Dolhai Lajos - Csúcs és forrás

A Didaché az apostolok halála utáni időszak (a 2. század eleje) legfontosabb műve, amely betekintést ad a korai Egyház liturgikus életébe. Ebből a dokumentumból tudjuk, hogy ebben az időben már általánosan elfogadott volt az „eucharisztia” elnevezés. A mű az egyik legősibb eucharisztikus imát tartalmazza és röviden leírja a vasárnapi Eucharisztia megünneplését (14. fej.), melynek a fő formai és tartalmi elemei a következők:

1.a közösségi ünneplés;

2. a „kenyértörés”;

3. amelyhez kapcsolódik a hálaadás (eucharistia).

4. Ez együtt az a „tiszta áldozat”, amelyet előre jelzett az Ószövetség.

5) Ezt az áldozatbemutatást, amit korábban még próféták és tanítók végeztek, most már a liturgiában a püspökök és a diakónusok végzik. A könyv
hangsúlyozza a bűnbánat fontosságát: bűnbánatot kell tenni, hogy az áldozat tiszta legyen (14,1-2), olyan, amit már Malakiás próféta is megjövendölt
(1,10-11). Az Eucharisztikus imát (anaphora/kánon) is tartalmazó részek (9-10. fejezet) értelmezésére vonatkozóan különböző értelmezésekkel találkozhatunk. Egyesek azt a véleményt képviselik, hogy csak egy egyszerű agapéval kapcsolatos hálaadó imádságot ír le a szerző, és nem egy korabeli kánonról van szó. Mások szerint nyilvánvaló, hogy egy kezdetleges kánonnal van dolgunk, melynek alapját a zsidó liturgikus minta adta.

Az Eucharisztia ünnepléséről az első részletes beszámolót Jusztinosznál (1165) találjuk. Az 1. Apológia 67. fejezetben részletesen leírja a korabeli keresztények vasárnapi eucharisztiáját. A 65. fejezet egy olyan eucharisztiának a menetét írja le, amelyben valaki a beavató szentségekben részesült. Részletesebb magyarázat nélkül megemlíti a jellegzetes mozzanatait: befogadás a testvéri közösségbe, imádság a neofitákért, békecsók, a kenyér és a bor elkészítése, eucharisztikus anaphora Ámennel, a konszekrált kenyér és a bor kiosztása a jelenlevőknek és átadása a diakónusoknak, akik visznek belőle a távollévőknek is. A mű 66. fejezetében egyértelműen tanítja Krisztus valóságos jelenlétét: „Ezeket mi nem úgy vesszük, mint közönséges kenyeret vagy közönséges italt, hanem mint a megtestesült Jézus Krisztus, Megváltónk, az Isten igéje (logosz) által a mi üdvösségünkre felvett testet és vért, az ő hálaadó imájával megáldott táplálékot, és azt tanultuk, hogy a megtestesült Jézusnak teste és vére ez” (66,2).

Liturgikus-teológiai szempontból fontos a Hüp-politosznak tulajdonított Traditio apostolica (215 körül).

Az első olyan óegyházi irat, amely liturgikus szövegeket is tartalmaz. A mű a keresztény beavatás leírása közben lejegyzett számunkra egy korabeli Eucharisztikus imát (kánon), amely a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform keretében, kibővített formában a szentmise második Eucharisztikus imája lett. Ez az első olyan liturgikus szöveg, amely úgy értelmezi Jézusnak az utolsó vacsorán elmondott szavait mint „alapítási igéket”. Megjelenik az epiklézis kétféle formája: először az adományokra hívják le a Szentlelket, majd pedig azokra, akik „részesülnek benne”. Leírása szerint a püspök az, aki elmondja a nagy hálaadó imádságot a kenyér felett, „hogy Krisztus testét megjelenítse”, és ő az, aki áldoztat, a következő szavakkal: „a mennyei kenyér Krisztus Jézusban” A koncelebrálás meglétéről is tanúskodik ez a liturgikus szöveg, amikor kijelenti: a püspök „az összes presbiterekkel együtt kezét az adományokra téve e szavakkal adjon hálát” (4. fejezet).

A Didaché, a legrégebbi ránk maradt egyházi rendtartás 14. fejezete írja le, hogy kezdetben a keresztények hetenként jöttek össze az Eucharisztia megünneplésére: „Az Űrnapján gyűljetek egybe, törjétek meg a kenyeret és adjatok hálát”. Antiochiai Szent Ignác (fll7 körül) azokat nevezi keresztényeknek, akik „már nem a szombatot tartják meg, hanem az Úr napja szerint élnek” (Magnésziaiakhoz 9,1). A Barnabás levél (a II. század) is tanúsítja, hogy ez a nap, az Úr napja nem szombat, hanem a vasárnap, az Úr feltámadásának a napja (15,8-9). Tertullianus, a latin nyelvű teológiai terminológia megteremtője, az Eucharisztia ünneplését mint „vasárnapi lakomát” (Ad uxorem, 2,4.) említi. Jusztinosz azt is megmagyarázza, hogy miért a „Nap napján” tartják az Eucharisztia megünneplését: „ez a nap Krisztus feltámadásának a napja” (1. Apológia, 67,7).

