23658 ima található a honlapon, összesen 31720 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Martos Balázs atya elmélkedése

    Martos Balázs atya elmélkedése
    Hetente frissül

    Martos Balázs atya vasárnapi elmélkedései

    Martos Balázs elmélkedése Kincses alázatÉvközi 14. vasárnap

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    02
    Martos Balázs elmélkedése Kincses alázat Évközi 14. vasárnap

    Országok, népek és kultúrák történetében, de olykor egy-egy személyes életút ívében is megfigyelhető, hogyan váltja egymást aranykor és hanyatlás, virágzó fiatalság és érett, bölcs öregség. A nagy tehetségek hamar világra szóló tetteket visznek véghez, gyakran mégis a csendes, szorgalmas munka évtizedei, netán az elszenvedett bajok és megpróbáltatások hosszú sora hozza meg azt az eredeti ízt, ami az érett, kései, minden és mindenki iránt szeretettel megnyíló bölcsek szavainak sajátja. A nemzetek és kultúrák történetében viszont meglehet, hogy az eredeti alkotás korát váltják fel olyan idők, amelyekben csak őrzik, értelmezik és mélyítik az ősök hagyományát.

    Az Ószövetség világában a babiloni fogság utáni kor tűnik ilyen „másodlagos” időnek. Akár harmadik vagy negyedik kort is mondhatnánk, arra gondolva, hogyan követte a pátriárkák korát a letelepedés meg a királyok időszaka. Az Ószövetség igen keveset árul el arról, mi történt Júdeában a második templom felépítése után. Első pillantásra e kor írnokai és prófétái alig tettek mást, mint ismételték a régiek történeteit és mondásait. És mégis, ebben a türelmes és alázatos korban – amikor a zsidóság a külső körülményeket tekintve is alávetett helyzetben élt – lassú, belső munkálkodással rendezik Izrael hagyományait, kialakítják a próféták könyveit, s közben elmélkednek a törvény felett: létrejön a zsoltárok imádságos könyve meg a bölcsek mondásainak gyűjteményei. Látszólag szinte semmi új – valójában értékes gyümölcs és termőföld. Megterem az Ószövetség gyümölcse, egyben az Újszövetség termőföldje.

    Vasárnapi olvasmányunk Zakariás próféta könyvéből való, a 9. fejezetből. Amennyire meg tudjuk állapítani, Zakariás könyve is fogság utáni prófétai mondásokat gyűjtött egybe. Talán egymástól külön keletkezett az 1-8. és a 9-14. fejezetek anyaga. Előbbi szorosabban kapcsolódik a fogság utáni időkhöz, a Kr.e. 6-5. század fordulójához. Utóbbi szinte teljesen elszakad a történelmi környezettől, és olyan üdvösséget hirdet, amely már nem ebben a világban valósul meg, már átlépi a látható történelem határait. Az a két vers, amelyet a 9. fejezetből olvasunk, ismerős képekkel építkezik: „Sion leányát” és „Jeruzsálem leányát” szólítja ujjongásra, mint Izajás oly gyakran teszi; olyan királyt lát bevonulni Jeruzsálembe, aki békét hoz, aki széttöri a harci íjakat, kiirtja a harci szekereket – csupa olyan kép, amit másutt is megtalálunk a prófétáknál.

    A mondandó akkor is Izajással rokonítható, amikor a „béke királyának” egyszerre tulajdonít igazságot és szegénységet, a szabadítás tetteit és ugyanakkor alázatot. Gondoljunk csak a szenvedő szolgára, aki „szenvedésével sokakat igazzá tesz”, akinek „szava sem hallatszik az utcákon” és így tovább. A városát elfoglaló király nem lóháton, hanem szamár hátán érkezik, békés menetben. Isten az, aki garanciát vállal, kezeskedik a továbbiakról: ő teremt békét Efraimban és Jeruzsálemben, vagyis északon és délen. A prófétai ige azután meglódul, ígérete a nemzetek felé, „tengertől-tengerig”, „a földkerekség végső határáig” szól.

    Zakariás könyvében, a prófécia eredeti összefüggésében nem tart sokáig ez a béke: a szelíd és alázatos uralkodó látomását nemsokára a félelmetes ítélet képei váltják fel (vö. Zak 9,13-16). Az Újszövetség hívei mégis az alázatos királytól remélik üdvösségüket: attól, aki saját magát mondta „szelídnek” és „alázatos szívűnek”, aki maga is bevonul majd Jeruzsálembe szamárháton, hogy odaadja életét.

    „Ujjongj, Sion leánya, zengj éneket, Jeruzsálem leánya!” Úgy tűnik, korunk sem a nagy gondolatok, nagy és összefoglaló eszmék kora sem az emberiség, sem az egyház életében. Ki merne igazán nagyot álmodni olyan időszakban, amikor a legkisebbek fájdalma és nélkülözése szinte megoldhatatlannak látszik! Isten Lelke azonban most is működik, az alázatos Herceg ma is érkezik, minden nap.



     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Élet születikévközi 13. vasárnapra

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    25
    Martos Balázs elmélkedése Élet születik évközi 13. vasárnapra

    A Biblia sokféle csodás eseményt említ. Az egyik leggyakoribb, vagyis legfontosabb, egy-egy gyermek csodás születése. Mintha az volna a legnagyobb csoda, ami egyben a legalapvetőbbnek tűnik, hogy ember születik a világra. Isten, az élet barátja, gyermeket ad, jövőt ígér választottjainak: Ábrahámnak és Sárának, Elkánának és Hannának, Zakariásnak és Erzsébetnek, vagy a vasárnapi olvasmányban egy asszonynak Sunem városában, Elizeus próféta ígérete szerint.

    Az asszony befogadta házába Elizeust és ennek szolgáját, Gehászit. Előbb élelmet kínál neki, gondoskodik róla. A férjének azt mondja: „Nézd, tudom, hogy Istennek szent embere az, aki mindig betér hozzánk…” Nem sokat tud Elizeusról, de éppen Istenre való tekintettel szívesen segít rajta. Elizeus, mint afféle vezető ember, akinek a részletek ismeretéhez segítőre van szüksége, Gehászit kérdezi meg, vajon mivel hálálhatná meg az asszony előzékenységét és vendéglátását. A szolga szinte nem érti, hogy is kérdezhet ilyet Elizeus, vagy talán maga is együtt érez a sunemi asszonnyal, mindenesetre, Gehászi mintha sóhajtana is, miközben válaszol: „Ó, nincs neki fia, a férje pedig öreg.” Hát ez a baj, ez az, ami a legnagyobb ajándék volna – ha gyermeke születne a sunemi párnak. S mint a mesében: Elizeusnak nem kell tovább magyarázni, nem kapunk híradást sem további imáról, sem gondolkodásról vagy prófétai gesztusokról. Csak az ígéret hangzik el: „egy esztendő múlva fiad születik”.

