55310 ima található a honlapon, összesen 120666 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

Janka Ferenc atya elmélkedése

Janka Ferenc atya elmélkedése
Hetente frissül

Krisztus Király vasárnapján búcsút vett a hallgatóktól Martos Balázs atya, aki hat éven át elmélkedett a szentírási szövegekről. Az új egyházi év elején a stafétát Janka Ferenc filozófus, teológus, főiskolai tanár veszi át, aki a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán fundamentális teológiát és dogmatikát tanít, emellett a Szegedi Gál Ferenc Egyetem filozófia tanszékvezetője.

Janka Ferenc atya éveken át rendszeresen tudósította a Vatikáni Rádió hallgatóit az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának eseményeiről, mint a szervezet főtitkár-helyettese, így hangja ismerősen cseng majd sokaknak. Beszámolóiban a konferenciák, tanácskozások tematikáján túl mindig megjelent a költészet is, egy-egy versidézettel gazdagította tudósításait, ezáltal segítve a lelki ráhangolódást.

Janka Ferenc atya elmélkedése MaÉvközi 3. vasárnap

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
20
Janka Ferenc atya elmélkedése Ma Évközi 3. vasárnap

Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok”. Szent Lukács, aki evangéliumában különleges módon figyel és hívja fel figyelmünket a Szentlélek szerepére, most egy kiváltságos pillanatról beszél.

Jézusra már megkeresztelkedésekor rászáll a Lélek. A Szentlélekkel eltelve tér vissza a Jordántól, majd a Lélek viszi a pusztába negyven napra, ahol az ördög kísértette. A Lélek erejében tér vissza Galileába, ahol elterjed a híre és tanít. Amikor pedig szombaton, szokásához híven elmegy a zsinagógába és feláll olvasni, Izajás próféta könyvtekercsét adják neki, amiből erre a részre talál: „Az Úr Lelke rajtam, ő kent föl engem”.

Gyakran előfordul, hogy a figyelmünk a Lélek létén és tevékenységén túl rögtön arra fókuszál, hogy általa mit hirdet Jézus és kinek. Az előbbire a válasz az örömhír, a szabadulás, a látás, a szabadon bocsátás és az Úr esztendejének elérkezte. A kiknek kérdésére szintén fontos a felelet: a szegényeknek, a foglyoknak, a vakoknak és a megtörteknek. Pápai enciklikák sora elemzi a szöveg kimeríthetetlenül gazdag távlatait. Szent II. János Pál a katekétikai, evangelizációs, szociális, karitatív, missziós és életvédelmi szempontokon túl a keresztény életstílussal, különösen a megszentelt élettel, a papi és püspöki szolgálattal kapcsolatos szempontokról tanít. Benedek pápa a hittel, Ferenc pedig az evangélium örömével, a hivatás meghallásával, megfontolásával és megélésével kapcsolatban elmélkedik róla.

A „mit” és „kiknek” kérdéseire felelő gondolatok azonban csak akkor érthetők és érzékelhetők igazán, ha egészen közel hajolunk az eseményhez. Olyannyira, hogy szinte az arcunkon érezzük a Lélek lehelletének cirógatását. Mint egykor Órigenész, aki egy alvó kisgyermek fölé hajolva azt mondta, hogy „itt lélegzik a Szentlélek”. 

Izajás prófétai szövege ugyanis kulcsfontosságú az egész Ószövetség „Lélekről” szóló tanításában. Híd a régi szentírási „Lélek” fogalom – amelyet „karizmatikus lehelet”-nek értelmeztek – és a „Szentlélek” között, aki személy és ajándék a személy számára. A Dávid családjából való Messiás ugyanis maga is személy, akin rajta van az Úr lelke.

A korábbi filozófiai-teológiai gondolkodás az ember személyes valóságával kapcsolatban az egyediség, az értelem, a szabad akarat és a halhatatlan lélek mozzanatait emelte ki. Manapság - mindezek igazságát megőrizve - egy újabb felismerés válik egyre fontosabbá. Személy az, aki kapcsolatban van. Az emberi személy szétszakíthatatlanul kapcsolódik az élettelen és élő világhoz, más emberekhez és Istenhez. Személy csak más személyekkel való közösségben létezhet, bontakozhat ki és teljesedhet be.

Krisztus tevékenysége, messiási küldetése, prófétai, pásztori és papi szolgálata is csak létének és személyének, vagyis istenkapcsolatának titka felől közelíthető meg. Ebből ered az Egyház misztériuma, közössége és küldetése is. Ebben részesül és ezeket hivatott szolgálni minden megkeresztelt ember, a királyi és a szolgálati papság, a karizmák és a szent rendek ajándékainak Krisztustól s a Lélektől ajándékozott módja és mértéke szerint.

Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok”. Jézus nemcsak térben és személyes relációban, hanem az időben is beteljesedettnek mondja a Lélekkel való kapcsolatát. A kegyelem esztendejét meghirdető Istenember ma van jelen a rá szálló Lélek számára és nyitja meg számunkra is a Szentháromság minden képzeletünket felülmúló végső, eszkatológikus idejét. A „végső dolgokról” szóló elmélkedés ugyanis nem csupán a halálunk utáni események, az utolsó ítélet, a test feltámadása, a mennyország, a tisztító tűz és a kárhozat lehetőségének ideje, hanem az irgalmas és emberszerető Isten Jézus által végérvényesen és visszavonhatatlanul meghirdetett kegyelmi esztendejének örök mai napja.

Az Izajás prófétát olvasó Jézus emberi természetének a Lélek beteljesítő jelenlétére nyitott valósága így meghívás minden Szentírást olvasó ember számára is. Az invitálást elfogadó jelenlétünk azonban nem csak Isten Szentlelke, hanem egymás és önmagunk számára sem magától értetődő.

Notker Wolf, emeritus bencés prímás apát, aki Szent Benedek regulája alapján többek között csúcsmenedzsereknek is tartott lelkigyakorlatokat, a „Szánj időt magadra, hogy életed legyen” című könyvében egy három karikatúrából álló képsorral tanít. Az elsőn egy elegánsan öltözött üzletember ül az irodájában és egy gondolati buborékban a golfpályán van. A másodikon ugyanő a golfpályán a szerelmére gondol. A harmadikon a szerelmével van, és a munkájára gondol. Soha sincs ott, ahol éppen lennie kellene! Vajon mi képesek vagyunk arra, hogy jelen legyünk egymás és Isten színe előtt?

A „Szentlélek” személy és ajándék a személy számára. Szent Lukács, az ige szemtanúinak és munkatársainak tanúságtétele nyomán maga is az ajándék nyomába eredt, hogy a Személy titkának tanúja és munkatársa legyen. A Krisztust felkenő Lélek erejében minket is ebbe az eleven kapcsolatba, közösségbe, küldetésbe és titkos beteljesedésbe invitál, még ma!

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Az első jelÉvközi 2. vasárnap

Napi Ima17 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
13
Janka Ferenc atya elmélkedése Az első jel Évközi 2. vasárnap

Jézus csodáiról olvasva és hallva korunk embere gyakran zavarodottságot érez. Sokan, talán még a magukat hívőnek tartó emberek közül is úgy gondolják, hogy vagy szó szerint igaz az egész, vagy egyáltalán nem az.

Jól emlékszem magam is, kezdő teológusként a Szentírás egyes könyveinek keletkezésével, értelmezésével kapcsolatos biblikus kutatásokkal való találkozás, a gyakran igen bonyolult történetkritikai elméletek, a hagyomány-, a forma- és a szerkesztéstörténeti hipotézisek  megismerése igencsak komoly próbatétel elé állították az ember bontakozó hitét.

Az alapvető nehézség, amit XVI. Benedek pápa „A Názáreti Jézus” könyve első kötetének bevezetőjében kifejt, hogy az egyes, önmagukban jogosult és értékes bibliakutatási módszerek mindig hajlamosak arra, hogy önmagukat abszolutizálják. Ezáltal pedig már nem a megértést kereső hit, vagy a hitet kereső értelem hatékony eszközeként szolgálnak, hanem redukálnak. Vagyis az ember és Isten kimeríthetetlenül gazdag valóságából csak annyit engednek szóhoz jutni, amennyit módszertani előfeltevéseik lehetővé tesznek. Más szóval előfeltevéseik szabják meg azt, hogy a világból mi és milyen mértékben tárulhat fel.

A modellek és a modellezett valóság kapcsolatának egy klasszikus példája szemléletesen illusztrálja ezt a dilemmát. Ha azt kérdezem, hogy mi köze van egymáshoz a próbababának és a fehér egérnek, akkor első hallásra maga a kérdés is képtelenségnek hat. Pedig mind a kettő az embert modellezi valamiképp. A próbababa az ember külső alakját, a fehér egér a belső szerveinek működését. Az egyiken ruhát próbálnak vagy mutatnak be, a másikon később emberi életeket mentő gyógyászati eljárásokkal kísérleteznek. A két modell egymásra vonatkozása csak a modellezett valóság ismerete révén lesz értelmezhető.

