Kühár Flóris OSB napi breviárium

Az eredeti bűn az Ádámtól való testi leszármazás ré­vén száll át nemzedékről-nemzedékre; az eredeti bűn a testi leszármazást kíséri a férfiú által való nemzés út­ján. Ezért volt mert Krisztus emberi természete az erede­ti bűntől, nem a „férfiú akarata" által született. Ezért kellett a Boldogságos Szüzet, aki a természet rendje sze­rint fogantatott, természetfölötti módon megóvnia az Is­tennek attól, hogy az eredeti bűn fogantatására át ne szár­mazzék. Az eredeti bűn tehát a testet kíséri és azt a testet va­lóban a „bűnnek testévé" teszi. Ennek eredményeként hordja az emberi test magában a szenvedést és a halált. A bűnnek zsoldja a halál.
Az eredeti bűn testi-lelki romlásba vitte az emberisé­get: az ember elvesztette az eredeti épséget és igazságossá­got, mely az Isten paradicsomi adománya volt, melyben a helyes rend uralkodott Isten és ember, lélek és test vi­szonyában. A helyes rend az, hogy az alsóbb szolgál a fel­sőbbnek. Tehát az ember szolgál, engedelmeskedik Isten­nek, az emberben pedig az akarat követi az ész parancsát, a test pedig az értelmes akaratnak fogad szót.

(AZ IMÁDSÁG ÉRTÉKELÉSE...)

Azt mondják, hogy a történelem szekerét nem lehet visszafordítani. A múlt végérvényesen eltűnik az idő sodrában. Az imádkozó ember a múlté, meghalt már, nem lehet halottaiból feltámasztani. Frázisokkal nehéz vi­tába szállni. Ellenük tények beszéljenek. Amerika, az evi­lági, egocentrikus irány hazája, mely az üzleti haszon mér­tékét veti minden értékre, éppen a pragmatizmus bölcse­letével talált rá az imádság értékére. W. James a vallásos zsenik lélektanának elemzésével mutatott rá a vallásban, az imádságban rejlő életértékekre, melyek az emberi ön­tudat felfokozását, az erkölcsi és tevékeny energiák gyara­pítását szolgálják.
Azok, akik transzcendens értékvilágról tudni sem akar­nak, kénytelenek az imádságból fakadó életértékeket ész­revenni.
A világból a rosszat, a betegséget, halált csak a vallásos gondolkodás erős önszuggesztiója űzi ki; az egocentrikus ember is visszatér az imádsághoz. A pragmatizmus itt csak a régi közmondást igazolja: aki nem tud imádkozni, men­jen a tengerre. A mai világkatasztrófa éppúgy megtanít­hatja az embert imádkozni, mint egy tengeri vihar.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Azért nézek én valahogy idegenül ezekre az ásatá­sokra. Nem mintha nem szeretném azt a sok ér­tékes művészi és tudományos kincset, mely így előkerül. Nem is azért, mintha félnék azoktól a márványszobrok­tól, melyek előtt valaha tömjének égtek. Ezek az istenek már régen halottak. Hát mi az, ami mégis aggaszt? .Attól félek, megbolygatják a legmélyebb réteget is. Azt, amely­ben az ősi római farkas pihen. Az ősöket szoptató farkas. Mert van igazság ebben az ősi totem-szimbolumban. Nem látod-e a római impérium legelső kibontakozásában és fejlődésében: a ragadozó farkas útjait és mohóságát? Azt, amely, ha kell, nőket rabol, ha kell, rabszolgákat? Város­okat foglal, majd országokat? Népeket igáz le és világokat? Az a farkas-anya a maga tejét adta Romulusnak és Rémus-nak. Vérré vált utódaiban a farkas-tej. E reneszánsz Machiavellije sacro egoismo-nak¹⁹ neve­zi a farkas-étvágyat, a farkas ragadozó természetét. A vi­lági impérium ősrómai formája, az univerzális monarchia - nem ebből az ösztönből nőtte-e ki? A túlfűtött naciona­lizmus mindenütt rejteget valamit a farkas-ösztönökből.

(A TIHANYI ÉCHÓVAL)

19. Sacro egoismo - szent önzés, szent önérdek. Jellem­zően a nacionalizmussal Összefüggésben használatos, a negatív értelemben vett nacionalizmus „felmentő" okaként, indokaként.

