17233 ima található a honlapon, összesen 18918 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Martos Balázs atya elmélkedése

    Martos Balázs atya elmélkedése
    Hetente frissül

    Martos Balázs atya vasárnapi elmélkedései

    Martos Balázs elmélkedése Szeresd felebarátodat!Évközi 7. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    20
    Martos Balázs elmélkedése Szeresd felebarátodat! Évközi 7. vasárnap

    A „szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat” felszólítás pedig, amelyet Jézus is idéz majd, az ún. aranyszabály alapja: úgy cselekedjetek, ahogy szeretnétek, hogy veletek cselekedjenek. Igazán boldogok pedig akkor lesztek, ha a szívetek már annyira megerősödött, hogy magatok helyett a másik gondjával törődjetek.

    Vasárnapi olvasmányunkat Mózes harmadik könyvéből vesszük. Másik neve, a Leviták könyve, görög és latin eredetű, arra utal, hogy a könyv igen sok rendelkezést tartalmaz a levitákra és papokra vonatkozóan. A könyv ugyanakkor nem csak ezekkel a témákkal foglalkozik. A benne olvasható hosszabb törvénygyűjtemény – az úgynevezett „Szentség törvénye” a 17-26 fejezetekben – az életnek szinte minden területéről rendelkezik. Visszatérő fordulata: „Legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok!”

    Amikor manapság szentekről beszélünk, a megdicsőült, Isten szentségébe már eljutott, üdvözült személyekre gondolunk elsősorban. Úgy gondoljuk, hogy szentnek lenni elsősorban erkölcsi tökéletességet jelent, vagy legalábbis ez az alapja. A bibliai szentség fogalma nem teljesen felel meg ennek az elképzelésnek. Szent mindig az, ami Istenhez tartozik, mivel elsősorban és eredetileg Isten a szent. Ő az egészen más, ő a tökéletes, ő az, akiből a szentség kiárad. Az Ószövetség elsősorban a választott nép kapcsán beszél szentségről: Izrael népe az, amelyet Isten kiválasztott, elkülönített, magának lefoglalt, hogy szentté tegye, megszerezze. A papság szentsége ebben a gondolkodásban azt jelenti, hogy áldozataival, templomi szolgálatával megszenteli az egész népet, vagyis látható és kultikus módon fenntartja Istenhez tartozását. A templom olyan hely, ahol különös módon óvni kell Isten szentségét, vagyis különös módon távol kell tartani mindent, ami tisztátalan, ami nem felel meg a kultusz tisztaságának, és különös odaadással kell elvégezni minden kultikus cselekményt, ami Isten előírásai szerint szavatolja, hogy a nép szentsége fennmaradjon, bűnei megbocsáttassanak.

    A kultusz tehát fontos, mert kifejezi és megvalósítja a nép szentségét. Ugyanakkor a többi rendelkezés, amit a könyvben olvasunk, feltételezi, hogy a népnek is törekednie kell a helyes életre, a mindennapi szeretetre. Vasárnapi szakaszunkat egyfelől bekeretezi az Úr szentségére, illetve szent nevére tett utalás. „Szentek legyetek…” – olvassuk előbb, majd a végén: „Én vagyok az Úr.” A szent népben kinyilvánítja Isten, hogy ő az Úr, Izrael Istene. Ez elsősorban nem azt jelenti, hogy Isten uralkodik, hogy ő a legdicsőbb. Inkább az ő sajátos önközlésére tett utalás, amelyet valaha az égő csipkebokornál Mózesnek ajándékozott: „Én vagyok, aki vagyok”, vagyis „Az vagyok, aki veled vagyok.” A szent Isten kinyilvánítja magát a szent nép számára, rajta keresztül pedig az egész világ számára.

    Másfelől az olvasmányban olyan tartalmakkal szembesülünk, amelyek a hétköznapi konfliktusokra, a mindennapi életre adnak eligazítást. Kétszer egymás után tiltást, majd meg parancsot olvasunk. „Ne táplálj gyűlöletet”, és „ne légy bosszúálló”, illetve „fedd meg embertársadat”, és „szeresd embertársadat úgy, mint magadat”. A szentség magasztos eszményéhez Isten ajándéka és a mindennapi igyekezet vezet legközelebb. A belső figyelmesség, hogy fellobbanó haragunkat ne tápláljuk gyűlöletté, vagyis ne leljük kedvünket abban, hogy változatos gondolatokkal és víziókkal fenntartjuk a gyűlölködés állapotát. A konfliktuskezelés modernnek is tartható hozzáállása, amellyel hamar néven nevezzük a kérdéses pontokat, megfogalmazzuk a közös célokat, és alaposan meghallgatjuk a feddő szóra érkező esetleges reakciókat is. A „szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat” felszólítás pedig, amelyet Jézus is idéz majd, az ún. aranyszabály alapja: úgy cselekedjetek, ahogy szeretnétek, hogy veletek cselekedjenek. Igazán boldogok pedig akkor lesztek, ha a szívetek már annyira megerősödött, hogy magatok helyett a másik gondjával törődjetek.

    Gyakran nem látunk tovább az orrunknál, és nem csak téli ködben… Vagy azért, mert indulataink befolyásolnak, vagy egyszerűen azért, mert megtapasztaljuk az élet sokrétűségét, kiszámíthatatlanságát, a másik szabadságának valóságát. A Biblia tanácsai és törvényei elsősorban személyes térben, két ember között működnek – de ott Isten bőséges áldásával.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Szabadon dönteniÉvközi 6. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    13
    Martos Balázs elmélkedése Szabadon dönteni Évközi 6. vasárnap

    A bölcs figyelmes életet él. A figyelmes szemlélő pedig szinte nem is tudja Isten nélkül látni az embert, illetve teljességgel képtelen ember nélkül látni vagy megszólítani Istent magát.

    Az igazán fontos dolgok és igazságok néha nagyon egyszerűek. Mégis érdemes őket elismételni. Előfordul, hogy éppen az ilyen alapvető igazságok térítenek vissza biztos talajra, amikor nehéz döntésekkel bajlódunk. Vasárnapi olvasmányunk Sirák fiának könyvéből ilyen alapvető igazságokat hangsúlyoz. Hogy van jó és van rossz. Hogy az ember választhat, sőt választania kell, de képes a jót választani. Hogy Isten soha nem parancsol olyat, ami rossz.

    A bölcsességi mondások egyik jellegzetessége, hogy nincs belső rendszerük, jószerivel felcserélhetők egymással. A megfigyelés rendjét követik, ahol az egyik gondolat felötlik a másik után. Szakaszunkra is jellemző ez az esetlegesség, a képzettársítás és felsorolás sajátos bősége. Egy rendező elv mintha mégis feltűnne: a bölcs elmélkedése Istentől indul, az ember lehetőségeihez érkezik, majd ismét Istenhez jut el. A teremtés tágas terében egyedül az ember az, aki értelmével és szavaival, illetve persze akaratával és tetteivel is képes Istenre utalni és hozzá igazodni. Az ember Isten kivételezett beszélgetőtársa, akit törvényével megszólított, parancsával erkölcsi lénnyé tett, aki így szabadságát is mindig Isten jelenlétében éli, így építi saját történetét, létének új meg új összefüggéseit. A bölcs figyelmes életet él. A figyelmes szemlélő pedig szinte nem is tudja Isten nélkül látni az embert, illetve teljességgel képtelen ember nélkül látni vagy megszólítani Istent magát.

