Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja

Azért hangsúlyozom ezt annyira, mert nagyon fontos s nézetem
szerint ez az egyik oka annak, hogy némely kolostorban annyira
meglazult a fegyelem. Ez a mi nyomorult testünk ugyanis olyan
sajátságos természetű, hogy minél több kényelmet engedünk meg neki,
annál többre van szüksége. Csodálatos dolog, mennyire szereti, ha
dédelgetik s ha bármi csekélyke kis ürügyet tud találni a
követelődzésre, befonja a szegény lelket s megakadályozza abban, hogy
előrehaladjon. Gondoljátok meg, hány szegény beteg van rosszabb
helyzetben, mint ti, mivel senkije sincs, akinek panaszkodhatnék; mert
a szegénység és a kényelem nem járnak együtt. Gondoljatok arra is,
hány férjes nő van -- s én magam is ismerek ilyeneket, még pedig
előkelő nőket -- akik keserves helyzetükben és súlyos szenvedéseikben
nem mernek panaszkodni, nehogy terhére legyenek férjüknek. Már pedig
azt tudhatná az ilyen magamforma bűnös lélek, hogy nekünk csak nincs
jogcímünk nagyobb kényelemre, mint azoknak s nem azért jöttünk ide,
hogy élvezzünk s kényelemben éljünk! Ha már megszabadultunk attól a
sok szenvedéstől, amely kijutott volna nekünk a világban, talán
valamit mégis csak elviselhetünk Isten szerelméért, anélkül, hogy
telepanaszkodnók vele a házat! Hányszor előfordul, hogy az olyan
férjes nő, aki szerencsétlen házasságban él, még azt sem meri
megtenni, hogy más előtt öntse ki szívét, hanem szótlanul viseli
szenvedéseit; mert a férje megharagudnék, ha megtudná, hogy másoknak
elmondta bajait, vagy panaszkodott. Mi pedig azokból a bajokból,
amelyeket bűneinkért szenvedünk, nem volnánk képesek valami keveset
elviselni, úgy, hogy csak az Úristen tudjon róla? Hiszen különben is
vajon mit segít az a betegségen, ha másoknak elmondjuk?

Oly esetben, amikor valaki igazán beteg, nem teszi jól, ha nem
szól. Az ilyen rosszabbul cselekszik, mint aki ok nélkül kíméli magát,
de még rosszabb volna, ha a többiek nem lennének iránta részvéttel.
No, de hiszen e tekintetben nincs veszély, mert ahol oly kevesen
vagytok s hozzá imádságos, gyöngéd lelkek: ott ki van zárva, hogy ne
ápoljátok a beteget s ne tegyetek meg mindent, hogy meggyógyuljon. De
az afféle apró női gyöngeségeket és bajok föl se vegyétek és ne
panaszkodjatok miattuk, mert sokszor csak a rossz szellem nagyítja meg
őket képzeletünkben. Az ilyenek jönnek és megint elmúlnak s ha nem
szoktok le arról, hogy mindig emlegessétek őket és folyton
panaszkodjatok miattuk -- hacsak nem Isten előtt -- akkor soh’se lesz
vége.

Nagy tökéletlenségnek tartom, nővéreim, ha unos-untalan
panaszkodunk holmi apró-cseprő bajokról; ne tegyétek ezt soha, amíg
csak el tudjátok azokat viselni. Ha a baj komoly, akkor panaszkodik az
magától; ez azután egészen más panasz; ezt nem lehet süket fülre
venni. Fontoljátok meg, hogy kevesen vagytok; ha tehát
valamelyikteknek megvan ez a rossz szokása, akkor ez, mivel őszintén
szeretitek egymást, keseríteni fogja a többieket mind. Természetesen,
ha komoly baja van, az más; akkor szóljon s tegyenek meg érte mindent,
amire szüksége van; hiszen ha valaki elfojtotta magában az
önszeretetet, annak annyira terhére van minden ápolás, hogy komoly ok
nélkül nem fogja azt elfogadni. Soh’se féljetek attól, hogy az ilyen
nővér ok nélkül panaszkodjék.

