Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja

Ne sokat törôdjetek leányaim azzal, ha ez a dolog nem menne
könnyen és jól mindjárt az elején. Nincs ugyanis kizárva, hogy az
ördög szorítja el a szíveteket és okoz nektek aggódást, hogy
elriasszon benneteket ettôl a gyakorlattól, mert tudja, hogy az
mekkora kárt okoz neki. Azt fogja nektek sugdosni, hogy van még elég
más és ennél többet érô ájtatossági gyakorlat. Nagyon kérlek, ne
hallgassatok rá és ne hagyjátok ezt abba, mert ezzel bizonyíthatjátok
be az Úrnak, hogy szeretitek Ôt. Gondoljátok meg, hogy kevés lélek
van, aki követi ôt és vele marad a szenvedések közepette. Ô Szent
Felsége meg fog benneteket jutalmazni. Ne felejtsétek el azt sem, hogy
hányan vannak, akik nemcsak hogy nem keresik a társaságát, hanem még
durván el is utasítják maguktól. Valami keveset mégis csak kell érte
szenvednünk, mert különben ugyan mibôl értse meg, hogy vágyódunk
utána. Ô mindent elvisel és el fog viselni, csakis azért, hogy
legalább egyetlen egy lélek találkozzék, amely Ôt befogadja és
szeretettel tartja magánál. Legyen tehát ez az egy lélek a tiétek.
Mert ha egy ilyen lélek sem akadna, az örök Atya nem is hagyná Ôt
tovább miközöttünk, s ebben igaza is volna. Így azonban meghagyja,
mert Ô oly hűséges barátja híveinek és oly jó Ura szolgáinak, hogy
látván az Ô jó Fiának óhaját, nem akarja Ôt megakadályozni e kitűnô
munka végrehajtásában, amellyel oly csodálatosan mutatja ki
szeretetét.

Nagyon részletesen kitértem ezekre a dolgokra, pedig már az
összeszedettségi ima tárgyalásánál is utaltam arra, menynyire hasznos
reánk nézve, hogy a lelkünkbe szálljunk és pedig egyedül Istennel. Ez
nagyon is fontos dolog. Ha pedig nem járulhatnátok a szentáldozáshoz,
leányaim, akkor a szentmise alatt igyekezzetek lelkileg áldozni. Ez is
nagy haszonnal jár. Utána pedig tegyetek éppúgy, mint a szentségi
áldozás után s szálljatok magatokba! ez kitűnô eszköz arra, hogy az Úr
iránti szeretet belehatoljon szívünkbe. Mert ha elôkészülünk a
befogadására, Ô mindig sokféleképpen megajándékoz bennünket anélkül,
hogy észrevennénk. Úgy vagyunk vele, mint a tűzzel. Akármekkora legyen
is, ha távolmaradtok tôle s eldugjátok a kezeteket, nem fogtok
megmelegedni; bár az igaz, hogy nem fogtok úgy fázni, mint olyan
helyen, ahol egyáltalában nincs tűz. Ellenben ha közel mentek hozzá,
az egészen más dolog. Ha tehát a lélekben megvan a kellô elôkészület -
- értem, hogy szeretne nem fázni többé -- s ha egy ideig a közelében
van ennek az isteni tűznek, utána több óra hosszat is meleg marad. Ha
pedig a tűzbôl egy szikra talál rápattanni, az egészen lángba borítja.
Ez a lelki elôkészület annyira fontos mireánk nézve, leányaim, hogy ne
csodáljátok, ha annyiszor emlegetem.