Más korabeli források is tanúskodnak az első keresztények hitéről. A 180 körüli időkből származó ún. Aberkiosz féle sírfeliraton ezt olvashatjuk: „Aberkiosz a nevem, tanítványa a Tiszta Pásztornak, aki táplálja bárányainak nyáját. A hit volt mindig a vezérem, és táplálékot nyújtott nekem mindenütt, mégpedig a Nagy Halat, Amelyet tiszta Szűz fogott ki szüzén a forrásból. És adta barátainak örök táplálékul. Igen jó bora van, keverve szolgálja fel kenyérrel együtt”.

Nagyon valószínű, hogy ez az esti órákban történt az utolsó vacsora hagyománya alapján, és azért is, mert ebben az időben a vasárnap még nem volt munkaszüneti nap. Nagy Konstantin császár 321-ben vezette be a vasárnapi munkaszünetet. Cezáreai Euszebiosz (f339) tanúskodik először arról, hogy a vasárnap olyan pihenőnap, mint a zsidóknak a szombati nap (sabbáth). A 4. századtól kezdték meg a vasárnapot úgy említeni, mint a feltámadás napját; már Tertullianus (1”220k) is ebben az értelmezésben említi a vasárnapot (dies dominícae resurrectionis; vö. Az imádságról 23,2). „A keresztények ezt a napot mindig a hét első napjának tekintették, mert ezen emlékeztek meg a Krisztus által elhozott radikális újdonságról. Ezért a vasárnap az a nap, melyen a keresztény ember megtalálja létének azt az eucharisztikus formáját, mely szerint e hivatásának megfelelően élnie kell” (A szeretet szentsége, 72).

Arra vonatkozóan is vannak adataink, hogy a keresztények már a 2.század végén hétköznapokon is megünnepelték az Eucharisztiát. Tertullianus megemlíti, hogy a vasárnapon kívül, ünneplik még az Eucharisztiát böjti napokon is, amit ő úgy említ, mint „stációs napot” (De oratione, 19); azután éjszaka és hajnalban (Ad uxorem,2,4) is, és a „halottakért évfordulójukon felajánlásokat végzünk”. Kezdetben az Eucharisztiát is az esti órákban tartották, de már az első század végén, a második század elején általánossá vált a reggeli szentmise, amelyhez már nem kapcsolódott az agapé, illetve egy közös étkezés. Erre utal egyértelműen az ifjabb Plinius Traianusz császárhoz írott feljelentő levele 112-ben (Epist. 96) a keresztényekkel kapcsolatban.

Az Apostolok Cselekedeteinek könyve tanúsítja, hogy az első keresztény közösségben kezdettől fogva megünnepelték az Eucharisztiát, amit kenyértörésnek neveztek (2,42). Jézus tanítványai naponként megjelentek a jeruzsálemi templomban, részt vesznek annak liturgiáján, de a „kenyértörést” házaknál végezték (2,46). Már az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk, hogy Troászban a keresztények a feltámadás napján, a „hét első napján” gyűltek egybe a kenyértörésre (ApCsel 20,7; IKor 16,1). Úgy tűnik, hogy ez volt az általános gyakorlat. Az utolsó vacsora rítusát annyiban utánozták, hogy a szentmisét kezdetben még egy vacsora keretében tartották (IKor 11,17). Az összejövetel közös étkezéssel, szeretetlakomával kezdődött (vö. Mk 14,22-24; Mt 26,26-28), s ehhez kapcsolódott a szentségi cselekmény a szent test és vér kiosztásával. Pozitív képet kapunk erről az összejövetelről Lk 22,7-38-ban és az ApCsel 2,42-47-ben. Még a 2. század hagyományát rögzítő Traditio apostolica is erről tanúskodik, amelyben külön fejezet van a „közös étkezésről” (26. fej.). A leírás szerint a hívek az összejövetelen „egy-egy darab kenyeret kapnak a püspök kezéből, mielőtt megtörnék a saját kenyerüket. Ez ugyanis áldás és nem eucharisztia, amely (olyan) mint az Úr teste” (uo.). Pál apostol leírása (IKor 11,17-22) azt is megmutatja, hogy ez a gyakorlat visszás helyzetekhez vezetett. A keresztény közösség gazdagabb tagjai külön étkeztek, lenézték a szegényebbeket, s így megosztottság jött létre a korintusi közösségen belül. Ezért az apostol azt követeli, hogy az Eucharisztia ünneplése előtt mindenki otthon étkezzék (21. és 34. v.), és az összejövetel maradjon istentiszteleti cselekmény. Nemcsak a Pál apostol által leírt korintusi egyházban, hanem máshol is voltak nehézségek az agapé-val kapcsolatban.