    „Isten adta az embernek parancsait és törvényeit. Módodban áll, hogy megtartsd a parancsokat, hogy hűséges légy, megvan a hatalmad” – olvassuk. A katolikus erkölcstan meghatározó módon épít ezekre az igazságokra. Amikor Isten paranccsal lép az ember elé, képessé is teszi arra, hogy parancsát megtartsa. Az emberi értelem ugyan véges és korlátozott, megtéveszthető, gyakran belső hajlamok is homályosítják, máskor meg külső akadályok nehezítik, hogy helyes döntést hozzon. A hűség ugyanakkor, vagyis az a lelkület, amely a jót szeretetben keresi, amely a jót a felebarát, végül pedig Isten szeretetéért akarja végbevinni, mindig lehetséges. A katolikus teológia állítja, hogy az emberi értelem képes Isten létét kikövetkeztetni a teremtett világból. Hasonlóképpen azt is állítja, hogy a jóra törekvő értelem képes a jót a rossztól elválasztani. A törvények és parancsok pedig mindenképpen irányt mutatnak, megváltozott körülmények között, évszázadok múltán pedig legalábbis olyan értékeket fogalmaznak meg, amelyek mellett érdemes elköteleződni, s amelyekben így Istent magát tisztelhetjük és szerethetjük.

    „Az ember előtt ott az élet és halál, megadatik neki, amit választ magának.” Az ember szabad, mondja Sirák fia. Választásai, döntései nagyobb életre vagy gyorsabb és teljesebb halálra viszik. A kifejezések pontosak és elgondolkoztatóak: „megadatik neki, amit választ magának”. Szabadságunk sohasem teljes, mindig az elérhető valóságban mozgunk. Isten mégis komolyan veszi szabadságunkat, és megadja azt, illetve a világ törvényszerűségeiben elérhetővé teszi azt, ami után kinyújtottuk a kezünket. Egyszerre szép és félelmetes, hogy életünk saját döntéseinkben bontakozik ki. Sirák fia mindezt Isten jóakaratának, emberszeretetének, a teremtés iránti szeretetének összefüggésében látja. Az élet nem fájdalommentes, nem mentes ellentétektől és feszültségektől sem – Isten azonban biztosan a jó mellett kötelezte el magát, és az egész világgal jót akar.

    Sirák fia Isten mindentudásáról is erkölcsi összefüggésben beszél. Isten, mondja, „ismeri az ember minden egyes tettét. Senkinek sem adott parancsot a rosszra, sem pedig engedélyt arra, hogy vétkezzék.” A döntéseire, szabadságára és lehetőségeire büszke ember olykor elveszíti valóságérzékét. Úgy tartja, a cél szentesíti az eszközt. Kezdi azt kérdezni, hogy is lehetne rossz az, amit ő olyan jónak érez – saját magának? Isten mindentudásának fékező szerepe ebben a szövegben leginkább a hatalmasokat, a lehetőségeiktől megittasodóakat igyekszik kordában tartani.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Megtisztít, hogy többet teremjünk…ÉVKÖZI 5. VASÁRNAP

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    06
    Martos Balázs elmélkedése Megtisztít, hogy többet teremjünk… ÉVKÖZI 5. VASÁRNAP

    Lehet-e szeretettel vádolni valakit? Mármint úgy vádolni, hogy közben szeretik, sőt egyre mélyebben akarják szeretni? Úgy tűnik, Izajás könyvének 58. fejezetében ilyesmi történik.

    Isten szabályos vádbeszédet intéz népéhez, de nem azért, hogy elítélje, hanem azért, hogy tanítsa, sőt szavaival megtisztítsa, ígéreteivel felemelje. Sajátos vádbeszéde ugyan kitakarja Izrael bűnét, hamisságát, ürességét, de miután ezt megtette, olyan ékesen ecseteli az igazi böjtölésnek, a szeretet és az igazság tetteivel támogatott vallásosságnak jutalmait, hogy az egész beszéd inkább ígéretet, inkább üdvösséget hirdető prófétai beszéd lesz, már nem kioktatás, már nem ítélet, már nem a harag, hanem a szeretet pillanata.

    Olvasmányunk ennek a sajátos vádbeszédnek második egységéből való. Az üres és képmutató vallásosság képeiről már nem hallunk, csak a felszólításokról és ígéretekről. Fülünkben talán a felszólítások és a feltételes mondatok sokasága ragad meg. Például így: „Oszd meg az éhezővel kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba…” „Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod…” A felszólítások a szegényekkel szembeni igazságosságra és irgalomra hívnak, s ehhez kapcsolják a világosság, a gyógyulás képeit, Isten közelségének, megszólíthatóságának, elérhetőségének ígéretét. A fontos témákat kétszer halljuk. Szakaszunk 7. és 10. versében is az éhezőknek juttatott kenyérről van szó, ehhez társul a mezítelenek felruházása, a kicsinyekkel és kiszolgáltatottakkal szembeni gőgös viselkedés beszüntetése. Ezt követik mindkét alkalommal a világosság képei. „Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal…” „Akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik.”

    A vádbeszéd a nép panaszát is felidézte: „Miért böjtölünk, ha nem veszed észre…?” Ebben a panaszos kérdésben alig rejtegetett vád van Istennel szemben.  Isten válasza azonban helyre tesz. A vele való kapcsolat teljességét ígéri, ha a maga részéről az ember, a nép is teljes odaadásra törekszik. A sötétségből meg homályosságból felragyogó teljes verőfény mintha azt is jelezné, hogy a nép szíve sötétedett el, s ugyanakkor mások számára sem tudja már Isten jelenlétét sugározni.

    Miféle fényhez szoktattuk a szemünket? Hol keressük a bajok gyökerét? – Izajás szavai, később pedig Jézus is, igényes szeretettel tisztítanak. Különös, hívő bátorságra van szükség: mások bajával foglalkozni, amikor a magunké fojtogat. Beismerni igazságtalanságunkat és hamisságunkat ahelyett, hogy másra hárítanánk a felelősséget. Meghallani Istennek ezt a vádló hangját, hogy aztán – vagy közben, egyre inkább – megtartó szeretetét is felfedezzük, és beengedjük életünkbe. Isten feltétel nélkül szeret minket, vagyis létben tart, elfogadja döntéseinket, megtartja és folyton erősíti bennünk a jót. Ugyanakkor nem ment fel, nem ragad ki mindjárt a világ törvényei alól. Engedi, hogy mások fájdalmában a magunkéra is jobban ráismerjünk, hagyja, hogy szeretet és törődés utáni vágyunkban értsük meg, mire van szüksége a testvérünknek, szomszédunknak, a munkatársunknak, régi ismerősnek vagy még soha nem látott idegennek. Isten jelenléte ilyenkor a másikban is ránk ragyog – akár külső sötétsége és deformitása ellenére.