Biztosítlak benneteket arról, hogy aki nem tartozik ezek közé s a
szentáldozásban nem mint igazi barátja veszi Ôt magához s nem készül
arra elô úgy, amint csak erejétôl telik: az ne is alkalmatlankodjék
Ônála azzal a kéréssel, hogy nyilatkoztassa ki magát neki. Mert mit is
akar az olyan, aki éppen csak hogy eleget tesz az Egyház parancsának,
de alig tudja kivárni az idôt, hogy hazamehessen s az Urat elűzi
magától. Midôn látjuk, hogy az ilyen ember a szentáldozás után hogyan
nekifekszik azonnal a dolgának, az ügyeinek és világi gondjainak:
igazán azt hihetnénk, hogy mindenáron elejét akarja venni annak, hogy
az Úr valahogy el találja foglalni az ô lelkét.

Ellenben, ha semmibe se vesszük Ôt, ha a szentáldozás után
azonnal eltávozunk mellôle és mindenféle anyagias dolgokkal
foglalkozunk, akkor mit tehet Ô? Vagy talán erôszakkal kényszerítsen
bennünket annak belátására, hogy Ô meg akarja magát velünk ismertetni?
Ezt csak nem teheti meg! Hiszen mikor nyíltan megmutatta magát
mindenkinek és érthetôen megmondta nekik, hogy kicsoda Ô, ugyancsak
szépen bántak vele! S mily kevesen voltak, akik hittek Ôbenne! Nagy
kegyelemben részesít mindenkit Ô Szent Felsége már akkor is, amidôn
kinyilatkoztatja, hogy Ô az, aki a legszentebb Oltáriszentségben jelen
van. De hogy világosan láthassák, hogy csodálhassák nagyságát és hogy
részesülhessenek összes kincseiben: azt nem akarja. Ebben a
kiváltságban csak azokat részesíti, akikrôl látja, hogy nagyon
vágyódnak utána, mert ezek az Ô igazi barátai.

Midôn tehát magatokhoz vettétek az Urat s az Ô saját személye van
elôttetek, jól teszitek, ha behunyjátok testi szemeiteket, tágra
nyitjátok lelketek szemeit és belenéztek szívetekbe. Mint mondom és
ismételve mondom és számtalanszor szeretném ismételni: ha ezt
megszokjátok, ha igyekeztek olyan rendben tartani lelkiismereteteket,
hogy gyakran áldozhassatok, nem is fog olyan nagyon álruhába
öltözötten hozzátok jönni, hanem teljesíti szívetek vágyát, hogy
láthassátok és sokféle módon fogja magát kinyilvánítani. Ha pedig a
vágyatok eléri a megfelelô fokot, egészen is megmutatja magát nektek.

Ha már Krisztus Urunk képe elôtt is ilyeneket szoktatok kérni,
ugyancsak oktalanság volna ilyenkor eltávozni az Ô jelenlevô
személyétôl és az arcképét nézni. Vagy talán nem volna együgyűség
részünkrôl, ha egy szeretett, jó barátunktól volna arcképünk s mikor ô
személyesen látogatna meg bennünket és beszélni akarna velünk, mi
elfordulnánk tôle, az arcképét nézegetnôk és azzal beszélnénk?
Ellenben tudjátok-e mikor jó és üdvös ez az eljárás? Olyankor, amidôn
a mi jó Barátunk messze van tôlünk és nagy lelki szárazság révén
érezteti velünk távollétét. Ilyenkor nagy boldogság, ha annak a
képében gyönyörködhetünk, akit oly sok okunk van szeretni. Ez nekem is
nagy élvezetet okoz s ilyenkor szeretném a képét mindenütt látni,
amerre csak a szememet jártatom. De hiszen nincs is nemesebb tárgy és
gyönyörűségesebb látvány szemünk számára, mint Ô, aki annyira szeret
bennünket és aki magában foglal minden boldogságot. Milyen
szerencsétlenek azok az eretnekek, akik a saját hibájukból sok
egyébbel együtt ezt a vigasztalást elvesztették.