Lukács evangélista négy kifejezéssel jellemezte a jeruzsálemi ősegyház életét: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42). Az Apostolok Cselekedeteiből látjuk, hogy az ősegyházban az apostoli tanítás, a közösség és az imaélet centrumában álló kenyértörés a legszorosabban összetartozik. Az apostoli tanításban való megmaradás biztosította számukra a hit egységét és a jézusi tanításhoz való hűséget.

Az eucharisztián való részvételnek voltak feltételei. Erről tanúskodnak főként az egyházatyák írásai. A Didaché egyértelműen kijelenti: „Ne egyék és ne igyék az Eucharisztiátokból senki más, csak az, aki meg van keresztelve az Úr nevére. Erről mondta ugyanis az Úr, ne dobjátok a szentet a sertések elé (vö. Mt 7,6)”... „tegyetek bűnvallomást, hogy tiszta legyen áldozatotok” (Didaché, 9,5 és 14). Jusztinosz (f 165) még részletesebben megfogalmazza az eucha-risztián való részvétel feltételeit. Fontosnak tartja a keresztény hit igazságainak az ismeretét és az evangélium szerinti életet is: „Senki kívülálló nem részesedhet belőle, csak aki igaznak fogadja el a tőlünk kapott tanítást, és lemosdott a bűnök bocsánatára az újjászületés fürdőjében, és úgy él, ahogyan azt Krisztus meghagyta” (1. Apológia, 66,1).

János evangéliumában nem található meg az Eucharisztia alapításának története, de egyedül ő közli Jézus beszédét az Élet kenyeréről (Jn 6,22-71), amelyben a megváltó Jézus előre jelzi az Oltáriszentség alapítását.

A beszéd első részében az Úr Jézus önmagáról állítja azt, hogy „Én vagyok az Élet kenyere” (Jn 6,26-6,51), vagyis az ő személye számunkra olyan fontos és nélkülözhetetlen, mint a mindennapi kenyér. A második részben viszont arról a kenyérről van szó, amelyet majd Krisztus fog adni (jövő idő!) a világ életéért (6,51-58). A szövegből egyértelműen kiderül, hogy ez az Oltáriszentség, hiszen Jézus így fogalmaz: „A kenyér pedig, amelyet adok: az én testem a világ életéért” (Jn 6,51).

A kafarnaumi beszéd első részének (6,32-6,51) a végén, a 6,51-ben egy döntő fordulatot látunk: a tanítványok hallgatják Jézust, megértik, hogy az ő személye és tanítása az Élet kenyere, aminek a részesei lehetünk a hit által, de a hallgatóság egy része még ezt sem érti. A második rész az első soroktól kezdődően pedig azt hangsúlyozza, hogy nem elég az, ha csak hallgatjuk Jézust, ha csak az ő tanítása által teremtünk vele kapcsolatot. Az is nélkülözhetetlenül szükséges, hogy az Ő testét és vérét együk és igyuk. Ez a mennyei kenyér tökéletesíti bennünk azt az új életet, melynek a keresztség által részesei lettünk, és „aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog” (Jn 6,58).

Ez azt jelenti, hogy a Krisztus életében való részesedésünkhöz nem elegendő csupán a hit (Jn 1,12), szükségünk van a szentségekre is. A keresztségére, „mert, aki nem születik újjá vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába” (Jn 3,5). Azután az Eucharisztiára is, amely azt az új életet táplálja bennünk (Jn 6,57), melynek részesei lettünk a keresztség által. Jézus önmagát adja nekünk valóságos ételnek, italnak, hogy azt magunkhoz véve örökké éljünk (Jn 6,51-58).

Az evangélista az Eucharisztia megígérésére vonatkozó szavakkal a tanítás fontosságára, és a valóságos jelenlétre is utal, főként a „bizony, bizony” nyomatékosító kifejezéssel, és azzal, hogy többszörösen említi a testet, amit enni kell, és a vért, amit inni kell. A beszéd fogadtatása is azt jelzi, hogy Jézus nemcsak önmagáról állította azt, hogy az „élet kenyere”. A hallgatói közül ugyanis többen botránkoztak Jézus szavain, és ezért nyilvánították „kemény beszédnek”. Véleményüknek hangos kifejezést is adtak. Jézus hallotta ezt, és mégsem javította ki szavait. Akkor se vonta vissza és nem magyarázta  átvitt  értelemben, amikor hallgatói méltatlankodva kezdték őt elhagyni. Sőt újra megismételte: „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia Testét és nem isszátok az ő Vérét, nem lesz élet bennetek.” (Jn 6,53)

Az apostol tanítását az Eucharisztia titkával kapcsolatban az első korintusi levélből ismerhetjük meg, mely teológiai szempontból is igen jelentős. Leírásából látjuk, hogy az ősegyházban áldozati cselekményként fogták fel Jézus utolsó vacsorájának, kereszthalálának és feltámadásának megjelenítését, és hitték Jézus jelenlétét az átváltoztatott kenyérben és borban. Az apostol a korintusi közösség konkrét problémáira válaszolva tanít, tanúskodik az ősegyház eucharisztikus hitéről, és liturgikus gyakorlatáról. Pál apostol tanítását tartalmi szempontból négy részre oszthatjuk.

