Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja

Hiszen azt úgyis tudja mindenki, hogy szerzetes nôvérek vagytok s
hogy az imádságról szoktatok egymás között beszélni. Azt meg ne
mondjátok valahogyan magatokban: ,,nem akarom, hogy jónak tartsanak'',
mert az a jó vagy az a rossz, amelyet közületek az egyiken látnak az
emberek, az mindnyájatoknak becsületére, illetve szégyenére válik. S
nagyon szomorú dolog, ha szerzetes nôvérek, akiknek annyi mindenféle
szempontból kötelességük Istenrôl beszélni, jónak látják éppen ebben a
pontban hallgatni. Az ilyen hallgatás csak nagy ritkán indokolt,
tudniillik akkor, amidôn esetleg nagyobb érdek forog szóban.

Most tehát, midôn végre az említett útról kezdünk beszélni,
vizsgáljuk egy kissé, vajon miképpen kell elindulnunk rajta, nehogy
mindjárt a kezdetén eltévesszük azt. Ez ugyanis nagyon fontos, sôt
mondhatnám, mindennél fontosabb. Nem azt akarom mondani, hogy ha
valakiben nem volna meg az a szilárd elhatározás, amelyrôl itt
beszélni akarok, az ilyen mondjon le róla, mielôtt még rálépne az
útra, mert hiszen az Úr majd megnöveli az erejét. De meg azután, ha
csak egy lépést tenne is rajta, egyetlen egy ilyen lépésben is annyi
az elôny, hogy nemcsak nem jár veszteséggel, hanem nagyon is megéri a
fáradságot. Olyan az, mintha valakinek van egy megáldott rózsafüzére:1
ha egyszer mondja el, egy bizonyos mennyiségű búcsút nyer, s minél
többször mondja, annál többet nyer vele; ellenben, ha sohasem veszi
elô, hanem a szekrényében tartja, akkor jobb lenne, ha meg sem volna
neki. Ha tehát valaki késôbb nem is haladna azon az úton tovább elôre,
az a néhány lépés, amit rajta tett, világosságot gyújt a lelkében
arra, hogy jól haladjon más utakon; és pedig minél több ideig ment
rajta, annál erôsebb lesz ez a világosság. Egy szóval, legyen arról
meggyôzôdve, hogy semmiféle tekintetben nem lesz ártalmára, ha
belekezdett, még ha késôbb abba is hagyta, mert a jó dolog sohasem
okozhat kárt. Azért is igyekezzetek, leányaim, mindazokat az
ismerôseiteket, akikben van erre való képesség és akikkel eléggé
bizalmas viszonyban vagytok, rábeszélni arra, hogy ne féljenek, hanem
próbálkozzanak meg ezzel a kitűnô dologgal. S az Isten szerelmére
kérlek benneteket, hogy ha valakivel társalogtok, igyekezzetek mindig
lelki hasznára lenni; hiszen az imáitoknak is az a célja, hogy a
lelkek üdvösségét mozdítsátok elô. Ezt kérjétek mindig az Úrtól.
Csúnya dolog volna, ha nem igyekeznétek ezt minden lehetô módon
elérni. Ha jó rokonok akartok lenni, íme ez az igazi szeretet; ha jó
barátnôk, úgy jegyezzétek meg, hogy csakis ezen az úton lehettek azok.
Uralkodjék csak az igazság a ti szíveitekben, -- aminthogy az
elmélkedés következtében uralkodnia kell -- s akkor világosan fogjátok
megérteni, hogy milyen szeretettel tartozunk embertársainknak. Nektek
nincs idôtök, nôvéreim, gyermekjátékokra (mert gyermekjáték, és nem
más, minden világi barátkozás, még ha nincs is benne rossz); s ne
bocsátkozzatok soha ilyenféle beszélgetésekbe, hogy: szeretsz-e? vagy:
nem szeretsz? -- sem rokonokkal, sem másvalakivel, hacsak valami nagy
jónak elérése, vagy annak a léleknek valami nagy érdeke nem tenné az
ilyesmit indokolttá. Mert megeshetik, hogy a testvéretek, rokonotok,
vagy más ilyenféle személy csak úgy lesz hajlandó meghallgatni és
elfogadni valamely igazságot, ha elôzôleg megnyertétek a szívét az
ilyen beszéddel és kimutattátok iránta érzett szereteteteket; az
ilyesmi ugyanis mindig hízeleg az érzékiségnek. Akárhányszor az ilyen
jó szót -- mert így nevezik az ilyesmit -- többre becsülik, mint akár
az Úristennek szavát; de az elôbbi azután arra hangolja ôket, hogy
megfogadják az utóbbit. Azért is nem tiltom el az ilyesmit abban az
esetben, ha valaki okosan tudja alkalmazni. Ellenben, ha nem
szentesíti az ilyen szavakat az említett cél, akkor nincs belôlük
semmi haszon s kárt okozhatnának anélkül, hogy észrevennôk.