    Izajás e szavait gyakran a nagyböjti időben halljuk biztatásul, hogy helyesen böjtöljünk, hogy hitünket, vallásos szokásainkat okosan gyakoroljuk. Most Jézus mondatát halljuk a Hegyi beszédből: „Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!” Kimondja mind a kettőt: hogy fényességet gyújtott bennünk, s hogy ezt a fényt másoknak továbbadva, másokra gondot viselve tanuljuk meg érezni, befogadni. Világíts úgy, hogy elfelejted magad – így lehetsz egészen világosság.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Tiszta szentély, tiszta szívUrunk bemutatása - Gyertyaszentelő Boldogasszony

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    30
    Martos Balázs elmélkedése Tiszta szentély, tiszta szív Urunk bemutatása - Gyertyaszentelő Boldogasszony

    Lukács evangélista adja hírül, hogy negyven nappal születése után szülei felvitték Jézust a jeruzsálemi templomba, hogy bemutassák, Istennek ajánlják, mint elsőszülött fiút. Ezt az eseményt az esztendő körforgásában vasárnap is megünnepeljük. Megérkezett az Úr, a Gyermek, akit Simeon a népek világosságának nevez.

    Az ünnep első olvasmánya Malakiás könyvéből való. „Hamarosan belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, és a szövetség angyala, aki után vágyakoztok” – mondja a próféta. Szavai Jézusban teljesednek be: Simeon és Anna várták Izrael vigaszát, aki most „belép szentélyébe”. Mária és József istenfélő tette, hogy Jézust felviszi a templomba, új jelentést kap: a gyermek Jézusban az Úr az, aki bevonul, mintegy elfoglalja az őt megillető helyet. A „szövetség angyala” a prófétai szózatban is olyan közvetítő lényre utal, aki a legbensőségesebb kapcsolatban van az Úrral – lám, ez a jövendölés különleges módon igaz Jézus Krisztusra, aki egy az Atyával, Fiúként tesz tanúságot róla és így mutatja meg őt a világnak.

    Malakiás jövendölése történelmi távlatba helyezi Jézus jövendölését, ugyanakkor megnyitja az örök, állandó, újra meg újra átélhető beteljesedés értelmében. Mit jelent ez? Izrael várakozása egyfelől múltbeli, történelmi tény, amely megelőzte Jézus eljövetelét, és amely a hitünk szerint mintegy kétezer évvel ezelőtt valóságosan beteljesedett. Malakiásról, a próféta történelmi személyéről és működéséről ugyan keveset tudunk. Könyve a tizenkét kispróféta gyűjteményéhez tartozik, annak is a végén találjuk meg. Szavai, látásmódja alapján úgy látjuk, minden bizonnyal a bibliai Izrael történetének késői szakaszában, talán 2-3 évszázaddal Jézus történelmi fellépése előtt működött. „Hamarosan” megérkezik – állította az Úrról, és lám, ezzel a mondatával Izrael történetének távlatában a Messiás érkezésének egyik tanúja lett. A liturgiában újraolvasva Malakiás mondatát ugyanakkor szinte azt érezzük: ez a „hamarosan” most, éppen most szólít meg minket újra. Az Úr most akarja felizzítani reményünket, hogy érkezését várjuk, szinte sürgessük, illetve vegyük észre jelenlétét, már kezdődő, folyamatos megérkezését. „Lám, már jön is!” – halljuk újra.

    Az ünnepélyes megszólítás és meghirdetés után a próféta hangnemet vált, szónoki kérdést tesz fel: „De ki tudja majd elviselni jövetele napját?” Nemde az Úr napja az ítélet napja lesz? Az előbb még biztató, szinte kitörő örömmel megszólaló remény egy pillanatra meginog és megretten: az Úr érkezése ítéletet is jelent. Malakiás üzenete mégis pozitív kicsengésű. A végső idő tüzet hoz magával, de nem a megsemmisítés, hanem a megtisztítás képeit olvassuk. Az Úr előtt ugyan mindenki gyengének, bűnösnek bizonyul: azért mondja, hogy nem tudják elviselni jövetele napját, illetve – a bíráskodás ősi izraelita helyzetét idézve – nem állnak meg színe előtt. Az Úr az olvasztók tüzével és a ványolók lúgjával munkálkodik. Van ebben valami biztató: mégiscsak nemesfémről, ezüstről és aranyról van szó, amelyet legalábbis érdemes megtisztítani.

    Malakiás már nem a mindennapi életről beszél. Bár képeit olykor a mesterségek világából veszi – a ványolók és az ezüstolvasztó mestert idézi –, de ezeknek átvitt értelme van. Istenről beszél, arról a komoly, de szeretetteljes módról, ahogy ő bánik népével, a benne bízókkal. Ezért végül nem lep meg, hogy a megtisztulás és megtérés eredménye, amellyel a szakasz befejeződik, szintén teológiai, vallásos jellegű. A nép megtisztulhat, „hogy igazságban mutassanak be áldozatot az Úrnak”. A prófétával abban az ősi gondolatvilágban mozgunk, ahol a kultusz az élet rendjének összegzése és alapja. Aki tiszta életet él, az mutathat be tiszta áldozatot, és aki tiszta áldozatot mutat be, annak az élete is tisztul.

    Az Úr tehát hamarosan belép szentélyébe, és fényével beragyogja azokat, akik rá várakoztak tudva-tudatlanul.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Az Ige az igazi világosságÉvközi 3. vasárnap

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    23
    Martos Balázs elmélkedése Az Ige az igazi világosság Évközi 3. vasárnap

    Isten igéje szólal meg a próféták ajkán, visszhangzik a hívők szívében, titokzatosan átjárja és bevilágítja az egész teremtett világot. Az idők teljességében világra születő Fiút sem lehetett másként hívni, mint Isten Igéjének, hiszen általa teremtette a világot, róla jövendöltek a próféták, és ő szegődött útitársul az emberek, hívők, keresők mellé, hogy létüket, életüket megvilágosítsa.

    Vasárnapi szentírási szakaszaink ezt a különös visszhangot adják tovább, ennek készítenek utat. Amikor egy üzenetet hallunk, valójában mindig az a fontos, amit mi meghallunk belőle, ami hozzánk elérkezik, ami minket megérint. De ezeket az érintéseket és üzeneteket éppen azáltal mélyíthetjük el és tehetjük elevenebbé, hogy megfigyeljük őket, hogy feltárjuk erejük forrását, hogy ránézünk, honnan jönnek és hogyan akarnak célt érni. Az üzenet lényege az evangéliumban szólal meg: Jézus az, aki fényességként, ragyogásként bejárja Galileát, meghívja a mennyek országába mindazokat, akik ezen a valaha pogány vidéken laknak. Máté evangélista nem mulasztja el, hogy ezt a belépést és megérkezést egy jövendölés beteljesedéseként, visszhangjaként értelmezze: Izajás próféta szavait idézi Zabulon és Neftali vidékéről, a népről, amely mindeddig sötétségben járt, de most nagy fényesség ragyog rá.

    Több gyümölcsöt hoz az ige hallgatása, ha a gyökereit, az első megszólalását is alaposabban megértjük? Az ige csak akkor táplál, ha éhezünk rá. Az alaposság lehet időhúzás és rejtőzködés is. A prófétai szó eredeti összefüggését és értelmét is úgy érdemes keresni, hogy Isten örök igéjének csodájaként tekintünk rá.

