Kühár Flóris OSB napi breviárium

Oly érdekes Szent Benedek bazilikája. Mintha csak azért állna, hogy a föld alatti és a föld fö­lötti Róma szellemeinek harcát szemléltesse. A föld alat­ti XI. századi bazilika alatt van egy régi, a IV. századból származó, a normann pusztításkor beomlott bazilika. És még ez alatt van a harmadik rétegben - egy régi, II. szá­zadi Mithras-templom. Ott maradt az oltára, ott marad­tak az eszközei. Mithras a keletiek Napistene volt, akinek a római birodalomban minden felé voltak tisztelői, mert kultusza megtisztulást, megváltást ígért. Alul - a démon, fölül az Igazság Napja.

Mily ellentétek feszülnek itt a föld alatt - még most is. Hát akkor, amikor az egyik emeleten keresztények ál­dozták fel a kenyérben rejlő Testet, és a borban rejlő Vért, alatta pedig a pogányok áldoztak a maguk istenének - ke­nyeret és vizet. Es mégis győzött az Igazság Napja, de a győzelem még nem volt teljes. Valahogy minden lélek­ben van egy alsó barlang, ahol a démon - ha leláncol­va is, de még ott van. Ezt kell láncon fogni, elűzni az igaz hit és az igazi műveltség világosságával elzárni. Hadd vi­lágosodjék lelkünkön az adventi homályt is áttörő Krisz­tus fényessége.

(A levelezésekből)

Szent Pál apostol a Rómaiakhoz írt levél 5. fejezeté­ben párhuzamot von Ádám, a régi ember - és Krisz­tus, az új ember közt. A párhuzam hamar ellentétté válik Ádám által jött a világra a bűn, általa a halál és a kárhozat Ádám bűne átszármazott mindenkire, mint eredeti bűn Krisztus által a kegyelem ajándéka, a megigazulás bősé­ge áradt a világra. „Amikor elhatalmaskodott a bűn, még bőségesebb lett a kegyelem, hogy amint a bűn uralkodott halált hozóan, úgy uralkodjék a kegyelem is a megigazu­lás által az örök életre a mi Urunk Jézus Krisztus által."

Ez után így folytatja: „Mit mondjunk tehát? Megmaradjunk-e a bűnben, hogy a kegyelem még bőségesebb le­gyen? Semmi esetre sem." Az apostol azzal számít, hogy olvasói a megelőző mondatból téves következtetésre fog­nak jutni. Az apostol a kegyelem túláradását nem azért hangoztatta, hogy a bűn zsilipéit újra megnyissa. Ezért hathatós érvet szegez olvasóinak: „Mert akik meghaltunk a bűnnek, miképp élhetünk tovább benne? Vagy nem tudjátok, hogy mind, akik megkeresztelked­tünk Krisztus Jézusban, az ő halálába keresztelkedtünk meg?"

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Merengés, borongás a húszas-harmincas évek iro­dalmának alaphangja. Széchenyi lelkében is le­fogja az építő akaratot a balvégzet sejtése, mintha attól félne, hogy terveinek magas kupolája rája szakad és vele együtt munkásait is összezúzza.

Aki magyar lélekkel áll az esztergomi várhegy kilátó­ján, aki onnét néz a múltba és a jelenbe - annak merengé­se ma is borzongássá változik. Itt lehet igazán elmereng­ni - lenézni a Duna vizére, gondolni a mindig más idő­re és a mindig egy örökkévalóságra. Végig szaladni a Fekete-erdő forrásától - a Fekete-tengerig és közben élvezni a fénylő sávot, mely Komárom felől idekanyarodik, követni a hullámzó vizet Visegrád és Buda felé. Engedni a szemet és az eszmét szabadjára. Itt, ahol évezredes kultúra tala­ján áll az ember, ösztönszerűleg keresi a múltat. Mit talál belőle? Omló várfalat, benne faragatlan kövek közt néha téglát, oszloptöredéket, a római vagy középkori épületek maradványait, melyekkel a török erősítette hevenyében a kopott várat. A régi alapokból semmi, évezredek tűntek el nyomtalanul Strigonium kultúrájából és a szent haj dánt is csak képzelet őrzi.

