Ferenc pápa Az Egyháznak a kicsinység,a bizalom és a befogadás útján kell járnia!

Napi Ima7 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
04
Ferenc pápa Az Egyháznak a kicsinység, a bizalom és a befogadás útján kell járnia!

Kedves püspöktestvérek,
kedves papok, szerzetesek és szerzetesnők, papnövendékek,
kedves testvérek, kaliszpera szasz! [Jó estét!]

Szívből köszönöm a fogadtatást és az üdvözlő szavakat, amelyeket Rosszolatosz érsek úr intézett hozzám. És köszönöm, nővér, a tanúságtételét: fontos, hogy a szerzetesek és szerzetesnők ebben a szellemben éljék meg szolgálatukat, szenvedélyes szeretettel, amely ajándékká teszi magát a közösség számára, ahová küldték őket. Köszönöm! Köszönöm Rokosznak is a családjában, a mindennapi életben megélt hitről szóló szép tanúságtételét, a gyermekeivel együtt, akik, mint sok fiatal, egy bizonyos ponton kérdéseket tesznek fel maguknak, megkérdőjelezik magukat, bizonyos dolgokkal kapcsolatban kicsit kritikussá válnak. De ez is jó, mert segít nekünk mint Egyháznak, hogy elgondolkodjunk és változtassunk.

Örülök, hogy találkozhatom veletek egy olyan földön, amely ajándék, az emberiség öröksége, amelyen a Nyugat alapjai épültek. Egy kicsit mindannyian országotok gyermekei és adósai vagyunk. Az itt kialakult költészet, irodalom, filozófia és művészet nélkül nem ismerhetnénk meg az emberi lét számos aspektusát, és nem válaszolhatnánk az életet, a szerelmet, a fájdalmat, sőt a halált érintő számos kérdésre sem.

E gazdag örökség közepette itt, a kereszténység kezdetén jött létre a hit inkulturációjának „műhelye”, amelyet megannyi egyházatya bölcsessége működtetett, akik szent életvitelükkel és írásaikkal minden kor hívői számára világos útmutatást jelentenek. Ha viszont azt kérdezzük, ki indította el a korai kereszténység és a görög kultúra találkozását, akkor csak Pál apostolra gondolhatunk. Ő volt az, aki megnyitotta a „hit műhelyét”, aki egységbe kapcsolta ezt a két világot. És ezt épp itt tette, ahogyan az Apostolok cselekedetei elbeszéli: megérkezik Athénba, prédikálni kezd a köztereken, és az akkori tudósok elvezetik az Areopágoszra (vö. ApCsel 17,16–34), mely a vének tanácsa volt, a bölcseké, akik a közügyekben ítélkeztek. Álljunk meg ennél az epizódnál, és engedjük, hogy az apostol két olyan magatartása vezessen bennünket egyházi utunkon, amelyek hasznosak a hit jelenlegi feldolgozásához.

Az első magatartásforma a bizalom. Miközben Pál prédikál, néhány filozófus azon kezd tűnődni, mit akar tanítani ez a „sarlatán” (ApCsel 17,18). Így hívják, sarlatánnak, szélhámosnak: aki a hallgatóság jóhiszeműségét kihasználva talál ki dolgokat. Ezért az Areopágoszra viszik. Nem szabad tehát azt képzelnünk, hogy egy színpad függönyét húzzák el előtte. Ellenkezőleg, azért viszik oda, hogy kikérdezzék: „Megtudhatnánk, mi ez az új tanítás, amit hirdetsz? Mert valami szokatlant hirdetsz. Tudni akarjuk hát, hogy mi az” (ApCsel 17,19–20). Egyszóval, Pált megszorongatják.

Görögországi küldetésének ezek a körülményei számunkra is fontosak. Az apostol sarokba szorul. Nem sokkal korábban, Tesszalonikában már akadályozták a prédikálásban, és éjszaka menekülnie kellett, mert az emberek között támadt zavargások miatt azzal vádolták, hogy rendbontást okoz. Most pedig, Athénba érkezve sarlatánként bánnak vele, és mint nemkívánatos vendéget az Areopágoszra vezetik. Tehát nem diadalmas perceket él át; küldetését nehéz körülmények között végzi. Talán utunk számos percében mi is érezzük a fáradtságot és néha a frusztrációt amiatt, hogy kicsiny közösség vagy kevés erővel rendelkező Egyház vagyunk, mely nem mindig kedvező környezetben mozog. Elmélkedjetek Pál apostol athéni történetén!

