a lényeg. És hogyha nem pont úgy, és nem pont az… Tudjátok, hogy ki az, aki nagyon jól tudja, milyen az, hogy nem pont úgy, meg nem pont az? Hát, Jézus. Ott, abban a barlang istállóban ő is mondhatná: „Hát, mondjuk nem pont így gondoltam. Mondjuk nem pont ezt képzeltem el, hát… mhh.”

    A záró gondolat így szól: Bánhatunk egymással jól akkor is, hogyha az nem pont úgy van, ahogyan akartuk. És amikor jól tudunk egymással bánni, amikor esetleg nem pont úgy van, ahogyan elterveznénk, akkor átéljük Karácsonynak a szabadságát, és az örömöt.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekMt 11,2-11 - Advent 3. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    15

     

     

    „A vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt.”

    „Te vagy-e – kérdezi Keresztelő János –, vagy mást várjunk? Te vagy-e a Messiás?” Nyilván erre vonatkozik a kérdés. „Te vagy-e az Üdvözítő?” Milyen sokatmondó, hogy Jézus nem azt mondja, hogy: igen. De most ennek a hátterébe nem is akarnék belemenni, hanem abba, ami elhangzik: a vakok látnak, a sánták járnak, a holtak föltámadnak, és a szegényeknek hirdetik az evangéliumot, vagyis az örömhírt. Hogy ez a válasz a kérdésre, mégpedig azért, mert tudja Jézus, hogy Keresztelő János ezt a választ fogja érteni. Ahogyan ebben a válaszban megjelenik az örömhír, szeretném ezt egy picit megpróbálni kibontani, és egészen elérkezni odáig, hogy mit jelent az, hogy miközben Keresztelő János a legnagyobb próféta, aközben, aki az Isten országában van, még a legnagyobbnál is nagyobb, hogy az Isten országában a legkisebb is nagyobb Keresztelő Jánosnál, és hogy mit jelent ez a fajta örömhír.

    Aki nem tudja, hogy Michelisz Norbert megnyerte a túraautó világbajnokságot, de szeretné tudni úgy, hogy nem tőlem tudja, ő fogja be a fülét. Majd integetek, amikor aztán megint hallgathatod, mert… de lesz egy fél perc is, nézd el nekem. Délután megnéztem, hogy túraautó világbajnok lesz-e Michelisz Norbert. Amikor arról lehetett tudni, hogyha az ellenfele, a nagy riválisa győz, és ő harmadik, akkor igen, de ha negyedik, akkor nem, és az történt, hogy első helyről indult, majd pedig már az első kanyar után harmadik volt, majd nem sokkal rá negyedik, és az autója éppen csak vánszorgott, akkor arra gondoltam, hogy azt hiszem, én ezt nem nézem tovább. Nagyon lelkesen kezdtem el nézni, de énnekem ez nem hiányzik. Hogy nekem jobb dolgom is van, mint hogy most ezt végignézzem. Valami miatt ott maradtam, majd egy picit kitérek erre, és végül – ez most nem az integetés volt még – azt lehetett látni, hogy Michelisz Norbert világbajnok lett. Azt mondják, hogy megnyerte a világkupát, de hát ez a világbajnokság.

    Miért akartam ezt idehozni? Azért, mert olyan sok élményem van, és tudom, egy kissé talán a felszínről indulok, hogy van bennünk a reménység a jóra, az igazra, a szépre, a világosságra, az örömre, a dicsőségre való reménységünk, és ahogy megy az élet, hát úgy tűnik, hogy a dolgok nem jó irányba mennek, hogy valahogyan csalatkozunk a reménységben, vagy mint hogyha a sötétség erősebb lenne. Ilyenkor van meg bennünk ez a késztetés – és nehogy félreértsétek, hogy magamat most valami nem tudom milyen példának akarom hozni, mert pont nem – ilyenkor erőt vesz rajtunk az, hogy: „Na jó, én ezt még nézni sem akarom, ezt én még nézni sem bírom. Jól van, hagyjuk ezt az egészet!” És hogyan kapcsolódik ez az evangéliumhoz? Hát, például úgy, hogy Jézusnak ez a válasza: „A vakok látnak.” Mennyire az emberi természetünkhöz tartozik, ahogy látjuk a vakságnak, vagy a vak embernek a fájdalmát, nehézségét, hogy tulajdonképpen nem szeretjük nézni, hogy inkább mi ezt ne is lássuk. Vagy látunk valakit, aki éppen csak sántít, vagy biceg, vagy kerekesszékkel megy, és úgy igazából jól esik nem nézni őt, mert nem esik jól látni, hogy így van most ővele az élet. Hogyha egy szerettünk meghal, hát azt pláne nem szívesen látjuk, nem akarjuk azt látni, köszönjük szépen.

    Az emberi természetnek megvan ez a jóra irányultsága, a fényre, a világosságra, de van ennek egy nagy árnyéka. A nagy árnyéka az, hogy úgy szeretnénk a fényt látni, hogy a sötéttel ne kelljen találkozni, hogy ne kelljen tudni róla, hogy lehessen kicsinyíteni, de legjobb az, hogyha nem törődünk vele, és nem foglalkozunk vele, és hagyjanak bennünket. S akkor valahogy csinálunk egy pici fényt ott magunk körül, ebben jól elvagyunk, kicsit megmelegszünk. Onnan szeretném az örömnek a hírét kibontani, hogy Jézusnak az örömhíre nem az, hogy van fény, vagy meleg, vagy világosság, vagy jó, vagy igaz, vagy szép, hanem az, hogy sötét volt, és világos lett. Ez az örömhír. Hát miért oltjuk le a lámpát? Miért van félhomály, miért gyújtjuk meg? Karácsonynak a szimbolikus üzenete nem az, hogy világos van, hanem az, hogy sötét volt, és világos lett. Aztán ez az, ami kiteljesedik abban, hogy meghalt, de föltámadt. Ezért Jézus a sötétséget sosem kicsinyíti, a nehézséget, a bajt, a bűnt sosem kicsinyíti, hanem azt mondja, ez pont az, aminek látszik. Sőt, lehet, hogy egy kicsit még jobbnak is látszik, mint ami valójában. Tehát onnan indul az örömhír, hogy ott van bennünk a késztetés, hogy megvolt a reményünk, a vágyunk, hogy talán nyer, s akkor úgy tűnik nem, akkor mi ezt még nézni sem akarjuk.

    Ezért az első gondolat így szól: Egyszer csak, mikor rátalálunk annak az örömére, hogy nem akarom elfordítani a fejem, amikor látok valami sötétséget, valami bajt, valami nehézséget, valami bűnt, hogy egyáltalán, hajlandó vagyok megállni a sötétségben is. Most kezdődik az örömhírnek a rám eső része. És ahogyan megállok a sötétségben, a látszólagos reményvesztettségben, a nehézségben, a bajban, a rosszban – most a rossz alatt mindenféle rosszat értek, annak a legegyszerűbb értelmében –, akkor lehetőséget adok arra, hogy átéljem, hogy egyszer csak valami jóra fordul, hogy hogyan tud lenni a sötétből világos, hogyan tud lenni a rosszból jó. Az első gondolat tehát így szól: ha meg merünk állni a sötétben, akkor tanúi lehetünk annak, hogy a sötétségből világosság születhet.