    Az ószövetségi szövegek gyakran konkrét emberi vonatkozásaikkal döbbentenek meg. Az evangéliumi szöveg a fény és sötétség ellentétére épít, ám nem fedi fel, miféle sötétségre gondol. Izajás szövege ennél sokkal konkrétabb. Zabulon Jákob tizedik fia volt, a bibliai elbeszélés szerint utódaiból származott Zabulon (Zebulon) törzse, amelynek lakóhelye, törzsi területe a Galileai-tengertől nyugatra helyezkedett el. Neftali törzse (Naftáli) az előbbitől északra lakott, területe egész Libanon hegyeinek déli nyúlványaiig tartott (vö. Józs 20,7). Ezen a területen érkezett Izrael földjére a régi kereskedelmi főút, „Via maris”, a tenger útja, ám rajta nemcsak kereskedők karavánjai, hanem az északi veszedelem is, amelyet hol asszíroknak, hol babiloniaknak, hol meg perzsáknak vagy később szíreknek kellett nevezni.

    Amikor Izajás próféta a Kr.e. 8. században az Emmanuelről, a velünk lakó Istenről jövendölt, azt is látta már, ahogy asszír csapatok dúlják fel az északi országrészt, éppen azt a területet, amelyről itt szó van, Zabulon és Neftali vidékét. Szavai, amelyek a megkínzott vidék számára békét és megkönnyebbülést hirdettek, új meg új korok igazolták. Az első asszír hódítás után rövid fellélegzés következett, száz évvel később, Józija idején újabb átmeneti béke. Az asszír fogságba hurcolt népcsoport sorsa bizonyára a babiloni fogságba indulók számára is intő jel, illetve remény forrása volt egyszerre. Izrael sorsa a megaláztatás és a hazatérés, az elnyomatás konkrét tapasztalata és a megkönnyebbülés, az ajándékba kapott szabadság között hullámzik évek és évszázadok között. A két északi törzs, amelyek rendre először esnek áldozatul az északról betörőknek, nem csak elmélkedett a világosság és sötétség ellentétéről, hanem mindennapi valóságában várta újra meg újra a békét, a megértést, az összetartozást, az elvetett mag érését és aratását, a bőség és ünnep pillanatait.

    Izajás részletének vége Midiánt említi. Úgy tűnik, ez az utalás Gedeon bíráskodását, a midiánitákkal szembeni csodás győzelmet idézi fel, amelybe az említett két törzs is bekapcsolódott. Harcoltak, de a győzelmet Istentől kapták ajándékba.

    Koronázza minden emberi erőfeszítésünket, igazság keresésünket ilyen isteni ajándék: az Ige, amely a világba érkezett, világosítson meg és vezessen az ő útjain minket is.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Becses vagyok az Úr szemében…Évközi 2. vasárnap

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    16
    Martos Balázs elmélkedése Becses vagyok az Úr szemében… Évközi 2. vasárnap

    Évközi 2. vasárnap Keresztelő János tanúságtételéről hallunk, ahogy azt a negyedik evangélium rögzítette.

    Az első három leírja Jézus keresztségét, ahogy megnyílik az ég, szózat hallatszik, és a Lélek megjelenik. A negyedik evangéliumban mindez nem közvetlen esemény, hanem látomás, tanúságtétel, amit a Keresztelő mond el. Keresztelő János feladata, hogy rámutasson Jézusra: „Íme, az Isten báránya.” Kétszer elmondja: „én sem ismertem őt”. Vagyis neki is kegyelemre, isteni ajándékra volt szüksége ahhoz, hogy felismerje Isten Fiának érkezését. Talán szándékos a különbségtétel: Jézus mindig azt hangsúlyozza, hogy ő ismeri az Atyát, és az Atya is ismeri őt. Kapcsolatuk a lehető legbensőségesebb, semmire vissza nem vezethető, semmitől sem függő, eleve adott. A Keresztelő ezzel szemben ki kell hogy jelentse: „Én sem ismertem őt…” A negyedik evangélium bevezetése többször is hangsúlyozza, hogy nem Keresztelő János a végső küldött. Az ő feladata csak annyi, hogy Jézusnak, az igazi világosságnak, az Igének jövetelét jelezze.

    „Én sem ismertem őt…” Ez a kijelentés nem csak a Keresztelő alázatáról szól. Arra is utalhat, hogy a megismerés útja, Jézusé, és rajta keresztül az Atyáé, mások számára is nyitva áll, kegyelemből. A negyedik evangélium erre készít: hogy higgyünk Jézus Krisztusban, az Isten Fiában, és a hit által életünk legyen benne (vö. Jn 20,30-31), vagyis megismerjük a Fiút és benne az Atyát.

    Keresztelő János hivatása, hogy Jézusra mutasson, róla tanúskodjon. János evangélista szerint szinte csak az a szerepe, hogy tagadja saját jelentőségét, s ezzel is utat készítsen az érkezőnek. Ennek az állításnak és tagadásnak furcsa kettősségét érzékeljük az első olvasmányban is. Izajás könyvének ezt a szakaszát, amely a szenvedő szolgáról szól, leggyakrabban Jézussal kapcsolatban halljuk a liturgiában. Ezen a vasárnapon és Keresztelő János születésének ünnepén azonban inkább Jánosról, az előfutárról és útkészítőről szól. Ő az, akit anyja méhétől fogva kiválasztott az Úr, hogy ujjongással köszöntse az érkező, szintén magzatkorú Jézust. Ő az, aki Izrael elé lépett, aki egész Júdát és Jeruzsálemet megtérésre szólította, aki Illés szavával és tekintélyével lépett fel, hogy a Messiás útját előkészítse – küldetése mégis minden emberhez szól, aki várja, hogy a Messiás belépjen hozzá, aki várja, hogy mélyebben megismerhesse a világba lépő Üdvözítőt.

    Mintha most még az is Keresztelő Jánosra illene, ahogy Izajás tolmácsolásában a szolga kijelenti: „Így lettem becses az Úr szemében, és Istenem lett az erőm.” János csak a feladatában, a küldetésében lett „becses az Úr szemében”? Egészen elrejtőzik abban, amit tesz, nem marad saját méltósága, saját értéke, saját személyisége? Egyáltalán, mi marad neki, ha csak a feladatát, a kiáltását, halálának kegyetlen és oktalan helyzetét ismerjük meg az evangéliumok történetéből? – A szolga azt is kimondja: „Istenem lett az erőm…” Tehát mindenekelőtt: Jánosnak van Istene! Él az Úr, az ő üdvösségének Istene. Él az, aki megszólította, akinek népét igazságban szerette, akinek igazságát bátran képviselte, és immár örökké él az, akit börtönéből is küldöttekkel ostromolt. János szavának ereje van. Isten költözött a szavaiba, hogy megtérésre hívjon, hogy hitre neveljen, végül Jézusról tanúságot tegyen.

