Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja

Nem tudom már, mibe kezdtem, mert egészen eltértem a tárgyamtól.
Azt hiszem azonban, hogy az Úr akarata volt, mert soha sem jutott
volna eszembe azt megírni, amit az imént mondtam. Támogasson bennünket
mindig Ô Szent Felsége hatalmas karjával, hogy sohase távozzunk el
Ôtôle. Amen.

Mennyire fogtok majd örülni, ha látjátok, hogy ez vagy az az
ember elkerülte a poklot, mert nektek alamizsnát adott. Pedig ez
nagyon is lehetséges; hiszen állandóan imádkoztok azokért, akik
ellátnak benneteket a mindennapi kenyérrel. Végeredményben ugyan az
Úrtól kapjuk azt, de Ô azt akarja, hogy hálával viseltessünk az Ô
ajándékainak közvetítôi iránt. S e tekintetben ne is legyetek soha
hanyagok.

Ôrizkedjetek az ilyenektôl, az Isten szerelmére és az Ô Szent
Vérére kérlek benneteket! Amennyiben pedig bűn nélkül mondhatom, azt
kívánom, hogy amely napon valami fényes, épülettel elkészültök, dűljön
össze az egész, s feltéve, hogy valamennyien a kegyelem állapotában
vagytok, temessen mindnyájatokat romjai alá. Ezt komolyan mondom s
erre igazán kérem Istent. Nagyon csúnya dolog az, leányaim, ha szegény
emberek vagyonából nagy házakat építünk. Ne engedje az Úristen, hogy
ez nálunk megtörténjék! Ellenkezôleg, legyen a mi házunk mindig
mindenben szegény és kicsiny. Utánozzuk ebben legalább annyira-
amennyire a mi királyunkat, akinek nem volt más hajléka, mint a
betlehemi istálló, amelyben született és a keresztfa, amelyen meghalt.
Ezek a hajlékok pedig ugyancsak nem voltak kényelmesek! Hogy mások
nagy kolostorokat építenek, ahhoz nekünk semmi közünk. Az az ô dolguk.
Más a rendeltetésük, s bizonyára szent célok lebegnek szemeik elôtt.
Ellenben tizenhárom földhözragadt nôi személy minden zugban
meghúzhatja magát. Az ellen nincs kifogásom, hogy legyen valamelyes
kertetek és legyen benne néhány remetelak, amelyben félrevonulva a
többiektôl imádkozhattok, mert erre szükségtek van a teljes
elzárkózottság miatt, de meg az áhítatot és imádságot is elôsegíti.
Ellenben a fényes épületektôl, nagy házaktól, vagy bármi feltűnô
dologtól mentsen meg bennünket az Úristen! Tartsátok folyton
eszetekben, hogy az ítélet napján minden romba fog dôlni, azt meg nem
tudjuk, nem következik-e be hamarjában. Már pedig igazán nem illenék,
hogy tizenhárom ágrólszakadt szegény nôcskének a háza nagy zajt
okozzon, amidôn összedôl. Az igazi szegényekhez nem illik, hogy zajt
csapjanak, sôt nagyon is meg kell szép csendben húzódniok, mert
különben az emberek nem lesznek irántuk részvéttel.

Ez a címer legyen tehát mindig a mi zászlónkon! Érvényesüljön
nálunk a szegénység mindenben: házainkban, ruházatunkban, szavainkban,
fôleg azonban gondolkodásunkban. Addig, amíg ehhez tartjátok
magatokat, ne féltsétek ebben a házban a szerzetesi életszentséget,
mert -- amint Szent Klára mondta -- hatalmas védôfal a szegénység.
Saját szavai szerint, szegénységgel és alázatossággal kívánta mindig
körülsáncolni kolostorait. S kétséget sem szenved, hogy a
lelkiismeretesen gyakorolt szegénység jobban megôrzi a szerzetesek
becsületét és minden egyebét, mint a legpompásabb épületek.

