Egyetemes: A kis- és középvállalkozókért

Imádkozzunk, hogy a kis- és középvállalkozók, akiket súlyosan érintett a gazdasági és társadalmi válság, megtalálják a szükséges eszközöket, hogy tovább folytathassák tevékenységüket a közösség szolgálatára.

Imádság

Uram Jézus,
egy új világról álmodunk,
amelyben a munka a méltóság forrása,
a fejlődés és a gazdasági megélhetés forrása
mindenkinek, megkülönböztetés nélkül.
Te ismered a munka valóságát, keménységét,
az egyszerű munka fáradtságát és örömét.
Segítsd a vállalkozókat a te Lelkeddel,
különösen a kisvállalkozókat, akiket a válság a legsúlyosabban sújt,
hogy módot találjanak arra, hogy továbbra is
tisztességes munkához jussanak, hogy segítsék őket közösségeikben,
és fenntartható gazdaságot teremtsenek,
amely segíti az Atya Országának építését.
Ámen.

Felajánló ima

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen barátoddá és az apostoloddá,
hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára 
felajánlom neked ezt a hónapot. 
Ámen
 

Hozzáállás a mindennapokban

Támogasd a kisvállalkozásokat

„Nagyon sokféle paraszti és kisvállalkozói élelem-előállítási rendszer létezik, amelyek ma is a világ lakosságának nagyobb hányadát látják el élelmiszerrel, kisebb mértékben használják fel a földterületet és a vizet, kevesebb hulladékot termelnek, legyen szó akár kis mezőgazdasági telkekről, gyümölcsösökről, akár vadászatról, vadon termő növények gyűjtéséről vagy kisipari halászatról.” (Ferenc pápa, Laudato Si, 129) A kistermelőktől és vállalkozóktól vásároljuk meg, amire szükségünk van.
 

Segíts

„Annak érdekében, hogy továbbra is lehetséges legyen a foglalkoztatás, elengedhetetlen olyan gazdaság előmozdítása, amely kedvez a termelői sokféleségnek és a vállalkozói kreativitásnak.” (Ferenc pápa, Laudato Si, 129) Hozd nyilvánosságra és népszerűsítsd a lakóterületeden lévő kistermelők és vállalkozók tevékenységét.
 

Dolgozz jól

„A munka szükségszerű, hozzátartozik az élet értelméhez ezen a földön, út az éretté váláshoz, az emberi kibontakozáshoz és a személyes önmegvalósításhoz.” (Ferenc pápa, Laudato Si, 128) Végezd jól a munkád, bármilyen kicsi legyen is az, és segítsd testvéreidet az övékében.
 

Keresd a megoldásokat

„A hatóságoknak joga és felelőssége, hogy a kistermelőknek és a termelői sokszínűségnek egyértelmű és erős támogatást nyújtó intézkedéseket hozzanak.” (Ferenc pápa, Laudato Si, 129) Hogyan tudsz segíteni azoknak, akik válság idején kisvállalkozásukkal az alapvető szolgáltatásokat biztosítják? Például a pékeknek, gyógyszerészeknek, a mezőgazdaságban … dolgozóknak.

Működj együtt másokkal

„A vállalkozói tevékenység nemes hivatás, amelynek célja, hogy gazdagságot hozzon létre és mindenki számára jobbá tegye a világot; nagyon termékeny módja lehet azon térség fejlesztésének, ahová telephelyeit építi, különösen, ha megérti, hogy a munkahelyteremtés a közjó szolgálatának nélkülözhetetlen része.” (Ferenc pápa, Laudato Si, 129) Kerülj közelebb a lakóhelyeden lévő kisvállalkozókhoz, és ismerd meg a helyzetüket, hogy figyelemmel kísérd őket és felismerd a segítségnyújtás lehetőségeit.

„Szent Ferenc dicséri Istent a teremtményekért, a következôt is hozzáfûzi: „Áldott légy, Uram, mindazokért, kik szeretetedért másoknak megbocsátanak!” Minden összefügg mindennel. Ezért a környezetért való aggódásnak egységben kell lennie az emberek iránti ôszinte szeretettel és a társadalmi problémák megoldása melletti állandó elkötelezettséggel.” (Ferenc pápa, Laudato Si 91.§)

A bejrúti kikötőben történt robbanás második évfordulója. Gondolataim a katasztrofális esemény áldozatainak családjaival és a szeretett libanoni néppel vannak: Imádkozom, hogy mindannyiukat vigasztalja a hit, és vigasztalja az igazság, amelyet soha nem lehet elrejteni.

Az időskor az az életszakasz, amely a legalkalmasabb annak az örömhírnek a terjesztésére, hogy az élet a végső beteljesedéshez vezető út kezdete. A legjobb még csak most jön. Isten adjon nekünk erre képes öregkort!

Imádkozzunk, hogy a kis- és középvállalkozók, akiket súlyosan érintett a gazdasági és társadalmi válság, megtalálják a szükséges eszközöket, hogy tovább folytathassák tevékenységüket a közösség szolgálatára.

A világjárvány és a háborúk következtében a világ súlyos társadalmi-gazdasági válsággal néz szembe. Ezt még mindig nem vesszük észre!
A leginkább érintettek között vannak a kis- és középvállalkozások.
Üzletek, műhelyek, takarító vállalkozások, szállítmányozó vállalkozások és még sokan mások.
Akik nem szerepelnek a világ leggazdagabb és legbefolyásosabb listáin, és a nehézségek ellenére munkahelyeket teremtenek, eleget téve társadalmi felelősségüknek.
Azok, akik a közjóba fektetnek be ahelyett, hogy adóparadicsomokban rejtegetnék a pénzüket.
Ők mindannyian hatalmas kreatív kapacitást szentelnek annak, hogy alulról felfelé haladva változtassák meg a dolgokat, ahonnan mindig a legjobb kreativitás származik.
Bátorsággal, erőfeszítéssel, áldozattal fektetnek be az életbe, jólétet, lehetőségeket és munkát teremtve.
Imádkozzunk, hogy a kis- és középvállalkozók, akiket súlyosan érintett a gazdasági és társadalmi válság, megtalálják a szükséges eszközöket, hogy tovább folytathassák tevékenységüket a közösség szolgálatára.

† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Bocsássunk meg egymásnak, ahogy Isten is megbocsát nekünk!

Abban az időben Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer.
A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte, és úgy kérlelte: »Légy türelemmel irántam, mindent megfizetek.« Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte.
A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: »Add meg, amivel tartozol!« Szolgatársa térdre hullott előtte, és kérlelte: »Légy türelmes irántam, mindent megfizetek!« De ő nem engedett, hanem ment, és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását.
Amikor szolgatársai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszélték uruknak. Akkor az úr magához hívatta őt, és így szólt hozzá: »Te, gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad?« És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik.
Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.”
Amikor Jézus ezt a tanítását befejezte, elindult Galileából, és Júdea vidékére ment a Jordánon túlra.
Ezek az evangélium igéi.
Mt 18,21-19,1

ASSISI SZENT KLÁRA

*Assisi, 1193/94. január 20. vagy július 16. +San Damiano-kolostor, 1253. augusztus 11.

Favarone lovag és Hortulana asszony elsőszülött leánya volt Klára. Családi palotájuk Assisi központjában, a San Rufinóról elnevezett székesegyház terének egyik oldalán állt. Klára még kisgyermek volt, amikor a városban összetűzések kezdődtek a nemesség és a polgárok között. Családja, amely az ősi és gazdag Offreducci-Favarone nemzetséghez tartozott, természetesen az összecsapások középpontjába került. A polgárok egyre türelmetlenebbül követelték jogaikat, s végül, 1198-ban megostromolták, bevették és le is rombolták a város felett épült Rocca Maggiorét, amely az arisztokrácia hatalmának szimbóluma volt. 1202-ben háború tört ki Assisi és Perugia között, s Klára családjának egy időre el kellett menekülnie Perugiába, mert nem voltak biztonságban a kereskedőktől és a polgároktól.

Különös, hogy ezekben az összetűzésekben az ellenség, a polgárok soraiban küzdött egy ifjú, aki később olyan meghatározó szerepet játszott Klára életében: a gazdag posztókereskedő, Pietro Bernardone fia, Ferenc. Klárának két húga volt: Ágnes és Beatrice. Édesanyjuk, Hortulana asszony mindhármukat őszinte jámborságra nevelte, és megtanította őket mindarra, amit akkoriban egy előkelő leánynak későbbi házassága érdekében tudnia kellett. Klára későbbi írásaiból kitűnik, hogy választékos latinsággal tudott fogalmazni, de a háztartással kapcsolatos munkák és a hímzés is ismerős volt számára. Hosszú betegsége napjaiban, amikor már kolostorban élt, nagyon szép oltárterítőket és liturgikus ruhákat hímzett. Így nőtt fel, mit sem sejtve abból, hogy Isten milyen életet szánt neki.

A maga idejében ifjak tűntek fel Klára életében, köztük Bernardo di Ranieri, aki nagyon komolyan pályázott Klára kezére. Nem is csoda, hiszen Klára egész lénye megnyerően bájos volt, jóságot és kedvességet sugárzott. A rokonság biztosra vette, hogy a szokásos pályát fogja befutni: egy fényes házassággal tovább gyarapítja a család vagyonát, és öregbíteni fogja hírnevüket is. Klára azonban nem hajlott arra, hogy mások kedvéért fogadjon el megszokott formákat, s attól még inkább idegenkedett, hogy megfontolás nélkül alávesse magát a nemzetségfő, Monaldo nagybácsi terveinek.

