Pál Feri vasárnapi beszédek Mt 5,13-16Évközi 5. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Feb
09

 

 

„Jézus így szólt tanítványaihoz.” Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni, Jézus képeinek a tükrében. Ha mi Jézus tanítványaként látjuk és értelmezzük magunkat, de legfőképpen ha Jézus tanítványaként éljük meg magunkat, és -érezzük az életünket, akkor ebből mi következik a két-három jézusi kép nyomán?

Az első, hogyha már itt a hegyre épült város, a világosság, amit lámpatartóra tesznek, hogy kétségkívül a tanítványság sokkal több, mint egyszerűen csak valamilyen látszatkeltés. Nem látszatkeltésről van szó. Eszembe jutott egy kép, hogy ugye itt van a világosság és a sötétség, de azért a világ valahogy olyan volt, mindig is olyan volt, hogy a sötétség elég okos ahhoz, hogy kezébe vegyen egy lámpást. És a sötétség ahogy kezébe vette a lámpást, bátran kihúzza magát, és azt mondja: „Látjátok, milyen világosság van itt?” De attól ő még sötétség, hogy a kezében lámpás van. Milyen érdekes, hogy a sötétség, amikor a kezébe veszi a lámpást, és mutogat a lámpásra, miközben ő megmarad sötétnek lenni, nem egyszer éppen ezért azzal a fénnyel saját magát szereti megvilágítani, hogy mindenki lássa őt, miközben lényegileg a tanítványságnak valamilyen egészen más az iránya.

Tehát amikor a hegyre épült városról van szó, vagy a lámpatartóra tett lámpásról, akkor nem valami látszatkeltésről van szó. Hanem… és akkor ez már itt a második gondolat. Sokkal többről, mint valami puszta látványosságról. Ezért a tanítványság, és a tanítványságból fakadó lelkesültség, vagy legalábbis vágy, ahogyan mondjuk: a hegyre épült város ott van a hegy tetején, és azt mondja: „De tudjátok, nekem nagyon jó itt, egyszerűen jó itt.” Ő nem agitál arra, hogy mindenki építsen a hegyre, ez nem egy propaganda, amit elvégez, nem egy ideológia alapján mondja, amit mond – egyszerűen ott van. És a lámpatartóra tett lámpás is egyszerűen ott van.

Az a vágy, ami a tanítványokban élhet, hogy amikor mi egyszerűen ott vagyunk, ahova az Isten szánt bennünket, tulajdonképpen ez bőven elég. Ez elég, ahogyan a hegyre épült város ott van, ahol őneki a helye van, és egyszer csak az emberek fölnéznek, és azt mondják: „Tyű, ez milyen jó helyen van. Hadd menjek oda föl! Hadd nézzek körbe!” Vagy látjuk a lámpást, és azt mondjuk: „Hú, azért ez a lámpás, ez egy jó dolog, hú, ez egy jó dolog.” És elkezdünk valahogy töprengeni ezen: „Há, azért mi lenne lámpás nélkül? De jó, hogy van! De jó, hogy már milyen régóta van!” Jó, ezt se akarnám hosszabban mondani.

Azután a harmadik gondolat: Sokkal több, mint valami hatáskeltés. Nem azért épül a hegyre, hogy hatást keltsen. A lámpás sem azért világít, hogy sziporkázzék. Valami többről van itt szó. Nem hatáskeltés, hanem saját lényegének a megélése és kifejezése. A tanítványság nem valami külön térítő munkát jelent, hanem azt jelenti, hogy az ember a lényegét megéli, és az kifejezésre jut. Tulajdonképpen anélkül jut kifejezésre, hogy azt különösebben ki akarnánk fejezni. Egyszerűen csak a lényeghez hozzátartozik, hogy az olyan, amilyen, mint ahogy a lámpának fénye van, és a hegyre épült város látszik. Amikor a lényegét éli, akkor tulajdonképpen már meg is teszi azt, amit így nevezünk aztán, hogy evangelizáció.

Hogy visszautaljak a múlt heti beszédre, tudjátok, Cathy Freemant emlegettem, olimpiai bajnok Sydneyben 2000-ben 400 méteres síkfutás. Kérdeztem, hogy most mivel foglalkozik, és akkor tudom, hogy ezt említettem, hogy egy alapítványt hozott létre, 1600 őslakos gyereknek a tanulását segítik. Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg ezt a klasszikus kérdést, de nem a klasszikussága miatt, hanem mert érdekelt. Kérdeztem tőle, hogy: „Mondd csak, és ezzel mi a célotok? De mi a ti célotok? Értem, hogy 1600 gyerek, hogy megtanuljanak angolul, hogy iskolába járjanak, értem. De mi a cél?” Cathy Freeman gondolkozás nélkül a következőt mondta: „A cél az, hogy az a húsz ember, aki az alapítványnál dolgozik, becsülje egymást.” Ez lenyűgöző, hát ez olyan tényleg, mint amikor fölkapcsolják a villanyt. Ez mit jelent? Hogy amikor azt mondja, hogy „Elmegyünk 1600 gyerekhez, hogy az ő életük több legyen.”, akkor az nem valami agitáció, propaganda, valami… Értitek, nem is akarom ezt mondani. Hanem ez a húsz ember megéli azt, hogy mit jelent, hogy mi becsüljük egymást, pedig különbözünk, pedig néha nem értünk egyet, pedig néha egészen más stratégiát gondolunk helyesnek. És ezt se akarom most hosszabban ragozni. Húsz ember, aki nem egyforma. És amikor ez a húsz ember megéli a húszemberségnek a közösségi lényegét, hogy mi együtt, hogy akkor abból a lényegből fakad majd valami, amit aztán sokezer kilométerrel odébb tesznek. Ezt se akarnám hosszabban mondani, de kétség kívül, hogy a lámpaságunk, ez a tanítványságnak a sajátos képe akkor több, mint látszatkeltés, több, mint hatáskeltés, hanem a saját lényegünk megélése és kifejezése.