Pál apostol leírja az Eucharisztia alapítását (lKor 11,23-25), arra hivatkozva, hogy ő mindezt az egészen az utolsó vacsoráig visszamenő hagyományból tudja (11,23). Szent Pál apostol az eucharisztikus lakomával kapcsolatban, az alapítás elbeszélése előtti részben, a pogány bálványoknak áldozott hús fogyasztásáról szóló tanítás összefüggésében is beszél az Eucharisztiáról (lKor 10,14-22). így indirekt módon tanítja a szentmise áldozat jellegét.

Az Eucharisztia alapításának elbeszélését megelőző perikópából (lKor 10,14-22) külön kiemelendők még a 16-17. versek is, melyekben utalás van az Eucharisztia egy sajátos céljára: a leírás hangsúlyozza, hogy a „kenyértörés” közösséget (communiö) teremt a keresztre feszített és feltámadt Úrral, és általa a keresztény testvérekkel. Jézus azért jött, hogy bennünk éljen és önmagához hasonlóvá tegyen minket: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet - mondja -, az bennem marad és én őbenne” (Jn 6,56). Az apostol különösen is hangsúlyozza, hogy az Eucharisztia, „az egy kenyérből” és „egy kehelyből” való részesedés, jelzi és megvalósítja a Krisztusban hívők egységét. Részesedve testéből és véréből a keresztények személyesen egyesülnek Krisztussal. Ugyanabból a kenyérből, Krisztus testéből részesedve a keresztények egymással is mélyebben és bensőségesebben forrnak egybe.

Pál apostol hangsúlyozza, hogy az Eucharisztiát megkülönböztetett tisztelettel kell ünnepelni és magunkhoz venni (lKor 11,27-29). Ezért figyelmeztet a szentség méltó vételére, mert látja, hogy vannak olyanok, akik méltatlanul veszik magukhoz az Úr testét és vérét. Az Eucharisztia vételénél legalapvetőbb feltétel: „megkülönböztetni az Úr testét”. Ennek a páli kifejezésnek az elsődleges értelme az, hogy vannak olyanok, akik az agapén nem tesznek különbséget a közönséges étel és az Eucharisztia között, vagyis nincs meg bennük az Eucharisztia vételéhez szükséges  hit.  Az  Egyház  értelmezése  szerint, a „vizsgálja meg magát mindenki” szavakkal az apostol figyelmeztet, hogy alapos lelkiismeretvizsgálat által döntsük el, hogy méltók vagyunk-e (a kegyelem állapotában vagyunk-e) odajárulni az eucharisztikus lakomához. Nyilvánvaló, hogy az apostol még nem egészen erre gondol. Mindenesetre számol azzal az eshetőséggel, hogy lehetnek olyanok, akik nem megfelelő hittel és lelkülettel, hanem méltatlanul „eszik e kenyeret és isszák a kelyhet” (11,29).

Az evangéliumokból tudjuk, hogy az Eucharisztia alapítása a zsidóknál ünnepelt húsvéti kultikus jellegű vacsora (Széder-este) keretében történt. Az utolsó vacsora számunkra legfontosabb része az Eucharisztia alapítása, de a keresztényeket is érde­kelheti, hogy Jézus nyilvános működése idején hogyan történt a zsidók húsvéti vacsorája. Az ószö­vetségi Szentírásból és az evangélisták leírásából nem lehet pontosan tudni a zsidó húsvéti vacsora menetét. Ennek a sajátos ünnepi vacsorának leírását a Haggadában, zsidók késő ókori szertartáskönyvé­ben olvashatjuk, amely tartalmazza a húsvéti (pészah), azaz a kovásztalan kenyér ünnepén tartott Széder-este rendjét.

A Széder-est legelején, közvetlenül azt követően, hogy a borra, az első kehelyre elmondják az áldást (kiddust), felmutatták és elfogyasztották az előételt. Az előételek között szerepeitek a macesz (sanyarú­ság kenyere) keserű füvek, saláták, amelyek a rab­szolgaság szimbólumai. A következő rész a legis­mertebb, melyben a családfő a legfiatalabb fiú kérdésére válaszolva (Miben különbözik ez az éjszaka az összes többi éjszakánál?), elbeszéli a hús­vét történetét (Kiv 12,26kk) és megmagyarázza az ünnep értelmét. Azután a Hallel-zsoltárok első részének (Zsolt 113-114.) éneklése közben a máso­dik kehely tartalmát fogyasztották el a jelenlévők. A második kehely után kezdődik a legfőbb rész, az igazi pászkaliturgia: a kovásztalan kenyér, a keserű saláta és a pászkabárány elfogyasztása. Az apa ekkor magyarázza meg - utalva Izrael sorsára az Egyiptomból történt kiszabaduláskor -, miért kü­lönböznek a pászka ételek az egyébként szokáso­saktól. Az étkezést a harmadik kehely feletti áldás, és kehely körbeadása zárta le (vö. az áldás kelyhe). A befejező részben - a Hallel-zsoltárok második részének (115-118.) eléneklése után - a negyedik kelyhet ürítették ki.