Az ember persze se nem próbababa, se nem fehér egér, hanem sokkal több mindkettőnél. Éppen így, egy több évszázad során keletkező irodalmi mű, a Biblia üzenete, a könyvek keletkezési, szerkesztési idejének történelmi, kulturális feltételei, irodalmi műfajuk, közlési szándékuk hallatlan különbségeket rejtenek. Megértésük és magyarázatuk során talán még nagyobb különbségekkel találkozunk, mint a próbababa és a fehér egér esetében. Ráadásul, mivel a Szentírás teljesen isteni és teljesen emberi mű, egy egészen eredeti adottságra is nyitottnak kell maradnunk. Ez pedig az isteni sugalmazás, amelynek révén maga Isten szeretne eleven kapcsolatba kerülni szeretett teremtményeivel. A nehézségek, de a kommunikáció csodájának a csúcsa is egyben, hogy Isten nemcsak sokszor és sokféleképpen szólt az emberekhez, hanem a végső időben Fiában szól hozzánk. Egy valóságos ember fogantatásától kereszthaláláig tartó földi útja, majd feltámadása és sajátos velünk maradása az a minden képzeletünket felülmúló valóság, amiről az Újszövetség könyvei, és ezen belül János evangéliuma is a maga kommunikációs modelljein keresztül tanúságot tesz.

Jézus személye titkának, vagy Szent János szóhasználatában dicsősége kinyilatkoztatásának első jele a kánai menyegző eseménysorába illeszkedik, vagy inkább annak kereteit feszíti szét. 

Mert mi is történik itt? A hagyományos, csodára fókuszáló modell szerint a lényeg, hogy Jézus isteni hatalmát azzal igazolta, hogy képes volt jó hatszáz liter vizet borrá változtatni. A történetkritikai elgondolás szerint ezzel szemben az eseményeknek nem kell, hogy tényszerű alapja legyen. János koncepciója tanító jellegű, és ennek lényege az, hogy Jézus együtt érez a bajba jutott fiatalokkal, megmenti őket a szégyentől, jelenlétével megáldja és megszenteli a házasságot és igazi ünneppé teszi azt.

Közelebb vagy távolabb van egymástól a két gondolati modell, mint a fehér egér és a próbababa? Nem ez a fontos! Hanem az, hogy ne feledjük, mindkettő, ha helyes összefüggésbe állítjuk őket, akkor az Istenember titkából nyilatkoztatnak ki valamit.

A szeretett tanítvány teológiájában a szémeion, a csodajel jelentése tartalmilag egy sajátosan értelmezett szimbólumhoz áll a legközelebb. Ez pedig egyszerűen a KRESZ-ből ismert „oldalszél” tábla és a szélzsák különbségével világítható meg. A tábla puszta utalás az erős szélre. A szélzsák pedig tartalmazza is azt, amit jelez.  

A kánai menyegzőn ugyan még nem jött el Jézus órája, de édesanyja figyelmére hangolódó együttérzése révén már elkezdődik egy titokzatos folyamat. Az Úr egy szükséghelyzetben - igénybe véve az emberi erőfeszítést is, a szolgáknak a korsókat színig töltő munkáját -, megkezdi a valóság átlényegítését. A lakodalom a kimerülő emberi erőforrás szégyenbe fordulása helyett általa lesz csak igazi ünneppé. Szeretete a vizet jó borrá változtatja, hogy az majd az eukarisztiában jelenlétének szent vérévé és az örök élet italává legyen.

A szélzsák a körötte még oly viharosan fújó szélnek is csak töredékét képes magába engedni. De már hatékonyan jelzi azt a hatalmas erőt, ami messze meghaladja befogadóképességét. Életünk egymással nehezen összefüggésbe hozható megértési és magyarázati modelljeiben mi is sokszor csak a töredékét észleljük, értjük Isten bennünket is átlényegíteni vágyó szeretetének. A kánai csodajel értelmét fürkészve most is az a legfontosabb, hogy ne feledjük, mindez annak, ami Jézusban értünk történt, és ami velünk általa történhet, még csak az első jele.

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Te vagy?!Urunk megkeresztelkedése ünnepére

Napi Ima14 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
06
Janka Ferenc atya elmélkedése Te vagy?! Urunk megkeresztelkedése ünnepére

A Szeretett Tanítvány prológusának szíve közepe „az Ige testté lett” kinyilatkoztatás. Ebbe a fókuszba sűrűsödnek és innen áradnak szét Isten lángoló szeretetének fénysugarai.

Az anyagtalan, szellemi lét és a küzdelmekkel, fájdalmasan szép vágyakkal, de örömökkel is teli emberi lét közötti feszültség világába vezet a „Berlin fölött az ég” című filmdráma is. A főszereplő két angyal, Damiél és Cassiél létfeladata a valóság „összegyűjtése, tanúsítása, megőrzése”. De puszta megfigyelőként képtelenek a fizikai világgal való bármiféle interakcióra. Damiél kezd beleszeretni egy Marion nevű, mélységesen magányos cirkuszi trapézművésznőbe. Közben találkozik egy filmrendezővel, aki korábban angyal volt, de megunva azt, hogy mindig csak megfigyel, de soha nem tapasztal, lemondott a halhatatlanságáról, hogy a világ résztvevőjévé váljon. Damiél szintén belefáradt a végtelenségbe, és az emberi létezés valódiságára vágyik. Az angyalból lett filmrendező ugyan nem látja, de megérzi jelenlétét, és az emberi élet örömeiről mesél neki:

Szeretném látni az arcod, a szemedbe nézni és elmondani neked, hogy milyen jó itt. Megtapintani ezt, és érezni hogy hideg. Egy finom süteményt enni vagy kávét inni. Vagy ha hideg a kezed, összedörzsölöd a tenyered és érzed hogy meleg, és ez jólesik. Annyi itt a szép dolog, de te nem vagy itt. Én itt vagyok. Jó lenne, ha itt lennél. Jó lenne beszélgetni veled. Hiszen a barátod vagyok...”

Damiél végül rászánja magát, hogy lemondjon halhatatlanságáról. Először tapasztalja meg az életet: vérzik, színeket lát, megkóstolja az ételt és kávét iszik. Mindenütt Mariont, az artistanőt keresi, akivel végül egy bárban találkozik. Marion első látásra megérzi a köztük lévő kapcsolat hasonlíthatatlan intenzitását. Elmondja, hogy az egész eddigi élete véletlenek sorának tűnő, komolytalan sodródás volt.

„Nem voltam magam soha. Se egyedül, se valaki mással. Pedig önmagunknak lenni annyi, mint teljesnek lenni. Ezért most arra vágyom, hogy végre döntést hozzak. Én döntöttem melletted. Most rajtad a sor! Most vagy soha! Álmomban egy ismeretlen férfit láttam. A férjem volt. Tudom, hogy te vagy az. Csak veled tudnék önmagam lenni. Téged egészként, egészen magamba fogadni, bezárni kettőnk közös boldogságának útvesztőjébe.”

Az emberek közé testesülő egykori angyalt az anyagi világgal, az emberekkel és a szeretettel való találkozás így ejtette ámulatba, és így tett szert olyan tudásra, amire egyetlen angyal sem képes.

A film persze nem teológiai igazságokat illusztrál, inkább a fantáziánkat mozgatja meg. Élményszerűen segít bennünket abban, hogy Simone Weillel szólva ismét „megtanuljunk vágyni arra, ami a miénk”. Újra átéljük testi mivoltunk apró örömeit. A természet szépségeivel és ajándékaival való kapcsolatot, ételek és italok ízét, a megfáradt test pihenését, de főképp a szeretettel való érintést és megérinthetőséget.

Az Ige megtestesült. Biztosan nem azért, mert a filmbéli angyalokhoz hasonlóan - hiányzott volna neki valami, ami a Szentháromságban ne lenne meg. Inkább fordítva. Azért teremtett világot, és benne minket, megtestesült szellemeket, és lélekkel áthatott testeket, hogy bevezessen bennünket abba az utolérhetetlenül és felülmúlhatatlanul gazdag világba, ami az övé.

A bűnbeesés következménye a teológia klasszikus definíciója szerint, hogy az ember értelme elhomályosult és akarata rosszra hajlóvá lett. Bizonyos, hogy szellemi tompaságunkból és akaratunk céltévesztéseiből ered az unalom is, amely megszokja az ajándékot és hálátlanul elhibázza a szeretet felismerésének és viszonzásának lehetőségeit.

Az Ige megtestesülésében kiteljesedni kezdő megváltás azonban nem pusztán annyit jelent, hogy visszakapjuk azt, ami a bűn és a halál uralma által beárnyékozott emberi természetünk számára elveszett. Egy kis történet a humor felszabadító katarzisával hangol rá bennünket erre a titokzatos dinamikára.

Egy fiatalember törött karját gipszeli a traumatológus. Doktor úr, kérdezi a páciens, ha majd összeforr a kezem, fogok tudni zongorázni? Hát persze – feleli az orvos. Az nagyon jó, - mondja a beteg -, mert korábban nem tudtam.