(Esztergom)

Az emlék értékét az emeli, minél közelebb állt ah­hoz, amire, vagy akire emlékeztet. Drága emlék egy kézirat, egy kis ruhadarab; kedvesebb egy kép, mely az eltávozottnak arcvonásait őrzi, vagy egy szobor, mely alak­ját hordozza. Oly tökéletes emlék, mint az Oltáriszentség, sehol a világon nincs., Mert ennek csak a külső megjele­nése emlék, a tartalma, a legigazibb valóság. Maga Krisz­tus. Az Egyház kegyelettel őrzi a szentek ereklyéit, köztük például Szent Januarius ^I00 vérét, mely évről-évre csodá­latosan felforr. Az ereklyék a szentekről ránk maradt leg­drágább emlékek. Valaha a szentek lelke hatotta át őket.

Az Oltáriszentség - az ereklyéknél is értékesebb em­lék, mert nem a holt testet, csontokat őrzi, hanem ma­gát az élő Krisztust. Az ő vérének folyama sohse nyugszik, az Oltáriszentségben is az Ő szívéből forr - a mi megvál­tásunkért. Mert emlékük nemcsak személyeknek lehet, hanem eseményeknek is. A képek mozdulatlanul örökítik meg a történést, a színjáték pedig az életszerűség hűségével. A szentmise áldozata az idők teljének, a világtörténelem legnagyobb tényének megörökítése.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

100. SzentJanuarius (IV. század) -Adél-itáliai Benevento püspöke, Januarius hatodmagával lett vértanú. Pogá­nyok között megvallottak, hogy ők is keresztények, letartóztatták Őket. A bíró felszólítására, hogy áldoz­zanak az isteneknek, nem voltak hajlandók, így kard általi halálra ítélte őket.

Amikor a keresztségi újjászületés öntudatossá válik bennünk, már nem csak úgy pillantunk az Isten­re, mint Ádám a teremtés után: Tied vagyok, Te alkottál", hanem úgy: "Abba Atyám." A keresztség adja meg a fiúság lelkét, mely új nyelvben, a mennyei Atyához szóló bizal­mas imádságban szólal meg. A Fiú, mégha - tékozló fiú­vá válnék is - ezzel a nyelvvel mindig megtalálja az Atyát. Valóban, mint gyermekeit szült minket újjá Isten Fi­ának képére és hasonlatosságára, és ezért a keresztségben a maga természetét önti át belénk, úgy ahogy Szent Pé­ter tanítása szerint „az isteni természet részeseivé válunk" - Istenhez tartozunk, mi az Ő fiai, házanépe, Ő van ben­nünk. Ezt a részesedést nem lehet pusztán a külső érintkezés hasonlataival kifejezni, hanem legjobban a Szentírás szavaival, amely szerint Isten háza, a Szentlélek templo­ma, Krisztus testének tagjai lettünk.

A szervezet tagjainak nemcsak külső egymásba forradásuk, érintkezésük van, hanem egészesen sajátos, ben­ső összetartozásuk. Ugyanaz a vérkeringés, ugyanaz az élő sejtrendszer, ugyanazon idegvezetékek és agyközpont tart­ja Össze az egésszel.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

A megszentelő kegyelem és a belénk öntött erények természetfölötti felkészültségei a léleknek, melyek lehetővé teszik, hogy az ember a természetfölötti rend ja­vait művelje, és sajátos hajlamosságot adnak a lelki élet munkálásában. Az ember teljes értelmi és akarati közre­működésére szorulnak. Az Úr szőlejében állítanak - napszámosnak. Ráhelyeznek az élet tengerére, adnak csóna­kot és evezőt a kézbe. Neked kell az evezővel dolgozni, neked kell kormányozni, küzdeni a széllel, hullámmal, örvénnyel. Adnak hárfát, de neked kell nehezen tanulni, gyakorolni, hogy játsszál a lélek húrjain.

Ezzel szemben a Szentlélek hét ajándéka megadja azt, hogy az Úr napszámában ne napszámosként dolgozzál, hogy a fáradtságot ne erezzed, hanem vidám lélekkel, da­losán álljad a nap hevét és este sajnáljad, hogy már vége a munkának. Hogy tud a Lélek lelkesíteni, hogy tud ál­dozatot felejteni, hogy tud vigasztalni! A vértanuk még a vérpadon is örültek, boldogok voltak. A Lélek adományai nemcsak evezőt adnak a kézbe, ha­nem sokkal inkább - jó szelet a vitorláknak, jó irányt a futamnak.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Megint olyan profán hangulatot keltett bennem, hogy valami igazán profán, világi néznivalót kerestem. Meg is találtam hamarosan a muraszomba­ti Szapáry-várkastélyban. A Szapáry címer még rajta van ugyan a gyönyörű négyszögű kétemeletes épület homlok­zatán. De a történelmi név már csak díszítőjelzőként ille­ti meg a várkastélyt, melynek atlaszok által tartott kapu-íve fölött egy egészen egyszerű pléhpajzson ez a felirat áll: Magyar Királyi Adóhivatal. Ez a tábla ritkán kerül ily művészileg kiképzett környezetbe. Két árkádív be van falaz­va, úgy látszik, szükség volt valami mellékhelységre a fo­lyosón.