    A második gondolat így szól: Mi az emberi tapasztalatunk? Az, hogy sokszor megálltunk már a sötétben, és nem fordult világosra. Azt gondoltuk, hogy majd jóra fordul, és magunk is meglepődtünk, hogy még nagyobb sötétség lett. Ezért az örömhír a következőképpen folytatódik. Mikor megvolt a reményünk, hogy majd talán így, vagy talán az, és ez kudarcot szenvedett bennünk, mert nem úgy lett, akkor a reménység úgy folytatódik tovább, hogy lehetséges azt a fényt, vagy azt a jót, vagy azt az igazat, vagy szépet behozni a világba, amit már most nem várok, hogy én azt élettől, azt a jót megkapjam, vagy elvegyem, vagy megszerezzem, vagy átéljem, vagy az engem lenyűgözzön, és valami nagyszerűséggel töltsön el. Nagyon egyszerűen szólva, nem csak az a jó van, amit az ember az élettől megkaphat, hanem az a jó is létezik, amit az ember az életnek odaajándékoz. És amikor a sötétség még nagyobb sötétség lesz, és a remény pedig valahogy semmivé foszlik, mert nem lett úgy jó, ahogyan mi akartuk, akkor egyszer csak fölragyog annak a világossága, létezik az a jó, amit ebben a rosszban én ide tudok tenni, létezik az a fény, amit ebben az akár egyre nagyobb sötétségben én itt tudok meggyújtani, hogy ez létezik.

    Nézzétek el nekem, hogy még egyszer valahogy ezt az egyszerűségben mondom, hogy a második lépés, vagy gondolat: van az a jó, amit az ember az élettől nem csak vár és megkap, hanem van az a jó, amit az ember az életbe betesz. Ennek nincsen akadálya, ennek itt a lehetősége. Nem tudom, hogyha eljátszunk egy picit ezzel a gondolattal, az ószövetség világa mi? A szemet szemért, fogat fogért. Vagyis, ha rossz történik, rosszal válaszolok rá. Megbánt valaki? Hát visszaadom. Valaki rossz velem? Hát, akkor én is úgy! Legföljebb még ki is húzom magam, és azt mondom: „Büszke vagyok magamra, mert arányos voltam. Szemet csak szemért, fogat csak fogért.” Ez az emberi természet magától értetődő világa. „Megbántottál? Én is. Rossz voltál velem? Én is. Nem segítettél? Én se.” Ez a szemet szemért, fogat fogért. Sötétségre a válasz a sötétség. Milyen érdekes, milyen büszkék tudunk lenni, hogy amikor a világosságra valami világossággal válaszolunk, egész el tudjuk képzelni magunkat jó embernek. Ugye, mert hát valami jóra valami jót válaszoltunk. És Jézus nem véletlenül, hogy azt mondja: „Aki a rosszra rosszal válaszol, és a jóra jóval, ő az ószövetség világában él.” Az még nem az újszövetség, és az Isten országa éppen ezért lényegileg fölülmúlja azt, hogy a rosszra rosszal, a jóra jóval.

    Mi az a két lehetőség, ami kimaradt? Mondom a legnagyobb sötétséget: amikor jóra rosszal válaszolunk. És ez sem idegen az emberi természettől, hogy a jóra rosszal válaszoljunk. Hadd hozzam ide John Gottmant, a családterápia atyamesterét. Ő nézte ezrével, tízezrével a párokat, és a következőt állapította meg. Majdnem minden társkapcsolatban, mind a két fél, még ha nem is egy időben, próbál jobbító törekvésekkel valami jót tenni. Igen ám, de azokban az emberi viszonyokban, ahol azok szép lassan tönkre mennek, és széthullanak, és belefáradunk, és megkeseredünk, minduntalan a következőt lehet megfigyelni. Mind a kettőnek van nehézsége, fájdalma, nyomorúsága, mind a ketten kölcsönösen voltak igazságtalanok egymással. De amikor az egyik tesz egy törekvést a jóra, a másik erre nem válaszol. Tulajdonképpen a jóra legjobb esetben is valami közömbösséggel, közönyösséggel, vagy a válaszadás elmaradásával válaszol, tehát a jóra valami rosszal. Még pedig azért, mert kitart a sötétben, és azt mondja: „De te ezt tetted velem, és ez fáj nekem, és ez a rossz, és ez az igazságtalan.” Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy őt elborította a sötétség a fájdalom formájában, a veszteség formájában, a bántalmazás formájában. De abba ő bezáródott, és jön a jó, és ő a jóra rosszal válaszol. Azokban a kapcsolatokban, ahol a jóra, amit mind a ketten, lehet esetlenül, kicsit ügyetlenül, nem jó módon… a jóra rosszal válaszolunk, ezek a viszonyok általában tönkre szoktak menni.

    Azt mondja ez a szakember, hogy közben pedig azt is látjuk, hogy más pároknál esetleg sokkal nagyobb nehézségekkel küzdenek, igazi életdrámákkal, nem egyel, nem kettővel. És ahol a jóra való törekvésre a másik – miközben ismeri a sötétet, ismeri a társa sötétségét is, és mégis – arra a jóra valami jóval válaszol, ah, egyszer csak a jó elkezd megerősödni. Tehát a második gondolat így szól: van az a jó, amit mi teszünk be a világba, mi teszünk be az életbe, az a fény, amit mi gyújtunk meg a sötétségben, főképp akkor, amikor ennek az előzménye az volt, hogy a reményünkben csalódtunk, hogy valami sötét még sötétebbre fordult.

    Harmadik gondolat. A harmadik gondolat, hogy most már az evangéliumhoz egészen el is érjünk, hogy lesz a legkisebb is a legnagyobb? Az élet tulajdonképpen akkor megy tovább, és ez ugye a negyedik képünk, amikor a rosszra jóval válaszolunk. Az élet igazán ott ragyog föl, mikor van valami sötét, valami rossz, valami bűn, valami hiány, valami sérelem, és erre a rosszra mi jóval tudunk válaszolni. A rosszra való jó válaszadás sokakban félreértést szül, mert sokan elkezdenek azon aggódni: „Aha, tehát mondjuk te megbántottál, én meg akkor ezt viselem. Meg jó, akkor nem szólok, aha. Tehát akkor majd kizsákmányolnak, kisemmiznek, hülyének néznek, eltipornak, eltaposnak, és a többi.” Nem erről van szó. Mert amikor a rosszra valami jóval válaszolok, az a jó lehet nekem is jó. A rosszra valami olyan jóval válaszolok, ami nekem is jó, de neked is. És milyen érdekes ez a félelmünk, hogy amikor valaki a rosszra jóval válaszol, rögtön ez a gondolatunk támad, hogy: „Mind a kettő nem lehet nyertes; van a jó, meg a rossz.” Érdekes ez a félelmünk. Mintha föltárná az emberi természetünket, hogy nem is indulunk el abba az irányba, hogy hogyan tudok a rosszra úgy válaszolni jóval, hogy az neked és nekem is jó legyen. Tehát a harmadik gondolat így szól: egyszer csak elkezdünk megérkezni Isten országába azzal, hogy nem csak a jóra válaszolunk jóval, hanem fölismerjük, hogy a rosszra is képesek vagyunk jóval válaszolni. Olyan jóval, ami jó neked, és nekem is jó.

    Végül, a negyedik gondolat. Ezt egy történettel szeretném most kezdeni, aztán pár mondattal befejezni, mert rámharangoztak. Ez pedig az, hogy pár nappal ezelőtt egy hölggyel beszélgettem, aki azt mondja: „Készülök Feri az esküvőmre. Olyan boldog vagyok, és…!” Na, és aztán azt mondja: „Hát, de, na, voltak mélypontok. Mi majdnem végérvényesen szakítottunk, mert a társam annyira megbántott, és ezt csinálta, azt csinálta…” Nem részletezte. Azt mondta, én ott voltam, hogy: „Lehet, hogy holnap szakítok vele, és akkor befejeztem.” És ahogy eljutott idáig, hogy a sötétség, a fájdalom, a sérelem elkezdte őt elborítani, egyszer csak a következő jutott eszébe: „Tehetnék-e én valamit azért, hogy ez ne így legyen?” Azt mondta: „Hogyha most nem kezdem el simogatni az én vőlegényem hátát, akkor holnap szakítani fogok vele, mert holnapra olyan messze leszek tőle lélekben, hogy onnan már nem akarok visszajönni. Mert akkor elborít majd az, hogy ezt csinálta, hogy ezt csinálta velem, hogy annak ellenére ezt csinálta velem, hogy akkor is ezt csinálta velem…” Odaszólt a barátjának, és azt mondta: „Engedd meg, hogy simogassam a hátad!” És addig simogatta a barátja hátát, amíg másnap úgy kelt föl, hogy azt mondta: „Ebből még lehet valami.”

