19187 ima található a honlapon, összesen 22701 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Martos Balázs atya elmélkedése

    Martos Balázs atya elmélkedése
    Hetente frissül

    Martos Balázs atya vasárnapi elmélkedései

    Martos Balázs elmélkedése Álljatok sort lombos ágakkal…VIRÁGVASÁRNAP

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    03
    Martos Balázs elmélkedése Álljatok sort lombos ágakkal… VIRÁGVASÁRNAP

    Virágvasárnap egy ünnepi bevonulás képeit és örvendező kiáltásait látjuk, halljuk benne. Nagypénteken, Jézus szenvedéséről és haláláról elmélkedve a megtámadott, körbezárt és ütlegelt szenvedő szólal meg. Húsvétvasárnap majd ebből a zsoltárból énekeljük újra az ujjongás énekét: „Ez az a nap, amelyet az Úr adott, hogy örvendezzünk és vigadjunk!”

    A 118. zsoltár képszerűen, jól követhetően fogalmaz. Bevezetését és befejezését rövid, önálló himnusz keretezi, ismétlődő felszólításokkal: „Áldjátok az Urat, mert jó, mert irgalma örökkévaló!” Ebbe a hitvallásba és kiáltásba hívogat a zsoltáros mindenkit: Izraelt; Áron házát, vagyis a papságot; az istenfélőket, vagyis mindazokat, akik Istentől várják az életet. A zsoltárt elolvasva, elimádkozva megerősödünk Isten jóságának hitében. Olyasvalaki szólal meg benne, aki nagy szorongatásból szabadult meg, s ezért a leghitelesebben tanúskodik arról, hogy van szabadulás, van miért hálát adni.

    A zsoltár első nagy egysége a visszaemlékezés helye, a második pedig ünnepi menetre szólít, amely a jeruzsálemi templom kapuja előtt megáll egy pillanatra, majd belép oda, és magasztalja Istent. A bajból, szorongatásból megszabadult ünnepi felvonulást vezetve, lombos ágakkal érkezik az oltár elé, ahol nagy sokaság köszönti, hogy örömében részt vegyen: „Áldott, aki jön az Úr nevében!”

    A zsoltár kapcsolata a húsvéti eseményekkel kézenfekvő. Amikor Jézus tanítványaitól és a benne hívők ünnepi közösségétől kísérve Jeruzsálemhez érkezett, a nép, köztük sok-sok gyerek és fiatal örvendezve fogadta. Az evangéliumok tanúsága szerint úgy üdvözölték, mint Dávid fiát, vagyis mint olyasvalakit, aki messiási hatalommal és igénnyel lépett be a szent városba. A „lombos ágak” mindjárt eszünkbe juttatják a pálmaágakat, a győzelem, s majd később, a keresztény hagyományban, a vértanúság jelvényeit, amelyekkel szintén Jézust üdvözölték. Amikor Jézus saját sorsára előretekintett, és a zsidó vezetőkkel vitatkozott, maga is hivatkozott e zsoltárra: „Nem olvastátok az írásokat: A kő, amelyet elvetettek az építők, az lett most szegletkővé” (vö. Mk 12,10-11). Saját magát mondta ugyanis „elvetett”, később mégis szegletkővé tett sziklának, az Isten országa és az egyház új alapkövének, amelyre Isten az ő tervét, az ő közösségét és épületét alapozni akarta. Az új nap pedig, amelyre már utaltunk, a győzelem és szabadulás napja nem más, mint a feltámadással kezdett új idő, a Jézusban megkezdődött, s meghívásával minden ember számára megnyílt új kor, amelyben legyőzetett a halál, és megnyílt az élet.

    Az ősegyház Jézussal együtt és Jézusra értelmezve olvasta a zsoltárokat, s velük Izrael egész történetét. A 118. zsoltár eleve többszörösen visszautalt Izrael tapasztalatára. Nemcsak egyetlen imádkozó, nem is valamelyik izraelita király szólalt meg benne, hálaadásra szólítva népét a jeruzsálemi templomba. Szerzői szándékosan olyan fordulatokkal írták meg, amelyek Mózes és Mirjam hálaénekére emlékeztettek (vö. Kiv 15), amelyet a Vörös-tengeren való átkelés után énekeltek az egyetlen, hatalmas és jóságos Istenről, Izrael istenéről, aki népét bevezette és letelepítette az ígéret földjén, templomában pedig velük lakott, velük maradt. Izajás könyvében is viszontlátjuk a zsoltár kulcsmondatait (pl. Zsolt 118,14; Iz 12,2), ez pedig arról tanúskodik, hogy a próféta is ilyen képekben látta népe jövőjét: a szorongatásra szabadulás, a népek színe előtt végbevitt hálaáldozat következik.

    Máshogy örvendezik, aki valódi mélységből kiáltott, és megszabadult. Idén nem vehetjük kezünkbe a jól ismert barkaágat, és a napok, hetek múlásával egyre jobban hiányzik az ünneplő közösség. Vegyük kezünkbe húsvét napjaiban a zsoltárok könyvét, vegyük kezünkbe ma ezt a kétezer éves himnuszt, amelyben – átjutva magányon és szenvedésen – Jézus Krisztus hív és ünnepel, együtt minden megszabadult és felszabadult emberrel.

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Íme, kinyitom sírjaitokat…Nagyböjt 5. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    26
    Martos Balázs elmélkedése Íme, kinyitom sírjaitokat… Nagyböjt 5. vasárnapja

    Az emberek képtelenek voltak felkészülni Jézus csodáira. Magukon kívül voltak a csodálkozástól, olvassuk (vö. Mk 7,37). Csak utólag, csak visszatekintve értették meg, hogy ezt kellett megtennie, így kellett beteljesítenie, hogy minden előre megíratott. Hogy Isten terve változhatatlan, hogy Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Hogy ő az örökké élő, ezért legnagyobb csodája is éppen az, hogy életre hív, újra, hatalmasan.

    Utólag minden a feltámadásról tanúskodik. A meggyógyított emberek, a rendbe szedett kapcsolatok, a közösség számára újjászülető emberek, a tétova tanítványok futása és felbátorodása, most már látom, hogy mind egy irányba tart, a Lélek egyfelé vezet és repít, a végső találkozásba. Most még csak kopogtatom a jövő falait, és várom, mikor tárul fel a kapu, hogyan szabadulok ki sírhelyemről.

    A fénylő Újszövetség, Jézus hittel vallott feltámadása, illetve még előbb Lázár feltámasztása – mindennek fényében mindaz, amit a próféták megírtak, előíze, sőt szinte már előzménye a végső, nagy feltámadásnak. Az eredeti, sejtelmes és homályos értelem, amit ember megsejthetett az Isten terveiből, csak találgatás és árnyék. Értelme leginkább, hogy odaálljunk mi is, ahol őseink álltak, lássuk a világot úgy is, ahogy ők, tekinthessünk velük egy irányba úgy, ahogy a Lélek akkor látásra és szólásra indította őket.