Egy dolgot kérek. tôletek az Úr szerelmére. A mi címerünk a szent
szegénység, mert hiszen a mi szent rendünk alapítása korában szent
elôdeink oly nagy becsben tartották és annyira ragaszkodtak hozzá,
hogy -- amint ezt olyan valaki mondta nekem, aki tudja a dolgot --
egyik napról a másikra nem tettek el semmit. De ha ez így van,
tekintve, hogy külsôleg nem vagyunk képesek ezt ilyen szigorúan
megtartani: igyekezzünk ezeket az elveket legalább a bensônkben
ápolni. Egy-két óra hosszat tart ez az élet, s utána a jutalom
végtelen. De ha semmi jutalomra sem volna kilátásunk s ingyen kellene
megtennünk azt, amit az Úr nekünk tanácsolt, akkor is megvolna az a
nagy elégtételünk, hogy legalább valamiben utánozhattuk Ô Szent
Felségét.

 Ellenben az igazi szegénység -- értem azt, amelyet az ember
Istenért vállal -- akkora méltóságot foglal magában, hogy nem kell
senki elôtt sem meghajtania fejét: Istenen kívül nem kell senkinek sem
a kedvét keresnie. S az is igaz, hogy nagyon sok barátja van, bár
senkire sem szorul rá. Ezt én tapasztalatból tudom. Mivel azonban
annyit írtak már errôl az erényrôl, -- sok olyat is, amit én meg sem
értek, nemhogy el tudnék mondani -- s mivel nem akarom annak kitenni,
hogy dicséreteimmel lealacsonyítsam, nem mondok róla többet. Különben
is csak annyit mondtam, amennyit tapasztalatból tudok, s megvallom,
annyira belemelegedtem ebbe a tárgyba, hogy mindeddig észre sem
vettem, mirôl beszélek. Minthogy azonban már megírtam, maradjon
megírva; feltéve, hogy jól beszéltem.

A lelki szegénység akkora kincs, hogy magában foglalja e világnak
összes javait: felséges nagy uraság az! Azt akarom ezzel mondani, hogy
aki minden vagyont megvet, minden vagyon fölött uralkodik. Mit nekem a
királyok és nagyurak vagyona, ha nem kívánkozom utána s ha az ô
kedvükért a legparányibb olyan dolgot sem vagyok hajlandó megtenni,
amivel Istent a legtávolabbról is megbánthatnám? Mit nekem az ô nagy
méltóságuk, ha egyszer megértettem, mekkora méltóság a szegény emberé,
ha igazán lelkileg szegény? Azt hiszem ugyanis, hogy a méltóság és a
pénz majdnem mindig együtt jár s hogy aki méltóságra törekszik, az a
pénzt sem veti meg. Aki ellenben utálja a pénzt, az a méltósággal sem
törôdik sokat. Értsétek meg jól: azt akarom mondani, hogy a méltóság
utáni törekvés mindig magában foglal bizonyos érdeklôdést a jövedelem
és pénz iránt, mert csodaszámba megy, ha valaki becsülésnek örvend
annak ellenére, hogy szegény. Mert az ilyent rendesen kevésbe veszik,
bármennyire becsületes legyen is egyébként.

Higgyétek el nekem, leányaim, az Úr reátok való tekintetbôl
annyira-mennyire megérttette velem a szent szegénységnek értékét. Akik
ez utóbbit gyakorolják, szintén meg fogják érteni, de esetleg még sem
annyira, mint én, mert én -- annak ellenére, hogy letettem a
fogadalmat -- nemcsak hogy nem voltam lelkileg szegény, hanem lelkileg
bolond voltam.