Jóízlésű, pompaszerető magyar nagyurak, törökverő hősök, a közélet emberei építették, díszítették ezt a he­lyet  ... Tele volt kinccsel, értékes gyűjteményekkel, könyv­vel. A magyar műveltségnek, úri életformának volt a bás­tyája itt a muramelléki végvidéken. Amikor elhagytam ezt az ősi magyar várkastélyt, az volt a gondolatom: mily egyformán profán lesz az egyházi és világi műemlék, ha nem érezzük benne eredeti levegőjét. Mint mikor közönséges víz kerül az illatszeres üvegbe...

(A Dunántúli végek műemlékei)

Még alig virrad, egyedül vagyok a fedélzeten. Északnak, nyugatnak mélységes homálya borítja el a tengert és az eget; ebben a sötétségben morajlanak a feneketlen víztömegek. A hajó farától örvények ömlenek ki, kékes, szürke, ezüst fényszálak verik át táncoló hullámaikat, a szétzilált vizek partjairól szitálva, szökellve szállnak vissza a hullá­mok a hajóvágta út közepére. Hosszú, egyenes sáv húzó­dik a hajó mögött, mintha kettévágná a tengert és vele az eget; balról terjengő, kusza homály, jobbról. Kelet felöl a rózsaujjú hajnal kezdi művészmunkáját a tenger és az ég szürke vásznán.

Felhőfoszlányok szállnak az égen, fátylukon átcsillan a hajnalcsillag. Az éjszaka várja a nappalt, a sötétség lassan issza a Kelet felől derengő világosságot. A fátyolos fények észrevétlen terülnek el a vizek fölött, megéled a tenger, felszínén szelíd ringása olyan, mint egy alvó óriás csendes lélegzése álom közben. A mélységek szomjazzák a fényt, szinte látni, hogy töri át a felszín palástját, hogy hat le a mélybe. A világosság nyomán színek bontakoznak ki, a habok fénylenek. Mintha elölről kezdődnék a Teremtés.

(Napkelte a tengeren)

Lelkem nagyobb világot hordoz: benne van múltam emlékezetemben, bármely pillanatban kiléphetek emlékezetemen át ebből a jelenből — vissza az időben és messze - a térben. Szerzett tudásom saját múltamat meg­toldja a történelemmel - és szobámat kiszélesíti világré­szekké és világegyetemmé.

Valamelyest a jövő is megnyí­lik már: egyik része a tudományban, másik része akara­tomban, terveimben. Amikor a jövőre gondolok, idetolul a szó: Isten kezében vagyok. Tudásomhoz most társul hi­tem. Igen. Az Isten itt van velem, és bennem van; még itt az alföldi tanyán sem vagyok: „háta mögött". Pár lépés ide a kis zárda-kápolna. Az Isten nagyon-nagyon közel van, közelebb, mint a napsugár. Hisz benne élünk, mozgunk és vagyunk. A mi életünk Istenben: valahogy hasonlít ah­hoz, ahogy a világ titkos hullámaiban, sugaraiban élünk. Ha bekapcsoljuk a rádió által magunkat a hullámokba, másként élünk bennük, mintha nem vagyunk „bekap­csolva". Az Istenbe is be kell kapcsolódnunk. Az ő titok­zatos, természetfölötti életét mibennünk röviden kegye­lemnek nevezzük Mi a kegyelem? A titkok titka; általa az isteni természet részesei leszünk.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Mária, a ház küszöbéről a szokott módon köszön­tötte Erzsébetet: Az Úr van teveled! E szavak hal­latára Erzsébet érezte, hogy a gyermek, kit méhében hor­dott, örömében megmozdult, és megértette, hogy gyer­meke azon pillanatban tisztult meg az eredeti bűntől, és telt el az isteni kegyelemmel, A Szentlélek sugallatáras Er­zsébet fölismerte Máriában az Isten anyját és fölkiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhed­nek gyümölcse! Honnét ér az a kegyelem engem, hogy az én Uramnak anyja engem meglátogat? Mihelyst hal­lottam üdvözlésedet, a gyermek, kit hordok méhemben, fölujjongott örömében. Boldog vagy, hogy hittél, mert mindaz teljesedik, mit az Úr előre megmondott neked."