    Mit látott Ezekiel, miről jövendölt, amikor szavait tekercsre írta? Könyvének 37. fejezete, amelyet a nagyböjti vasárnap olvasunk, kiszáradt csontmezőt, majd meg felnyíló sírokat említ. Ez is, az is, hangsúlyosan a nép újraéledését, új életét várja és reméli. A kiszáradt csontmező csatában lemészárolt hadat, a sírok felpattanó zárjai a rabság végét jövendölik. Isten szeretett népét szólongatja: „Íme, kinyitom sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem, és elvezetlek Izrael földjére. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem.” „Én népem”, vagyis Isten népe, amellyel szövetséget kötött, amelyet önmagának kiválasztott és lefoglalt, amelyet megszégyenít, megbüntet, de meg nem tagad, soha nem hagy el. „Én népem”, amelyet fájdalmasan szólongat, mert elhagyta és megtagadta és meggyalázta és hálátlanul bánt vele – és mégis az övé, és mindig úgy cselekszik vele, ahogy akkor, „ifjúsága napjaiban” (vö. Oz 2,17; 11,1). Az ígéret e szavai a fogságból való megszabadításra emlékeztetnek, Egyiptomból és Babilonból és mindenféle következő és jelenvaló fogságból, amelyek olyan félelmetesen zárnak be – akár egy életre. Ez az ígéret visszaadja az ígéret földjének távlatát, amelyet előbb „tejjel és mézzel folyó” Kánaánnak, majd meg „otthonnak” és „örök hazának” hív a hívő és minden ember.

    Utólag, Jézus feltámadásának végső nagy jelétől és az örök élet ígéretétől visszanézve a sírok megnyitása a végső feltámadás ígérete. Már a rabbinikus zsidóság is erre gondolt, a végső nagy napra, az igazak feltámadására, amikor ezeket a sorokat olvasta. De hol is kezdődne máshol, hogyan is kezdődne másként az a végső nagy nap, ha nem éppen itt, ahol ezerarcú fogságot szenvedünk, ahol olyan sokféle sírba zárkózunk, ahol magunk se merjük megnyitni a jövő kapuját még akkor sem, amikor megtehetnénk…!? Talán a próféta kiáltása, talán Jézusnak, az Emberfiának kopogtatása, talán a feltámadás reggelének legendákban leírt, mégis iszonyúan valóságos földrengése, vagy egyszerűen valakinek a jelenléte, aki bátran, meg nem bántan és meg nem bántva szeret bennünket – és mindez együtt az, ami arra ösztönöz, hogy magunk is sarkig tárjuk a kaput, és beengedjük az új élet hajnalsugarát!

    „Belétek oltom lelkemet, és életre keltek.” – ígéri Isten. Ez a csoda most is történik. A hitünkben, a szeretetünkben, a tetteinkben érik, és vele érünk mi is Isten csodájának teljes befogadására.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs Rajtad az Isten szeme!Nagyböjt 4. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    19
    Martos Balázs Rajtad az Isten szeme! Nagyböjt 4. vasárnapja

    Nagyböjt 4. vasárnapján Dávid kiválasztásának és királlyá kenésének történetét olvassuk.

    Talán a kiválasztás titka fűzi ezt a nagyböjti elmélkedések sorába – hiszen Isten szeretetének titka, hogy minket a keresztségre meghívott, a Fiába vetett hittel megajándékozott és abban mindeddig megőrzött. A történet talán újra a bűnbánat lényegére is emlékeztet, vagyis arra, hogy levessük és elvessük mindazt, ami nem lényeges, ami csak elfedi vagy el is rútítja igazi énünket. Istenben van személyünk titka – ahogy a kulcsmondat figyelmeztet: „Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.”

    De miről is szól a történet maga? A Biblia nagy távlatában nagyot kell fordítanunk a szöveg értelmezésén. Alapvető értelme szerint ugyanis nem egyetlen emberi sors a középpontja, hanem Izrael népével törődik. A rövid elbeszélés lényege, hogy Sámuel Isten segítségével megtalálja azt az embert, akit királlyá kenhet, aki Isten szíve szerint uralkodik majd Júdában és Izraelben. Sámuel könyve azt a nehézkes folyamatot írja le, ahogy Izrael népe királyt kér, keres és végül megfelelő királyt talál. Saul volt az első – de hamar vétkezett. Dávid lesz az, akit a bibliai történetírás az uralomhoz szükséges hit és emberi erő birtokosaként magasztal. Ez a beteljesedés, ez az örvendetes fordulat, hogy van, aki uralkodjon, van, aki a hatalmat Isten szerint gyakorolja, az Újszövetségben is érezhető, sőt a mi időnkben is visszhangzó öröm és remény. „Megváltó királyunk elébe megyünk…” – énekeljük majd virágvasárnap. „Király zászlói lengenek…” – imádkozzuk nagypénteken, amikor a keresztre feszített Krisztusra tekintünk. „Dux vitae mortuus regnat vivus” – kiáltjuk végül húsvét vasárnap, hirdetve az élet Urának diadalmas győzelmét a halál felett.

    A számok, teljesítmények és a mindent átható vizualitás, vagyis „látvány” és „megjelenés” kultúrájában persze nem az jut eszünkbe egy uralkodóról, hogy Isten szerint vezet vagy sem, hanem az, hogy mit mutat, és mennyire „mutatós” személyében és teljesítményében. Az ember fizikai teljesítőképessége, fizikai egészsége a hagyományos kultúrákban talán még erősebben befolyásolta alkalmasságukat, mint ma. Amikor Sámuel Isten szavára elmegy, hogy királyt keressen Betlehemben, Izáj fiai között, megakad a szeme az erős és délceg Eliábon – ő alkalmas lesz, hogy vezesse a népet csatában és békében is! Isten azonban nem a külsőt, hanem a szívet nézi. A szándékot, a belső épséget, a megértést, az értelmes gondolkodást, amely végül már a hittel határos, helyes érzékkel tökéletesíti Isten jelenlétének tapasztalata. Ezek a fogalmak az ószövetségi gondolkodásban a bölcsességhez társulnak, illetve abban összegezhetők. Nem véletlen, hogy Salamon, Dávid fia bölcsességet kér majd, hogy jó uralkodó lehessen.

    Az elbeszélés végül Dávid külső megjelenését is leírja: „Vörös volt, nyílt tekintetű és szép termetű.” A „nyílt tekintet” egyesíti a kettőt: a külső megjelenésben itt a személy, az egyenes jellem tükröződik. Isten bizonyos értelemben minden emberre rátekint, mindenkinek a tiszta tekintetét és szerető válaszát várja. Sámuel királlyá keni Dávidot, s erre eltölti őt az Úr lelke, vagyis az ő cselekvő ereje. Bár Saullal még meg kell küzdenie, hogy a trónt elfoglalhassa, már ezen az Úton is Isten vezeti őt.