Volt idő, amikor a tihanyi visszhang elnémult, mert leégett a templom, amelynek falába a visszhang nimfája rejtőzködött. Aztán megint megkapta otthonát. Lécs Ágoston apát a XVIII. század derekán eltakarítot­ta a romokat, megmentette az ősi templom kriptáját és nagyjában a régi templom méreteit követve, azokat a tor­nyok felé kibővítve felépítette barokk stílusban a monos­tor új templomát. Ahogy a középkori magyar építészet a román stílusban talált önmagára, úgy a barokk lett a meg­újult ország építési formája. A gótika a középkorban ná­lunk ritkán jutott el a néphez, a falvakba. A magyar falu templomformájának jellegzetes alakja a román és a ba­rokk templom. Mind a kettő rokon: a latin szellem a szü­lőanyja. A latin szellem, mely évszázadokon át a katoliciz­musban, majd a humanizmusban volt éltetője a magyar kultúrának.
A tihanyi templom ékes faragású oltárait, szószékét, kórusmellvédjét, orgonáját érdemes összevetni - az alapí­tólevéllel. Ezt egy püspök írta, azokat egy laikus testvér fa­ragta. Mind a ketten tehetségük javát akarták adni, de ha a részleteket nézzük, valami fancsali vonást látunk rajtuk.

(RÓMAI ROMOK - RÓMA SZELLEMEI)

A házasság nemcsak a természetfölötti rend miszté­riumai, titkai közé tartozik, hanem a természetes rend titkait is őrzi. Hisz a természetes élet a házasságból ered. Az emberi nem, az emberi társadalom belőle szár­mazik; abból a társadalmi sejtből, mely az élettel együtt az emberi műveltség elemeit is átadja az utódoknak.
A házasság - éppen mert a természet titkait is magába rejti - az összes szentségek közt legtöbbet tartalmaz a ter­mészetből...
A természetes leszármazás útján az Isten teremtményei, az ő szolgái, az ő birtoka leszünk.
Amikor nagyszombaton a pap megszenteli a keresztvi­zet, így imádkozik: „Tekints Uram Egyházad színére, so­kasítsd meg benne az újjászületett nemzedéket, hisz te örvendezteted meg a túláradó kegyelmed áramával a te or­szágodat és megnyitod a keresztkutat, hogy az egész föld­kerekségen új életre keltse a nemzeteket."
A megváltás rendje úgy kívánta, hogy a földi házasság, mely az ember teremtésétől kezdve az Isten igazságosságá­nak, irgalmának volt eszköze, a megváltott, megszentelt emberiségben: a kegyelemnek csatornájává váljon.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Békességben minden sarjad, fejlődik; a szeíld életnek éppúgy kell a béke, mint a természetnek, a csen­des, nyugodt idő.
Viharok vannak pusztítók és tisztítók. Az élet zavarai is kettős hatásúak. Nem árt néha nagyobb megpróbálta­táson átmenni, főleg nekünk nem árt, kiknek az Úr meg­ígérte, hogy nem enged ránk nagyobb megpróbáltatást, mint amit elbírunk. Ő ismeri a mi gyöngeségünket és erőtlenségünket, ő pótolja saját erejével. Azért - csak bizalommal tovább.
A jó Isten azt akarja, hogy mindig egészen komolyan vegyük az ő szavait és az ő ígéretét. A szerzetesek számá­ra pedig a legnagyobb ígéretet adta: akik mindent elhagy­nak - százannyit kapnak e világon és az örök életet. Mi­nél tökéletesebben hagy el a szerzetes mindent e világon, minél elhagyatottabb, árvább lesz e földön, minél keve­sebbet vár szüleitől, rokonaitól, mentől jobban igyekszik megtartani a szegénységet, tisztaságot, engedelmességet, annál jobban megmutatja az Úr, hogy ő igazán ura ígére­teinek és atyja gyermekeinek, akinek a segítsége akkor van legközelebb, mikor legkevésbé várjuk.

(A levelezésekből)

