Tamás Lajos: Mozsárban
Megtöretünk a mozsárban cukorrá, lisztté, porrá.
Csillog a mozsár, súlyos a törő,
Ahogyan lassan vedlünk bölccsé és okossá.
Levetjük a rojtokat, a gombokat, a mentét.
Most pőre testünkön a sor,
Hogy arról is a dagadt húst és henye zsírt lenyessék.
Zúzódunk kékülő inakkal, gyöngyöző homlokkal,
Férfi és fiatal asszony.
Tán az egyik öklöt ráz, a másik sápadtan koplal.
Itt őrködik acél-fal közt test, lélek és ideg.
A nagy mozsár ércesen kong
És harangozik nekem, neked, mindenkinek.
Kincsünk volt, hírünk volt, kertünk volt, csillogó aranyunk.
Nehéz az ütő, nehéz a sor,
Most csak a mozsár fenekén fekete por vagyunk.
Ezen a földön mennyi a gond, mennyi a néma rács.
Csak az eljövendő asztalán
Lesz a mi testünkből édesebb, édesebb a kalács.