Kühár Flóris OSB napi breviárium

A tihanyi échóval⁹⁸ néz szembe a füredi parti sétány­ról az ember. A félsziget úgy úszik hullámos hátá­val, tevepúpszerű hegyeivel a Balaton vizén, mint egy óri­ási ősállat. Idegen testet hordoz a fején, a monostor épü­letét. Kissé fel is emeli a fejét, mintha szabadulni akarna a rája rakott tehertől. A monostor nem inog meg ettől a mozdulattól. Szilárdan áll a maga őrhelyén... A monos­tor templomának tengelye pontosan kelet-nyugat irányát követi. Szentélyének, alsótemplomának ablakait a Bala­ton vizéből kelő nap festi színesre; alkonyatkor búcsúzó­ra betekint a bakonyi hegyek vonulatát aranyszínben für­dető Nap.

A templom északi falában rejtőzködik Tihany vissz­hangos nimfája. Titokzatos lény ez a tihanyi nimfa. Ar­cának színét senki se látta, hiába hívogatja költők lantja, hiába sírdogál előtte a holdnak halvány fényén egy vagy több magános, árva szív. A tudomány emberei még kevés­bé alkalmasak rá, hogy titkát megfejtsék. Hiszen, amint lámpásukkal odavilágítanak az öreg templom falára, úgy járnak, mint az orvos, ki hullát boncolva akarja megtalál­ni a lelket. A visszhang nimfája inkább mutatná arcát a poétának, mint Aristoteles⁹⁹ utódának.

(A TIHANYI ÉCHÓVAL)

98. Echo - visszhang

99. Aristoteles (Kr.e. 384-322) - Görög tudós és filozófus, a modern európai tudomány atyja és előfutára. Mesterével, Platónnal együtt a nyugati kultúra leg­nagyobb hatású gondolkodói közé tartozik. Már az ókorban híressé vált nemcsak filozófiai művei miatt, de a kiemelkedő tehetségű makedón hadvezér és des-pota, Nagy Sándor nevelőjeként is.

A betegek kenetével a jó halálra akarja az Egyház elő­készíteni a beteg hívőt. Az élet küzdelmeit, harca­it betetőzi, megkoronázza a halálharc. A többi szentségek az élet küzdelmeire adnak segítséget; a szentkenet a végső harcra erősít meg minket. A haláltól minden élő irtózik; a hívőben ez a rettegés még erősebb lehet, mert a halálon túl látja az örök kárhozatot. Sötétség borítja el lelkivilá­gát, szükség van világosságra, fényre, mely a betegek ola­jából árad rája; testét-lelkét gyöngeség veri le; a kegyelem ott áll, hogy megerősítse, sőt, ha üdvössége úgy kívánja, testi egészséget is visszaadja.

A betegek kenete hasonlít a bérmáláshoz. A bérmálás az élet harcára ád erőt, a betegek kenete a halálharcra. Aki ennek erősítő kegyelmét veszi, az biztos futammal feje­zi be pályáját, nem bizonytalanra megy, hanem a biztos diadalra, Megkönnyíti őt az Űr, hogy a halálharcban ne győzzön rajta az ördög, hanem jó harcot harcolva sies­sen az örök hazába, ahol Krisztus Jézusnak szelíd és fön­séges arca várja. Ez a kenet legyőzi a feloszlástól való bor­zadást, úgy hogy a hívő vágyódik feloszlani, hogy Krisz­tussal lehessen.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Szent Pál és Szent János (evangéliuma) ezért nem je­lentenek lényegesen újat az apostoli egyház Krisz­tus-tanának kifejlődésében. Amit Szent Pálból előbb idéz­tünk, abban az ö Krisztushite nyer kifejezést. Szent Já­nos ehhez a hithez nem ád mást, mint alkalmas vallás­bölcseleti műszót, terminust, midőn a Kyrios Christos-t (94) Logos-nak (95) mondja. Hiszen János működési helyén, Efezusban beszélt évszázadokkal előbb Herakleitos (96) a vi­lágban benne rejlő, működő Logos-ról, a világrendről, ennek értelmi előfeltevéséről. A stoa átveszi ezt a fogal­mat, de maga is panteisztikusan (97) magyarázza, mint a vi­lágban benne lakozó törvényszerűséget. A Logos az alap­ja annak, hogy a világban rend van és az emberen ész van, hogy tehát logikus, eszes lény... Hogy mi az új, eredeti Szent Jánosnál, azt evangéliumának elején mondja: „kez­detben volt a Logos (Ige), - tehát nem akkor lett, mikor a világ és a Logos Istennél volt, és Isten volt a Logos (te­hát nem közvetítő, alárendelt lény az Isten és a világ közt). Ez volt kezdetben Istennél. A Logos részt vesz a világte­remtésben: "mindenek ő általa lettek, és nála nélkül sem­mi sem lett, ami lett."

