Kühár Flóris OSB napi breviárium

Ha azt kérdezzük, mi az új az ő tanításában, meg kell különböztetni azt, ami telatíve, azaz kortár­sainak vallási ismereteihez viszonyítva új - attól, ami ab­szolúte, a bibliai vallás addigi tartalmához viszonyítva új. Krisztus tanának relatív és abszolút etedetisége, új vol­ta néha összeesik, nehezen szétválasztható. Ezért mond­ja maga is, nem akarja a törvényt lerontani, hanem betel­jesíteni. A Jahvetól adott törvényben csíraszerűen, lehető­ség szerint benne van a hegyi beszédnek az a része is, mely Jézus ajkáról antitézisként hangzik a törvényhez: Hallot­tátok, hogy mondatott... Én pedig mondom...

Ha ezeket összefoglaljuk, azt mondhatjuk, hogy Jé­zus a törvény lelkét adja a farizeizmus, rabbinizmus betű­kultusza helyett. Az erkölcsöt, viselkedést, jogot, életfor­mát, kultúrát visszavezeti forrására: a szívre, lélekre, ráépí­ti örök talajára: az emberi tetmészet alapigényeire. Ezért állítja a hegyi beszéd a külső tett, cselekvés etikája elébe: az érzelem, a szív, a vágyak, szenvedélyek erkölcstanát. A rituális kultusz, az áldozat elébe helyezi a kamrába vissza­vonult imádságot, a titokban való alamizsnálkodást.

(Egyetemes vallástörténet)

Az Úr szenvedéstörténetében háromszor történik — bűnösök ajkáról hivatkozás az Úrnak vérére. Júdás megbánta tettét, visszavitte a harminc ezüstpénzt mond­ván: „vétkeztem, elárulván az igaz vért." Bánata nem volt igazi, mert nem volt benne bizalom az Isten végtelen ir­galmában. Ez a kétségbeesés bánata.

Pilátusnak hatalma lett volna Krisztust megszabadíta­ni. Ö látja, hogy rosszat cselekszik, tudja azt is, hogyha enged a zsidóknak, ő a felelős Krisztus haláláért. De -nem oszt igazságos ítéletet, sőt halálra ítéli Krisztust. Köz­ben úgy tesz, mintha bánná gyávaságát, külsőleg, jelképe­sen lemossa magáról azt a bűnt, melyet akaratával mégis elkövet. Hiába ez a színlelt bánat is.

A bűn gyökere a szívben van, a bánatnak odáig kell le­hatnia, a szívet kell átalakítania. A zsidó nép pedig Pilá­tus szavaira felelte: „az Ö vére mirajtunk és a mi gyerme­keinken" Az Ő vére, ítélete lett a zsidó népnek. Ez az íté­let már itt a földön megkezdődött, jelei ennek: Jeruzsá­lem pusztulása, a zsidó nép szétszóratása. A lelki megátal­kodottság, a bűnben való makacsság- Krisztus vére által az ítéletet vonja le a kárhozat fiaira.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Igaz, zárt volt a középkori embernek, a világa; Szent Gellértnek világa is zárt, de ebben a zárt világban széles távlatok nyíltak felfelé, befelé és kifelé - Istenre, égre, énre és világra.

Módunk van rá, hogy ép Szent Gellért egyetlen ránk maradt művéből, a Deíiberationes-ből ezeken a távlato­kon kövessük a bakonyi remete pillantását. „Aki teremtő­jét, tudatlanságától gátolva, nem érzi, nem tudja fölismer­ni, nézzen fölfelé és azáltal tanulja meg, mily nagy, mily hatalmas, mily rettenetes, aki mindezt a semmiből terem­tette. Hogy senkinek se legyen mentsége, hogy Istent nem ismer; bizonyságul is, vigasztalásul is - megalkotta az ég világát. Azt akarta, hogy mindenki filozófus legyen, a le­hető legjobb, legcsudásabb ismerettel. Mert ha azt kérdi valaki, mily ragyogóan fényes az Isten — nézzen a Napba, melyet alkotott. Lássa meg, hogy fénylik Ő, akitől fényes a Nap; elviselhetetlen, kimondhatatlan fény. Ha az érdek­li, mily nagy, és nem tudja nagyságát felfogni - ez lehe­tetlen — vizsgálja az eget és a föld széles téréit; ha pedig mindezt meg nem méri még a lángelme igyekvése sem, akkor fontolja meg alkotójuknak végtelenségét." Ha így néz valaki fölfelé, megsejti az Istent.