A testté lett isteni Szó nem csak orvos, aki gyógyít, hanem olyat ad, ami előtte sohasem volt. Általa maga a Jó születik közénk, hogy keresztségében mi is újjászülethessünk a jóra. Benne az Irgalmasság testesül meg, hogy az irgalmasság testi és lelki cselekedetei révén a legkisebbekben is Vele találkozhassunk. Értünk az örök Szeretet lesz testvérünkké, hogy megdicsőült teste és vére örökké velünk maradjon az eukarisztia szeretetvendégségében. A Szentlélektől és Szűz Máriától testté lett az Ige, hogy testünk az Ő titokzatos Testének tagjává és a Szentlélek templomává lehessen.

Az Atyaisten anya nélküli örök Igéje, és a Szűz Anya apa nélkül fogant Fia nem csak azért testesült meg, hogy meggyógyítsa azt, ami törött és beteg volt bennünk, hanem hogy szeretni tanuljunk. Úgy, ahogy az Isten szeret. Úgy, ahogy a megtestesült Igével való találkozásunk előtt arról sejtelmünk se volt.

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Az Ige testté lettKarácsony 2. vasárnapja

Napi Ima14 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
30
Janka Ferenc atya elmélkedése Az Ige testté lett Karácsony 2. vasárnapja

A Szeretett Tanítvány prológusának szíve közepe „az Ige testté lett” kinyilatkoztatás. Ebbe a fókuszba sűrűsödnek és innen áradnak szét Isten lángoló szeretetének fénysugarai.

Az anyagtalan, szellemi lét és a küzdelmekkel, fájdalmasan szép vágyakkal, de örömökkel is teli emberi lét közötti feszültség világába vezet a „Berlin fölött az ég” című filmdráma is. A főszereplő két angyal, Damiél és Cassiél létfeladata a valóság „összegyűjtése, tanúsítása, megőrzése”. De puszta megfigyelőként képtelenek a fizikai világgal való bármiféle interakcióra. Damiél kezd beleszeretni egy Marion nevű, mélységesen magányos cirkuszi trapézművésznőbe. Közben találkozik egy filmrendezővel, aki korábban angyal volt, de megunva azt, hogy mindig csak megfigyel, de soha nem tapasztal, lemondott a halhatatlanságáról, hogy a világ résztvevőjévé váljon. Damiél szintén belefáradt a végtelenségbe, és az emberi létezés valódiságára vágyik. Az angyalból lett filmrendező ugyan nem látja, de megérzi jelenlétét, és az emberi élet örömeiről mesél neki:

Szeretném látni az arcod, a szemedbe nézni és elmondani neked, hogy milyen jó itt. Megtapintani ezt, és érezni hogy hideg. Egy finom süteményt enni vagy kávét inni. Vagy ha hideg a kezed, összedörzsölöd a tenyered és érzed hogy meleg, és ez jólesik. Annyi itt a szép dolog, de te nem vagy itt. Én itt vagyok. Jó lenne, ha itt lennél. Jó lenne beszélgetni veled. Hiszen a barátod vagyok...”

Damiél végül rászánja magát, hogy lemondjon halhatatlanságáról. Először tapasztalja meg az életet: vérzik, színeket lát, megkóstolja az ételt és kávét iszik. Mindenütt Mariont, az artistanőt keresi, akivel végül egy bárban találkozik. Marion első látásra megérzi a köztük lévő kapcsolat hasonlíthatatlan intenzitását. Elmondja, hogy az egész eddigi élete véletlenek sorának tűnő, komolytalan sodródás volt.

„Nem voltam magam soha. Se egyedül, se valaki mással. Pedig önmagunknak lenni annyi, mint teljesnek lenni. Ezért most arra vágyom, hogy végre döntést hozzak. Én döntöttem melletted. Most rajtad a sor! Most vagy soha! Álmomban egy ismeretlen férfit láttam. A férjem volt. Tudom, hogy te vagy az. Csak veled tudnék önmagam lenni. Téged egészként, egészen magamba fogadni, bezárni kettőnk közös boldogságának útvesztőjébe.”

Az emberek közé testesülő egykori angyalt az anyagi világgal, az emberekkel és a szeretettel való találkozás így ejtette ámulatba, és így tett szert olyan tudásra, amire egyetlen angyal sem képes.

A film persze nem teológiai igazságokat illusztrál, inkább a fantáziánkat mozgatja meg. Élményszerűen segít bennünket abban, hogy Simone Weillel szólva ismét „megtanuljunk vágyni arra, ami a miénk”. Újra átéljük testi mivoltunk apró örömeit. A természet szépségeivel és ajándékaival való kapcsolatot, ételek és italok ízét, a megfáradt test pihenését, de főképp a szeretettel való érintést és megérinthetőséget.

Az Ige megtestesült. Biztosan nem azért, mert a filmbéli angyalokhoz hasonlóan - hiányzott volna neki valami, ami a Szentháromságban ne lenne meg. Inkább fordítva. Azért teremtett világot, és benne minket, megtestesült szellemeket, és lélekkel áthatott testeket, hogy bevezessen bennünket abba az utolérhetetlenül és felülmúlhatatlanul gazdag világba, ami az övé.

A bűnbeesés következménye a teológia klasszikus definíciója szerint, hogy az ember értelme elhomályosult és akarata rosszra hajlóvá lett. Bizonyos, hogy szellemi tompaságunkból és akaratunk céltévesztéseiből ered az unalom is, amely megszokja az ajándékot és hálátlanul elhibázza a szeretet felismerésének és viszonzásának lehetőségeit.

Az Ige megtestesülésében kiteljesedni kezdő megváltás azonban nem pusztán annyit jelent, hogy visszakapjuk azt, ami a bűn és a halál uralma által beárnyékozott emberi természetünk számára elveszett. Egy kis történet a humor felszabadító katarzisával hangol rá bennünket erre a titokzatos dinamikára.

Egy fiatalember törött karját gipszeli a traumatológus. Doktor úr, kérdezi a páciens, ha majd összeforr a kezem, fogok tudni zongorázni? Hát persze – feleli az orvos. Az nagyon jó, - mondja a beteg -, mert korábban nem tudtam.

A testté lett isteni Szó nem csak orvos, aki gyógyít, hanem olyat ad, ami előtte sohasem volt. Általa maga a Jó születik közénk, hogy keresztségében mi is újjászülethessünk a jóra. Benne az Irgalmasság testesül meg, hogy az irgalmasság testi és lelki cselekedetei révén a legkisebbekben is Vele találkozhassunk. Értünk az örök Szeretet lesz testvérünkké, hogy megdicsőült teste és vére örökké velünk maradjon az eukarisztia szeretetvendégségében. A Szentlélektől és Szűz Máriától testté lett az Ige, hogy testünk az Ő titokzatos Testének tagjává és a Szentlélek templomává lehessen.

Az Atyaisten anya nélküli örök Igéje, és a Szűz Anya apa nélkül fogant Fia nem csak azért testesült meg, hogy meggyógyítsa azt, ami törött és beteg volt bennünk, hanem hogy szeretni tanuljunk. Úgy, ahogy az Isten szeret. Úgy, ahogy a megtestesült Igével való találkozásunk előtt arról sejtelmünk se volt.

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Nem tudtátok?Szent család vasárnapja

Napi Ima7 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
23
Janka Ferenc atya elmélkedése Nem tudtátok? Szent család vasárnapja

Szent család vasárnapján most a tizenkét éves Jézussal találkozunk. A jeruzsálemi templomban maradva hallgatja és kérdezi a tanítókat, akik csodálkoznak okosságán és feleletein. Majd az őt aggódva kereső szülei kérdésére kérdéssel válaszol: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem? Ám ők nem értették, mit is akar ezzel mondani”.

Nem tudtátok? Első hallásra talán kissé tiszteletlennek is érezzük Jézus kérdését. A nagyocska kisfiú szavaiban azonban nincs szemrehányás. Nem azt mondja, hogy tudhattátok volna! Vagy tudnotok kellett volna! Nem. Szó sincs az ókori római jognak a modern jogalkotásban máig is érvényes egyik alaptételéről, miszerint valamely törvény nem ismerése nem mentesít annak megtartási kötelezettsége alól. Szülei még nem tudták, hogy gyermekük mire is gondol valójában. Még nem értették szavait. A Máriát és Józsefet Názáretbe követő Jézus türelmes és szelíd engedelmessége éppen abból a benne éppen most kibontakozó ismeretből fakad, hogy azért nem tudtátok, mert még nem is tudhattátok.

Nem tudtátok? Jézus kérdése minden kor minden embere számára szól. Amikor életünk különböző korszakaiban Jézust keressük, jól tesszük mi is, ha nem az úti társaságban vagy a rokonok és ismerősök között, hanem az Atya házában, az ő dolgaiban keressük. Innen, ebből a kimeríthetetlen mélységű kapcsolatból származik Jézus csodálatos okossága, feleleteinek eredetisége. Az, az élet minden területét megvilágító tudás, ami a kedvességben és bölcsességben kibontakozó élet titka is egyben. Ennek a szeretettel teli tudásnak a fénye világítja meg a szent család és a család szentségének misztériumát is. 

