27122 ima található a honlapon, összesen 36488 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Dr. Tempfli Imre atya

    Dr. Tempfli Imre atya
    Változó frissítés

    Dicsértessék a Jézus Krisztus!


    A Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközségünket 1947. május 13-án hozta létre Isten Szolgája, Dr. Johann Baptist Sproll rottenburgi püspök. Jelenleg mintegy 13 ezer híve van a történelmi Magyarország minden tájegységéről.
    A 15 misézőhely mindegyikében minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a keresőknek fáklya, az otthontalanoknak otthon és mindenkori híveinknek állandó erőforrás lehessünk.

    https://www.stuttgarti-katolikusok.de

    Imre atya Ha ember lennék...

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Szep
    12
    Imre atya  Ha ember lennék...

    A napokban egy faluba tévedtem. Tanyának is mondhatnám. Az egyik háznál egy hatalmas nagy csonka fatörzsre lettem figyelmes... Valamikor testes, szép, gyönyörű fa lehetett. Olyannyira becsben tarthatták, hogy amikor későbben a kerítést építették, nem vágták ki, hanem inkább törzse körül kikerülték! Nemrég azonban lombja lehullhatott, ágai közül több elszáradt, valamikori gyönyörű koronája sérült, beteg, alaktalan, csúnya lett, ezért törzsét valakik embermagasságban lefűrészelték – és otthagyták. De csodák csodája, a lefűrészelt törzs felső szélén új hajtások jelentkeztek! Fiatal, erőtől duzzadó, mélyzöld, egészséges új ágacskák!

    „ - Ki vagy, te szegény?” – kérdeztem tőle szánakozva.
    Erre tágra nyitotta addig csukva tartott szemét, és boldogan, hogy beszélhet valakivel, ezt válaszolta:
    „ - Régi fatuskó vagyok. Hogy hány éves, évgyűrűimen megszámlálhatod. Pár esztendeje sorsomra hagytak, feladtak, kerítést vonva körém kirekesztettek, és elfeledtek, pedig még nem voltam egészen halott. Száraznak és élettelennek látszottam, mert belső féreg foga rágott bennem és nem tudtam fejlődni. Jó ideje már senki sem nézett rám, mert nem voltam elég vonzó és elég szép...”

    „ - És... – kérdeztem tovább érdeklődve - mi történt veled, hogy újra kisarjadtál?”
    „ - Valaki erre járt – válaszolta szelíd mosollyal. Egy pillanatra rám tekintett – és megszeretett! Még így is (s itt az egyik kis ágacskájával végigsimogatott száraznak tűnő öreg törzsén) fontosnak, páratlannak, egyedinek, kivételesnek és szépnek talált engem. Képzeld, megállt előttem! Sőt időt szánt rám! És tetszettem neki!
    Abban a pillanatban éreztem, hogy testemen újra átiramlik az élet!
    Minden rostomba visszatért az öröm és a boldogság!
    Gyökereimből új életenergia nyargalt fel egészen a törzsem pereméig, ahonnan – láss csodát! – új ágacskáim nőttek!”

    Egy pillanatig mind a ketten hallgattunk... Ő az örömtől, én a csodálkozástól!

    Majd így fejezte be a történetét:
    „ – Ha ember lennék, akkor az öregeket és a gyengéket, a magányosokat és a betegeket, az elhagyottakat, a látszólag halottakat és a kizártakat is nagyon szeretném! Gyakran keresném fel őket, és nagy, meleg szeretettel tekintenék rájuk!
    Tudom, hogy akkor ismét életre kelnének!
    Tudom, hogy akkor újból visszatérne beléjük az öröm és a boldogság!
    Tudom, hogy akkor újra élet költözne beléjük!
    Tudom, hogy akkor újfent teljes értékű embernek éreznék magukat...”

    Ismét hallgattunk... Éreztem a hangján: valóban sajnálja, hogy nem lehet ember!
    Aztán hosszan rám nézett, és mielőtt becsukta volna nagy, szelíd szemeit, búcsúzóul még ezt mondta:
    „ – Köszönöm, hogy megálltál előttem! Tégy így másokkal is! Hadd érezzék magukat teljes értékű embernek!”


    Imre atya
    2020-09-12-én, Szűz Mária neve napján.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólIsten áldjon benneteket!

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    19
    Imre atya Stuttgartból Isten áldjon benneteket!

    Isten áldjon benneteket!

    Noha az alábbi gondolatokat jó pár évvel ezelőtt írtam, de szebbeket – veletek és a köztetek eltöltött 13 esztendővel kapcsolatosan – most sem tudnék írni. Ezért hadd hozzam őket ismét – egyfajta baráti búcsúzásképp.
    „Nem tudom, ki volt közülünk az, aki a másikunknak keresztezte az útját?
    Mint ahogyan azt sem tudom, hogy pontosan, napra, percre mikor is találkoztam veletek – külön-külön először?
    Egyáltalán hogyan is lépett be mindegyikőtök az életembe?
    Végül fogalmam nincs arról sem, hogy Isten mit gondolt, amikor összehozott bennünket?
    Igazán nem tudom!
    Csak azt tudom, hogy életem szegényebb lenne, ha Ti nem lennétek…
    Nem lenne benne annyi hit, annyi remény, annyi szeretet, annyi szép közös emlék, öröm, derű, szín, annyi fény…
    Csak azt tudom, hogy ha nem lennétek, akkor hiányozna belőle egy biztos pont, egy sziget…
    Csak azt tudom, hogy ha nem lennétek, akkor hiányozna belőle az elmúlt 13 év otthonának a melege…
    Nélkületek nem lennék én…
    Ezért elképzelni sem tudnám azt, hogy életemből kihúzzalak Benneteket.
    Hogy emlékezetemből kizárjalak Titeket.
    Vagy szívemből valamelyikőtöket is száműzzelek.
    Ez olyan lenne, mintha életem egyik legszebb, leglényegesebb részét eldobnám magamból.
    Azt az ürességet semmi sem lenne képes kitölteni!
    Köszönöm Nektek, hogy vagytok!
    Köszönöm Nektek, hogy léteztek!
    Köszönöm, hogy életem egyik legnagyobb ajándéka lettetek!
    Isten áldjon Benneteket!”

    Lelkipásztori és baráti szeretettel!

     Stuttgart, 2020-07-19.

    Imre atya

    https://youtu.be/4CqisJsFKMw

     

    Kedves híveink!

    Mint ahogyan azt már a május 3.-i stuttgarti szentmisénken is bejelentettem, augusztus 1-jétől Dr. Gebhard Fürst püspök engedélye alapján betegállományba vonulok.

    Mivel a Magyar Katolikus Püspöki Kar az idén nem tudott adni helyembe senkit, a Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség vezetését Merlás Tibor atya veszi át.  

    Jó szívvel és nyugodt lélekkel távozom, hiszen tudom, hogy egyházközségünk a legjobb kezekben, az Úristen végtelen szeretetében fog tovább fejlődni és virágozni.

    Arra kérünk benneteket, hogy egyrészt önzetlen, jószándékú hozzáállásotokkal legyetek társai Tibor atyának, hogy ezt a nagyszerű feladatot, Krisztus Urunk nagyobb dicsőségére és az egyházközség híveinek lelki javára elláthassa. Másrészt pedig, hogy imádkozzatok mindkettőnkért!

    Lelkipásztori szeretettel,

    Imre atya                                                                  Tibor atya

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólSebezhető vagy…

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    04
    Imre atya Stuttgartból Sebezhető vagy…
    Egyik nap egy omladozó fal mellett vitt el az utam. Megálltam előtte és megkérdeztem tőle: „Miért álltam meg melletted? Mi a titkod?”
    Gondolkodás nélkül így felelt: „Az, ami benned is értékes!”
     
    Mikor látta, hogy nem értem, így folytatta:
    „Bárhogyan szeretnéd,
    Te sem tudsz mindig minden terhet elviselni, ami naponta nyomaszt.
    Te sem tudsz mindent elcipelni, amit rád raknak.
    Te  sem tudsz minden nyomást kibírni, aminek ki vagy téve.
    Aki komolyan éli az életét, az sebezhetővé válik.
    A sebezhetőség pedig egy csodálatos értékes kincs!”
     
    Megpróbáltam közbeszólni, mert nem akartam elfogadni azt, hogy aki sebezhető, az kincset talált.
     
    A fal azonban szelíden leintett, és folytatta: „Ne rettenj vissza attól, hogy sebezhető vagy. Az az egyik legdrágább titkod.
    Sebezhetőséged ugyanis megértésre és irgalmasságra tanít.
    Aki ugyanis csak egyszer is átérezte, hogy a sebek mennyire tudnak fájni;
    aki megtanulta, mennyi ideig és milyen  gyengéden kell gyógyítgatni sebeit;
    aki sebeit végül is elfogadja,
    az irgalmas és megértőbb lesz másokkal szemben!
    Az tartózkodik attól, hogy embertársait megbántsa, nekik fájdalmat okozzon, rajtuk sebet üssön.”
     
    Mióta a málladozó fal megtanított arra, hogy sebezhetőségem érték, már magam sem szégyellem.
     
    Megértőbb vagyok magammal – és másokkal szemben.
     
    Stuttgart, 2020. július 4.
    Imre atya
    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólKoronavírus – Családegyház

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    09
    Imre atya Stuttgartból Koronavírus – Családegyház

    Félútról visszanézve ez a koronavírus járvány a világ szinte valamennyi országát  megtépázta. A kormányok az óriási kihívásra először a nagyobb tömegeket megmozgató rendezvények beszüntetésével, az iskolák bezárásával, a kijárási tilalom bevezetésével és az emberek közötti kapcsolatfelvétel teljes vagy részleges megtiltásával reagáltak. Majd igyekeztek az időközben akadozóvá váló élelmiszerellátást megszervezni. Azután az alapvető gyógyszerek és a vírus elterjedését meggátoló védőmaszkok illetve a vírusban megbetegedők megmentéséhez szükséges lélegeztetőgépek beszerzésére helyezték a hangsúlyt. Végül a gazdasági élet megszilárdítása felé fordult a figyelmük, ugyanis a járvány kitörése után pár héttel a pénzügyi piacok is látványosan meginogtak. Ha bizonyos nagy nemzeti bankok nem avatkoznak be olyan határozottan, akkor ma nemcsak a vírus pusztításával és a nagyon sok országba bevezetett kijárási tilalom katasztrofális társadalmi és gazdasági következményeivel, hanem egy világméretű pénzügyi csőddel is szembe kellene néznünk. A gazdaság hirtelen visszaesésének szomorú követkeményei egyes cégek csődbe menése, a rövid munkaidő bevezetése, és a munkahelyek nagy számának a megszűnése volt.

    Minden jel arra vall, hogy igazuk van azoknak, akik azt mondják: a járvány után újra kell szervezni mindent! Hogy ez mikorra valósul meg és milyen áldozatokra kényszeríti még majd az embereket és az országokat, azt még senki sem tudja felmérni!

    1. Az Egyház jelenlegi helyzete – A járvány a Katolikus Egyházat is nagyon nehéz helyzetbe hozta. Főpásztoraik – Európában legalább is – egyrészt követni akarták az állami rendelkezéseket, másrészt azonban tehetetlenül el kellett tűrniük, hogy ezek a rendelkezések az Egyház egyik  legalapvetőbb jogát látszólag kikezdjék: nevezetesen a szabad vallásgyakorlatot. Most így, a vírus lecsengése közeledtével azzal a váddal kell majd szembenézniük, hogy talán túl könnyen mondtak le erről a jogról az ateista, liberális vagy „értéksemleges” államok és kormányok javára.

