Milyen csoda is az, hogy látunk. Színeket, a gyönyörű, csodás szép világot. A kéklő eget, a napkeltét, egy vizcseppet, madarat, ennivalót. Vannak, akik nagyon messzire ellátnak, vannak, akik egy pillanatot lencsevégre fognak.
Nem csodálatos? Mennyire fájdalmas lehet annak, aki nem lát, akinek minden egyforma, reggel, éjjel, napsütés, hóesés, semmit nem lát belőle. Szívszaggató kívülállónak is átélni, nem benne élni.
Nyilván ez az evangéliumban szereplő vaknak is csak ez volt az egyetlen vágya! Látni!
De ezzel a látással kapott még valamit, hittel kérte, és ez a hit ajándékká vált. Megkapta a hit látás ajándékát. Ezután már százszor nyaggatták a farizeusok, hogy mondja el, mi történt, egyet mondott „vak voltam és most látok!” Nem tudom, ki Ő, de tudom! Hálás vagyok neki, nem akarom már elveszíteni, tudom, hogy követnem kell, nem bírok élni nélküle!
A látás, nem csak a testi látást adja vissza, lelkileg is átalakul, nyoma van, hitele van annak, kiben hiszek.
Egy-egy betegség esetén vajon adunk-e hálát ? Ígérünk-e hűséget Jézusnak? Tudjuk, ki Ő?! Tudjuk, ki az, aki ki tud vezetni minket bármilyen viharból, bajból, betegségből ? Tudjuk? Akkor ne késlekedjünk! Adjunk hálát érte Istennek!
Add Uram hogy lássak! Lássak! Ne csak nézzek!