A tizenkét éves Jézusra tekintve kézenfekvő lenne a család titkát a gyermek felől megközelíteni. A gyermek azonban nem feltétele és nem is magától értetődő következménye a házasságnak, hanem ráadás. Ajándék! Tudják ezt azok a házaspárok, akiknek nem születhetett gyermekük. Ismerik ezt azok is, akik örökbefogadás révén nem a biológiailag tőlük származó gyermeket, gyermekeket nevelik sajátjukként. Értik ezt azok az Isten országáért a házasságról lemondó papok, szerzetesek, szerzetesnők, akik a felebaráti, testvéri közösséget nem házasságban élik meg, és Isten áldotta termékenységük nem fizikai, hanem lelki gyermekek sokaságában bontakozik ki. Azoknak pedig, akiket saját gyermekekkel áldott meg a jó Isten, nem szabad elfeledniük, hogy nem elég biológiai szülőnek lenni és maradni. Isten tejjel és mézzel folyó országot ígér választottainak. A fizikai életben maradáshoz szükséges „tejet” az anyagi javak jelentik. Az élet édességének az Istennel való kapcsolatból származó mézét azonban csak a lelki atyaság és anyaság tudja közvetíteni.

A család felé vezető út szép állomásai a férfi és a nő szerelme, jegyessége és házassága. A felnőtté válás kapuja, az atyját és anyját, testvéreit, barátait és barátnőit egy másik nemű, szeretett társért elhagyni kész és tőlük elválni bátor ember tette. Ez a valódi szabadság kiváltságos pillanata is, mert nem a másokról való lemondást fájlalja, hanem mindent és mindenkit a szerelemmel szeretett társsal való egyesülés vágyának és örömének rendel alá. Erről mondta egy görög bölcs: „egy, ha a legjobb, több mint ezer”. Az emberi élet csúcsélménye átélni azt, hogy valaki téged választ a legjobbnak, az egyetlennek. A választás és elköteleződés viszonzásának valamint kölcsönös megújításának művészete az, amiben a házas felek újra meg újra ajándékul adják és ajándékba kapják szerethetőségük, értékességük és lecserélhetetlenségük felbecsülhetetlen élményét. Az ilyen kapcsolat felbonthatatlansága nem kaloda, hanem követelmény.

Nagy érdeklődéssel olvastam Avilai Szent Teréz „A belső várkastély” című művét, és különösen kíváncsi voltam arra, hogy mit mond a nagy misztikus a legbelső szobáról, a lélek és Isten házasságának helyéről. Nem különleges elragadtatásról, lelki gyönyörökkel fűszerezett extázisról beszélt, hanem a kapcsolat végérvényességének, az elköteleződésnek és elszakíthatatlanságnak teljes bizonyosságáról. Az utolsó előtti szoba a jegyességé, ami még felbontható, amiben még ott a visszalépés lehetősége. De Teréz tanúsága szerint a lélek Istennel való örök szeretet-szövetsége az, ami meghalad minden emberi értelmet, tudást és tapasztalatot, amiről többet emberi nyelven és fogalmakkal elmondani nem lehet.

A karácsonyi bizánci liturgia egyik kiemelkedően szép éneke Izajás próféta Emmanuel jövendölése, aminek sokszor ismételt refrénje így hangzik:

Velünk az Isten! Értsétek meg nemzetek, és térjetek meg, mert velünk az Isten!”

Jézus kérdése: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” tükröt tart nekünk is. Velünk az Isten, de mi vajon Istennel vagyunk-e, Istenhez térünk-e?

A szent család titkának mélyén azt találjuk, hogy Jézus az Atyja dolgaiban van és általa pedig velünk szeretne lenni az Isten. Azért lett emberré, azért marad a Lélek által Atyja dolgaiban, azért tanít gyógyít, szenved, hal meg a kereszten és támad fel, hogy megtudjuk, megértsük és elhiggyük, hogy általa, vele és benne velünk az Isten, és mi is Istenben lehetünk! Nem tudtátok?

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése MegmozdultAdvent 4. vasárnapja

Napi Ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
16
Janka Ferenc atya elmélkedése Megmozdult Advent 4. vasárnapja

Mária látogatása Erzsébetnél egy látszólag jelentéktelen mozzanat az angyali üdvözlet után és Mária magasztaló éneke előtt. Szent Lukácsnak mégis sikerül az örömhír különlegesen eleven miniatúrájaként megfesteni. Az Istenszülő ikonográfusa nem csak a külső mozgásokat szemlélteti és nem is csak a benső élet moccanásait láttatja, hanem az öröm Szentlelkének titkos erejével bennünket mozgásra késztet.

Gábor arkangyal Máriát köszöntő szava, a χαῖρε (khaire), - amit hagyományosan üdvözlégynek fordítunk-, szó szerint azt jelenti, hogy örvendj, örülj. (Ezért Örömhírvétel a bizánci hagyomány szerint Jézus fogantatásának ünnepe).

Szűz Máriában az örvendetes hír kettős dinamikáját érzékeljük. Az egyik az Istenre hagyatkozó, hívő bizalom titokban megfoganó benső öröme. A másik, ennek külső megnyilatkozása, az idős korában gyermeket váró rokon segítségére siető lendület. Az öröm egyszerre hat befelé és kifelé. Belül lesz elevenné, itt mozdul meg valami. De ez az egyre gyarapodó öröm nem bír, és nem is akar csak bent maradni. Kifelé tör, megmozgat és cselekvésre ösztönöz.

Az édesanyák privilégiuma a bennünk növekvő emberi élettel való közvetlen kapcsolat.

Egy alkalommal messzire utaztam, vonaton. Bővel volt tehát tűnődésre való időm. Az unalmasan zakatoló kocsiban bámészkova néhány széksornyi távolságban, egy fiatal, kedves arcú, várandós anyukát vettem észre. Szemét lehunyta, de derűsen élénk arckifejezése elárulta, hogy nem alszik. Kezét gyengéden a már nagyocska magzatát rejtő hasán tartotta.

- Milyen gyönyörűek! Ötlött fel bennem önkéntelenül is. Az ablakon kitekintve, az elsuhanó erdők és mezők, falvak és városok látványával különösen éles kontrasztot rajzolt a behunyt szemmel, mosolygó szeretettel befelé figyelő édesanya.

Milyen jó lenne rohanó életünkben megtanulni, a bennük növekvő életre hangolódó édesanyáktól elsajátítani a befelé figyelés művészetét. Szent Ágoston is erre döbben rá: „Ó, örök szépség, mily későn kezdtelek szeretni! Te belül voltál, és én kívül kerestelek. Te velem voltál, én meg nem voltam veled”[1].

A benső elevenséget tapasztalja meg Erzsébet is, aki Mária köszöntése után érzi, hogy az örömtől megmozdult méhében a magzat. De nemcsak a gyermek mozgását érzékeli, hanem ő maga is betelik Szentlélekkel.  Prófétai szavai, amivel az asszonyok között áldottnak nevezi Szűz Máriát és méhének gyümölcsét, az Istenszülő közbenjárását kérő legkedvesebb imádságunk részévé váltak. Ha szívvel ismételjük fohászát, bennünket is áthat a Lélek öröme és az öröm Lelke.

Mária azonban nem csak befelé, a benne megfogant magzatra figyel. Még azokban a napokban rokonához siet, hogy köszöntse őt. A benne megfogant öröm így árad túl önmagán, így lesz a másik segítésére és szolgálatára.

A befelé és kifelé irányuló figyelem hétköznapjainkban az aktív és a szemlélődő élet kettősségében jelenik meg. Mielőtt azonban saját preferenciáink alapján elhamarkodottan ítéletet mondanánk az egyikről vagy a másikról, érdemes a filozófus Spinoza éleslátó diagnózisát mérlegelni. Szerinte ugyanis a látszólag aktív élet sokszor csupán passzív sodródás egy adott kor divatos kívánalmainak megfelelő szellemi vagy életviteli irányzatokkal. Míg létünk valódi értékeit felismerő és azokkal összhangban élő, szemlélődő élet igen nagy belső aktivitást igényel. Nem csoda hát, ha ez gyakran meghaladja a magukat az aktív élet illúziójával kábító alvajárók szellemi erőfeszítésre való képességét és hajlandóságát.

A lelki élet nagymesterei, ismerve az egyoldalúságok veszélyeit, a kétféle figyelem szintézisére biztatnak. “Senki ne merüljön el annyira a szemlélődésben, hogy megfeledkezzen rászoruló felebarátjáról; de ne legyen annyira tevékeny sem, hogy ne keresné Istent a szemlélődésben”[2]- írja Szent Ágoston.

Loyolai Szent Ignác lelkiségét pedig egyik első rendtársa, Nadal Jeromos így összegzi: „in actione contemplativus, in contemplatione activus”. Vagyis „a cselekvésben szemlélődő, a szemlélődésben cselekvő”. Olyan tevékeny életet jelent ez, amit a személődő ima istenközelsége hat át és tesz gyümölcsözővé, és olyan kontemplatív imát, amiben a szemlélődő személy egész valósága és világa aktív az istenkapcsolatban.   

Mária és Erzsébet találkozása kapcsán az ikonfestő evangélista feltár még egy apró részletet. Mária Erzsébetnél marad még három hónapig, és csak azután tér haza. A befelé figyelő és a kifelé tevékeny öröm így egy harmadik vonással gazdagodik. A bennünk bontakozó életre figyelés képessége, és az azonnali cselekvésre ösztönző lendület kiegészül a hűséges és állhatatos szolgálatra ösztönző és képesítő erővel.