    A záró gondolatom így szól: Isten elhozta azt az örömet Jézus által, hogy létezik valamiképpen az a fajta jó, ami még annak a dilemmáját is felülmúlja, hogy jó és rossz. Hogy mi azért köteleződhetünk el a jó mellett, meg a világosság mellett, mert nem abban a félelemben éljük az életet, hogy néha ez győz, néha az, néha így van, néha úgy, néha emez, néha amaz, hanem tudunk arról a jóról, arról a fényről és világosságról, ami túlmutat mindezen a kettősségen, küzdelmen, fájdalmon, nehézségen, és az élet hullámzásain. Aki megmerítkezik egy picit ebben a világosságban, ami túlmutat azon a jón, amit mi itt képesek vagyunk létrehozni, az egy olyan forrás, hogy elkezdjük tudni realitásnak látni az evangéliumnak ezt a végtelenül egyszerű logikáját, hogy a rosszra jóval válaszolunk.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekMt 3,1-12 - Advent 2. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    08

     

     

    „Ne higgyétek, hogy közben azt gondolhatjátok: A mi atyánk Ábrahám! – Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét!”

    Keresztelő János két gondolatát szeretném egymás mellé tenni. Az egyik, ahogyan azt mondja a farizeusoknak: „Rendben van, eljöttetek most ide, hogy alámerítkezzetek a Jordán folyóban. Már csak azért is, hogy mások lássák azt rajtatok, hogy ti is bűnbánatot tartotok, hogy igazak vagytok, és vallásosak, és elmélyültek. De közben az a gyanúm, hogy arra gondoltok, hogy <<Mi Ábrahám fiai vagyunk.>>” Vagyis, ez azt jelenti: <<Valójában nekünk erre nincs szükségünk. Hát, mi Ábrahám fiai vagyunk, a választottak utódai, ezért nekünk biztos utunk van Istenhez. Tehát tulajdonképpen erre nekünk nincs szükségünk, de azért megtesszük ilyen, olyan, vagy amolyan okokból kiindulva.>> Az első gondolat tehát ez, ahogyan azt mondja Keresztelő János: „Ne gondoljátok közben magatokban…” – és a második rész – „…hanem inkább teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcseit!” Erről szeretnék beszélni.

    Az első gondolat. Mennyire az emberi természetnek része az, hogy „De igenis, közben magunkban nagyon sok mindent gondolunk.” Milyen érdekes volna egyszer, mikor a gyónásra való fölkészülés kapcsán, mondjuk, ahogy odáig elérünk, fölhangosítani a saját gondolatainkat. Tulajdonképpen csak mi magunk egyébként mi mindenre gondolunk, vagy gondoltunk ezen a folyamaton, amíg átmentünk, hogy miféle gondolatok keringenek bennünk? Nem egyszer az, ahogyan egyébként a gondolataink jönnek egymás után – persze, ezeket nem mondjuk ki, mert végül majd csak azt mondjuk, hogy ezt tettem, vagy azt mulasztottam –, hogy lehet, hogy ezek a gondolatok egy elég érdekes tükröt tartanának elénk. Lehet, hogy érdemesebb volna azokat a gondolatainkat valamiképpen megjeleníteni az Istennel való kapcsolatunkban. Lehet, hogy sokkal többet árulnak el belőlünk, mint az, amit aztán végül el fogunk mondani.

    Nem akarom ezt hosszabban mondani. Éppenséggel egy vagy két évvel ezelőtt már oly gyakran beszéltünk a szándékos vakság jelenségéről, vagyis arról, hogy milyen természetesen, és nem tudatosan, önmagunk védelmére – de ez az önmagunk védelme is nagyon gyakran nem tudatos elemekkel társul – igyekszünk magunk előtt is az önmagunkról alkotott jó, és szép, és igaz képet fönntartani. Mégpedig azért, hogy ne kelljen megrendülnünk, hogy el ne veszítsük az egyensúlyunkat, mert másnap is föl kell kelni. Hát nem eshetünk szét. Mi lesz velünk, ha megrendülünk, hogyan végezzük el a hétköznapi dolgainkat? Különben is, ilyenkor már egyre több teendőnk van. Magunk között szólva, az adventi időszak nem alkalmas a megtérésre, egyszerűen azért, mert túl sok dolgunk van ilyenkor. Megtérni, vagy a bűnbánat méltó gyümölcseit…, – majd ha egy kicsit könnyebb az élet! Tehát ilyenkor nagyon sűrű. „Uram, nézd el nekem, hogy ezt nem ilyenkor fogom csinálni, mert ilyenkor, hát, hogyan is venné ki magát.” Nem akarom ezt hosszabban mondani, csak befejezni az első gondolatot, még pedig ekképpen, hogy érdemes rálátnunk azokra a tudatos…, de ráláthatunk azokra a nem tudatos belső folyamatainkra is, amelyek abba az irányba visznek bennünket, hogy éppenséggel nagyobb erőket összpontosítsunk arra, hogy el ne veszítsük az egyensúlyunkat. Azt pedig úgy tudjuk elérni, hogy fönntartjuk a magunkról alkotott pozitív képet, sokszor azon az áron is, hogy bizonyos elemek, amelyek nem olyan pozitívak, elő se kerüljenek.

    A második gondolat így szól: Most olyan botrányos lesz, amit mondok, de ha mondhatom ezt, saját felelősségre botránkozzatok csak meg. Mert nem olyan régen hallgattam egy előadást a serdülőkor nehézségeiről, és az a pszichológus és pszichoterapeuta, aki a ma serdülőinek a nehézségéről beszélt, igyekezett kiemelni azt, hogy csak nekünk, mondjuk idősebbeknek van az az idealizált képünk, hogy „Jó, hát azért a serdülőknek nagyjából úgy, mint a gyerekeknek, hát nincs is sok bajuk, meg sok nehézségük.” De amióta a serdülők idejük nagy részét az online tér –– világában töltik, azóta – mondta ez a szakértő – sokkal nehezebb dolguk van a serdülőknek, mint azt mi bármikor is gondoltuk, vagy amilyen nehéz dolgunk nekünk volt serdülő korunkban. De nem is ezt akarom mondani, hanem azt, hogy a serdülőknek a védelmében a következőt mondta: „De persze, mi idealizálhatjuk azt, hogy az milyen szép, és nincs is semmi dolguk, csak tanulni kell, meg csak úgy pötyögtetnek ezt-azt, meg mindenféle képeket néznek, meg küldenek magukról.” De azt mondja: „Tulajdonképpen a realitás az, hogy a serdülő három problémával alapvetően küzd. Az egyik, hogy éppen ronda, a másik, ráadásul büdös is, és a harmadik, hogy boldogtalan.” Miért mondta ezt így? Mondtam, hogy nehogy megbotránkozzatok! Mert azt mondja, hogy amikor elkezdünk serdülni, egyszer csak már a pattanások miatt, meg a mindenféle hirtelen hormonális változások miatt általában nem a legjobb formánkban vagyunk. De ráadásul a gyerekkor illatait is elhagyjuk, és a serdülő elkezd felnőtt szagú lenni, és azt tudjuk, hogy milyen. A harmadik, hogy nem csak e kettő miatt, de egy serdülőnek nehéz az élete, és eléggé boldogtalan szokott lenni.