    Az minden esetre több, mint meggondolkoztató, hogy soha a történelem folyamán, még a nagy egyházüldözések és pestisek idején sem történt meg, hogy a szentmiséket az egyházi hatóságok betiltsák… Mint ahogyan az sem, hogy ínséges időkben, a hívek vigasztaló, útbaigazító, lelki szó nélkül maradtak, mint most ennek a nagy világjárványnak az idején. Hogy milyen torkot szorongató érzés volt ez, azt csak az tudja átérezni, aki látta, hogyan adta a Szent Péter téren Ferenc pápa az urbi et orbi áldást nagyböjtben – egyedül, a képernyők másik végén ülő  embernek, a messzi távolból!

    Amikor a Húsvétot is zárt ajtók mögött kellett ünnepelnünk, mint valamikor az apostoloknak, sokunknak talán egyedül és magányosan, és televízión vagy videón keresztül kellett követnünk a szertartásokat, arra gondoltunk, noha tudtuk, hogy ez nem így van: ez nem is igazi Húsvét!

    Végül csak fokozta lelki fájdalmunkat az, amikor az erfurti katolikus teológiai kar tagjai, majd nyomukban más modern teológusok is a nép nélkül tartott szentmisékkel kapcsolatban “kísértet-misékről”, az Eukarisztiához való ragaszkodással kapcsolatban pedig ún. “retrokatolicizmusról” (maradi, ósdi, a régihez való babonásan ragaszkodó, azt visszasíró) beszéltek.

    Ha nem is osztom Tomás Halik (sz. 1948) prágai pap-szociológusnak a véleményét, aki szerint – bár ő is tudta, hogy kicsit túloz! – a mai embert a templomok „egy halott Isten hűvös és csodálatos sírköveire emlékeztetik”, ez alatt a koronavírus járvány ideje alatt mégis egyértelművé vált számomra, hogy a kereszténység Európa nyugati féltekén társadalomformáló jelentőségéből óriásit veszített; sőt, napjainkban már egyáltalán nem „szisztém-releváns” (értsd: a társadalom zavartalan működéséhez nem szükséges), kisebbségbe szorult – és ezentúl egyre nagyobb kisebbségben lesz!

    Azonban, mert hosszú papi életem tapasztalataiból azt is tudom, hogy minden rosszban van valami jó, meg aztán azt is, „… hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm 8,28), ebben a járványban is több jót látok, mint első látásra azt gondolhatnánk! Én most csak négyről szeretnék beszámolni, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a lajstromot mások majd még folytatni fogják!

    1.1. Virtuális szentmisék és istentiszteletek – Az első kézenfekvő pozitívum, amire a koronavírus járvány rányította a figyelmemet: az igehirdetés új módja. Mivel a templomokat zárva kellett tartanunk és a szentmisén illetve más istentiszteleti cselekményeinken közösségben nem vehettünk részt, az igehirdetés a világhálóra tevődött át, virtuálissá lett, és így egy sokkal szélesebb réteg  számára vált hozzáférhetővé. Igy, noha a felmérések szerint a „digitális egyház” elsősorban most is csak a közösségek magját érte el, akadtak azonban szép számmal olyanok is (érdeklődők, a hivatalos Egyházzal kapcsolatot alig tartók, betegek, stb.), akik a világhálón közvetített „virtuális” szentmisék, szentségimádások, közös imák stb. által újra – és új módon teremtettek kapcsolatot a vallással, az Egyházzal illetve egyházközségeikkel.

    Nemcsak a Vatikán fedezte fel a technika adta új lehetőségeket és kapcsolódott bele az akcióba (a pápa szentmiséjét minden nap élőben közvetítették!), de szinte minden egyházmegye és magára valamit is adó és  a megfelelő technikai adottságokkal rendelkező plébánia is felvételről vagy élőben közvetítette szentmiséit.

    Azt lehet mondani, hogy a templomokban bezárásával az Egyház az elmúlt hetekben nagyon kreatív lett, és a lehető legjobban használja ki az új helyzetet az igehirdetésre és az evangelizációra.

    1.2. Virtuális templom – A második észrevételem az volt, hogy noha az állami-, és nyomukban az egyházi hatóságok bezárták a templomokat, a lelkipásztoroknak rövid idő alatt sikerült egy olyan „virtuális templomot” felépíteniük, amelyben nem csak a szentmiséiket ünnepelhették, de egyéb istentiszteletet illetve közösségi ájtatosságot is tarthattak.

    Egyházmegyék szerte és számtalan plébánián minden reggel, délben és este – külön-külön, de egyidőben – a járvány áldozataiért és megfékezéséért imádkoztak. Minden napra ún. liturgikus lapokat állítottak össze és tették fel a honlapra illetve más közösségi oldalakra, hogy belőle a hívek, bárhol is éljenek, együtt és egyszerre imádkozhassanak. A vasárnapokra az igeistentisztelet szövegét is szét- illetve megosztották arra az esetre, ha valaki idő és technikai eszközök hiányában a közvetített szentmiséken nem vehet részt. Elmélkedések, szentségimádási szövegek, keresztutak, imák, könyörgések, litániák, rózsafüzér imádság, stb. mind-mind azt célozták, hogy ebbe a virtuális templomba mindig be lehessen lépni egy-egy ima idejére.

    De ugyancsak ebben a templomban hetente biblikört vagy felnőtt katekézist,   keresztelési- és jegyesoktatást tartottak. Ebben a templomban soha nem szünetelt az ima és a képzés!

    1.3. Virtuális közösség – A harmadik, ami nekem feltűnt, hogy a járvány idején különösen fontossá vált a kapcsolat tartása az egyházközség tagjaival. A kapcsolattartás eszköze pedig a telefon volt. A telefonbeszélgetések összességükben számosabbak voltak és hosszabb ideig tartottak, mint a járvány előtt bármikor, hisz az embereket nem csak a vírusról szóló újabb és újabb információk érdekelték, semmint beszélni akartak aggodalmaikról és félelmeikről, valamint így akarták tartani a kapcsolatot az egyházközségükkel. Úgy is mondhatnánk, hogy a járvány ideje alatt a telefon egy szinte kézzel fogható „virtuális közösséget” épített.

    Sok olyan egyházközségről tudok, ahol ezekben a hetekben – Isten tudja mióta újra – egy imacsoportot hoztak létre, amelynek tagjai telefonon keresztül „találkoztak” rendszeresen egymással, és minden nap imádkoztak a járvány betegeiért illetve a járványban elhunytakért, valamint kicserélték gondolataikat minden egyéb fontos dologról.

    Nem egy egyházközségben szeretet-csoportok (nálunk „őrangyalok”) alakultak, amelynek tagjai rendszeresen felhívták vagy felkeresték az egyházközség idősebb  tagjait, és nem csak a járványról és a koronabetegségről, hanem az egyházközség többi tagjainak a sorsáról is beszámoltak, így kötve össze őket a közösséggel, amelyet az öregek már napok, hetek, hónapok óta hiányoltak.

    1.4. A családegyház – Végül, de nem utolsósorban a koronavírus járvány szerintem egy negyedik pozitívumot is eredményezett, és ez volt a legnagyobb: a családegyház megerősödése.

    családegyház kifejezést a Vatikáni II. Zsinat (1963-1965) használta először, amikor arról szólt, hogy az egyház hitének a családban való megélése rendkívül fontos, és ezeket írta „Ebben a családi egyházban a szülők legyenek gyermekeik első hithirdetői szavukkal és példájukkal” (Lumen Gentium 11). A kifejezés talán feledésbe is merült volna, ha Szent II. János Pál pápa (1978-2005) újra fel nem fedezi és a “Familiaris Consortio” című apostoli írásában meg nem magyarázza. Itt ezeket írta: „A keresztény család mutatja és valósítja meg az egyházi közösséget (értsd: egyházközség kicsiben!), s ezért ’családi egyháznak’ lehet és kell neveznünk” (FC 21). Majd alább így folytatta: „… miként a nagy Egyháznak, úgy a kis családi egyháznak is szünet nélkül és komolyan hallania kell az Evangéliumot. Innen származik a családnak az a kötelezettsége, hogy gondoskodnia kell az állandó hitoktatásról.” (FC 51) XVI. Benedek pápa (2005-2013) pedig ezeket írta a családegyházról: “A család, mint az életnek és a hitnek az első iskolája és, mint családegyház, arra hivatott, hogy a gyermekek és az ifjak számos nemzedékét emberi és keresztényi értékekre nevelje, hogy életük folyamán – Krisztus példájára – harmonikus személyiségekké váljanak.”

    Hogyan kapcsolódnak a fentiek ehhez a Húsvéthoz? Úgy, hogy szerintem ez a Húsvét esély volt arra, hogy a hitet elmélyítsük magunkban és családjainkban! Mintha Isten azt szerette volna mindenkitől, hogy a Húsvétot a családjával töltse el. Ez alatt a „karantén-Húsvét” alatt, ahogyan páran nevezték, óriási lehetőség kínálkozott arra, hogy a család kis „családegyházzá”, „házi templommá” alakuljon, amelyben a hitet megélik és továbbadják.

    Híveim beszámoltak arról, de tudom, másutt is sokan így tettek, hogy kis házi oltárokat (házi szentély, szent sarok, imasarok) állítottak fel. Ezek körül aztán naponta összegyűlt a család, és vagy követte a szentmise-közvetítést, vagy pedig a megadott imákat illetve szertartásokat végezte. És ez a családdal végzett közös ima, mint vallották,  új, eleddig ismeretlen lelki élmény volt számukra. Felejthetetlen volt a képernyőn vagy a monitoron a szentmiséket ünnepelni, ha kellett térdelve, ha kellett állva, közben imádságot mondva, énekelve vagy szent csendben ülve. Nem egy helyen a családfő vette át a pap szerepét, a gyermekek és fiatalok felváltva felolvastak a Szentírásból,  az anyák kezdték az énekeket, majd a végén még sokáig beszélgettek a „családegyházzal” kapcsolatos élményeikről… Az elszigeteltség és a karantén jó alkalom volt arra újból felfedezni a családban a hit gazdagságát és ajándékát. Nem egyszer átérezték azt, amit Ferenc pápa Amoris Laetitia című apostoli levélében írt: “Az Úr a valóságos és konkrét családban lakik, annak minden szenvedésével, küzdelmével, örömével és mindennapos gondjaival együtt.” (315. p.) Érdekes, hogy a beszélgetéseket és a gyermekekkel való játékot is úgy fogták fel, mint a mély, tartalmas, keresztény élet apró jeleit, és sokan megtapasztalták annak a jézusi mondásnak az igazát: “Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).

    2. A családegyház és a családliturgia – Most hadd szemléltessem a fentieket egy pár beszámolórészleten keresztül, amelyeket a híveink a „korona-Húsvéttal” kapcsolatban írtak.

    Az első beszámolóból az derül ki, hogy a gyermekek mennyire fogékonyak Isten, a hit, a szertartások és a közös ima iránt.