Természetesen ő is hallott mindenről, ami Ferenc körül történt. Tudta, hogy a városból többen is csatlakoztak Ferenchez, sőt, két unokaöccse, Silvestro és Rufino is követője lett a szegénység útján. Az is tudomására jutott, hogy III. Ince pápa szóban jóváhagyta Ferencék életmódját. És 1210-ben Klára meghallotta Ferencet, amint a dóm mellett prédikált. Szavai, melyekkel a megfeszített Krisztus radikális követéséről beszélt, megindították Klárát. Csak éppen az nem volt világos Klára számára, hogy mit tehet? Ekkor Ferenchez fordult tanácsért, aki által Isten hívő szava eljutott hozzá. A régebbi legenda elmondja: „Szent Ferenc atyánk a világ elhagyására buzdította. Élénk érveléssel mutatta meg neki, hogy milyen ostoba a világ reménysége, milyen álnok a világi dicsőség, és arra tanította, hogy a szüzesség drágagyöngyét őrizze meg annak a csodálatos Vőlegénynek, aki az emberek iránti szeretetéből lett emberré.”

Mindezekből egyértelműen következett, hogy Klárának el kell szakadnia a gazdagságtól, csak az nem volt világos, hogy utána hogyan kell élnie. Egyelőre azonban Istenre bízták a dolgot, aki meghívta, hogy Ő majd megmutatja a folytatás útját is. Ferenc azt tanácsolta Klárának, hogy Virágvasárnap -- 1211. március 18-án -- ünnepi öltözékben menjen a székesegyházba misére. A püspököt értesítették Klára tervéről, ezért, miután megszentelte a pálmaágakat a körmenet előtt, lejött a szentély lépcsőjén, és egy ágat a lépcső aljában álló Klára kezébe adott, jelezvén ezzel, hogy a maga részéről hozzájárul kolostorba vonulásához.

Klára tudta, hogy a családja minden erejével ellenezni fogja kolostorba lépését, ezért a következő éjszaka egy barátnője kíséretében megszökött szülei házából. Maguk mögött hagyták a várost, és lefelé ereszkedtek a síkságon levő erdő felé, amelyben a Porciunkula nevű Szűzanya-kápolna állt. E kápolnában Klára letette minden ékességét, és Szent Ferenc kezéből magára öltötte a bűnbánók szürke ruháját, fátylát, és derekára kötötte a bűnbánat kötelét.

Ami ezen az éjszakán történt, az egy végsőkig elszánt lélek bátor tette volt. A rokonok teljesen elképedtek, amikor másnap kiderült, hogy mit tett Klára, aki akkor már a Bastia melletti Szent Pál bencés apácakolostorban volt, ahova az éjszaka folyamán Ferenc elvitte őket. A rokonok minden módon, szépszerével és erőszakkal vissza akarták vinni Klárát a városba, de nem tudták eltántorítani szándékától. Mikor már sokáig húzódott a meddő vita, Klára az egyik kezével megragadta az oltárterítőt ezzel a régi szokás szerint menedékjogot kért a templomtól --, másik kezével pedig lekapta fejéről a kendőt, s a rokonok meglátták lenyírt fejét. Ebből megtudhatták, hogy Klára visszavonhatatlanul Istennek szentelte magát.

Mikor a rokonok elmentek, az apácák úgy határoztak, hogy a várható zaklatások miatt jobb lesz, ha Klára és barátnője elhagyják a kolostort, és máshova mennek. Ezért mentek át a Panso melletti San Angelo-kolostorba. Itt egyszer csak bezörgetett a húga, Ágnes, hogy ő is apáca akar lenni. Ettől aztán a családfő, Monaldo nagybácsi elvesztette a türelmét. Elküldött egy csoport férfit, hogy erőszakkal hozzák vissza Ágnest. Ők meg is jelentek a kolostorban, de Klára imádsága erősebbnek bizonyult náluk, így Ágnes is hamarosan magára öltötte Szent Ferenc kezéből a bűnbánó nővérek ruháját. Az apácák azonban itt is féltek a további következményektől, ezért április végén útjukra bocsátották a „szökevényeket”. Ferenc ekkor úgy határozott, hogy véglegesen az Assisi melletti San Damiano-kápolna mellett telepíti le őket. Itt alakult meg a ferences apácák első kolostora.

Klára haláláig a kolostor lelki anyja volt. Sokan határozták el, hogy csatlakoznak hozzá. Nemcsak a legkisebb húga, Beatrice, hanem édesanyja, Hortulana asszony is, amikor megözvegyült, felvételét kérte a kolostorba. De a San Damianóban csak az tudott megmaradni, aki szerette a szegénységet, mert ezeknek a nővéreknek a szegénység nem valami ábrándos kényelem, hanem kegyetlen valóság volt. Klára tett ugyan csodákat, s amikor az üres olajoskorsót áldásával megtöltötte, vagy kenyeret szaporított, örömmel adtak hálát, mindazonáltal a kolostorban igazán szegénység uralkodott. És Klára mégis ujjong Prágai Szent Ágneshez írt levelében: „Ó, boldog Szegénység! Örök gazdagságot rejt magában azok számára, akik szeretettel ölelik magukhoz! Ó, szent Szegénység! Isten a mennyek országát ígéri és a boldog élet hervadhatatlan koszorúját adja annak, aki birtokolja a szegénységet és törekszik utána. Ó, Szegénység, mennyire tetszel Istennek! Az Úr Jézus Krisztus, ki a mennyet és a földet kormányozza és vezérli, aki szólt, és mindenek lettek, páratlanul magához ölelt!”

De ezért a szegénységért Klárának hosszasan meg kellett küzdenie. Az Egyház ugyanis a IV. lateráni zsinaton, 1215-ben úgy rendelkezett, hogy az új szerzetesi közösségnek a már meglevő regulák közül kell megválasztaniuk életszabályukat. Kláráék számára legkézenfekvőbb a bencés apácák regulája lett volna, de ez a regula azt a szegénységet, amelyet Klára Ferenctől megismert, nem biztosította. A régi rendeknél ugyanis általános volt, hogy a szerzetesek és apácák személy szerint lemondtak minden vagyonról, a rendnek azonban, s az egyes kolostoroknak is volt ingatlan vagyona, amiből a szerzetesi közösségek ellátását tervszerűen biztosíthatták. Ferenc pedig olyan regulát adott testvéreinek és nővéreinek is, amely szerint nemcsak egyenként, hanem közösségben sem birtokolhatnak semmit, és megélhetésükért koldulniuk kell. Ahhoz pedig, hogy törvényesen élhessenek ebben a formában, Klárának meg kellett szereznie a pápai jóváhagyást. Ezért harcolt a szó szoros értelmében mindhalálig. Nem türelmetlenkedett, nem lázadozott, de harcolt, nagyon következetesen.

Először azt sikerült elérnie, hogy III. Ince pápa megadta a klarissza apácáknak a szegénység privilégiumát, ami annyit jelentett, hogy a ferences apácákat senki nem kényszeríthette arra, hogy vagyont fogadjanak el. Ehhez azonban a pápai kancelláriának nem volt kész formulája, mert ilyen még nem fordult elő a joggyakorlatban. Ezért maga a pápa fogalmazta meg ezt a különös jogszabályt. A regula jóváhagyását IV. Ince adta meg 1253. augusztus 9-én, Klára a halála napján vette kézhez. Életének ez volt a legnagyobb öröme. Amikor 1253. augusztus 12-én eltemették, e bulla egy példányát a kezébe tették, és úgy helyezték sírba.

Nagy elszántsággal kezdte kolostori életét, és nagyon sokat követelt önmagától, annyira, hogy Szent Ferencnek kellett közbeszólnia, és a vezeklésnek korlátot szabnia. Nővéreitől azonban nem kívánta meg ezt a szigort, sőt, állandóan mérsékletre és józanságra intette őket a vezeklésben.

1244-től kezdve szinte egyhuzamban ágyban fekvő beteg volt, a nővéreit mégis anyai gondoskodással irányította. Minden nehézségen csodálatos energiával lett úrrá.

IV. Ince pápa két alkalommal is felkereste. Megrendítő találkozások voltak ezek a pápa és a szegény, ágyban fekvő apáca között. Az egész pápai udvarból leginkább Hugolino bíboros fogta fel a szent jelentőségét, az a Hugolino, aki később IX. Gergely pápa lett. Így írt Klárának: „Rád bízom a lelkemet, és úgy ajánlom a gondjaidba, ahogyan Krisztus a kereszten Atyjának ajánlotta a lelkét. Az ítélet napján majd számot adsz róla, ha nem fogsz gondoskodón törődni a lelkemmel. Én ugyanis bizonyos vagyok abban, hogy eléred a legfőbb Bírónál azt, amit állhatatos önátadásoddal és számtalan könnyeddel kérsz.”

