Kühár Flóris OSB napi breviárium

Az Egyház a szentmise átváltoztató szavait a három evangéliumban és Szent Pálnál található elbeszélé­sekből állította össze. A kenyér konszekrációjában most csak ez van: ez az én testem, a kehely konszekrációjában azonban azt is mondja a pap: mely értetek és sokakért kiontatik. Mivel a szentségi szavak azt létesítik, amit ki­fejeznek, mint ahogy az utolsó vacsorán is azt fejezték ki, azért természetes, hogy a szentmisében. Krisztusnak ér­tünk átadatott, azaz feláldoztatott teste és értünk kiontott vére van jelen, ugyanaz a szent test, mely a kereszten fel­áldoztatott, ugyanaz a szent vér, mely ott kiontatott. Az Üdvözítő úgy parancsolta: Ezt cselekedjétek az én emlé­kezetemre. Tehát természetes, hogy az apostolok és utó­daik ezt cselekszik, ugyanazt, mint Krisztus. A szentmi­sében: opus nostrae redemptionis exercetur, a mi megvál­tásunk műve folytatódik, pontosabban: műveltetik, gyako­roltatik. Ha az átváltoztatás szavait egészükben, a jelzős mellékmondattal együtt fogjuk fel, úgy, ahogy az Üdvözí­tő és az ő papjai mondják, akkor nyilvánvaló lesz előttünk ez. Hisz Krisztus teste a szentmisében is az a test, mely ér­tünk adatik; az ő vére az a vér, mely értünk ontatik.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Szentáldozásunk, szentmise-hallgatásunk, szentség­látogatásunk mindennap közelebb visz bennünket célunkhoz: hogy az Isten dicsőségében megtaláljuk üd­vösségünket. A világmindenségnél jobban dicséri az Is­tent egyetlen szentostya - az átváltoztatás után! Ha az Eucharisztia előtt térdelek, úgy tekintek rá, mint az istenmagasztalás, dicsőítés szerzőjére, vezérére, meste­rére. Amikor a Glóriát énekelem, arra a Glóriára gondo­lok, mely az Űr szívéből szól az égre - az Oltáriszentség-ből. Az áldozati énekben odaállok én is az égi karba az an­gyalok és szentek karába - és arra vigyázok, hogy egybe­csengjen énekükkel, melynek vezető szólamát, egész dal­lamát Krisztus adja, az enyém is. Nemcsak szóval, hang­gal, de egész valómmal óhajtom dicsérni az Istent az Úr Jézus által. Úgy magasztalni, hogy az ő szentsége bennem is ragyogjon, az ö dicsősége - engem is megtöltsön.
Milyen hálás vagyok azért, hogy az én hangom - ál­talam eljut az égbe, az én könyörgésem által meghallga­tást talál.
Nélküle - imádságom is csak sírás volna, mint a fészké­ből kivetett madáré, mikor anyja nem talál reá.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

A keresztény ember élete állandó tavaszban kell, hogy álljon. A tavaszi nap életre kelti a földet, pá­zsitot von kopár mezőkre. Megindítja az élet nedveit a fákban, rügyeket fakaszt a kéregből. Színt, virágot, illatot áraszt, növést, erősödést ád.
A kegyelemnek ugyanez a munkája. A mi lelkünkben és általa az egész világban életet fakaszt. Megújítja a föld színét ép úgy, mint a szellem világát. Gazdagságát csak ak­kor érezzük igazán, hogyha azokban való működését lát­juk, akik nemhogy gátat vetnek eléje, hanem közremun-kálásukkal erősítik: az Egyház szentjeiben.
Mily csodálatos a kegyelem műve Szent Pálban, Szent Ágostonban, mennyi lelki szépséget fakaszt Szent Ágnes­ben, Cecíliában, mily hősies erőt ád a vértanuknak, mily bölcsességre nyitja meg az Egyház tanítóit! Virágos kert­té válik a szentek lelke; az igazak sarjadnak, mint a fa víz­partok mentén és az ég felé törnek, mint a pálmák.
Cselekedj te is hasonlóan, mint a szentek, ugyanazt a Krisztust öltötted magadra, aki benned is megmutatja az ő kegyelmének gazdagságát és boldogságát.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