    „Mikor 2020. március 13-án pénteken bejelentették, hogy határozatlan időre az iskolák és nagyobb intézmények bezárnak, és elkezdődtek a korlátozó intézkedések, kislányunk […] (így szólt) : „Anya, ez most nagyon komoly dolog, úgy érzem, nekünk itthon minden nap misét kell rendezni és imádkozni a Jóistenhez, hogy adjon erőt Nekünk és türelmet” (Ibolyka 7 éves mindössze). A családi misén ő vállalta „Imre atya” feladatait, és emlékei alapján a 25-30 perces kis szertartás következő képpen zajlott: Minden este hatkor (nem csak vasárnapoknént) bementünk a gondosan berendezett szobába, […] meggyújtott mindenki a családból egy-egy teamécsest. – Kezdtük a kedvenc nagyböjti énekünkkel […]. Mindenki székén volt egy-egy Szentírás vagy gyerekimakönyv […]. Ibolyka mondott egy szabad imát a családunkért, barátainkért mindig improvizálva, majd felszólított minket is, hogy köszönjük meg az ajándékokat és kérjünk segítséget a Jóistentől. Ezután mindenki felolvasott a székére helyezett könyvből pár bejelölt sort. Majd a végén elmondtunk egy esti imát kéz a kézben. Mielőtt a gyertyákat elfújtuk, csak ültünk szótlanul meghatódva.” (Kocsárdi Ágnes: Családi szentmise Ibolyka vezetésével)

    A második beszámolóból azt lehetett leszűrni, hogy milyen fontos a szülők szerepe a szent cselekmények előkészítésében. Ha beszélgetnek gyermekeikkel a hitigazságokról, ha rányítják szemüket, hogy milyen fontos lelki szempontból is az együtt töltött idő, akkor azok azt egy életre magukkal vihetik.

    Sokat beszélgetek a gyerekeimmel, Noémival és Patriciával. Próbálom elmagyarázni nekik, mekkora érték ez a rendelkezésünkre álló rengeteg szabadidő, mekkora lehetőség rejlik benne. – (Így) Az ünnepi előkészület bensőségesen telt. Azon kaptuk magunkat, ahhoz, hogy a húsvéti vigília mélységét megtapasztalhassuk, csak kettő dolog szükséges: a vágyakozás és mi magunk. Az összezártságban és az egymásra utaltságban valóban szembesülhetünk a velünk élő családtagok keresztjeivel. Nem készülünk sehova, nem magunkat szemléljük percekig a tükörben. Sok minden átértékelődik ilyenkor.“ (Brunne Györgyi Marietta: Magányos Húsvét)

    A harmadik beszámolót olvasva az lett egyértelmű, hogy a közös előkészületek intenzívebbé és bensőségesebbé tették a Húsvétot, mint máskor. És általuk közelebb került a család minden tagja hitünk egyik legnagyobb titkához, a feltámadáshoz.

    “A Nagyhét szertartásait otthonunkban megélni igazi lelki katarzis, élmény volt. Kis családunk követte az atyák által közreadott útmutatót, napokra lebontva, s hol a közvetített szentmisékhez csatlakoztunk, hol, azoknak hiányában, a napi igét felolvasva elmélkedtünk az aznapi eseményeken. Ennyire intenzív, bensőséges húsvéti készületünk talán sosem volt! A házi oltár központi helyén a Feszület, körülötte a gyertyák, virágok, a Biblia és a Hozsanna is kéznél. Egyedülálló lelki élmény volt a Nagypénteken elvégzett Családok keresztútja egy kinti Kálváriahegyen. […] Beszéltünk a Nagyhét napjainak történéseiről, felmerülő kérdéseket válaszoltunk meg, verseket olvastunk, s lépésről lépésre közelebb kerültünk a legnagyobb csodához, a Feltámadáshoz.” (Székely Enikő: Digitális Húsvét)

    A negyedik beszámoló az előkészület pár részletét is leírja. Nekem különösen a közös kenyérsütés és az utolsó vacsora megülése tetszett!

    „Virágvasárnap a nappali asztalunk oltárrá módosult. Imre atya útmutatásait követve éltük meg a szent napokat. Szentmise közvetítéseket néztünk, vagy magunk végeztük el a családi liturgiát. – Az utolsó vacsora estéjére lapos kenyeret sütöttünk, kehelybe bort öntöttünk. Lélekemelő volt, mikor a családfő megtörte a kenyeret és a darabokat a családtagoknak a következő  szavakkal nyújtotta át: “Szeretet az Isten, aki szeretetben marad, Istenben marad és Isten őbenne.” A gyertyák fénye mellett kortyolt mindenki a borból, majd remegő, elcsukló hangon, olykor gombóccal a torkunkban hallgattuk a vérrel verejtékező Jézus történetét. – Másnap délelőtt Csiszér László dalát hallgatva készülnek a böjti étkek. “Ott a Via Dolorosán, a szenvedésnek útján, / ott járt némán, de győztesen a bárány. / Fölvette a keresztet, szeretett Téged s engem. / Ott a Via Dolorosán hordozta a mi bűnünket.” – Nagyszombat kiváltságot tartogatott számunkra, ugyanis szentmisére mehettünk. […] – Húsvétvasárnap minden finomság a reggeliző asztalra került, együtt alkottak a gyerekek gyümölcsből, zöldségből, tojásból virágzó mezőt, tapsifülű nyuszikat, repdeső pillangókat. A szentmisén a lelki áldozás során érztem, hogy Ő él, hisz kézen fogott és szorosan velem van. Gyönyörködve,  talán kissé elérzékenyülve nézzük, hogy az asztalnál már nyolcan ülünk. Az idő mintha szárnyakon járna: udvarlók egészítik ki a családi kört. – Estefelére a legkisebbek reménye oszlik, talán nincs is húsvéti nyúl? Biztos lehet, mert az összes csoki pereputtyát elrejtette kint a kertben! – Ebből már csak a kis vödrös, nagy locsolós, hideg vizes, sikongatós Húsvéthétfő reggel téríthetett magunkhoz.” (Tóth Márti: Kézen fogott)

    Az ötödik beszámolóból az előkészületek újabb részleteit ismerhetjük meg: lábmosás, szent sír készítése, húsvéti gyertya barkácsolása.  A zárómondat pedig, amelyben az anyuka azt írja: „Biztos vagyok benne, hogy ezt a Húsvétot (a gyermekek) nem fogják elfelejteni, és hogy mindannyiunk hite, Isten-kapcsolata csak erősebb lett az együtt megélt Szent Háromnap során.” – akár az egész egyházközségünkre is érvényesnek találom.

    “A karantén idején sikerült egy itthoni menetrendet kialakítani, beleértve a közös, online, vasárnapi magyar misenézést. […] Most végre Jézus állt a középpontban és csak rá figyeltünk a szent három napon. – Nagycsütörtökön pászkát sütöttünk a gyerekekkel. A karantén óta mi is csinálunk kis oltárt az online misékhez. Az esti mise előtt erre került a kereszt mellett a pászka és a bor is. A gyerekeknek nagy élmény volt, amikor a családfő jelképesen megmosta a lábunkat, és megtörte a pászkát. Különösen az elsőáldozásra készülő fiam élvezte, hogy bár még nem volt elsőáldozó, és ki tudja a jelenlegi helyzet miatt ez az ünnep meddig tolódik, de most mégis “áldozhatott” velünk, sőt még a borba is belemárthatta az “ostyáját.” – Nagypénteken szent sírt készítettünk együtt és a délutáni családi séta alkalmával apró mezei százszorszépeket gyűjtöttünk a sír köré. […] Szintén egy karantén miatt felkerült youtube-videó segítségével egy nagyon szép, kifejezetten gyerekeknek szóló keresztutat csinálhattunk végig, majd a saját, családi kis keresztutunkat is elolvastuk együtt. Az esti „csonkamise“ után elhelyeztük a keresztet a szent sírban, majd együtt virrasztottunk és olvastunk a Bibliából. – Szombat reggel húsvéti gyertyát barkácsoltunk. Ez eddig soha eszünkbe sem jutott volna, de mindenkinek annyira tetszett, hogy elhatározzuk, hogy családi hagyománnyá tesszük és vírustól meg karanténtól függetlenül, ezentúl minden évben a februárban megszentelt gyertyából húsvéti gyertyát fogunk készíteni. A gyerekek alig várták az esti, feltámadási misét, amikor meggyújthattuk a gyertyánkat és a négy pici mécsesünket a sötétben. A feltámadási misének így, itthoni körülmények között is különleges hangulata volt. Gyertyáink fényébe nézve, érezhettük a feltámadt Krisztus jelenlétét. – Különösen büszke voltam a gyerekekre, akik mindhárom nap miséjén fegyelmezetten, odafigyeléssel vettek részt, még akkor is, ha most nem a templom padjában, hanem a nappali kanapéján ültünk. Biztos vagyok benne, hogy ezt a Húsvétot nem fogják elfelejteni, és hogy mindannyiunk hite, Isten-kapcsolata csak erősebb lett az együtt megélt Szent Háromnap során.” (Megyeri Andrea: Ha Isten becsuk egy ajtót, valahol máshol kinyit egy ablakot … avagy Húsvét karantén idején)

    ***

    Nem tudom, hogy pontosan mire gondolt Hamburg érseke, Stefan Heße, amikor ezt mondta az egyik vele készített interjúban: „A koronavírus meg fogja változtatja az Egyházat.“ Sokat sejtet viszont, hogy Romano Guardini (+1968) vallásfilozófus egyik mondatát idézte: „Az Egyház a lelkekben ébred fel.”

    Ha ez Egyház a koronavírus után megváltozik, akkor ez szerintem abban fog megmutatkozni, hogy a lelkekben ébred fel erőteljesebben, és ennek következtében a „családegyház” a jövőben majd nagyobb jelentőségre tesz szert!

    Adja ezt nekünk a jó Isten!

    Imre atya

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólUrunk mennybemenetelének ünnepére

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    21
    Imre atya Stuttgartból Urunk mennybemenetelének ünnepére

    Urunk mennybemenetele

    Szent Kereszt fölmagasztalásának ünnepén az egyik falu lakói kimennek imádkozni a határban lévő Kálvária-kereszthez. Térdenállva imádkoznak a hatalmas feszület előtt, és egyszerre csak a sebek élénk pirosra áldoznak, buzogni kezd belőlük a vér, megelevenedik az élettelen szobor és Krisztus lelép a keresztről. Mindenki örül, mindenki boldog. Diadalmenetben kísérik be Krisztust a faluba, egyenes a főtérre. Ott megköszönik neki, hogy eljött közéjük, és rábízzák egyetemlegesen a falu irányítását. Megígérik, hogy mindenben parancsok szerint fognak élni, és megtartják törvényeit. Aki ezt megszegné, azt a falu fogja megbüntetni. Véget ér az ünnepség, hazamennek az emberek. Az Úr Jézus pedig végigjár a faluban, és sok mindent lát, sok mindent szóvá tesz. Benéz a kocsmába, és amikor hallja hogyan beszélnek ott, beszól: „Isten nevét hiába ne vedd!” Benéz a kórházba, és amikor látja, hogy anyák kényelmük miatt gyermekéleteket dobnak el, odakiáltja nekik: „Ne ölj!” Benéz a bárba és a tánclokálba, és amikor látja az arcpirító viselkedést, így szól: „Ne paráználkodj!” Elmegy a bíróságra is, amikor hallja a hazugságokat, figyelmeztet: „Hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen!” Pár nap múlva már összesúgnak az emberek. Végül is követeket küldenek hozzá: „Úr Jézus, amióta köztünk vagy, nem érezzük jól magunkat. Menj vissza a határba a keresztfára. Mi pedig megígérjük cserében, hogy minden nagy ünnepen elmegyünk keresztedhez, virágot is viszünk neked, imádkozunk is hozzád, de azt nem engedjük, hogy Te a mi életünkbe beleszólj!”