    Keressünk magunknak alkalmas példaképet, legalábbis válasszuk ki a szereplők egyikét, hogy elgondolkodjunk. Izáj büszke a fiaira – de csak azt látja bennük, amit a többiek is becsülnek. Vajon eléggé ismeri őket? Sámuel bátran és állhatatosan cselekszik – várja a belső igent, az Úr hangját, s csak akkor nyugszik meg, ha az égi beleegyezés is megérkezett. S az új király? – Róla nem sokat tudunk meg. Most csak helyet készít az érkezőnek, aki majd mindenki szemét megnyitja, aki majd gyógyít és erőt olyan szavakkal, mint ember még soha…

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Zúgolódás és huzavona nélkül…Nagyböjt 3. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    12
    Martos Balázs elmélkedése Zúgolódás és huzavona nélkül… Nagyböjt 3. vasárnapja

    Az Egyiptomból megszabadított, és az ígéret földje felé tartó Izrael negyven évig bolyong a pusztában. Ennek a negyven esztendős vándorlásnak legfontosabb eseménye a szövetségkötés, illetve ezzel kapcsolatban a törvény átadása. A vándorlás azonban szinte természetszerűen alkalmat ad arra is, hogy Isten próbára tegye a népet, és bizonyítsa, hogy mellette van, vele halad, képes táplálni, gondozni, éltetni.

    Kétszer is olvasunk a próbatételekről: a szövetségkötés előtt és után, a Kivonulás és a Számok könyvében (Kiv 16,2 – 17,7; Szám 20). A Kivonulás könyvének összefüggésében a próbatétel a nyilvánvaló nehézségek mellett az, hogy a nép visszavágyik Egyiptomba. „Miért vezettetek ki minket Egyiptomból?” – visszhangzik a kérdés. A Számok könyvében a nép akkor zúgolódik, akkor esik kétségbe, sőt akkor gyullad haragra úgy, hogy még meg is akarja kövezni Mózest és Áront (vö. Szám 14,10), amikor kikémleli a földet, amelyet elfoglalni készül. A fizikai nehézségek, fáradtság, éhség és szomjúság, akkor válnak igazán jelentőssé, amikor belső, lelki erőtartalékaink fogynak el, amikor küzdelmeink értelmét, igazi távlatait veszítjük szem elől.

    Az elbeszélések ennek megfelelően a lényegre koncentrálnak. Jobban ki akarják emelni az Istennel szembeni elégedetlenséget és ennek következményeit, mint a fizikai panaszt. Nagyböjt 3. vasárnapján a Kivonulás könyvéből olvassuk a vízfakasztás jelenetét. A nép zúgolódik, panaszkodik Mózesnek, aki Isten parancsára botjával vizet fakaszt a Hóreb sziklájából. Az elbeszélés valószínűleg ősi hagyományokra épített: nem utal vissza a két korábbi próbatételre, a keserű víz és a manna meg a fürjek esetére (Kiv 16,2 – 16,36), ami egy folyamatos elbeszélésben természetes volna. Mintha a nehézségek mindig teljesen váratlanul érnék a népet, s mintha hitéért is minden előzmény nélkül, itt és most kellene megharcolnia. Tény, hogy a hit és a belőle fakadó többi ajándék is erény, vagyis valamelyest készséggé válik, a lélek folyamatos tulajdonságává, ugyanakkor az emberi természet hajlamos a felejtésre, hajlamos a negatív értelemben vett megszokásra, így legjobb tulajdonságait is újra meg újra fel kell frissítenie, meg kell újítania. Itt a hit döntését.

    A nép feledékenységével és zúgolódásával szemben Mózes hisz, és bensőséges kapcsolatban van Istennel. Félti életét: „Mit tegyek a néppel…? Kis híja, hogy meg nem köveznek!” – mondja. Ugyanakkor Isten komolyan, szinte baráti szeretettel gondoskodik róla. Isten szavait a bibliai elbeszélő egyszerű, de világos és sokat mondó szimbolikával örökíti meg. Mózesnek azzal a bottal kell a sziklára ütnie, amellyel a tenger vizét is kettéválasztotta. Ez a bot tehát Isten hatalmának, szabadító és életet őrző jelenlétének jelképe. Mózesnek a „nép előtt” kell „haladnia”, úgy, hogy a vének kövessék, vagyis a nép felelős vezetőjeként, elöljárójaként kell viselkednie. Isten pedig azt ígéri, hogy odaáll a sziklára, amelyből víz fog folyni. A Hóreb Isten és Mózes igazi, nagy találkozásának helyszíne is lesz. A sziklából fakasztott víz mintha előre jelezné az életadó és életet őrző törvény ajándékát, illetve az Isten jelenléte felőli bizonyosságot, amelyekben Mózes később itt részesül.

    A rövid jelenetet névadásra utaló részlet fejezi be, mint máskor gyermekek születését, vagy a pátriárkák egyes történeteit. Massza és Meríba, „kísértés” és „pörölés”, a nisszá és a ríb igékből. Eszünkbe juthat újra a múlt vasárnap idézett ige: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” (MTörv 6,16; Mt 4,7). Meg a hiábavaló pörlekedésre és vitatkozásra való hajlam, amelyeket az Újszövetség többször is elítél (pl. 1Kor 6,1-11; 1Tim 6,3-6; 2Tim 2,14-17). S ezzel szemben az az ősi hagyomány, amely Krisztusban látja az élő sziklát, amely a pusztában a néppel együtt vándorolt, hogy legyen friss vize, amellyel szomját oltja (1Kor 10,4).

    Kísértéseink pedig vannak. Egyedül, de együtt, közösségben is. Kérjük Isten kegyelmét, hogy Jézus által a jót erősíthessük egymásban.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Útra kelniNagyböjt 2. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    05
    Martos Balázs elmélkedése Útra kelni Nagyböjt 2. vasárnapja

    Ábrahám története a pátriárkákról, vagyis Izrael ősatyáiról szóló elbeszéléseket vezeti be a Teremtés könyvében. Isten, aki megteremtette a világot és az emberre bízta, Ábrahámban kiválaszt egy népet, hogy először ennek tárja fel gondoskodó szeretetét, szeretetének belső törvényeit, és ennek a népnek tapasztalatán keresztül igazítsa az egész emberiség útját, életét, egyszer majd rajta keresztül áldja meg a világot a Messiás születésével is.

    A Teremtés könyve olyan történeteket gyűjt össze a világ keletkezéséről, a választott nép eredetéről, amelyek sorra feltárják a jelenben is érvényes élethelyzetek eredetét és jelentését. Ábrahám vagy később Mózes történeti alakok, vagy inkább azt mondanánk, jelentőségük ebben az elbeszélésben nagyobb, mint valaha élő, de mára szükségszerűen letűnt történeti személyeké. Az Írásban rögzített és kifejezett tapasztalatuk az olvasóé is lehet, mégpedig egyrészt a leszármazás, másrészt a hit alapján. Történetük titokzatosan átér a múltból a jelenbe, egyrészt a bölcsesség értelmében – tapasztalatuk a ma élő hívők tapasztalata is –, másrészt a beteljesedés rendje szerint: Isten a mai napig garantálja, hogy beváltja nekik tett ígéretét.

    Ábrám, Terah fia, megjelenik a Teremtés könyve nemzetségtábláiban, amelyekkel ez a könyv az idő múló folyamában nemzedékek, törzsek és népek egymás közti kapcsolatát érzékelteti, de akkor válik a történet igazi szereplőjévé, amikor Isten megszólítja, útra hívja. „Vonulj ki földedről… menj arra a földre, amelyet majd mutatok neked!” Ezt a részletet olvassuk nagyböjt 2. vasárnapján. Isten meghívja, útnak indítja Ábrahámot, illetve ígéretet ad neki: a föld és az utódok ígéretét és azt, hogy mindebben bőségesen megáldja. Arról, hogy Ábrám-Ábrahám hogyan hallotta meg Isten ígéretét, nem szól a Könyv. Inkább utólag megértett, útközben belátott igazságról van szó, amelyet talán csak Ábrahám leszármazottai mondanak ki, miután látták atyjuk vándorlását, miután már megismerték egész történetét. Felismerték benne azt az Istent, akinek szavára atyjuk felkerekedett, útnak indult egy általa még nem ismert, új világba.