    Miért hoztam ezt ide? Azért, mert itt van az idealizálás, és amikor valaki szakértőként szembesít bennünket a realitással, hogy hát inkább ezt volna érdemes tudni, hogyha javára akarunk lenni a serdülő embertársainknak, az szinte botrányszámba megy. Ezt elmondani a serdülőről, hogy ronda, büdös és boldogtalan? Na, ne szórakozzunk! A második gondolat mégis csak úgy szól, és hadd emeljek ki ebből valamit. Ez a szakértő nem bántó szándékkal mondta, pont fordítva, hogy megértsük, hogy mennyire nem könnyű az élet serdülőként. És ahogyan nem könnyű az élet serdülőként, hát nem könnyű felnőttként se. Ezért a második gondolat záró része így szól, és kérlek, ne botránkozzatok meg, de hogy tulajdonképpen mikor ott, a Jordán folyóban szimbolikusan megtisztulnak azok az emberek, hát hadd kössem ide azt is, talán azért is szükség van rá, mert már nem volt túl jó illatuk. Hogy mi, felnőttek, elég gyorsan be tudunk büdösödni.

    A harmadik gondolat így szól: Amikor úgy fölismerem, hogy tulajdonképpen tud nekem szagom lenni. Van, hogy egy-két nap után is már bőségesen tud. Milyen megoldásokat tudunk választani a szimbólumnál maradva? Isten meghív bennünket, hogy megfürödjünk, meghív bennünket, hogy megtisztuljuk, sőt, meghív bennünket arra, hogy legyen jó illatunk. Akkor a következő megoldások lehetségesek. Az első, aki azt mondja: „Én márpedig nem vagyok büdös, nekem még mindig gyerek illatom van.” Hát, ezt nem is akarnám tovább mondani. A második, aki azt mondja: „De ez annyira nehéz, hogy én azt hiszem, hogy úgy megyek el zuhanyozni, hogy föl fogok venni magamra egy jó kis esőkabátot, az a biztos, mert az jól meg fog engem védeni. Hát mégis csak, az a víz… Esőkabátban zuhanyozok.” A harmadik, aki azt mondja: „Na jó, tényleg, rászorulok én erre, azért egy kis tisztulás, meg valami frissülés, meg valami, hát, jobb illat tényleg, tényleg rám férne. De mondjuk zokniban zuhanyozok. Mert hát, sajnos, ugye a lábkörmöm… hát, meg úgy egyébként is, szóval ott az, az nem annyira…” Vagyis, elmegyek én mondjuk bűnbánatot tartani, csak pont azokat a részeket hagyom ki, ahol a legnagyobb szükségem lenne egy kis megfrissülésre. Végül, a negyedik. Ez nem valamiféle sorrend, aki azt mondja: „De kétség kívül, én elismerem, nincs túl jó illatom. De van egy nagyon jó dezodorom. És akkor ezt az egész zuhanyozás dolgot kihagyhatjuk, egy kicsit fújkálok magamra.” Amikor valaki azt mondja magának, hogy: „Na jó, persze, van ez is, tényleg, van, szagom is van. Na jó, de érzed, ez a friss illat azért mégis csak egy kicsit könnyebbé teszi ezt.” A harmadik gondolat így szól, hogy Jézus meghív bennünket arra, hogy megfürödjünk, hogy tiszták is legyünk, és főképpen, hogy egy kicsit jobb legyen az illatunk.

    Akkor jöjjön a negyedik gondolat. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy Advent arról szól, hogy amikor odaérünk Karácsonyra, akkor nekünk is legyen karácsonyi illatunk. A karácsonyi illat az, amiről így beszél Keresztelő János, hogy: „Teremjétek a bűnbánattartás megfelelő gyümölcseit!” Hogyha már elfelejtkeztünk a nyári illatokról, lehet, hogy érdemes visszaidézni azt, hogy egy-egy gyümölcsnek annyira csodás illata is van. Hogy nem egyszerűen csak finom, meg nem egyszerűen csak tápláló, hanem – biztos veletek is van ez így, még nem harapunk bele – először megszagoljuk. „Hah, ez a szamóca! Ah! Hogy ennek a körtének milyen illata van! Hogy ez a barack!” Amikor kettétöröd, és hah. Ezt se akarom hosszan mondani.

    A záró gondolat így szól: Keresztelő János azt mondja, éppenséggel teremhetünk olyan gyümölcsöket is, aminek jó az illata. És ez azt jelenti, hogyha egy kicsit mondjuk tenyeres-talpasabban mondjuk… Az egyik, hogy a bűnbánattartás nem a bűneinkről szól, hanem a realitásról. Nem a bűnökről szól. És a bűnbánattartás legméltóbb gyümölcse, hogy elkezdjük világosan látni magunkat és Istent. A bűnbánattartás azt jelenti, hogy magamra veszem az igazság rám eső részét, és benn maradok a realitásban. Ennyire végtelenül egyszerű. És amikor valaki megfürdik a realitás fürdőjében, a realitás fürdője azt teszi velünk, hogy fölfrissülünk, hogy jól esik, hogy megújulunk, hogy jó lesz az illatunk, és akkor, ahogyan éppen fürdünk a realitás fürdőjében, akkor jövünk rá, akkor jövünk rá igazán, hogy mennyire nem volt jó büdösen, hogy mennyire nem volt jó mocskosan. Hogy tulajdonképpen azt a koszos ruhát mennyire nem volt jó már mióta hordani.

    A bűnbánattartás gyümölcse a találkozás a realitással. És a realitással való találkozás legjobb illata Istennek az illata, hogy átéljük azt, hogy Istennek milyen jó illata van. Hogy a realitás nem azt jelenti, hogy hirtelen nagyon világosan piszkosnak látom magam, hanem azt, hogy megtisztulhatok, és hogy ennek semmi akadálya nincs. És hogy az ember akármilyen esendő és gyarló, valamit magára vehet Isten illatából.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekMt 24,37-44 - Advent 1. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    01

     

     

    Azt mondja Jézus: „Legyetek készen!” Ráadásul az összefüggés: „Legyetek készen, mert nem tudhatjátok, mikor érkezik el a pillanat. És azt sem tudhatjátok pontosan, ki az, akit otthagynak, ki az, akit fölvesznek. Azt sem láthatjátok előre, hogy ez mikor történik és hogyan fog majd bekövetkezni.” Aztán más helyütt pedig Jézus oly gyakran beszél arról, hogy mindenféle, különféle jelek, és tünemények, és előzmények… – „De ne rémüldözzetek, mert még akkor mindig nincs itt a végnek a pillanata.” Miért akartam most ezt így idehozni? Mert mit mondhatnánk el a mai evangélium felől nézve arról, hogy hogyan tudjuk magunkat fölkészíteni, fölkészíteni valami olyasmire, amivel Jézus azt mondja, hogy ez majd be fog következni?

    Az első gondolat így szól: ha föl akarunk készülni a jövőre, amivel kapcsolatban nagyon sok minden nem látható, és bizonytalan, akkor a leghelyesebben akkor járunk el, ha a jelennel foglalkozunk. Nem a jövővel, és még csak nem is a múlttal, hogy milyen próféciák, és akkor kétezer évvel ezelőtt, és hogy akkor Jézus mit mondott akkor, azokban a napokban és időkben, hanem a jelennel. Ha valaki igazán föl akarja magát készíteni a jövőre, vegye komolyan a jelent. Mert a jelenben adatnak meg azok a lehetőségek, amelyek fölkészíthetnek bennünket arra, hogy – és akkor hadd fordítsam mármost ezt ne is csak az istenkapcsolat felé – a jelenben vannak meg azok a lehetőségek, hogy akár pillanatról pillanatra tehessünk valamit egymásért. Ennél jobban nem tudunk a jövőre fölkészülni. Tehát az első gondolat így szól: ha a jövőre föl akarunk készülni, akkor vessük bele magunkat a jelenbe. De azt mondja itt Pál apostol, olyan értelemben a jelenbe, hogy nehogy elborítsanak bennünket az aggodalmak, vagy az élvezetek, hanem a jelenbe olyan értelemben, hogy hogyan lehetnék a javadra. Ez az első gondolat.