    Ez Szabó Lőrinc elbeszélése. Azt mondod, mellbevágó? Igazad van!

    1. Bennem azonban egy másik érdekes kérdést is fölvet: Miért kellett Jézus Urunknak közülünk egyáltalán elmennie? Milyen más lenne az életünk, ha nem hagyott volna itt bennünket… A világ egészen másképp nézhetne ki. Képzeljétek csak el: Jézus mindenkinek megmondaná, hogy mit tesz jól és mit rosszul. Például megjelenne a miniszterek kabinet-ülésein, az asztalra csapna, ha kell, szemükbe vágná, hogy mit tesznek rosszul, vagy csak saját maguk érdekeinek a védelmében. Aztán gondoskodna, hogy a világon béke és igazságosság lenne, ha kell egy egész angyalsereggel. Sőt, Egyházának gyeplőjét is kézbe venné most, ebben a kritikus járvány idején, amikor annyian és annyian kifogásolják az állami hatalommal túlzottan együttműködő szolgáinak a magatartásáért… Hát nem jó lenne? Igen is, meg nem is!

    2. Ez ugyanis olyan lenne, mint amikor szüleink eljöttek velünk az első osztályba, hogy találjuk meg az iskolát, ne féljünk az új körülmények között, vagy megszabták, hogy mikor és hol szabad játszani, este mikor jöjjünk haza, kivel találkozzunk és kivel barátkozzunk…

    Talán valóban jó lenne, ha olykor-olykor valaki ebben vagy abban a dologban levenné rólunk a döntés, a felelősség terhét. Viszont a másik percben arra gondolunk: milyen jó, hogy szüleink is szárnyra bocsátottak bennünket, így kezünkbe vehettük életünket.

    Isten is ezt akarta akkor, amikor Jézus Urunkat a mennybe fölvette. Azt szerette volna, ha sorsunkat és életünket a magunk kezébe vesszük. Jézus Urunk mennybemenetelének az ünnepe a mi felnőtté válásunk és felelősségvállalásunk ünnepe. Isten annyira megbízik bennünk, hogy ránk bízza a világ sorsát, és bízik abban, hogy azt az Ő szellemében tudjuk intézni.

    3. Tudatában vagyunk-e annak, hogy ez a megbízatás ma időszerűbb mint máskor? Hányan megszólják az Egyházat: többet kellene tennie a fiatalok érdekében, többet kellene fáradoznia az idősebbekért, jobban utána kellene járnia a távol maradóknak. De forduljon csak valaki hozzájuk segítségért, vagy jótanácsért, máris megkapja a választ: „Ez nem az én feladatom! Ez a pápára, a püspökre, a papra tartozik! Azért fizetjük őket!”

    Sajnos, az égre bámuló tanítványok magatartása minden idők keresztényeire jellemző. A mai olvasmányban megjelenő angyal kérdése azonban hozzájuk is szól: „Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel?” (ApCsel 1,11). Nem hallottátok Jézus szavait? „Legyetek tanúim egészen a föld végső határáig!”

    A megdicsőült és mennybemenő Jézus a mi kezünkbe tette le megkezdett művének, az Egyháznak a sorsát. Ezen túl nekünk kell az Egyházat, az Egyházközséget építenünk. Ez a feladat mindnyájunk közös ügye. Az égre bámuló, megdermedt és mozdulatlan Olajfák-hegyi férfiak viselkedését fel kell, hogy váltsa a nagykorúvá lett, öntudatos, apostoli buzgósággal telített férfiasan tevékenykedő, és bátor keresztények magatartása.

    Ilyen keresztény nőket és férfiakat adjon nekünk minél bővebben a mennybemenő Jézus Szentlelke, akik nem csak imádkoznak Jézus Urunkhoz, nem csak virágot visznek a keresztjéhez, hanem az Ő szellemében élnek – és munkálkodnak! Ezt kívánja Egyházközségünk minden részegyházközségének,

    lelkipásztori szeretettel,

    Imre atya

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólKoronavírus – Eukarisztia

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    28
    Imre atya Stuttgartból Koronavírus – Eukarisztia

    Egy az elmúlt napokban végzett felmérés szerint csak minden nyolcadik német katolikus akarja azt, hogy a szentmiséket újra nyilvánosan és közösségben ünnepeljük, úgy, mint a járvány előtt. Ez a szám a német katolikusoknak mindössze 12%-a! A többiek meg vannak elégedve azzal a „virtuális” lehetőséggel, amellyel most vehetnek részt rajtuk.

    Számomra nem volt tehát meglepő, hogy április 15-én a kormány által  kidolgozott intézkedések katalógusában nem szerepelt az istentiszteletek szabad gyakorlatának akár csak részben történő visszaállítása is! Noha az utána következő egyházi sajtóközleményben a Német Püspöki Konferencia elnöke mélységes aggodalmát fejezte ki afölött, hogy az üzletek nyithatnak, a templomok viszont zárva maradnak, szavaiban tiltakozásnak vagy ezirányú kérésnek nyoma sem volt.

    És valóban míg az autókereskedések mindegyike újra megnyithatta kapuit, még ha a „korona-iparban” megengedett 800 m²-nél nagyobb eladási területtel rendelkezik is, az Egyház egyetlen egy templomát sem nyithatja meg a közösségi szentmise számára. A magyarázat egyszerű: az autóipar mögött álló erőteljes lobbizás arra hivatkozott, és joggal, hogy az autókereskedelem fontos a társadalom számára, végső soron sok munkahely függ tőle. Az Egyház nem lobbizott. Mintha nem lett volna mire hivatkoznia! Mintha a nyilvánosan ünnepelt liturgiáknak, imáknak semmiféle lelki, szellemi  értelme és haszna nem lenne a társadalom számára!

    Némi haladást jelentett az ügyben április 17-én az az eszmecsere, amelynek végén a kormány, a szövetségi tartományok miniszterelnökei és a vallási közösségek képviselői megállapodtak abban, hogy le kell fektetni az istentiszteletek korlátozásának fokozatos enyhítését célzó konkrét irányvonalakat. E célból a vallási közösségek vezetői az elkövetkezendő napokban olyan javaslatokat fognak benyújtani, amelyeket az állam majd megvizsgál, hogy összeegyeztethetők-e az egészségvédelem és a járvány terjedésének megakadályozására irányuló fennálló rendszabályokkal vagy sem. A cél az, hangsúlyozták az eszmecsere résztvevői, hogy a kormány április 30-a után a lehető leghamarabb engedélyezze a vallási rendezvények nyilvános megtartását, még ha korlátozott számú résztvevővel is. Így kicsi iróniával azt lehet mondani, hogy a ruhaüzletek, autómosók és iskolák mögött a sor végén kullogva az egyházak is valamikor nyár elején újra valamilyen formában elkezdhetik az istentiszteleteket illetve a szentmiséket.

    1. „Egyes hívők túlbecsülik az Eukarisztiát…” Mi változott ilyen nagyot az utóbbi évtizedek alatt? Hogy kerül az Egyház, idegen szóval élve: „szisztém-releváns” (értsd: a társadalom zavartalan működéséhez elengedhetetlenül szükséges) intézmények tekintetében a sor végére? Hol veszítette el a társadalomban addig oly jelentősnek mondható presztizsét, tekintélyét?

    Vitathatatlan, hogy ebben az egyik nagy önhibája a felelős: a túlságosan is emberi arcának különböző, néha eléggé el nem ítélhető vonásai! Ugyanakkor – s most inkább erre akarok hivatkozni – a rohamos léptekkel haladó elvilágiasodás a hívek és papok soraiban is igen nagy rendet vágott. A német Egyház hit szempontjából már rég nem egységes, erkölcsi szempontból pedig már rég nem mindenki számára osztatlan tekintéllyel rendelkező intézmény! Tanítása elhalványult, már nem olyan pontosan körülírt, ezért még hívei számára sem mindig egyértelmű; az Isten-központú vallásos élet pedig mára nagyon sok esetben az emberi humanizmus szintjére redukálódott.

    Hogy csak egyetlen egy példát említsek a tiszta tanítás hiányával kapcsolatban: míg röviddel ezelőtt ha egy hívőt megkérdeztek, mi a katolikus tanítás lényege, az gondolkodás nélkül azt válaszolta volna: Az Eukarisztiában (Oltáriszentségben) való hit, mely szerint a kenyér és bor színe alatt a feltámadott Jézus Krisztus valóságosan jelen van közöttünk testével és vérével. Sőt, ha a lelőhelyeket nem is tudta volna megmondani, de hitérzékéből, a vérébe és életébe ivódott vallásgyakorlatából valamint  a hagyományból kifolyólag, anélkül, hogy ismerte, szinte szóról-szóra idézte volna a II. Vatikáni Zsinatnak az Eukarisztiával kapcsolatos tanítását: Krisztus vér nélküli keresztáldozatának megújítása, amelyben megvalósul megváltásunk műve, (Sacrosanctum Concilium 2), Jézus Krisztus kereszthalálának győzelme a halál fölött (SC 6), Isten és az ember új szövetségének a megújítása (SC 10), általa él és növekszik az Egyház (Lumen Gentium 26), általa alakulunk át Krisztusba, leszünk Krisztusibbá  (LG 26), benne Krisztus Urunk ereje összekapcsolja a tagokat (LG 26), az Eukarisztia a vándorlás kenyere (Ad Gentes 15), az Eukarisztia erő (Gaudium et Spes  38), az Eukarisztia a keresztény közösség gyökere (Presbyterorum Ordinis 5), az Eukarisztia a hívek közössége Krisztussal és egymással (LG 7), stb.

    Minden jel arra vall, hogy ma ez a hit még a legmagasabb helyeken sem világos többé. Csakis ezzel magyarázható az, hogy az egyik teológus a múlt héten a „Deutschlandfunk”-nak így nyilatkozott: „Néhány hívő reakciójából (hangosan kérték a közösségi szentmisét!) azt olvasom ki, hogy az Eucharisztiát túlbecsülik. Mintha semmi más nem lenne a Katolikus Egyházban, csak az Eukarisztia. Pedig a kereszténység történetében mindig is voltak olyan idők, amikor az emberek nem vehettek részt a szentmisén vagy nem tudtak szentáldozáshoz járulni. De emiatt mégsem omlott össze a hit.” (…) Aztán így fejezte be: „Nem szabad csak az Eucharisztiára meresszük tekintetünket! Természetesen fontos, de a II. Vatikáni Zsinat azt is mondja, hogy az Úr nemcsak az Eucharisztiában, hanem a Szentírásban és a Biblia-olvasásban is jelen van, és Jézus azon szavát is komolyan kell vennünk, mely szerint ahol ketten vagy hárman az Ő nevében összegyűlnek, Ő ott van közöttük. Gyűljünk össze az interneten keresztül… ”

    A nyilatkozattal kapcsolatban csak két apró megjegyzés: a katolikus hit szerint a teológus által felsorolt egyéb lehetőségek egyikében sincs olyan intenzíven jelen Krisztus, mint az Eukarisztiában; és a másik: azt, hogy Krisztus jelen lenne köztünk akkor is, ha az interneten gyűlnénk össze az Ő nevében, az sem a hitletéteményben, sem a II. Vatikáni Zsinat tanításában nem szerepel!