    A jelenet talán szándékosan is emlékeztet arra a másikra, amely Mamre tölgyesénél történt, s amelynek Ábrahám meg Sára volt a főszereplője (Ter 18,1-15). Ott ugyanez hangzott el: egy esztendő múlva fiad születik. Talán szándékos az ajtóra tett utalás is: akkor Sára állt meg az ajtó mögött, onnan hallgatózott, itt a sunemi asszony áll meg az ajtóban. Ott nevetés, itt tisztelet. Ott maga Isten volt vendége Ábrahámnak, itt egy próféta vendégeskedik egy idős párnál. De az élet ígérete, a születés örvendező reménye azonos. Mintha Isten nem tudna ellenállni, ha valaki életet kér tőle. Ami Ábrahám számára az ígéret megvalósulásának kezdete, hogy olyan sok utódja lesz, mint égen a csillag és mint föveny a tengerparton, itt titokzatos módon a próféta isteni megbízatásáról tanúskodik. Ahol Isten megjelenik, elhárulnak az akadályok a teljesebb élet útjából.

    Az a sajátos történet, amely Ábrahámmal kezdődött és Elizeussal folytatódott, mintha ugyanígy menne tovább Jézussal és tanítványaival. „Aki befogad egy prófétát, a próféta jutalmát kapja” – mondja Jézus. Talán Elizeusra is gondol, aki Isten elevenítő erejéről tanúskodott, de közben saját magára és a nevében fellépő „prófétákra”, akik majd az ő elevenítő szavát, örömhírét hirdetik. A próféta igazi jutalma a teljesebb élet, Isten jelenlétének titokzatos tapasztalata, iránymutatás az életre, iránymutatás az élet elfogadására.

    A „gyermekáldás”, az élet, ma sem lehet árucikké. Minden tudományos haladással együtt felébreszti bennünk a tiszteletet, az örömöt, a félelmet is. Az élet nagyobb. Lefoglal magának, szolgálatába állít, gyakran egyáltalán nem úgy és nem akkor, ahogy én terveztem. Próféta minden bizonnyal az, aki ráébreszt Isten jelenlétére és működésére azokban a helyzetekben is, amelyekben magamtól csak sötétséget és csalódást tapasztaltam. Egyszerű, de gyakori tapasztalat, hogy a vágyott élet is akkor születik meg, amikor valami kényszert, valami belső szorongást elengedtem. Talán ez „a próféta jutalma”: derűs igen az életre, úgy, ahogy van.

    A sunemi asszony születendő fia a bibliai történet szerint még gyermekként meghal, de a próféta újra életre kelti. Ez is jele annak, amit hiszünk és remélünk: hogy „Istennek semmi sem lehetetlen” (vö. Lk 1,37).

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Jeremiás viaskodásaÉvközi 12. vasárnap

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    18
    Martos Balázs elmélkedése Jeremiás viaskodása Évközi 12. vasárnap

    Szeretnénk a prófétai könyveket alapvetően úgy olvasni, mint üzenetek sorozatát, amelyekben Isten szólal meg, ahol minden mondattal ő küld fenyegető vagy biztató hírt. Vagy ha nem ez a próféta könyve, legyen hát jól megírt regény, amelynek hősei, ha nehézségek árán is, de egyetlen történetben előre jutnak, fejlődnek. Ha pedig nem lehet regényes a próféta sorsa, legyen legalább dráma, amelyben a szereplők egymásnak feszülése és összetartozása egyesül cselekménnyé. A prófétai könyvek azonban, ha így keresünk fogást rajtuk, kicsúsznak a kezünk közül. Nem szépirodalomnak készültek. Sorról sorra másféle hang szólal meg bennük – de a végén mégiscsak Isten üzen általuk.

    Vasárnapi olvasmányunk Jeremiás könyvéből zajos kiáltozásra, sokféle hang egyvelegére emlékeztet. Alig érezzük benne, hogy egységes tervet követne, nincs benne isteni szózat, s ha Isten üzen benne, csak közvetetten, emberek tapasztalatán át. Érdemes megfigyelnünk, kinek a hangját halljuk az egyes mondatokban, hogy valamelyest követni tudjuk a történéseket. Többnyire a próféta beszél, de mindig máshoz, illetve gyakran másokat idézve.

    A próféta legelőbb ellenfeleit idézi: „Hallom sokak gyalázkodását: Rettegés mindenütt! Jelentsétek föl! Följelentjük!” Az emberek gyalázkodnak, mert a rettegésért a prófétát teszik felelőssé. Neki kellett volna szólnia, illetve a gyalázkodók szerint az ő hűsége sodorta végveszélybe az országot. Erre egyik csoport a másikat biztatja, egyik a másikat hajtja bele a gyalázkodó hadjáratba, feljelentésbe. Aztán ismét a próféta szól az ellene áskálódókról, akiket valaha barátainak tartott, újabb idézettel: „Hátha valamikép tőrbe csalhatnánk…” Ezt az első szakaszt a próféta úgy zárja, hogy most Istenről beszél, az ő segítségét várja. Belső monológját a hívek sokasága előtt folytatja, akiket csak később szólít meg. Lezárul az első egység, mert a „gyalázkodóknak” „gyalázatban lesz részük”.

    A következő mondatokban Istent szólítja: „Te pedig, Seregek Ura, igazságos Bíró, aki a szívek és vesék vizsgálója vagy, engedd, hadd lássam, miként állsz rajtuk bosszút, mert eléd tártam ügyemet.” A félreértett ember beszél így, akinek jószándékát bemocskolták, akit környezete elítél, gonosz szándékkal rágalmaz. Isten a szívek és vesék vizsgálója, aki a másik gonosz szándékát és terveit jól ismeri, egyben a tényleges ártatlanságot és igazságot védelmezi. Az „eléd tártam ügyemet” kitétel azért fontos, mert megmutatja, hogy a próféta nem veszett el az ellene irányuló vádaskodás, az emberi ármánykodás tengerében, hanem megőrizte legbelső kapcsolatát Istennel, és ezzel függetlenségét, szabadságát. A szakaszt a zsoltárok könyvéből ismert, összességében mégis váratlan váltás fejezi be: aki eddig ellenfeleivel viaskodott, végre hallgatóit is megszólítja, sőt istendicséretre hívja: „Énekeljetek az Úrnak! Dicsőítsétek az Urat, mert kiszabadította a szegénynek lelkét…”

    Mi történik itt? A prófétai üzenet nem egy szó, nem is valamiféle tényszerű tanítás. A próféta tapasztalatának, emberekhez és Istenhez forduló létének emlékeit olvassuk ebben a különös szóáradatban. A külső események és a belső viaskodás gyakran egyszerre megy végbe, sőt, az is előfordul, hogy valaki csak utólag figyel fel szívének döbbenetére, a benne tomboló viharra. Amikor ezeket a sorokat olvassuk, talán a mi szívünk is felkavarodik. Itt benn, a saját belsőnkben is nyomot hagy a világ kavargása, idebenn is küzd egymással mindenféle indulat és indítás – de köztük van Isten jelenléte és hangja is, amelyre leginkább figyelnünk kell és érdemes.