Az evangéliumi elbeszélésekből kitűnik, hogy az Eucharisztia alapítása a húsvéti vacsora harma­dik-negyedik részéhez, a főétkezéshez kapcsolódik. A leírások alapján látjuk Jézus alapvetően fontos tetteit; jézus a kenyeret:

A tettek után fontosak a befejező szavak is: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". Az Eucha­risztia megünneplésekor az Egyház megismétli Jézus jellegzetes cselekedeteit. Az Egyház Eucharisztiája - a lényeget illetően - megfelel annak a liturgiának, ami kétezer évvel ezelőtt a Coenakulumban, az utolsó vacsora termében történt. Jézus tettei megmutatják számunkra, hogy mit kell ten­nünk, hogy hűségesen teljesítsük Jézus kérését.

Az áldozat, a húsvéti vacsora és az Istennel kötött szövetség - az Eucharisztia ószövetségi háttere. Eucharisztiával, vagyis Istennek bemutatott hálaál­dozattal már az Ószövetségben is találkozunk. A kenyérszaporítás nagy csodáját maga Jézus hozza kapcsolatba annak ószövetségi előképével, a pusz­tai mannával, az égi kenyérrel (Jn 6,32). A kafarnaumi beszédében utal arra is, hogy Ő, Mózeshez hasonlóan táplálni akarja tanítványait az élet kenyerével. Saját magát úgy tekinti, mint aki több Mózesnél: új kenyeret ad, amely az örök életet táp­lálja (Jn 6,35). Az egyházatyák gyakran hasonlítot­ták össze az Eucharisztiát ószövetségi előképeivel. Szent Ambrus szerint „Nagy és tiszteletre méltó dolog volt az, hogy a zsidók számára manna hullt az égből. De értsd meg, mi több: az égi manna, vagy Krisztus teste? Bizonnyal, annak a Krisztusnak a teste, aki az égnek alkotója!”. A legfontosabb elő­képek:

Már Szent Ambrus kijelenti, hogy „ennek a szent­ségnek előképe Ábrahám idejében nyilvánult ki, amikor Melkizedek bemutatta áldozatát” (De sacramentis V,l). Melkizedek a magasságbeli Isten papja és Sálem királya volt, ami annyit jelent, mint a béke királya, neve szerint pedig az igazságosság királya. Melkizedek kiment Ábrahám elé, kenyeret és bort hozott, hogy a magasságbéli Istennek fel­ajánlja (vö. 18. v.).

„Nem találom kedvemet bennetek - mondja a Seregek Ura, nem fogadom el szívesen kezetekből az ételáldozatot. De napkeltétől napnyugatéig nagy az én nevem a népek között. Jó illatú áldozatot mutatnak be mindenütt, tiszta ételáldozatot a nevem­nek. Mert nagy az én nevem a népek közt - mondja a Seregek Ura” (Mai 1,10-11). A keresztények kezdet­től fogva meg voltak győződve arról, hogy Malakiás jövendölése a szentmiseáldozatban teljesedik be. Ez az áldozat nem lehet sem a pogányok, sem a diaszpórá­ban élő zsidók áldozata. A zsidók csak a jeruzsálemi templomban mutattak be áldozatot az Istennek. Az áldozat, amelyről a próféta jövendöl viszont egyete­mes és az egész világon fogják bemutatni. A szent­mise valóban szent és tiszta áldozat, mert szent a bemutató személye és tiszta az áldozati adomány maga is: Jézus Krisztus.

Krisztus vérének nagy előképei az Ószövetség­ben a húsvéti bárány vére (vö. Kiv 12,7.13), a szövet­ség vére, mellyel Mózes meghintette a népet (vö. Kiv 24,8), és a bűnöktől való tisztulás vére, mellyel a főpap a nagy engesztelés napján belépett a szen­tek szentjébe (vö. Lev 16,1-9). Ahogyan az ószövet­ség megkötésénél is ott volt a vér, ugyanúgy az „új és örök szövetség” megkötéséhez is hozzátartozik a vér. Minden szentmise arra emlékeztet bennünket, hogy ez a vér „sokakért” kiontatott a bűnök bocsá­natára.