A szentáldozás latin neve: egység, közösség, communio. Mert a szentáldozás a legszorosabb egységet teremti meg: egyesít minket Krisztussal, az Ő éle­tével. Krisztus miatt, Krisztus által élünk és vele egyesü­lünk. Az Ő élete pedig az, hogy az Atyától és az Atyáért él. Mi belőle és vele élünk - az Atyáért.
Az Oltáriszentség nemcsak Krisztussal való egységün­ket jelenti és valósítja meg, hanem Krisztus titokzatos tes­tének tagjaival való közösségünket is. Az Egyháznak az egység alapvető ismertető jegye. Ez az egység pedig az Eucharisztiából ered. Az egész Egyháznak ugyanaz az áldo­zata, ugyanaz benne a szentségi Krisztus, aki a szentáldo­zással a híveket összeforrasztja: egy testté. Ennek a testnek az összetartója, éltetője, egységadója: a szentségi Jézus, aki a kenyér és bor színe alatt él és uralkodik mindörökké.
Az igazi egységet az egész világban: az Oltáriszentség jelenti. Ez nem puszta jel, mert benne ott él és működik a világegyetem összetartója, a szívek központja, a lelkek útja, napja: Krisztus. És itt imádkozik most is: ut unum sint: hogy egyek legyenek - az Ő összes hívei, az egész em­beriség.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Az Egyház a Rituáléban, a Szertartáskönyvében gyűjtötte össze azokat az imádságokat, melyekkel a jó halálra akarja előkészíteni a híveket. Kérnünk kell az Isten szentjeit- köztük ép Szent Benedeket- a jó keresz­tény halál kegyelméért.
Lélekben álljunk útra készen az utolsó útra és mond­juk el önmagunkért ezeket az imádságokat. De ha tehet­jük, látogassuk a betegeket is és imádkozzuk el értük az Egyház könyörgéseit. Mily csodálatos fények sugároznak belőlük, mélységes hit, aggódó gondoskodás, szorgos vé­delem, féltő bizakodás.
A másvilági út előtt így könyörög például az Egyház: „Indulj utadra keresztény lélek ebből a világból a min­denható Atyaistennek nevében, ki téged teremtett; az élő Isten Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, ki érted szenve­dett, a Szentlélek Isten nevében, ki reád szállott; a dicső­séges Boldogságos Szűz Máriának, az Isten anyjának ne­vében, az angyalok, főangyalok... a szent apostolok, az evangélisták... az Isten minden szentjeinek nevében: le­gyen ma békességedben szállásod és a Szent Sionban la­kásod. A mi Urunk Jézus Krisztus által." Ajánljuk magunkát is az Isten irgalmába.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

18. Szent Sión - Jeruzsálem délkeleti dombja. A próféták írásaiban és az énekekben számos alkalommal előfor­dul, de természetesen nem egészen eredeti értelmé­ben, hanem a Templom-hegyre és Isten lakóhelyé­re való utalással. A Krisztus utáni időkben a délkele­ti domb pusztasággá vált, viszont a nyugati dombon Heródes palotája fennmaradt. Ekkor már a délnyu­gati dombot nevezték Sionnak, ahol megbízható ha­gyomány szerint az őskereresztény egyház központ­ja volt (cenaculum). A 350 körül épült pompás ba­zilikának Sancta Sión lett a neve - mely nem azonos Dávid király templomával.

A racionalizmus letörölte Jézus arcának isteni voná­sait, nem látta meg szemében a Megváltó irgalmát. Amíg az „ész" lett a hit helyett irányítója, még érzett némi tiszteletet iránta, talált bölcshöz, mondjuk Szokratészhez, Platóhoz méltó gondolatokat a hegyi beszédben, de ami­kor az ész helyett ösztöneire hallgatott, káromlássá vált ér­zésvilága, melyet jézussal szemben táplált...
Amikor a „militia Christi" már nemcsak a lélek har­cát jelenti a test, világ, gonosz lélek ellen, hanem a keresz­tes lovagok hősi küzdelmét a Szentföldet tipró pogányok, a kereszténységet támadó szaracénok ellen: a dicsőség Ki­rályának már-már merevvé váló arcvonásaiba megint élet száll... Az "ismeretlen Jézus" arcát akarta Merezskovszij félhitű lelkével feltárni, hiedelmek alapján akar Krisztus lelkéhez hozzáférni. Hiábavaló igyekvés. Az ismeretlen Jézus az Eucharisztiában él. Aki lelkébe akar látni, hull­jon térdre előtte és várja meg, míg saját lelkének vásznán a „vera ikon", Krisztus igazi képe megjelenik, mint Vero­nika kendőjén. Ezen a képen ketten dolgoznak: a Krisztust követő lé­lek és a magát velünk közlő Jézus.

(Krisztus képe tegnap és ma)

14. „militia Chrísti" - (lat. 'Krisztus katonái, serege'): szoros értelemben a Krisztusért és maz egyházért harcolók serege (lovagok, klerikusok, szerzetesek); tág értelemben a küzdő Egyház minden tagja.

15. Merezskovszkij, Dimitrij Szergejovics - (1866, Szentpétervár - 1941, Párizs): orosz ortodox vallásos gondolkodó, író, költő, az orosz szimbolizmus világhírű képviselője.

16. Eucharísztia - Eucharisztia (a gör. eu és kharisz sza­vakból): hálaadás. Tág értelemben a Szentmise, szo­ros értelemben az Oltáriszentség. Az Oltáriszentség az Eucharisztia neve amiatt, hogy az oltáron jelenik meg, és az oltáron lévő tabernákulumban őrizzük. A II. Vatikáni. Zsinatig (1962-65) a magyar nyelv csak ezt a nevet használta. A nép ősi nyelve az Oltáriszent­ség szót őrzi inkább.