    Ábrahám még nem tudja, hová visz útja, de hinnie kell Istennek. Még nem ismeri Istent sem, csak útközben, életének kalandjai és kihívásai közepette tapasztalja meg, hogyan hagyatkozhat rá. Ebben a bizonytalanságban mintha őt magát is egyfajta jóindulat venné körül: hibáit, gyengeségeit nem rója fel neki Isten. Szabad hibáznia annak, aki még nem tudja, hová tart pontosan. Nem kap előzetes felmentést, de Isten nem is végletesen szigorú vele szemben. Isten ígérete, hogy földet és utódot kap, áldás lesz rajta és leszármazottain, bűnei ellenére is megvalósul. Isten elkötelezi magát mellette. Ezt olvassuk: „Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom.”

    Ábrahám nem magányos hős, de személyisége a róla szóló elbeszélésekben egyre inkább valóságos körvonalakkal jelenik meg. A kivonulása, útra kelése személyes döntés, de egy nemzetségfő döntése, akinek családja, szolgái, jószága, emberei vannak. Ahogy az idő halad, egyik elbeszélésről a másikra egyre közelebbről érintik az események, míg a legvégső kihívás – hogy fiát, Izsákot áldozza fel egy másik helyen, egy hegyen, amelyet az Úr majd megmutat – végképp egyedül, végképp személyesen érinti abban az ígéretben, amit eredetileg kapott. Az úton, amelyen járnia kell, egyre inkább kibontakozik, kicsoda ő, és kicsoda Isten. Hitében ő is a búzaszem útját járja: úgy találja meg magát, hogy elveszíti.

    Vajon mi is Ábrahám örökösei vagyunk? Szent Pál erre a kérdésre már igennel felelt. Aki hisz, Ábrahám módjára útra kel. Nagyböjt az egész egyházi közösséget arra biztatja, hogy induljon, hogy fogadjon el új utakat, új körülményeket. Adjon teret Isten kezdeményezésének, és bízzon benne, hogy amit Isten megkezd, azt végbe is viszi.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Egyedül a szeretet…Nagyböjt 1. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    27
    Martos Balázs elmélkedése Egyedül a szeretet… Nagyböjt 1. vasárnapja

    Az egész böjt húsvét felé, Krisztus halálának és feltámadásának ünnepe felé vezet. Az Úr megtörte az ősi ellenség gőgjét, legyőzte a halált, amely a bűn által uralkodott. A bűn Isten parancsának megszegésével jött a világba, ám Krisztus odaadott életével, mindhalálig őrzött szeretetével elveszti erejét.

    Nagyböjt 1. vasárnapján a Teremtés könyvének két részletét olvassuk egymás után. Az első a paradicsomkertről szól: Az Úristen gyönyörű kertet telepít, és a közepén kisarjasztja az élet fáját meg a jó és rossz tudás fáját. A második az a rövid történet, amelyben Ádám és Éva hallgat a kígyó szavára. Vesznek a fa gyümölcséből, megnyílik a szemük, és észreveszik, hogy mezítelenek.

    Miért olvassuk mindezt éppen most? Mert ez a megkísértés és bűnbeesés története. Az egész böjt húsvét felé, Krisztus halálának és feltámadásának ünnepe felé vezet. Az Úr megtörte az ősi ellenség gőgjét, legyőzte a halált, amely a bűn által uralkodott. A bűn Isten parancsának megszegésével jött a világba, ám Krisztus odaadott életével, mindhalálig őrzött szeretetével elveszti erejét. Jézus Krisztus belép a halál sötétjébe, és feltámadva úrrá lesz rajta. Belép a kísértés pusztaságába, de megőrzi egységét Istennel, nem a bűn és gonoszság, hanem a szeretet útját választja.

    Erre a hosszú és szép útra indít bennünket a bűnbeesés története is. De hogyan? Mit mond nekünk? A sokféle lehetséges szempont közül hármat emelek ki.

    Az első, amit érdemes megállapítanunk, hogy az embernek van egyfajta belső érzéke és vágya a jó és szép iránt. Isten jónak teremtette a világot. A fa gyümölcse, amelyről azt mondta, ne egyenek belőle, szintén „élvezhető” volt és „szép”. Nem szabad megkérdőjelezni a világ igazságát, azt, hogy Isten jónak teremtette, még akkor sem, ha teljes egészében nem lehet a miénk. Nem jó, ha besötétítjük azt, ami nem lehet a miénk. Ez gyerekes volna. Csak a lemondás terhét akarnánk lerázni magunkról, csak a kísértő hangjának engednénk ezzel is, aki mindenáron felelőst keres, mégpedig egy másikat, rajtunk kívülit. Ahhoz, hogy a jót tudjuk választani, nagy szükségünk van belső érzékünkre, amelyet a bűn tapasztalata elhomályosít, meggyengít, de nem tesz teljesen tönkre. A bűnbeesés története nem állítja a világ teljes romlottságát, az emberi szabadságét sem.

    A második, hogy az ember felelős a tetteiért. Felelősség szavunk arra emlékeztet, hogy valaki felelősségre vonható azért, amit tesz. Ennek azonban pozitív értelme is van. Ha megkérdeznek, miért tettem, válaszolok. Lehet, hogy szégyenkezve, de legalább utólag képes vagyok megvallani, felismerni, tudatosítani, mit és miért tettem. Az ember nemcsak hibás vagy helytelen tetteivel kapcsolatban éli át, hogy felelős, hanem a jóval kapcsolatban is. Hogy fel tudja vállalni értékeit, hogy képes rossz helyett a jót, egyik jó helyett a másik, nagyobb jót választani. A felelősség szó ebben az ősi történetben nem fordul elő, lényegét mégis jól látjuk benne. Mintha arról szólna, kinek felel az ember, kinek a jelenlétére, hívására figyel: a kígyóval áll szóba, ennek kérdéseivel és üzeneteivel törődik, vagy Istennel, aki a szép és értékes világot gondjaira bízta.

    A harmadik a mezítelenség tapasztalata és a kötény, amit az ember készít magának. Egy olyan világban, ahol az ember nem tiszteli saját határait, sem azokat, amelyeket Isten és az embertársak vontak meg előtte, a mezítelenség immár nemcsak az eredeti jóság jele, hanem a kiszolgáltatottságé is. Az ember pedig védekező helyzetben van. Így tettei, gondolatai, kultúrája, megannyi értékével és értékei ellenére is, ennek a kiszolgáltatottságnak és védekezésnek keserű mellékízét hordozza. Paradox helyzetéből, amelyben a vágyott jó és ennek eszközei is bálvánnyá, akadállyá válhatnak az eredeti tisztaságtól inspirált útján, csak Isten és a tőle kapott szeretet szabadíthatja ki.