    Aztán a második. Ott vannak azok, akiket fölvesznek, és azok, akiket otthagynak. Akárhányszor hallom ezt az evangéliumi történetet, nem tudom, veletek így van-e, persze, hogy elkezdek ezen gondolkozni, hogy „Engem fölvesznek, vagy otthagynak? Tulajdonképpen min fog múlni?” Az emberi természetben még az is benne van, hogy ahogy töprengek ezen, és tinektek ott benn, a padokban talán könnyebb is kicsit úgy körbe néznetek, úgy azt mondjátok: „Jó, hát azért őket ismerem. Jó, azért, jó, egész jó! Ha százalékosan mondom, nekem azért lesz itt esélyem.” Elgondoljátok, hogy kikkel találkoztatok a mai nap, azt mondjátok: „Na, jó. Szerintem jól állok. Tehát hogyha komolyan lehet venni, hogy ez itt egy burkolt 50-50%, akkor szerintem menni fog.”

    Vagyis, az emberi természetnek a második – mondhatjuk így – gyöngesége, vagy kísértése, hogyha a jövőjét akarja biztosítani, akkor aggódik a jövője felől, ahelyett, hogy a jelennel törődne. A második pedig, mikor nem tudjuk pontosan, hogy ki igen, ki nem, hogy akkor ahelyett, hogy magunkkal törődnénk, a szó jó értelmében, magunkat készítenénk, nézzük a többieket, hogy valahogy az 50%-ban benne legyünk. De most nehogy az maradjon meg bennetek, hogy én azt mondtam, hogy 50%, mert fogalmam sincs, hogy hány százalék, ezt csak úgy mondtam, mert hogy az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Nem tudjuk, hogy ez hogyan van, én meg aztán pláne nem.

    Most megint, kérlek, ne értsétek félre ezt a történetet, de most annyira eleven bennem, és gondoltam, elmondom ezt nektek. Másfél órával ezelőtt még valahol vacsoráztam egy plázában, de ez mindegy is, csak azért, mert sokan ott sürögtek-forogtak, jöttek-mentek. Ahogy ott vacsoráztam, odalépett hozzám valaki, egy számomra ismeretlen férfi, azt mondja: „Maga az, atya? – Én.” Legföljebb kiderül, hogy nem, de majd azzal is csinálunk valamit. És akkor megnyugodott, hogy én vagyok, én meg nem tudtam, hogy én vagyok-e, de rábíztuk magunkat a pillanatra. Akkor azt mondja nekem ez a fiatalember: „Nagyon köszönöm a könyvét! Tudja…” Ránéztem, és azt mondtam neki, de akkor nem volt bennem semmi gondolat ezzel kapcsolatban: „A szorongástól az önbecsülésig címűt?” Rám nézett, sápadt lett a fiatalember, azt mondja: „Ennyire látszik?” De mondtam neki: „Nem, egyáltalán nem látszik, nem, csak gondoltam, hogy azt már volt időd elolvasni.” És akkor kihúzta magát ez a fiatal srác, azt mondja: „Mert atya, már nagyon sokan mondták nekem azt, hogy látszik a fejlődés.” Mondtam neki, hogy én ezt nem tudom fölmérni, de elhiszem nekik.

    Szóval a második gondolat így szól, most ahelyett, hogy méricskélünk, meg mások ilyenek, meg mások milyenek, és aztán még milyenek, meg még aztán milyenek… Hogy olyan fölszabadító átélni azt, hogy mi vagyunk a saját kezünkben, és nem másokat kell lesni, hanem magunkat megnézni.

    A harmadik gondolat így szól. Mondhatnám akár ezt is, hogy valamiféle kísértés, hogy egészen elvesszünk abban, hogy mi minden történik majd, hogy milyen események lesznek odakint. És a harmadik gondolat így szól: Érdemes sokkal inkább azzal foglalkozni, hogy mi az, amit képes vagyok megcsinálni. Hát nincs a kezemben, hogy miféle események lesznek, hogy hogyan lesz az égbolttal, a csillagokkal – most akár valóságosan, szimbolikusan – de hogy mit csinálok, az a kezemben van.

    Tegnap voltam Felvidéken, meghívtak egy egész kicsi helyre. Nagyon kedves édesapák, édesanyák, és elmesélték azt, hogy hát, ott Felvidéken, egy kicsi helyen vannak, és van egy oskola, meg hát egy óvoda is van, és ők nem is ismerték egymást, de hát a gyerekeik jártak az óvodába, és valahogy, hát ők meg újból meg újból összefutottak egymással, és arra gondoltak, hogy olyan jó lenne együtt csinálni valamit. Mert ha külön-külön vannak, valószínű, hogy nem fognak csinálni túl sok mindent, hanem majd csak sóhajtoznak, meg panaszkodnak, hogy „Hát, hát…!” Akkor alapítottak egy szervezetet, nekiláttak, pályáztak, mindenféle. Évente nagy programjuk van, többezer embert mozgatnak meg. De ami miatt ezt el akartam mondani, az egyik, hogy olyan jóízűen mondták azt, hogy: „De hát mi senkik vagyunk ám. Mi az óvodában jöttünk össze. Mi egyszerűen csak anyukák vagyunk.” Akkor az egyik hölgy még azt is hozzátette: „A férjeink sem voltak benne az elején, de most már jönnek.” Akkor, amiért igazán el akartam ezt mondani, azt mondja az egyik anyuka: „Képzeld el, amikor már úgy bejáratottak lettek a programjaink, és tényleg, milyen sokan jöttünk, akkor arra gondoltunk, hogy ezen a kicsi helyen, 80% magyar, 20% szlovák. Csináltunk már elég programot magunknak, és akkor meghívtunk egy nagyon közkedvelt, megbecsülésnek örvendő szlovák előadóművészt, és szóltunk ott a faluban az összes szlovák ismerősünknek, hogy <>” Tehát a harmadik, hogy elveszhetünk abban, hogy mi fog történni, és aztán hogyan fog történni. De nem is akarom még egyszer elmondani. Mennyivel fölszabadítóbb arra gondolni, hogy „Hát, még két anyukát biztos ismerek. Úgy együtt, akár valami jót is csinálhatunk.”

    Aztán a negyedik gondolat így szól. Valami ilyesmi hangzik el, hogy utolsó eljövetel, a végidő, vége lesz a világnak. És hogy megint mondhatnám akár így is, kísértés, hogy azzal foglalkozzunk, hogy mi lesz a világgal. Persze, hogy törődjünk vele, foglalkozzunk vele, fontos. De mi a lényeg? A lényeg, hogy mi van Jézussal. A Jézussal való kapcsolatomból fogom tudni megmondani, hogy mit érdemes nekem a jelenben csinálni, nem abból, hogy milyen jelek az égen, hogy ki tudja, hogy mikor lesz, hogy hány százalék. Ha ezeket elkezdem mondani, inkább csak elbizonytalanodom. Akkor egyre inkább nem tudom, hogy mit kéne csinálni.