    Az Úr szenvedő szolgájában a zsidó hagyomány elsősorban Izrael közösségét látta. Keresztelő János az a próféta, aki Izrael nevében tanúskodik a Messiás megérkezéséről. Ebben a hűségében igazán „becses az Úr szemében”. „Becsesnek lenni” itt ugyanaz a szó, mint ami a dicsőséget és súlyt kifejezi. János szavának súlya van. A tagadás helyett végül megtalálta azt az igazságot, amelyről szólnia kell.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedéseUrunk megkeresztelkedése ünnepére

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    10
    Martos Balázs elmélkedése Urunk megkeresztelkedése ünnepére

    Urunk megkeresztelésének ünnepe befejezi a karácsonyi időt, és átvezet az évközi időbe.

    Előbb még a Gyermek születését csodáltuk, maholnap csodáit és tanító beszédeit elmélkedjük újra. Keresztsége, amelyet Jánostól kapott a Jordán vizében, a két időszak határán van, saját nyilvános fellépésének kezdete is. Jézus találkozik Izrael megújulásának és a prófétai hagyománynak nagyszerű alakjával, Keresztelő Jánossal.

    Alighanem el akarta ismerni János tevékenységét azzal, hogy megkeresztelkedett nála. El akarta ismerni a benne megkezdett isteni művet. Az újszövetségi hagyomány majd Izajás próféta szavával jellemzi a Keresztelőt: a pusztában kiáltó szó, a pusztában kiáltó hang. Ezt a szót és hangot maga az Ige teszi érthetővé. A megtérésre való felszólítást és annak külső jelét, a vízbe való bemerítkezést Jézus eljövetele teszi teljessé, ebben kap igazi és végső értelmet.

    Máté evangélista szerint a Keresztelő tiltakozott is, amikor Jézus hozzá lépett. Felismerte, hogy az Úrnak nincs szüksége a jelre. Enged, amikor Jézus azt mondja: „kell, hogy beteljesítsünk minden igazságot”. A beteljesítés Máténál szinte mindig Istennek az Ószövetségben kimondott akaratára, a Törvény és a Próféták szavára vonatkozik. A pusztában kiáltó szava igazi szó, igaz szó, Istentől jön – a Fiú ezért csatlakozik hozzá. Az igazság ugyanakkor egyfajta közvetítés Isten és ember között: aki igaz, Isten szerint él ebben a világban.  Jézus mintha Keresztelő Jánost is meghívná, hogy vegyen részt az ő művében. A két küldetés egymást erősíti és értelmezi – bár a teljesség Jézusnál van.

    Jézus gyakran jelét adja, hogy neki az Atya akarata számít, hogy nem a maga akaratát cselekszi, hanem azét, aki őt küldte. A megnyíló ég, a szózat és a galamb képében leszálló Lélek eljövetele ugyanakkor az evangélium világában is radikális újdonság, meglepő csoda. Akár úgy tekintünk rá, mint Jézusnak adott jelre, akár úgy, mint a körülállóknak szóló isteni kinyilatkoztatásra, kétségtelenül ez a bemutatás pillanata. Isten tanúskodik Fia mellett, eltölti Lélekkel, amelyben majd szolgálnia kell. Az előbbi párbeszéd fényében immár ez az „új igazság”. Nem csak homályos előrejelzés, de nem is a megváltás és megigazulás páli leírása. Jézusban az a Lélekkel eltelt küldött érkezett meg, akit Keresztelő János előre hirdetett, és akiről a próféták előtte is mind szóltak. Jézus betölti az igazságot, azt a nagyobb igazságot, amelyet a Hegyi beszéd szerint „éhezni és szomjazni” érdemes (Mt 5,6), amelyért üldöztetést is jó elviselni (5,10), amely szeretetben teljesedve felülmúlja az írástudók igazságát (5,20). Jézus átvette a stafétát Keresztelő Jánostól. Immár ő viszi az igazságot.

    Szinte megdöbbentő, ahogy Izajás próféta hangsúlyozza a szolga és az igazság kapcsolatát abban a szakaszban, amelyet első olvasmányként hallunk. „Igazságot visz a nemzeteknek”; „hűségesen tanítja az igazságot”; „megszilárdítja az igazságot”; „Én, az Úr hívtalak meg igazságban” – halljuk sorban a szolgáról mondott vagy hozzá intézett mondatokat. Ez az „igazság” elsősorban Isten döntése – mégpedig a nemzetek, az egész világ, illetve a gyengék, a pislákoló hitűek, a megroppant nádszálhoz hasonló megtört életűek javára. Istennek van terve az egész világgal, van szándéka, igaz végzése, amely mindenkit megszólít, s amelyben feltárja önmagát, és célt meg értelmet ad az embereknek is. A szolga küldetése váratlanul tágas, sokszoros teret kap, küldetést az egész világhoz, immár nem csak Izrael megtérítéséért él, s ugyanakkor kiviszi a világba nemcsak a megtérésnek, hanem Isten ismeretének üzenetét is. Nem „ilyen vagy olyan” igazságot mond el, hanem elvisz valamit Isten igazságából.

    A hazugság meg hamisság fojtogat, az igazság szabaddá tesz. Az ember igazsága gyakran csak fenyeget, Jézus Krisztus igazsága feltár, meghív és felemel, beavat és megszólít.

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése A bölcsesség dicséreteKarácsony 2. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    02
    Martos Balázs elmélkedése A bölcsesség dicsérete Karácsony 2. vasárnapja

     

     

    Karácsony 2. vasárnapján újra Sirák fiának könyvéből olvasunk egy részletet. A könyv 24. fejezete a „bölcsesség dicsérete”. Nem abban a megszokott formában, amikor valaki dicséri a bölcsességet (pl. a 19. zsoltár második részében), hanem alanyi értelemben: a bölcsesség megszólal, mintegy vallomást tesz. Dicséri önmagát, vagy inkább elmondja létének történetét, azt, ahogy Isten létre hívta, és élteti. A bölcsesség a „Magasságbeli szentjei” előtt szólal meg – egyes szövegekben ez az égi sereget, az angyalokat és szellemeket jelenti, másutt a megdicsőültek, az üdvözültek sokaságát. A „népe körében”, a „választottak sokasága” kitételek azonban a földi imádkozókat, az Izraelhez tartozókat is jelölhetik. A bölcsesség dicsérete itt Izrael imádságos közegében szólal meg, és ebben a hívő körben talál válaszra is: „áldják őt az áldottak között”.

    A himnusz gondolati íve a teremtés idejétől kezdődik, és Mózes törvényéig vezet: a zsidó hagyományban a bölcsesség megtestesülése nem más, mint a törvény. Ebből a gondolatmenetből azt a szakaszt halljuk olvasmányként, amely a bölcsesség Izraelbe költözését beszéli el. A „mindenség Teremtője” ezt a parancsot adja a bölcsességnek: „A sátradat Jákobban üsd fel, örökrészed Izraelben legyen…” Valamivel később ismét a sátorra tesz utalást: „Szolgáltam előtte sátrában, majd pedig Sionban kaptam lakóhelyet.” A szent sátrat Mózes építette a pusztai vándorlás idején, mint a szövetség ládájának első lakóhelyét, egyben Izrael első templomát, amelyben az Úr vele tartott. A sátor eredetileg a pusztában vándorló nép életformájára emlékeztet, Izrael vándor őseire, és arra, ahogy Izrael Istene társul szegődött erre az útra. Isten hűsége folytán ez az örökös vándorlás éppen a megbízhatóságnak, a hűségnek, a vándorlásban is otthonosságnak lett jelképe. S ahogy Isten Jeruzsálem ősi szentélyét, másik nevén Siont választotta lakóhelyéül, úgy most a bölcsesség is a vándorló, majd a vándorlás után templomot építő nép körében lakik. A bölcsesség nem is mulasztja el, hogy Jeruzsálem és Sion jelentőségét kiemelje: „szeretett városnak” nevezi, innen uralkodik, egy olyan nép körében, amelyet Isten jelenléte „dicsőségessé” tesz.