    Erről szól a böjt. Lemondok arról, ami önmagában jó, mert várom annak látogatását, aki a legfőbb jó, aki az életem forrása.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Szeresd felebarátodat!Évközi 7. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    20
    Martos Balázs elmélkedése Szeresd felebarátodat! Évközi 7. vasárnap

    A „szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat” felszólítás pedig, amelyet Jézus is idéz majd, az ún. aranyszabály alapja: úgy cselekedjetek, ahogy szeretnétek, hogy veletek cselekedjenek. Igazán boldogok pedig akkor lesztek, ha a szívetek már annyira megerősödött, hogy magatok helyett a másik gondjával törődjetek.

    Vasárnapi olvasmányunkat Mózes harmadik könyvéből vesszük. Másik neve, a Leviták könyve, görög és latin eredetű, arra utal, hogy a könyv igen sok rendelkezést tartalmaz a levitákra és papokra vonatkozóan. A könyv ugyanakkor nem csak ezekkel a témákkal foglalkozik. A benne olvasható hosszabb törvénygyűjtemény – az úgynevezett „Szentség törvénye” a 17-26 fejezetekben – az életnek szinte minden területéről rendelkezik. Visszatérő fordulata: „Legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok!”

    Amikor manapság szentekről beszélünk, a megdicsőült, Isten szentségébe már eljutott, üdvözült személyekre gondolunk elsősorban. Úgy gondoljuk, hogy szentnek lenni elsősorban erkölcsi tökéletességet jelent, vagy legalábbis ez az alapja. A bibliai szentség fogalma nem teljesen felel meg ennek az elképzelésnek. Szent mindig az, ami Istenhez tartozik, mivel elsősorban és eredetileg Isten a szent. Ő az egészen más, ő a tökéletes, ő az, akiből a szentség kiárad. Az Ószövetség elsősorban a választott nép kapcsán beszél szentségről: Izrael népe az, amelyet Isten kiválasztott, elkülönített, magának lefoglalt, hogy szentté tegye, megszerezze. A papság szentsége ebben a gondolkodásban azt jelenti, hogy áldozataival, templomi szolgálatával megszenteli az egész népet, vagyis látható és kultikus módon fenntartja Istenhez tartozását. A templom olyan hely, ahol különös módon óvni kell Isten szentségét, vagyis különös módon távol kell tartani mindent, ami tisztátalan, ami nem felel meg a kultusz tisztaságának, és különös odaadással kell elvégezni minden kultikus cselekményt, ami Isten előírásai szerint szavatolja, hogy a nép szentsége fennmaradjon, bűnei megbocsáttassanak.

    A kultusz tehát fontos, mert kifejezi és megvalósítja a nép szentségét. Ugyanakkor a többi rendelkezés, amit a könyvben olvasunk, feltételezi, hogy a népnek is törekednie kell a helyes életre, a mindennapi szeretetre. Vasárnapi szakaszunkat egyfelől bekeretezi az Úr szentségére, illetve szent nevére tett utalás. „Szentek legyetek…” – olvassuk előbb, majd a végén: „Én vagyok az Úr.” A szent népben kinyilvánítja Isten, hogy ő az Úr, Izrael Istene. Ez elsősorban nem azt jelenti, hogy Isten uralkodik, hogy ő a legdicsőbb. Inkább az ő sajátos önközlésére tett utalás, amelyet valaha az égő csipkebokornál Mózesnek ajándékozott: „Én vagyok, aki vagyok”, vagyis „Az vagyok, aki veled vagyok.” A szent Isten kinyilvánítja magát a szent nép számára, rajta keresztül pedig az egész világ számára.

    Másfelől az olvasmányban olyan tartalmakkal szembesülünk, amelyek a hétköznapi konfliktusokra, a mindennapi életre adnak eligazítást. Kétszer egymás után tiltást, majd meg parancsot olvasunk. „Ne táplálj gyűlöletet”, és „ne légy bosszúálló”, illetve „fedd meg embertársadat”, és „szeresd embertársadat úgy, mint magadat”. A szentség magasztos eszményéhez Isten ajándéka és a mindennapi igyekezet vezet legközelebb. A belső figyelmesség, hogy fellobbanó haragunkat ne tápláljuk gyűlöletté, vagyis ne leljük kedvünket abban, hogy változatos gondolatokkal és víziókkal fenntartjuk a gyűlölködés állapotát. A konfliktuskezelés modernnek is tartható hozzáállása, amellyel hamar néven nevezzük a kérdéses pontokat, megfogalmazzuk a közös célokat, és alaposan meghallgatjuk a feddő szóra érkező esetleges reakciókat is. A „szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat” felszólítás pedig, amelyet Jézus is idéz majd, az ún. aranyszabály alapja: úgy cselekedjetek, ahogy szeretnétek, hogy veletek cselekedjenek. Igazán boldogok pedig akkor lesztek, ha a szívetek már annyira megerősödött, hogy magatok helyett a másik gondjával törődjetek.

    Gyakran nem látunk tovább az orrunknál, és nem csak téli ködben… Vagy azért, mert indulataink befolyásolnak, vagy egyszerűen azért, mert megtapasztaljuk az élet sokrétűségét, kiszámíthatatlanságát, a másik szabadságának valóságát. A Biblia tanácsai és törvényei elsősorban személyes térben, két ember között működnek – de ott Isten bőséges áldásával.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Szabadon dönteniÉvközi 6. vasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    13
    Martos Balázs elmélkedése Szabadon dönteni Évközi 6. vasárnap

    A bölcs figyelmes életet él. A figyelmes szemlélő pedig szinte nem is tudja Isten nélkül látni az embert, illetve teljességgel képtelen ember nélkül látni vagy megszólítani Istent magát.

    Az igazán fontos dolgok és igazságok néha nagyon egyszerűek. Mégis érdemes őket elismételni. Előfordul, hogy éppen az ilyen alapvető igazságok térítenek vissza biztos talajra, amikor nehéz döntésekkel bajlódunk. Vasárnapi olvasmányunk Sirák fiának könyvéből ilyen alapvető igazságokat hangsúlyoz. Hogy van jó és van rossz. Hogy az ember választhat, sőt választania kell, de képes a jót választani. Hogy Isten soha nem parancsol olyat, ami rossz.

    A bölcsességi mondások egyik jellegzetessége, hogy nincs belső rendszerük, jószerivel felcserélhetők egymással. A megfigyelés rendjét követik, ahol az egyik gondolat felötlik a másik után. Szakaszunkra is jellemző ez az esetlegesség, a képzettársítás és felsorolás sajátos bősége. Egy rendező elv mintha mégis feltűnne: a bölcs elmélkedése Istentől indul, az ember lehetőségeihez érkezik, majd ismét Istenhez jut el. A teremtés tágas terében egyedül az ember az, aki értelmével és szavaival, illetve persze akaratával és tetteivel is képes Istenre utalni és hozzá igazodni. Az ember Isten kivételezett beszélgetőtársa, akit törvényével megszólított, parancsával erkölcsi lénnyé tett, aki így szabadságát is mindig Isten jelenlétében éli, így építi saját történetét, létének új meg új összefüggéseit. A bölcs figyelmes életet él. A figyelmes szemlélő pedig szinte nem is tudja Isten nélkül látni az embert, illetve teljességgel képtelen ember nélkül látni vagy megszólítani Istent magát.