    Egy másik teológus pedig pár nappal ezelőtt ezeket mondta: „Ha az egyházak most nyomást gyakorolnak az államra, hogy az istentiszteleteket ne csak rádión, televízión vagy élő közvetítésen keresztül, hanem minél  hamarabb újra közösségben is meg lehessen megünnepelni, azt kérdezem magamtól, hogy ez valóban elősegíti-e a hit növekedését, vagy inkább egy régi hagyományhoz való görcsös ragaszkodás?  Én minden esetre alig tudom elképzelni, hogy korlátozott számmal, részvételi listával, a biztonságos távolság megtartásával, arcvédő maszkkal, kesztyűkkel, és az áldozás előtti fertőtlenítési rítussal ünnepelt szentmise üdvös és Istennek tetsző lenne!”

    Válaszként legyen szabad itt is annyit megjegyeznem, hogy az Eukarisztia nem valami régi, tartalmatlan hagyományhoz való ragaszkodás, hanem – mint hisszük – a kenyér és bor színe alatt köztünk tovább elő Krisztus! A Katolikus Egyház szíve-lelke! Nem is beszélve aztán arról, hogy – már elnézést, de – a teológus atya semmiképp sem tudhatja, hogy az általa lefestett körülmények között bemutatott szentmise üdvös- illetve tetsző-e Istennek vagy sem? Szerintem mindenképp!

    2. „Adjátok vissza a szentmisénket!” Minden esetre a szentmisével kapcsolatban a hívek viselkedése és gyakorlata az elmúlt Húsvéti Ünnepek alatti szöges ellentétben állt a fenti – és más – egyháziak megnyilatkozásaival.

    Példaként hadd hozzam az Osztrák Rádió által készített statisztikát a szentmisék sugárzott kiértékeléséről. Ausztriában virágvasárnap 370 ezer készülék volt bekapcsolva, a német nyelvterületen ez a szám 1,8 millióra rúgott! A hivatalos információk szerint összesen 1,47 millióan hallgatták/látták a bécsi Szent István-székesegyház öt szentmiséjét/szertartását, amelyet Dr. Christoph Schönborn bíboros celebrált. Az Urbi et Orbi húsvétvasárnapi pápai áldást pedig 470 ezer fő követte. Az Osztrák Rádiótól azt is megtudjuk, hogy ezek a számok az ilyenkor szokásosak kétszeresét jelentik! Összességében a Szent Háromnap vallási TV-kínálata 4,1 millió osztrák hívőt ért el, amely a TV-nézők 55%-a, hangzott el kiértékelőként az egyik adásban. Az istentiszteletek illetve szentmisék sugárzása a privát televízióban is minden eddigi rekordot megdöntött!

    A német statisztikák százalékaránya is ugyanezt támasztja alá! És ezek a statisztikai adatok a két országban működő papok élő- vagy felvett szentmise-közvetítéseit nem is tartalmazzák!

    Míg tehát a progresszív teológusok, akik egyébként a most bemutatott nép nélküli szentmiséket csak „szellem(kísértet)-miséknek” csúfolják, a szentmise és az Eukarisztia utáni vágyat pedig „egy régi szokáshoz való görcsös ragaszkodásnak” igyekeznek feltüntetni, addig a hívő nép az egészséges, az egyházi dogmákban és hagyományokban gyökerező – szentmisével kapcsolatos – tanításhoz hűségesen ragaszkodik, s ezt magatartásával most egyértelműen ki is fejezte!

    De nem csak a nép, hanem a papok döntő többsége is! Ausztriában például egyre növekszik a papok közötti elégedetlenség, egymást érik az egyházmegyékhez befutó – bezárt templomok elleni – írásbeli tiltakozások. Húsvétkor sok pap figyelmen kívül hagyta a püspököknek a bezárt templomokra vonatkozó rendeleteit. Többen kinyitották templomaikat, és nem küldték ki a szertartásokra mégis eljövő híveiket, hanem ellenkezőleg, még örültek is nekik, sőt meg is áldoztatták őket! Hetek óta növekszik a családokat látogató papok száma, akik az Oltáriszentséget házhoz viszik, illetve ott tartanak, kis családi körben szentmiséket! Ugyanez a helyzet Olaszországban és Németországban is… Nem akarok a próféta szerepében tetszelegni, de nyilvánvaló, hogy a “földalatti egyház” gondolata tovább fog dagadni, mindaddig, amíg a püspök atyák engedélyt nem adnak a nyilvános szentmisék bemutatására. Türelmetlennek mutatkoznak – s elsősorban ezért hoztam a fenti hírt! – az osztrák fiatalok is, akik egy maguk által összeállított, azóta slágerré vált YouTube-felvételben követelik a püspököktől: “Kérjük, adjátok vissza nekünk a szentmisénket!”   

    3. „Félek, hogy Istennek ez a társadalomban most bekövetkező halála egyuttal a szellem halála is lesz – minden spirituális élet eltűnése, legalábbis Nyugaton. Úgy, hogy vasárnap reggelente majd csak a szupermarketeket töltjük meg, mert a templomok kiürülnek.” – írja André Comte-Sponville (1952-) francia ateista filozófus.

    Mellbevágó mondat egy ateistától! Elsősorban azoknak szól, akik – talán néha nem is tudják, de – eléggé át nem gondolt kijelentéseikkel, „modern” felfogásukkal a templomok kiürítését siettetik. Ugyanakkor, természetesen nekünk is szól, akik engedjük, sőt távolmaradásunkkal elősegítjük, hogy a templomok kiürüljenek!

    Előző cikkemet ezzel vezettem be: Ha mi, hívők, nem vigyázunk, akkor ez a nem mindennapi, sőt eleddig egyedülálló világjárvány az emberiség életében elmúlik úgy, hogy tanulnánk valamit belőle. Ha úgy ér véget, hogy az élet majd oly módon megy tovább, mintha mi sem történt volna, ha ilyen és ehhez hasonló jelszavakkal bátorítgatjuk magunkat: az élet szép, örvendjünk, gyerekek, hogy túl vagyunk az egészen és épp bőrrel megúsztuk, akkor semmi sem változik jobbra – a következő világjárványig.”

    Mit mond nekem a koronavírus járvány a szentmiséről és az Eukarisztiáról?

    Az elmúlt pár hét alatt nekünp, papoknak is volt időnk ismét felfedezni ezt a „nagy szentséget”. A paptestvéreimmel való beszélgetésekből három fontos gyakorlati, a német egyházi valóságra szabott következtetést vontam le a magunk papi életére vonatkozóan.

    (1) Először is a válság során újra felfedeztük a napi szentmiseáldozatot.  A német plébániák nagy többségén ugyanis hetente csak egy hétköznapi szentmisét szabad bemutatni! Nekem is csak annyit engednek meg a minket befogadó német templomban. Más napokon otthon misézem kis házi oltáromnál. Ez a mindennapi szentmise „újra felfedezése” remélhetőleg ennek a járványnak az egyik pozitív hozadéka lehet. Ha a válság után a sok paptestvér, aki még nem tette meg eddig, minden nap újra szentmisét mutat be, akkor ez nagy lelki haszonnal fog járni egyházközsége és a saját maga számára!

    (2) Másodszor ennek a járványnak az idején nekünk, lelkipásztoroknak új és új megoldást kellett találnunk arra, hogy hogyan juttassuk el az Eukarisztiában jelenlévő Krisztust az Ő népéhez. Voltak közöttünk olyanok, akik falujukat vagy városukat megáldották a templomajtóból az Oltáriszentséggel. Mások – a legtöbb, élőben vagy felvételről – minden vasár- és ünnepnap közvetítették a szentmiséket. Ismét mások a lehető legkülönbözőbb helyeken (parkolók, autós mozi, városi tömbházak teteje, stb.) tartották őket! Ismét mások szentségimádásokat tartottak amelyeket élőben közvetítettek híveiknek. Olyanok is voltak szép számmal, akik titokban több hívőt engedtek be szentmisére, mint az az előírásokban megengedett lett volna, őket – a rendeletekkel ellentétben – megáldoztatták… Még nem lehet megjósolni, hogy a szentmise és az Eucharisztia milyen jelentőséget fog kapni a járvány után, de remélem, hogy még inkább felértékelődik a lelkipásztorok szemében is!

    (3) Végül jót tesz a paptestvéreknek – engem is beleértve – az is, hogy nem kell nap, mint nap az egyházközségi irodákban ücsörögni és hivatalos aktákat tologatni, találkozókra, továbbképzőkre, gyűlésekre valamint különböző bizottságok  üléseire járni, melyek bár kétségtelenül fontosak, de mégis elvonnak az Úrtól. Ezekben a hetekben csak saját lelkünkkel (ima, zsolozsma, elmélkedés, szentségimádás) foglalkozhatunk. Lehet, hogy ez az időszak a gazdasági életben valóban felmérhetetlen károkat fog okozni, mint mondják a gazdasági szakemberek. Számunkra, papok számára azonban lelki szempontból felbecsülhetetlen haszonnal és kegyelemmel jár! És, ha elfogadjuk azt, amire ezek a napok megtanítanak, akkor lehet hogy megváltozott módon léphetünk ki abból a mély válságból is, amelyben a papság ma leledzik…

    Hogy a koronavírus járvány a szentmisével és az Oltáriszentséggel kapcsolatban mit eredményez híveinkben, azt még nem tudom. A velük való beszélgetésekből azonban már felsejlik egy s más tanulság körvonala.

    (1) Először is – mint vallják – megérezték s megtapasztalták, hogy különösen az ilyen nehéz időkben, amikor az emberi értelem csak a dolgok után kullog, a lelkünknek Istenre van szüksége. Ő az egyedüli, akibe bízni lehet! Érezték ezt a betegek; érezték ezt az orvosok (nem egy ateistából hívő lett!), és ápolók; érezték ezt sokan, akik magányosan, egyedül, a járvány által pedig még karanténba is zártan kell, hogy éljenek; érzik ezt azok, akik kétségbeesnek, öngyilkos gondolatokkal foglalkoznak, mert elveszítették egzisztenciájukat, családjukat.

    (2) És ebben a nagy embertpróbáló időkben a hívek elsöprő többsége számára világossá vált, hogy milyen nagy vigasz és kincs az Eucharisztiában köztünk maradt Jézus Krisztus! Ismét beigazolódott tanításának igaza: „Nemcsak kenyérből él az ember…” (vö. Lk 4,4) Míg a hit nélküli világ csak a test szükségleteivel törődik (Manfred Lütz neves pszihológus kissé kisarkított mondatát hoznám bizonyítékul: „Számomra a több csomag WC-papír vagy légzőmaszk vásárlása a könyöklő társadalom legbeszédesebb szimbóluma.”), addig Jézus az élet igazi forráshoz vezet minket: Önmagához! Hisz belőle élünk! És ez most érződött leginkább, amikor nélkülöznünk kellett az Oltáriszentséget. Ez a „böjti idő” világossá tette számunkra, hogy mennyire fontos az Eucharisztia és a szentmise.

    Egyébként híveink még soha nem néztek meg ennyi szentmisét: éhesek voltak rá. Volt olyan, nem is egy, aki előbb megnézte Budapesten a szentmisét, majd utána a csíksomlyóit, végül mienket! Azt is elmondták, hogy tudatosabban készültek fizikailag (asztal, kereszt, gyertya, virág), de lelkileg is (ima- és énekeskönyv, liturgikus mozdulatok). Ígérik mind, hogy a járvány után majd annál nagyobb vággyal fogják keresni a lehetőséget a szentmisére, a szentáldozásra, de a szentségimádásra is!

