Itt nem lehet nevetni, csak sírni,
szőlőnket leszüretelték, jövevények préselték,
búzánkat learatták, jövevények csépelték,
jaj, mivé lettünk.
Itt nem lehet sírni, csak nevetni,
jön az Úr a hegyek hátán tapodva,
vérben ázik köntöse, mintha szüretelt volna,
ő adja vissza földjeinket.
Itt nem lehet nevetni, csak sírni,
lányaink elfajzottak, bálványokkal mulatnak,
fiaink elfajzottak, szekér, ló, lóerő az istenük,
kihalt belőlük az ép lélek.
Itt nem lehet sírni, csak nevetni,
meglátogat az Úr nagyvoltában,
fiaink szívét felénk fordítja,
lányaink lelkét hozzánk hajlítja.
Itt nem lehet nevetni, csak sírni,
romok között a pelikán tanyáz,
vigadóhelyünkön sakál vinnyog,
megkeseredtünk, mint a bürök.
Itt nem lehet sírni, csak nevetni,
Urunk megfarag bennünket,
akár pompás építőköveket,
velünk foltozza be a rést a falakon.
Itt nem lehet nevetni, csak sírni,
széjjelporlik jókedvünk, mint a pelyva,
szél hordja el, amit összetornyoztunk,
erőnket elszívja a keserű föld.
Itt nem lehet sírni, csak nevetni,
várjuk az őrségváltást, a hajnalhasadást,
és tudjuk, az Úr az, aki eljön,
ő szabadítónk, ígéreteit nem szegi meg.
Itt nem lehet nevetni, csak sírni,
ellenségeink röhögnek rajtunk,
ínyük kivillog a nevetéstől,
gúnyolóink nem szégyenülnek meg.
Itt nem lehet sírni, csak nevetni,
felderül napunk fénye minden reggel,
s ha felzeng a citera és a hárfa,
feledünk mindent, táncolunk az Úrnak.
Itt nem lehet,
csak nevetni meg sírni,
csak sírni meg nevetni,
ezt teszi az Úr is, aki magasban lakik,
mégis közel van a megtört szívűekhez.