    Ezért a negyedik gondolat így szól. Akármennyire is a jövendőben arról van szó, hogy a végső idők, és a világvége, hát akkor annál inkább érdekes számunkra, hogy itt és most hogyan vagyok Jézussal. Ahogyan az Advent készület Jézus születésére, és az első két hétben a végső idők kerülnek mindig elő, hogyha mi igazán föl akarunk készülni a végső időkre, akármi is ez, és akárhogy is történik, akkor a legnagyobb valószínűséggel úgy tudunk Jézus második eljövetelére a leginkább fölkészülni, hogy a most jelenlévő Jézussal kapcsolatban vagyunk. Hát, aki az itt és most, ebben a pillanatban, az áldozásban, az áldásban, az embertársában lévő Jézussal megtalálja a hangot, hát annál jobban nem lehet fölkészülni, akármiféle végső időkre.

    Ezért tehát a záró gondolat így szól. Nézhetjük a végső napokat a bizonytalanság, az aggodalom, és a kiszámíthatatlanság felől, de nézhetjük egészen máshonnan, onnan, hogy én, itt és most, mit tudok csinálni az alapján, hogy Jézussal most is van kapcsolatom.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri Lk 23,35-43 - Évközi 34. vasárnapKrisztus a Mindenség Királya

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    24

     

     

    Talán nem véletlen, Lukács evangélista milyen hangsúlyossá teszi azt, hogy háromszor is elhangzik különböző személyektől, csoportoktól ez, hogy „Szabadítsd meg magad! Szabadítsd meg magad, ha te vagy a Messiás! Szabadítsd meg magad, és szállj le a keresztről!” Erről szeretnék beszélni. Ráadásul, ahogy elhangzik ez a mondat: „Szabadítsd meg magad!”, szimbolikusnak is vehetjük a csoportokat, mert először a főtanács tagjai, olyan vallásos személyek, akik a nép vezetői, köztiszteletben állnak, azután a katonák, tehát a Római Birodalomnak a kiszolgálói, mondhatjuk így: a pogányoknak a megtestesítői, és azután pedig egy személy, akinek az élete nem mondhatnánk, hogy túl fényes. Szinte lefedik az egész világot, vallásosak és nem, zsidók és nem, a választott nép tagjai és nem, és egyaránt odaállnak Jézus elé, és azt mondják: „Szabadítsd meg magad!”

    Mi ennek a kijelentésnek a háttere, a mondanivalója? Az, hogy a korabeli ember nem véletlen, hogy hozzáteszi, hogy „…ha te vagy a Messiás”; abban a gondolatban van, hogy Isten az igazakat megoltalmazza, Isten az igazakat megvédelmezi, és Isten az igazakat igazolja. Ezért tehát, hogyha Jézus leszáll a keresztről, akkor mindenki számára világos lesz, hogy vele van Isten. Akik ezt mondják, a maguk módján elő is akarják hívni ezt, provokálni, tessék, akkor bizonyítsa be, és derüljön ki, hogy Isten vele van. Ráadásul a próféciákban az hangzik el a Messiásról, hogy – közeledve Karácsony felé – úgy hívják majd, Emmánuel, velünk az Isten. Hát, ha vele az Isten, akkor már nem sok ideje van, hogy ez bizonyítást nyerjen.

    Most jön az, ami miatt ezt a néhány mondatot el akartam mondani, hogy lássuk, hogy mi a tétje annak, hogy „Szabadítsd meg magad!” Jézus nem jön le a keresztről, és ennek van egy nagyon erőteljes üzenete. Ez pedig az, hogy miközben az ott lévő emberek azt mondják: „Bizonyítsd be, hogy veled van Isten!”, Jézus pedig nem jön le a keresztről, és ezzel a következőt üzeni: „Isten tényleg veletek van. A szó szoros értelmében, mert itt vagyok fölfeszítve a kereszten, nem megyek sehova, és ez azt jelenti, hogy Isten veletek van.” Ez az az üzenet, ami a kereszténységnek kétezer év óta a szívünket megrendítő üzenete. Hát, hogyan lehetséges ez, hogy valakik, akik ebben gondolkoznak: „Most vele van Isten, vagy nincs vele? Velünk van Isten, vagy velük van Isten? Velem van Isten, vagy velük van Isten?” Állandóan ebben gondolkozni: „Isten kinek az Istene? Isten kiket szeret, és kiket nem szeret? Kik a választottak, és kik nem választottak? Kik a jók, és kik a rosszak?” És erre az az üzenete Jézusnak a kereszten, hogy azok, akik őt megölik, hogy azok azt láthatják, a szó legteljesebb értelmében: „Hogyha megöltök is, akkor is az üzenet így szól: veletek van Isten.”

    Nem csoda, hogy a kereszténységet a halálunk pillanatáig próbáljuk tanulni. Hát ez fölfoghatatlan az ember számára, hogy miközben mi ebben vagyunk, hogy most kivel van Isten, és kivel nem, és kinek az Istene, és ki a jó, és ki az igaz, és ki az erősebb, és ki győz, és ki lesz a vesztes, hogy eközben a kereszten Jézus ezt üzeni azoknak, akik ezt mondják: „Na gyere, szállj le!”, – hogy „Isten veletek van.” Mit jelent ez számunkra? Azt jelenti, hogy miközben nagyon nagy dolog, hogy egyre inkább olyanok vagyunk, hogy képesek vagyunk magunknak segíteni, hogy képesek vagyunk magunkat sokféleképpen képviselni és megmenteni, képesek vagyunk magunkat megvédeni, képesek vagyunk magunkért kiállni, képesek vagyunk magunkért küzdeni… Annyira jó, hogy ezekre képesek vagyunk, de a kereszténységnek van egy üzenete, ami nem húzza ezt át, nem érvényteleníti, nem mondja, hogy nem értékes, hanem felülmúlja. Ez a felülmúlás ott testesül meg, abban, ahogyan Jézus nem jön le a keresztről.

    Krisztus Király ünnepén vagyunk. Azt ünnepeljük, hogy Krisztus a Világmindenség Királya. De van bennem némi kétely, hogy tulajdonképpen ilyenkor ki mit ünnepel? Mert elképzelhető, hogy ugyanazzal a lelkülettel ünnepeljük Krisztust, a Világmindenség Királyát, mint ami azokban volt, akik azt mondták, hogy „Tessék, akkor szállj le a keresztről!” Mi ez a lelkület? Amikor azt mondjuk, hogy „Na, ugye! Jézusnak lett igaza. Mi meg az ő követői vagyunk. Akkor nekünk van igazunk.” Ez pontosan ugyanaz a lelkület, amivel odaszólnak Jézusnak, hogy jöjjön le a keresztről. És ha mi Krisztus Királyt úgy ünnepeljük, hogy megmarad bennünk ez a kettősség, ez az osztottság, hogy mi és mások, igazak és bűnösök, jók és rosszak, választott nép és nem, egyház és nem, hívők és hitetlenek, akkor tulajdonképpen megismételjük azt, ami kétezer évvel ezelőtt volt. De ott állunk a kereszt előtt, és a magunk módján azt mondjuk, hogy „Száll le, légy szíves onnan a keresztről! Gyere ide, mert mi vagyunk a te csapatod, mi tartozunk ám hozzád, és akkor most derüljön ki, hogy nekünk van igazunk!”

    Eljátszottam a gondolattal, hogy: Hogyan is él a mi kultúránkban, hogy Jézus a kereszten mi fölött győzött, vagy kit győzött le Jézus? Hát ezt mondjuk, Krisztus Király, a győzedelmes Királyunk. Nem tudom, hallottátok-e valaha is, hogy az evangéliumnak része volt az, hogy: „Eljött Krisztus, és győzött az írástudók fölött, ez a mi nagy örömhírünk. Eljött Krisztus, és győzött a nép vénei fölött. Óriási örömhír! Jött Krisztus, és legyőzte a római katonákat. Ez már valami!” De talán a csúcs az volna: „Eljött Krisztus, és győzött a bal lator fölött, neki lett igaza.” Hogyan szól az örömhír? Az örömhír úgy szól, hogy eljött Krisztus, és legyőzte a halál erejét. Mert mi mindannyian, emberek, kiszolgáltatottjai vagyunk a halál hatalmának, és eljött Krisztus, és azt mondta: „Veletek vagyok, mindegyikőtökkel, mert mindannyian rászorultok, hogy valaki legyőzze a halál hatalmát. És én most itt vagyok, veletek vagyok, akármit csináltok velem, és értetek legyőzöm a halál hatalmát. Nem jövök le a keresztről, hogy kiválogassak emberek közül bármilyen módon csoportokat, hogy azt mondjam, hogy mi győztünk, és mások vesztettek.”