(Egyetemes vallástörténet)

94.    Kyrios Christos - Krisztus az Úr

95.    Logos — Ige. Itt a János evangélium értelmezésében: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett."

96.    Herakleitos  -  Epheszoszi  Hérakleitosz   (kb.   Kr.e. 535—475), az Égei-tenger partján található Epheszoszban született preszókratikus filozófus. Hé­rakleitosz úgy tekintett saját magára, mint aki e világ felépítésével kapcsolatban olyasmiket is tud, amit a többi ember nem. Továbbá azt is elpanaszolja, hogy hiába akarja megosztani ezt a tudást, a többségnek nem sikerül felismernie az igazságot, amely elmondá­sa szerint „közös", azaz minden ember számára hoz­záférhető, ha csak a megfigyelésre és az értelemre tá­maszkodik, és nem képzel magának egy félrevezető értelmet.

97.    Panteizmus - a mindenséget az istenséggel azonosító filozófiai és vallási felfogás.

Szent Pál apostol, aki Krisztus testének, az Egy­háznak lett szolgája, hogy teljesen érvényt szerez­zen isten igéjének: nagy titkot, misztériumot hirdet. Tit­kot, mely századok és nemzedékek óta eí volt rejtve, most azonban kinyiíatkoztattatott a szentjeinek, kikkel az Isten meg akarta ismertetni, hogy ez a titok a dicsőségnek gaz­dagságát adja a pogányoknak. Ez pedig nem más, mint az, hogy „Krisztus bennetek van, ami a dicsőségnek remé­nye." Ezt a titkot az Atyaisten titkának nevezi. Nem a vi­lág bölcsességét hirdeti, sem ezen világ veszendő fejedel­meiét, hanem Istennek titokzatos, elrejtett bölcsességét, melyet Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre, melyet senki sem ismert ezen világ fejedelmei közül. Az Isten nagy titka az ő világmegváltó terve, mely a teremtés után bűnbeesett emberiséget fel akarja támasztani a bűn­ből, kiengesztelni, megváltani. Ezt a titkot nyilvánította ki Krisztusban. Ezért „kiragadott minket a sötétség ha­talmából és áthelyezett szeretett Fia országába. Benne van megváltásunk a vére által és a bűnök bocsánata." Az Úr Jézus maga a kinyilatkoztatott misztérium, az Atyaisten mélységes tervének feltárulása.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Az Isten végtelen bölcsessége, az Úr Jézus Szívének gazdagsága, a szentségi jeleket használja fel arra, hogy kegyelmeit nemcsak közölje, hanem meg is ismer­tesse.
A napfény áthatol a gótikus szentélyek festett üveg­ablakain. Ezek az ablakok apró színes üvegekből vannak összeállítva majdnem mozaikszerűen. Az a fény, mely a templomon kívül egyszínűnek látszik, benn a szentélyben szétbomlik sokszínűvé. A kőpadióra dús szőnyeget terít ragyogó színeivel; az oltár fehér térítőjét is megfesti lágy, egymásba olvadó színárnyékokkal; rátelepszik a képekre és a szobrokra, a hideg köveknek is életet ád. Ettől a sok­színű fénytől lesz olyan misztikus a gótikus szentély. A színes üveg csak a neki megfelelő fényt bocsájtja át. Ha tudni akarod, mily gazdag skálája van a napfénynek, te­kintsd a prizmán felbontott, vagy a színes üvegen átszűrő­dő fényt. Ha az Úr Szentséges Szívének hozzád ereszkedő jóságát akarod megismerni, tekintsd azt felbontva: a hét szentségben. Ebből: megismered azt, hogy építi, gyógyít­ja az Űr kegyelme lelked épületét születésedtől halálodig; de nemcsak saját lelkedet, hanem az egész emberiségét is.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

A közösség a történelmi ember élettere, miliője, be­léje születik, mint otthonába, községébe, hazájá­ba. De alkot is magának közösséget: valójának Árvasága hajtja másokhoz, keres támaszt, társat, barátot; gyengesé­ge, védtelensége ösztönzi a társulásra, hogy többedmagával erősebb legyen az életért való harcban. Hatalomvágya űzi mások igába fogására; életének ismerettel, tudással, mű-veszettel, boldogsággal való telítése mind-mind közösség­alkotásra sarkalja.
Mint a közösség tagja: az egyén ad is, veszít is a közös­ségben. A közösség a szellemi értékeinek piaca, kicseré­lő helye... A szülők, a társadalom, az Egyház biztosítják a neveléssel, tanítással a kultúra javainak átoröklését az if­jabb nemzedékre; a kimagasló egyéniségek értéktöbblet­ükkel gazdagítják saját hazájukat, sőt az emberiséget.
A közösségnek alapformája: a conjugium - közös iga a házasságban ~ mindvégig megmarad, melyben az egyén szabadságát áldozza fel, akár önként, akár kényszerből a közjó, a törvény, a közvélemény, a terror és a pánik hatal­mának. Néha úgy tűnik fel, hogy az egyén egészen elvész a közösségben.