17. Veronika kendője - szoros értelemben az az ereklye, amellyel Veronika megtörölte Jézus arcát a kereszt­úton. Tágabb értelemben minden olyan textília, me­lyen Jézus arcának lenyomata látható.

Láttál-e már magas hegyről egy várost? A szemed el­csodálkozik azon, hogy felülről tiszta időben sem látod a házakat, tornyokat, kéményeket. Alulról, ha né­zed, észre sem veszed, hogy közted és az ég közt táboroz a város minden piszkos gőze, gáza, füstje és korma. De ha felülről nézel lefelé, akkor ez a sötét piszkos réteg eltakarja a várost, a mezőt szemed elől. És ebben a légkörben élnek az emberek, élsz te magad is; itt csiripelnek a verebek, a bokrokban énekelnek a rigók; fönnt, a piszkos levegőben, röpködnek a madarak. Csak a sasok - járnak fönnt, az egészen tiszta légben. A sasoknak sötét az a levegő, mely­ben a kisebb madarak élnek — és a saslelkeknek éjszaka az, amit a földön kúszó lelkek világosságnak éreznek.
Aki ily légkörből fel akar jutni a tiszta magasokig, aki a sziklák ormán akar megpihenni és élvezni a napot és messze kinézni az Isten alkotására, a nagy természetre, an­nak át kell jutnia azon a sötét régión, mely a föld és a ma­gasság közt elterül... Aki a Napok Napjához, az Istenhez akar eljutni, annak is át kell jutnia azon az éjszakához ha­sonló sötétségen, melyben él, amely körülveszi...

(AZ ELVESZETT PARADICSOMTÓL...)

Misztika ott van, ahol misztérium van, misztéri­um pedig ott van, ahol az ember a Kerubok Sanctus-ával tud leborulni a fénnyel és titokkal leple­zett istenség előtt. Van a Karácsonyban fény, titok is. Bet­lehem fölött hangzik a Sanctus is, a Glória is. Van fény a karácsony-éjszakában; ragyog a csillagokról a barlang­ba, villog az angyali szárnyakról; még több fény sugár­zik a Szűzanya szívéből: a hit világossága, az ígéretek be­teljesülésének biztonsága, a próféták látomásainak jelen­valósága.
De még több a titok, még több a homály, a betlehe­mi éjszakában: a világtörténelem legnagyobb ténye: az is­tálló jászolán keres színhelyet; a Földalkotó magára veszi a földből alkotott emberi testet, hogy elrejtse vele a Magasságbelinek glóriáját. Fény és homály: a karácsonyéj tele van a legnagyobb kontrasztokkal, csak a kontrasztok szö­vik a misztérium leplét. És ezen a fátylon szem át nem ha­tol, ezt a homályt az ész világossága át nem töri. A misz­térium lelke kontrasztokból szövődik, a Karácsony misz­tériuma próbára teszi az észt és a szívet. Az ész nem tudja feloldani a karácsonyéj ellentéteit, és ha hite nincs ellen­mondást olvas ki a pólyába takart Mindenhatóról.

(A DOCTOR MYSTICUS)

11. Kerubok - a Paradicsom és a frigyláda őrei, a szeráfokkal együtt Isten közvetlen környezetét alkotják, Istent kísérik. Eredetileg nem angyalok, de a zsidó apologetika nyomán angyaloknak tekintették őket, mégpedig a legmagasabban állnak. Így vette át őket a keresztény hagyomány.

13. Sanctus - A Szentmise különböző részeihez meghatározott énekek tartoznak. Ebben az értelemben a "Szent vagy..." énekekre és természetesen a Szentmisén az ebből fakadóan megjelenő szimbólumokra utal Flóris atya.

A szentségi Krisztus teljesíti be a teremtés célját: az Isten dicsőségét. Isten a maga dicsőítésére teremtette az egész világot. Kiárasztotta a világra az Ő bölcsességét - és a világban ott ragyog annak rendjében és célszerűségében: az Isten böl­csessége.
A virágos rét és a csillagos ég - hirdetik az ő szépségét. A mindenség nagyságában az Ő végtelensége tündöklik, a természet erőiben, a tenger hullámaiban, az ég vihará­ban - az Ő hatalma. Ezért szólítja fel a zsolozsma az egész természetet - az Isten dicsőítésére.
A világnak istenmagasztaló kórusában az ember az, aki öntudatosan ismeri fel a Teremtőt a természetben, a Meg­váltót Jézus emberi testében, a Megszentelőt - az Ő mű­veiben. Csak az ember - mégpedig a megváltott, megszentelt ember - tudja Istent méltón dicsérni, csak rajta ragyog fel igazán az Isten dicsősége.
A megváltott, megszentelt ember is csak azért nyújthat az Istennek méltó dicséretet, mert Krisztus képére, hason­latosságára született újjá az ő vérének ereje által.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)