Megcsalnók a világot, ha nem így gondolkoznánk. Tettetnôk a
szegénységet, viselnôk annak álarcát, anélkül, hogy lelkileg azok
volnánk! Én ezt lelkiismeretbe vágó dolognak tartanám s úgy érezném
magamat, mint aki gazdag létére alamizsnát gyűjt. Isten mentsen meg
minket az ilyesmitôl! S ha valahol túlságosan aggódnak amiatt, hogy
jut-e bôven alamizsna: megeshetik, sôt szokásukká válhatik, hogy
olyankor is kéregetnek, amikor nincs is rá szükségük, s esetleg olyan
embertôl, aki jobban meg van szorulva, mint ôk. Az illetô legalább nem
veszít vele, sôt sokat nyer, ha megadja azt az alamizsnát: mi ellenben
nagyon is rosszul járnánk. Ne adja Isten, leányaim, hogy ilyesmi
megtörténjék! Ha ettôl kellene tartanom, akkor inkább azt szeretném,
hogy legyen biztos jövedelmetek. Soha se járjon tehát ilyesmin az
eszetek; én ezt az alamizsnát kérem tôletek; adjátok meg nekem az
Isten szerelméért. S ha közületek valaki, akár a legutolsó is azt
találná valaha észrevenni, hogy ebben a kolostorban más felfogás kezd
lábrakapni, emelje fel szavát Isten Ô Szent Felségéhez, s alázatosan
figyelmeztesse fônöknôjét, hogy rossz útra tévedt. S valóban, ez az út
annyira veszedelmes, hogy rajta az igazi szegénység lassankint
teljesen tönkremegy. Én bízom az Úrban, hogy ez nálunk nem lesz így s
hogy Ô nem fogja elhagyni az Ô szolgálóit. Ha ez a könyv, amelynek
megírására felkértetek engem, nem is érne egyébként semmit, az az egy
haszna meglesz, hogy erre a pontra felhívta a figyelmeteket.

Jegyezzétek meg jól, nôvéreim, amit mondok, mert nagy szükségtek
lesz ezekre az elvekre, ha én egyszer meghalok. Azért is hagyom nektek
mindezt írásban. Amíg életben vagyok, minduntalan emlékeztetlek rá,
mert tapasztalatból tudom, hogy mekkora lelki haszonnal jár. Minél
kevesebb a készletünk, annál kevesebb a gondunk. Isten látja lelkemet,
hogy nekem rosszabbul esik, ha fölöslegünk van, mintha hiányt
szenvedünk. Azt sem tudom, vajon elôfordult-e már ez az utóbbi eset,
mert hiszen naponkint tapasztaljuk, hogy mihelyt valamire szükségünk
van, az Úr azonnal megadja.

Az Úr szerelmére kérlek, soha se felejtsétek el, hogy ha már lemondtatok minden rendes jövedelemrôl, mondjatok le a megélhetésre vonatkozó gondokról is, mert különben semmit sem ér az egész. Akinek van vagyona, az viselje az ilyen gondokat is; az ô helyzetében ez egészen rendén van, mert ezt az ô hivatása hozza magával; ellenben minálunk az ilyesmi tisztára esztelenség. Másnak vagyonával törôdni, részünkrôl illetéktelen beavatkozás volna olyasmibe, amihez csak az
illetônek van joga. Egyébként a ti gondjaitok úgy sem képesek a másik ember gondolkodását befolyásolni s ôt arra indítani, hogy alamizsnát adjon nektek. Éppen azért sokkal jobb, ha ezt a gondot arra hagyjátok, aki Ura úgy a birtoknak, mint a birtokosnak. Az Ô parancsára jöttünk mi ide. Az Ô szavai igazak; ha ég és föld elmúlnak is, az Ô igéi el nem múlnak. Ha tehát hívek maradunk hozzá, soha se féljetek attól, hogy Ô elhagy bennünket. Ha pedig egyik-másik napon nem volna mit
ennetek, ez annál nagyobb javatokra lesz. A szentek életüket vesztették el; legyilkolták ôket hitük miatt, s ez a vértanúság mennyire növelte örök dicsôségüket. Micsoda kitűnô vásárt csinálnánk mi is, ha egyszerre mindennel végezhetnénk s élvezhetnôk minden kívánságunk kielégítését mindörökre.

Ne gondoljátok, nôvéreim, hogy ha nem jártok a világiak kedvében, nem lesz mit ennetek. Biztosítlak, hogy lesz. Sôt inkább soha se próbáljátok meg emberi okosságra alapítani megélhetésteket, mert akkor éhen haltok, s ebben az esetben én azt mondanám, hogy úgy kell nektek. Szegezzétek szemeteket a ti Jegyesetekre: az Ô dolga, hogy titeket ellásson. Ha Ô meg lesz elégedve veletek, akkor azok fognak nektek kénytelen-kelletlen enni adni, akik legkevésbé voltak irányotokban jóindulattal. Hiszen ezt különben már is tapasztaltátok. Ha pedig mindezt megteszitek és mégis éhen találtok halni, akkor én azt mondom: ó mily boldogok a Szent-József-kolostor kármelita nôvérei!