(A szellemi lét megnyilvánulásai)

A keresztény kultusz már a keresztség által is a Krisz­tus halálával szerzett üdvösség, megváltás közlő­je lesz. Egészében más, mint a mózesi törvény által pa­rancsolt kultusz, mely csak árnyéka, előképe volt a Krisz­tusban adott jövendő javaknak. Ennek a kultusznak a fő-ténye az eucharisztika, kenyérszegés, melyet már az első apostoli község Jeruzsálemben nem a templomban, ha­nem „házankint" végzett, „mídŐn vigadozással és a szív egyszerűségével vették magukhoz az eledelt, és dicsérték az Istent." Ez a kenyérszegés nem volt más, mint az utol­só vacsora eucharisztikus áldozatának megújítása. A kul­tusz legfőbb ténye az Úr emlékáldozata (anamnézis) volt, az ő Testének és Vérének áldozata, mely által az Űr halá­lát hirdették. Ez a kultusz forrasztotta össze egy testté az Úr híveit, úgyhogy egyesültek vele és az ő Lelke élt ben­nük. Ez választotta el őket a pogányok kultuszától. „Az áldás kelyhe, melyet megáldunk, nemde Krisztus vérében való részesülés-e? És a kenyér, melyet megtörünk, nemde az Úr testében való részesedés-e? Mert egy kenyér, és egy test vagyunk sokan, mindnyájan, kik egy kenyérben részesülünk..."

(Egyetemes vallástörténet)

Jézus, magát a prófétáknál is nagyobbnak mondja. Keresztelő Jánost az ószövetségi próféták fölé helye­zi, mégis - a legkisebbet az általa megalapított Istenország hívei közül - nagyobbnak mondja Keresztelő Jánosnál. Dávid király, akinek királysága a bibliai messiásország mintaképe lett; akinek neve a prófétáknál a Messiást je­lenti és Messiásnak az ő leszármazottját (Dávid fia!) vár­ják. Urának szólítja a Jézusban megjelenő Messiást.
Jézusnak, mint az Ember fiának angyalai vannak, kik szolgálatára állnak, az utolsó ítéleten kíséretükben fog megjelenni. Tanítványai előtt Messiásnak vallja magát és gyakorolja messiási tisztét, Péterre alapítja egyházát, neki adja a mennyek országa kulcsait. A népet lassan neveli rá küldetésének felismerésére, tanítványainak meghagy­ja, hogy senkinek se mondják, hogy ő Jézus, a Krisztus (Messiás). Jézus messiási öntudata nem halkul el, akkor sem, mi­dőn a nagytanács előtt az élő Istenre esketi meg a főpap: Te vagy-e Krisztus (Messiás), az Isten Fia? Feleletként azt mondja, hogy bírái látni fogják őt, az Emberfiát Jahve hatalmának jobbján ülni és eljönni az ég felhőiben.    
 

(Egyetemes vallástörténet)

Mindhalálig szomorú lelke a bűntől rettegett leg­jobban. Micsoda utálat égett benne, az Isten fi­ában a bűnnel szemben! Neki nincs más értése, mint az Atya dicsősége - és most érzi, tudja, hogy ez a bűn. A vi­lág bűne, az egész világ rája nehezedik Pedig nincs más köze hozzá, minthogy önként magára vette. Ő a Bárány, akinek a vállán a világ bűnének, a peccatum mundi-nak (93) a terhe. Hogy nyomja szívét a gonoszság? Hogy tépi alá­zatos lelkét — a gőg, az első emberé, aki Istenhez akart ha­sonló lenni és az ő utódaié!
Összeroskad, hogy a föld porába nyomja a gőgöt. Hogy kínozza a világ kevélysége, mértéktelensége, telhetetlensé­ge! A sok gyilkosság kínozza, az érzékí bűnök fertője -minden szennyével rája borul. Ha néha minket is kínoz a lelkiismeret, ha bűneink vádlóként szállnak szembe ve­lünk, ha múltunk ítélettel fenyeget — gondoljunk arra, mi lesz velünk a halálban — és mi volt akkor, amikor minden személyes bűnünk is az Isten bárányát vádolta, kínozta, sebezte! Mily rettentő lehetett annak a bűnnek az a tel­jessége, mely a világ kezdetétől a világ végéig — mindent, mindent, mindent - az ő vállára rakott.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