Ó, ez az örökös panaszkodás a kolostorokban! Isten bocsássa meg
nekem, de igazán azt kell gondolnom, hogy ez már megrögzött szokássá
lett. Megeshetnék, hogy ilyesmi nálunk is elő talál fordulni, s azért
írok róla itt, hogy annak idején vigyázzatok. Mert ha az ördögnek
egyszer sikerül ránk ijeszteni és elhitetni velünk, hogy tönkremegy az
egészségünk, akkor nem teszünk soha semmit. Világosítson meg bennünket
az Úr, hogy mindig eltaláljuk a helyes középutat. Amen.

Igazán mulatságos dolog látni, hogy egyesek mennyi lelki
gyötrelmet okoznak önmaguknak. Olykor valóságos rögeszméjükké lesz az
önsanyargatás s ész nélkül esnek neki önmaguknak; az egész buzgóság
pedig egy-két napig tart. Ekkor azután az ördög felcsigázza a
képzelődésüket, hogy mekkora kárt tettek az egészségükben. Attól
kezdve azután hallani sem akarnak önsanyargatásról, még arról sem,
amit a rendi szabályok írnak elő: mert hát - mondják - nekik e téren
keserves tapasztalatuk van! Nem tartjuk meg szabályunk legelemibb
pontjait, például a hallgatást, pedig ez csak nem árt az egészségnek?!
Ha pedig eszünkbe jut, hogy fáj a fejünk, akkor már nem megyünk a
kórusba: pedig abba sem halnánk bele. Ma az a mentség, hogy a fejünk
fáj; holnap az, hogy tegnap fájt a fejünk; három további napon pedig
azért maradunk el, nehogy újra megfájduljon. Emellett pedig saját
találmányú önsanyargatásokra vállalkozunk, aminek folytán el kell
hagynunk majd ezt, majd azt a kötelességet. Olykor alig van valami
bajunk, de azért nem érezzük magunkat kötelezve semmire sem, mert
felmentést kértünk, s azt hisszük, hogy azzal azután minden rendben
van. Azt mondjátok talán, hogy „Hát akkor minek adja meg a fölmentést
a főnöknő?” Hiszen ha belelátna az illető belsejébe, talán nem is
adná meg; mivel azonban annyira bizonykodtok előtte, hogy szükségtek
van rá, orvos meg mindig akad, aki támogatja kérésteket; meg valami
jóbarát vagy rokon is ott siránkozik előtte a ti érdeketekben: mit
csináljon a szegény főnöknő? Olykor világosan látja, hogy a kérelem
nem indokolt, de nem meri megtagadni, nehogy szeretetlenséggel
vádolhassák. Azt gondolja, inkább hibázzatok ti, mint ő. Meg azután
nem is akar rólatok rosszat feltenni.

Tudom, hogy azok, akik e tekintetben nem így járnak el, nem
fogják szavaimat rossz néven venni; amint én sem veszem zokon, ha
mások mondják, hogy én azt hiszem, mindenki úgy tesz, mint én; mert
ebben igazuk van. Nemcsak hiszem, hanem biztosan tudom, hogy nővéreim
között többen vannak, akikre veszedelmessé válhatnék, ha e pontban nem
volnának óvatosak. Úgy gondolom, az Úr akarja azt, hogy egyesek
közülünk betegesek legyenek; legalább én nálam Ő akarta s ez nagy
kegyelem reám nézve, mert amúgyis kényelemszerető voltam, s azért Ő
azt akarta, hogy a betegség mentségemül szolgáljon nekem.

Már most a legelső dolog, amivel le kell számolnunk, az, hogy nem
szabad ezzel a mi testünkkel törődnünk. Ezen a téren sok lesz a
tennivaló, mert legtöbben közülünk természetüknél fogva annyira
kényelemszeretők és úgy féltik az egészségüket, hogy csodálatos
valami, mennyi gondot ád ez a dolog nemcsak a világiaknak, hanem még a
szerzeteseknek is. Sőt igazán úgy látszik, mintha egyik-másik nővér
másért se lépett volna a szerzetbe, mint azért, hogy távol tartsa
magától a halált: egyik jobban küzd ellene, mint a másik. Igaz ugyan,
hogy minálunk az ilyesmi nem lehetséges, legalább gyakorlatilag nem;
azt óhajtanám azonban, hogy még az erre irányuló kívánságot is öljétek
ki a szívetekből. Ti azért jöttetek ide, nővéreim, hogy meghaljatok
Krisztusért, nem pedig azért, hogy az Ő kedvéért ápolgassátok
magatokat. Erről meg kell győződve lennetek. Az ördög ugyanis
igyekszik a szerzetesekkel elhitetni, hogy vigyázniok kell magukra,
mert különben nem képesek elviselni a rendi élet szigorát. Így azután
akkora gondot fordítanak az egészségükre -- csupán azért, hogy a rendi
élet szigorát elviselhessék -- hogy meghalnak anélkül, hogy azt a
szigort csak egy hónapig, sőt talán csak egy napig is gyakorolták
volna. Igazán nem tudom, hogy akkor minek is jöttünk mi ide. Attól
ugyan senki se féltsen bennünket, hogy ebben a pontban túlzásba esünk;
az már igazán csoda volna, még ha akarnánk is valamit tenni: a mi
gyóntatóink azonnal halálra ijednek, hogy megöljük magunkat az
önsanyargatással! De meg azután magunk is annyira remegünk e
tekintetben a túlzástól, hogy bárcsak minden más téren is épp oly
óvatosak volnánk!

