A kertben sétált rám támaszkodva. Visszatértében megállt, és kis fehér tyúkot szemlélgetett, amint kicsinyeit védő szárnyai alá vette. Ekkor a szeme megtelt könnyekkel.

– Ön sír? – kérdeztem.

Ő pedig azt felelte:
„Ebben a pillanatban nem tudok Önnek válaszolni, mert nagyon meg vagyok hatva.”

Később mennyei arckifejezéssel magyarázta nekem:
„Sírtam, mert azt gondoltam, hogy a jó Isten ezt a hasonlatot használta az Evangéliumban, hogy higgyünk az ő gyengéd szeretetében. Egész életemen át nem tett velem egyebet, mint azt, teljesen betakart szárnyaival. Az imént nem bírtam visszatartani magamat, szívem túláradt a hálától és szeretettől.”

„Ó, a jó Isten helyesen teszi, hogy elrejtőzik tekintetem elől, hogy csak ritkán és mintegy a rácson át mutatja meg nekem irgalmasságának hatásait ...”