    Azt hiszem, tovább is folytathatnám. Remélem, hogy az elmúlt heteknek lesz majd még számtalan írásbeli lecsapódása. Hadd fejezzem be egy történettel: 304. február 12-én ítélet született Carthago városában, Africa provincia székhelyén Abatinae negyvenkilenc krisztushívő lakója felett, akik – megszegve Diocletianus császár tilalmát – összegyűltek szentmisét ünnepelni. A peranyaguk szerint az egyik vádlott, Emeritus, mikor megkérdezték, miért szegték meg a császári rendeletet, azt válaszolta: „Sine Dominico non possumus”. Az Úr napja – vagyis a vasárnap – nélkül nem élhetünk.

    Ez most a szemünk előtt is fényesen bebizonyosodik!

    Milyen jó lenne, ha egy életre megtanulnánk – és soha el nem felejtenénk!

    Lelkipásztori szeretettel,

    Imre atya 

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya Stuttgartból Mik ezek a sebek?Ezeket barátaim házában szereztem!

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    22
    Imre atya Stuttgartból Mik ezek a sebek? Ezeket barátaim házában szereztem!

    „Ha akkor valaki megkérdezi tőle: „Mik ezek a sebek a testeden?”, azt feleli: „Ezeket barátaim házában szereztem.” (Zak 13,6)

    Húsvét 2. vasárnapján a mindannyiunk által jól ismert evangéliumi szakaszt olvassuk fel (Jn 20,19-31), amikoris nyolc nap elteltével Jézus eljön a tanítványokhoz, s megmutatja önmagát megdicsőült testben. Vasárnap, szűk körben, Ulmban a szentmisén Jézus sebeiről elmélkedtünk.

    Előzménye ennek az elmélkedésnek egyik papbarátommal folyatott beszélgetés. Zsolttal egy helyről származunk, s bár jó barátságban vagyunk, az utóbbi időben mégis keveset beszéltünk. Az igazság az, hogy én zárkóztam el az utóbbi időben a beszélgetésektől. Édesapja hirtelen halálát követően kerestem meg őt telefonon, s azóta egyre gyakrabban beszélünk.

    Így volt ez szombat este is, amikoris hosszasan elevenítettük fel a múlt emlékeit, élményeit. Eger mellett plébános ősztől, de még nem tud beköltözni a plébániára, hiszen javában újítják az épületet. Ráadásul a kialakult helyzetben ő is otthon van, korábbi állomáshelyén Egerben, s onnan küldi üzenetét híveinek. Nekem is megküldte levelét, s a benne foglaltak késztettek engem is tovább gondolkodásra.

    Tamás apostol nem hiszi el, hogy Jézus valóban megjelent az apostoloknak, akkor, amikor ő nem volt ott. Nem Jézus feltámadását vonja kétségbe, hanem tanítványtársainak nem hisz, a társainak nem hisz, a barátainak nem hisz. Bármennyire fájdalmas Tamásnak szembesülni azzal a ténnyel, hogy kapcsolatuk és barátságuk felszínes volt, hiányzott belőle a feltétlen bizalom.

    Eddig a történet. Magamra vonatkoztatva el kell mondanom, ha engem is hatalmába kerít a bizalmatlanság, előszöris magamban kell keresnem az okát. Tévúton járok, ha a kialakult helyzetért mindenki mást felelőssé teszek, de a magam felelősségét nem látom meg benne.

    Talán jobban érthető vagyok, ha most azt mondom, ugorjunk a történet végére. Mi ugyanis, ha szabad ezt így mondani, egymás hitére vagyunk utalva. Igen, a személyes tapasztalatainkra is, a saját spirituális élményeinkre is, a legbensőségesebb Isten-kapcsolatunkra is, de közben ebben a folyamatban mégis egymás hitére(is) vagyunk utalva.

    Mennyire megrendítő, elgondolkodtató és ugyanakkor világosságot hozó az, hogy Jézus, amikor megmutatja a sebeit, akkor tulajdonképpen nem bűnjelekre mutat. Jézus nem úgy mutatja meg a sebeit, hogy „Látjátok, mit csináltak?! Na most akkor kezdetét veszi az…adok-kapok!”

    Erről egyáltalán nincs szó. Hiszen amikor megmutatja a kezét, a lábát és az oldalát, akkor pont nem bűnjeleket mutat.

    Akkor miért mutatja ezeket? Mert azt akarja mondani és mutatni a tanítványainak, hogy „Látjátok!? Ez vagyok! Ez vagyok én! Gyertek egészen közel! Ha muszáj, akkor nyúljatok bele akár a testembe, és lássátok: Én vagyok!”

    Olyan érdekes az emberi világunk, már csak azért is, mert mi mindannyian sebesültek vagyunk. Kétségkívül az élet mindenkit megkaristol, megkaszabol. Sőt, magunkat is kaszaboljuk. Adunk és kapunk, és most, ahogy otthon ülünk, nincs köztünk senki, akinek ne lennének sebei; kinek itt, kinek ott. Ahogy a sebeink érintkeznek egymással, de szívesen mondanánk oda a másiknak, hogy „Gyógyulj  meg!” Ez persze elegáns, jóindulatú mondat, valójában nem ez van benne, hanem az, hogy „Legyél normális és elviselhető!”

    Itt vagyunk sebeinkkel, mintha ezek bűnjelek lennének. Megkaristoljuk egymást, s közben azt mondjuk: „Látod, milyen vagy, neked meg kell változni!”    

    Amíg bűnjelként tekintek sebeimre, csak vádolni és vádaskodni tudok. Jézus megengedi Tamás apostolnak, hogy egészen közel menjen sebeihez. Mert nem bűnjelként tekint rájuk, sokkal inkább szeretetéről árulkodó sebek ezek.  

    „Ha akkor valaki megkérdezi tőle: „Mik ezek a sebek a testeden?”, azt feleli: „Ezeket barátaim házában szereztem.” (Zak 13,6)

    Egyedül vagyok sebeimmel! Ahogy elnézem magam, nagyon sok emlék elevenedik fel bennem, hol és kitől kaptam. Persze ott vannak a magamnak okozott sebek is. Teljesen lényegtelen, hogy kaptam vagy szereztem. Mára már nem bűnjelként tekintek rájuk, sokkal inkább emlékeztető hegek, melyek erősítenek és köszönetre ösztönöznek.

    Emlékezem, s ez nem önsajnálat! Ezek nélkül nem lennék az, aki ma vagyok, és nem lennék olyan, amilyen lettem. Ebben a pillanatban  végtelen hálát érzek szívemben értük.

    Mert egyszer úgyis el kell döntened, hogy életed hátralévő részét sebeiddel töltöd, vagy a fejlődéseddel.

    Időre van szükség, amíg a sebek begyógyulnak. Ápold és szeresd őket! Hidd el, jól leszel!

    Barátsággal,

    Tibor atya

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólIsten büntetése lenne?

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    18
    Imre atya Stuttgartból Isten büntetése lenne?

    A koronavírus járvány kitörése után – eléggé sok idő elteltével – elsőnek az állami szervek ocsudtak fel, és adták ki különböző, néha egymásnak ellentmondó rendeleteiket. Nem csoda, hisz a halálos járvány olyan váratlanul ért mindenkit, hogy a vele kapcsolatos tudatlanságnál csak a nyomában fellépő tájékozatlanság és zűrzavar volt a nagyobb. Az Egyház – intézményeiben és képviselőiben – szokatlanul későn reagált. Első intézkedése az volt, hogy teljes egészében alávetette magát az állami intézkedéseknek. Egyfelől kétségtelen, hogy helyesen cselekedett, hisz az első és legfontosabb feladat mindenki számára a járvány terjedésének meggátolása volt. Másfelől viszont elmulasztotta azt, hogy – küldetésének lényege szerint – a hit szemével nézze és láttassa ezt a nem mindennapi katasztrófát. Csak nagyon lassan és óvatosan álltak be az arcvonalba egyes „konzervatívnak” nevezett teológusok és papok, akik erőteljes hangon újra és újra felhívták a figyelmet arra, hogy a hívő ember tulajdonképpeni feladata: minden eseményt Isten szemével nézni, azok mögött az Ő akaratát megkeresni! Megkérdezni: vajon mit akar mondani ezzel – nekem és egyáltalán az emberi társadalomnak – az Úr?
    Mára az állami megszorító intézkedéseken már itt-ott lazítanak, a járvány a politikusok szerint kezelhetővé vált, és ha mi, hívők, nem vigyázunk, akkor ez a nem mindennapi, sőt eleddig egyedülálló csapás az emberiség életében elmúlik úgy, hogy tanulnánk valamit belőle. A járvány ha úgy ér véget, hogy az élet majd oly módon megy tovább, mintha mi sem történt volna, ha ilyen és ehhez hasonló jelszavakkal bátorítgatjuk magunkat: az élet szép, örvendjünk, gyerekek, hogy túl vagyunk az egészen és épp bőrrel megúsztuk, akkor semmi sem változik jobbra – a következő világjárványig.
    Lassan kikristályosodtak bennem is azok a problémák, amelyeket a járvány felvetett. Most megpróbálok ezekre – sorra – rávilágítani.
    Az első és legfontosabb kérdés: Isten büntetése-e a járvány?
    A járvány kitörése kezdetén sokan kérdezték tőlem is újra és újra, hogy a járvány Isten büntetése-e vagy sem, és hogy ez a vírus egyfajta megtorlás lenne-e Isten részéről a sok erkölcsileg rossz, téves vagy kétes ideológiáért illetve cselekedetért (gender, génmanipuláció, abortusz, eutanázia, jog az öngyilkosságra, a természetnek nyereségvágyból történő kizsákmányolása, , stb.), amelyet az emberiség a legutóbbi években vall és elkövet. Valami „új egyiptomi csapás” vagy középkori pusztító pestis, amit a Szentírás illetve a krónikák egyformán Isten bűntetéseként említenek fel.
    1. Minden kérdezőnek azt mondtam, hogy nem! Isten nem büntet! Isten szeret minket! Ő az élet barátja! Ugyanezt ismétli a német katolikus, evangélikus és ortodox egyházak március 20-i közös nyilatkozata is, amikor így ír: „Keresztényekként szilárdan meg vagyunk győződve arról, hogy a betegség – sem az egyén, sem a társadalom, sem a nemzetek, sem a kontinensek, sem az emberiség számára – nem Isten büntetése. A betegségek sérülékeny és törékeny emberi természetünk szomorú velejárói. (…) Mindenesetre a bibliai üzenet lényeges része egy az embernek tett ígéret: Isten az élet barátja. Szeret minket, embereket, és velünk szenved. Isten nem akarja a bajt. Ezért nem a katasztrófáé lesz az utolsó szót, hanem a megváltásé, amelyet Isten megígért nekünk.”
    Bár tehát a fentieket vallom, nem tudok attól a gondolattól, hogy a mai ember túl hosszú ideig habzsolta gondtalanul és gondatlanul az életet, anélkül, hogy viselkedésének káros következményeire gondolt volna! Nem, nem Isten küldte ránk a vírust bűntetésképp! Nem is volt rá szüksége. Az ember az, aki „megteremtette” a vírust, és vele is – mint számos más újkori bűnével együtt – terjeszti a halál kultúráját. A világjárvány ha úgy tetszik, az emberi bűnnek és az ember csődjének a keveréke, amelyben az emberi fennhéjázás, a büszkeség, a meggondolatlanság és a nyereségért való kapzsiság baljós szövetséget alkotnak egymással.
    2. Az Újszövetségi Szentírásban van a sorscsapásoknak és katasztrófáknak egy másik magyarázata is. Jézus azt tanítja: velük Isten azt akarja elérni, hogy megtérjünk. A nagy egyházatyák, Alexandriai Szent Cyrill és Aranyszájú Szent János szerint is Isten azért engedi meg ezeket a sorscsapásokat, “hogy az élők, mások félelmetes példája láttán még inkább az Isten Országa méltó örököseivé váljanak.
    Ezt a jézusi magyarázatot a történelem lapjai is bizonyítják. Ha végiglapozzuk őket, azt állapíthatjuk meg, hogy pestisek mindig is léteztek, és a nagy, az eredeti bűn által megsebesült természet szerves részét alkotják. Isten is sajnálkozik fölöttük, s ezért adott az embernek tudást és talentumot, hogy ezeket a természeti csapásokat jól kezelje és legyőzze. Az orvostudomány fejlődésének köszönhetően előbb-utóbb minden járvánnyal ez történt. Mindannyian reméljük, hogy koronavírussal is ugyanez fog történni hamarosan! A kérdés az viszont, hogy milyenek leszünk utána? Hiszem ugyanis, hogy a kornavírussal Isten szeretne mondani nekünk valamit! Ő ugyanis épp az ilyen és ehhez hasonló válságok és katasztrófák során lép hozzánk, és mondja nekünk: „Tanulj belőle! Térj észre! Vedd észre: zsákutca, amerre tartasz!”
    3. Végül van ezzel az egésszel kapcsolatban még egy gondolatom, amelyet a nap, mint nap lezajló telefonhívások is megerősítenek bennem. A járvánnyal Isten valami másra is rá akarja nyitni a szemünket. Nevezetesen a mindennapi, sokszor bűnösen elhanyagolt és túl magától értetődővé vált „isteni ajándékokkal”. Melyek ezek? Az egészség, a család, a munka, a házastárs, a gyerekek, a barát, az idő… Mind ilyen és ehhez hasonló kérdéseket támasztanak bennünk: Miért élsz? Mi az életed értelme? Mit akart Isten életedben? Mire kellene jobban odafigyelj? Ki vagy kik a fontosak számodra? Mindegyikünknek más és mást üzenve…
    Hadd álljon itt egy vallomás a sok-sok ezernyi helyében. Barátomnak nagymenő üzlethálózata van. Mikor arról kérdeztem, nem fél-e a csődtől, azt válaszolta: nem. „Tudod, amit szereztem, s most talán elveszítek, ha Isten egészséget ad, vissza fogom szerezni. Ez a pár hét ráébresztett arra, hogy nem minden a karrier. Nem minden a cég, a bele fektetett sok munka és a miatta érzett folytonos aggódás! Ezeknél sokkal fontosabbak is vannak az életben, amire csak most döbbentem rá: a családom, a meghitt együttlét, a lelkiek újfenti felfedezése. És ez a felismerés olyan jó, hogy el sem tudom neked mondani!”
    Milyen jó lenne, ha mindegyikünk elgondolkodna azon, hogy mit akart nekem üzenni Isten ezzel a járvánnyal? Mert a koronavírus nem büntetés, hanem egy szeretetteljes isteni intés: Életedből csak egy van! Ne rontsd el! Ne aprózd fel, ne élj felszínesen, hanem figyelj a lényeges dolgokra! Isten ajándékaira!