    „Isten adta az embernek parancsait és törvényeit. Módodban áll, hogy megtartsd a parancsokat, hogy hűséges légy, megvan a hatalmad” – olvassuk. A katolikus erkölcstan meghatározó módon épít ezekre az igazságokra. Amikor Isten paranccsal lép az ember elé, képessé is teszi arra, hogy parancsát megtartsa. Az emberi értelem ugyan véges és korlátozott, megtéveszthető, gyakran belső hajlamok is homályosítják, máskor meg külső akadályok nehezítik, hogy helyes döntést hozzon. A hűség ugyanakkor, vagyis az a lelkület, amely a jót szeretetben keresi, amely a jót a felebarát, végül pedig Isten szeretetéért akarja végbevinni, mindig lehetséges. A katolikus teológia állítja, hogy az emberi értelem képes Isten létét kikövetkeztetni a teremtett világból. Hasonlóképpen azt is állítja, hogy a jóra törekvő értelem képes a jót a rossztól elválasztani. A törvények és parancsok pedig mindenképpen irányt mutatnak, megváltozott körülmények között, évszázadok múltán pedig legalábbis olyan értékeket fogalmaznak meg, amelyek mellett érdemes elköteleződni, s amelyekben így Istent magát tisztelhetjük és szerethetjük.

    „Az ember előtt ott az élet és halál, megadatik neki, amit választ magának.” Az ember szabad, mondja Sirák fia. Választásai, döntései nagyobb életre vagy gyorsabb és teljesebb halálra viszik. A kifejezések pontosak és elgondolkoztatóak: „megadatik neki, amit választ magának”. Szabadságunk sohasem teljes, mindig az elérhető valóságban mozgunk. Isten mégis komolyan veszi szabadságunkat, és megadja azt, illetve a világ törvényszerűségeiben elérhetővé teszi azt, ami után kinyújtottuk a kezünket. Egyszerre szép és félelmetes, hogy életünk saját döntéseinkben bontakozik ki. Sirák fia mindezt Isten jóakaratának, emberszeretetének, a teremtés iránti szeretetének összefüggésében látja. Az élet nem fájdalommentes, nem mentes ellentétektől és feszültségektől sem – Isten azonban biztosan a jó mellett kötelezte el magát, és az egész világgal jót akar.

    Sirák fia Isten mindentudásáról is erkölcsi összefüggésben beszél. Isten, mondja, „ismeri az ember minden egyes tettét. Senkinek sem adott parancsot a rosszra, sem pedig engedélyt arra, hogy vétkezzék.” A döntéseire, szabadságára és lehetőségeire büszke ember olykor elveszíti valóságérzékét. Úgy tartja, a cél szentesíti az eszközt. Kezdi azt kérdezni, hogy is lehetne rossz az, amit ő olyan jónak érez – saját magának? Isten mindentudásának fékező szerepe ebben a szövegben leginkább a hatalmasokat, a lehetőségeiktől megittasodóakat igyekszik kordában tartani.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Megtisztít, hogy többet teremjünk…ÉVKÖZI 5. VASÁRNAP

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    06
    Martos Balázs elmélkedése Megtisztít, hogy többet teremjünk… ÉVKÖZI 5. VASÁRNAP

    Lehet-e szeretettel vádolni valakit? Mármint úgy vádolni, hogy közben szeretik, sőt egyre mélyebben akarják szeretni? Úgy tűnik, Izajás könyvének 58. fejezetében ilyesmi történik.

    Isten szabályos vádbeszédet intéz népéhez, de nem azért, hogy elítélje, hanem azért, hogy tanítsa, sőt szavaival megtisztítsa, ígéreteivel felemelje. Sajátos vádbeszéde ugyan kitakarja Izrael bűnét, hamisságát, ürességét, de miután ezt megtette, olyan ékesen ecseteli az igazi böjtölésnek, a szeretet és az igazság tetteivel támogatott vallásosságnak jutalmait, hogy az egész beszéd inkább ígéretet, inkább üdvösséget hirdető prófétai beszéd lesz, már nem kioktatás, már nem ítélet, már nem a harag, hanem a szeretet pillanata.

    Olvasmányunk ennek a sajátos vádbeszédnek második egységéből való. Az üres és képmutató vallásosság képeiről már nem hallunk, csak a felszólításokról és ígéretekről. Fülünkben talán a felszólítások és a feltételes mondatok sokasága ragad meg. Például így: „Oszd meg az éhezővel kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba…” „Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod…” A felszólítások a szegényekkel szembeni igazságosságra és irgalomra hívnak, s ehhez kapcsolják a világosság, a gyógyulás képeit, Isten közelségének, megszólíthatóságának, elérhetőségének ígéretét. A fontos témákat kétszer halljuk. Szakaszunk 7. és 10. versében is az éhezőknek juttatott kenyérről van szó, ehhez társul a mezítelenek felruházása, a kicsinyekkel és kiszolgáltatottakkal szembeni gőgös viselkedés beszüntetése. Ezt követik mindkét alkalommal a világosság képei. „Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal…” „Akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik.”

    A vádbeszéd a nép panaszát is felidézte: „Miért böjtölünk, ha nem veszed észre…?” Ebben a panaszos kérdésben alig rejtegetett vád van Istennel szemben.  Isten válasza azonban helyre tesz. A vele való kapcsolat teljességét ígéri, ha a maga részéről az ember, a nép is teljes odaadásra törekszik. A sötétségből meg homályosságból felragyogó teljes verőfény mintha azt is jelezné, hogy a nép szíve sötétedett el, s ugyanakkor mások számára sem tudja már Isten jelenlétét sugározni.

    Miféle fényhez szoktattuk a szemünket? Hol keressük a bajok gyökerét? – Izajás szavai, később pedig Jézus is, igényes szeretettel tisztítanak. Különös, hívő bátorságra van szükség: mások bajával foglalkozni, amikor a magunké fojtogat. Beismerni igazságtalanságunkat és hamisságunkat ahelyett, hogy másra hárítanánk a felelősséget. Meghallani Istennek ezt a vádló hangját, hogy aztán – vagy közben, egyre inkább – megtartó szeretetét is felfedezzük, és beengedjük életünkbe. Isten feltétel nélkül szeret minket, vagyis létben tart, elfogadja döntéseinket, megtartja és folyton erősíti bennünk a jót. Ugyanakkor nem ment fel, nem ragad ki mindjárt a világ törvényei alól. Engedi, hogy mások fájdalmában a magunkéra is jobban ráismerjünk, hagyja, hogy szeretet és törődés utáni vágyunkban értsük meg, mire van szüksége a testvérünknek, szomszédunknak, a munkatársunknak, régi ismerősnek vagy még soha nem látott idegennek. Isten jelenléte ilyenkor a másikban is ránk ragyog – akár külső sötétsége és deformitása ellenére.