    Ez a zajos forgatag, ez a viaskodás és szópárbaj, végül meg Istenre tekintő hitvallás az evangélium háttere is. A megoldás nem más, mint ennek a küzdelemnek vállalása, és benne Isten jelenlétének megvallása.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Útonjárók eledeleÚrnapja ünnepére

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    11
    Martos Balázs elmélkedése Útonjárók eledele Úrnapja ünnepére

    Az Eucharisztiához többszörös értelemben kapcsolódik a vándorlás képzete. Amikor „útonjárók eledelének” mondjuk, az egész földi életet vándorútnak fogjuk fel.

    „Míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól” – írja Pál apostol (2 Kor 5,6). „A hitben élünk, a szemlélet még nem az osztályrészünk” – folytatja még (2 Kor 5,7). Az Eucharisztia olyan táplálék, ami a hitünket növeli, erősíti, ami egyszerű, mint az úti eledel, és segít mindvégig kitartani. Ha meg – manapság talán ritkábban – „szent útravalónak” nevezzük, a haldokló, „odaátra” készülő hívő megerősítését és vigasztalását értjük alatta. Ha mostanában egy kicsit is megéreztük, mennyire nem természetes, hogy magunkhoz vehetjük Krisztus testét, és milyen erőt ad jelenléte, akkor azt is könnyebben megértjük, hogy az élet mulandóságával közvetlenül szembesülve mennyit jelent, ha azt mondhatjuk: Krisztus meglátogat és megerősít.

    A vándorútnak és végső megérkezésnek közös jellemzője, hogy alapvetően folytatódó, előttünk megnyíló útról van szó. Az Eucharisztia olyan eledel, amely megnyit a jövőre. Az táplál benne, akivel egyszer majd színről színre találkozunk, bár most rejtőzködik a szentség színe alatt meg embertársainkban is. Ehhez képest különös bizony, hogy első olvasmányunk inkább egy valaha volt zarándoklat és csodás táplálás emlékét idézi: Izrael pusztai vándorlását, amikor mannát adott neki az Úr.

    Mit jelent az „útonjárók eledele” visszatekintve, a pusztai vándorlás bibliai negyven évére visszagondolva? Mózes beszéde, amelyet a Második Törvénykönyv költői közvetlenséggel idéz, a derűs szegénység – hálás gazdagság tipikus fogalompárjára épít. Akkor szegény voltál, pusztai vándor, és az Úr gondoskodott rólad – most már szinte gazdag vagy, megállapodott, kőfal véd majd, és földed termését eszed, ne feledd, hogy ez is Isten ajándéka. Utólag könnyű elhinni, hogy régen szegénységben, de nagy szeretetben éltek az emberek. És néha valóban így volt. Az úti eledel, a kimondhatatlan, titokzatos „valami”, a manna, amellyel a vándorok táplálkoztak, először is ezt az első szeretetet idézi, és ezt akarja éleszteni.

    Mózes szavai azonban józanságra intenek, újabb fordulattal. Ő először – illetve az olvasmányban idézett, kiragadott versekben – nem a nép nagyobb szeretetét, hanem Isten nevelő szándékát hangsúlyozza. „Az Úr, a te Istened, negyven éven át vezetett a pusztában, hogy megsanyargasson, próbára tegyen, megvizsgálja a szívedet… Sanyargatott, és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél…” Van a hitnek, a vallásnak egy ilyen olvasata, amely nehézségben Isten pedagógiáját látja. Isten megsanyargat, hogy alázatra neveljen, hogy megtudja, mi lakik a szívünk mélyén, végül meg azért, hogy szabadabbá tegyen: „hogy megtudd, nem csak kenyérrel él az ember”. Szabad vagy, ha be tudod fogadni azt, ami van. Ha élni tudsz azzal, ami van, és nem keresel mást. Szabadnak kell lenned, hogy a mannát ízleld, és benne Isten nevelő próbatételét – hogy fel ne fuvalkodj, és azt ne mondd, neked már senki nem mutathat újat…

    „Mannával táplált, hogy megtudd… az ember igével él, amely Isten ajkáról való.” Ha a manna „Isten ajkáról származó ige”, akkor újabb módon előre mutat Krisztusra. Hiszen ő maga az Ige, akinek szeretete mindannyiunkat szólít, akinek igazsága és szépsége beragyogja a világot. A darab kenyérben a hívő „látja” Krisztus jelenlétét. Krisztusban a hívő tudja és fogadja bízva a Mindenható szeretetét. A szeretet biztató tapasztalata – végül bármilyen, még fogyatékos formáiban is – megnyit a hitre, megnyit az élet befogadására.

    Már megint a jövőről beszélek. Arról, mennyire más lehetne az élet, ha egyszerűen és teljesen képes lennék befogadni Isten szeretetét és az emberekét is. Ha ez lenne a táplálékom, mint Jézusnak az Atya akarata. Mintha Isten maga is a jövőbe hívna: „Kiviszem a pusztába, és a szívére beszélek…” (vö. Oz 2,16).

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Isten neve és titkaSzentháromság vasárnapjára

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    04
    Martos Balázs elmélkedése Isten neve és titka Szentháromság vasárnapjára

    Ha azt mondom, Mózes és az aranyborjú, sokan tudják, mire gondoljanak. Eszünkbe jut a történet, hogy Mózes felment a hegyre, negyven nap és negyven éjjel az Úr színe előtt volt, aztán amikor elindult lefelé, kezében a szövetség tábláival, látta, hogy vétkezett nép, táncol és ünnepel egy arany bálvány, egy aranyból öntött borjú körül. A hittankönyv leírásából meg is ragad, hogy porrá zúzta és megetette az aranytárgy darabjait a vétkesekkel…

    Igen, a történet, amelyet a választott nép születésének nagy könyve, a Kivonulás könyve örökített meg, biztosan szól a nép bűnéről és büntetéséről, s ha ezt az ősi epizódot jellemzőnek tekintjük, bizonyára szól minden kor kísértéseiről bálványimádásra, a látható, az esztétikus, a külső és felületes vonzásáról, az ember tunya feledékenységéről, amellyel hamar letér az igazság és a remény útjáról. Mégis: ez a történet sem pusztán a bűné, a bálványoké, hanem sokkal inkább az igaz Isten mélyebb megismeréséé, a szövetség megújításáé, Isten újabb kinyilatkoztatásáé. Ahol ilyen csúf a háttér, még fényesebben ragyog Isten szépsége.

    Szentháromság vasárnapján a történet befejezéséből olvasunk egy részletet. Mózes immár közbenjárt, esdekelt, Istent szinte rábeszélte, hogy ne pusztítsa el, és ne is hagyja magára a népet, újítsa meg hűségígéretét, vagyis a néppel nemrég kötött szövetséget. Újra hozza a szövetség tábláit, a szerződést és másolatát, hogy egy Istennél maradjon, egyet meg a nép hordozhasson. Isten pedig leereszkedik a felhőben, megjelenik titokzatos, mégis bizonyosságot és védelmet árasztó jelenlétével. Aki máskor a nép előtt vonul, most elvonul Mózes előtt, megfoghatatlanul, szabadon, a szív és elme pillanatnyi teljességeként, ami pedig megmarad, egy hang, amely Isten új nevét kiáltja, egy egész hitvallást: „Az Úr, az Úr, irgalmas és könyörülő Isten, hosszan tűrő, kegyelemben és hűségben gazdag.”