93. Peccatum mundi - A világ bűnei

Messze-messze, túl a vizek ringó síkján, halvány párák áttetsző ködén, egyszer csak felpiroslik a látóhatár legszélén egy piros sarló; alig van fénye, álmo­san, halványan emelkedik és telik. Csalódtam benne. Azt vártam, úgy támad fel, mint óriás máglyának tüzes láng­ja. Minden sugarát előre küldte, felitatta tengerrel és ég­gel. Neki nem maradt ragyogása. Korongja feltör a köd­falon és mindjárt égnek a felhők, tüzesen fénylik a napke­rék széle, majd meggyullad az egész gömb. Elhagyta a ten­gert és a ködöt, pillanatra diadalmasan tekint szét, tekin­tete vakítón lángol, már nem érzek csalódást, behunyom szemem és úgy is érzem, hogy sugarai rajtam égnek.
Míly alázatos lesz az ember, mikor ennyi fény simul ar­cára, mikor szemét szúrja, égeti a gyémántszikrát lövel­lő tenger és a Nap udvarában lángoló bárányfelhők sere­ge. Míg csak korongját láttam a vízen úszni, ősi mítoszok derengtek bennem. Mintha az Alvilágban járt volna éjjel és az árnyak hazájában árnyékává lett volna önmagának. Álomvilágból szállt fel, sötét mélységek sírjából, a halál birodalmából? Most már érzem, tudom, hogy a napkel­te: újjászületés.

(Napkelte a tengeren)

A magyarság nem áll rosszabbul bármely keresztény európai, vagy nem európai népnél. Hiszen tel­jes értelemben egyetlen nép sem tudta a kereszténységet felfogni. Az olasznak volt ugyan Assisi Szent Ferencé és Szent Tamása.
De nyugodtan kérdezem: a Poverello fogta-e fel a ke­reszténység lényegét teljes egészében, vagy a Summák szent tudósa? Vitatkozhatnánk sokáig erről és végül rá­jönnénk, hogy a kereszténység lényegét teljes egészében, mondhatjuk hiánytalanul, még a legnagyobb szentek is alig fogják fel, mert ez annyit jelentene, hogy értelmük, akaratuk, kegyelmi életük teljesen eléri a krisztusi nagy­korúság mértékét.
Krisztust teljes egészében felfogni: nem annyit jelent-e, hogy őt kimerítjük? Ha annyit jelent, akkor az ember, a teremtmény számára egyszerűen lehetetlen. A keresztény­ség: Krisztus-követés, Krisztus-másolás; ebben a követés­ben bizonyos távolságtartás, ebben a másolásban bizo­nyos hiány, elmaradás, torzítás mindig lesz, míg ember áll az Istenemberrel szemben. Ezt a különbséget a kegyelem se hidalja át teljesen.

(Magyarság és Európa)

A metafizikai távlatot nevezi Péter „Isten elhatáro­zott tervének és eloretudásának." Pál apostol pe­dig isteni ökonómiának, üdvrendnek. Ezt nevezi a hel­lén: mysteriumnak, az Isten elrejtett bölcsességének, me­lyet Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre. A hellén misztérium, tan is volt, kultusz is volt, tisztulást, szabadulást váró közösség is volt.
A krisztusi misztériumnak is hasonló a szerkezete. Ben­ne van, mint a plátói ideában a reális tárgy, eszményét, ideáját találja meg minden vallásforma. Lényegesen ma­gasabb jellegű tehát minden más vallásformánál, hiszen ezt a krisztusi misztériumot nem ismerte senki ezen vi­lág fejedelmei közül, ez nem ennek a világnak a bölcses­sége, sem ezen világ veszendő fejedelmeié. Az isteni öko­nómia, üdvrend öröktől fogva készíti az emberiség szá­mára a megváltást. Vílágteremtés, bűnbeesés, a bűn ál­talános uralma, az emberiség szétválása, bálványimádá-sa mind csak út, föltétel a Megváltóhoz. „Ő a láthatat­lan Istennek képmása, elsőszülött minden teremtmény előtt, mert benne teremtetett minden az égben és a föl­dön, a láthatók és láthatatlanok, minden őáltala és őérette teremtetett."

(Egyetemes vallástörténet)