A bíboros ezzel kifejezte azt, amit Klára is világosan tudott, sőt ebben látta a szerzetesi élet legmélyebb jelentését az Egyházban: másokért állni az Úr színe előtt. Prágai Ágnesnak ezt írta egy alkalommal: „Hogy az Apostol szavaival éljek, Isten segítőtársnőjének tekintelek, és támasz vagy az ő titokzatos teste törékeny tagjai számára.” E szavakkal Klára a saját korát messze túlhaladó megértésről tanúskodik. Ő ugyanis a kolostor csendjében, kiszakítva a világ forgatagából, abból a felismerésből formálta meg az életet, hogy a szerzetesek az egész titokzatos test minden tagjáért felelősek, életük összefügg az összes keresztény életével, és sokaknak segítségére vannak. Ezzel elzárt szegénységük apostoli távlatokat nyert.

Amikor Klára 1253. augusztus 11-én meghalt, a pápa bíborosaival együtt eljött Perugiából a temetésére. 1255. augusztus 15-én avatták szentté. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, augusztus 12-re. 1969-től augusztus 11-én ünnepeljük.

Szent Kláráról, aki volt annyira bátor, hogy Szent Ferenc szavára teljesen megtérjen a szegény Krisztus követésére, majd egy új női rend alapítója lett, amelyet róla később a klarisszák rendjének neveztek, a saját levelei és Szent Ferenc életrajzírói tudósítanak.

Amikor nyilvánvaló lett, hogy Klára megszökött az atyai házból -- tizennyolc éves volt, és jelentőségteljesen a ház kiskapuján távozott, amelyen át a halottakat szokták kivinni --, a felháborodott rokonok a kolostorába siettek, hogy hazavigyék. Amikor sem szép szóra, sem fenyegetésekre nem változtatta meg a szándékát, már csak azon sopánkodtak, hogyan tudott ilyen nyomorúságos sorsot választani magának. De amikor hat nappal később Ágnes nevű húga is követte, a rokonság magán kívül volt a haragtól. Tizenkét erős férfi kelt útra, hogy ők majd hazahozzák ezt a bolond leányt. Megjelentek a kolostor előtt, és kiadását kérték. Mikor ez nem történt meg, egyikük berontott, és a hajánál fogva kifelé vonszolta Ágnest, a többiek pedig ütötték és rugdosták. Ágnes kétségbeesetten kiáltott Klárához segítségért. S akkor hirtelen -- mondja a legenda -- Ágnes teste olyan nehéz lett, hogy meg sem tudták mozdítani. Mind a tizenkét férfi nekifeszült, hogy kimozdítsák a helyéből, de sikertelenül. Végül Klára megeskette őket, hogy felhagynak zaklatásaikkal, és békében hagyják húgát. Akkor megszégyenülten és dolguk végezetlenül tértek haza.

Amikor évekkel korábban Ferenc helyreállította az összedűlőfélben lévő San Damiano-templomocskát, így hívta segítségül a környéken dolgozó parasztokat: „Gyertek és segítsétek felépíteni a San Damianót, mert itt egykor apácák fognak élni, akiknek szent élete örömére szolgál majd a mennyei Atyának és a szent Egyháznak egyaránt.” Ide hozta a két nővért, és hamarosan több Istennek szentelt szűz is csatlakozott hozzájuk. A nép pedig, találóan, Damianói Szegény Nővéreknek nevezte el őket.

A Klára körül élő nővérek szegénysége olykor olyan méreteket öltött, hogy napokon át nem volt mit enniük, és nyilvánvaló csoda mentette meg őket az éhenhalástól. Egy alkalommal -- ez akkor történt, amikor a vidéken egy szűk esztendő rossz aratása miatt éhínség támadt -- a nővéreknek mindössze egy kenyere volt. Klára pedig, Istenbe vetett bizalma jeleként, kezébe vette, megáldotta és osztotta a nővéreknek mindaddig, amíg valamennyien ettek és jóllaktak. Máskor meg egy korsót töltött meg olajjal az áldásával. A laikus testvér, aki jött, hogy elinduljon a városba olajat koldulni a nővérek számára, és a csodáról mit sem tudott, félig ámulva, félig bosszankodva mondta: „Ezek a nővérek bolonddá akartak tenni, hiszen a korsó tele van olajjal!”

Amikor évekkel később a pápa mégis rá akarta beszélni, hogy a tulajdonjogot valahogyan vegye bele a regulába -- így akarta megóvni a nővéreket a végső szükségtől --, Klára első megdöbbenésében szóhoz sem jutott. Aztán nagy elszántsággal így szólt: „Szentatyám, én soha nem egyezem bele abba, hogy feloldozzál engem Krisztus követése alól!”

E szegénység szellemében válaszolt Klára nagyon talpraesetten akkor is, amikor a ferencesek főnöke visszahívta a nővérek lelki gondozását végző ferences papot, mondván, hogy egy apácakolostorban semmi keresnivalója nincs egy papnak. A nővérek nehezen viselték az intézkedés következményeit, Klára pedig rövid úton elbocsátotta azt a két laikus testvért, akiket a rend azért állított melléjük, hogy számukra kolduljanak, és ne kelljen elhagyniuk a klauzúrát. Ezt mondta: „Üzenem a miniszter generálisnak, hogy nincs szükségünk a testi kenyerünkről gondoskodó emberekre, ha megvonják tőlünk a lelki táplálékot.” Ez a szó Rómáig elhatott, és a pápa elrendelte, hogy a kolostor kapja vissza a papját.

Abban az időben, amikor Ferenc még gyakran megfordult a San Damianóban, hogy lelki beszélgetéseket folytasson a nővérekkel, Klára ismételten kérte, engedje meg, hogy még egyszer lemehessen a Porciunkula-kápolnába, és imádkozhassék ott, ahol megkezdte a szerzetesi életét. Ferenc a kérését következetesen elutasította mindaddig, amíg a többi testvér szemére nem vetette keményszívűségét. Akkor engedett a kérésnek és meghívta Klárát a Porciunkulába. Parancsára a testvérek a puszta földre terítettek asztalt abban a házikóban, amelyet a kápolna mellé építettek. Mikor pedig imádság után asztalhoz telepedtek, Ferenc beszélni kezdett. Oly szépen beszélt Istenről, hogy teljesen megfeledkeztek az étkezésről, és valamennyien elragadtatásba estek, a környék lakói pedig úgy látták, hogy a kápolna lángokban áll. Sietve jöttek, hogy oltsák a tüzet, de látták, hogy valamennyien sértetlenek, és elragadtatásban az Úrnál vannak.

Amikor Szent Ferenc a halálán volt, egy testvért felküldött a San Damianóba ezzel az üzenettel: „Menj föl, és mondd meg Klára nővérnek, hogy tegyenek félre minden bánatot és fájdalmat amiatt, hogy többé nem látnak engem. Legyenek nyugodtak, mert fognak még látni, és megvigasztalom őket.” És valóban: a temetési menet, amely a Porciunkulából vitte fel a városba a szent testét, kitérőt tett és érintette a San Damiano-kolostort is. „Az ablak elől, amelyen át a nővérek az Úr szent testét szokták magukhoz venni, eltávolították a vasrácsot. A testvérek leemelték a hordágyról Ferenc testét, karjukra vették és hosszasan ott tartották az ablak előtt, hogy Klára anya és leányai láthassák. S jóllehet siratták és fájlalták elvesztését, nagy vigasztalásban volt részük, hiszen Isten után Ferenc volt a vigaszuk ebben a világban.”

Egy másik történet mutatja, hogy mennyire becsülte Klára a tudományt és az alázatosságot. Egyszer egy teológiai doktor jött a kolostorba, és prédikált. A prédikáció közepén egyszer csak Egyed testvér fölkiáltott: „Hallgass, most én akarok prédikálni!” A szónok azonnal elhallgatott, és Egyed testvér ajkáról áradt a kegyelem elragadtatott igéje. Bizonyos idő múltán, befejezve a szólást, mondta a tudós teológusnak: „Most pedig, testvér, fejezd be a prédikációdat!” -- és a magiszter be is fejezte. Emiatt Klára igen örült és azt mondta: „Ma beteljesedett Ferenc atyánk szívének vágya, aki egyszer azt mondta nekem: ťAzt szeretném, ha összes paptestvéreim olyan alázatosak lennének, hogy még a teológiai doktor is félbeszakítaná a beszédét, ha egy laikus testvér szólni akar.Ť Mondom nektek, testvérek -- zárta le a dolgot Klára --, ez a tudós jobban épülésemre szolgált, mint ha a szemem láttára egy halottat támasztott volna fel.”

1240-ben, amikor II. Frigyes szaracén katonái átvonultak Umbrián, veszedelem fenyegette a kolostort is. A katonák úgy vélték, könnyű zsákmány lesz a város falai előtt védtelenül álló kis kolostor. Mikor feltűntek a környéken, az apácák megrémültek, csak Klára anya nem veszítette el a bátorságát. Imádságban így könyörgött: „Uram, óvd meg a te szolgálóidat, akik magukat nem tudják megvédeni ebben a veszedelemben!” Akkor egy fiú hangja szólalt meg: „Mindig megőrizlek titeket!” Klára megparancsolta a nővéreknek, hogy tovább már ne féljenek. Betegágyát a kolostor kapujához vitette, és megkérte a kolostor papját, hogy hozza ki az Oltáriszentséget a támadók ellen. A szaracénok pedig, akik már fenn voltak a falakon, ebben a pillanatban rémülten meghátráltak. Néhány évvel később, amikor Aversai Vitalis állt seregével Assisi előtt, ugyancsak Klára imádsága fordította el a veszedelmet.