    A bölcsesség elsősorban engedelmes szolgaként jelenik meg a himnuszban. Szolgál Isten előtt a szent sátorban, mintha Mózes volna, uralma székhelyéül Siont választja, mint Dávid és a neki ígért utód. Ezek a sorok megerősítik a jeruzsálemi kultusz jelentőségét, mindazokat biztatják, akik egészen Jézus korárig oda jártak fel imádkozni és áldozatot bemutatni. Isten bölcsessége lakóhelyet vett Sion-Jeruzsálemben, vagyis nem hagyja magára sem a várost, sem az oda zarándokolókat. Isten bölcsessége engedelmes szolga, aki boldog, örömteli egységben van Urával és önmagával is. Ahogy az egészség jele, ha valaki helyes öntudattal él, hálás az eredetéért, a kapcsolataiért és a feladataiért, úgy él békében a „dicséretét zengő bölcsesség” Istennel és önmagával.

    A bölcsesség párhuzama karácsony 2. vasárnapján nagyon is világos jelentést kap: az Ige, Isten Fia, akiben Isten a világot teremtette, és aki emberré lett, hogy Istent kinyilatkoztassa, „közöttünk lakott”, „közöttünk verte fel sátorát”. Izrael gyülekezetébe, a tulajdonába jött, s bár övéi nem fogadták be, azért megadta, hogy sokan befogadják, és fiak legyenek az egyszülött Fiúban. Ezt az igazságot ma is a hívő gyülekezet, az ünneplő közösség érti meg, ma is elsősorban a hívek küldetése, hogy a bölcsesség istendicséretéhez, a Fiú örök szeretetének vallomásához hozzá kapcsolódjanak szóval, énekkel, tettel és egész élettel.

    A bölcsességet már nem a Törvényben sejtjük, hanem Jézus Krisztus eleven igazságában. Szükségünk van rá, hogy a világ sokféle valósága, megannyi csodája mögött ráismerjünk a Teremtőre, aki bölcsen kormányoz, aki megadja, hogy szeretetben lássuk életünk értelmét, ismerősként köszöntsük és szeressük őt magát teremtményeiben, felebarátainkban, önmagunkban is.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Nemzedékek szövetségeSzent Család vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    26
    Martos Balázs elmélkedése Nemzedékek szövetsége Szent Család vasárnapja

    Ha elképzelem Sirák fiát, a héberül író, de félig-meddig mégis csak görögül gondolkodó bölcset, aki nagyapjának mondásait szedte egybe, szakállas, idős, türelmes alak jelenik meg előttem. A mondatai biztató, sokat ígérő mondatok. Nem a parancs, még csak nem is a felszólítás hangnemében szólal meg, hanem bölcs tanácsokat ad, mint olyasvalaki, aki már sokat látott, aki valahogy előre látja, melyik út merre vezet.

    Nagy szükség van a fiatalok vállalkozó kedvére, felfedező ötletességére, és igen fontos, hogy a felnőtt nemzedékek ki is tartsanak a megkezdett utakon, merjenek próbálkozni és próbák között is hűségesnek lenni – de milyen jó, hogy olykor van kire ráhagyatkozni, van kinek a nyugodt, kipróbált, kiérlelt tudására támaszkodni, hagyni, hogy támogasson és vigyen. Olvasmányunkban – Sirák fiának 3. fejezetéből – egyik ígéret a másikat követi. Amit Sirák fia ajánl, kincsgyűjtögetés, de nem mulandó tárgyak, hanem jó példa, jó szó, jó tettek formájában.

    Mit kér Sirák fia? Először is egyfajta tiszteletet, amelyben szinte egybemosódik Isten és a szülők tekintélye. „Isten tekintélyt adott az apának a gyermekek előtt, és megszabta az anya jogát a gyermekekkel szemben.” – kezdi intéseit. Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, olyanná tette, hogy képes legyen szelíd és bölcs uralmat gyakorolni a világ és benne önmaga felett. Aki ilyen módon képes „uralkodni”, vagyis a rá bízott világnak, kicsinek és nagynak gondját viselni, annak szinte magától tekintélye lesz, azt mindenki elismeri. Sirák fia nem mondja, de talán érdemes hozzátennünk: a gyerekekben akkora vágy van a szeretetre, hogy ha apjuk és anyjuk velük van, ha elérhetőek és igyekeznek szeretni gyermekeiket, nemcsak felnéznek rájuk, hanem tényleg szeretni, gyermekmódra szinte imádni fogják őket. Isten jelenléte mindig életadó jelenlét. A kisgyermek – és persze a házastárs is – az élet forrását sejti meg abban, akitől életét kapta, illetve akivel osztozik az élet csodájában.

    Tiszteld, becsüld meg, legyen rá gondod… Ilyeneket kér Sirák fia a gyermekektől. Ahogy mondatai kibomlanak, egyre inkább a felnőtt gyerekekhez fordul. A nemzedékeknek valamilyen formában mindig szövetséget kell kötniük egymással. Nem csak az öreg és bölcs Sirák fiát érdemes tisztelni, tanácsát kikérni. Amikor időseket vagy még haszontalan kicsiket tisztelünk és szeretünk úgy, ahogy az nekik igazán jó, valahogy éltetjük az élet egész titkát, amely minket is hordoz, amely a most egészségest és erőset is hordozza majd, ha élete hanyatlóban lesz.

    Szerzőnk elsősorban az egymást követő nemzedékekre gondol, csak ritkán törődik a házastársak vagy a testvérek kapcsolatával. Sőt, ennek az élet- és tekintély láncolatnak hátterében Istent sejti, akire ugyanúgy tisztelettel és nagy-nagy bizalommal hagyatkozhatunk, mint szerető szüleinkre. Hogy a család az egyenlők közötti szövetségen alapul, azt itt legfeljebb az a kitétel igazolja, hogy aki apját tiszteli, ezzel anyját is felüdíti. Finom utalás: gyakran az anyák erősítgetik a családok szétcsúszó szeretetszálait.

    Mit ígér Sirák fia? Különös módon először is engesztelést, vagyis a bűnök bocsánatát annak, aki tiszteli apját. Imáinak meghallgatását, gyermekeiben örömet, hosszú életet. Egyrészt a 4. parancsolathoz fűzött ígéret ismétléséről van szó. Másrészt itt is az élet titkában való osztozás képe sejlik fel: aki elismeri, hogy életét szüleitől kapta, közel marad az élet forrásához, ahhoz, ami életben is tart. Gyakorlatilag pedig jó példát ad saját gyermekeinek, hogy egyszer majd őt is ápolják, szeressék időskori gyengeségében. „Kincset gyűjt magának, aki megbecsüli anyját…” – modern szóval pozitív jogosultságot szerez. Szeretni tanul.