A szeretet pedig szétáradó érzelem, olyan, mint a napfény és olyan, mint a meleg. Már most — mit ér az a meleg, melyet — ha még oly szabadon rakott nagy tűz is áraszt; amíg ég, a mellünket, arcunkat melegíti, de a hátunk már meg is fagyhat miatta; aztán elalszik - és szét­szóródik.
A Naptól is megfagyhatna a világ, ha a nap önmagá­ban, folyton nem égne, ha nem volna örök központja.
A zárda voltaképpen egy zárt tűzhely, melyben mele­gedni kell az istenszeretet tüzétől, ezért van a sok szabály, előírás, hogy az a meleg megmaradjon és állandó legyen - mint a zárt tűzhely melege, az „örökégő"-é, nem mint a pásztortűzé. Ennek pedig először benn kell mindent föl­melegítenie, kell, hogy a zárdában belül legyen sok és me­leg szeretet - állandó vendégük, lakótársuk, az Úr Jézus iránt és benne önmaguk iránt. Csak akkor tudják hivatá­sukat majd Isten segítségével kifelé gyakorolni, ha belül már egészen átizzította lelküket az Úr szeretete. A szeretet egyébként is olyan, mint a fény és a meleg. Mindig azt su­gározza vissza, amit kap. Honnan veszik ezt a fényt, ezt a meleget? — Az Úr égő szívéből.

(A levelezésekből)

A bérmálás kiszolgáltatásában három mozzanat van, mely a krizmával (45) való megkenés szertartásában egyesül: a kézrátétel, a krizmával való kenés, a kereszttel való megjelölés.
Az Üdvözítő a kézrátétel jelét maga is többször hasz­nálta. Ezzel a jellel gyógyított betegeket, ezzel áldotta meg a hozzája vezetett kisdedeket. Miután megígérte tanítvá­nyainak a Szentlelket, mennybemenetelekor „kezeit fel­emelve megáldotta őket". A mennybe szállt Üdvözítőt a földdel, az ő Egyházával - ezek az áldásra emelt karok kapcsolják össze. Helyetteseiként az apostolokat hagy­ta a földön. Az apostolok, miután pünkösd napján vet­ték a Szentlelket, és az egybeseregletteket megkeresztel­ték — a Szentlelket a megkeresztelt hívekkel kezüknek rá­juk való tevésével közölték, amiről az Apostolok Cseleke­detei tanúskodnak. A kézrátétellel Krisztus teljesen bir­tokába veszi az embernek lelkét, a maga szolgálatára fog­lalja le. Ez volt a bérmálás szentségének az apostolok ál­tal való kiszolgáltatása... Az Egyház továbbadja ezt az ál­dást. És hogy igazán hatékony áldás legyen, ezzel a jellei közli a legjobb vigasztalót, a lélek édes vendégét, felüdítő­jét, a Szentlelket.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

45. Krizma — Olívaolaj és balzsam megszentelt keveréke. A nagycsütörtöki mise alatt a püspök szenteli meg, s így lesz a bérmálás anyaga. Krizmát használnak azok­hoz a szertartásokhoz, amelyeket a püspöknek kell végeznie.

Elmúlt egy század, mely a zsoltárok, templomi éne­kek helyett a munka szent dalát akarta énekelni, de a munka rabszolgaságba ejtette és már kurjongatni se tud gépei mellett.
A dómtornyok és gyárkémények jelzik a középkori és a mai ember értékvilágának gyökeres különbségét. Mind a kettőben meglátszik az ember értékvilágának felfelé tö­rése. De a kémény a mai kultúrának csak kormos füstjét eregeti a magasba; magukból a kultúrértékekből semmi sem kerül az áldozat oltárára. A mai ember kultúrája e vi­lágon marad.
A dómokban minden érték a magasba vágyott; az anya­gi kultúra és a művészet szimbóluma volt annak az érték­piramisnak, melynek csúcsáról az isteni életnek, az égből jövő kegyelemnek erezete járta át az emberi értékvilágnak, az erkölcsnek, tudásnak vallásnak hatalmas organizmusát. Mi az alapja a mai és a középkori kultúra ezen szembe­szökő különbségének? Nyilván nem lehet ez oka - maga a munka, hiszen munka kell minden idők kultúrértékei-nek kitermeléséhez; a dómokat éppúgy a munka építette, mint a gyárkéményeket. Az imádságnak az élet ritmusá­ban való jelentősege lett más a két világ között.

(AZ IMÁDSÁG ÉRTÉKELÉSE...)