Azért is, nôvéreim, ne féljetek attól, hogy szomjan találtok
halni. Ezen az úton sohasem hiányzik a vigasztalás vize, vagy legalább
is sohasem apad el annyira, hogy ne lehessen kibírni az utat. Mivel
pedig ez így van, fogadjátok meg a tanácsomat és ne csüggedjetek el
ezen az úton, hanem harcoljatok hôsök módjára. Legyetek készek
élteteket is odaadni ebben a küzdelemben. Hiszen mi másért volnátok
itt, mint azért, hogy harcoljatok. Ha pedig megmaradtok az elhatározás
mellett, hogy inkább meghaltok, semmint lemondjatok a végsô állomás
elérésérôl: akkor, -- ha az Úr egy kissé meg is szomjaztatna
benneteket ebben az életben, -- az örökkévalóságban annál bôségesebben
fog megitatni; s akkor nem kell többé attól félnetek, hogy elfogy ez
az ital. Adja azonban az Úr, hogy mindig hűségesen kitartsunk
mellette. Amen.

Úgy tűnhetik fel, hogy az elôbbi fejezetben ellentmondásba
keveredtem önmagammal, mert midôn vigasztalgattam azokat, akik nem
jutnak el a szemlélôdés színvonalára, azt mondtam, hogy az Úrnak
különbözô útjai vannak, amelyek mind Ôhozzá vezetnek; aminthogy
sokféle lakás is van a mennyországban. Ugyanezt mondom most is.
Csakhogy Ô Szent Felsége ismeri a mi gyarlóságunkat s amilyen
irgalmas, gondoskodott minden eshetôségrôl. De azért nem mondta, hogy:
,,Ezek jöjjenek ezen az úton, azok pedig ama másikon'', hanem
ellenkezôleg olyan jóságos volt, hogy senki elôl nem zárta el az élet
vizének útját. Áldott legyen érte mindörökké, mert mennyi oka lett
volna arra, hogy elzárja én elôlem! Ha pedig engem nem tiltott le
róla, mikor ráléptem s nem parancsolta meg, hogy dobjanak a mélységbe:
úgy bizonyára nem fog senkit másfelé küldeni; hiszen határozottan és
nyíltan hívogat mindnyájunkat. Mivel azonban annyira jóságos, nem
kényszerít bennünket rá, hanem ellenkezôleg sokféle úton-módon itat
meg mindenkit, aki követi Ôt, hogy senki se csüggedjen el és ne haljon
szomjan. Mert ebbôl a dús forrásból számos patak ered; nagy is, meg
kicsiny is, de meg erednek belôle csermelyek is a kisdedek számára:
azoknak az éppen elég. A nagy víztôl az ilyen kezdôk meg is ijednének.

De mit gondoltok, leányaim, vajon miért magyaráztam én meg nektek
legelôször is a végcélt s mutattam be a jutalmat, mielôtt a
küzdelemrôl szóltam volna vagyis miért fejtegettem, hogy mekkora jó
az, ha iszunk ebbôl a mennyei forrásból, ebbôl az élô vízbôl? Azért
tettem ezt, hogy a feléje vezetô útnak fáradalmai és nehézségei el ne
csüggesszenek benneteket, hogy bátran haladjatok és ne fáradjatok el.
Mert mint mondottam, megeshetnék, hogy egészen odáig juttok el s már
csak éppen hogy le kellene hajolnotok a forráshoz és ihatnátok belôle:
s ekkor hagynátok fel mindennel és elvesztenétek ezt a nagy kincset,
abban a hiszemben, hogy nincs erôtök hozzá eljutni és hogy képtelenek
vagytok tovább menni. Gondoljátok meg, hogy az Úr meghívása
mindenkinek szól; már pedig Ô maga az igazság, tehát nem lehet a
szavában kételkedni. Ha ez a lakoma nem volna mindenki számára
készítve, nem hívna meg rá mindnyájunkat s ha hívna is, nem mondaná,
hogy ,,Én inni adok nektek''. Azt, igen, mondhatná, hogy ,,Jertek
valamennyien, mert hiszen nem veszítetek semmit. S akkor majd inni
adok egyeseknek, tetszésem szerint''. Mivel azonban minden megszorítás
nélkül ígéri, hogy mindenkinek ád inni, teljesen bizonyos, hogy akik
csak el nem maradnak az úton, mind meg fogják kapni ezt az élô vizet.
Az Úr, aki megígérte ezt a nagy jót, adja meg nekünk a kegyelmet is
hozzá, hogy úgy törekedjünk utána, amint törekednünk illik. Kérjük
erre Ô Szent Felségét.