Röviddel a halála előtt igen heves fájdalmak lepték meg, és Rainald testvér türelemre akarta inteni. Ő így válaszolt: „Kedves testvér, amióta Isten szolgája, Ferenc közvetítésével megismertem az Úr Jézus kegyelmét, semmiféle fájdalom nem teher, semmi vezeklés nem nehéz, és semmiféle betegség nem elviselhetetlen számomra.” És ő vigasztalta síró nővéreit. Majd így szólt magához: „Most indulj bátran, hiszen jó vezetőd van!” És az egyik nővér a könnyein keresztül látta, hogy odalép az ágyhoz egy ragyogó női alak, kíséretével együtt, átöleli Klárát, s az egyik kísérője ékes köpenyt borít a vállára.

Istenünk, ki Szent Klárát irgalmasan megtanítottad a szegénység szeretetére, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a szegénység szellemében követhessük Krisztust, és így eljuthassunk szent színed látására!

Testvéreim! Loyolai Szent Ignácban megcsodáljuk azt, hogy mire képes a kegyelemmel az ember. Megcsodáljuk azt, hogy egy nagyon alkalmatlan – legalábbis szerintünk és világi szempontok szerint alkalmatlan – történelmi helyzetben mit tud a kegyelem egy emberrel létrehozni.

Ugyanis Szent Ignác 1491 és 1550 között élt. A történelemnek ezek az évtizedei a világ nyugati végén, Spanyolországban óriási fölszabadulásnak és fölvirágzásnak az ideje. Hispánia, Spanyolország 700 év után végre fölszabadult az iszlám hatalma alól, kiűzték az arabokat, és fölfedezték Amerikát. Ez ott és akkor olyan kulturális, gazdasági, vallási fölbuzdulást és föllendülést hozott, amit addig Spanyolország soha nem látott.

Közben Luther Németországban, Kálvin Franciaországban és Svájcban elindítja a reformációt. Magyarországon elérkezik 1514, a nagy parasztlázadás ideje, azután jön 1526, és kezdődik a török világ.

Ezek után az első, amin el kell csodálkoznunk az, hogyan lehetséges, hogy ez az Ignác nem Amerika egyik fölfedezője vagy legalábbis meghódítója lett, mint annyi más kortársa. Vagy miért nem ő a harmadik nagy reformátor?! Minden adva volt, hogy az legyen. És nem az lett!

Hanem rendalapító lett – és ez a második, amit megcsodálunk Ignácban –, mert olyan fölismerések születtek meg, olyan adottságok koncentrálódtak kegyelemként benne, amiből megszületett az új kor szerzetesrend-típusa. Ami korábban nem volt!

Mindehhez adva van egy élet, mely pompásan indul. Ignác főnemesi családban születik, a sok gyerek közül ő a legfiatalabb, éppen ezért őt a papa arra szánta, hogy majd elmegy a királyi udvarba, apród lesz, azután lovag lesz, ... azután ki tudja, hogy a királynak milyen magasrangú tisztviselője lesz?! Mert a családi birtok már biztosítva van. – A kis Ignác el is indul a madridi királyi udvarban mint apród. De mocorogni kezd benne, hogy nem királyi főtisztviselő lesz, hanem ő alighanem Spanyolország hadvezére lesz. Katona lesz.

Lett is! Alig 20 éves, és már Pamplona várának egyik főtisztje.

Azután háborúskodás zajlik, ostrom éri Pamplonát, s ez a ragyogó reményekkel a fővezérséget megcélzó lélek megsebesül. Lesántul. Amikor az orvosok megmondták neki, hogy hosszú folyamat lesz, amire meggyógyul, s alighanem a lába nem fog hajlani, Ignác fölfogta, hogy a katonai karriernek vége.

Azután a betegágyon elindul a megtérése. Olvassa Jézus életét, olvassa a szentek életét, és kezd játszadozni a gondolattal: mi lenne akkor, ha én azt csinálnám, amit csinált a Szent Ferenc? 219 – Ezen aztán órákig elgondolkodott. Vagy máskor: mi lenne akkor, ha én azt csinálnám, amit a Domonkos csinált?

Ezekből a kezdetben unaloműző, játékos gondolatokból egyszer csak hangzani kezdett feléje a hívás: „Csináld meg azt, amit a Ferenc! Csináld azt, amit a Domonkos!” – És amikor talpraállt, nem a katonaság felé indult el vissza, hanem elment Montserratba, meggyónt, azután elment Manrézába, és ott megpróbálkozott azzal, amit a Ferenc meg a Domonkos csinált.

Egy barlangban elkezdett aszkétaként élni. S egyszer csak kivilágosodott előtte: Uram, Istenem, ez az egész világ az Istené! A mennyország az Isten udvara, vára, a világ pedig a váralja. És itt bajok vannak! Mert a hírek akkor is jártak, eljutottak hozzá. Hallotta, hogy mi történik Németországban, mi történik Párizsban, mit csinál Kálvin, mit csinál Luther, mi történt Mohácsnál. Ezeket ő hallotta, és összeálltak benne az adatok, hogy az Egyházat, az Isten világát támadások érik, s elhódítanak területeket, mégpedig nem kicsinyeket! Ugyanakkor hallotta azt is, hogy Amerikában emberek élnek, az a földrész lakott, és nem ismerik Krisztust.

Akkor megszületett a szívében a fölismerés: nekem azért kellett megsebesülnöm, hogy ne Spanyolország fővezére legyek, hanem a lelkek rendjében állítsak föl egy olyan csapatot Krisztus számára, amelyik védekezni tud és meg tudja védeni a megtámadottakat, illetve hódítani tud.

Ebből született a jezsuita rend. Ami azért teljesen új jelenség a szerzetesség történetében, mert nem klauzúrás kolostorhoz kötött közösség – még csak a zsolozsmát sem imádkozták közösen, mindig kötelezően –, hanem Ignác arra jött rá, hogy a papoknak a szellem fegyvereivel és a tudománynak a fegyvereivel is fölruházva föl kell készíteniük a fiatalokat, még mielőtt megfertőződnének. Illetve a meggyőzés eszközeivel el kell magyarázni a felnőtteknek, hol van az igazság.

És hatott. Párizsban egyetemista, amikor néhány társa fölfigyel Ignácra, és kezdik kérdezgetni: mit csinálsz te tulajdonképpen? S egyszer csak öten az egyetemista társai közül fölfogják, hogy itt valami hatalmas dologról van szó. Többről, mint Spanyolország fővezérségéről, többről mint egy királyságról. És társai lettek.

A kegyelem csodákat tud művelni az emberrel. Hálát adunk Szent Ignácért az Úrnak, meg a jezsuitákért, akik annyi jót tettek nálunk is, meg tesznek szerte a világban Szent Ignác szellemében. Védik a megtámadottakat, és hódítanak az igazság fegyverével.

Azután egy villanásnyira érdemes arra is gondolnunk: ugyanaz a kegyelem, amivel ő így együttműködve 65 éves korában szentként halt meg, ugyanaz a kegyelem szólongat mindegyikünket. Imádkozzon értünk Szent Ignác, hogy el ne felejtsük: az Istenhez tartozunk! Amen.

Élete

+ Klára nemesi családban született az olaszországi Assisiben. Assisi Szent Ferenc prédikációi és tanúságtételei hatottak rá, és elhatározta, hogy követi őt a szegénységben való életben.

+ Idővel Klára alapító tagja és lelki anyja lett egy új apácaközösségnek: az Assisi Szegény Asszonyainak. A „Szegény Klarisszák” néven közismertté vált közösség gyorsan növekedett, és Klára kolostorokat nyitott Németországban és Csehországban.

+ Élete utolsó húsz évében ez a szent nő különböző betegségekben szenvedett, és gyakran feküdnie kellett. Gyengélkedése ellenére azt kívánta, hogy közössége és a „Kisebb Testvérek” közössége hű maradjon Szent Ferenc küldetéséhez.

+ Szent Klára 1253-ban halt meg, és két évvel halála után szentté avatták.

+ 1958 óta Szent Klárát a televízió védőszentjeként tisztelik. XII. Pius pápa azért adományozta neki ezt a címet, mert egy legenda szerint egy szenteste, amikor betegen feküdt az ágyában, Klára látomásban látta a bölcsőt, és hallotta nővéreinek énekét, mintha jelen lett volna a templomban.

Imádságra és elmélkedésre

„Azzá válunk, amit szeretünk, és amit szeretünk, az formál azzá, amivé válunk.” - Assisi Szent Klára

Imádság
Istenünk, ki Szent Klárát irgalmasan megtanítottad a szegénység szeretetére, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a szegénység szellemében követhessük Krisztust, és így eljuthassunk szent színed látására! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen

Jelenlét

Megállok egy pillanatra, tudva, hogy itt van Isten. Belegondolok, hogy mindenben, ami körülöttem van, a levegőben, amit belélegzek, az egész testemben ott lüktet Isten jelenléte.