    Miért mondhatjuk, és ünnepelhetjük Krisztust, mint a Győzedelmes Királyt? Azért, mert ő nem valakikkel szemben győzött, nem valakinek ellenében győzött. Krisztus nem a farizeusokkal szemben győzött, a nép véneivel, az írástudókkal, Pontius Pilátussal, Heródessel, vagy a bűnös emberrel szemben, hanem értünk győzött, és mindenkiért győzött. Hát ezért mondjuk, hogy a Világmindenség Királya, az új, és egyetemes országot megalapítja. Ezért, ha mi nem akarjuk azt mondani Krisztusnak, hogy „Szállj le a keresztről!”, akkor ez azt jelenti, hogy amikor körbenézünk a világban, nem kell először valakinek hívővé válnia, hogy mi azt mondjuk, hogy látjuk, hogy vele az Isten, hogy Isten gyermeke. Nem kell valakinek először kereszténnyé lenni, hogy mi azt mondjuk, hogy először legyél keresztény, majd utána jól bánok veled. Nem kell először valakinek katolikussá válnia, azért, mert Krisztus a Világmindenség Királya. És legyőzte mindazt, ami elválaszt bennünket az élettől, Istentől és egymástól.

    Ezért kétezer év óta talán a keresztény ember egyik legnagyobb kísértése, hogy mi magunk is beálljunk oda, valamelyik csoportba, és fölszóljunk, és Jézusnak azt mondjuk: „Gyere, légy szíves, szállj le, mentsél meg most bennünket, és mutasd meg, hogy mi vagyunk a győztesek!” Annyira hálásak lehetünk Krisztusnak, hogy nem száll le. Akik leszállunk a keresztről, mert mi gyakran leszállunk a keresztről, kétség kívül. Tulajdonképpen milyen megrendítő, vagy milyen elgondolkodtató, amikor azt mondjuk, hogy mi most a kereszténység nevében leszállunk a keresztről, a kereszténységre hivatkozva leszállunk a keresztről, és győzünk mások fölött, a kereszténység nevében. A kereszténység nevében nem szállhatunk le a keresztről. A kereszténység nevében, a keresztény ember fönt marad a kereszten, és engedjük, hogy az Isten rajtunk keresztül győzelmet arasson, de ne mások fölött, hanem mindenkiért.

    Amikor mi azt gondoljuk, hogy a kereszténységért, vagy a kereszténység nevében akarunk győzelmet aratni, magunk között szólva, magunkért csináljuk. Hát, mert élni akarunk. Magunkért csináljuk. Nem kell ebből akkora, nem tudom milyen fesztivált csinálni, magunkért csináljuk, mert élni akarunk, mert van bennünk természetes vágy és akarat az életre. És ez jó, hogy van bennünk. Ezt nem kell se szégyellni, se elítélni, se bántani. Ahogy öt-hat perccel ezelőtt mondtam: de jó, hogy meg tudjuk magunkat védeni, de jó! De jó, hogy ki tudunk magunkért állni! De jó, hogy meg tudjuk magunkat jeleníteni! De jó, hogy tudjuk magunkat képviselni! De jó, hogy alkalmasak vagyunk az életre! Ez nagyon jó, hogy így van. De a kereszténység több ennél. Pontosan annyival több, mint amennyivel több az egy-egy kitüntetett pillanatban, hogy lejövök a keresztről, vagy pedig, hogy maradok.

    Ezért Jézusnak, akárhogy is, az az ajánlata: „Nagyon is megértelek benneteket, ha lejöttök a keresztről, hát persze, hogy lejöttök. De hogyha hozzám tartoztok, akkor tudjátok, hogy végül is az összetartozásunk ott kristályosodik ki, a kereszten, és aköré szerveződik az élet.” Ez azt fogja jelenteni, hogy oda szerveződünk a kereszt köré, hogy annak az örömében élhetünk, hogy fontos az emberi test, amit annyira meg akarunk őrizni, de van lelkünk is, és az fölülmúlja a testet. Hogy annyira fontos az életünk ezen a Földön, csodálatos, gyönyörű és fontos, de van valami, ami azért ennél egy kicsit több, az az életünk Istennel az örökkévalóságban. Kétség kívül nagyon-nagyon fontos az itt és a most, nagyon fontos, de azért van valami, ami ennél több. Ez pedig az, hogy együtt mindenkivel, végérvényesen és örökkévalóan.

    Odaáll az ember Krisztus elé, és azt mondja: „Győzzél, légy szíves! De úgy győzzél, hogy mi legyünk győztesek!” És mi ezt csak úgy tudjuk elképzelni, hogy lesznek vesztesek is. De úgy kell nekik! Mert nem elég rendesek, nem elég jók, nem elég keresztényiek, nem elég igazak, nem elég katolikusok, és a sor végtelen. Jézus pedig azt mondja: „Tudom, hogy nehéz látvány ez, de nem jövök le. Azért nem jövök le, hogy mindannyian tudjátok, hogy: velünk az Isten.”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekLk 21,5-19 - Évközi 33. vasárnap

    Napi Ima18 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    17

     

     

    Az egyházi év vége felé, és azután majd az Advent első két hetében megjelennek azok az evangéliumi történetek, amelyek a végső időkről, az utolsó napokról szólnak, Krisztus második eljöveteléről. Most elkezdtük akkor ezt a témát idehozni, ez az első a sorban. A mai evangéliumnak az utolsó sora így szól, hogy állhatatossággal, kitartással, hűséggel őrizzük meg a lelkünket. Szívesen utánagondolnék veletek együtt, hogy hogyan lehetséges ez, mi az, ami segíthet bennünket abban, hogy állhatatossággal meg tudjuk őrizni a lelkünket, akármi, és akárhogy is történik körülöttünk, vagy velünk, vagy akár éppen mibennünk.

    Nem tudom, hogy él-e még most bennetek elevenen a szentlecke, amire csak egyetlen utalást szeretnék tenni. Mégpedig azért, mert a tesszaloniki híveknek ír Pál apostol, és azt mondja, hogy „Hát, dolgoznotok kéne. Mindenki lássa el magát! A saját munkájából, becsületes tevékenységéből egye a maga kenyerét.” Mit gondoltok, hogy miért jött elő ez témaként a tesszaloniki közösségben? Képzeljétek el, hogy azért, mert olyan eleven volt a végső idők várása, és egyébként annyira eleven volt Jézusnak a szava, aki azt mondja, hogy nemsokára itt van, hogy ezért nem egy közösségben – például a tesszaloniki testvérek között – nagyon sokan azt mondták: „Ha úgyis nemsokára itt az utolsó óra, minek dolgozni? Akkor minek az a nagy munka? Hát azt a kis időt már kibírjuk, valahogy, így-úgy.” Szóval, szeretném öt pontban összefoglalni, hogy ezzel szemben, hogy „Jó, hát akkor már nem csinálunk semmit.”, hogyan is tudnánk a lelkünket megőrizni, a mai evangélium tükrében?