Egyedül volt, kisebbségben, és kevés esélye volt a sikerre. De nem hagyta, hogy a csüggedés legyőzze, nem adta fel küldetését. És nem hagyta, hogy a panaszkodás kísértése erőt vegyen rajta.

Ez nagyon fontos: óvakodjatok a panaszkodástól! Ez az igazi apostol hozzáállása: bizalommal haladni előre, és előnyben részesíteni a váratlan helyzetek miatti nyugtalanságot a megszokásnál és az ismétlésnél. Pálban megvan ez a bátorság. Miből fakad? Az Istenbe vetett bizalomból. Bátorsága a bizalom bátorsága: bizalom Isten nagyságában, aki mindig a mi kicsinységünkön keresztül szeret munkálkodni.

Kedves testvéreim, legyen bizalmunk, mert az, hogy kis Egyház vagyunk, az evangélium ékesszóló jelévé tesz bennünket, a Jézus által hirdetett Isten jelévé, aki a kicsiket és a szegényeket választja, aki az alázatosak egyszerű tetteivel változtatja meg a történelmet. Egyházként nem a hódítás és a győzelem szellemére, nem a nagy számok pompájára, nem világi gazdagságra van szükségünk. Mindez veszélyes. A triumfalizmus kísértése. Nekünk a mustármagról kell példát vennünk, amely igen gyengécske, de alázatosan és lassan felnő: „a legkisebb mag”, mondja Jézus, „de ha megnő, fává terebélyesedik” (Mt 13,32). Nekünk kovásznak kell lennünk, amely türelmes és csendes rejtettségben erjed a világ tésztájában, a Szentlélek szüntelen munkájának köszönhetően (vö. Mt 13,33).

Isten országának titka az apró dolgokban rejlik, abban, ami gyakran láthatatlan és észrevétlen.

Pál apostol, akinek neve a kicsinységre emlékeztet, bizalommal él, mert szívébe fogadta az evangéliumnak ezeket a szavait, olyannyira, hogy a korintusi testvérek számára tanítást is formált belőlük: „Isten erőtlensége erősebb az emberek erejénél”; „azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket” (1Kor 1,25.27).

Ezért, kedves barátaim, azt szeretném mondani nektek: áldjátok és fogadjátok el a kicsinységet! Ez arra késztet benneteket, hogy Istenben és csakis Istenben bízzatok. Az, hogy kisebbségben vagyunk – és az egész világon az Egyház kisebbség –, nem jelentéktelenséget jelent, hanem az Úr által megnyitott út követését, mely a kicsinység útja: a kenózisé, a lehajlásé, a leereszkedésé, Isten Jézus Krisztusban való szünkatabasziszáé [alászállásáé]. Ő alászállt, olyannyira, hogy az emberség redőibe és testünk sebeibe rejtőzött. Azzal váltott meg, hogy szolgált bennünket. Ő ugyanis – mondja Pál – „kiüresítette önmagát, és szolgai állapotot vett fel” (Fil 2,7). Mi gyakran a látszat, a láthatóság megszállottjai vagyunk, de „Isten országa nem feltűnő módon jön el” (Lk 17,20). Rejtetten jön, mint az eső esik, lassan, a földre. Segítsük egymást megújítani ezt az Isten munkájába vetett bizalmat, és ne veszítsük el a szolgálat iránti lelkesedésünket! Bátorság, haladjunk tovább az alázat, a kicsinység útján!

Most Pálnak egy az athéni Areopáguszon tanúsított másik magatartását szeretném hangsúlyozni, ez pedig a befogadás, az elfogadás. Ez az evangelizáláshoz szükséges belső készség: nem akarjuk elfoglalni a másik terét és életét, hanem el akarjuk vetni az örömhír magját létének talajába, megtanulva mindenekelőtt elfogadni és elismerni azokat a magokat, amelyeket Isten már a mi érkezésünk előtt elhelyezett a szívében. Ne feledjük: Isten mindig megelőz bennünket, Isten mindig megelőzi a mi vetésünket!

Az evangelizálás nem azt jelenti, hogy egy üres edényt megtöltünk, hanem mindenekelőtt azt, hogy felszínre hozzuk azt, amit Isten már elkezdett megvalósítani.