Szabadság

Megpróbálom elengedni gondjaimat, aggodalmaimat, melyek nyomasztanak. Teljesen átadom őket Istennek - legalább azalatt, amíg imádkozom. 

Tudatosítás

Hogy érzem ma magam? Fáradt vagyok? Ideges? Nem vagyok formában? Ha ezek bármelyike fennáll, el tudom-e engedni a gondot, ami most megzavar?

Isten igéje

Mt 18,21-19,1
Akkor Péter odament hozzá és azt mondta neki: »Uram! Hányszor vétkezhet ellenem a testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?« Jézus azt felelte neki: »Nem azt mondom, hogy hétszer, hanem hogy hetvenszer hétszer (Ter 4,24). Ezért hasonlít a mennyek országa egy királyhoz, aki el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte az elszámolást, odavitték hozzá az egyiket, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megadnia, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyerekeit, és mindenét, amije csak van, és úgy fizessen. A szolga erre a földig hajolt, és leborulva kérte: ‘Légy türelemmel irántam, és mindent megadok neked.’ Megesett a szíve az úrnak a szolgán, elbocsátotta hát őt, és még az adósságot is elengedte neki. Ez a szolga azonban, mihelyt kiment, találkozott egyik szolgatársával, aki tartozott neki száz dénárral. Megragadta őt, fojtogatta és követelte: ‘Add meg, amivel tartozol.’ A szolgatársa a földig hajolt, és kérlelte: ‘Légy türelemmel irántam, és megadom neked.’ Az azonban nem engedett, hanem elvitte és börtönbe vetette őt, amíg megadja a tartozását. Amikor a szolga társai látták a történteket, nagyon elszomorodtak. Elmentek és elbeszéltek uruknak mindent, ami történt. Akkor az úr magához hívta őt és azt mondta neki: ‘Te gonosz szolga! Én az egész tartozást elengedtem neked, mert kértél engem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én is megkönyörültem rajtad?’ És az úr haragjában átadta őt a kínzóknak, amíg csak meg nem adja egész tartozását. Így tesz majd mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát a testvérének.« Történt, hogy amikor Jézus befejezte ezeket a szavakat, elhagyta Galileát, és Júdea határába ment a Jordánon túlra.

Gondolatok a mai evangéliumhoz

• A tartozás hatalmas gond. Megnyomorít, benne tart a szegénység, a másoktól függés csapdájában. Szégyent okoz, tehetetlenné tesz. Jézus megfizette rossztetteink, bűnös dolgaink utáni tartozásunkat. Az ember már nem tartozik Istennek. Őszinte, szabad kapcsolatban élünk Vele. Keresztényként kötelességünk hasonlóan cselekedni másokkal. Lehet, az eszünkkel nem tudjuk elfelejteni a bántást, de a megbocsátás a szívből jön, és megváltoztatja a kapcsolatot. 
• Talán vannak az életedben emberek, akiktől megbocsátásra vágysz, vagy olyanok, akik téged bántottak meg. Gondolkodj el ezeken, hívd segítségül az Urat, hogy segítsen visszatalálni a helyes kapcsolathoz velük. Életed mely területein van szükséged Isten gyógyító érintésének vagy megbocsátásának megtapasztalására? Maradj csendben, figyeld, ahogy az Úr kifejezi vágyát a kiengesztelődésre.

Imabeszélgetés

Uram, légy mindig mellettem. Adj nekem benned bízó szívet. Köszönöm, hogy szeretsz.

Befejezés

Megköszönöm Istennek az együtt töltött perceket és a megvilágosító gondolatokat, amiket esetleg a szöveggel kapcsolatban kaptam.

Ámen

Ó, mennyit veszít nemcsak szabadságából, hanem tekintélyéből és jó hírnevéből is az, aki ajándékot fogad el.

Mária az út, melyen az Üdvözítő érkezik. Előtted tehát az Út, törekedj arra, hogy te is rajta keresztül juss fel Hozzá, ki ugyancsak Rajta keresztül szállt le hozzád.

Akinek érzéki felfogóképessége tisztult és a léleknek alá van rendelve, azt az érzéki dolog már az első észrevevésnél az Isten felé emeli.

Uram, legyen meg a Te akaratod a Földön; itt, ahol nincs öröm anélkül, hogy valamilyen fájdalom ne társulna hozzá; nincs rózsa tövis nélkül; nap a rákövetkező éjszaka nélkül, tavasz az azt megelőző tél nélkül; a Földön, Uram, ahol ritka a vigasztalás, de számtalan a nehézség. Mégis; legyen meg a Te akaratod!

* Drága, jó és szelíd Szent Ferencünk szokta mondogatni: „Félek, hogy elveszítem egy negyedóra alatt azt az édességet, amelyet 20 év alatt szedtem össze cseppről-cseppre a szegény szívembe" (MB XVI. 443).

Ha türelmesnek kell lennünk, és el kell viselnünk mások nyomorúságát, akkor még inkább el kell viselnünk önmagunkat. Mindennapi hűtlenségeidben alázd meg magad, mindig alázd meg magad. Amikor Jézus meglátja, hogy a földig alázkodsz, kinyújtja a kezét, és magához von.

Valóban élni Istennel szemben annyit jelent, mint klauzulák, kifogások, föltételek nélkül teljesen meghódolni neki, átadni neki magát eszünkben a hit által, szívünkben életünk odaadása által, törekvéseinkben, minden munkánknak, verejtékünk s könnyeink gyöngyeinek fölajánlása által. E valóságnak sok foka van; az élet körülményei határozzák azt meg; más a papnak, más a családatyának életvalósága; többet ad neki az egyik, kevesebbet a másik; de bármennyit ád, a valósághoz az is kell, hogy ne tartson magáról semmit a legnagyobb hűség mellett sem: servus inutilis sum, quod debui, feci; hogy ne igényeljen maga számára semmi különös kegyelmet, semmi különös providenciát, elég, hogy az Isten szeret minket és szeret engem; hogy ne várjon különös revelációkat, elég nekem a reveláció napja, melynek sugaraiban én a nagy Istennek kis mezei virága vagyok.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 97-98. old.]

Ravennából Assisibe mentünk. Én most róttam le régi adósságomat - a keresztségben nyert védő­szentemmel szemben. De mily boldogító járni ebben a gyönyörű kis városban, ahol Szent Ferenc született, élt és meghalt, megfordulni minden helyen, mely oly régi isme­rősöm már - látatlanul is. Mily egyszerű itt minden. Mily édes a szent hely minden köve, hogy kitölti az egészet az Úr szegényének lelke, emléke. Megnéztem a Szent nagy megértőjének, legnagyobb követőjének, Szent Klárának a monostorát, azt a keresztet, mely Szent Ferenchez szólt, és Szent Klára holttestét is. Az Úr épebben megőrizte ezt a testet, mint a stigmatizált Szent Ferencet. Ez a nő minden világosságot Szent Ferenc által kapott; de ez az átvett fény most visszaragyog már a közvetítőre is. Istenem, mily csodásan tud emelni a szeretet - Krisztusban! Mily csodásan kapcsolja, nagyobbítja, gazdagítja ez a szeretet - a lelkeket - egymáshoz! Istenem, mily csoda lehet a férfi és a nő szeretete, ha Krisztus szívéből árad és onnét gyullad, nem az érzékiségből! Ez a szeretet nem szorul a testi kö­zelségre (ez a két szent egyedül sohse találkozott és mind a kettő a legszigorúbban tartotta a szent regulát), ennek elég a lélek találkozása.

(A levelezésekből)

Lankadatlanul gyakoroljuk az engesztelést! A Nagyasszony számára védjük Istentől drága kincsként és felelősség mellett ránk bízott ifjúságunkat jobban, mint a szemünk világát, hogy az testben és lélekben tisztán az Anyaszentegyház ölén katolikus és magyar maradjon és így legyen méltó hordozója a Boldogasszony ősi örökségének.”

1948. január 1-jei újévi körlevél in Beke Margit: Egyházam és hazám III., 16. old.

… jó együtt lenni, jó találkozni, jó közösségben lenni, sokkal jobb, mint az elszigetelődés – még a fényűző elefántcsonttorony magányánál is boldogítóbb a szeretetből vállalt közösség.

Azt, hogy a dicsőség milyen magas fokára jutsz el a mennyben, s mennyi lelki vigasztalásban lesz részed a földön, szenvedéseid mértéke hatá­rozza meg. Ha lelki harcaid során erőid elhagynak, gondolj a keresztre és a mennyországra: mindarra a szenvedésre, amit Jézus irántad való szeretetből viselt el, és arra a helyre, melyet számodra készített a mennyben.

A püspök szerepe az Egyházban

Hogy a teremtés műve előbbre jusson és átalakuljon, hogy az emberiség haladjon, a tudományba, a technikába... az atomenergiába veted bizalmadat.  Mária nem modern, feltűnő gesztusok nélkül, szónoklatok nélkül, külső tevékenység nélkül, harc nélkül, vérontás nélkül, egyszerűen azzal, hogy egész életével IGENT mondott Istennek, Krisztust adta a világnak, és Vele megmentette a világot.