    Isten új neve, egy egész hitvallás… A héber szöveg nyitva hagyja a kérdést, vajon Mózes kiált-e, vagy csak előtte szól az Úr hangja. Mózes is kiálthatna, hiszen éppen most élte át a megbocsátás drámáját az aranyborjúval kapcsolatban. De a kettős bevezetés – „az Úr, az Úr” – úgy is érthető, mint egy harsonázó szózat az érkező előtt, egy angyal vagy más égi lény szózata, amellyel Isten bevonulását és nyilvánvaló jelenlétét ünnepli. De lehet egy mondat kezdete is, amely áhítatban és hitben fogant, s amely végre elmondja, hogy milyen az Isten: az Úr irgalmas és könyörülő… Isten kinyilatkoztatta magát abban, hogy irgalmazott, és kinyilatkoztatja magát ezzel az új névvel, mint könyörülő és irgalmas.

    „Mózes sietve földig hajolt…” A jelenet nem mentes a félelemtől és feszültségtől. Mózes sietve hajol le, mint aki tudja, hogy jókor érdemes szólni, most, amikor Isten elvonul, és amikor irgalmát és hűségét nyilatkoztatja ki. Mózes előtt még ott az út, a bolyongás a pusztában, és talán azt is sejti már, hogy ő maga nem mehet be az ígéret földjére, csak az utódai, egy másik nemzedék. Az új névhez új ígéretre is szüksége van, a folytatás lehetőségére. A nép keménynyakú, de Isten hosszantűrő. Ugye mégis neki lesz igaza…!?

    Szentháromság vasárnapján Isten kinyilatkoztatott titkát, Jézusban feltárt új nevét, Atya, Fiú és Szentlélek szeretetkapcsolatát ünnepeljük. Világunk, amely kívül ragyog, belül pedig gyakran és mélyen szenved a magánytól, talán mindennél fogékonyabb egy olyan titokzatos, isteni hívásra, amely belső közösségre szól, életre és mozgásra, ahogy azt a Szentháromság titka sejteti. Isten mélységes, gazdag és ragyogó titka előtt talán a mi rejtőzködő, és mégis szólni, tenni, ünnepelni vágyó létünk is megnyílik, és új értelmet nyer.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Lélek a teremtésbenPünkösdvasárnap

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    28
    Martos Balázs elmélkedése Lélek a teremtésben Pünkösdvasárnap

    „Áldjad, én lelkem, az Urat!” Két zsoltár kezdődik és végződik ezzel a kiáltással. Két zsoltár egymás mellett, a 103. és a 104. A 103. a belső végtelent, a lélek belső útjait járja körbe, Isten irgalmának örömében, a történelmi és a lelki megszabadulás tapasztalatában.

    A 104. zsoltár viszont a külvilágot, a teremtett világ tereit szemléli, és azért áldja Istent, mert ő az, aki a világban olyan sokféle módon megmutatja elevenítő hatalmát. A 103. zsoltár a mikrokozmosz, az emberi történelem és emberi szív világáról szól, a 104. viszont a makrokozmosz rendjét figyeli, de nem mint egyszer s mindenkorra adott, befejezett, állandó valóságot, hanem mint eleven organizmust, a mozgás és körforgás, a csere, a szeretet helyét.

    „Áldjad én lelkem az Urat!” – így kezdődik és így fejeződik be a 104. zsoltár, belső csúcspontja viszont az Úr Lelkéért fohászkodik. „Áraszd ránk Lelkedet, Istenünk, újítsd meg a föld színét!” Az emberi lélek vágyódó, szükséget szenvedő, szomjúhozó lélek, ahogy a héber nefes szó sugallja. Az Úr „Lelke” viszont ruach, életadó hatalom, frissítő szél, felhőt hajtó vihar. A zsoltár imádkozója mintha tudná, hogy az ő lelke is csak az egész föld körforgásában, Isten színe előtti táncában lehet boldog, a többiek létéhez kapcsolódva képes igazán áldani Istent. Az Ószövetségben sehol másutt nem szerepel olyan utalás, hogy Isten Lelke „megújítja a föld színét”. Vajon mit jelent, hogy az Úr Lelke megújítja a föld színét?

    Ez a zsoltár nagy utat jár be, tényleg végignézi a világot. Először felhőket és égboltot lát, mint Isten lakóhelyét, Isten ékes, díszes köpönyegét. Azután hegyeket és szárazföldet, az eredeti teremtés tanúit, Isten végtelen erejének, a vad ősvizeket megzabolázó hatalmának jeleit. Aztán meg – a régi emberekre jellemző közvetlenséggel, ugyanakkor nagyon modern világképpel – a víz körforgását szemléli, ahogy az leszáll és fölemelkedik, életet ad, növények „szomját oltja”, hogy bőséggel teremjenek, s hogy az embert és az állatokat is táplálhassák. Egy újabb jelentős gondolati ív az idő járásával foglalkozik, ahogy ez hold és nap járása szerint, estétől reggelig és reggeltől estig előre halad. Az élet egyfajta körforgásban bontakozik ki: éjjel vadállatok, fiatal oroszlánok kiáltanak, „az ember meg (nappal) munka után lát, és dolgozik, míg nem jön az este”.

    Jó úgy tekinteni a világra, ahogy ennek a zsoltárnak a szerzője: hogy a világ rendben van, élete Istentől van és Istentől függ – ő pedig jót akar. Az imádkozó csodálja mindezt: „Uram, milyen nagyok a te műveid!” Látja a természetes halált is: „Ha megnyitod kezedet, jóllaknak javaiddal. De ha elfordítod arcodat, megrémülnek, ha lélegzetüket megvonod, elenyésznek…” Mégsem a halálé az utolsó szó: „Kiárasztod lelkedet, és ők életre kelnek, és megújítod a föld színét.” – Így érkeztünk újra az eredeti kérdéshez: vajon miféle megújulásról van szó?

    A legegyszerűbb válasz a föld megújulását úgy szemléli, mint a teremtett világ elevenségét, mint a természet tavaszi megújulását. Ha megújul a föld színe, termést ad a föld, táplálékot kap az ember. Ha megújul a föld színe, a földnek bizonyos értelemben mondandója lesz, beszélgetni kezd az éggel, hordozza a növényeket és állatokat, ringatja a tenger vizét, hátán cipeli és élteti az embert, ezt a különleges, szabad, lelkes teremtményt.