Dalba fakadt a boldogság a Szűz szívében, a szíve csor­dultig tele volt Örömmel, már nem fojthatta magában. A názáreti szűz most nem Dávidnak zsoltárát énekelte, ha­nem a magáét: „Magasztalja az én lelkem az Urat, és ör­vendez lelkem az én üdvözítő Istenemben, mert megtekin­tette szolgájának alázatosságát, mostantól kezdve boldognak hirdet engem minden nemzedék, mert nagy dolgot vitt ben­nem véghez a hatalmas, kinek szent az ő neve."

(Szűz MÁRIA élete)

A tihanyi échóval⁹⁸ néz szembe a füredi parti sétány­ról az ember. A félsziget úgy úszik hullámos hátá­val, tevepúpszerű hegyeivel a Balaton vizén, mint egy óri­ási ősállat. Idegen testet hordoz a fején, a monostor épü­letét. Kissé fel is emeli a fejét, mintha szabadulni akarna a rája rakott tehertől. A monostor nem inog meg ettől a mozdulattól. Szilárdan áll a maga őrhelyén... A monos­tor templomának tengelye pontosan kelet-nyugat irányát követi. Szentélyének, alsótemplomának ablakait a Bala­ton vizéből kelő nap festi színesre; alkonyatkor búcsúzó­ra betekint a bakonyi hegyek vonulatát aranyszínben für­dető Nap.

A templom északi falában rejtőzködik Tihany vissz­hangos nimfája. Titokzatos lény ez a tihanyi nimfa. Ar­cának színét senki se látta, hiába hívogatja költők lantja, hiába sírdogál előtte a holdnak halvány fényén egy vagy több magános, árva szív. A tudomány emberei még kevés­bé alkalmasak rá, hogy titkát megfejtsék. Hiszen, amint lámpásukkal odavilágítanak az öreg templom falára, úgy járnak, mint az orvos, ki hullát boncolva akarja megtalál­ni a lelket. A visszhang nimfája inkább mutatná arcát a poétának, mint Aristoteles⁹⁹ utódának.

(A TIHANYI ÉCHÓVAL)

98. Echo - visszhang

99. Aristoteles (Kr.e. 384-322) - Görög tudós és filozófus, a modern európai tudomány atyja és előfutára. Mesterével, Platónnal együtt a nyugati kultúra leg­nagyobb hatású gondolkodói közé tartozik. Már az ókorban híressé vált nemcsak filozófiai művei miatt, de a kiemelkedő tehetségű makedón hadvezér és des-pota, Nagy Sándor nevelőjeként is.

A betegek kenetével a jó halálra akarja az Egyház elő­készíteni a beteg hívőt. Az élet küzdelmeit, harca­it betetőzi, megkoronázza a halálharc. A többi szentségek az élet küzdelmeire adnak segítséget; a szentkenet a végső harcra erősít meg minket. A haláltól minden élő irtózik; a hívőben ez a rettegés még erősebb lehet, mert a halálon túl látja az örök kárhozatot. Sötétség borítja el lelkivilá­gát, szükség van világosságra, fényre, mely a betegek ola­jából árad rája; testét-lelkét gyöngeség veri le; a kegyelem ott áll, hogy megerősítse, sőt, ha üdvössége úgy kívánja, testi egészséget is visszaadja.

A betegek kenete hasonlít a bérmáláshoz. A bérmálás az élet harcára ád erőt, a betegek kenete a halálharcra. Aki ennek erősítő kegyelmét veszi, az biztos futammal feje­zi be pályáját, nem bizonytalanra megy, hanem a biztos diadalra, Megkönnyíti őt az Űr, hogy a halálharcban ne győzzön rajta az ördög, hanem jó harcot harcolva sies­sen az örök hazába, ahol Krisztus Jézusnak szelíd és fön­séges arca várja. Ez a kenet legyőzi a feloszlástól való bor­zadást, úgy hogy a hívő vágyódik feloszlani, hogy Krisz­tussal lehessen.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)