A várakozásra, éberségre és a felelős gondoskodásra felszólító jézusi tanítás újra meg újra szembesít bennünket köznapi életvitelünk hiányosságaival. Önkéntelenül is megkérdezzük tehát magunktól, miként fejlődhetnénk és hogyan érhetnénk el tartós javulást ezeken a területeken?

Dosztojevszkij „A félkegyelmű” című regényében Miskin herceg is hasonló dilemmáról beszél. Nagy szenvedéllyel meséli el egy halálraítélt és röviddel a kivégzése előtt fölmentett rab tapasztalatát. A fogoly az ítélet végrehajtásáig hátralévő percekben a létezés ezerszeresre fokozódó intenzitását éli meg. Az élet elképesztő erővel, olyan élesen tolul tudatába, hogy szinte fáj. „Mi lenne, ha nem halnék meg?! Mi lenne, ha visszanyerném az életet?! Micsoda végtelenség?! És ez mind az enyém lenne! Akkor minden percet örökkévalósággá változtatnék, nem vesztegetnék el semmit, minden percet számon tartanék, és egyet sem fecsérelnék el hiába!”

A drámai helyzet tragikumát az élmény önéletrajzi vonatkozása fokozza. Az író, feleségének később így emlékezett: A kivégzéshez oszlophoz kötöttek minket. „Mennyire szerettem volna élni, Istenem!… És egyszerre csak a takarodó kürtjele harsant. Felfigyeltem. Társaimmal együtt eloldoztak bennünket az oszlopoktól, visszavezettek minket a táborba és felolvasták az új ítéletet. Engem négy év kényszermunkára ítéltek. Soha nem volt boldogabb nap életemben!”

A regényben aztán egy beszélgetőtárs kérdésével folytatódik a beszámoló.

– És mit csinált aztán ezzel a kinccsel a barátod, miután visszakapta? Számon tartott minden pillanatot?

– Ó, nem... Egyáltalán nem úgy élt, és sok-sok pillanatot elveszített.”

Dosztojevszkij emberi létezésünk két szélsőértékének feszültségét tárja elénk. A halálraítélt kétségbeesett élni akarásának fokozhatatlan intenzitását és a mindennapokban élő, közömbös ember renyhe érdektelenségét. Nem véletlen, hogy Pilinszky János is arra következtetésre jut, hogy az embernek egy halálraítélt fogoly utolsó perceinek hevületével kellene élnie az életét.

A létezés intenzitására való törekvésre nem csak az irodalomban, hanem a vallásbölcseletben is találunk párhuzamokat. A buddhista aszkéta az evilági vágyak kínzó közönségességétől menekül. Az öntudat kialvásában, a Nirvánában remél szabadulást. A jámbor hindu a Világlélek és az egyéni lélek, a Brahman és az Atman azonosságának titkos életenergiáját kutatja. Így akar az evilági látszatok, a máják, színjátéka mögé jutni. A muszlim misztikus a külső hajszából kiábrándulva befelé fordul és a misztikus elragadtatást keresi.

Ezek az éppen csak megemlített irodalmi és vallásfilozófiai példák egyrészt tiszteletet parancsolnak, másrészt igényt ébresztenek bennünk életünk intenzitásának fokozására. Nagy kérdés persze az, hogy az ember egyáltalán képes-e tartósan ilyen feszültség elviselésére? Számunkra azonban még fontosabb, hogy Jézus éberségre hívó tanítása hogyan viszonyul a halálfélelem árnyékában megfoganó élni-, és életben maradni akarás vágyához vagy a különböző vallásokban megnyilvánuló transzcendencia-keresésekhez.   

Látunk párhuzamokat. Ugyanakkor egyszerre bátorító és vigasztaló különbségeket is. A halálraítélt félelemből fakadó életigenlésével szemben Jézus többször is a gazda érkezésére várakozó életstílus boldogságára utal. „Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál.” Talán kevésbé feltűnő, mégis fontos, hogy ezek a szolgák nem csak azért boldogok, mert képesek voltak ébren maradni, hanem azért is, mert amire várniuk kellett nem valamilyen személytelen esemény, hanem az ő uruk, aki „asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik”. Figyelmük nem félelemből fakad tehát, hanem egy találkozás reményéből. A tolvaj emlegetése sem ijesztgetés, hanem csak a lankadásra hajlamosító kiszámíthatóság hamis bizonyosságától akar megóvni.

A nem keresztény vallások életintenzitás keresésével kapcsolatban is van egy alapvető különbség. Az előbbiek elsősorban emberi erőre, aszkézisre, jámborságra alapoznak. Jézus ezzel szemben - a hű és okos sáfár példájával - a személyes kapcsolatok fontosságáról tanít. A másokról való gondoskodás feladatát hűségesen teljesítő szolga boldogsága az, hogy hazatérő ura ebben a tevékenységben találja. Az, hogy minden vagyonát rábízza, csak a minden elképzelést felülmúló ráadás.

A készenlét, az éberség és a felelősség fontosságáról szóló rövid evangéliumi tanítást egy rendkívüli jelentőségű összegzés koronázza meg. Az arányosság elve. A negatív és pozitív oldalról is megvilágított gondolat ismétlése jól az emlékezetünkbe akarja vésni az igazságos mérték fontosságát. A büntetést érdemlő szolgák közül kisebb verést kap az, aki nem ismerte ura akaratát, nagyobbat, aki ismerte. Sokat követelnek attól, aki sokat kapott, és többet kérnek számon attól, akire többet bíztak.

Jézus irgalmas és igazságos emberszeretete megóv bennünket az aránytalanságoktól. Nem engedi, hogy magunkat a számonkérésnélküliség életidegen és életellenes önáltatásába ringassuk. A számadás személyre szabottsága révén pedig megóv az önbíráskodás túlzott szigorától is.  

Tanítása elmélyíti és megtisztítja az irodalmi és vallásfilozófiai impulzusokat. Mert a keresztény életintenzitás forrása nem a rettenet, hanem az Úrral való találkozás örömteli meglepetése. Az evangéliumi éberség és felelősség forrása nem az egyéni erőlködés, hanem a másokról való hűséges gondoskodás. Végül a számonkérésünk alapja sem valamilyen tőlünk idegen és teljesíthetetlen elvárás lesz, hanem a mi Üdvözítőnk emberi arányainkat és intenzitásra való képességünket mérhetetlenül felülmúló szeretete.

Bevezető

A mai, évközi 19. vasárnap evangéliumában nekünk mondja majd Jézus: „Éberen várjátok az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.”

Ez nem ijesztgetés! Nem élet-kedvkioltás! Nem lebénítás, hanem tettre késztetés! Az emberi sors reális láttatása. Az örök célját ismerő ember, emberhez méltó szép életre való buzdítása.

Vagy vannak közöttünk olyanok, akik másképp értelmezik Jézus eme mondatát? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Kirie litánia

Urunk Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy életünkből hiányzik az éberen várakozás lelkülete. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus Krisztus! Bocsásd meg halogató életvitelünket. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy végső óránkra való várakozásunkat sokszor nem az éberség, hanem a tétlenség jellemzi. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

A várakozás és éberség szükségességéről szólt a mai evangéliumban az Úr Jézus.

A várakozás jól ismert élet-érzés. Életünkben sokféle formában találkozunk ezzel az érzéssel. Várakozunk az autóbusz és villamos megállóban, a pályaudvaron, a postaablaknál, az orvosi rendelőben.

A fiatalok várják, hogy felnőttekké legyenek, a munkában el-fáradtak, hogy boldog nyugdíjasok lehessenek. A betegek a gyógyulást, a szenvedők a szenvedésektől való szabadulást.

Várjuk a kánikula végét, a levegőt megtisztító, s földet megtermékenyítő esőt.

Az életben mindenki mindig vár valamit, egy olyan állapotot, ami jobb a jelenleginél, ami boldogabbá tesz. Ha az ember már semmit sem vár az élettől, akkor azt, értelmet-lennek és céltalannak tartja. S ha nem hívő, az már önmagában is tragikus, s könnyen választja a tragikus véget, s eldobja az életet önmagától.

Vagy hatalmába keríti a legyőzhetetlen szomorúság, a pánik-szerű menekülés ebből a kilátástalan állapotból, de hová?

A munkába? Az élvezetekbe? Az alkohol és kábítószer világába?

A hívő, keresztény ember is várakozó ember. Ő is várja mindazt, amiről az imént említést tettünk. Ő azonban hiszi és vallja, hogy az élet sohasem válhat értelmetlenné és céltalanná. Tudja, hogy ebben a földi életben sohasem érhetjük el a teljesen gondtalan, s boldog állapotot.

A hívő várakozásainak, vágyainak végső beteljesedésére vár, egy olyan békére és boldogságra, amelyet ez a világ nem adhat, mégis hozzátartozik életünkhez, mégis igaz várakozással fordulunk feléje. Ez a várakozás nem valami meseszerű ábrándra irányul, hanem magára az Úr Istenre.

Az Úr Isten állandóan közeledik felénk. Még akkor is, ha a látszat egészen más. Még akkor is, ha a mögöttünk hagyott század emberisége ezerféleképpen akadályozta és akadályozza, amikor a legsúlyosabb vétkeket követte el, s követi el szinte folyamatosan ellene.