    Áldjad, én lelkem, az Urat, mert értelmet ad munkádnak, mert megmutatja a nagy egészet, amelynek része lehetsz… És áldjad, lelkem, az Urat, mert megadja azt is, ami ebben a zsoltárban még hiányzik: a többi ember jelenlétét, társat, testvért, közösséget, akikkel együtt dicsérhetem, és együtt kérhetem.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Énekeljetek bölcsességgel!Urunk mennybemenetele ünnepére

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    21
    Martos Balázs elmélkedése Énekeljetek bölcsességgel! Urunk mennybemenetele ünnepére

    Mennybemenetel ünnepén a 47. zsoltárt imádkozzuk. A zsoltár különös módon segít az ünnep tartalmát, üzenetét megérteni és megélni. Hiszen a „mennybemenetel” fizikai, sőt térbeli kép, amely valami mást, éppen a fizikai és térbeli valóságból való kilépést, abszolút fölemelkedést fejez ki. Márpedig az imádság is ebben a kettősségben él, ebben segít eligazodnunk: „befelé” figyelünk, miközben „felülről” várunk segítséget; szavakat mondunk, miközben a szavakon túlra figyelünk. Mint mikor az ajtót nézem, nyílik-e már, és nagyon várom, aki majd belép. A zsoltárt három módon olvashatjuk: előbb ősi izraelita jelentését kutatva, azután a Jézust ünneplő egyház hagyományát, végül mai, nekünk szóló mondandóját fürkészve.

    A 47. zsoltár Istent ünnepli, aki Izrael és a világ királya. Ünnepi hangulat járja át, amelynek nem is adja más okát, mint éppen Isten nagyságát és dicsőségét. Csupa ujjongás, csupa örvendezés, meghívás és felszólítás, még a nemzetek felé, a nem zsidó népek felé is: „Tapsoljatok nemzetek, mindnyájan!” Izraelt teszi ugyan helytartóvá, Isten egyetemes uralma a zsoltár látásmódja szerint a választott népen át valósul meg, s ennek ábrázolása nem mentes a földi tapasztalat erőszakos emlékeitől sem: „Alánk vetette a népeket, a lábunk alá a nemzeteket.” De mégsem ez a lényeg, az imádság nem válik az erőszak ünnepévé, sokkal inkább Isten nagyságában gyönyörködik, illetve Izraelt is olyan jelzőkkel illeti, amelyek nyitottak. „Jákob ékessége” valószínűleg az ígéret földje, az Izraelnek adott föld, ugyanakkor a zsoltár végén Ábrahám is szóba kerül, akinek Isten azt ígérte, sok nép atyja lesz, és benne nyer áldást a föld minden népe (vö. Ter 12,3). A szöveg a maga módján utat enged az egyetemes perspektívának. Minél inkább Istenhez találunk, annál jobban megnyílik a világunk mások felé is. A szomszédos 46. és 48. zsoltár egyébként két olyan ének, amelyek Isten hajlékát, a jeruzsálemi templomot, illetve magát a szent várost, „a nagy király városát” dicsérik, Isten lakóhelyét. A 47. zsoltár ennek a hármasnak a középpontja: ez az égben, a két másik ima a földön találja meg Isten trónszékét, azt a különleges helyet, ahol ő elérhető.

    A zsoltár keresztény olvasata már nemcsak Isten egyetemes királyságát hirdeti, és nem is valamiféle földi, templomi ünnep liturgiáját követi, hanem arra a tényre emlékeztet, hogy Isten Jézus Krisztust emelte magához, őt ültette jobbjára, vagyis őt avatta be emberségében is az isteni dicsőségbe. Nekünk persze nagyon korlátozott fogalmaink vannak a dicsőségről. Az a benyomásunk, hogy a földi dicsőség mulandó, véges, sőt, olykor erkölcsileg is megkérdőjelezhető. Amikor Jézus Krisztus felmagasztalásáról, megdicsőüléséről, mennybemeneteléről van szó, arról, hogy Isten jobbján ül, a tisztelet helyén, ahol részt vesz a világ feletti uralomban és irgalmas ítéletben, akkor éppen arra gondolunk, hogy őt Isten a szenvedése után és ennek jutalmául immár kiemelte a földi szenvedés és baj világából, s közben mégis itt hagyta nekünk, az ő Lelke által, teret és időt meghaladó, mégis személyes, irgalmas és mindenható valóságában. A templomi zsoltár liturgiájának egykor valóságosan is zúgó, ujjongó hangjai – „fölment az Úr harsonaszóval”; „tapsoljatok, nemzetek” – paradox módon Jézus csendes odaadásában, a feltámadás hajnali titkában, Isten titokzatos és mindig új eljövetelében valósultak meg, valósulnak meg ma is.

    Mit mond most mindez nekünk? „Éneklésre” hív, mégpedig „bölcsességgel” (8. vers). Bizonyára bölcs lesz, aki megérti, mi a fent és a lent, a magasság és a mélység, ki az, aki a világot szeretettel győzte le, és most erőszak helyett irgalommal kormányozza azt. Igen, bölcs, aki várja a folyton érkezőt, és odafigyel mindazokra, akikben ennek a felmagasztalt Úrnak jelenlétét hiszi, sejti, szereti.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Minden föld az Urat dicsérje!Húsvét 6. vasárnapjára

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    14
    Martos Balázs elmélkedése Minden föld az Urat dicsérje! Húsvét 6. vasárnapjára

    Hogyan éljük meg az imádságot? Inkább saját, egyéni, személyes vállalkozás és találkozás ez Istennel, vagy olyasvalami, amibe a közösség segít belépni, közös találkozás, amely az emberi hangok, gesztusok és jelenlét által készít fel az Isten színe látására? Nehéz erre a kérdésre egyszer s mindenkorra válaszolni.

    Inkább arról vallhatnánk-mesélhetnénk egymásnak, hogy mindez felváltva, egyszer így, másszor úgy történik. Hogyan tisztul meg a szívünk a váratlan, ajándékba kapott csend pillanataiban, hogyan tekintünk azután egymásra is másként, tisztább, lényeget látóbb, a jóra nyitottabb tekintettel; illetve, amikor mindez fordítva szükséges, hogyan melegíti fel dermedt szívünket a többiek jelenléte, a szelíd, de kitartó közös imádság, hogyan felejtjük el búnkat-bánatunkat, amikor a közösség felemel.

    A 66. (latin számozás szerint 65.) zsoltár, amelyet húsvét 6. vasárnapján éneklünk, a közösségi ének és a mélyből, magányból forrásozó imádság határán mozog. Első hallásra inkább a közösség hangját halljuk meg benne, amely az egész földet akarja imára hívni: „Minden föld dicsérje az Istent, dicső nevének zsoltárt zengjetek…” A „minden föld”, vagyis „egész föld” kifejezés a zsoltár bevezetésében háromszor is elhangzik. Persze mindezt érthetjük egyetlen imádkozó ujjongó kiáltásaként, akinek akkora öröme van, hogy az egész földet be kell töltenie, csak az egész föld, minden nép és nemzet, tenger és száraz tudja elég hangosan visszhangozni.

