Kühár Flóris OSB napi breviárium

Az Egyház első évezrede úgy tekintett a megdicsőült Jézusra, hogy a földi életét járó Istenember képe ritkán jelent meg előtte. Tudta ugyan, hogy Krisztus jelen van az ö Egyházában, hitt is az ő szentségi jelenlétében, az ő kegyelmi működésében, de ezt a rejtett, misztérium­ba takart jelenlétet nem merte felfedni realisztikus ábrá­zolásokkal, hanem szimbólumokkal fejezte ki. A jelké­pet megtalálta részben a Szentírásban: a kenyérnek, szőlő­nek, keresztnek jeleit, részben maga alkotta, mint például a gyakori hal - Ichthys szimbólumot. Égi környezet he­lyett néha a földre vetíti Krisztust, mint mikor a jó Pász­tort ábrázolja bárányai közt, de ez a kép is tele van szim­bolizmussal.
Máskor az antik művészet szótárával fejezi ki Krisztust, midőn mint Orpheust ábrázolja, ki lantjával megszelídíti az állatokat is. Nagyon ritkán nyúl a keresztre feszítés tár­gyához (Sabina kapuján, a Santo Giovanni e Paolo, Santa Maria Antiqua templomaiban), de akkor is a keresztfáról uralkodó Királyt ábrázolja. A felmagasztalt Krisztus min­deneket magához vonzott: ezt a vonzást érezte a lelki élet és a művészet.

(Krisztus képe tegnap és ma)

Az ember ég felé tárt karokkal imádkozik; ez az ősi vallási gesztus kifejezi az embernek ég felé való íendülést, de kifejezi azt a távolságot is, mely az Istent az embertől elválasztja. A misztikus ezt a távolságot akarja áthidalni; a Végtelent karjaival szeretné ölelni; nemcsak szólni hozzá messze hangzó szavakkal, de hallani őt a lé­lek csendjében; nemcsak tudni róla, de megnyitni szemét a Világosság léíekható sugarai előtt. A misztikus szíve nem a távoli eszmény felé dobban, hanem a jelenvalót zárja magába.
Mily különösen hatnak azok a szavak, melyekkel egy Krisztus után 800 körül élő mohamedán nő, a bosrai Rabia, nyilatkozik az ő Ura előtt: „Én Istenem, most el­hallgatott a nap zsivaja, elcsendesültek a hangok, meghitt kamrájában örül a leány szerelmesének. Én pedig magá­nyomban örvendek a Te jelenlétednek. Mert Téged vállak az én szerelmesemnek."
Hasonló hangokat másutt is hallani a Krisztust nem ismerő világban, Ezek az emberiség ádventi korszakának hangjai. Adventben áll mindenki, aki az Isten jelenvalósá­ga, közelsége után sóvárog.

(AZ ELVESZETT PARADICSOMTÓL...)

Az Űr Jézus testét a halálra, a temetésre kente meg a bűnbánó Mária, akinek az Űr megbocsátotta sok bűnét „mert nagyon szeretett." Ez a Mária a Krisztus sze­rető léleknek, tehát az Egyháznak is jelképe. Jézus utol­só útjára, a keresztútra való készületként fogadta ezt a ke­netet. A régi világban az arénába kerülő versenyzők ken­ték meg magukat, hogy küzdelmüknek győzelem legyen a vége.
Krisztus, mint ember, az Ember fia — visszaborzadt a haláltól, a feloszlástól. Ebben is hasonlóvá lett hozzánk. Abban is: hogy a lélek ugyan kész, de a test erőtlen. Az ő lelke látta előre az éjszakát, a Nagypéntek kínszenvedés­ét. Júdás árulását, tanítványai gyávaságát, Péter hűtlen ta­gadását, a nagytanács igazságtalan ítéletét. Erezte a meg­szégyenítő arculcsapást, az ostorozást, idegeiben ott seb­zett már a töviskorona. Mindhalálig szomorú lelke előtt ott állt a kereszt, teste rája szegezve, ég és föld közé emel­kedve, fáradtan, lázasan, szomjan, kínlódva. Közeledik a halál, az ősbűnnek zsoldja. Neki nincs más érzése, mint az Atya dicsősége — most érzi, tudja, hogy a világ bűne rája nehezedik. Pedig nincs más köze hozzá, minthogy önként magára vette. Ő a Bárány.