Kezdve a múlt század legvéresebb istenellenes forradalmától, a haláltáborokon, borzalmas világégéseken, a legszörnyűbb emberiségellenes bűnökön: Hirosimán és Nagaszakin át, az állandósult közel-keleti embertelenségeken át, napjainkban a föld számos helyén történő népirtásáig, az orosz-ukrán háborúig.

Ezek látva, reményvesztettek is lehetnénk, sőt kétsége is eshetnénk, ha nem ismernénk az élet által számtalanszor igazolt szentírási szavakat: „Ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem.” Isten kegyelme, miként a múltban, úgy a jelenben és jövőben is megtisztítja a földszínét minden gonoszságtól, nemcsak a bukott ideológiáktól, hanem a helyükbe lépő mai divatos, embert, nemzetet, kultúrát semmibevevő ideológiától is.

Az Úr Isten nem a tőke hatalmának minden népre történő kiterjesztéséért fáradozik, hanem szüntelenül azon, hogy az emberek közreműködésével, a te és az én közreműködésemmel beteljesítse a teremtés művét, és kiárassza a megváltás kegyelmét minden emberre. Egészen addig a napig, amikor majd visszatér Krisztus és megdicsőíti a mindhalálig hűségeseket.

Mi hívő keresztények végső soron Urunkat, Jézus Krisztust várjuk. Őt, aki eljön majd a végítélet napján, és eljön végóránkon.

De vajon valóban várjuk Őt? Vagy talán azt mondogatjuk: Még van időnk! De Mennyi? Ha temetőben járunk, és a sírkeresztek feliratait böngésszük, ezt olvashatjuk: Élt 8 évet, 17 évet, 56 évet, 89 évet …

Egyszer nekünk is állítanak majd egy fejfát. Az első számot, hogy mikor születtünk, már most ráírhatjuk, de a másik dátumot, halálunk dátumát, még nem, az még ismeretlen számunkra. De ez mégsem tehet bennünket közömbössé a véget, s életünk alakítását illetőleg.

A gyümölcsfát elsősorban nem virágáért, nem zöldleveleiért ültetjük, hanem ízletes gyümölcseiért. Ha közeledik az ősz, a levelek lehullnak, és a gyümölcsök kezdenek virítani a fán. Ki törődik a levéllel? A gyümölcs a fontos!

Az életünk évei is lehullnak életünk fájáról. Törődjünk azzal, hogy jó gyümölcsöt teremjünk.

Hogy mikor lesz a szüret, az aratás? Az első, második, vagy a harmadik őrváltáskor: Nem tudjuk!

Ma felénk hangzanak Üdvözítőnk figyelmeztető szavai: „Éberen várjátok hát az Ember Fiát, mert megjöhet olyan órában, amikor nem is gondoljátok.”

Ámen.

1. Ölesd meg ezt az embert, mert… megbénítja… a harcosok kezét… (Jer 38, 4–6. 8–10)

A próféta nem bátorít háborúskodásra. Látszólag megadás, amit képvisel. Ezért vetik a kiszáradt vízverembe. De Jeremiás a korszellem ellenére is Isten szavát hirdeti és nem fél a következményektől.

2. Váljunk szabaddá minden tehertől… (Zsid 12, 1–4)

A keresztény belső szabadságának Krisztus a forrása.

3. Mi mást akarnék, minthogy lángra lobbanjon… (Lk 12, 49–53)

Amikor évekkel ezelőtt prédikációs gondolataimat „olvasható” formában szavakba próbáltam önteni, még nem is gondoltam arra, hogy Isten igéjét, örömhírét „közhírré tenni” milyen kínnal, belső gyötrődéssel, feszültséggel jár. Egyik atyai jóbarátom pár napja villámpostán a következőket írta erről: „Lelkiismeret vizsgálatom során arra jutottam, hogy igazából a műfajjal van bajom… Ahogy idézgetem az emlékeimet, arra jöttem rá, hogy már nem érdekel az igehirdetésnek az okossága, a teológiája, az ún. mélysége-magassága – milyen érdekes, hogy a magyarban e kettő egyet jelent! – hanem a szószéken álló ember szívlobbanása. Ez lehet bármennyire együgyű, ha kicsap belőle a beszélő őszinte istenszerelme, akkor elsírom magam…”

Az apostol meg azt mondja: legyetek tüzes lelkületűek, az Úr az, akinek szolgáltok! Isten az igehirdető-elmélkedő szolgának nemcsak tudását, agyát, ismereteit veszi birtokba, hanem egész emberi lényét, karakterét, érzéseit és szívdobbanását. Ettől lesz a szó prófétai, ettől lesz a tanítvány lánglelkű. Ekkor érződik szavaiból a belső izzás, jelezve, hogy szíve lángol az Úrért.

A mai evangéliumban Jézus szokatlan mély vallomással, hangos elmélkedéssel tárja fel megváltói titkát: Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. A tűz őselem. Minden kultúra, vallás, néphagyomány szinte szent félelemmel tekint rá. Jelzi az elevenséget, a férfiasságot, a tisztítás és a pusztítás jelképe egyben. Nemcsak kultusztárgy, hanem emberré válásunk eszköze (például tűzcsiholás), hiszen hasznos és szelíd: fényt áraszt, segítségével megfő vagy megsül a táplálék. De riasztó és félelmetes is, ahogyan villámként lecsap az égből, leégeti az erdőt, vagy vulkánként kitör. Csak a drágafémek birkóznak meg vele: kiolvasztja belőlük a salakot, elhamvasztja a szemetet. Éget és melegít, rombol és megújít. Az ószövetségben is tűzben jelenik meg az Úr, mint a négy szent betű (JHVH-Én Vagyok, az Aki Van) kinyilatkoztatója, tűz emészti meg a bálványokat és a kárhozat tüze is az örök pusztulás jelképe. Mindez az ember belső világában is leképeződik: a szenvedélyek tüze, a lelkesedés tüze vagy épp a szenteket körülölelő dicsfény.

Jézus szóhasználata arról árulkodik, hogy Isten szeretetének tüzét hozza a világba, amely egyértelművé teszi a jó és rossz közötti különbséget, illetve azt is, ki melyik pártján áll. Jézus Krisztus a Szentlélek tüzét árasztja egyházára, miután ő maga megmártózik a tűzkeresztségben, a szenvedésben és a kereszthalálban.

Isten világában a tűz és a víz nem kioltják, hanem kiegyenlítik, átjárják, feloldják egymást végtelen nagy szeretetben. Jézus tehát nem átkot szór a világra, hogy bárcsak a tűz felemésztené…, hanem kinyilatkoztatja belső vágyát, szent türelmetlenségét: bárcsak mihamarabb megvalósulna a földön Isten országa. Lángra akarja lobbantani szívünket, hogy napi döntéseinkben is „tüzet fogjunk” tőle, és merjük belevetni magunkat az élet áramlásába. Ne féljünk a kudarcoktól, ne olcsó kompromisszumokkal, langyos kiegyezésekkel, gerinctelen megalkuvásokkal vegetáljunk, csakhogy túléljük, hanem merjünk kockáztatni.

Erre utal a békéről szóló felhívása is: azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre. Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást…

Itt sincs ellentmondás a feltámadt Krisztus vagy a karácsonyi angyalok békéje és a jézusi „békétlenség” között. Mert aki Jézus szolgálatába szegődött, leghamarabb saját családtagjai előtt kell tanúságot tennie. Jézus követése nem tűri el a minden áron való, gyáva, „békés” kiegyezést, a bűnnel való cinkosságot. A szeretet tüze, a Jézus iránti lelkesedés határozott döntés, tanúságtétel. Nem a rothadás, a sunyi lapulás mozdulatlan békéje, hanem élet, küzdelem. Olyan erőtérben, ahol bátran, emberi szempontoktól szabaddá válva, félelem nélkül, hitelesen és egyértelműen mellette döntünk. A bajkeveréstől való hamis félelem, az álnok tolerancia nem Jézus ügyét szolgálja. Sőt, egyenesen erkölcstelenség és árulás. Jézus tehát arra biztat, ne lankadjunk a bűn elleni harcban. Tegyük félre a kishitűséget, szabaduljunk meg az óvatoskodás rabságától és vigyük győzelemre a szeretet, az igazság, a jó uralmát.

Kincs

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot. Adjátok el, amitek van, és osszátok ki a rászorulóknak. Készítsetek magatoknak kimeríthetetlen erszényt, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol tolvaj nem fér hozzá, és a moly nem rágja szét. Ahol kincsetek, ott a szívetek is. Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen. Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyst megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik. És ha második vagy harmad körváltáskor érkezve is így találja őket boldogok azok a szolgák. Gondoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolva, nem engedné betörni házába. Éberen várjátok tehát az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.”

Mottó Készítsetek magatoknak kimeríthetetlen erszényt, kifogyhatatlan kincset a mennyben

Kifogyhatatlan

Nos, a mai tanítás megerősíti, hogy Jézus nem a takarékosság ellen beszélt, amikor ellentmondott annak az ismeretlennek, aki új csűröket akart építeni, tárházuk vagyonának. Épp ellenkezőleg, arra buzdít, készítsünk kimeríthetetlen erszényt, kifogyhatatlan kincset. Ez azonban nem röpke földi létünket hívatott megédesíteni, hanem az örök életet. És arról mielőbb kell gondoskodni. Nem kiszámítható, mint egy biztosítás, nem is lehet spekulálni rá. Mindig készenlétben kell lennünk! Ennek fejében olyan jutalmat ígér, ami szinte felfoghatatlan. Ő maga fog kiszolgálni! Ezért bizony érdemes virrasztani!