A Húsvéti pászkaünnep a legfontosabb előkép, sőt több mint „előkép”, hiszen az utolsó vacsora, az Eucharisztia alapítása a zsidók húsvéti pászka vacsorája keretében történt.

A II. Vatikáni Zsinat megfogalmazása szerint az Eucharisztia megünneplése „az egész keresztény élet forrása és csúcspontja" (LG 11), a „keresztény közösség alapja és szegletköve" (PO 6), „az egyház életének forrása" (UR 15), „minden evangélium­szolgálat forrása és csúcsa" (PO 5), és „a keresztény közösség egész életének középpontja és csúcsa" (ChD 30).

Általa „él és növekszik állandóan az egyház" (LG 26), és „benne van az Egyház egész kegyelmi gazdagsága" (PO 5). „Ez az első és nélkülözhetetlen forrás, amelyből a hívek az igazi krisztusi szellemet merítik" (SC 14). A zsinati dokumentumok 8 külön­böző helyen is hangsúlyozzák ezt a gondolatot, amelyre a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus kongresszus jelszava („Minden forrásom belőled fakad"; Zsolt 87,7) is emlékeztet bennünket.

A „liturgia csúcs és forrás" - szinte már teológiai közhelyszerűen ismételjük a II. Vatikáni Zsinat liturgiáról szóló konstitúciójának megállapítását, amely fontos alapelv lett a zsinat utáni liturgikus teológiában és szentségtanban. Ismételten találkozunk vele a zsinati dokumentumokban, de az első és legfontosabb a Liturgikus konstitúció 10. pontja, amely kijelenti, hogy „a liturgia az a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az is, amelyből minden ereje fakad".

Vitatkoztak azon, hogy minden liturgikus tevékenységre vonatkozik-e ez a megál­lapítás, vagy pedig kizárólagosan az Eucharisztiát illeti. A bekezdés utolsó mondata pontosítja a defi­níciót: „a liturgiából, elsősorban az Eucharisztiából mint forrásból fakad számunkra a kegyelem; s álta­la valósul meg Krisztusban a leghatásosabb módon az emberek megszentelése és Isten dicsőítése". A liturgia tehát elsősorban az Eucharisztia liturgiáját jelenti, amellyel kapcsolatban a konstitúció 2. pontja kijelenti: „A liturgia által - legfőképpen az Eucha­risztia isteni áldozatában - megvalósul a megváltás műve". Így érthető, hogy a keleti egyházakban a liturgia elsősorban az Eucharisztia megünneplését, vagyis a szentmisét jelenti.

Szent II. János Pál pápa az Egyház az Eucha­risztiából él kezdetű enciklikájában is megfogal­mazta a zsinat tanítását, különösen is hangsúlyozva annak egyháztani vonatkozását. Többek között azt írja: „A Krisztus testével és vérével való közösség­ből meríti az Egyház a küldetésének teljesítéséhez szükséges lelki erőt. így válik az Eucharisztia az evangelizáció forrásává és csúcspontjává, hiszen annak célja az emberek közössége Krisztussal, s benne az Atyával és a Szentlélekkel.

Már az Apostolok Cselekedeteiből látjuk, hogy az Egyház a kezdetektől fogva úgy jelenik meg a világ­ban, mint eucharisztikus közösség (ApCsel 2,42). A keresztény ember már a keresztségben Krisztus Testének és az újszövetségi Isten népének tagja lesz, de a Krisztushoz és az ő Egyházához való tartozá­sát a szentmise közösségében éli meg.

Az eucharisztikus egyházszemlélet szerint kevés, ha csak azt mondjuk, hogy az Eucharisztia az egyházi élet középpontjában áll. Axiómaként is állíthatjuk: „Az Egyház hozza létre az Eucharisztiát, az Eucharisztia pedig az Egyházat”. Ahol az Eucha­risztiát ünneplik, ott létrejön az Egyház, mint a Krisztusban hívők helyi közössége. Az Egyház pedig az Eucharisztiából fakadó lelki, kegyelmi közösség. XVI. Benedek pápa meglátása szerint „az Eucharisztiával maga az Egyház jön létre”. Jézus azzal valósított meg valami újat tanítványai előtt, hogy egybegyűjtötte és közösséggé formálta őket” (A názáreti Jézus, 2. köt., 109). Az Eucharisztia, az Utolsó Vacsorára való szakramentális emlékezés nemcsak a közösségben megy végbe, hanem Krisztus akaratából közösség alkotó ereje van. Amint a hívők természetfeletti szinten az Eucharisztiával táplálkozva élnek és növekednek, ugyanúgy az Egyház is „állandóan ebből a kenyérből él és általa növekszik” (LG 26).