    A folytatás még mindig a közösséget, egész pontosan Izrael tapasztalatát szólaltatja meg. A tengeren átvezető út kétféle értelmet nyerhet. Az első a kivonulás tapasztalata, amelyre ez a fogság utáni időkben keletkezett zsoltár úgy tekint vissza, mint a nép nagy, alapító, közös tapasztalatára. Az Isten „szárazfölddé tette a tengert”, vagyis, a Kivonulás könyve szerint, „egész éjjel tartó erős és forró széllel” (vö. Kiv 14,21) kiszárította azt, hogy a nép átvonulhasson rajta. A zsoltár szavai azonban nem egyértelműek, s mint minden költeményben, ebben is felragyoghat másik értelem, másik párhuzam. Izajás könyvében pl. olyan szakaszokat is olvasunk (vö. Iz 51,9-10), ahol a tenger kiszárítása nem a kivonulás, hanem a teremtés csodájához, az őstenger legyőzéséhez, a káosz hatalmának megfékezéséhez kapcsolódik. Ezt az értelmezést egyébként a zsoltárunkat megelőző, 65. zsoltár párhuzamos részei is megerősítik (vö. Zsolt 65,7-9).

    Miért dicséri az Urat az egész föld? Mert megteremtette, elrendezte, lakhatóvá tette, élhetővé és széppé, mint Éden kertjét. És mert szabadságot ajándékozott a föld lakóinak, felemelte a fogságban sínylődő népet, megismertette velük a szabadság ízét, hogy ennek hírnökei legyenek az egész földön. A zsoltár harmadik egysége (8-12. v.) ugyan visszavisz a rabság képeihez: „engedted, hogy emberek gázoljanak a fejünkön, tűzön és vízen mentünk keresztül”; de a szabadulást ismételt tapasztalatát is ünnepli: „te kivezettél minket az enyhülésre”. Majd egy fogadalom teljesítésével zárul a jeruzsálemi templomban. Igen, úgy tűnik, ez az imádság olyasvalakinek a tapasztalata, aki engedi, hogy a nép emlékezete magával ragadja, s akit ez az emlékező erő ébreszt fel, hogy ő maga is hálát adjon, most már ő vigye a fődallamot, bánat, hála és dicsőítés hangjait.

    Ahogy ezeket a zsoltárverseket olvasom, szinte hallom is hangjukat. A föld hangjait, sötét és termékeny szólamát. A tenger zúgását, a vízcseppeken átragyogó fény rezdülését, üdítő frissességet, a vízből sarjadó mindenféle életet.

    A szentmisén az Apostolok cselekedeteinek részletére felel a zsoltár. Az örömhír Jeruzsálemből eljut a szomszédos, félig rokon, félig idegen Szamariába. Fontos ez? – Az egész földre elható ige elindul. Az élet igéje utat készít magának, s már nem is hív, hanem teremt egy új világot.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Dicsőítő énekHúsvét 5. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    07
    Martos Balázs elmélkedése Dicsőítő ének Húsvét 5. vasárnapja

    Húsvét 5. vasárnapján a 33. zsoltárt imádkozzuk az első és második olvasmány között. Hosszabb dicsőítő énekről van szó, amely a teremtő és gondviselő Isten jóságát hirdeti, hol a közösséget, hol magát Istent szólongatva. A válaszos ének csupán néhány verset emel ki a költeményből – most ezekre fogunk jobban figyelni.

    Az első két vers a zsoltár kezdete: „Örvendjetek igazak az Úrban, a szentekhez dicséret illik. Dicsérjétek az Urat citerával, tízhúrú hárfán zengjetek neki.” Gyakori jelenség, hogy a zsoltáros meghívja a közösséget az Úr dicséretére. Kell valaki, aki a többieket meghívja, megmozdítja, aki a lelkesedésével, bátorságával összekovácsolja őket. Mi emberek gyakran várunk a bátorító szóra, a meghívásra, arra, hogy valaki elkezdje – aztán már könnyebb folytatni. Kéretjük magunkat, mint hangszert tanuló kisgyerek, hogy mutassa meg, amit gyakorolt. Itt „citera” meg „hárfa” kerül a kézbe, a korabeli templom eszközei, hogy a szívünk valahány húrját megpengessék, hogy a belsőnket felrázzák. A zsoltárok minden panaszuk és emberi mélységük után – vagy éppen ezeken át – az Úr dicsőítéséhez tartanak. A dicsőítés felemel, vagy megfordítva, nekünk magunknak kissé fel kell emelnünk a szívünket, le kell rázni sokféle megszokást és sötétséget, ha szeretnénk Istenhez emelkedni. Az első két vers tehát összegyűjt, és felemel: Gyertek, dicsőítsük az Urat!

    A dicsőítés megsejt valamit abból, hogy milyen maga Isten. Nemcsak hálát ad neki valamiért, amit adott, megtett vagy elhárított, hanem belenéz a szemébe, ha ez egyáltalán lehetséges; felnéz rá, a ragyogására, a jóságára, elmerül benne. Erről szól a következő vers. „Sziklaszilárd az Úr igéje, minden tettét hűség vezeti.” Isten hűséges. Azért hűséges hozzánk, mert önmagához is az. „Ha hűtlenek leszünk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg” – mondja Pál apostol (vö. 2Tim 2,12). Istenben tükröződik, ami a világban jó, vagy inkább a világ jósága tükröz valamit Isten mélységéből. Ezért „az igazlelkűséget és a törvényt szereti”; és „telve van a föld az Úr irgalmával”. A zsoltár következő versei (6-11. vers) a teremtés tágasságáról, az élet csodájáról beszélnek, amelyet választott népe, illetve a benne bizakodó szegények és kicsinyek különösen is megtapasztalnak (12-19. vers).

    Ez lesz a harmadik kiválasztott részlet témája. „Az istenfélőkre ügyel az Úr szeme, akik bíznak az ő irgalmában. Megmenti lelküket a haláltól, és táplálja őket éhínség idején.” Érdekes, hogy a zsoltárban már korábban is előfordult ez a téma, Isten gondoskodása, vigyázó szeme, amellyel népe fölött őrködik. Isten tekintete irgalmas, figyelmes, szeretetteljes. A szenteket olykor könnyes szemű, megérintett emberekként ábrázolták, nem a kutató, vizsgáztató, furkáló-szurkáló éleslátás, hanem az irgalom és együttérzés jellemezte őket. Az előző tulajdonságok közül visszatér az irgalom, mint ami táplál, és életre kelt.

    Ahogy látjuk, sokfelé ágaznak a zsoltár fohászai. Közös elemük, az a sajátos egység, amely miatt éppen a mai szentírási szakaszokra felelgetünk velük, talán az egyház, a közösség tapasztalata Isten színe előtt. Az egyház megelőz és felülmúl minket, mégis szükséges, hogy itt és most valaki egybehívja a közösséget, beindítsa a dicsőítés kórusát. Ha mindjárt képtelen is, hogy egyedül felépítse Isten országát, az egyház kovásza, kezdete, hirdetője, szikrája annak az Isten jóságára épülő nagyobb egységnek, amelybe minden ember a maga módján tud bekapcsolódni.