(AZ ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

Érdekes, hogy a széles Alföldön, a messze tátuló pusztákon — legszűkebb a horizont. Azt hinné az ember, itt, ahol a Szabadság képét látta meg a költő -a szabadsággal együtt a végtelen távolság is megnyílik a szemnek. De nem. Ha nem állnék kiemelkedő ponton, szemem alig pár négyzetkilométeres határt látna csak; így is, a pár méteres magaslatról is - mindjárt vége a szemha­tárnak. Itt a Tiszaháton elég pár bokor ahhoz, hogy a vég­telen pusztát összeszűkítse. Tán ilyen látókör termeli ki a magyarság tiszai, keleti lelkiségét; tán ez szűkítette össze az Árpádok, Anjouk, Mátyás király, Széchenyi István ma­gyarságának európai szemléletét - Orbis Hungaricus-á, (56) az Alföldet a nagyvilág közepének gondoló köldökszem­léletté. És mintha a tiszazugi falvak gyászosan nevezetes népe, magzatot és felnőttet mérgező népe ebben a világ­szemléletben élne. A magyar sors, a magyar szüret prob­lémáit leegyszerűsíteni azzal, hogy ha úgy sincs ára a szü­retnek, hát nem is termel, nem is alkot többet, csak ami annak az „egykének" kell, Ez a legszűkebb tiszai látókör, melynek a nemzetről már fogalma sincs, csak ép szólamo­kat tud még róla.

(Szüret a Tisza mellett)

A hitvesek, kiket a szentség arany köteléke nem ter­hel, hanem inkább ékesít, nem akadályoz, hanem erősít, minden erejükkel legyenek rajta, hogy házassá­guk. ... „élő képe legyen Krisztus és az Egyház bőven ter­mő egyesülésének". Nagy titkot revelál a házasság szentsé­ge. Nem hiába rejti magában a természet és élet forrását, a társadalom alapját: titok, misztérium az élet forrás; még mélységesebb titok a természetfölötti élet forrása, mely­nek a házasság szimbóluma is, ható oka is. Szimbóluma annak a kimondhatatlan önátadó szeretetnek, mellyel „Krisztus szerette az Egyházat és önmagát adta érette a vé­gett, hogy megszentelje és megtisztítsa a víz fürdőjében az élet igéjével." Ható oka annak a kegyelemnek, mely Krisz­tus áldozatos szeretetéből átáramlik a keresztény család­ra. Társadalomreformátorok, kik új világ alapjait akarjá­tok lerakni — vigyázzatok, ne nyúljatok magához a szeg­letkőhöz! Ne felejtsétek el, a keresztény házasság arra szol­gál, hogy az Istennek neveljen fiakat, az örök élet épségé­re kiválasztott nemzedéket! Akik a családot akarják meg­menteni, a házasság szentségének kegyelmével újítsanak.

(A HÁZASSÁG SZENTSÉGÉNEK KEGYELME)
 

A keresztény kultusznak központja, igazi tartalma: Krisztus testének és vérének áldozata. Szent Pál szerint egy kenyér, egy test vagyunk mindnyájan, akik az egy kenyérből táplálkozunk. Krisztus valóságos, és misz­tikus teste közt, Krisztus és az ő Egyháza közt csodála­tos, csak a hit megvilágosodott szemeivel látható össze­függés van. Ezt az összefüggést, összetartást minden szer­vezetben a vér körforgása biztosítja legjobban. Az Egyház a kehely konszekrációjában, minden szentmisében han­goztatja a „hit misztériumát." A mi hitünk misztétiuma az, hogy Krisztus valós testéből az ő titokzatos testére; a krisztusi vér áramlik által. Ez az összetattozója az egész testnek, ez ád életet, újjászületést, feltámadást Krisztus teste tagjainak, az egész Egyházban. Ezért mondja a ke­hely konszekrációja Krisztus vérét az új és örök szövetség vérének, mely „sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára". Krisztus vérének körforgása történik az Eucharisztiában, s innét a szentség véredényeiben, mint kegyelem járja át az egész Egyházat. Ez adja meg a krisztusí élet kezdetét is, teljességét is mindenkinek. Ez az Egyházat alapító vérpa­tak a Kálvárián, Jézus szívéből indult meg.