De micsoda tapintatlanság részemről, hogy én vállalom magamra az
alázatosság és az önmegtagadás dicséretét, mikor azokat úgy
megdicsérte a dicsőség Királya és főleg kínszenvedésében mutatott
példájával oly hathatósan ajánlotta! Rajta tehát, leányaim, dolgozzunk
ez irányban, mert ez az útja annak, hogy kimeneküljünk Egyiptom
földjéről. Ebben a két erényben, ha egyszer megszereztétek, mannát
fogtok találni. Mindent meg fognak számotokra fűszerezni, s
akármennyire ellenkezzék is valami a világ ízlésével, nektek édes
lesz.

Az a sajátságos ezen erényeknél, hogy elrejtôznek tulajdonosuk
elôl, úgy hogy ô maga sohasem veszi ôket észre s akármennyit
mondogassák is neki, nem is tudja elhinni, hogy ôbenne megvannak. De
azért nagyra becsüli ôket, olyannyira, hogy folyton igyekszik ôket
megszerezni s ezzel állandóan tökéletesíti ôket önmagában. Mások
azonban rögtön észreveszik ôket, ha megvannak valakiben, még ha az
illetônek esze ágában sincs ôket mutogatni.

Oh, ezek a felséges erények! Urai az összes teremtett dolgoknak,
fejedelmei a világnak! Azért szerette őket annyira a mi Mesterünk,
Jézus Krisztus. Ezek mentenek ki bennünket a rossz szellem összes
csapdáiból. Akiben megvannak, az bátran síkra szállhat és megküzdhet
az egész pokollal, az egész világgal, az összes kísértésekkel. Az
ilyen ne féljen senkitől, mert övé a mennyek országa; de kitől is
félhetne, mikor semmibe sem veszi, sőt nem is tekinti veszteségnek, ha
mindenétől megfosztják. Ő csak egytől fél s ez az, hogy valamiképp meg
ne bántsa Istent. Sokat imádkozik, hogy tartsa meg az Úr benne ezt a
két erényt s ne engedje, hogy saját hibája folytán elveszítse őket.

Itt van helyén az igazi alázatosság, mert nézetem szerint ez és a
lemondás mindig együtt járnak; olyanok, mint az édes testvérek s nem
szabad őket egymástól elszakítani. Ne is az ilyen testvérekre értsétek
azt, amit mondtam; ezeket ne tartsátok távol, hanem öleljétek
szívetekhez, szeressétek és ne hagyjátok el őket egy pillanatra sem.

Ezirányban nagyon hasznos, ha mindig szem előtt tartjuk, hogy
mily hiúság minden dolog s mily hamar ér véget. Ez a gondolat elvonja
szeretetünket ezektől az értéktelen dolgoktól s arra irányítja, ami
örökké tart. Gyönge eszköznek látszik, pedig mégis nagy erőt ád a
léleknek. Nagyon vigyázzunk arra, hogy amint valamit, akármilyen
csekélység is, megszeretünk, azonnal verjük ki a fejünkből és
irányítsuk érzelmeinket Istenre. Ő szent Felsége meg fog ebben
segíteni minket. Nagy kegyelem reánk nézve, hogy ebben a házban ez
nagyobbrészt így történik. De azért mégis csak mindig kemény dolog az,
elszakadni önmagunktól és szembeszállni saját énünkkel, mert hát
nagyon szeretjük ám önmagunkat.