Kis Szent Teréz utikalauza a hétköznapi életre

A kertben sétált rám támaszkodva. Visszatértében megállt, és kis fehér tyúkot szemlélgetett, amint kicsinyeit védő szárnyai alá vette. Ekkor a szeme megtelt könnyekkel.

– Ön sír? – kérdeztem.

Ő pedig azt felelte:
„Ebben a pillanatban nem tudok Önnek válaszolni, mert nagyon meg vagyok hatva.”

Később mennyei arckifejezéssel magyarázta nekem:
„Sírtam, mert azt gondoltam, hogy a jó Isten ezt a hasonlatot használta az Evangéliumban, hogy higgyünk az ő gyengéd szeretetében. Egész életemen át nem tett velem egyebet, mint azt, teljesen betakart szárnyaival. Az imént nem bírtam visszatartani magamat, szívem túláradt a hálától és szeretettől.”

„Ó, a jó Isten helyesen teszi, hogy elrejtőzik tekintetem elől, hogy csak ritkán és mintegy a rácson át mutatja meg nekem irgalmasságának hatásait ...”

„Azt hiszem, hogy halálomat illetőleg türelemmel kell lennem, mint életem egyéb nagy eseményeinél. Lássa, én fiatalon léptem a Kármelbe, és miután már minden el volt határozva, mégis három hónapig kellett még várnom; beöltözésemnél ugyanígy volt; fogadalomtételemnél szintén. Bizony halálomnál is csak így lesz, hamar fog jönni, de még várnom kell.”

„Ha egyszer reggel halva találnának, ne szomorkodjanak; hiszen csak apuka, a jó Isten jött volna, és vitt volna el magával. Kétségkívül nagy kegyelem a szentségeket felvenni, de ha a jó Isten nem engedi meg, így is jó ... Minden kegyelem.”

Búcsút vett tőlünk (tőlünk három nővérétől). Ezen a napon mintegy át volt szellemülve, és úgy látszott, hogy nem szenved többé.

„Kértem a Boldogságos Szüzet, hogy ne legyek oly alélt és annyira a szenvedéseimbe zárva, mint ezekben az utóbbi napokban. Oly jól éreztem, hogy ezzel megszomorítom magukat. És ma meghallgatott engem. Ó, én kis testvéreim, mily boldog vagyok! Látom, hogy nemsokára meg fogok halni, most biztos vagyok benne.

Ne csodálkozzanak, ha halálom után nem jelenek meg maguknak, és ha nem látnak semmiféle rendkívüli dolgot boldogságom bizonyítékául. Emlékezzenek meg akkor, hogy az én kis utam szellemében van semmit sem látni akarni! Jól tudják, mit mondtam annyiszor a jó Istennek, az angyaloknak és a szenteknek:
Vágyam soha arra nem vitt,
Hogy lássam őket a földön itt.”

Az angyalok el fognak jönni magáért, mondta a szent Ábrázatról nevezett Genovéva nővér:

„Nem hiszem, hogy látni fogja őket, de ez nem akadályozza őket abban, hogy itt legyenek.”

„De azért nagyon szeretném, ha szép halálom volna, hogy maguknak örömöt szerezzek. Ezt kértem a Boldogságos Szűztől. A Boldogságos Szűztől kérni nem ugyanaz, mint a jó Istentől kérni. Ő jól tudja, mit kell tennie az én pici kívánságaimmal, hogy megmondja-e azokat a jó Istennek vagy ne mondja meg… szóval az ő dolga mindent úgy elrendezni, hogy a jó Isten ne legyen kényszerítve a meghallgatásra, és hogy mindenben szabadon megtehesse akaratát.”

„… Nem tudom, vajon a tisztítótűzbe kerülök-e, de nem nyugtalankodom miatta csöppet sem; ha azonban oda kerülök, nem fogom sajnálni, hogy elkerülésére semmit sem tettem: nem fogom sohasem megbánni, hogy egyedül csak a lelkek megmentéséért dolgoztam. Mily boldog voltam abban a tudatban, hogy a mi Anyánk, Szent Teréz is így gondolkozott!”

„Ne szomorkodjanak, ha sokat szenvedek is, és ha nem látják rajtam, mint már mondottam, boldogságomnak semmi jelét a halálom pillanatában … a mi Urunk igazán a szeretet Áldozataként halt meg, és lássák, milyen volt az ő haláltusája!”

„Ne szomorkodjék, kis mamám, hogy betegen lát, hiszen látja, hogy a jó Isten mily boldoggá tesz. Én mindig vidám és megelégedett vagyok.”

Örömteljes megadással:

„Még a szentek is elhagynak! A hajnali ima alatt kértem Szent Antalt, hogy megtaláljam zsebkendőnket, amelyet elvesztettem. Azt hiszi, hogy meghallgatott volna? Bizony tartózkodott tőle! De ez nem tesz semmit, azt mondtam neki, hogy azért mégis nagyon szeretem.”

Fájdalmai voltak és, hogy figyelmét elterelje, nagy szelídséggel mondotta:

„Szükségem van lelki táplálékra. Olvassa nekem egy szentnek az életét.”

Akarja, hogy Assisi Szent Ferenc életét olvassam? Ez magának tetszeni fog; virágokról és kis madarakról beszél.

Komolyan azt válaszolta:

„Nem, nem azért, hanem hogy lássam, mily példát adott az alázatosságra.”

Vonatkozással egy látogatásra a fogadószobában, ahol szokása szerint alig mondott valamit, hanem nővéreit engedte, hogy beszéljenek:

„Mily félénk voltam ma délután a fogadóban! És mégis majdnem azonnal utána egy újoncnőt nagyon szigorúan meg kellett feddenem; már nem is ismertem magamra! Mily ellentétek vannak jellememben! ... Félénkségem rendkívüli feszélyezettségemből származik, melyet akkor érzek, ha velem foglalkoznak.”

Azt mondtam neki: Talán még sokat fog szenvedni, mielőtt meghal!

„Ó, ne búsuljon azért, hiszen annyira vágyódom utána!”

Sokat szenvedett. Elővettem az Evangéliumot, hogy egy részt felolvassak neki, és ezekre a szavakra akadtam: Feltámadott, nincs itt; imhol a hely, ahová tették őt.

„Igen, teljesen így van, valóban már nem érint semmi fájdalom, mint egykor gyermekkoromban: úgy vagyok, mintha feltámadtam volna, már nem vagyok azon a helyen, ahol gondolnak. Anyám, ne szomorkodjék miattam, oda jutottam, hogy már nem tudok szenvedni, mert minden szenvedés édes nekem.”

„Semmit sem félek a végső küzdelmektől, sem a szenvedéstől, amit betegségem fog adni, ha még oly nagy lesz is. A jó Isten megsegített, és kezénél fogva vezetett gyenge gyermekkoromtól kezdve, őrá hagyatkozom. Biztos vagyok benne, hogy tovább is meg fog segíteni életem végéig. Lehetséges, hogy a végsőkig kell majd szenvednem, de soha erőim fölött; ebben biztos vagyok.”

„Egészen kívánságom szerint van, ha körlevelet adnak ki rólam. Nem igen értem, hogy miért vannak nővérek, akik ezt nem kívánják? Oly kedves dolog egymást ismerni, egy kissé megtudni, kikkel is fogunk majd örökké együtt élni.”