Maradjatok szívesen Ôvele s ne mulasszatok el olyan jó alkalmat,
amilyen a szentáldozást követô óra, hogy eléje terjesszétek
ügyeiteket. Fontoljátok meg, hogy ez nagy haszonnal jár s hogy az édes
Jézus nagyon szereti, ha ezt az idôt az Ô társaságában töltitek.
Ôrizkedjetek attól, hogy ezt az idôt elvesztegessétek. Ha
engedelmességbôl kellene más valamit tennetek, akkor is igyekezzetek a
lelketeket ott hagyni az Úrnál, a ti Mestereteknél: Ô bizonyára sok
bölcs oktatásban fog benneteket részesíteni, ha nem is halljátok a
hangját. Ellenben ha azonnal másfelé jártatjátok az eszeteket és nem
törôdtök azzal, hogy ki van bennetek, akkor magatokra vessetek. Ez az
idô rendkívül alkalmas arra, hogy meghallgassuk a mi Mesterünk
oktatását, hogy megcsókoljuk lábait a tanításért, hogy kérve-kérjük,
ne távozzék tôlünk.

Ki merne hozzá szemtôl-szembe közeledni ilyen lanyhasággal, ily
méltatlanul és ennyi hibával, mint amennyi mibennünk van? Mennyire nem
tudjuk mi, hogy mit kérünk! Mennyivel jobban intézte ezt az Ô
bölcsessége! Mert, ha azt látja, hogy valakinek haszna van belôle,
annak Ô úgyis megmutatja magát. Nem a testi szemek látják ugyan meg
Ôt, de van annak sok útja-módja, hogy nagy belsô érzelmek és más
ilyenek révén meglássa Ôt a lélek.

Ha fáj nektek, hogy nem látjátok testi szemeitekkel, úgy
jegyezzétek meg, hogy ez nem volna nektek való. Mert egészen más dolog
ám látni Ôt megdicsôült testében, mint mikor a földön járt. Gyarló
természetünk nem volna képes elviselni ezt a látványt s még a világ is
megszűnnék, mert senki sem akarna többé benne megmaradni. Ez örök
igazság láttára ugyanis teljesen szembetűnôvé válnék, hogy milyen csúf
hazugság minden dolog, amit idelent valamire becsülünk. De meg azután,
ha az Ô végtelen Felsége látható volna, hogyan merne egy ilyen hitvány
bűnös, mint én, aki Ôt annyiszor megsértettem, az Ô közelében maradni?
A kenyér színe alatt az ember nem fél tôle. Ha a király álruhában
jelenik meg valahol, akkor van bátorságunk a sok hajlongás és címzés
mellôzésével szabadon beszélni vele. Maga az álruha kelti bennünk azt
a meggyôzôdést, hogy ilyenkor el kell viselnie a bizalmaskodást.

Valóban, hacsak nem akarunk oktalanok lenni és lemondani eszünk
használatáról, lehetetlen kételkednünk. Mert ez nem képzeletünk
működése, mint amikor szemünk elé állítjuk az Urat a kereszten függve,
vagy pedig kínszenvedésének valamelyik más jelenetében. Mindez most
történik és tökéletes valóság, nem kell valahová, messze távolba
mennünk, hogy megkeressük Ôt, mert hiszen tudjuk, hogy amíg csak a
testünknek természetes hôje meg nem semmisíti a kenyér színeit, az
édes Jézus bennünk van. Használjuk fel tehát ezt a jó alkalmat arra,
hogy hozzá csatlakozzunk. Mikor ezen a földön járt, ruhájának puszta
érintése meggyógyította a betegeket, lehet-e tehát abban kételkedni,
hogy bennünk is csodákat fog tenni, feltéve, hogy eleven a hitünk s
hogy meg fogja adni minden kérésünket, tekintve, hogy a mi házunkban
van szállva? Ô Szent Felsége nem fukarkodik a lakbérrel, ha valahol
jól fogadják.