(Tre Fontane)

Hogyan hallgassuk a szentmisét? Úgy, hogy elménk és a szentmise szövege és cselekménye összhang­ban álljon. Lélekben mindig arra gondoljunk, azt tegyük magunkban, ami a szentmisében történik
A Confiteornál (54) fölkeltjük a bűnbánatot, a Kyrienél kérjük az Isten irgalmát, a Glóriában magasztaljuk Őt. A szentleckével, evangéliummal gyarapítjuk hitünket. A Credoval megvalljuk azt. Amikor pedig az Offertotium, a fölajánlás megkezdődik, mi is felajánljuk magát a szent­miseáldozatot is a mennyei Atyának. Amikot Urunk, az ő szentséges áldozatát a keresztfán bemutatta, a megtért la­tor azt kérte tőle: Emlékezzél meg Uram, rólam, ha orszá­godba jössz.
Az Anyaszentegyház hasonlóan cselekszik a szentmisé­ben: egyrészt végrehajtva Krisztus rendelését, emlékezik az ő halálára. Másrészt kéri öt - a konszekráció előtt és után, hogy emlékezzék meg róla, az ő mennyei királyságában. A miséző pap a szentmisén a jelenlévőkkel együtt - rá­gondol saját bűnös voltára: Nobis quoque peccatoribus (55) - egész úgy, mint a jobb lator és kéri az Urat adjon neki és a híveknek részt égi országában.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

54.   Confiteor - gyónom. A Szentmise általános bűnvallási része.

55.    Nobis quoque peccatoribus - Már az apostolok idejében szokás volt, hogy a szentmisékben a holtak­ról is megemlékeztek. E megemlékezés után a pap bűnbánata jeléül a mellére verve kezdi a következő imát: Nobis quoque peccatoribus famulis tuis: Ne­künk is, bűnös szolgáidnak...

A lélek benső tartalma és értéke a halálban nyilat­koznak meg. Van élet, melyet földi tartalma alatt nagyméretűnek gondolnak - és a halálban a temetési pompa, a művészi mauzóleum sem tudja ürességét, kicsi­ségét naggyá palástolni. Más halottról megvalósul az írás szava: defunctus adhuc loquitur: a halott tovább is beszél, cselekszik és hat. Ezt a hatást az élők tovább érzik és belő­le megsejtik az elköltözött lélek arányait és értékét.
A Duna forrása ugyancsak kicsi ott, ahol ered; mily hatalmas folyammá duzzad folyama mire a Gellérthegy alá ér. Prohászka Ottokár nélkül az apostoli munka ma is csak csermelyek és patakok szűk medrében vinné a ma­gyar lélek futóhomokjára az örökélet vizeit... Utolsó mű­vével az Élet Kenyerét szegte meg a magyarság számára. A kenyér csodája az is, hogy megsokasodik, míg a földbe ve­tett búzaszemből százannyi terem; az is, hogy megsokaso­dott, midőn az Űr öt kenyérrel ötezer embert táplált. Va­lahogy ez a kenyér-sokasítás lehetne szimbóluma annak a ténynek, ahogy a nagy lélek nő még nagyobbra a halál után; ahogy Prohászka püspök vált termékennyé, miután teste földbetétetett.

(A HALANDÓSÁG PORAIT LETÉVÉN)

Érdekes, hogy akik a magánykeresésben szárnyul Szt. Gellért módjára a contemptus mundi-t (52) veszik, oly hamar ráállnak a természet szépségeire. Rá is kell ta­lálniuk; hisz másik szárnya lelkűknek az amor Dei (53). Míg felnéznek az égre, feléje, utána, feltárul előttük a terem­tés csodája, megelevenedik előttük ág s föld az Alkotó le­heletétől és lábuk alatt a porszem is jelentőssé válik. Szent Ágoston módjára kettős ismeretet kívánnak: Noverum te, noverim me, istenismeretet és önmaguk ismeretét. E kettő által mondjuk, e kettős tükörben megismerik a természe­tet. Különös útja ez a természetszemléletnek, de jobban célhoz vezető, mint a modern tudomány tiszta tárgyias szemlélete vagy a modern bölcselet tisztán alanyi kipillan-tása a világra. A mai tudomány a sejtek, atomok, elektro­nok vizsgálata mellett elveszti a szerves és szerveden világ nagy egységének a képét; távcsöveibe szorítja az eget, ahe­lyett, hogy nyitott szemmel bámulná a csillagos ég csillo­gó, ékes világát; mikroszkóppal néz és megnagyítja a pa-rányokat és közben nem gondol Arra, aki - nagyítás nél­kül — az igazán Nagy és Végtelen; függést keres és figyel­mét elkerüli az örök Eszme, az Örök törvény és az Ősök.