És ez az a rendkívüli pedagógia, amelyet az apostol az athéniakkal alkalmazott. Nem azt mondja nekik, hogy „mindent rosszul csináltok”, vagy hogy „most megtanítalak benneteket az igazságra”, hanem azzal kezdi, hogy elfogadja az ő vallásosságukat: „Athéni férfiak! Látom, hogy minden szempontból igen vallásosak vagytok. Amint szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen az a felírás állt: »Az ismeretlen istennek«” (ApCsel 17,22–23). Megemlíti az athéniak egyik értékét. Az apostol elismeri beszélgetőpartnerei méltóságát és elfogadja vallási fogékonyságukat. Annak ellenére, hogy Athén utcái tele voltak bálványokkal, amelyek miatt „háborgott magában” (vö. ApCsel 17,16), Pál elfogadja az emberek szívébe rejtett vágyat Isten után, és kedvesen meg akarja őket ajándékozni a hit csodálkozásával. Stílusa nem rámenős, hanem felkínáló. Nem a hittérítésen alapul – soha! –, hanem Jézus szelídségén. És ez azért lehetséges, mert Pál Lélekkel eltelve látja a valóságot: hisz abban, hogy a Szentlélek működik az ember szívében, túl a vallási címkéken. Ezt hallottuk Rokosz tanúságtételében. Egy bizonyos ponton a gyerekek egy kicsit eltávolodnak a vallásgyakorlástól, de a Szentlélek munkálkodott és munkálkodik, és így nagyon hisznek az egységben, a felebaráttal való testvériségben. A Lélek azon túl is mindig működik, ami kívülről látszik! Ezt ne felejtsük el! A mindenkori apostoli magatartás tehát a másik befogadásával kezdődik: ne felejtsük el, hogy „a kegyelem feltételezi a kultúrát, és Isten ajándéka azok kultúrájában testesül meg, akik befogadják” (Evangelii gaudium, 115). Nincs absztrakt kegyelem, mely a fejünk felett lebeg; a kegyelem mindig egy kultúrában testesül meg, beletestesül a kultúrába.

Pál apostol Areopágoszon tett látogatásával kapcsolatban XVI. Benedek azt mondta, hogy az agnosztikus vagy ateista embereknek nagyon közel kell állniuk a szívünkhöz, de óvatosnak kell lennünk, mert „amikor új evangelizációról beszélünk, ezek az emberek talán megijednek. Nem akarják magukat missziós tárgynak tekinteni, és nem akarják feladni gondolat- és akaratszabadságukat” (Beszéd a Római Kúriához, 2009. december 21.). Ma tőlünk is ez kívántatik meg: a befogadó magatartás, a vendégszeretet stílusa, olyan szív, amelyet az a vágy éltet, hogy közösséget teremtsen az emberi, kulturális és vallási különbözőségek között.

Az a kihívás áll előttünk, hogy kifejlesszük az egész iránti szenvedélyt, mely arra vezet bennünket – katolikusokat, ortodoxokat, más hitű testvéreket, sőt agnosztikus testvéreket, mindenkit –, hogy meghallgassuk egymást, hogy együtt álmodjunk és dolgozzunk, hogy ápoljuk a testvériség „misztikáját” (vö. Evangelii gaudium, 87).

A múlt történelme még nyitott seb marad e befogadó párbeszéd útján, de bátran fogadjuk el a ma kihívását!

Kedves testvéreim, Szent Pál itt, görög földön megmutatta Istenbe vetett derűs bizalmát, és ez befogadóvá tette a vele szemben gyanakvó areopágosziak iránt. Ezzel a két magatartásformával hirdette azt az Istent, aki ismeretlen volt hallgatósága számára. Azért jött, hogy bemutassa annak az Istennek az arcát, aki Jézus Krisztusban elvetette a világ szívébe a feltámadás magját, a reményhez való egyetemes jogot, amely emberi jog. A reményhez való jog! Amikor Pál hirdeti ezt a jó hírt, a többség kigúnyolja és otthagyja. De „néhány férfi csatlakozott hozzá, és hívő lett. Köztük Areopagita Dénes, egy Damarisz nevű asszony, és velük együtt mások is” (ApCsel 17,34).

A többség elmegy; egy kis maradék csatlakozik Pálhoz, köztük Dénes, akiről ezt a székesegyházat elnevezték! Egy kis maradék, de Isten így szövi a történelem fonalát attól kezdve egészen máig.

Szívből kívánom, hogy folytassátok a munkát a hit eme történelmi műhelyében, és ezt ezzel a két összetevővel tegyétek: bizalommal és befogadással, hogy megízleljétek az evangéliumot az öröm megtapasztalásaként, és a testvériség megtapasztalásaként is. Szeretetemben és imáimban magammal viszlek benneteket! Ti pedig, kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Ho Theosz na szasz eulogei! [Isten áldjon meg benneteket!]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."