    Az első így szól, hogyha már összekötöttük a szentleckét az evangéliummal, hogy amikor eszünkbe jut az, hogy talán valami katasztrófa, valami fenyegetettség, valami vész… Nemde Jézus is erre utal, amikor azt mondja: „Ne rémüldözzetek! Ne adjátok át magatokat a félelemnek, az aggodalomnak és a rettegésnek, hanem sokkal inkább cselekedjetek!” Tehát a félelem helyett, az érzéseinknek való teljes átadás helyett: cselekedjetek! És azt tudjuk, akik az emberi lelket ismerik, újból és újból megerősítenek minket abban, hogyha van valami, ami egyébként tud szabadságot adni belül, éppen akkor, amikor aggódunk, vagy remegünk, vagy félünk, akkor az a cselekvés. Mert a cselekvésben átéljük azt, hogy lehet, hogy valami nagyon nagy baj van, és mégis tudok valamit tenni. A cselekvés megőrzi bennünk annak a tudatát, hogy cselekvőképes vagyok, és hogy amire képes vagyok, azt meg is fogom tudni csinálni.

    Tehát az első gondolat így szól: még akkor is – és a kutatások ezt bizonyítják – ha mi magunk is tudjuk, hogy az a cselekvés, amit teszünk, az ahhoz képest, amit szeretnénk elérni, vagy esetleg elhárítani, egészen minimális, és mi magunk is még mielőtt elkezdjük csinálni, azt gondolnánk, hogy ez semmi, vagy hát ez eredménytelen, vagy fölösleges, még akkor is érdemes cselekedni. Ha másért nem, azért, hogy átéljük azt, hogy tudunk magunkért tenni, hogy cselekvőképesek vagyunk. Ha máshogy, és másért nem, hát az üdvösségünkért. Nem biztos, hogy azért, hogy ezt vagy azt, vagy amazt a nehézséget el tudjuk kerülni, de az üdvösségünkért az utolsó pillanatig cselekvőképesek maradunk.

    Második gondolat. Mikor elfog bennünket a félelem, aggodalom, bizonytalanság, és a többi, közeli vagy távoli jövő, esetleg a saját-, vagy a világ-, vagy a Föld sorsa szempontjából, akkor nagyon érdemes abból a beszűkültségből kilépni, hogy elkezdjük megpróbálni magunkat megmenteni. A második gondolat így szól: ha a lelkünket meg akarjuk menteni, akkor érdemes másokkal törődnünk. Ha bárki megkérdezne bennünket: „Mit tudunk mi erről, honnan tudjuk, mit kell csinálni, hogy hogyan mentsük meg a lelkünket?”, erre a kérdésre tudunk nagyon egyszerű választ adni. Hogy bánjunk jól másokkal, törődjünk másokkal azért, mert akkor másoknak is nehéz, és mások is félnek, és mások is bizonytalanok. És hogyha másokkal tudunk törődni, ahelyett, hogy teljesen beszűkülnénk a saját sorsunk alakítására, egész biztos, hogy az egy nagy lépés abban, hogy a saját lelkünket megőrizzük.

    Azután a harmadik gondolat. Mikor a jövőnek a képei, az aggodalomnak a gondolatai, vagy félelmei megjelennek, nemde valamiképpen a tudatunk és az irányultság a jövőre tapad, és hát persze, a jövő meg így nincs a kezünkben. Ezért érdemes a jelennel foglalkozni. Milyen megrendítően eredménytelen tud lenni az, hogy pont amikor a jövőért kellene, vagy érdemes volna cselekedni, pont az akadályoz bennünket, hogy nem a jelennel foglalkozunk, hanem a jövővel. Kitölti az életünket, a gondolatainkat, az érzéseinket, minden, az, hogy „Jaj, hogy lesz?”, és „Jaj, mint lesz?”. Milyen érdekes ez is, hát Jézus ezt mondja, hogy: „Igen, majd lesznek megpróbáltatások. Ne azon töprengjetek, hogy majd mit mondotok. Ne azon töprengjetek, azon teljesen fölösleges. Ti őrizzétek meg a lelketeket, cselekvéssel mások felé, és majd mikor a jelenben vagytok, mert hiszen most is a jelennel érdemes foglalkoznotok, majd akkor a jelenben, ott nagyon is fogjátok tudni, hogy mit érdemes csinálni.” Ezért ha valakinek fontos a jövő, az legyen a jelenben. Ha valaki a jövőjéért akar valamit tenni, akkor nagyon érdemes, hogy a jelennel foglalkozzék. Ez a harmadik gondolat.

    A negyedik. Hogyan tudjuk megőrizni a lelkünket? Amikor Jézus elmondja ezeket a képeket, valahogy mindig olyan benyomásunk lesz, hogy az egész univerzum megrendül, a bolygók, hát, hogy úgy rajtunk kívül történik majd nagyon sok minden. Éppen az a fenyegető, vagy félelmetes, hogy nincs a mi kezünkben, hanem szinte a fejünk fölött, vagy hát hogy is… nem is tudjuk megragadni, tehát úgy átmasírozik rajtunk az élet, vagy a világ. Ezért ha a lelkünket meg akarjuk menteni, akkor érdemes a belső szabadságunkkal foglalkozni. Azzal, hogy újból és újból visszataláljunk oda, hogy idebent szabad vagyok. Hány és hány tanú beszél arról, hogy: „Már majdnem teljesen ellehetetlenültem, és tehetetlennek éreztem magam, és kiszolgáltatottnak.” És egyszer csak, mikor ráébredünk arra, hogy van belső szabadságunk. És erre a belső szabadságra akkor is rátalálhatok, ha nagyon sok minden külső esemény szintjén nincs, és nem is lesz a kezemben. Ez tehát a negyedik gondolat. Nem a jelekre kell figyelni remegve, és félve, hanem őrizni, és visszatalálni a belső szabadságunkhoz, ami elvehetetlen tőlünk.

    Azután az utolsó, a záró gondolat; kössem a negyediket az ötödikkel. Az ember, aki állandóan: „Jelek! Mik előzik meg? Mikor fog majd történni? Mire is figyeljünk akkor? Hogy is lesz, és pontosan mikor?” És tulajdonképpen Jézus amikor azt mondja: „De ti ne kifelé figyeljetek!” Ha elkezdtek kizárólag kifelé figyelni, akkor úgy nehezebb megőrizni a lelketeket.

    Emlékeztek-e erre a fordulatra, ahogyan Jézus egyszer csak témát vált, azzal összefüggésben, hogy majd mikor nekünk nehéz lesz, akkor mit és hogyan érdemes cselekedni? Ha gyerekmise lenne, biztos várnék még egy kicsit. Hadd olvassam el nektek! Így szólt: „Véssétek hát szívetekbe…!”, hogy a jelen, és a cselekvés, és mások, és a belső szabadsággal, amit adtam nektek. „Véssétek hát szívetekbe!” Vagyis, hogyha meg akarjuk őrizni a lelkünket, akkor már a szívünk mélyébe bevésett lényeghez fordulhatunk. A szívünk mélyén bennünk élő Istenhez fordulhatunk, a szívünk mélyén bennünk már meggyőződéssé vált evangéliumhoz fordulhatunk. És nem a jeleket érdemes koslatni és nézni, aggódni és remegni, tehetetlennek lenni, és cselekvésképtelennek. Amikor fogalmunk sincs, hogy kint mi és hogyan lesz, és a többség kifelé nézi a jeleket, és aggódik, na, nekünk akkor érdemes mindazzal törődni, amit már a szívünkbe véstünk.

    Ezért a záró gondolat így szól. Most van itt az ideje annak, hogy a szívünkbe véssünk mindent, amit érdemes a szívünkben őrizni. Azért, amikor a többség kifelé néz, és aggódik, minekünk legyen egy biztos helyünk itt, egy egészen biztos helyünk, egy elvehetetlenül és kikezdhetetlenül biztos helyünk, amit úgy hívunk, hogy a mi szívünk. És ehhez a szívhez fordulhatunk, mert ott az a valaki van, aki meghalt, de föltámadt.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."