    Izajás e szavait gyakran a nagyböjti időben halljuk biztatásul, hogy helyesen böjtöljünk, hogy hitünket, vallásos szokásainkat okosan gyakoroljuk. Most Jézus mondatát halljuk a Hegyi beszédből: „Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!” Kimondja mind a kettőt: hogy fényességet gyújtott bennünk, s hogy ezt a fényt másoknak továbbadva, másokra gondot viselve tanuljuk meg érezni, befogadni. Világíts úgy, hogy elfelejted magad – így lehetsz egészen világosság.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Tiszta szentély, tiszta szívUrunk bemutatása - Gyertyaszentelő Boldogasszony

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    30
    Martos Balázs elmélkedése Tiszta szentély, tiszta szív Urunk bemutatása - Gyertyaszentelő Boldogasszony

    Lukács evangélista adja hírül, hogy negyven nappal születése után szülei felvitték Jézust a jeruzsálemi templomba, hogy bemutassák, Istennek ajánlják, mint elsőszülött fiút. Ezt az eseményt az esztendő körforgásában vasárnap is megünnepeljük. Megérkezett az Úr, a Gyermek, akit Simeon a népek világosságának nevez.

    Az ünnep első olvasmánya Malakiás könyvéből való. „Hamarosan belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, és a szövetség angyala, aki után vágyakoztok” – mondja a próféta. Szavai Jézusban teljesednek be: Simeon és Anna várták Izrael vigaszát, aki most „belép szentélyébe”. Mária és József istenfélő tette, hogy Jézust felviszi a templomba, új jelentést kap: a gyermek Jézusban az Úr az, aki bevonul, mintegy elfoglalja az őt megillető helyet. A „szövetség angyala” a prófétai szózatban is olyan közvetítő lényre utal, aki a legbensőségesebb kapcsolatban van az Úrral – lám, ez a jövendölés különleges módon igaz Jézus Krisztusra, aki egy az Atyával, Fiúként tesz tanúságot róla és így mutatja meg őt a világnak.

    Malakiás jövendölése történelmi távlatba helyezi Jézus jövendölését, ugyanakkor megnyitja az örök, állandó, újra meg újra átélhető beteljesedés értelmében. Mit jelent ez? Izrael várakozása egyfelől múltbeli, történelmi tény, amely megelőzte Jézus eljövetelét, és amely a hitünk szerint mintegy kétezer évvel ezelőtt valóságosan beteljesedett. Malakiásról, a próféta történelmi személyéről és működéséről ugyan keveset tudunk. Könyve a tizenkét kispróféta gyűjteményéhez tartozik, annak is a végén találjuk meg. Szavai, látásmódja alapján úgy látjuk, minden bizonnyal a bibliai Izrael történetének késői szakaszában, talán 2-3 évszázaddal Jézus történelmi fellépése előtt működött. „Hamarosan” megérkezik – állította az Úrról, és lám, ezzel a mondatával Izrael történetének távlatában a Messiás érkezésének egyik tanúja lett. A liturgiában újraolvasva Malakiás mondatát ugyanakkor szinte azt érezzük: ez a „hamarosan” most, éppen most szólít meg minket újra. Az Úr most akarja felizzítani reményünket, hogy érkezését várjuk, szinte sürgessük, illetve vegyük észre jelenlétét, már kezdődő, folyamatos megérkezését. „Lám, már jön is!” – halljuk újra.

    Az ünnepélyes megszólítás és meghirdetés után a próféta hangnemet vált, szónoki kérdést tesz fel: „De ki tudja majd elviselni jövetele napját?” Nemde az Úr napja az ítélet napja lesz? Az előbb még biztató, szinte kitörő örömmel megszólaló remény egy pillanatra meginog és megretten: az Úr érkezése ítéletet is jelent. Malakiás üzenete mégis pozitív kicsengésű. A végső idő tüzet hoz magával, de nem a megsemmisítés, hanem a megtisztítás képeit olvassuk. Az Úr előtt ugyan mindenki gyengének, bűnösnek bizonyul: azért mondja, hogy nem tudják elviselni jövetele napját, illetve – a bíráskodás ősi izraelita helyzetét idézve – nem állnak meg színe előtt. Az Úr az olvasztók tüzével és a ványolók lúgjával munkálkodik. Van ebben valami biztató: mégiscsak nemesfémről, ezüstről és aranyról van szó, amelyet legalábbis érdemes megtisztítani.

    Malakiás már nem a mindennapi életről beszél. Bár képeit olykor a mesterségek világából veszi – a ványolók és az ezüstolvasztó mestert idézi –, de ezeknek átvitt értelme van. Istenről beszél, arról a komoly, de szeretetteljes módról, ahogy ő bánik népével, a benne bízókkal. Ezért végül nem lep meg, hogy a megtisztulás és megtérés eredménye, amellyel a szakasz befejeződik, szintén teológiai, vallásos jellegű. A nép megtisztulhat, „hogy igazságban mutassanak be áldozatot az Úrnak”. A prófétával abban az ősi gondolatvilágban mozgunk, ahol a kultusz az élet rendjének összegzése és alapja. Aki tiszta életet él, az mutathat be tiszta áldozatot, és aki tiszta áldozatot mutat be, annak az élete is tisztul.

    Az Úr tehát hamarosan belép szentélyébe, és fényével beragyogja azokat, akik rá várakoztak tudva-tudatlanul.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Az Ige az igazi világosságÉvközi 3. vasárnap

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    23
    Martos Balázs elmélkedése Az Ige az igazi világosság Évközi 3. vasárnap

    Isten igéje szólal meg a próféták ajkán, visszhangzik a hívők szívében, titokzatosan átjárja és bevilágítja az egész teremtett világot. Az idők teljességében világra születő Fiút sem lehetett másként hívni, mint Isten Igéjének, hiszen általa teremtette a világot, róla jövendöltek a próféták, és ő szegődött útitársul az emberek, hívők, keresők mellé, hogy létüket, életüket megvilágosítsa.

    Vasárnapi szentírási szakaszaink ezt a különös visszhangot adják tovább, ennek készítenek utat. Amikor egy üzenetet hallunk, valójában mindig az a fontos, amit mi meghallunk belőle, ami hozzánk elérkezik, ami minket megérint. De ezeket az érintéseket és üzeneteket éppen azáltal mélyíthetjük el és tehetjük elevenebbé, hogy megfigyeljük őket, hogy feltárjuk erejük forrását, hogy ránézünk, honnan jönnek és hogyan akarnak célt érni. Az üzenet lényege az evangéliumban szólal meg: Jézus az, aki fényességként, ragyogásként bejárja Galileát, meghívja a mennyek országába mindazokat, akik ezen a valaha pogány vidéken laknak. Máté evangélista nem mulasztja el, hogy ezt a belépést és megérkezést egy jövendölés beteljesedéseként, visszhangjaként értelmezze: Izajás próféta szavait idézi Zabulon és Neftali vidékéről, a népről, amely mindeddig sötétségben járt, de most nagy fényesség ragyog rá.

    Több gyümölcsöt hoz az ige hallgatása, ha a gyökereit, az első megszólalását is alaposabban megértjük? Az ige csak akkor táplál, ha éhezünk rá. Az alaposság lehet időhúzás és rejtőzködés is. A prófétai szó eredeti összefüggését és értelmét is úgy érdemes keresni, hogy Isten örök igéjének csodájaként tekintünk rá.