S azt hiszitek talán, hogy ez a szentséges eledel nem táplálja
még ezt a mi testünket is s hogy nem kiváló orvosság egyúttal a testi
bajok ellen? Én tudom, hogy az s ismerek valakit, aki nagyon beteg
szokott lenni1 s akinél, mikor olykor nagy fájdalmai voltak, ezek a
szentáldozáskor mintegy varázsütésre szűntek meg úgy, hogy utána
egészen jól érezte magát. Ez nagyon gyakran megesett vele és pedig
szembeszökô betegségek alkalmával, amelyeknél, nézetem szerint, a
képzelôdés lehetôsége ki volt zárva. Mivel azonban közismert dolog,
milyen csodálatos hatást gyakorol ez a szentséges kenyér azokra, akik
azt méltón veszik magukhoz, nem akarok több ilyesmit említeni. Pedig
az illetô személyrôl még sok hasonlót mondhatnék, mert volt alkalmam
ilyenekrôl értesülni és tudom, hogy nem hazugság. Az is igaz azonban,
hogy az Úr nagyon eleven hitet adott neki s ha olykor mások azt
mondogatták elôtte, mennyire szerettek volna akkor élni, amikor a mi
kincsünk, az édes Jézus a földön járt: ô nevetett magában, mert arra
gondolt, mit akarnak többet annál, hogy az Oltáriszentségben éppúgy
közöttünk van, mint akkor volt. Azt is tudom az illetôrôl, hogy évek
hosszú során keresztül, bár nem élt valami tökéletes életet,
valahányszor a szentáldozáshoz járult, egészen úgy érezte, mintha
testi szemeivel látná az Urat, amint belép a házába. S mivelhogy
elevenen hittel hitte, hogy az Úr csakugyan bejön ilyenkor az ô
szegényes hajlékába, tôle telhetôleg igyekezett kiűzni a fejébôl
minden szórakoztató gondolatot, hogy az Úrral együtt ô is bemehessen.
Törekedett összeszedni érzékeit, hogy valamennyien felfogják ezt a
nagy jótéteményt, akarom mondani, ne zavarják a lelket annak
megértésében. Odaképzelte magát az Úr lábához s úgy sírt szent
Magdolnával, mintha csak testi szemeivel látná Ôt a farizeus házában.
S még olyankor is, amidôn nem érzett áhítatot, hite biztosította ôt
arról, hogy az Úr igazán ott van s ô is ott maradt és beszélgetett
vele.

Úgy vagytok vele, mint amikor egy cseléd szolgálatba lép. A
cseléd igyekszik mindent urának kedvére tenni, viszont azonban a
háziúr köteles élelmezni a cselédjét mindaddig, amíg a házában él és
kiszolgálja ôt. Kivételt csak az az eset képezne, ha a háziúr úgy
elszegényednék, hogy magának sem volna mit ennie. Ez az eset azonban
nálunk el sem képzelhetô, mert a mi Urunk mindig gazdag és hatalmas
marad. Illenék-e már most, ha a cseléd minden nap arra kérné a
gazdáját, hogy adjon neki élelmet, holott tudja, hogy a gazdája úgyis
gondol erre s köteles is rá gondolni! A gazdája joggal vethetné neki
oda, hogy ne törôdjék mással, hanem igyekezzék ôt kiszolgálni és a
kívánságait teljesíteni; s hogy helytelenül jár el, amikor olyan
gondokat vállal magára, amelyekhez semmi köze. Szóval, nôvéreim, kérje
az anyagi kenyeret az, akinek kedve tartja: mi csak azt kérjük az örök
Atyától, hogy méltók lehessünk a mi mennyei kenyerünk vételére és
pedig úgy, hogy ha már a testi szemeink nem gyönyörködhetnek
látásában, mivel annyira be van burkolódzva, legalább a lelki szemeink
elôtt lebbentse fel a fátyolt és mutassa meg magát nekünk. Ez azután
egészen más élelem! Csupa élvezet és gyönyörűség, amely igazán
fenntartja az életet.