Karácsonyi készületünk zakatoló hétköznapiságában, a mellettünk elsuhanó gondok, események és emberek helyett figyeljünk most az adventi örömmel áldott szépséges Szűzanyára. Kérjük őt, aki méhe áldott gyümölcsét, Jézust, Erzsébetet látogatva hordozta, hogy szent Fia öröme lehessen a mi cselekedeteink, imáink és hűséges helytállásunk mozgató valósága is.

 

 

 

[1] Vallomások X.38,40.

[2] (De Civitate Dei, XIX, 19; PL 41, 647).

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Ne többet...?Advent 3. vasárnapja

Napi Ima19 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
09
Janka Ferenc atya elmélkedése Ne többet...? Advent 3. vasárnapja

Az életstílusunk újragondolására, átalakítására hívó megtérést hirdető Keresztelő János üzenetében egy dúr akkord fényességével zeng a józanság, az együttérzés és az alázat harmóniája.

Az erkölcsös mérték tiszta alaphangja a vámosoknak és a katonáknak szóló tanítás: “ne követeljetek többet a megszabottnál” és “elégedjetek meg a zsoldotokkal”. A szolidáris empátia középső szólama a ruházatban és az élelemben a szükségesen túli fölösleg megosztására buzdít. A fent zengő, helyes önismeret pedig a vízzel keresztelő János vallomása, aki irigység nélküli szerénységgel állítja, hogy az utána jövő, Szentlélekkel és tűzzel keresztelőnek még a saruszíját sem méltó megoldani.

Persze már az alaptónus józanságának motívuma sem egyhangú, hanem különböző regiszterek más és más színű felhangjait idézi. Az elégedjetek meg a zsoldotokkal bennem egy Svájcban gyakran hallott udvariassági formulára rezonál. A “Hogy vagy?” kérdésre ott gyakran felelik: “Danke, ich bin zufrieden!”, vagyis “Köszönöm, elégedett vagyok!”. Itthon bizony még soha nem hallottam ehhez hasonló “melódiát”.

A vámosoknak szóló felelet bölcsessége egy Tolsztoj novellában visszhangzik. A “Mennyi föld kell az embernek?” főszereplője Pahom, egy jóravaló és szorgalmas parasztember. A szülőföldjétől egyre távolabbi vidékekre jut és egyre nagyobb földterületeket vásárol. Végül a baskírok földjére ér, ahol igen kedvező áron annyi földet szerezhet, amennyit egy nap alatt körbe tud kerülni. Az alku szerint azonban, ha nem ér vissza oda, ahonnan elindult, a pénze kárba vész. Napkeltekor a sapkáját és rajta a vételárat a földre rakva magabiztosan és lendületesen indul el, ásóval a kezében, amivel a megszerzendő föld sarkait kijelöli. Eleinte nagy távokat tesz meg, csak szusszanásnyi időre áll meg, hogy egy falat kenyeret egyen, egy korty vizet igyon és a föld sarkain kis halmokat ásson. Ereje fogytán aztán, napnyugta felé döbben csak rá, hogy aligha lesz képes visszaérni. Kétségbeesetten rohanni kezd. A völgyben már lement a nap. - Mindennek vége, hiába fáradtam! - gondolja. A dombtetőről azonban, ahol még világos volt, a baskírok integetve hajráztak neki. Maradék erejét összeszedve felfutott. Még éppen megérintette a sapkája szélét és összeesett.

- Éljen, derék fickó vagy! - kiáltott fel a baskírok vezére. - Sok földet szereztél! Pahom bérese is odaszaladt, fel akarta segíteni gazdáját: hát a szájából vér szivárog, holtan fekszik ott. A béres felvette az ásót, sírt ásott Pahomnak, akinek ekkora már csak akkora darab földre volt szüksége, amekkorán feküdt, hogy abba eltemessék.

Tolsztoj novellájának kijózanító végkicsengésére rímel Babits két sora is:

“a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”
/A lírikus epilógja/

A keresztelő Jánost hallgató katona és vámos, a modern kori íróval és költővel együtt érzékeli a tanácsolt mértékletesség és a vágyott végtelenség minden emberben feszülő, szinte kibékíthetetlen ellentétét. A végesség elfogadásának bölcsessége és a végtelen utáni vágy lobogó tüze közötti feszültség a lelkiségi irodalomban is megjelenik. Loyolai Szent Ignác, az egykori katona mindkettőt ismeri. A mértékletességről a “tantum-quantum" az “annyit amennyi szükséges” elvében szól. A mindig többre, nagyobb tökéletességre ösztönző kulcs-szava pedig a latin “magis”. Ennek jelentése ’több, jobb’, tartalma pedig a „többet, jobban, Istennek”. Ez tükröződik az “ad maiorem Dei gloriam” vagyis “Isten nagyobb dicsőségére” jezsuita jelmondatban is.

Mit tegyünk hát, ha egyrészt az a parancs, hogy ne többet a szükségesnél, másrészt az a tanács, hogy mindig többet, és mindent jobban tegyünk Isten dicsőségére és az emberek üdvösségére?

Keresztelő Szent János igehirdetésének józansága, együttérző mértéktartásra hangoló tanítása és alázata adhat eligazítást.

A józanság a földi javakkal való bánásmódra vonatkozik: az ételre, italra, ruházatra, szexualitásra, pénzre, anyagi javakra, földi hatalomra és dicsőségre. Baj akkor történik, amikor az ember a végtelen szeretet utáni vágyát véges dolgokban szeretné kielégíteni. Pahom története figyelmeztessen bennünket erre a súlyos tévedésre, mert ebben érzelmileg, lelkileg és fizikailag is előbb-utóbb kiégünk vagy bele is pusztulunk.

Csak Isten tökéletes szeretetének lehet mértéke a mértéktelenség.  A mi végtelenre vágyó, de mindig véges szeretetünk csak akkor nem válik számunkra végzetessé, ha Isten végtelen szeretete felé fordulunk, ha az ő rendjéhez igazítjuk önmagunkkal, egymással és a világ javaival való kapcsolatunkat. Az értelmét, akaratát, szabadságát, mindenét Istennek ajánló Szent Ignác is ezért kéri viszonzásul, hogy csak Isten iránta való szeretete maradjon az övé, mert ebben minden gazdagság benne van.

A végtelen Szeretet annak a felszabadító és örök örömnek a forrása is, amit advent harmadik vasárnapján kérünk és várunk. Egyre közeledő fényében tanuljuk megkülönböztetni azt, hogy miből nem kell, nem szabad többet kérni és többre vágyni. Benne értjük meg, hogy mi az, amiről le kell mondanunk és amit meg kell egymással osztanunk. Mert ő az, aki a sejtjeinkbe, egész testi-lelki-szellemi valónkba beoltotta a végtelen öröm és boldogság utáni vágyat, és csakis ő az, aki ezt beteljesítheti.

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése TörténelemAdvent 2. vasárnapja

Napi Ima8 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
02
Janka Ferenc atya elmélkedése Történelem Advent 2. vasárnapja

Szent Lukács evangélista, a kedves és tudós orvos, egy hivatásos történész alaposságával rögzíti az utókor számára Jézus nyilvános működése kezdetének történelmi koordinátáit. Gondosságának sokat köszönhetünk. Hiszen evangéliumában elevenen lüktet a történelem, és számunkra rögzített történelme termőtalaján ékesen virágzik és bő termést hoz az evangélium.

Lukács történelmi igényességével kapcsolatban egy római diákkori emlékem jut az eszembe. A Pápai Gergely Egyetemen talán a “Keresztény nyelv filozófiai elemzése” című tárgyból vizsgáztam, boldog emlékű Carlo Huber SJ atyánál. A vizsga egyébként jól sikerült, hiszen itt kezdődött a professzor úrral az a bizalmi tanár-diák kapcsolat, ami miatt később a doktori értekezésem témavezetője lett. Mégis, egy olyan kérdése vésődött máig felejthetetlenül az emlékezetembe, amire akkor nem tudtam válaszolni. Pedig ez elvileg rendkívül egyszerű volt. “Mi az evangélium?” Kérdezte többször is, olyan választ várva, amit nem találtam el. Mi az evangélium? “Geschichte!” Történelem! Adta meg ő azt a választ, amit hallani szeretett volna. Szíve közepéből feltörő erővel áthatott szava szinte most is a fülemben van, és az évek múlásával egyre jobban érteni vélem kijelentése szándékát.

Mert igaz, hogy szó szerinti jelentésében az euangélion jó hírt, örömhírt jelent. De az emberiség történelmének egy meghatározott helyén és idejében konkrétan felhangzó és megvalósuló evangélium több. Több, mint a “Hol volt nem volt, volt egyszer egy fiú...” mesés időn kívülisége. Több, mint valami kellemes távoli üzenet vagy unaloműző érdekesség. Több, mint a mítoszokban és legendákban lecsapódó “örök emberi”. Több, mint költők magas röptű és mélyen szántó vallomásai. Több, mint az életünk kényelmét szolgáló tudományos felfedezések vívmányai. Több, mint a pszichológiai technikák által megvalósítható testi-lelki jól-lét.