(Szent Gellért Bakonybélben)

Az Erősség Lelke - erőt ad nekünk, mely mint bá­torság jelentkezik a test, világ és a gonosz lélek el­len való harcban. A küzdelemhez nemcsak fegyverek kel­lenek (ezeket adják a megszentelő kegyelem és az eré­nyek), hanem kell a lélek kitartása, bizalma, veretlen ne­kilendülése. Bátotság a hit megvallásában, az üldözés el­viselésében.

A Szentlélek az áhítat, ájtatosság, jámborság adomá­nyával szárnyat ad imádságunknak, oda állít az Isten szí­ne elé, az ő közelségébe, megédesíti a tabernákuium előtt való ott tartózkodásunkat, megétezteti velünk, mily édes az Úr! Az Isten tisztelete, imádása ezen adomány által lesz életünk legkedvesebb, legboldogítóbb feladata.

De mivel minden bölcsesség kezdete az Út félelme, a Szentlélek a félelem adományával megtartja bennünk a jámbor élethez mindig szükséges bölcsességet. Hogy ben­ne mindig Atyánkat tiszteljük és féljük, hogy vakmerően ne bizakodjunk, hogy az Úr fölsége és szentsége mindig térdre kényszerítsem.. Félnünk kell a magunk gyarlósá­gától, félnünk attól is, hogy a bocsánatos bűnnel a Lélek áradatát meg ne akasszuk.

(AZ ÖRÖKLÉT FORRÁSAI)

A házasság szentségének célja nem az, hogy az em­bert a bűn állapotából emelje át a megigazultság állapotába; nem is azt, hogy ezt a kegyelmet az emberi élet általános keretei számára fejlessze, (hisz erre a bérmá­lás, az Eucharisztia és az utolsó kenet¹²⁸ szolgál), hanem az, hogy a házastársakat sajátos hivatásukra szentelje meg. A keresztény házasság tehát hitvesi mivoltukban, hitvesi hivatásukba szenteli meg a házastársakat. Amilyen egysze­rűen hangzik ez, annál fönségesebb a jelentősége, ennek a kegyelemnek. Mert ha már a természet rendjét szolgá­ló házasság is nagy dolog az Isten terveiben, hisz a Terem­tő saját teremtő erejét ruházza mintegy át a házastársakra, a természetes házasság is hozzájárul ahhoz, hogy a világ­teremtő Atya képmása rárajzolódjék a férfi arcára, meny­nyivel magasabbá válik a szentségi házasságban a házas­társak méltósága! ... A szentségi házasság már nemcsak a természet célját, az emberi nem fenntartását szolgálja, ha­nem közvetve magasabb, természetfölötti célt is! A ketesz-tény házasság gyarapítja a szentek nemzedékét, az Isten házanépét, eszköze az Isten világmegváltó terveinek.

(A HÁZASSÁG SZENTSÉGÉNEK KEGYELME)

128. Utolsó kenet ~ ma úgy hívjuk: betegek szentsége, a hét szentség egyike. Általa a beteg a Szentlélek kegyelmét kapja, amely az egész embert segíti és tökéletesíti: megerősíti az Istenbe vetett bizalomban, erőt.

A szellem egy pillanat alatt átszáguld évezredek táv­latain és alkot kozmogóniát, teremtéstörténetet, a világtörténés folyamatait áttekinti, ezekből biztos, vagy valószínű következtetéseket von le a jövőre vonatkozó­lag...

Nem korlátozza tér: a csülagvilágok hatalmas távlata­in is keresztül jut, és a nehézkedés törvényeivel, a mozgás mechanikájával felderíti az égitestek pályáját; következte­téseivel ismertről ismeretlen felé haladva bevilágít a lét és az élet sötétnek látszó oldalaira is. Nem korlátozza idő.

Az anyagi kultúra nem jelenti egyúttal a lélek kultúrá­ját is; amíg az ember kifelé dolgozik, könnyen megfeled­kezik arról, hogy befelé vár rá a legnagyobb feladat: sa­ját erkölcsi egyéniségének kialakítása... így jutunk el arra, amire az Isten teremtett bennünket, az Isten képére és ha­sonlatosságára; így ismerjük meg Szent Ágostonnal Is­tent s benne magunkat, így lesz a lelkünk Szent Tamás­sal valamiképp minden, mert fogadott fia lesz annak, aki „operatur omnia in omnibus" művel mindent mindenben: akiben élünk, mozgunk és vagyunk.