    A szeretetben növekedni – nem ez minden közösség, így a család alapja is? Az az élet, amelyről Sirák fia beszél, meghallgatott imádságban, szeretetben, egymás iránti tiszteletben és gondoskodásban telik. Mi másra van szükségünk?

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése EmmanuelAdvent 4. vasárnapjára

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    19
    Martos Balázs elmélkedése Emmanuel Advent 4. vasárnapjára

     

     

    A keresztény Bibliában Izajás a próféták fejedelme. Ő jutott legközelebb a Megváltóhoz, ő hirdette intő szóval szinte egész életét: Szűztől születését – ahogy arról advent 4. vasárnapján olvasunk –, gyógyító jelenlétét, majd meg szenvedését, amellyel sokaknak üdvösséget szerzett.

    Izajás a zsidó hagyomány számára is különleges. Évszázadokon át az ő nevében gyűjtötték az intés és megtérés igéit. Szerették és tisztelték Izajást bizonyára azért, mert olyan állhatatosan tanított a hazatérésről, Dávid házának méltóságáról, Sion, vagyis Jeruzsálem különleges szerepéről.

    A szó, ha kimondják, titokzatosan szabaddá válik attól, aki mondta, s a helyzettől is, amelyben elhangzott. Eredeti értelmét, a helyzet és összefüggés világosságát hordozza még, s ha nem akarjuk teljesen félreérteni, olykor nehéz munkával kell kikutatni, ki, hol, miért mondta. Ám a nyelvek és korok változásával a szavak gazdagodnak vagy szegényednek, új és még újabb jelentések hordozói lesznek. Izajás is úgy lett a próféták fejedelme, hogy szavai életet adtak új korokban, és szavaiban megtalálták egy új, még soha nem látott valóság értelmét. Amikor valaki Istennel találkozik, van-e szava arra, amit átél? A prófétai szó egyszerre idézi fel azt, ami volt, és valamiképpen magába foglalja azt is, amit Isten még éppen csak megkezdett.

    Majd’ háromezer évvel ezelőtt egy próféta belépett királya elé, és kérdőre vonta. Amikor a király nem akart jelet kérni – talán mert félt, hogy Isten váratlan utakra vezeti, talán szorongott már mindentől, népével együtt (vö. Iz 7,2) –, a próféta maga ígért jelet, olyan fiú születését, akinek beszédes neve lesz. Úgy hívják majd, Emmanuel, velünk az Isten! Király, nem kell félned, mert velünk az Isten! Izajás, ott, majdnem háromezer éve, a jeruzsálemi palotában mondta ki a hit egyik legmegdöbbentőbb mondatát: „Ha nem hisztek, bizony nem maradtok meg.” (vö. Iz 7,9). Ácháznak hinnie kellett volna az alvilág mélyét és a magasságokat teremtő Istenben, de lélekjelenléte csak annyira futotta, hogy némán hallgassa a próféta szózatát, amely fiú születését hirdette egy fiatal nőtől.

    A szó azonban életre kelt. Nem tudjuk, pontosan mikor, de még jóval Jézus előtt „fiatal nő” helyett „szűz” került a görög fordításba. A fiú ígérete mellé a csodás születés képzete társult. Izrael gyakran regélte, hogy az ősatyák és ősanyák idősek voltak, hogy a nagy ígéret örökösei nem születhettek volna Isten nélkül – talán ez a tapasztalat is munkált a választottak hitében, amikor az Emmanuel születését immár csodával, szűztől remélték. A bátor szózat helyébe a hit bátorsága lépett. Istenre tekinteni, minden élet szerzőjére; Istenre, aki maga dönti el, hogyan és mikor kíván belépni ebbe a világba…

    „Íme, a szűz, fogan és fiút szül, és az Emmánuel nevet adják neki, ami annyit jelent, velünk az Isten!” Amikor Máté evangélista leírja ezeket a szavakat, már a megtestesült Isten jelenlétét, a világra születő Szabadító örömét és bizonyosságát hirdeti. Máté számára már nem Ácház az országát, városát, trónját féltő kicsinyhitű és vonakodó király, hanem a gonosz Heródes (vö. Mt 2,3). De Emmanuel sem a királynak adott jel, hanem a kicsinyeknek, akik elé akarnak térdelni, a keresőknek, akik emberségük igazságát remélik Istenben. Akik azt kérdezik, van-e ezen a világon helye az Istennek, van-e itt bizonyosság afelől, hogy Isten cselekszik, és szeret minket és mindent, amit csak alkotott…?

    Már nem lényeges, hol és miért szólalt meg az ígéret. A beteljesedés messze felülmúlta a jövendölés igazságát. A próféta elcsendesedik, hogy megszólalhasson az Ige.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Az öröm jó jelAdvent 3. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    12
    Martos Balázs elmélkedése Az öröm jó jel Advent 3. vasárnapja

     

     

    A virágba boruló puszta mintha a lélek vagy a választott nép belső állapotát jelezné. Mint amikor megsimogatnak egy kisgyereket, s az szemmel láthatóan kivirul, megbékél, boldogan bújik édesanyjához.

    Advent 3. vasárnapján örvendezésre szólít minket az egyház: az Úr közel van. Ezt a meghívást örömre, reményre Izajás próféta szavai is közvetítik: „Örüljön a puszta…, ujjongjon a sivatag…, örömében ujjongva daloljon!” Aztán a bátorítás: „Bátorság! Ne féljetek! Íme, eljön Istenetek… Maga Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek.” A próféta fejedelem a várt öröm beteljesedését is megjövendöli: „Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong. (…) Éneket zengve érnek a Sionra, és örök boldogságot tükröz az arcuk.”

    Örömre csak az szólít, aki maga is tele van örömmel. A próféta teljesen eltűnik az üzenet mögött. Csak úgy képzelhetjük el, mint akit átjárt az üzenet, mint akinek semmilyen más dolga vagy lehetősége nincs, mint örömre buzdítani hallgatóit. Be sem mutatkozik, mint aki elfelejti az illemet, annyira tele van jó hírével. Amikor a Szentírás erkölcsi normákat fogalmaz meg, legtöbbször megalapozza őket valamilyen eseményben, Isten ilyen vagy olyan ajándékában, szabad tettében. Előbb állnak a kijelentő mondatok, azután a felszólítások. Az örömmel azonban fordítva áll a dolog: a próféta tele van örömmel, ezért mindenféle képpel örömre biztat, és csak utána mondja el, miért, mi az alapja ennek a végtelen ujjongásnak. Isten eljön, dicsősége, vagyis istenségének titka megjelenik, tapasztalható, érzékelhető, hatékony lesz.