Mert mi volna akkor, ha az ördög ébresztene az emberben valami
módon ilyen heves vágyat? Ez is lehetséges. Ha nem csalódom Cassián
beszél egy nagyon szigorú életű remetérôl, akit az ördög arra bírt,
ugorjék kútba, hogy annál hamarább megláthassa Istent. Az én nézetem
szerint az a remete aligha volt alázatos és aligha szolgált híven az
Úrnak, mert amilyen hűséges Ô Szent Felsége, nem engedte volna meg,
hogy egy olyan közérthetô dologban essék tévedésbe. Világos, hogy ha
az ilyen vágy Istentôl ered, nem származhatik belôle semmi rossz, mert
vele jár a világosság, az okosság és a kellô mérték. Ez magától
értetôdik. Csakhogy természetesen ez a mi ellenségünk igyekszik nekünk
ártani, ahol csak teheti s mivel ô nem alszik, ne aludjunk mi sem. Ez
az elv nagyon fontos és sok mindenre kell alkalmaznunk; így például,
akármennyi szellemi örömünk legyen is az imádságban, olykor meg kell
azt rövidítenünk, amikor a testi erônk fogytán van és a fejünk kezd
fájni. Az okosságra mindenben szükségünk van.

Részletesebben akarom ezt kifejteni, hogy jobban megértsétek.
Tegyük fel, hogy valaki eped a vágytól, bárcsak kimenekült volna már
ebbôl a börtönbôl. Ilyen vágya volt Szent Pálnak. Ez az érzelem sajgó
fájdalmat okoz neki, ami természetesen nagyon édes élvezet.
Mindenesetre kell hozzá önmegtagadás, hogy ezt az érzelmet valaki
mérsékelje önmagában, mert arra úgysem képes, hogy teljesen elfojtsa.
Tegyük fel azonban, hogy teljesen erôt vesz rajta és már-már az
eszétôl is megfosztja. Ilyen esetet nem olyan régen magam is láttam.
Az illetô személy, bár természeténél fogva indulatos, teljesen hozzá
van ahhoz szokva, hogy megfékezze akaratát, olyannyira, hogy az, ami
akkor történt vele, csak úgy érthetô meg, hogy egy idôre elvesztette
az eszét.11 És ezt több esetben lehetett nála tapasztalni. Azt akarom
mondani, hogy egy ideig szinte meg volt ôrülve a nagy fájdalomtól és a
nagy erôlködéstôl, amivel azt leplezni akarta. Már pedig az ilyen
rendkívüli esetekben, még ha biztos volna is, hogy Isten szelleme
működik, az alázatosság azt tanácsolja, hogy féljünk. Nem szabad
ugyanis azt hinnünk, hogy oly nagy bennünk a szeretet és hogy annyira
képes rajtunk uralkodni. Mondom, nem cselekednék helytelenül az
illetô, ha más irányba terelné vágyait, föltéve, hogy meg tudja tenni,
mert nem mindig lesz képes rá. Gondolja meg ilyenkor, hogy ha életben
marad, többet szolgálhat Istennek s esetleg valami tévelygô lélekben -
- mely egyébként elkárhoznék -- világosságot gyújthat; s hogy ha
tovább szolgál, több érdeme lesz és annál jobban élvezheti majd
Istenét. Félve gondoljon arra is, hogy eddig mily keveset szolgált
neki. Ezek a jó tanácsok enyhíteni fogják szenvedését és csökkentik
majd kínjait; s az illetô sokat nyer azzal, ha Isten iránti
szolgálatkészségbôl kész itt maradni és tovább élni ezzel a
fájdalommal. Ugyanez az eset, mintha valaki nagyon szenved és súlyos
fájdalmai vannak s azzal vigasztaljuk, legyen türelmes és bízza magát
az Úristenre, mivelhogy mindig az a legjobb, ha rá hagyatkozunk.