    Az olvasmányban diakónusokat választ az apostoli közösség. Legyen, aki a szegényekkel törődik, legyen, aki az Úr irgalmát osztogatja. A szentleckében Péter buzdít: „választott nép, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok…”, a dicsőítés közössége, az Isten sziklaszilárd igéjére épülő ház. Ez a különleges közösség, amelynek első tapasztalata a Jézussal való egység, szavának ereje, meghívásának, irgalmának emléke.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Karjára vesz az Isten…Húsvét 4. vasárnapjára

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    30
    Martos Balázs elmélkedése Karjára vesz az Isten… Húsvét 4. vasárnapjára

    Húsvét 4. vasárnapján a 23. (latin számozás szerint 22.) zsoltárt imádkozzuk az első olvasmány után. Mindannyian ismerjük: „Az Úr az én Pásztorom, nem szűkölködöm, zöldellő legelőkön adott nekem helyet, csöndes vizekhez vezetett engem…” A tudomány bizaloméneknek nevezi. Nem külső szorongatás, nem is a konkrét szabadulás feletti hála ihlette, inkább valami nagy belső béke és szeretet tapasztalata. A zsoltáros előbb környezetéhez fordul, és a költemény végén is röviden ide tér vissza, de közben Istenhez beszél a szeretet és bizalom hangján.

    Az imádkozó a védettség olyan belső perspektívájából szólal meg, amelyből a külvilág, a máskor tapasztalt veszélyek csak távoli árnynak látszanak. A sivatag szárazságát, a júdeai pusztaság váratlan szakadékjait, a „halál sötét völgyeit”, amelyekbe lezuhanhat, vagy amelyeken nehéz érzések közepette át kell kelnie, csak azért említi, hogy Isten védelmező, gondoskodó jelenlétét magasztalja. A pásztor-metafora csak bevezetés: nem az imádkozó bárány-mivoltát hangsúlyozza, inkább Isten mindenre kiterjedő figyelmét, hogy ő ismeri a pusztaságot, tudja, merre visz az út, tudja, mire van szüksége az embernek, akit vezet és oltalmaz.

    A háttér mindjárt meg is változik: „Asztalt terítettél számomra azok előtt, akik szorongatnak engem…” Isten bőkezű vendéglátó, és a megtapasztalt bőség mintegy elhallgattatja az ellenségeket. Az üldözők el akarták venni a belső nyugalmat, valójában Istent is meg akarták szégyeníteni, saját hatalmukat fitogtatva – de íme, semmire sem mentek. Az imádkozó szíve eltelik hálával, és egész életére tekint: „jóságod és irgalmasságod kísér engem életem minden napján, hogy az Úr házában lakjam időtlen időkig.” Ezekben a mondatokban már nincs metafora, a jelképeket felváltja a hit nyelvezete. A „pásztor” és „vendéglátó” nem más, mint az irgalmas Isten, akinek „háza” a templom, vagy még inkább, akinek temploma az egész teremtett világ, s benne a pap maga az ember, minden imádkozó, aki megérzi, hogy vendég ezen a földön.

    Istenbe vetett bizalmunk nem tesz vakká, nem is semmisíti meg mindazt, ami a világban sötét és veszélyes. Mégis, kapunk egy másik perspektívát, illetve kapunk egy „biztonságos helyet”, ahová újra meg újra visszatérhetünk. Érdemes megfigyelni, hogy a zsoltárkönyv szerkesztői ezt az imádságot a szenvedés mélységeiből panaszkodó, de szintén a hálaadáshoz eljutó 22. zsoltár után helyezték el, amely így kezdődött: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem…” A hívő izraelita Istenben látta a tenger megfékezőjét, a káosz hatalmának megtörőjét, ezért a „csöndes vizek” említése is utalhat arra, hogy ez a béke nem volt küzdelem nélküli. A következő, 24. zsoltár pedig az Úr bevonulásának liturgiája, himnikus szózat, amelyre kitárják a templom kapuit, hogy fogadják az Urat, illetve kifejezzék, hogy a templom az egész mindenséget jeleníti meg, s aki itt tiszta szívvel imádkozik, a mindenség Urához fordul. A színültig telt kehely a hálaadás kelyhe is, amelyet a templomban ürítenek ki (vö. Zsolt 116). Egy ilyen pazar ünnep előtt szinte szükséges is, hogy a zsoltáros megpihenjen, és Isten mellett szemlélődjön.

    A 23. zsoltár alig szerepel az Újszövetségben. A hagyomány viszonylag kései eleme, a Jelenések könyve írja egyedül, a könyvre jellemző, különös fordulattal: „a királyi széken trónoló Bárány lesz a pásztoruk, az élet vizének forrásához vezeti őket, és Isten letöröl a szemükről minden könnyet” (Jel 7,17; vö. Iz 25,8). Mégis: imádságunkat itt is magába öleli a Fiú imája. Hiszen ő élt és él a legteljesebb bizalomban az Atya jobbján; ő haladt át a halál sötét völgyén; őt kente fel Isten az öröm olajával (vö. Zsid 1,9), s igazából ő az, aki eljutott a szeretet égi asztalához, de oda minket is hív és vár.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Az élet útját mutatod nekemHúsvét 3. vasárnapjára

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    23
    Martos Balázs elmélkedése Az élet útját mutatod nekem Húsvét 3. vasárnapjára

    A zsoltárok előtt és után gyakran elmondunk egy úgynevezett antifónát, vagyis előhangot. Ez a mondat segít értelmezni a zsoltárt. Kiemel valamit belőle, máshonnan vett idézettel vezet minket az imádságban. Húsvét 3. vasárnapján a 16. (görög és latin számozásban 15.) zsoltárt énekeljük, s közben újra meg újra ezt ismételjük: „Az élet útját mutatod, Uram.”

    Ez a kiválasztott, visszatérő mondat a zsoltár végéből való. Azt ismételjük kezdettől fogva, ahová majd az imádságban meg szeretnénk érkezni. A zsoltáros bízik Istenben, mégis hosszú utat jár be. Előbb oltalmat kér, aztán oldalra pillant, a gonoszokra, istentelenekre, és kimondja, hogy semmi köze hozzájuk, még csak nem is beszél róluk. Ekkor tér vissza minden erejével Istenhez, akit örökrészének, kelyhének, sorsának nevez. Mintha fokról fokra átmelegedne, feléledne Isten közelségében, megfeledkezik nehézségeiről, tényleg elfelejt a gonoszokkal törődni, és marad számára Isten. Megnyílik az élet útja, amely egész hozzá vezet, az Isten oldalára, az Isten jobbjára. „Az élet útját mutatod nekem, örömmel töltesz el színed előtt, mindörökké…”

    Mélyen emberi imádság, a szív legmélyéből szól. Onnan, ahol ismerjük a rettegést, a szorongást, a másiknál bujkáló, segítségét váró bizalmat, és ahol tudatában vagyunk igazi lehetőségeinknek. Reményünket, mint valami pányvát, a túlsó partra vetjük, aztán egy idő után át is érünk. A szívünkben talán már ott vagyunk – ahogy a zsoltáros mondja: „még éjszaka is a jóra int engem bensőm”. De oda kell még érni, a döntéseinkben, érzéseinkben, kapcsolatainkban.