Mi az evangélium? Történelem. Jézus Krisztus evangéliumában maga Isten lép a történelembe, a világ és az ember történelme pedig máshol és előbb soha nem látott intenzitással egyesül Isten szeretetével. Az örök Isten hús-vér ember lesz. Mindenben hozzánk hasonló a bűnt kivéve. Tanít gyógyít, új életre kelt. Értünk szenved és vállalja a halált. Feltámad, elküldi a Szentlelket. Kész arra, hogy megdicsőült testével és vérével a kenyér és a bor színe alatt rejtőzzön és a földi idők végezetéig velünk maradva ránk váró jelenlét legyen.

Mi az evangélium? Történelem. És mi a történelem? Ezt egy másik római emlékem révén értettem meg mélyebben. 2002-ben a Pápai Német-Magyar Kollégium alapításának 450. évfordulóján Pater Peter-Hans Kolvenbach, a jezsuita rend generálisa tartott egy emlékező beszédet, amelynek mindnyájunkat megérintő, fő gondolata az volt, hogy “a nagybetűs történelem mindig kisbetűs történetekből épül fel”. Nem azon kívül, nem az előtt vagy az után, hanem abban és abból.

A Germanicumot a trienti zsinaton a katolikus megújulás érdekében hozott reformok értelmében, teológiailag jól képzett és személyes vallásosságában buzgó klérus képzésére alapították 1552-ben. A kezdeményezők Loyolai Szent Ignác és Giovanni Morone bíboros voltak, akik megnyerték III. Gyula pápa támogatását. Az intézmény történelme során számos bíboros, püspök, magas egyházmegyei hivatalt betöltő katolikus pap került ki a növendékek közül. Különlegesen fényes csillagai kollégiumunknak a vértanúi, így a Sztálin által meggyilkoltatott Romzsa Tódor görögkatolikus püspök is.

Az alapítók személyes, kisbetűs története a nagybetűs történelem felbecsülhetetlen értékű kovászává vált. (Az én kisbetűs, személyes történetemé is). Példájuk két dologra is tanít és bátorít bennünket is. Egyrész arra, hogy fedezzük fel saját életünk kis történéseiben is azokat a személyeket és mozzanatokat, akik életünk egészére pozitív hatással voltak. Másrészt arra, hogy ne csüggedjünk állapotbeli kötelességeink hűséges teljesítése közben, mert soha nem tudhatjuk egészen pontosan, hogy a mi életünk magvetéséből mikor szökken szárba és hoz bőségest termést valami, valaki, ha nem is a földi, de az örök életre.

Mi az evangélium? Történelem. Jézus Krisztus óta az evangélium megjelent az emberi történelemben és a történelem az evangéliumban. Talán szokatlan, de a nagybetűs történelem ma is a kisbetűs történetekben bontakozik ki. A mindennapi, személyes állásfoglalásokban, döntésekben és cselekedetekben, nem azok előtt vagy után, nem azok felett vagy alatt, hanem bennük. Ezért ma 2021. december 5-én, a római katolikus liturgikus kalendárium szerint advent 2. vasárnapján, amikor Joe Biden az amerikai és Vlagyimir Putyin az orosz elnök. Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke. Ferenc a római pápa és Erdő Péter bíboros Magyarország prímása, akkor a legfontosabb, sőt egyedül fontos dolog az, hogy hittel hallgassuk és váltsuk tettekre az evangéliumot. Hogy a mi személyes, kisbetűs életünk története szeretetben egyesüljön a történelem Istenével és Isten történelmével. Mert igazán csak így tárul fel annak a mindig egyszerre személyes és egyetemes titoknak a mélysége, magassága és szélessége, amit úgy hívunk, hogy történelem. 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése KészületlenülAdvent első vasárnapja

Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
25
Janka Ferenc atya elmélkedése Készületlenül Advent első vasárnapja

A világ végéről szóló evangéliumi részt két hete Szent Márktól, most, a liturgikus újév első, adventi vasárnapján Szent Lukácstól olvashattuk. A szinte azonos szövegek az egyházi évben betöltött helyük miatt mégis egészen másként hatnak ránk. Márknál a szenvedések végére és az evilágin túli beteljesedés reményére fókuszáltunk. Most pedig a vég felől a jelenben szükséges készületre irányul a figyelmünk. Jézus arról beszél, hogy a világ végét kísérő jelekre a földön kétségbeesett rettegés támad. Az emberek megdermednek a rémülettől. Krisztus azért tárja fel mindezeket tanítványainak és nekünk, hogy vigyázzunk és ne érjen készületlenül bennünket ez a nap.

A készületlenség és a készület iskolájának világába vezet vissza bennünket Karinthy Frigyes világszerte legismertebb novellafűzére is, a „Tanár úr kérem”.

Az életbe kikerült felnőtt, aki nem is tudja, hogy a Lenkei tanár úr által mindig emlegetett életiskola hányadik osztályába jár már, és tényleg író lett, ami szeretett volna, és már sok könyve megjelent, ismert és elismert ember lett, akitől autogramot kérnek, mégsem érzi jól magát. Vallomásba kezd.  

Ahogy teltek-múltak az évek, sok zavaros és zagyva dolog jött, ráébredtem arra, hogy az érettségi után egyáltalán nem lett olyan jó, mint hittem. És amint ott ültem a kávéházban, esett az eső és minden borzasztóan szomorú volt egyszer csak rájöttem, hogy most nyilván csak álmodom, méghozzá nem is valami szépet és dicsőségeset, hanem egy elég kellemetlen és tökéletlen álmot. És a legokosabb, amit most tehetek, hogy erőlködöm és felébredek és egészen más szemmel nézem azt az igazi életemet a középiskolában. Nem látom olyan keservesnek, fárasztónak és nyomasztónak; hanem figyelni fogom benne mindazt, ami kedély és humor és emlék és szép fiatalság: amit innen ebből a távolságból olyan tisztán látok már – megnézek mindent jobban, mint eddig – és nektek édes barátaim, kedves középiskolai tanulók újra megmutatom, és figyelmeztetlek benneteket, hogy mennyi szín, furcsaság és élet mindez, és mennyi emlék és mennyi remény.”[1]

A VII. b-ben ébredő Karinthy a középiskolások felé fordul, valójában azonban mindnyájunkhoz, a bennünk tovább élő diákhoz szól. Legrokonszenvesebb vonása, hogy írása nemcsak a kitűnő tanulók győzelmének diadaléneke, hanem a gyengébb nebulók kudarcokból való talpra állásának himnusza is. Mert az igazi győztes nem az, aki mindig sikeres és sohasem hibázik, hanem az, aki valahányszor elbukott, mégis mindig talpra tud állni. Az író derűs empátiája a saját gyarlóságai miatt kudarcot vallott, bukott, kiszolgáltatott diák előtt nyitja meg a lehetőségek, a jövő kapuit.

De hogyan? Humorral. Nevetéssel. Aquinói Szent Tamás gyönyörű hasonlata szerint a lélek olyan, mint egy megfeszített íjhúr, a nevetés pedig elpattintja ezt a feszültséget. „A nevetés a lélek pihentetése”. A feszültség föloldása, a nyomasztó gátlások megszüntetése.[2]

Amikor az iskolából elkéső, a bizonyítványát magyarázó, nyilvánvaló készületlenségét a „Tanár úr kérem én készültem” ismételgetésével leplező diákon kacagunk, valójában magunkon nevetünk. Ez a derültség lehet annak az igazságnak a hírnöke is, ami szabaddá tesz bennünket. Mert szabadságra van szükségünk ahhoz, hogy adventi készületeink egyre nagyobb időbeli távolságából elég bátrak legyünk arra, hogy tisztábban lássunk annyi mindent. Hogy beismerjük, az évek múlásával nem lett minden olyan jó, mint ahogy reméltük. Hogy elég elszántak lehessünk arra, hogy hétköznapjainkat ne lássuk olyan keservesnek, fárasztónak és nyomasztónak. Hanem vegyük észre benne mindazt, ami kedély és humor, emlék és szép lehetőség.  Hogy más szemmel nézzük – nos, nem a középiskolai énünket, hanem a valódi életünket. Hogy mutassuk meg mindezt másoknak is, észre vetetve velük is, hogy mennyi szín és furcsaság mindez, hogy mennyi élet és remény.

Nemcsak az író, hanem mi is másként nézünk előre és más szemmel tekintünk vissza. A világ végéről szóló jövendölések is mást láttatnak az egyházi év végén és most, az elején. A végen túl a megszabadulás és a beteljesedés fényét. A vég felől a jelenben a készület szükségességét.

Nemcsak mi figyelünk azonban - végen innen és túl - az Istenre, hanem az Isten is figyel ránk. Nem úgy, mint egy kisstílű iskolamester, aki alig várja, hogy körmöst adjon a rossz tanulóknak. Még csak nem is olyan nevettetve nevelő empátiával, ahogy Karinthy láttat bennünket, az iskolában és az életben csetlő-botló halandókat. Isten nem kívülállóként figyel ránk, hanem szeretett Fia lett “osztálytársunk” és sorstársunk, életét barátaiért odaadó üdvözítőnk és emberszerető bíránk.