(Isten képe az emberen)

Rómában alig lehet pár lépést tenni, hogy az ember ne lásson valami megújulást. A falakon kívüli Róma úgy épül, mint egy amerikai nagyváros. A régi Campagne mindig veszít, a város foly­ton nyer. A szabad levegőt, pázsitot kereső embernek min­dig nagyobb utakat kell megtennie, hogy kiérjen a hepe­hupás mezőkre, hol pineás, ciprusos dombtetőkön ódon házak és romok tűnnek elő. A falakon belül pedig (és ez az érdekes) Róma ezáltal újul meg, hogy a régi Róma kerül elő a földből, a szó szoros értelmében: a föld alól.

Akármerre mész, szemed először a rombolást látja; nagyszabású rombolást, egész utcarészletek, házsorok dől­nek le napok, hetek alatt. Ha figyeled miért ez a sok pusz­títás, lassankint rájössz, hogy a rombolás után mindig ma­rad valami: egypár fal, a lapos, széles téglákról messziről látod, hogy a császárok korából való; mint régész,-- akár a pontos időt is megmondhatod a téglák formájáról, az épí­tési módból (én még nem vittem ennyire).

A föld alatt pedig most pincének látszó helyiségek, vol­taképp a régi épületek földszintje. Itt is, ott is — szobrok, régi freskók, torzók kerülnek elő.

(Római romok - Róma szellemei)

Krisztus egyénisége és tanítása összemérhetetlen, se bölcsek, se vallásalapítók nem érnek fel hozzája. A Krisztussal foglalkozó tudomány világossága összeolvad a hit fényével és így új ragyogásban tündöklik előttünk a názáreti Jézus. Mert a tudomány, ha mégoly mélyreható és alapos is, nem ád igazi és lelket sugárzó Krisztus-képet. A római Santa Constanza templomnak van egy érde­kes, szimbolikus képe a Kr.u. IV. századból. Egy serleget ábrázol tele borral, Lepke száll a serlegre és iszik belőle. Akkor értették ezt a jelképes beszédet. A kehelyben Krisz­tus vére, a lepke, az antik világ lélek-szimbóluma. A lélek iszik örök életet, boldogságot Krisztus véréből. Krisztust csak így látja meg igazán, aki megtelik az ő vérével, aki önmagán kialakítja Krisztus képmását.

Ma sincs más út az igazi, mély, gyökeres Krisztus-szem­lélethez, mint az „imitatio Christi" Krisztus elrejtőzik azok elől, akik nem élnek az ő lelkéből. Korunk szellemi világába is belerajzolódnak azok a vonások, melyek a „teg­nap" Krisztus-szemléletét alakították; kimeríthetetlen lel­két szívják magukba, akik őt Szent Szíve kultuszában kö­zelítik meg.

(Krisztus képe tegnap és ma)

Vannak a szellemi világnak oly tartalmi értékei, me­lyek vagy teljesen, vagy részben a közösségnek kö­szönik létüket: ilyenek a népszokások, az élet egyönte­tű ritmusa, a jog, a társadalmi erkölcs, a kultúrának leg­több teljesítménye... Néha úgy tűnik, mintha a közös­ségi szellemnek egészen önálló élete volna, mely felszív­ja az egyén kezdeményező, teremtő, alkotó hatalmát. Va­lahogy a névtelen részvénytársaságok módján ül a közös­ségi szellem mindenki nyakába, hatását az uniformizált ruhán, az érzelmet palástoló arckifejezésen, az egyformán masírozó életütemen látjuk. A prófétát azért nem hallgat­ják meg hazájában, a zseninek a falanszterben széklábakat kell faragnia.

Pedig a közösség pillére mégis csak az egyén, összetar­tó ereje nem a kényszerzubbonyként rászabott uniformi­zált lélek, hanem az életcélok, eszmények, közös értékek szeretetében összeforrott, eggyé olvadt lélek. Cor unum et anima una.¹²⁷

Kétféle szeretet teremti meg az emberi közösséget: az Isten megvetéséig ható önszeretet hozza létre a civitas diabolit, az önmegvetésig űző Istenszeretet a civitas D.ei-t.