    A születő egyház Jézusban látta meg ezt a bizalmat és ezt a külső-belső utat. Már Péter apostol is erre a zsoltárra hivatkozik pünkösdi beszédében, később meg Pál használja egy mondatát Antióchiában (vö. ApCsel 2,25-28; 13,35). Jézus teste „nem látott romlást”, vagyis nem porladt el a sírban, őt nem tartották fogva a halál bilincsei, ő jutott el egész az Isten jobbjára, a dicsőség és felmagasztalás közösségébe.

    „Az élet útját mutatod nekem”, ismételjük, s közben el-elgondolkodunk, merre is visz ez az út. A zsoltárost a félelemtől az emlékezésen át vitte a bizalomhoz. Különös módon a testében is megtapasztalta a megnyugvást, sőt a szívét is eltöltötte a másikkal való összetartozás öröme. A testünk nem csak igények és szükségletek vagy feszültségek forrása, hanem lelkünk érzékeny otthona. Jézus testi feltámadását valljuk. Hisszük és ismerjük azt az utat, amelyen ő ment végig először, ebből a földi életből a szenvedésen és halálon át a feltámadásig, a beteljesedett életig. Az élet útja nem kevesebbet, mint örök életet ígér, örök örvendezést.

    És mégis, vagy éppen ezért, ennek az örökkévaló ígéretnek már ide is beragyog a fénye, ebbe a mostani életbe. Az élet útja lépésről lépésre nyílik meg, ahogy hitben és bizalomban járni tanulunk. Ebben a zsoltárban nincs szó parancsokról vagy törvényről, mint más bibliai szövegekben, ahol Isten törvényét megtartva járható az élet útja, vagy ahol széles út helyett a szűk ösvény visz az életre. Itt éppen az a különlegesség, hogy az élet, az örökrész, a bátran felemelt és fenékig ürített kehely mind közvetlenül Istentől van. Talán erre is a jó szenvedés: hogy a külső fogódzók és a bevezető tanulmányok helyett végre a lényegre nyissa szemünket, a kapcsolatra, azokra az értékekre, amelyekben igazán osztozni akarunk.

    Ezen a vasárnapon többféle útról hallunk még. Az emmauszi tanítványokat Jézus kíséri el, a szentleckében pedig Péter int istenfélelemre „földi zarándoklásunk idején”. Nem tudom, meddig tart ez az út, csak azt, hogy hova. S hogy újra meg újra „befelé” is visz, hogy idekint legyen erőm lépni…

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Martos Balázs elmélkedése Válaszoltál!HÚSVÉTVASÁRNAP

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    12
    Martos Balázs elmélkedése Válaszoltál! HÚSVÉTVASÁRNAP

    Az őskeresztény közösség az Ószövetségben találta meg azokat a szavakat, amelyekkel ki tudta fejezni hitét.

    Az első keresztények megemlékeztek Jézus szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról. Megjelent előttük, amit láttak vagy egymástól megtudtak: Jézus tanítása, lénye, szenvedése, majd a Feltámadott megfoghatatlan, mégis valóságos jelenléte. Megjelent, beléjük vésődött, s hogy megmagyarázhassák saját maguknak és másoknak, elmondhassák kortársaiknak és utódaiknak, szavakat kellett találniuk. A szenvedéstörténetben leginkább a Zsoltárok könyvéből, a szenvedő igazak imádságaiból merítettek.

    Nehéz szavakat találni, amikor szenvedő emberrel találkozunk. Ha komolyan vesszük a pillanatot, megérezzük a terhet, amely reá nehezedik. Ilyankor az osztozás jele lehet a csendes jelenlét is. Különös, hogy a zsoltárok imádsága a századok folyamán egyszerre vált idézetek forrásává, s ugyanakkor az elcsendesedés helyévé. Mert lehetetlen a zsoltárok minden szavát külön végiggondolni. Nem is erre valók. Aki belemerül a zsoltárok imádkozásába, mintegy hagyja, hogy a képek sokasága folyamként magával ragadja, s csak az érintse meg, amire most leginkább szüksége van. A többi – beszédes csend.

    A 22. zsoltár egy szenvedő panasza, majd meg hálaadása. Szenvedésében végtelenül elhagyatott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” – kezdi imádságát. Mint máskor, itt is tanúi vagyunk Isten korábbi nagy tetteinek: „Benned bíztak atyáink, bíztak, és te őket megmentetted.” Az imádkozó mindebből bizalmat merít, de a mélyben annál fájdalmasabb, hogy neki most miért nem segít az Isten. Aztán a veszedelmet írja le. Övéi fenyegető vadállatokként támadják, vádolják, megvetik. „Én azonban féreg vagyok, nem ember, emberek gyalázata, a nép utálata.” A bizalom egy ideig viaskodik a legmélyebb fájdalommal. „Te vagy reménységem anyám méhétől fogva, te vagy az én Istenem. Ne légy tőlem távol, mert itt a nyomorúság, és nincs, aki segítsen.” Aztán úgy tűnik, a halál diadalmaskodik: „Ajkam, mint a cserép, kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél.” „Átlyuggatták kezemet, lábamat, megszámlálhattam minden csontomat. Néznek rám, bámulnak engem, elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetnek.”

    A zsoltár héber változatának 22. versében egyetlen szó jelzi a fordulatot, Isten beavatkozását: „Válaszoltál.” A halál árnyékáról már képtelenség beszélni. A sóhajt el is söpri Isten szabadító erejének és a testvéri közösség tapasztalatának öröme. Az imádkozó eddig megdöbbentő személyességgel tárta fel panaszát, most viszont az egész népet, sőt az idegen nemzeteket is tanúul hívja, hogy örömében osztozzanak. Fogadalmat tett Isten dicsőítésére, lakomáján a szegények is jóllakhatnak: „Szívük élni fog mindörökre.”

    A 22. zsoltárt olvasva az első keresztények mélyebben megértették mindazt, ami Jézussal történt. A zsoltár képes beszédében az emberek gonoszságát vadállatok támadása fejezi ki, a szenvedő ember tapasztalatát az elhagyatottság, Isten távolsága, az élet és halál harcát meg a „halál pora” és a szívbéli ujjongás íze. Mindez arra emlékeztette őket, hogy Jézus végigjárta a szenvedő ember útját, s éppen ezért vezetheti a megszabadítottak és üdvözültek ujjongó győzelmi menetét is. Jézus Krisztusnak ez a minden emberrel való legteljesebb azonosulása olyan valóság, amely tényekre támaszkodik, ugyanakkor minden tényt meghalad. Az egész életnek értelmet ad, és pillanatról pillanatra másként tapasztalható. Egy-egy olyan momentum, mint az Istenhez kiáltó magány vagy a ruha, amelyre sorsot vetettek, de ugyanígy a testvérekkel együtt elköltött lakoma is, mint fénylő csillag, mint a hit egy-egy fogódzója, elmondja a tapasztalatot, hogy Krisztusban minden megújult.

    „Üljük hát e lakomát a tisztaság és igazság kovásztalan kenyerével” – szólít húsvétkor Pál apostol (vö. 1Kor 5,8). A mi Urunk Jézus, velünk van magányunkban, de még inkább ujjong szabadulásunkban.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."