    Lelkipásztori szeretettel,
    Imre atya

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólGondolatok nagypéntekre

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    09
    Imre atya Stuttgartból Gondolatok nagypéntekre

    A kereszt az utóbbi években ismét az érdeklődés homlokterébe került. Újabb és újabb tiltakozások és tárgyalások folynak annak érdekében, hogy a feszületek lekerüljenek a különböző középületek és intézmények faláról. Miközben ezekről  olvasok, arra gondolok: a keresztet mindig is megvetették és ma is ezt teszik vele. Egyesek kigúnyolják, mások számára nem más, mint talmi ékszer, de talán mi sem fogjuk fel mindig, hogy a kereszt a mi Istenünk irántunk való szeretetének a jele, amely arra emlékeztet bennünket, hogy milyen nagy volt lelkünk ára, és hogy mennyire szeret minket Isten!

    A kereszt ellentmondásaival Szent Pál apostol is szembesült missziós útjai során. “A keresztrefeszített” – írja a korintusi egyházközségnek – “a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1 Kor 1,23-24)

    Noha a kereszthalált a zsidók szégyennek, az Istentől való elhagyatottság biztos jelének, sőt Isten büntetésének tekintették (MTörv 21,23), és a rómaiak is rendkívül embertelennek és megalázónak tartották, így szabad római állampolgárokat nem is volt megengedett ilyen módon kivégezni, Szent Pál számára a kereszt az egész evangélium  összefoglalása. Ezért is írja a korintusiakhoz írt levelében: “Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről.” (1 Kor 2,2). Szent Pál számára tehát a kereszt nélkül a megváltás elképzelhetetlen! Meg van győződve, hogy Krisztusnak a kereszten kiontott vére nélkül nem juthatunk volna Istenhez! Ez a vér tett bennünket Isten előtt megigazulttá!

    Isten meghal értünk a kereszten! Van-e ennél irántunk való szeretetének szemléletesebb, lélegzetelállítóbb, megdöbbentőbb, észbontóbb bizonyítéka? Kissé túlzásnak tűnik ugyan, de igaz, amit a nemrég elhunyt költő, Ernesto Cardenal ír: “Isten a szeretet őrültje”! Krisztus szeretett bennünket és odaadta életét értünk a kereszten!

    A kereszt tehát Isten irántunk érzett végtelen szeretetéről beszél. Jézus kitárt karjai és az Ő átdöfött szíve Isten szeretetének legbeszédesebb jelei. Ha át tudnánk érezni, mennyire szeret minket Isten, sírnánk az örömtől!

    Ezért is volt a kereszt – és az is lesz, míg keresztény ember él a földön – a mi hitünk központi jele. Ez nem fake news, azaz: „kacsa”, hamis hír, hanem jó hír. A lehető legjobb hír! Különösen a mostani időkben, amikor az emberi tudomány véget érni látszik. Amikor senkiben és semmiben nem kapaszkodhatunk teljes bizonyossággal, csak a keresztrefeszített Jézus Krisztusban, aki át tudja élni félelmeinket és szenvedéseinket!  Sőt, nem csak átérzi őket, de le is tudja venni azokat a vállunkról! Jézus hátán a mi keresztjeink is mind-mind elférnek!

    Ma Stuttgartból közvetítjük a nagypénteki szertartást, amelynek központi része a kereszt leleplezése, az előtte való hódolat, illetve az Egyetemes Könyörgések, amelyeket a Keresztrefeszített elé terjesztünk a világért és minden emberért.

    Jóllehet Ti nem lehettek majd jelen a szertartáson, mégis azt szeretném, ha megfogalmaznátok egy-egy egyéni kérést, és én valamennyit a szertartás keretében a keresztfára felfüggesztem, hogy Jézus Urunk őket is vigye fel – keresztjével együtt – Istenhez. Nagypéntek reggel 9.00 órától 12.00 óráig a Bruder Klaus templom elé kiállítom hát a keresztet, hogy aki személyesen akarja elhozni és felfüggeszteni kérését, megtehesse.

    Aki viszont nem tudja megtenni, az írja meg a kérését az én vagy az egyházközség e-mail illetve whatsapp-címére. Én majd kinyomtatom őket, és a szertartás előtt felfüggesztem a keresztre. Hiszem, hogy Ő valamennyit – ha testünk és lelkünk javára válik – meg fogja hallgatni! Mint ahogyan abba is rendületlenül hiszek, hogy bár Krisztus keresztútja a Golgotához vezet, de nem ott ér véget! Ahogyan ebben a versben is megfogalmaztam:
     
    Jézus Krisztus, kereszted láttán néha összezavarodom.
    Olykor nem értem az értelmét… és Téged sem értelek.
    Olyankor újra és újramegállok a kereszted előtt, és nézem szótlanul…
    Máskor hirtelen szíven üt irántam való szereteted nagysága,
    és hitetlenkedve kérdezem: Valóban igaz lenne?
    Valóban ennyire szeretnél engem?
    Azt is megtapasztaltam már sokszor, hogy az aggódás óráiban,
    amikor szükségem van rád, Te mindig képes vagy megvígasztalni engem.
    Máskor hallgatsz, és belevonsz szenvedésedbe, részt adsz nekem belőle.
    Jó ilyenkor tudni, hogy Veled szenvedhetek!
    Jó érezni azt, hogy kiegészíthetem azt a szenvedést, ami a Tiedből hiányzik…
    Végül nem egyszer tapasztalom meg azt is, hogy a fájdalomban visszatalálok Istenhez.
    Olyankor érzem, hogy Te, aki megvigasztalsz engem, valóban Isten vagy!
    Isten, aki után a lelkem mindig is vágyakozik!
    Isten, aki a víz fölött tartasz, hogy ne merüljek alá.
    Jézus Krisztus! Mindig veled akarom járni az élet útját!
    Szenvedésben is, öröm idején is.
    Mert tudom, hogy lábad nyoma a Golgotához vezet ugyan,
    de azt is tudom, hogy ott nem ér véget.
    Tudom, hiszem, hogy Te vagy a kiút a föld minden sírjából!
    Tudom, hiszem, hogy Te vagy az élet, aki legyőzi a halált.

    Lelkipásztori szeretettel,

    Imre atya 

    Stuttgart, 2020-04-09. 

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólAkinek a harang szól…

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    07
    Imre atya Stuttgartból Akinek a harang szól…

    1943-ban egy nagyobb plébániáról elrekvirálták a harangokat. Csak a temetőben lévő és a halottakért kongó lélekharang maradt. Attól a naptól fogva csak az szólalt meg. Ahogyan a front közeledett, egyre gyakrabban. A falura kísérteties csend ült. Mintha a harangokkal együtt az örömet és a boldogságot is elrekvirálták volna… Milyen nagy volt az öröm, amikor a háborúnak vége lett. A falu azonnal új harangokat szerzett. Ősszel már megáldották őket. Noha a fiatal fiúk és lányok nagy része a messzi orosz fogságban volt, a harangokkal együtt visszatért a rend és az öröm egy szikrája.

    A németországi katolikus püspökségek szinte mindegyike március végén egy levelet adott ki, amelyben elrendelték az esti – 19.30 órakor kezdődő – öt perces harangozást. A rendelkezés célja az volt, hogy „a gyülekezési tilalom kellős közepette egy jól hallható jelet adjanak a keresztény közösségeknek, hogy azok ezzel egymást vigasztalhassák és bátoríthassák”. Továbbá kifejezték, egy másik levélből idézve, hogy nagyra becsülik ezt az akciót „egyrészt mert a társadalomban az összetartozás jele, másrészt pedig, mert a szolidaritás kifejezése azok iránt, akik a koronavírus járvány betegei vagy áldozatai”.

