Testvéreim! A keleti Egyház nagy szentje, Damaszkuszi Szent János 650 körül, húsz évvel Mohamed halála után született Damaszkuszban. A város a kalifák székhelye volt, innen irányították az iszlám szellemi és vallási életét.

János annyiban rokona a tegnap ünnepelt Ferencnek, hogy ő is gazdag, tekintélyes családban született, és gyorsan felívelő világi pályára számíthatott; s ehelyett az ő élete is Isten igazságának – egyedül az alázatban és szeretetben megtalálható – példája lett.

Atyja keresztény volt, de a kalifátus pénzügyminiszteri tisztét töltötte be. Nagy gondot fordított arra, hogy fiai – János és egy fogadott fia, Kozmász – alapos műveltséget szerezzenek, s így készüljenek föl a későbbi, magas hivatalok betöltésére. Az ellen sem volt kifogása, hogy János a trónörökös barátja, a leendő Jazid kalifa játszó- és asztaltársa legyen.

Amikor János elérte a férfikort, először munkatársa, majd utóda lett atyjának a pénzügyminiszteri poszton. A 7. század végén azonban megváltozott a keresztények helyzete a kalifátusban. Az új uralkodó, Abd-el-Malek (685–705) bizalmatlan volt velük szemben, s ezt János családja is nagyon hamar megérezte. Éppen ezért, hogy elkerüljék a nagyobb bajokat, fogadott testvérével, Kozmásszal együtt elhagyták Damaszkuszt, és Jeruzsálemben beléptek a Mar Szabbasz-kolostorba, majd Jánost pappá szentelték. A pátriárka tanácsadója lett, és sokan fordultak hozzá tanácsért, segítségért.

János a szentképek tisztelete körüli vitában – mely Keleten a képromboláshoz vezetett – vált ismertté. A császár ugyanis kötelességének érezte, hogy hatalmi szóval megtiltsa a szentek képeinek készítését és tiszteletét (ekkor Krisztus és Mária ábrázolása még kivételt képezett). Az Ószövetség „faragott képet ne csinálj magadnak” parancsa Keleten az iszlám hasonló tiltásaival találkozott, s ebből megszületett a meggyőződés, hogy a képek „bálványozása” Isten haragját hívja ki a birodalom ellen, melyet minden veszedelemtől óvni kell.

A rendelet nagy fölháborodást és tiltakozást váltott ki, s János minden erejével a képek tisztelete mellett foglalt állást. Csodálatos bátorsággal szállt szembe a császárral, akit még kiközösítéssel is megfenyegetett. De a legtöbbet azzal tette, hogy a teológia nyelvén világosan megfogalmazta a különbséget a csak Istent megillető imádás és a képeken ábrázolt szenteknek szóló tisztelet között. Ezzel a későbbi kor számára „a képtisztelet klasszikus teológusa lett”.

De nemcsak dogmatikus és hitvédő, hanem egzegéta, filozófus és hagiográfus is volt, s a keleti Egyházban mindmáig éneklik a liturgiában a himnuszait.

Jellemének meghatározó vonása a hagyományhoz való hűség volt és az Egyház-szeretet. Nem kereste a vitákat, de ha az Úr ügyéről volt szó, félelem nélkül szállt harcba az igazságért, nem törődve a saját kárával, megtorlásokkal.

Köszönjük meg őt Istennek. És kérjük meg, imádkozzon és járjon közben értünk, hogy követni tudjuk a példát, amit az igazság iránti szeretetével és hűségével ránk hagyott. Mert erre minden korban, a miénkben pedig különösen is nagy szükség van. Amen.