A következő gondolat így szól: Sokkal-sokkal többről van itt szó, mint arról, hogy harcolunk a sötéttel. Inkább azt mondhatnám, hogy amikor a lámpát meggyújtjuk, ez a mi emberi gondolatunk, hogy a lámpa, vagy a fény harcol a sötéttel. Miért harcolna? A lámpának az a lényege, hogy világít, és a gyertyának is az a lényege, hogy világít. Mi gondoljuk el ezt harcként, ez nem harc, hanem ő egyszerűen a lényegét fejezi ki. Kifejezi azt, ami. Sőt, ha már a gyertyának a fejével gondolkozom, azt mondhatnám, hogy a gyertya nem harcol a sötéttel, hanem a sötétben ébred rá, hogy mi a dolga. Hogy a sötétben ismeri föl, hogy mi a küldetése. Hogy a sötét világosítja meg számára azt, hogy mit érdemes tennie, hogy mi az értéke vagy a szépsége. Nem harcol a sötéttel, hanem a sötéttel való találkozása révén sokkal mélyebben megérti, hogy mire van kitalálva.

Hogyha ez most egy gyerekmise lenne, de nem az, – ha egy gyerekmise lenne, akkor most írtam volna egy mesét. De most megkíméltem a gyerekeket ettől a mesétől, de megkapjátok ti. Arra gondolok, de persze, most nem fogom így, meseként elmondani, hogy mondjuk kezdő gyertyaként az a kezdő gyertya, el tudom képzelni, vagy az a lámpás, hogy hihetetlenül izgatott attól, hogy majd mikor kapcsolják őt föl, mikor gyújtják meg, és akkor nagyon élvezi, hogy ezt ő tudja, hihetetlenül lelkes, és nagyon büszke magára. Aztán szépen lassan ez elmélyül benne, és mivel fog foglalkozni? Azzal, hogy kétség kívül, ő elég rendkívüli, jaj, és ezért nagyon megérdemli, hogy őt megbecsüljék, ugye, mert hát a sötétben azért ő tudja ám ezt, nem akárki. Akkor a lámpa, vagy a mécses, vagy a gyertya egy ideig hihetetlenül el van telve önmagával, a saját szépségével, és értékével, és hogy őt becsüljék meg. Tudjátok, mikor jön a fordulat a gyertya életében? Mikor a Kálmán a sekrestyében fölkapcsolja a lámpát. Az a kérdésem a három kis gyertyánktól ott, hogy ez most nektek milyen? El tudom képzelni, hogy a három gyertya a pályafutása elején valami olyasmit mondana: „Hát, szóval! Életem legszörnyűbb napja. Szóval amikor itt fölkapcsolták ezt a rengeteg fényt, szinte megsemmisültem. Hát most derült ki, hogy nincs bennem semmi rendkívüli, szinte hasznavehetetlennek érzem magam. Hát, amit én tudok csinálni, hát szóval…”

De a gyertyának a fénye, meg ez a hatalmas világosság minthogyha Istennek, és az embernek a kapcsolatát olyan szépen kifejezné. És hogyha ezt a történetet be szeretném fejezni, valahogy úgy fejezném be, hogy ezek a gyertyák itt az oltáron egyszer csak a következő gondolatra jutnak: „De várjunk csak! Tulajdonképpen nekem sem az az érdekes, hogy engem így becsülnek, úgy, meg én a gyertya, hanem tulajdonképpen ezt az egészet azért csináltam, hogy legyen világosság. Tulajdonképpen egész elmerültem abban, hogy én a gyertya vagyok, meg én a lámpa vagyok, és egyre szebb legyek, meg kívánatosabb. De most, hogy van itt ez a rengeteg fény, most rájöttem, tulajdonképpen hiszen kezdetek kezdetén én a fényért csináltam. Egész el is felejtkeztem erről.” És hogyha a gyertya tudja, hogy mi a lényege, akkor egy idő után hihetetlenül élvezi ezt a nagy fényt, mert azt mondja: „Én is ezt akartam. Hát pontosan ezért vagyok én is. De nagyszerű, hogy én a magam pici létezésével valahogy ehhez a nagyhoz hozzájárulok. Hát azért, valami sajátosságot így is képviselek, kétség kívül. Hiszen az egész lényegem az volt, ami most itt tündököl.” Ezért ez a gondolat valahogy így fejeződik be, hogy a gyertya és a lámpás, és az ember, ahogy átmegy ezen a fejlődésen, egyszer csak rájön, hogy: „De hát tulajdonképpen a fény volt a lényeg.” És hogy a gyertyának és a lámpásnak a lényege nem az, hogy ő gyertya, vagy lámpás, hanem hogy hozzájárul a fényhez. Milyen érdekes, hogy egyetlen gyertya sem tudja magát meggyújtani. Nem, a gyertya nem tudja magát meggyújtani. És hogy ezért minden gyertya, hogyha elég jó önismerettel rendelkezik, akkor meg lehet benne az a szerénység, hogy „Ó, hát én nagyon büszke lehetek arra, amit tudok. De ha nem gyújtanak meg, akkor hiába.”