    Amikor a mi püspökünk levelét is megkaptam, azt gondoltam: lám, milyen szép és megható gesztus. Miközben a harangok szólnak, az ember gondolata elszáll a szolidarítás  – az együttérzés – jeleként azokhoz, akiket ez a járvány már elragadt közülünk; azokhoz, akik most viaskodnak valamelyik kórházi ágyon az életükért; azokhoz, akik nem tudják beteg hozzátartozóikat meglátogatni, vagy utolsó útjukra elkísérni; azokhoz, akik a betegeket – saját életük és egészségük feláldozása árán is – testileg vagy lelkileg gondozzák. Végül azokra is gondolhat a harangszó közben, akik szolgálatukkal lehetővé teszik, hogy mi – még ha megszorítva is – aránylag gondtalanul élhetjük mindennapi életünket.

    Aztán feltámadt bennem a kétely: de elég-e ez alatt az ötperces harangszó alatt   egy gondolat? Egyre inkább megizmosodott bennem a felismerés, hogy bár jobb, mint semmi, de nem elég! Az emberi szolidaritás – együttérzés – nem egyszer tehetetlen, máskor csak sajnálat, vagy rejtett öröm, hogy nem engem sújt a sors.

    Nekünk más, több szolidaritásra van szükségünk! Ha úgy tetszik, más valakiére! Annak a szolidaritására, “akinek” a harang szól. Hát kinek szól a harang?

    A hajnali harangszó eredete a 15. századba nyúlik vissza, és arra emlékeztet minket, hogy az Úr angyala – valamikor 2000 évvel ezelőtt Názáretben – köszöntötte a Boldogságos Szűz Máriát, és megkérdezte tőle: akarja-e méhébe fogadni Isten Szent Fiát? És ő igent mondott! Igy testesült közénk Isten Fia! Ezért mondjuk el az első úrangyalát!

    A déli harangszót a török elleni  harcok idején 1456. július 16-án rendelte el III. Kallixtusz pápa, hat nappal azelőtt, hogy Hunyadi János és Kapisztrán János győzelmet aratott a törökök fölött Nándorfehérvárnál. Mindenki az ima erejének tulajdonította a fényes győzelmet! Ekkor mondjuk a második úrangyalát, és közben Isten Fiára, Jézusra gondolunk, Aki beletestesült ebbe a világba! Hordozta annak nehézségeit, betegségeit a bölcsőtől egészen a sírig, mellettünk áll s velünk szenved és harcol, ha kell!

    Az esti harangozást az 1309. évi udvardi zsinat már régi szokásként említette. Ekkor mondjuk a harmadik úrangyalát, és ezalatt Isten Fia oltalmába helyezzük a napunk és életünk végét, majd elhunyt hozzátartozóinkat is az Ő irgalmába ajánljuk.

    Kinek szól tehát a harang? Isten Fiának, Jézus Krisztusnak, Aki értünk emberré lett!

    Ez az igazi vigasztalás! Ez az igazi bátorítás! Ez az igazi szolidaritás! Ez az igazi együttérző emberszeretet!

    A harang azt mondja, azt kongatja minden egyes versével és ütésével: Isten van itt közöttünk! Benne bízz, ember! Higgyj abban, hogy Ő téged, mindannyiunkat és az egész világot a tenyerén tart! Ezért szól Neki a harang!  Háromszor! Csak annyi ideig, amíg az Úrangyalát el tudod mondani.

    Az emberi együttérzés mellett nekünk, keresztényeknek van tehát egy másik ász a is zsebünkben: Isten szolidaritása Fiában, Jézus Krisztusban! Ő annyira szeret minket, hogy szenvedett és meghalt értünk!

    Ezt nem szabad soha elfelejtenünk!

    Most sem!

    Sőt, most a halálos járvány idején a legkevésbé!

    És ha majd az elkövetkező napokban, hetekben és hónapokban meghalljuk a harangok szavát, imádkozzuk még nagyobb bizalommal: „Az Úr angyala köszönté a boldogságos Szűz Máriát! És az méhébe fogadá Szentlélektől Szent Fiát!”

     

    Lelkipásztori szeretettel,

    Imre atya

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Imre atya StuttgartbólRózsafüzérrel a koronavírus ellen…

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    02
    Imre atya Stuttgartból Rózsafüzérrel a koronavírus ellen…

    Olaszország püspökei ma estére (április 2) országos rózsafüzérimádságra szólítanak fel – olvastam tegnap az interneten. Az ájtatosságot a Gemelli-klinika kápolnájából vezetik és 21.00 órakor több egyházi TV-csatorna illetve rádió-adó közvetíti. Az ima végén egy könyörgést mondanak majd II. Szent János Pál pápához (1978-2005), akit többször is ápoltak – sikerrel – ezen a klinikán.

    Első godolatom az volt, hogy két héttel ezelőtt már hívták egyszer az olasz püspökök közös imára az ország katolikusait a járvány megfékezése ellen. Aki a felhívást elfogadta, annak akkor szolidarítása jeléül egy égő gyergyát vagy egy fehér szallagot kellett kitennie az ablakába.

    Második gondolatom azonban rögtön az volt: rózsafüzér a koronavírus ellen? A rózsafüzér ma a köztudatból, legalábbis Németországban, mint a bajban égi segítség, még ha több helyen imádkozzák is, szinte teljesen eltűnt. Mennyivel egészségesebb, természetesebb, és – ha Nyugat-Európa keresztény gyökereire gondolunk – kézenfekvőbb lenne az a hozzáállás, amit a Texas-állambeli Tyler egyházmegye püspöke, Joseph Strickland is – még március 12-én – mondott: „A koronavírus ellenszere szerintünk: gyógyszerek igen, de ima, rózsafüzér is!“

    Milyen igaza van!

    A rózsafüzér tudniillik először is hitünk kincsesládája.  Benne megvannak a legalapvetőbb imádságaink: a Hiszekegy, a Miatyánk, a Dicsőség és az Üdvözlégy Mária. Ugyanakkor az ún. „titkokban” megtalálhatók azok a hitigazságok – Jézus életének, működésének, szeretetből értünk vállalt szenvedésének és halálának, illetve feltámadásának – eseményei, amelyekre gondolva szinte az egész evangélium megelevenedik lelki szemeink előtt. Nem hiába nevezte Szent VI. Pál pápa (1963-1978) a rózsafüzért „az evangélium összefoglalójának”. 

    A rózsafüzér másodszor reményünk erősítője. Miközben imádkozzuk, megbarátkozunk a gondolattal, hogy az élet, mint Jézus élete is, örömből és ürömből áll. Benne a jó és a rossz, a derű és a szomorúság, az isteni és az emberi szorosan összefonódik. De a végén mindig az öröm, a jó és az isteni győz! Ahogyan Isten nem engedte Szent Fiát, Jézust a sírban elenyészni, úgy bennünket is, a benne hívőket minden bajtól ki fog menteni!

    Végül a  rózsafüzér szeretetünk felhevítője.  Minden szava arról beszél, hogy Isten szeret engem! Isten teremtett olyannak, amilyen vagyok, ezért megért és elfogad! De, mert Ő ennyire szeret engem, én is viszont akarom szeretni Őt. Mint Jézus! Sőt, Jézusért, mert kéri, minden embertestvéremet is akarom szeretni!

    És még egy fontos hitigazságot tanulok meg a rózsafüzérimádság közben. Nevezetesen azt, hogy Isten – Szent Fia, Jézus anyja személyében – égi édesanyát adott nekem: Szűz Máriát! Egyrészt, hogy tanítson engem, hogyan kell Jézushoz hasonlóan élnem! Másrészt, hogy vigasztaljon és megsegítsen – meggyógyítson! – engem az élet viszontagságai közepette!

    Amikor a Szűzanya megjelent Lourdesban Bernadettnek, azt mondta neki: „Fogd a szentolvasót és nézz rám!” Lám, ebben rejlik a ró­zsafüzér ereje. Máriára, Jézus leghűségesebb követőjére irányítja tekin­tetünket. Ez egészen természetes, hiszen az anya és gyermeke szorosan összetartoznak. Igy lesz a rózsafüzér a hit iskolája, amelybe min­denki beiratkozhat. Ez az iskola nem nehéz, ezt az iskolát mindenki könnyen elvégezheti, hisz Mária tanítja.

    Szűz Mária azonban nemcsak tanítani akar minket, hanem segíteni, szeret­ni és vigasztalni. Nem ok nélkül nevezzük őt a szomorúak vigasztaló­jának. Erre a vigaszra életünk során igen gyakran rászorulunk. Ugyanis földi élet útja néha semmihez sem ha­sonlít annyira, mint a keresztúthoz. Nemcsak Jézus, mi is sebeket ka­punk rajta. Kihez forduljunk bánatunkban? Az emberekhez? Igen hoz­zájuk is. Igazi vigaszra azonban csak Istennél – és Szent Fia édesanyjánál, Szűz Máriánál találunk.

    Ezért is írta XIII. Leo pápa (1878-1903) a Quanquam pluries kezdetű enciklikájában:  „A katolikusoknak mindig fő gondja volt, hogy bizonytalan időkben és veszélyes körülmények között Mária védelme alá meneküljenek, és magukat az ő anyai gondoskodása alá helyezzék. (…) Az Egyház régebbi és új történelme, és az elgondolkodtató évkönyvek őrzik az Istenanyának szóló nyilvános és magán fohászok, valamint az általa nyújtott segítségek, békék és nyugalmak emlékezetét, melyek a legkülönbözőbb körülmények között az ő közbenjárására történtek.” Innen erednek a különböző címek, amelyekkel köszöntjük őt: ő a keresztények segítsége, jótevője, vigasztalója, a győzelem és béke szerzője. Ezért figyelmezteti a pápa szünet nélkül a püspököket, hogy a keresztény nép körében a rózsafüzér imádságot terjesszék, mert  „az emberi eszközök nem elegendőek a bajok leküzdésére.”

    Ezért biztat Szűz Mária maga is majd minden újkori jelenés alkalmával a vele való rózsafüzérezésre. La Saletteben (1846) épp úgy, mint Lourdesban (1858) Fatimában (1917) Szirakuzaban (1953), Medjugoreban (1981), csak, hogy a legnagyobb jelenési helyeket említsem.

    Végül ezért írta Szent II. János Pál pápa (1978-2005), aki nagyon tisztelte és szerette a Szűz Anyát, az ellene irányuló merénylet meghiúsulását is neki tulajdonította: „Az Egyház a rózsafüzérnek mindig különös hatékonyságot tulajdonított, ezért a legnehezebb ügyeit a közösségben, folyamatosan mondott rózsafüzérre bízta. Olyan pillanatokban, amikor az egész kereszténység került veszedelembe, a rózsafüzér erejének tulajdonították a megmenekülést, és utána úgy köszöntötték a Rózsafüzér Királynőjét mint a szabadulás kieszközlőjét.”

    Jómagam nagyon szeretem a rózsafüzért. Ha csak tehetm, minden nap elimádkozom. Vallom ugyanis Lisieuxi Kis Szent Terézzel (1873-1897): „A szentolvasó egy hosszú lánc, amely összeköti az eget és a földet. A szentolvasóval mindent el lehet érni…”

    Szerintem még a koronavírus-járvány megállítását is!

    Imádkozzuk hát ma este mi is olasz testvéreinkkel, akiket különösen sújt ez a járvány!

     

    Lelkipásztori szeretettel,

    Imre atya

     

    Stuttgart, 2020. április 2.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."