(Szent Gellért Bakonybélben)

52. Contemptus MUNDi - a világ megvetése. A halállal való szembenézés képességeként értelmezve.

53.  Amor Dei - Isten szeretete

A hegykörnyéki nép a szó szoros értelmében szolgá­jává válik a Somlyónak. Tavasztól őszig aííg múlik el hét, hogy ne volna valami dolog a szőlőben. Az ősz a ta­vaszt, a szüret a szőíőmetszést idézi emlékezetbe, a Som­lyó nem is idézi, hanem elénk állítja a magyar századokat. Szőlő és ember mintha ugyanannak az élethullámnak vol­nának párhuzamos szakaszai. Elnézem az öreg, göcsörtös törzsű, szélesen hasasodó tőkéket. Mintha éreznék, hogy a gazda szüret táján azt nézi rajtuk, érdemes-e őket még megtartani, vagy a tavaszra - tűzre kerülnek és helyükbe friss venyigét ültetnek. Mintha életerejük utolsó feszülé­sével aggatták volna körül derekukat szép nagy fürtökkel és termésükkel kérnének kegyelmet. Öreg parasztasszony­ok jutnak eszembe, akik a fiatal környezetben, a gyerme­kek, unokák, a menyek és a vők közt azért fáradnak lan­kadatlanul, hogy ne nézzék őket a ház terhének. Egy em­beröltő, 30-40 év a szőlőtőke életkora. Együtt él a sző­lő a nemzedékkel, az öreg hegy pedig a magyar történe­lemmel. Palástját fordítja, cseréli néha, de maga változat­lanul áll, mint az idők sodrában mozdulatlanul álló örök­kévalóság.

(A TÁJ, NÉP ÉS KULTÚRA)

A kereszten Krisztus Urunk a maga áldozatát a maga teljességében bemutatta. Ezt fejezte ki, midőn azt mondotta: Beteljesedett. Beteljesedett ugyanis a szeretet­nek önátadása. Hisz az Üdvözítő maga mondotta: Na­gyobb szeretete senkinek sincsen annál, mint hogy életét adja valaki barátaiért. Az áldozat nagyságának mértéke az Önfeláldozó szeretet. Krisztus a keresztfán mutatta be en­nek teljességét, fokozhatatlanságát. Ez az önfeláldozó sze­retet benne az Atya jobbján is megmarad, mikor a földön, az oltárokon a kenyér és a bor színe alatt megjelenik, hogy keresztáldozatát vérontás nélkül megújítsa. Az Ő emléke­zetére, emlékáldozatként hagyta ezt Egyházának... A hús­véti bárány, melyet az Űr tanítványaival együtt elköltött, szintén emlékáldozat volt. Emlékáldozatokat a pogányok is mutattak be kedves halottaik emlékére. Az Üdvözítő sem hagyhatja Egyházát emlékáldozat nélkül. Most vezeti ki népét kereszthalálával az Ördög rabszolgaságából, a bűn országából, a sötétség hatalmából. Ennek a kimentésnek, szabadításnak legyen örök emléke. Oly tökéletes emlék, mint az Oltáriszentség, sehol a világon nincs, mert ennek tartalma a legigazibb valóság.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

A Szentatya misét mondott a Szent Péter templom konfessziója fölött a bolsevizmus-üldözte orosz kereszténységért. Maga az a tény, hogy a Szentatya ilyen módon siet az üldözöttek, vértanuk segítségére, azok­nak segítségére, akik nem tartoznak a látható Egyházhoz, mert elszakadásukkal elvesztették az Összekötő kapcsot Szent Péter utódjával és azáltal a látható Egyházzal, rend­kívüli jelentőségű. A tények maguk nemcsak azáltal fon­tosak, ami bennük és általuk történik, hanem azáltal is, ami bennük kifejeződik. Mert vannak egyszer, csupasz té­nyek, melyek világok sorsát döntik el; de nincs igazi ben­ső tartalmuk, nincs kifejező erejük, lehetnek brutális dur­va tények, de nincs lelkük. Az, hogy a Szentatya miséz az orosz keresztényekért, mint tény, a maga tény-voltával alig emelkedik a világtörténelmi események nívójára. Hogy benső hatása mi lesz, mit számít a világok sorsát in­téző Gondviselés előtt ez a szentmise, az az Isten titka.
De ott van a misztérium kapcsa, — a keresztségé — mely összefog ortodoxot, szakadárt, az elszakadás után is. E szentségi jegy megadja a Krisztus testéhez tartozást, és en­gedte meglátni ezt a láthatatlan valóságot.

(Római levél II.)