Elsô tekintetre oktalanságnak látszhatnék, hogy az ember még
ilyen jó dolgot is igyekezzék megszorítani. Pedig nem az. Mert hiszen
én nem azt mondom, hogy fojtsuk el ezt a vágyat, hanem csak azt, hogy
mérsékeljük s ki tudja, ezáltal nem szerzünk-e ugyanannyi érdemet.

Azért is figyelmeztetem az olyan embert, akiben igen nagyra nôtt
ez az epesztô szomjúság, hogy vigyázzon, mert ezt a kísértést aligha
fogja elkerülni s ha nem is hal meg a szomjúságtól, árt szervezetének.
Azután meg akarata ellenére külsôleg is el fogja árulni érzelmeit,
amit el kell kerülni minden áron. Néha ugyan hiábavaló lesz az
erôlködésünk és nem leszünk képesek mindent úgy eltitkolni, amint
akarnók; de legalább arra vigyázzunk, hogy mikor elfognak bennünket
ezek a nagy érzelmek és ez a vágy annyira elhatalmasodik bennünk,
legalább ne növeljük azt magunkban, hanem szép szelíden fékezzük meg
és irányítsuk gondolatainkat másfelé. Számba kell vennünk ugyanis azt
az eshetôséget is, hogy ezek az érzelmek talán inkább a mi
vérmérsékletünkbôl fakadnak, mint igazi szeretetbôl. Vannak olyanok,
akik ha vágyódnak, akkor nagyon hevesen vágyódnak és pedig olykor még
rossz dolgok után is. Én azt hiszem, hogy az ilyenek nem gyakorolnak
valami nagyfokú önmegtagadást. Pedig az önmegtagadás mindenben jó.

Erre vonatkozó kívánságainkban, amennyiben tôlünk származnak,
mindig akad valami tökéletlenség s ha mégis van bennük jó, azt csakis
az Úr segítségének köszönhetjük. Mi ugyanis annyira mohók vagyunk,
hogy mivel ezek a vágyak édes és élvezetes fájdalmat okoznak, nem
tudunk velük betelni. Mértéktelenül kívánjuk ezt az eledelt s
amennyire tôlünk telik, még növeljük is önmagunkban ezt a vágyat, úgy
hogy nem csoda, ha az néha meg is öli az embert. De milyen boldog
halál ez! Másrészt azonban, ha az illetô életben marad, másokra hathat
oly irányban, hogy azok halálosan epedjenek ilyen halál után. Azért én
azt hiszem, az ördög keze van ebben a dologban: belátja ugyanis, hogy
mennyire ártanak neki az ilyen emberek, ha életben maradnak s azért
oktalan önsanyargatásra biztatja ôket, amivel azután tönkreteszik az
egészségüket. Ez természetesen az ô malmára hajtja a vizet.

Értsük meg jól, mivel a mi legfôbb Kincsünkben nincs semmi, ami
nem volna egészen tökéletes, akármit ad is nekünk, az mindig javunkra
szolgál. Akármily bôségesen adja tehát ezt a vizet, soha sincsen túl
sok belôle, mert az Ô dolgaiban nem lehetséges a túlzás. Ha ugyanis
sokat ád belôle, úgy, mint elôbb mondottam, képessé teszi a lelket
arra, hogy sokat ihassék. Úgy tesz, mint az üveggyártó, aki kisebbre
vagy nagyobbra készíti az edényt, aszerint, amint kevesebbet vagy
többet akar bele tölteni.

Ó én jó Uram, mily boldog volna az az ember, aki úgy belemerülne
ebbe az élô vízbe, hogy életét vesztené benne! Azt hiszitek talán,
hogy ez lehetetlenség? Sôt ellenkezôleg, Isten szerelme és az utána
való vágy annyira megnövekedhetik, hogy az emberi természet nem bírja
tovább s tényleg akadtak egyesek, akik ebbe belehaltak.9 Én ismerek
egyet,10 aki belehalt volna, ha Isten nem sietett volna segítségére.
Oly bôségben áradt reá ez az élô víz, hogy majdnem kiszakította
lelkét, midôn elragadtatásokba ejtette. Azt mondom, hogy ,,majdnem''
kiragadta lelkét, mert az elragadtatásban azután megnyugszik. Úgy
látszik, hogy a lélek, miután a földiek iránti utálattól szinte
megfulladt, Istenben újra életre kel s Ô Szent Felsége képessé teszi
olyasminek élvezetére, ami megfosztaná életétôl, ha teljesen
eszméleténél volna.