A II. Vatikáni Zsinaton nemcsak az Egyházról szóló zsinati határozat, hanem a liturgikus konsti­túció is hangsúlyozta az Eucharisztia és az Egyház különleges kapcsolatát. A konstitúció meghatározá­sa szerint a szentségek, főként az Eucharisztia azon túl, hogy az embereket megszentelik, Istennek megadják a tisztelet, valamint a tanítást is szolgál­ják, egyszersmind építik Krisztus testét (SC 59). Az Egyház az Eucharisztia révén jön létre, él és növek­szik folyamatosan. Így az Eucharisztia konstitutív valóság az Egyház számára: „Egyetlen keresztény közösség sem fog kiépülni, hacsak nem teszi meg alapjának és szegletkövének a szent Eucharisztiát” - tanítja a zsinat (PO 6).

Amikor az Egyház megünnepli az Eucharisztiát, mindig önmagát valósítja meg, legmélyebb lénye­gét fejezi ki a mindig jelenlévő, keresztre feszített és megdicsőült Krisztussal való egységét és közössé­gét. A szentmise az Egyház legtökéletesebb megva­lósulása. Az Eucharisztiában minden együtt van, ami az Egyházat Egyházzá teszi: az Egyház feje, Jézus Krisztus, a hierarchikus struktúra és Isten országa eljövetelének várása. „Az Egyház a legkivá­lóbb módon akkor lesz láthatóvá, amikor Isten szent népe teljesen és tevékenyen részt vesz a közös liturgiában, mindenekelőtt az Eucharisztia ünnep­lésében, az egységes imádságban az egyetlen oltár körül, melynél a közösség élén ott áll a papságától és segédkezőitől körülvett püspök” (SC 41).

A keresztséget, a bérmálást és az Eucharisztiát a keresztény beavatás szentségeinek nevezzük. A hit mellett erre a három szentségre is szükségünk van ahhoz, hogy kereszténnyé váljunk és az Egyház teljes jogú tagjai legyünk.

Az ősegyházban a három beavató szentséget egy­szerre szolgáltatták ki a felnőtt katekuméneknek, és a keresztény beavatás csúcspontja az Eucharisztiában való részvétel volt. Tudták, hogy a kegyelmi életben a keresztség csak kezdet, amely a Krisztusban való élet teljességének megszerzésére irányul, az Eucharisztia pedig a keresztény beavatás lényege. Pszeudo-Dionüsziosz Areopagita megfogalmazása szerint a „teljességnek a teljessége”. A keresztény beavatás folyamatának a megkoronázása.

Ezt a szemléletmódot láthatjuk a gyermekkeresztelés jelenleg érvényben lévő szertartáskönyvének bevezetőjében is. Az összefüggés teológiája röviden a következő: Akik megkeresztelkednek a víz és a Szentlélek által, új teremtménnyé lesznek: minden bűnük bocsánatát elnyerve a fogadott fiúság állapo­tába kerülnek és az Egyház tagjai lesznek. Akik pedig elnyerik a Szentlélek ajándékait a bérmálásban, azok tökéletesebben hasonulnak Krisztushoz, megkapják a Szentlélek ajándékait, hogy a világban tanúságot tudjanak tenni Krisztusról. Végül az Eucharisztia lakomájában részesülnek, amely jele és eszköze az Egyház egységének.

Történeti okokból adódóan később nyugaton a három szentség kiszolgáltatása elvált egymástól, de a teológia ennek ellenére is mindig rámutatott a közöttük lévő lényegi összefüggésekre.

A kereszténységbe való beavatás három szentsé­ge tehát úgy kapcsolódik össze egymással, hogy teljes nagykorúságra vezeti a Krisztusban hívőket, akiknek küldetésük van az Egyházban és a világ­ban. „A keresztségben új életre született híveket a bérmálás szentsége megerősíti, az Eucharisztiában pedig az örök élet kenyerét kapják. Így, a keresztény beavatás szentségein át a hívők egyre többet kap­nak az isteni élet gazdagságából és előrehaladnak a szeretet tökéletessége felé”. Az Eucharisztia teszi teljessé a keresztény beavatást és lesz középpontja és célja az egész szentségi életnek.

Az Eucharisztia úgy is megjelenik számunkra, mint mennyei eledel, amely táplálja a hívőkben a kegyelmi életet, felemeli őket a Krisztussal való bensőséges és személyes életközösségre, hiszen maga Jézus megígérte: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg őbenne”.

A szentségi üdvrend elnevezés önmagában is utal arra, hogy a szentségek nem egymástól független, önálló kegyelmi eszközök (KEK 1076). Egyházunk legújabb katekizmusa (1992) kijelenti, hogy „a szent­ségek szerves egészet alkotnak, amelyben minden szent­ségnek megvan a maga életfontosságú saját helye. Ebben a szerves egészben az  Eucharisztia egyedülálló helyet  foglal el, mint a „szentségek szentsége”” (KEK 1211).

Az Eucharisztia a szentségi élet középpontja, sőt a „legfőbb szentség”, mert a többi szentség csak közvetíti Isten kegyelmét, az Oltáriszentség pedig magát a kegyelmek szerzőjét és forrását, Jézus Krisztust tartalmazza. Krisztus értünk (a szentmi­sében). Krisztus bennünk (a szentáldozásban) és Krisztus közöttünk (a szentségházban).