Az egyházi év kezdetén lélekben visszapillantok az előző évi értesítőmre. Aggódva keresem, de nem találom a „felsőbb osztályba léphet” bejegyzést. Ugyan kinek is magyaráznám a bizonyítványom? Megrendülve, mégis bizalommal fohászkodom:

“Mester, te tudod, hogy én készültem, készülgettem. Azt is tudod, hogy mennyire nem vagyok még kész. Életadó és életmentő barátságodra kérlek, segíts, hogy a veled való végső találkozás ne érjen készületlenül!”

 

[1] Vö.: Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem, Akkord kiadó, 2000, Bevezetés, 11-13.

[2] Vö.: Karinthy 2000, Szalay Károly: Előszó, 5-7.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Aki volt, aki van és aki eljövendő:Krisztus Király ünnepére

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
18
Janka Ferenc atya elmélkedése Aki volt, aki van és aki eljövendő: Krisztus Király ünnepére

Isten szeretetét és az ember valódi természetét számunkra Jézus Krisztus nyilatkoztatja ki. A személyének valóságára vonatkozó fogalmak, teológiai szakkifejezéssel a “messiási fenségcímek” dinamikus valóságok. Ez egyrészt azt jelenti, hogy történetük van. Másrészt pedig azt, hogy jelentésük kimeríthetetlen gazdagsága miatt emberi megértésünk folyamata sohasem zárul le teljesen. Ilyen fogalom Krisztus királysága is.

Az ókori kelet civilizációban a királyság mindig szorosan összefonódott az isteni királyság mitikus elképzelésével. Szent intézmény ez itt, amely különböző fokozatok szerint az isteni világhoz tartozik. Egyiptomban az uralkodó fáraót Hórusz megtestesülésének tartották. Minden tette természeténél fogva isteni volt, és a liturgikus cselekmények jogszerűen megillették. Babilonban a király Marduk választottja, ő küldi, hogy uralkodjék a “négy égtáj” felett, azaz az egész földön. Polgári és katonai vezető és ugyanakkor a város főpapja is. Nemcsak az igazságosságot, a győzelmet és a békét kell biztosítania, de az ő közvetítésével jön minden isteni áldás is, beleértve a föld termékenységét, de az emberi utódokat és az állati szaporulatot is. A mitológiákkal és a politeista kultuszokkal egységet alkotó királyság intézményét később, a görög és a római birodalom idején felelevenítik, az uralkodókat pedig istenítik.

Ebből a háttérből emelkedik ki teljes eredetiségével a bibliai kinyilatkoztatás. Az Isten országa mindkét szövetségben központi helyet foglalt el. Az emberi királyság valósága Izrael tapasztalatában differenciálódott és végül Jézus Krisztus királyságának meghatározására szolgált. A királyság eszméje azonban gyökeres tisztuláson ment át. Az Ószövetség összhangba hozta Isten egyetlenségének kinyilatkoztatásával. Az Újszövetségben a földi királyság intézménye teljesen különvált az isteni világtól. Krisztus királysága itt teljesen másfajta valóságként jelenik meg, mint a politikai világban[1].

Jahve, a király, aki volt, aki van és aki eljövendő először az égő csipkebokorban nyilatkoztatta ki a nevét. Én vagyok, aki van. Neve egy semmi máshoz nem hasonlítható erejű bemutatkozás, égő, de el nem égető jelenlét, soha vissza nem vont ígéret. Szabadító szeretettel vagyok és leszek veled. Ennek a személyes térerőnek egy értelmezése jelenik meg abban - a nép társadalmi és politikai fejlődésével is összefüggő - kifejezésben, hogy Isten a seregek Ura, a királyok királya és az uralkodók Ura. A választott nép történetének földi királyai, mint Dávid és Salamon Isten választottai. Hűségüket Isten áldása kíséri, bűneik büntetést vonnak magukra. A nép fogsága során kristályosodik ki az a felismerés, hogy Isten a teremtés Ura is, aki felhasználhatja a pogány uralkodókat, hogy büntetésének és szabadításának eszközei legyenek. A királyság bukása és Jeruzsálem pusztulása után a királyságra vonatkozó messiási ígéretek egyre egyetemesebbek és spirituálisabbak lesznek. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Isten üdvözítő szándéka nem csak Izraelnek, hanem minden népnek szól. Királyi uralma és országa pedig nem itt a földön teljesedik be.

Isten királysága Jézus Krisztusban jött közel hozzánk. Nem emberi elképzelések és várakozások szerinti uralmat valósított meg. Különösen nem földi küldetésének utolsó napjaiban. Az Úr itt szenvedő szolga. A mindenség királya megkötözve, megostorozva tövissel koronázva állt a római császár helytartója előtt. Halálos ítéletének okát keresztjére szögezik: “a názáreti Jézus, a zsidók királya”. Az arra járók is így gúnyolják. Pedig a mi bűneink miatt szúrták át és az ő sebei szereztek számunkra gyógyulást. A jobb lator az első, aki felismeri benne az igaz embert és kéri, hogy emlékezzék meg róla, mikor országába jut.

A Király, aki volt, aki van és aki eljövendő már útban van felénk is. Pontosabban évről-évről mi közeledünk hozzá. Kíváncsisággal és megrendüléssel. Mert fogalmaink, mint a király és az ország, csak sejtetnek valamit arról, hogy milyen lesz az a nem ebből a világból származó és nem ennek a világnak a törvényei szerint megvalósuló uralom, új rend, aminek hírnökeként a feltámadt Krisztus megjelent tanítványainak. Napról napra, egyre közelebb az az utolsó nap, amikor a Bárány és Király megjelenik az ég felhőin, hogy ítéljen élőket és holtakat, és országának nem lesz vége.

Itt már hűtlenek hozzánk a közönséges szavak. Repítsen hát bennünket a költő ihlete ég és föld Királyának ölelő karjai felé:  

„Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. 

/Pilinszky János: Egyenes labirintus/

 

 

 

[1] Vö.: X. Leon-Dufour (szerk.): Biblikus teológiai szótár 776-784.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése VégeÉvközi 33. vasárnap

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
11
Janka Ferenc atya elmélkedése Vége Évközi 33. vasárnap

A végről és a végtelenről szóló Jézusi tanítás egyszerre ébreszt bennünk félelmet és reményt. Életünk és a világ végéről szóló beszéde mindig megrendít. Igéinek örök érvényéről szóló ígérete viszont vigasztal és megerősít. Az evangélium komoly derűje még nyilvánvalóbb lesz, ha kitekintünk a véggel és a végtelennel kapcsolatos emberi elképzelések világába is. Előbb azonban két, ide kívánkozó gyermekkori emlékemet szeretném felidézni.

Az egyik, amikor egy izgalmas és érdekes film utolsó képkockáin megjelent a “Vége” “Fine” “Ende”, “Kонец Фильма” vagy a “The End” felirat. Máig fel tudom idézni az ilyenkor fellépő fanyar, szomorkás üresség érzését.

- De kár, hogy már vége van! Milyen jó lenne, ha még folytatódna! - gondoltam. Az örömteli élmény végét jelentő kedvetlenséggel ellentétes a másik epizód. Nagyobbacska óvodás lehettem, amikor az örök élettel, az örökkévalósággal kapcsolatban többször felmerült bennem az a nyugtalanító kérdés, hogy mit fogunk mi odaát annyi ideig csinálni? Hiszen minden játékot megunhat az ember. Lehet, hogy egyszerűbb és jobb lenne megsemmisülni, ha meghalunk, mert akkor egyszer s mindenkorra lezárulna minden, és nem kellene attól félni, hogy az ember életének esetleges elhibázása miatt büntető ítélet alá esik, sem attól, hogy a végtelen időt talán képtelenség unalom nélkül átvészelni.

Kultúrtörténetileg az ember serdülőkorának eszméléséhez hasonlítható görög mitológiai elbeszélésekben is megjelennek az értelmetlen küzdelem és az örök büntetés képei. Sziszifusznak egy sziklatömböt kell egy hegy csúcsára felgörgetnie, s mikor végre valahára felérne, a kőtömb újra meg újra visszagurul. Az istenektől a tüzet az emberek számára ellopó Prométheusz büntetése pedig az, hogy egy sziklához láncolják és a májából időről időre egy saskeselyű lakmározik. 

A hiábavalóság és a szenvedés mitológiai példáival rokon a távol-keleti vallásbölcseletek lélekvándorlásról szóló tana.  Az újjászületések láncolata számukra a szenvedések vég nélküli körforgását jelenti. A megsemmisülés enyhet adó nirvánájába csak a boldogtalanságot okozó vágyak kiölésén át vezet út.

A reinkarnáció mai, ezoterikus változatai a digitális játékok felszínes optimizmusával rokonok. A “New Age” álvallásos ideológiája a mindig pozitív, újabb lehetőségeket tartogató újjászületések illúziójával az emberi létezés egyszeriségéből eredő komolyságát és szépségét lúgozza ki. A világháló játékainak és közösségi felületeinek átláthatatlan algoritmusai pedig érdekes és kellemes kikapcsolódást ígérve valójában rákapcsolnak a haszontalan időfecsérlés látszatvilágára. Leonardo da Vinci bölcsessége éppen erre a veszélyére figyelmeztet: “Aki nem szemlélődik eleget, az minden idejét elfecsérli”.

