Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A Liturgia e vasárnapi evangéliumában azt olvashatjuk, hogy "az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni készült." (Lk 10,1) A tanítványokat kettesével küldték el, nem egyenként. Gyakorlati szempontból úgy tűnik, több hátránya van, mint előnye annak, ha kettesével megyünk küldetésre. Fennáll annak a veszélye, hogy nem jönnek ki egymással, más a tempójuk, az egyik elfárad vagy megbetegszik, és a másikat is megállásra kényszeríti. Másrészt, amikor egyedül vagy, úgy tűnik, hogy az utazás gyorsabbá és gördülékenyebbé válik. Jézus azonban nem így gondolja: nem magányos embereket küld maga elé, hanem tanítványokat, akik kettesével mennek. De tegyünk fel magunknak egy kérdést: mi az oka annak, hogy az Úr így választott?

A tanítványok feladata, hogy előremenjenek a falvakban, és felkészítsék az embereket Jézus fogadására; és az utasítások, amelyeket Ő ad nekik, nem annyira arról szólnak, hogy mit kell mondaniuk, hanem arról, hogy milyennek kell lenniük: vagyis nem a „kis könyvről”, amelyet fel kell mondaniuk; hanem az élet tanúságtételéről, a bizonyságtételről, amelyet inkább tenniük kell, mint kimondaniuk. Valójában munkásként határozza meg őket: vagyis arra hívják őket, hogy dolgozzanak, a viselkedésükkel evangelizáljanak. És az első konkrét cselekedet, amellyel a tanítványok a küldetésüket teljesítik, éppen az, hogy kettesben mennek. A tanítványok nem „ingyenélők”, nem olyan prédikátorok, akik nem tudják, hogyan kell átad az igét másoknak. Mindenekelőtt maga a tanítványok élete az, ami az evangéliumot hirdeti: hogy tudják, hogyan legyenek együtt; egymás kölcsönös tisztelete; az, hogy nem akarják bebizonyítani, hogy tehetségesebbek a másiknál, az egybehangzóan az egyetlen Mesterre hivatkoznak.

Ki lehet dolgozni tökéletes lelkipásztori terveket, jól sikerült projekteket lehet megvalósítani, a legapróbb részletekig megszervezni; tömegeket hívhatunk össze, és sok eszközzel rendelkezhetünk; de ha nem vagyunk elérhetőek a testvérek számára, az evangéliumi küldetés nem halad előre. Egyszer egy misszionárius arról mesélt, hogy egy rendtársával Afrikába indult. Egy idő után azonban elvált tőle, és megállt egy faluban, ahol sikeresen végzett egy sor építő tevékenységet a közösség érdekében. Minden jól működött. De egy nap megrázta valami: rájött, hogy az élete egy jó üzletemberé, aki mindig a munkálkodások és a könyvelés papírjai között él! De ... és a „de” ott maradt. Ezután az irányítást másokra, a laikusokra bízta, és csatlakozott a testvéréhez. Így értette meg, miért küldte el az Úr a tanítványait „kettesével”: az evangelizációs küldetés nem a személyes tevékenységen, vagyis a „csináláson” alapul, hanem a testvéri szeretetről való tanúságtételen, az együttélés nehézségei során is.

Feltehetjük tehát magunknak a kérdést: Hogyan osztjuk meg másokkal az Evangélium jó hírét? Testvéri lelkülettel és stílussal, vagy a világ módjára, vezetés, versenyképesség és hatékonyság alapján tesszük? Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy képesek vagyunk-e együttműködni, tudunk-e együtt dönteni, őszintén tiszteletben tartva a körülöttünk lévőket és figyelembe véve az ő szempontjaikat, ha ezt közösségben, és nem egyedül tesszük. Valójában mindenekelőtt így ragyogtatja fel a tanítvány élete a Mesterét, valójában Őt hirdeti másoknak.

Szűz Mária, az Egyház Anyja tanítson meg bennünket arra, hogy a testvéri szeretetről való tanúságtétel által készítsük elő az Úr útját.

_________________________________________

Az Angelus után

Kedves testvéreim!

Tegnap az argentin San Ramón de la Nueva Oránban boldoggá avatták Pedro Ortiz de Zárate egyházmegyei papot és Giovanni Antonio Solinas, a Jézus Társaság presbiterét, ezt a két misszionáriust, akik életüket a hit átadásának és az őslakosok védelmének szentelték. 1683-ban megölték őket, mert az Evangélium békéjének üzenetét hirdették. Ezeknek a vértanúknak a példája segítsen bennünket abban, hogy megalkuvás nélkül tegyünk tanúságot az Örömhírről, és szenteljük magunkat nagylelkűen a leggyengébbek szolgálatának. Tapsoljuk meg az új Boldogokat!

Imádkozzunk a békéért Ukrajnában és az egész világon. Arra kérem a nemzetek és a nemzetközi szervezetek vezetőit, hogy mondjanak ellen a konfliktusok és az ellentétek hangsúlyozására irányuló tendenciának. A világnak békére van szüksége. Nem a fegyverek egyensúlyán, a kölcsönös félelemen alapuló békére. Nem, ez nem helyes. Ez azt jelentené, hogy hetven évvel visszaforgatná a történelem kerekét. Az ukrán válságnak kihívásnak kellett volna lennie, de ha akarjuk, még most is azzá válhat olyan bölcs államférfiak számára, akik képesek párbeszéd által egy jobb világot építeni az új generációk számára. Isten segítségével ez mindig lehetséges! Ám át kell térni a politikai, gazdasági és katonai hatalmi stratégiákról egy globális békeprogramra: nem az egymással összeütközésben álló hatalmak között megosztott világra; hanem olyanra, amely az egymást tisztelő népeket és civilizációkat egyesíti.

Üdvözlök mindenkit, kedves rómaiak és zarándokok! Külön köszöntöm a lengyelországi Dobra olvasóit és ministránsait; a horvátországi Slavonski Brod diákjait; az albán híveket plébánosaikkal és az albán Neokatekumenátus Út vándorcsapatát. Köszöntöm Nápoly, Ascoli Piceno, Perugia és Catania híveit, valamint a vicenzai egyházmegye tremignoni és vaccarinoi bérmálkozó fiatalokat.

Mindenkinek kellemes vasárnapot kívánok. Kérlek, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat kívánok és viszontlátásra!

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/it/angelus/2022/documents/20220703-angelus.html