Aquinói Szent Tamás klasszikus megfogalmazá­sa szerint az Eucharisztia a „leghatalmasabb és leg­nemesebb szentség” (potissimum el nobilissimum Sacramentum), „minden csodák csodája”, és „minden más szentség erre, mint végső célra rendeltetett”. Ezt a meglátást továbbgondolva, a II. Vatikáni Zsi­nat kijelenti: „az összes szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli tevékenység is, a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul. Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti Bárányunk és élő kenyerünk” (PO 5).

Ezek tekintetbe vételével nem meglepő, hogy már a középkorban a legkiválóbb értelemben vett szentség (sanctissimum sacmmentum) és a legméltóságosabb Oltáriszentség néven emlegették az Eucha­risztiát, és gyakran énekelték a gregorián antifónát: „Adoremus in aeternum sanctissimum sacramentum”. Egy középkori püspök, Cellei Péter úgy látja, hogy az Eucharisztia az Egyház „szíve”, vagyis nélkülöz­hetetlen fontos az Egyház életében. Az igaz, hogy az Egyház hozza létre az Eucharisztiát, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az Eucharisztia ünneplése által pedig megjelenik előttünk az Egyház, a Krisztusban hívők helyi közössége. XIII. Leó pápa „Mime caritatis” körlevele szerint „aki meg­fontolja az Eucharisztiából kiáradó jótéteményeket, meg fogja érteni, hogy bizony az a legfőbb és legki­emelkedőbb, amely magába foglalja az Összes töb­bit: belőle árad ugyanis az élet az emberekbe, amely valóságos élet” (DH 3359).

Joggal mondhatjuk tehát Szent II. János Pál pápa szavaival élve, hogy „az Egyház legdrágább kincse, amit csak magáénak mondhat történelmi zarándokútján”.

Ha az Eucharisztia lényegét meg akarjuk érteni, akkor érdemes a régi elnevezéseinek magyarázatá­ból is kiindulni. Az elnevezések nagy száma azt jelzi, hogy milyen gazdag tartalmú misztériumról van szó, és csak a különböző szempontok együttes figyelembe vételével lehet kifejteni az Eucharisztia teológiáját.

A középkor óta leginkább Oltáriszentségnek ne­vezzük. Ez a megnevezés arra emlékeztet bennün­ket, hogy a megdicsőült Krisztus maradandóan jelen van az oltáron, illetve a tabernákulumban az eucharisztikus színek alatt.

Az Oltáriszentséggel leginkább a szentmisén találkozunk. A szentmise elnevezés latin eredetű szó (missa), és arra utal, hogy az Eucharisztia liturgiájá­nak megünneplése a hívek elküldésével, a keresz­tény küldetésükre való biztatással zárul. A miséző pap elbocsátása is erre figyelmeztet „A szentmise véget ért, menjetek, küldetésetek van!” (Ite, missa est!)

A legősibb elnevezés a kenyértörés, amivel ismé­telten találkozunk az Apostolok cselekedeteinek könyvében (2,42.46; 20,7). Régebben gyakrabban mondtuk szentmiseáldozatnak is az Eucharisztia megünneplését, arra gondolva, hogy a szentmisében jelenvalóvá válik Krisztus megváltó áldozata. Manapság ez ritkábban történik, mert a teológiá­ban és a liturgikus lelkiségben is inkább a szentmi­se lakoma jellegét hangsúlyozzuk, sajnos az áldozat jelleg rovására.

A II. Vatikáni Zsinat óta egyházunk az Eucharisz­tia elnevezést használja leginkább, mert az utolsó vacsorán is az Eucharisztia alapítása egy hálaadó imádsághoz kapcsolódik, A katolikus Egyház leg­újabb katekizmusa is már következetesen ezt az elnevezést használja. Az „eucharisztia” a görög nyelvből származik és ünnepélyes hálaadást jelent. Ezt az elnevezést a magyar katolikus hívek még nem szokták meg. Azért szerencsés ez a kifejezés, mert az Oltáriszentségnek nemcsak egyik vagy másik szempontjára utal. Ez a görög szó arra emlé­keztet bennünket, hogy az Eucharisztia megünnep­lésekor hálát adunk Istennek azért, hogy Jézus és az ő megváltó áldozata jelenvalóvá lesz a szentmise közösségében. Jézus húsvéti misztériuma, amelyhez hozzátartozik az Oltári­szentség is, jelen van az Egyházban és ezáltal is folytatja a feltámadt és megdicsőült Krisztus az ő megváltói tevékenységét.

A protestáns egyházakban az Úrvacsora elneve­zés lett az általános, amely főként a szentség alapítá­sára, az utolsó vacsorára emlékeztet bennünket.