A véges és végtelen különbsége és jellemzői a görög filozófusokat is foglalkoztatták. Többen gondolták úgy, hogy aminek kezdete van, annak vége is lesz. Ezért csak a kezdetnélküli lehet vég nélküli is. Meg voltak győződve arról, hogy az emberi lélek lényegénél fogva örökkévaló, ezért úgy vélték, hogy a testbe születése előtt is léteznie kellett. A halál után, a test esendőségei és korlátjai nélkül pedig végre visszatérhet abba a magasabb rendű világba, ahonnan érkezett.

A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás a gyermeki képzelet, a mitológia, a vallásbölcselet és a filozófiához képest is abszolút újdonságokat hoz. Az istenkép és az ezzel lényegileg összefüggő emberkép fejlődése Krisztus tanításában és személyében ragyog fel teljes fényében. Isten üdvgondoskodásának erőterében úgy rendeződnek el kultúránk félelmei és reményei, mint az üveg alatti mágnes vonzásában a felszínre szórt vaspor szemcséi.

Mert a vég és a végtelen sohasem önmagában jó vagy rossz. A vég nélkül tartó szenvedés borzalmas, a véget nem érő boldogság gyönyörűséges és kívánatos. A jó élmények vége szomorúság, a megoldhatatlan baj és a kibírhatatlan szenvedés vége pedig megkönnyebbülés. Babits sorai sem csak a nagy világégés végéért fohászkodó költő szájából igazak, hanem nehéz élethelyzeteinkben belőlünk is szólhatnának: 

“Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!”

(Húsvét előtt)

Értelmes hitünk és hívő értelmünk nyomán az Isten szándékát kereshetjük minden kezdetben és végben, minden végesben és végtelenben. Fizikai világunknak, és benne az embernek kezdete van és földi életének vége lesz. Teremtőnk szeretete mégis örök sorsot szán nekünk. A könnyek letörlését és véget nem érő boldogságot. Mennyei vendégséget, amelybe az új ég és új föld dimenziójában feltámadott testünk is hivatalos. Addig is, ha tehetjük és amíg tehetjük, enyhítsük mások szenvedést, saját nehézségeink, keresztjeink hordozásához pedig kérjünk minden napra elég erőt és türelmet.

A kozmikus vég félelmetes képeinek összefüggésében talán észre sem vesszük azt, hogy Jézus voltaképpen a gyötrelmek végéről beszél. Az ég és föld elmúlása ugyan ijesztő, de az Úr tanításának el nem múló volta irántunk való szeretetének végérvényes és visszavonhatatlan kinyilatkoztatása is. Ebbe az irgalmas szeretetbe kapaszkodva kérjük elhunyt szeretteink számára már most, a magunk számára pedig halálunk óráján azt életet, hol nincs többé fájdalom, sem aggódás sem sóhaj, csak örök, boldog élet, aminek soha nem lesz vége.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Látszat és valóságÉvközi 32. vasárnap

Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
04
Janka Ferenc atya elmélkedése Látszat és valóság Évközi 32. vasárnap

A látszat és a valóság különbségét mindig világosan látó és láttató Jézus most egy szemléletes ellentétsor képeivel tanít bennünket.

A Mester az írástudók feltűnő öltözetével szemben egy szegény özvegy szerény külsejét véteti észre tanítványaival és velünk. Az emberek tiszteletét és megbecsülését elváró, sőt kikövetelő vallási tekintélyek magatartását egy már régóta semmi különöst nem váró és ilyesmire nem is számító asszony cselekedetével szembesíti. Az özvegyek házát felélő falánk kapzsiságot egy özvegy adakozásával állítja ellentétbe. A színleg nagyot imádkozó álszentekkel szemben pedig egy egész emberi élet és megélhetés szinte észrevehetetlenül csendes Istennek ajándékozását méltatja.

Az evangéliumi szakasz rövidségét meghazudtolón gazdag tartalmú. Témái évszázadok óta a mai napig kísérnek bennünket. Az öltözet, az emberi elismerés, a munka, a megélhetés és a vallásosság kérdései villannak fel. Az ezekre adandó személyes választ ráadásul mi sem kerülhetjük el

- Az öltözettel kapcsolatban antropológiai tény, hogy az ember a ruházatával is kommunikál és hogy a külső valamiként a belsőt is tükrözi. A tisztaság és ápoltság vagy a gondozatlanság szavak nélkül is beszél. A mindenfajta tekintély ellen lázadó korunkban megdöbbentő a divat szinte “tanítóhivatali” tekintélye. Már a gyerekeink is ismerik a márkás “cuccok” elismerést parancsoló státuszszimbólumait, a hosszú vagy rövid, szűk vagy bő, kényesen elegáns vagy topisan szakadt ruhák évről évre változó kánonjait. De az egyházi személyek öltözetének kérdése sem problémamentes. Vannak, akik a papok, szerzetesek teljesen világi ruházatát a korral való haladás a modern apostolkodás elengedhetetlen követelményének gondolják. Mások ezt túlzott alkalmazkodásnak, elvilágiasodott önfeladásnak vélik. Némelyek az árral szemben úszás hősies és prófétai tanúságételének szándékával viselnek ma már idegenül ható ruhadadarabokat, amit mások inkább kultúra-idegen, feltűnést kereső különcködésnek gondolnak. Vajon egyházi személyekként miként tudjuk elkerülni öltözködésünkben a helytelen szélsőségeket, az eszköz és a cél felcserélődését? Hogyan lehet öltözetünk is Krisztus üzenetének alkalmas eszközévé? A pogányok apostola, Szent Pál is Krisztus képviseletének rendel alá mindent: “mindenkinek mindene lettem, csak hogy Krisztust megnyerjem” (1Kor 9,22).

- A hosszú köntösöket finom iróniával érintő Jézus gondolatát az írástudók emberi elismerést örömmel fogadó, sőt ezt kereső magatartásának bírálatával folytatja. A Mesternek nyilvános működése során biztosan sokféle elismerésben volt része. Személyiségének, tanításának, csodajeleinek kinyilatkoztatása és elismertetése nélkül nem is teljesedhetne be üdvözítő küldetése. De Jézus soha nem saját magára, méltóságára, messiási címeire vagy hírnevére összpontosít, hanem Isten jóságának, irgalmának megjelenítésére és elfogadtatására. A Krisztus korabeli vallási elit hibáját mi is csak akkor kerülhetjük el, ha a saját életünkben és szolgálatunkban Istent állítjuk előtérbe és tudjuk, hogy csak az számít, hogy ki vagyok én az Isten előtt. 

- Az öltözék és az elismerés témáját az ingyenélés és a bennfoglaltan ehhez kapcsolódó munka kérdése követi. Tudjuk, hogy Jézus is fogadott el a környezetében lévő asszonyoktól adományokat, de rejtett életének harminc évében ácsként dolgozott. Tudta, hogy a Szentírásban nem a munka Isten büntetése, hanem ennek eredménytelensége a bűn következménye. Mint ahogy a másik oldalról is a megbillent egyensúly jele, ha valaki nem azért dolgozik, hogy éljen, hanem azért él, hogy dolgozzon. Jézus nem az alkalmasint szeretettel elfogadható ajándék ellen van, hanem az életvitelszerű potyalesést bírálja. Az evangélium az ajándékozás nagyvonalúságára és a hála örömére hív, a szorgalmas munka és a felüdítő pihenés és az ima egyensúlyára tanít. 

- Az emberi külső és a magatartás között feszülő ellentétsor utolsó és legfontosabb mozzanata az írástudók színlelt imájának hamissága és az asszony adományának őszintesége között feszül. Az álszenteket Jézus egy másik alkalommal fehérre meszelt sírokhoz hasonlítja, amelyek kívülről szépnek látszanak, belülről azonban tele vannak mindenféle ocsmánysággal (Mt 23,28). Látszat és valóság ellentétének legfontosabb területe a vallásosság, az Istennel való élő kapcsolat vagy ennek csak a látszata. A külsőségek ugyanis könnyen elterelik a figyelmünket és megtévesztenek. A szegény özvegy sem a ruhájával, sem a társadalmi státusával, sem az anyagi helyzetével, de még az életállapotával sem dicsekedhetett. Nem sok gyermekére méltán büszke nagycsaládos, és nem is a házasságról a mennyek országa kedvéért lemondó aszkéta. Egy szegény özvegy, aki nem is a választott, hanem a kényszerűen beállt életállapotában éli meg mindenki mást meghaladó nagyságú, minőségű és hőfokú Isten iránti szeretetét. Két fillérét és őt Jézus nem is azért állítja elénk örök például, hogy a nagynak látszókat megszégyenítse, hanem hogy a látszatra szinte semmit sem érőket felmagasztalja. Tanítása figyelmeztetés és vigasz is egyszerre. A mindennél többet érő adomány nem a feltűnő látszatok horizontális világában található, hanem az önmaga ajándékozására hajlandó szív Istenre nyíló rejtett mélysége és magassága valóságában lehet.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."