A szentségekben mindig a titkok jelenlétét, az Isten érintését kell hinnünk, ezért úgy kell állnunk előt­tük, azzal a tisztelettel, mellyel Mózes állt a csipkebokor előtt. Le kell vetnünk előttük a hétköznapi lelket, a meg­szokottságot, a gépiességet.
Az Isten kezdetben teremtette a világot, elrendezte az elemeket, fölékesítette a földet növényekkel, betöltötte a levegőt, tengert és földet állatokkal, és az egész természet koronájaként megalkotta az embert. Az Alkotó örömé­vel gyúrta azt az anyagot, melyből Ádám testét alakítot­ta. Tanulságos az a kép a Sixtina-kápolna mennyezetén, melyen Michelangelo Ádám teremtését állítja elénk. A te­remtés koronája, akinek testét az Isten művészete formál­ta arányossá, szervezetét célszerűvé, megjelenését széppé: ott fekszik a teremtő Isten előtt. Az Isten utoljára érint fe­léje, a teremtés művét most fejezi be. A holt anyagba az Isten ujjának érintésére átszáll a lélek, vele az élet. Erre megmozdul Ádám feje, szeme megnyílik csodálkozó, há­lás pillantásra. A teremtmény öntudatra ébredése ez. Első szava, érezzük, hogy ez szól megnyílt szeméből: Te alkot­tál, a tied vagyok.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Sok vihart látott már Szent Péter hajója, de olyan­ban még alig volt része, mint amilyen fenyegette, mikor VII. Pius (44) trónra lépett. A felvilágosultság, az em­beri szellemnek ez a magabízó elszakadása Istentől, a pá­rizsi Notre Dame~ban az Ész istennőjeként egy utcalányt emelt oltárra.
A hitetlenség az istengyűlöletig fajult és tombolt a hí­vők vérében. Robespierre hiába iktatta megint törvénybe az Isten létét, a forradalom elszabadult szellemét nem ál­líthatta meg, a guillotine tovább vágta a papok, apácák, szerzetesek nyakát. Azok a papok, akik hívek maradtak az Egyházhoz, bujdostak, vagy kivándoroltak, a forradal­mi alkotmányra felesküdött papok pedig nem kellettek a népnek. Úgy látszott, hogy az Egyház Franciaországban teljesen összeomlott és a forradalmi seregek a század utol­só évtizedében mindenfelé elvitték a forradalom rombo­ló szellemét. Napóleon szédületes győzelmei egymás után ropogtatták a régi Európa hatalmai és évszázados trónok kerültek egy-egy győzelem után a lomtárba. A régi kirá­lyok, hercegek ott tolongtak Napóleon előszobája előtt és boldogok voltak, ha lakájainak kegyeihez hozzáférkőztek.

(A TIZENKÉT PlUS)

44. VII. Pius - (1742. augusztus 14. - 1823. augusztus 20.) a 251. pápa, 1800-ban történt megválasztásá­tól, haláláig. 1809-ben Napoleon elhurcoltatta a Va­tikánból és oda csak 1814-ben térhetett vissza, ö ál­lította vissza a jezsuita rendet.

A házasság szentsége — eszköze az isteni Gondvise­lés természetfölötti útjainak! Azáltal, hogy a há­zastársakat összeköti, hogy különböző érzésvilágú, lelkü­letű embereket összeforraszt, nemcsak az a célja, hogy a szíveket, az érzelmeket - tegye eggyé, hanem az is, hogy az egyik fél által a természetfölötti életet is átadja a má­siknak, íme a keresztény hitves feladata, isteni elhívatá-sa a mai világban! Akár férfi, akár nő, szentelje meg a há­zastársát, vigye közelebb Krisztushoz az Egyházhoz, segít­se a bűnbánatban, segítse az Úr testéhez való járulásában! De nemcsak a házastárs megszentelését célozza a házas­sági kegyelem, hanem a házasság gyümölcsének, a gyer­meknek megszentelését is... azokban, akik épen tartják, őrzik, hívő életükkel együtt működnek vele: hozzájárul a gyermekek megszenteléséhez. Ezáltal is beletartozik a há­zasság a praedestinatio (43) rendjébe. Bámulatos, mily mély­ségek rejlenek néha a szentarás egy-egy gondolatában. A hívő szülő gyermekei szentek lesznek, mondja Szent Pál. És a szentek élete nem ennek az igazságnak az illusztrá­ciója? Nem látni-e néha - egész családfákat, melyeknek ágai - szentek, mert a törzs is szent!