    Amíg csak gondolkozunk róla, nehéz az örömről beszélni. Amikor meg tele vagyunk örömmel, minden olyan természetes, mint egy patak csobogása vagy a nap ragyogása. A palesztinai sivatag képes virulni, képes virágba borulni, bár „örömében dalolni” nyilván csak átvitt értelemben. A tiszta öröm a legszebbet és legjobbat mutatja meg, azt hozza elő az emberből. Izajás csak az örvendező, virágzó sivatag derűs képe után mondja el, kikre gondol igazán, bár még itt is általános képekkel: az „elernyedt kezűek” már feladták az értelmes munka reményét, már belefáradtak a világ átalakításába, kihunyóban van a reményük. A „roskadozó térdűek” már nem akarnak tovább menni, elegük van az élet „erőltetett menetéből”. Izajás könyvének nagy témái, kedvelt képei ezek. A pusztában hazatérő nép, a pusztában utat készítő „hang”, a pusztában cédrust, ciprust meg olajfát növesztő Isten, a pusztasággá vált Sion, amelynek csüggedt szívét bátorítani, roskadozó térdét erősíteni kell: variációk egy témára. Olyan téma ez, amely Izrael népének újra meg újra a legfontosabb volt és marad: Isten eljövetelét hinni és remélni a fogságban, a fogság után újjáépülő Jeruzsálemben, az immár mindenféle földi hatalomtól megfosztott közösségben.

    Ahogy újra meg újra ízlelgetjük, Izajás szavai egyre közelebbről érintenek. A virágba boruló puszta mintha a lélek vagy a választott nép belső állapotát jelezné. Mint amikor megsimogatnak egy kisgyereket, s az szemmel láthatóan kivirul, megbékél, boldogan bújik édesanyjához. Puszta volt a csüggedt szív, élettelen. De most virágba borul, eleven és kapcsolatra kész: „megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong.” Izajás semmilyen értelemben nem korlátozza ezeknek a jövendöléseknek az értelmét, vagyis egyszerre tekinthetjük őket a legkonkrétabb és legjelképesebb állításoknak. Isten eljövetele és a vele kapcsolatos öröm meggyógyítja és felébreszti a csüggedt szívet, megszabadít minden belső és külső bénaságtól – aki lélekben megnyílik, annak a teste sem börtöne már, s aki testében gyógyul, annak megnyílik a lelke is.

    Hogyan talál minket most Izajás örömre hívása? Talán börtönbe záratott a mi szívünk is, mint Keresztelő János, aki az evangélium szakaszában Jézushoz küld, hogy küldetéséről kérdezze? A prófétai szó örömet hirdet ma is, hívogatja csüggedt szívünket, hogy felismerjük az Úr érkezését.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Isten folytatja, amit megkezdett bennünkAdvent 2. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    05
    Martos Balázs elmélkedése Isten folytatja, amit megkezdett bennünk Advent 2. vasárnapja

    Az Úr hegye, amelynek magas méltóságát már legutóbb is hirdette a próféta, most a megdöbbentő kiengesztelődés színhelye: akik azelőtt marták és pusztították egymást, most összetartoznak. A teremtés békéje helyreáll.

    Advent újra meg újra alámerít az időnek és történelemnek, a prófétai látomásoknak, beteljesedésnek, majd újra várakozásnak különös váltakozásába. A készületi idő 2. vasárnapján ismét Izajás jövendölését olvassuk, amely Izáj törzsökének hajtásáról, a Lélekkel eltelt uralkodóról és az általa megvalósuló békéről szól.

    Izajásnak ez a szakasza a hozzáértők és rutinos olvasók számára úgy ismert, mint harmadik jövendölés a dávidi uralkodóház számára ígért gyermekről. Az első a szűztől születő Emmánuelről szól (vö. Iz 7,14), a második a „Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Béke Fejedelme” nevet viselő Gyermekről (Iz 9,1-6), s lám, a harmadik – amelyet most olvasunk – Izáj törzsökének új hajtásáról beszél, aki hűséggel és igazsággal uralkodik, akinek idejében „sehol nem ártanak és nem pusztítanak” az Úr szent hegyén, mert „a föld tele lesz az Úr ismeretével”. E három jövendölés együtt tanúskodik a születendő Fiú reményéről és az általa, benne megvalósuló üdvösségről, a béke királyságáról. Ezt a békét nekünk majd a karácsony éjszaka hirdeti újra, az angyalok énekével: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön…” Izáj Dávid apja. Izáj törzsökének új hajtása Dávid leszármazottja, akiben Isten megújítja és talán felül is múlja a Dávidnak tett ígéreteket.

    Izajás e szavai azonban nem csak e két dávidi jövendöléshez csatlakoznak. Közvetlen összefüggésük szerint úgy mutatják be az Úr küldöttét, mint aki véget vet Asszíria erőszakos és gőgös uralmának. A 10. fejezet vége ugyanis éppen erről beszél: itt is törzsökről, vagyis egy kivágott fa maradványáról van szó. Ez a fa azonban a megtépázott Asszíria és Libanon életfája. Asszíria Izajás próféta idejének nagy és fenyegető ellensége, a totális elnyomás és erőszak jelképe, az igazságtalanság és hatalom győzelmi mámorának földi megszemélyesítője. Asszíria saját kezének erejével dicsekedett, azzal, hogy „bölcs” és „okos” (Iz 10,13). Az Úr azonban maga árasztja el küldöttét lelkének ajándékaival: a bölcsesség és az értelem, a tanács és erősség, a tudás és félelem lelkével, s ami ebből fakad, nem erőszak, hanem az alacsony sorsúakra, a föld szegényeire irányuló figyelem, méltányos ítélet. A „bölcsesség” és „értelem” együtt arra való, hogy a küldött Isten szemével lássa a világot, Isten jelenlétében, Isten rendje szerint; a „tanács” és „erősség” az előbbi ajándékok közvetítésére való, a konkrét terveket és ezek végrehajtásának képességét jelenti; a „tudás” és a „félelem” pedig arra irányul, hogy Isten jelenlétét ne tévessze szem elől, megtalálja őt a valóság sokrétűségében, a tények, tettek és ajándékok állandó mozgása közepette is.

    A most olvasott jövendölés sajátos módon folytatja azt is, amelyet Izajás 2. fejezetéből múlt vasárnap olvastunk (Iz 2,1-5). Ott, a 2. fejezetben az idegen népek és Izrael maga is szent zarándoklatra indult az Úr hegyére, hogy ott Isten törvényét megismerje, ragyogó világosságát felfedezze. Akkor úgy látszott, elég lesz a népnek, Jákob házának az Úr világosságában járni ahhoz, hogy a nemzetek világossága is lehessen. Ez a különleges zarándoklat, lám, úgy ér célhoz, hogy Isten küldöttje lép a világba: Izáj új hajtása, valaki, aki Isten oldaláról érkezve odaáll az emberek mellé. Az Úr hegye, amelynek magas méltóságát már legutóbb is hirdette a próféta, most a megdöbbentő kiengesztelődés színhelye: akik azelőtt marták és pusztították egymást, most összetartoznak. A teremtés békéje helyreáll.

    Mihez kapcsolódik még Izajás jövendölése? Bizonyára mindahhoz, amit a szívünkben talál: a jónak, békének, a kiengesztelődésnek vágyához. A pislákoló hithez, ahhoz a gyakran homályos, mégis valóságos ismerethez, amellyel Istent ismerjük, a béke akarásához, amelyet lelkével megtisztít és megerősít.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."