    Az ószövetségi szövegek gyakran konkrét emberi vonatkozásaikkal döbbentenek meg. Az evangéliumi szöveg a fény és sötétség ellentétére épít, ám nem fedi fel, miféle sötétségre gondol. Izajás szövege ennél sokkal konkrétabb. Zabulon Jákob tizedik fia volt, a bibliai elbeszélés szerint utódaiból származott Zabulon (Zebulon) törzse, amelynek lakóhelye, törzsi területe a Galileai-tengertől nyugatra helyezkedett el. Neftali törzse (Naftáli) az előbbitől északra lakott, területe egész Libanon hegyeinek déli nyúlványaiig tartott (vö. Józs 20,7). Ezen a területen érkezett Izrael földjére a régi kereskedelmi főút, „Via maris”, a tenger útja, ám rajta nemcsak kereskedők karavánjai, hanem az északi veszedelem is, amelyet hol asszíroknak, hol babiloniaknak, hol meg perzsáknak vagy később szíreknek kellett nevezni.

    Amikor Izajás próféta a Kr.e. 8. században az Emmanuelről, a velünk lakó Istenről jövendölt, azt is látta már, ahogy asszír csapatok dúlják fel az északi országrészt, éppen azt a területet, amelyről itt szó van, Zabulon és Neftali vidékét. Szavai, amelyek a megkínzott vidék számára békét és megkönnyebbülést hirdettek, új meg új korok igazolták. Az első asszír hódítás után rövid fellélegzés következett, száz évvel később, Józija idején újabb átmeneti béke. Az asszír fogságba hurcolt népcsoport sorsa bizonyára a babiloni fogságba indulók számára is intő jel, illetve remény forrása volt egyszerre. Izrael sorsa a megaláztatás és a hazatérés, az elnyomatás konkrét tapasztalata és a megkönnyebbülés, az ajándékba kapott szabadság között hullámzik évek és évszázadok között. A két északi törzs, amelyek rendre először esnek áldozatul az északról betörőknek, nem csak elmélkedett a világosság és sötétség ellentétéről, hanem mindennapi valóságában várta újra meg újra a békét, a megértést, az összetartozást, az elvetett mag érését és aratását, a bőség és ünnep pillanatait.

    Izajás részletének vége Midiánt említi. Úgy tűnik, ez az utalás Gedeon bíráskodását, a midiánitákkal szembeni csodás győzelmet idézi fel, amelybe az említett két törzs is bekapcsolódott. Harcoltak, de a győzelmet Istentől kapták ajándékba.

    Koronázza minden emberi erőfeszítésünket, igazság keresésünket ilyen isteni ajándék: az Ige, amely a világba érkezett, világosítson meg és vezessen az ő útjain minket is.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Becses vagyok az Úr szemében…Évközi 2. vasárnap

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    16
    Martos Balázs elmélkedése Becses vagyok az Úr szemében… Évközi 2. vasárnap

    Évközi 2. vasárnap Keresztelő János tanúságtételéről hallunk, ahogy azt a negyedik evangélium rögzítette.

    Az első három leírja Jézus keresztségét, ahogy megnyílik az ég, szózat hallatszik, és a Lélek megjelenik. A negyedik evangéliumban mindez nem közvetlen esemény, hanem látomás, tanúságtétel, amit a Keresztelő mond el. Keresztelő János feladata, hogy rámutasson Jézusra: „Íme, az Isten báránya.” Kétszer elmondja: „én sem ismertem őt”. Vagyis neki is kegyelemre, isteni ajándékra volt szüksége ahhoz, hogy felismerje Isten Fiának érkezését. Talán szándékos a különbségtétel: Jézus mindig azt hangsúlyozza, hogy ő ismeri az Atyát, és az Atya is ismeri őt. Kapcsolatuk a lehető legbensőségesebb, semmire vissza nem vezethető, semmitől sem függő, eleve adott. A Keresztelő ezzel szemben ki kell hogy jelentse: „Én sem ismertem őt…” A negyedik evangélium bevezetése többször is hangsúlyozza, hogy nem Keresztelő János a végső küldött. Az ő feladata csak annyi, hogy Jézusnak, az igazi világosságnak, az Igének jövetelét jelezze.

    „Én sem ismertem őt…” Ez a kijelentés nem csak a Keresztelő alázatáról szól. Arra is utalhat, hogy a megismerés útja, Jézusé, és rajta keresztül az Atyáé, mások számára is nyitva áll, kegyelemből. A negyedik evangélium erre készít: hogy higgyünk Jézus Krisztusban, az Isten Fiában, és a hit által életünk legyen benne (vö. Jn 20,30-31), vagyis megismerjük a Fiút és benne az Atyát.

    Keresztelő János hivatása, hogy Jézusra mutasson, róla tanúskodjon. János evangélista szerint szinte csak az a szerepe, hogy tagadja saját jelentőségét, s ezzel is utat készítsen az érkezőnek. Ennek az állításnak és tagadásnak furcsa kettősségét érzékeljük az első olvasmányban is. Izajás könyvének ezt a szakaszát, amely a szenvedő szolgáról szól, leggyakrabban Jézussal kapcsolatban halljuk a liturgiában. Ezen a vasárnapon és Keresztelő János születésének ünnepén azonban inkább Jánosról, az előfutárról és útkészítőről szól. Ő az, akit anyja méhétől fogva kiválasztott az Úr, hogy ujjongással köszöntse az érkező, szintén magzatkorú Jézust. Ő az, aki Izrael elé lépett, aki egész Júdát és Jeruzsálemet megtérésre szólította, aki Illés szavával és tekintélyével lépett fel, hogy a Messiás útját előkészítse – küldetése mégis minden emberhez szól, aki várja, hogy a Messiás belépjen hozzá, aki várja, hogy mélyebben megismerhesse a világba lépő Üdvözítőt.

    Mintha most még az is Keresztelő Jánosra illene, ahogy Izajás tolmácsolásában a szolga kijelenti: „Így lettem becses az Úr szemében, és Istenem lett az erőm.” János csak a feladatában, a küldetésében lett „becses az Úr szemében”? Egészen elrejtőzik abban, amit tesz, nem marad saját méltósága, saját értéke, saját személyisége? Egyáltalán, mi marad neki, ha csak a feladatát, a kiáltását, halálának kegyetlen és oktalan helyzetét ismerjük meg az evangéliumok történetéből? – A szolga azt is kimondja: „Istenem lett az erőm…” Tehát mindenekelőtt: Jánosnak van Istene! Él az Úr, az ő üdvösségének Istene. Él az, aki megszólította, akinek népét igazságban szerette, akinek igazságát bátran képviselte, és immár örökké él az, akit börtönéből is küldöttekkel ostromolt. János szavának ereje van. Isten költözött a szavaiba, hogy megtérésre hívjon, hogy hitre neveljen, végül Jézusról tanúságot tegyen.

    Az Úr szenvedő szolgájában a zsidó hagyomány elsősorban Izrael közösségét látta. Keresztelő János az a próféta, aki Izrael nevében tanúskodik a Messiás megérkezéséről. Ebben a hűségében igazán „becses az Úr szemében”. „Becsesnek lenni” itt ugyanaz a szó, mint ami a dicsőséget és súlyt kifejezi. János szavának súlya van. A tagadás helyett végül megtalálta azt az igazságot, amelyről szólnia kell.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."