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

43. Preadestinatio - Előre elrendeltetés (predesztiná­ció). Az egyik legmélyebb és legnehezebb kérdése a keresztény teológiának. Megkülönböztetjük a pre­desztinációt a kettős predesztinációtól. Az előbbi a megigazulásra, az örök üdvösség elérésére irányul, míg az utóbbi a megátaíkodottságban való megma­radásra, az örök elkárhozásra is érvényes.

Az Isten sokszoros irgalmának, de egyúttal nagy bölcsességének műve az, hogy gondoskodott a bűnbánókról a keresztség után is. Miként Isten első te­remtménye, Ádám, bár az Isten felöltöztette az eredeti ár­tatlanság ruhájába és rája adta a megszentelő kegyelmet, mégis elesett, éppúgy a megkeresztelt, a bérmálással meg­erősített ember is eleshetik; a kegyelem a szabad akaratot nem szünteti meg.
Az ember esendő lény, aki törékeny edényben hor­dozza Isten adományait. Az Úr, aki alkotta, tudja, mily anyagból van alkotva. A teremtő Isten bölcsessége nyi­latkozik meg abban, hogy irgalmával nem hagyja el a ke­resztség után sem az embert, hanem készen tartja számá­ra - a bűnbánat szentségét.
A Szentírás az Egyházat Noé bárkájához hasonlítja, mert az Egyház a keresztség szentségével éppúgy kimen­ti a nagy vízözönből, a nagy pusztulásból az emberiséget, mint ahogy azok megmenekültek, akik a bárkában vol­tak. Az emberiség Ádámmal az élén - hajótörést szenve­dett. .. Az isteni irgalom azonban gondoskodik újabb ha­jótörés veszedelmére is — második mentődeszkáról.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Az égből leszállott a Magasságbelinek Fia és a Szent­lélek erejével megtestesült a Szűz méhében. A rég várt Megváltó a földre szállt és a Szent Szüzet választot­ta édesanyjául.
Ez volt a gyümölcsoltó tavasz. Emlékét hitdeti minden­nap háromszor a hegyek, völgyek, rónák fölött csengő ha­rangszó, melyre kalaplevéve köszönti az ember Megváltó­jának, Istenének anyját, az angyal köszöntésével és imád­ságába foglalja azokat a szavakat, melyek kimondásától függött az Ige, a második isteni személy megtestesülése.
„Az angyali üdvözlet által adja tudtunkra Isten - úgy­mond Szent Jeromos - mily szép és nagyságos a minden­kor szűz Boldogasszony. Azt mondja az angyal: Üdvöz­légy malaszttal teljes, az Űr van teveled. Úgy illet, hogy az Isten a kegyelmek teljes bőségével gazdagítsa azt, aki a mennyek dicsőségét, a földnek Urat adott, általa száll béke a földre, hit a világba; általa veszett a bűn, nyert ren­det az élet, szabályt az erkölcs. Valóban malaszttal teljes, mert mások részenként kapták, de Máriáta a kegyelem özöne egyszerre szállt rá, betöltötte mindaz a kegyelem, ami Krisztusban van - bár másként, mint Krisztus."

(Szűz Mária élete)

Az ősegyház atyáinak hitét akarjuk föleleveníteni, hogy a szentségeket sohse nézzük üres szertartás­nak, puszta tárgynak, cselekménynek, hanem az isteni je­lenlét tudatának lenyűgöző és fölemelő áhítatába emel­kedjünk. A kert, pompázó virágainak szirmát a nap fény­sugarai festik, a levélnek zöldjét ugyancsak a napfény csa­logatja ki. Sötét odúban nem zöldellnek a növények. A virágszirom hálával fordul a nap felé, neki nyílik hajnal­ban és búcsúztában összecsukódik. A Nap a maga áldott világosságával és melegével, tehát erejével dédelgeti a ter­mészetet, egészen közel van hozzá, simogatja, csókolgat­ja - állaga szerint mégis messze van...
A háromszemélyű egy Isten, az Igazság Napja bár át­hatolhatatlan fényben lakozik, még sincsen távol a föld­től; betölti jelenlétével az egész világot és a világ neki még­sem tartó edénye. Az Isten végtelen, tehát mindenütt je­len van. Ezzel a végtelenségével jelen van ott, ahol a szent­ségeket kiszolgáltatják, és ott is, ahol nem szolgáltatják ki. Jelen van a megigazult emberben és jelen van a bűnösben. Ez a különbség a Nap jelenléte és az Isten végtelenségé­nek jelenléte közt.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)