(A SZELLEMI LÉT MEGNYILVÁNULÁSAI)

127. Cor unum et anima una - Egy szív és egy lélek

Sokan, nagyon sokan — nem érzik már az Egyház ke­nyérillatát. Sokan, nagyon sokan - elfelejtették azt, hogy az Egyház hozzátartozik Krisztushoz, aki az örök életnek is kenyere, de a mindennapi kenyérnek is adója. Mit mondjak még? A nép kenyérre éhezik, és nem talál­ja meg azt, aki megsokasítsa azt számára és a mindenna­pit is — megszegje neki.

Mi az oka ennek? A következményét könnyebb lát­ni, mint az okát. Mert, hogy az emberiség oda vonzódik, ahol a mindennapi kenyér illatát érzi, az természetes. És ha nem érzi az Egyháznál, elmegy a sátán zsinagógájába is utána. Micsoda búcsújárás van a kenyérért, akár szabad­kőművesek osszák, akár dollárszagú amerikai igehirdetők! ...A mai világ éhezné Krisztust, ha nem kellene előbb a testi éhséget kielégítenie. Mert Krisztus és a kenyér örök­re összenőttek. A kenyérszegésben ismeri fel a gyermek az atyát, a kenyérillat nyomában keresi az életet ép úgy, mint az örökéletet. Aki kenyeret ád neki, az leikét is lefoglal­ja. Ha tehát a kenyér gondja elválik a lélek gondozásától, ha az ige magvetése nem társul a kenyéradással, akkor az Egyház is félmunkát végez.

(Kenyérillatú Egyház)

Lélektanilag véve a honszeretet független még a po­litikai államalakulattól; a megszállott területen élő magyarban ez az érzés ép úgy él, mint a csonka ország magyarjánál, akiben ezen érzésvilág kibővül hazaszeretet­té, mely a honszeretet és az állampolgári érzések összefo­nódása.

Tán fölöslegesnek látszanék a honszeretetnek a haza­szeretettől való megkülönböztetése, de sajnos, maga a történelem kényszere vágja szét akárhányszor mind a ket­tőt. Babylon vize partjainál a zsidók szívét a honszeretet vonzotta Sión felé, róla énekeltek, nem arról az államról, melyben éltek. A honszeretet a maga összetevőivel (föld, nép, műveltség) abban a magyarban is lángolhat, aki pél­dául, mint amerikai állampolgár, államának az Egyesült Államokat tekinti és állampolgári jogait és kötelességeit ott gyakorolja. A honszeretet érzésvilága a természetben gyökerezik, a hazaszeretet érzésének összhangjába pedig a politikai állam is belecseng, hogy ez a csengés néha hang­zavart, disszonanciát okoz, az onnét van, mert a termé­szetben néha a papír uralkodik és az állam, mint intéz­mény nem felel meg mindig a hon természetének.

(Pannónia szépsége)

A bűnbánat szentségének felvételéhez a hitnek az a látása szükséges, mely a feloldozó papban magát az Üdvözítőt, élők és holtak királyát és Bíróját látja meg. Minden szentség kívánja tőlünk a hit elszánt, biztos és bátor odaadását. Hit nélkül a szentségekben a külső je­let látjuk - és nem a rejtett, titkos valóságot. Hit nélkül az Euchartistia csak kenyér és bor. Enélkül a bűnbánat szentsége is csak fülbegyónás — egy papnak.

Hányszor okoz nehézséget az a kérdés: Minek gyón­jak a papnak, az is ember, lehet, hogy több a bűne, mint nekem. Aki így gondolkozik, annak vagy nincs még hite, vagy — nagyon gyenge lábakon áll ez az erény benne.

Ha gyónni akarsz, erősítsd meg a hitet magadban. Azt a hitet, hogy a bűnbánatban Krisztus ítélkezik feletted. Mint ahogy a pap által ő keresztel, ő konszekrálja az Ol-táriszentséget — ugyanúgy a pap által ő mondja: Én téged feloldozlak. Hogy kell örülnöd annak, hogy az Űr való­ban itt van mindennap a világ végezetéig. Nem kell mesz-sze menned, hogy rátalálj az irgalmas Jézusra. Hisz inkább ő jár utánad, mikor Egyháza által bűnbánatra szólít fel. Amikor türelmesen meghallgatja gyónásodat.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)