Záró gondolat. Sokkal többről van tehát szó a tanítványságban, mint valami önmegvalósításról. Nem önmegvalósításról van itt szó, hanem a saját lényegünk megéléséről, és arról, hogy egyszer csak rácsodálkozunk arra, hogy a lámpa nem egyszerűen csak meg akarja mutatni Istent, nem egyszerűen csak oda akar világítani, ide mutatni, oda, és amoda, hanem hogy a lámpa és a gyertya, hogy rajta keresztül jön a fény, hogy őrajta árad ez a fény. És hogy ez egész más, mint hogy az ember azt gondolja, hogy itt vagyok én pici ember, és majd mutogatok Istenre. Az ember ennél sokkal értékesebb. Az ember nem egyszerűen csak egy viaszhalmaz, valami kanóccal a közepén, amivel, ha valaki meggyújtja, még valami haszna is lehet, hanem még ez a kicsi gyertya is messze túlmutat önmagán, mert lényege a fény és nem a viasz meg a kanóc, tulajdonképpen rajta keresztül jön a fény. Ezért az embernek nem az a tanítványsága, hogy itt vagyunk a magunk töredékességében, és mutatjuk, hogy „Itt az Isten, ott az Isten.”, meg beszélünk róla, hanem egy bizalmi viszonyról van szó, és ebből a viszonyból egyszer csak valahogy az ember elkezd egy kicsit fényesebb lenni.

Ezért, ha már most tanítványság, hadd hozzam ezt a szót, hogy térítés. Rosszul vagyok ettől a kifejezéstől, nyilván a hordalék miatt, ami rákerült. Most ha a beszédnek az összefüggésében „Most meg kellett térnie minden muszlimnak.” Legyenek-e keresztények? Hát szerintem nem ez a lényegi kérdés. A lényegibb kérdés az, hogy egy muszlim ember körül van-e világosság, vagy nincs. Az ateistáknak kereszténnyé kell-e lennie? Szerintem nem ez a lényegi kérdés, hanem hogy egy ateista ember körül van-e világosság, vagy nincs. És most végigvehetnénk a hindukkal, és végigvehetnénk a zsidó testvéreinkkel, és akárkivel, akármilyen csoportot, meg személyt megnevezhetnénk. Nem hinném, hogy az egyháznak az lenne a küldetése, hogy mindenki látványosan az egyház tagja legyen. Azt is mondhatnám, nem lesz mindenki hegyre épült város, mert valaki hegyre épült város lesz, a másik egy mécses lesz, amit föltesznek a gyertyatartóra, a harmadik pedig só lesz, ami ízt ad az ételnek, és tartósít. De nem leszünk egyformák. De mégis csak, ebben a három különbözőségben van valami közös. Például a sóban, hogy jó íze van, hogy az életet tartósítja. Nem is akarom ezt mondani (tovább). Amikor erre gondolunk, hogy tanítványság, ebből következő evangelizáció, és esetleg hozzátesszük ezt a szót, hogy térítés, akkor ez egyáltalán semmiféle erőszakosságot nem igényel. Nem volt egy túl okos mondat ez. De semmi köze az erőszakossághoz. Egyszerűen csak a gyertya adja a lényegét.

És hogyha találkozunk bárkivel, és ekörül az ember körül világosság van, akkor tudhatjuk, hogy ő éppen most is valamit fölragyogtat abból, hogy van köze a Szentlélekhez. Akkor is, ha lámpa, akkor is, ha város, akkor is, ha só, van valami köze a Lélekhez. Ezért a záró gondolatom az így szól, hogy az ember létezése tulajdonképpen szólhat a nála kevesebbről, hogy mit ért el, meg mit gyűjtött, meg hírneves-e vagy nem, szólhat saját magáról. De az ember létezése szólhat Istenről, mint ahogy a gyertya létezése a világosságról szól, a só létezése a finom ételről szól. Most már nem akarom hosszabban mondani, nézzétek el nekem ezt a beszédet, csak annyit, hogy egy kérdéssel fejezném be szívem szerint. A kérdés így szól: Az életem mennyire szól Istenről?

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."