A Kármel hegyére átültetett apró virágnak ki kellett nyílnia a Kereszt árnyékában; Jézus könnyei és vére lettek harmatcseppjeivé, Napjává pedig könnyfátyolos, Imádandó Arca ... Idáig még nem mértem fel a Szent Arc rejtett kincseinek a mélységét, ön tanított megismerésükre, drága Anyám. Mint ahogy mindnyájunkat megelőzött a Kármelen, úgy hatolt be elsőnek a szeretetnek abba a misztériumába, melyet Jegyesünk Arca rejt magában. Ön hívott engem s én megértettem ... Megértettem, hogy mi az igazi dicsőség. Az, akinek országa nem ebből a világból való, megmutatta nekem, hogy az igazi bölcsesség abban áll, hogy „ismeretlenek legyünk és semmibe vegyenek bennünket” – hogy „önmagunk megvetésében leljük örömünket ” ... Ó, azt akartam, hogy mint Jézus Arca: „Az én arcom
valóban el legyen rejtve, hogy a földön senki se ismerjen fel”. Szomjaztam arra, hogy szenvedjek s hogy megfeledkezzenek rólam ...