Évközi 19. vasárnap

Lk 12,32–48 „Boldog az a szolga…”

A történet három egységből áll: az első rész a kincsről szól (33 –34), a második a várakozásról (35–40), a harmadik pedig az előző kérdés megvitatása Péterrel (41–48). Az első részben Jézus biztatására a vagyonból adomány válik, hogy kincset szerezzen a mennyben (33.b). Egy sajátos „árfolyam”-váltásról van szó, a vagyon itt a földön gonddal jár. Végül úgyis meg kell válni tőle. Adománnyá változtatva, a jótékonykodás által viszont átalakítja az embert, mert olyan értékek képviselője lesz, amelytől eddig a vagyonáért való aggódása fosztotta meg.

Tematikailag ehhez nem kapcsolódik a következő rész, tartalmilag viszont igen. A boldog és szerencsés szolga példázata az Istent váró tanítványra vonatkozik. Jézus a vagyonhoz való helyes viszonyról szóló oktatásával előkészítette ezt a témát, majd hallgatósága figyelmét arra irányítja, hogy ne feledkezzenek meg a túlvilágról, amikor lefoglalják őket a világi gondok.

Nem világos azonban, hogy kik ennek a példázatnak a címzettjei. A feszültség annyira fokozódik, hogy a 41. versben Péter megkérdezte: „Uram, ezt a példabeszédet csak nekünk mondod, vagy mindenkinek?” Ez az a történet és az a téma, amelyet más összefüggésben értettek Jézus tanítványai nyilvános működése kapcsán, és másként feltámadása után, ismét másként a konszolidálódó Egyház életében.

A parabola elmondása idején a hallgatóság és így a tanítványok a Dániel könyvében (7,13–14) említett apokaliptikus Emberfia elérkezése alapján Jézus nyilvános megdicsőülését várták, ezért csalódottak, amikor Jézust elfogják és elítélik. Ez a reményük erősödik meg a feltámadása után, és a tanítványok ez alapján várják Jézus korai visszajöttét az első tesszalonikai levél írása idején, körülbelül Kr. u. 50-ben. Péter tehát joggal úgy véli, hogy Jézus nekik egy történeti kronológiát mond el, amit talán nem kellene mindenkivel megosztani. Megfeledkezik arról, hogy az apokaliptikában a nap, az őrváltás, az órák, a percek szimbolikus jelentést kapnak, és tartalmilag többféleképpen magyarázhatjuk.

Az egyéni eszkatológiában az őrváltások vonatkoztathatók az emberi életkor elejére, közepére és végére. Ez esetben az isteni várakozásban kitartó ember, hite és várakozása egyre értékesebb lesz. Aki pedig feladja ezt a hitet, egyre értéktelenebb. A várakozás feladása ugyanis az értékrend feladását is jelenti. Az egymás ellen forduló szolgák nem az Isten országa és Jézus törvényei szerint, hanem a világ farkastörvényei szerint élő emberek. Most akarnak boldogan, gazdagságban élni.

A hűséges szolga viszont másként gondolkodik. Az egész világot, a rábízott embereket, egy nagy megbízatásként fogja fel. Tudja, hogy ő nem tulajdonosa, hanem bérlője a világnak. És Isten előbbutóbb számonkéri, mit tett a világgal, a rá bízott lehetőségekkel. Az ilyen világszemlélet alapvetően befolyásolja felelősségérzetünket. A példázatból világos, hogy Isten a bíró, törvényeit meg kell tartani, mert előbb-utóbb számon kéri. A hűtlen szolga viszont magát teszi bíróvá, törvényadóvá, csak önmagának tartozik felelősséggel, és úgy véli, mindenki neki tartozik engedelmességgel.

A konfliktus igen régi, a példázat üzenete azonban most is időszerű. Ezért kérdezzük meg, mint Péter: „Uram, csak nekünk mondod ezt vagy mindenkinek?” Az én egyéni válaszom, ez a történet nemcsak a keresztényeknek, hanem mindenkinek szól. Jól szemlélteti, hogy Isten és a felelősségtudat elvetése milyen tragikus következményekkel jár. A látszat ellenére a világ nincs magára hagyva, Isten eljön, és mindent számon kér tőlünk. Ez félelmetesnek tűnik. Azok számára azonban, akik fájdalmasan tapasztalják az öntörvényű rendek uralmát, még vigasztaló is lehet. Isten nem hagyja megtörni az általa hozott rendet.

Az éberen várakozó tanítványok imája

Várja a mi lelkünk az Urat, jobban, mint az őrök a hajnalt, mert tudjuk, még egy kis idő, és újra velünk leszel, Üdvözítőnk. Óvj meg minket attól, hogy velünk kelljen perbe szállnod, hogy dicsőséged elé nem a te szolgálatod ruhájában álltunk. Add, hogy mint az Úr szolgálóleánya, szívünkben őrizzük tetszésed keresését. Legyen velünk a te kegyelmed, és jöjj el, Urunk, ne késlekedj! Amen.

a) „Ne aggódjatok éltetekről, mit egyetek, sem testetekről, mibe öltözzetek… Tekintsétek az égi madarakat; nem vetnek, nem aratnak… Nézzétek a mezei liliomokat… nem munkálkodnak és nem fonnak” (Máté 6,25). Dolgozni, ez az első evangélium, melyet a Teremtő hirdetett. Ez nagyságunk s uraságunk útja, tévedéseink kiigazítója, kételyeink oldozója; s Krisztus ezzel nem ellenkezik, hanem elítéli azt a lázas, önző, egoista kegyetlenséget, melyben az ember töri magát s tönkretesz mást; azt az aggódó, versenyző, izgalmas gazdasági harcot; azt az esztelen gazdagodási vágyat, mely minél többet akar, s ezáltal szétszedi saját lelke szépségét s a világ harmóniáját. Minek fokozni az igényeket ételben, ruházatban? Van-e szebb élet, mint az egyszerű, énekes s virágos természet? Ha nagylábon éltek s mástól minél többet elragadtok, krízis lesz a vége. Ez a hajsza nem az evangélium programmja; „gazdagodjatok”, ez nem evangélium, hanem „dolgozzatok s lelkiek legyetek”. Nagylábon való életért az evangélium nem szavatol; a föld nincs arra berendezve, hogy milliomosok legyünk.

b) Kivált apostolaitól kívánja ezt az Úr. Tudjatok morzsákból élni! „Wer von Brodsamen nicht leben und für ein Schwert nicht alles entbehren kann, ist nicht geschickt zum Dienst der Wahrheit”. Mi lesz az evangéliumból, ha az apostolok pénzt keresnek? Az egyszerű élet, az igénytelenség adja a „pondus Evangelii”-t, az erkölcsi komolyságot. Lesznek mindig, kik az evangéliumért minden egyebet odaadnak. Valamint a harcos, midőn a tárogató szól, kibontakozik nejének s gyermekeinek karjaiból, elhagyja házát s otthonát: úgy az apostoli ihletű lelkek is tudnak lemondani mindenről s tarisznya s bot nélkül nekiindulni a világnak. Ez Jézus gondolata s kívánsága!

c) „Mondom pedig nektek, hogy Salamon minden dicsőségében sem volt így felöltözve, mint egy ezek közül.” Elragadtatással nézi az Úr Jézus azt az isteni pompát, melybe a mezei virág van öltözve. Szereti s élvezi s dícséri a szépséget; van lelke hozzá, mely isteninek látja azt. „Ha pedig a mezei füvet, mely ma vagyon s holnap kemencébe vettetik (miután avar, kóró, pozdorja lett belőle), az Isten így ruházza, mennyivel inkább titeket, kicsinyhitűeket!” Az Isten minket tehát szebben ruház; ad szép természetet, isteni vonásokat a kegyelemben, mintáz, alakít a segítő malaszt finom illetéseivel, fölséges érzéseket sző lelkünkbe: miért nem bízunk szerető művészetében?! Ijeszt tán a környezet, a sokféle kudarc, az üres szépség? Igen, el lehet rontani a szép lelket s üressé tenni szépségét, de az ne zavarjon; kórók, avar dacára kifeslik a napsugárban a mezei virág! Hordozzam lelkemben kincsemet, az Istent, éljem át kegyelmét; lesz harmat, lesz virág, lesz olaj, lesz illat a lelkemen; de óvom is e virágot s lelkesülök érte jobban, mint Salamonnak s az egész történelemnek pompájáért, mert íme én több vagyok ezeknél!

d) „Tekintsétek az égi madarakat… nem vetnek, nem aratnak.” Ime a szárnyaló madár, a természetnek ünnepnapi köntösbe öltözött kegyeltje; földet, létet arra használ, hogy emelkedjék és szárnyaljon. Emelkedni… töltekezni… imádkozni. De az emelkedés s a repülés nagy energia. Mily fölséges látvány az ég mélyein úszó sas! Mi kell tehát nekünk? 1. Függetleníteni a lelket a lelkiek lángoló szeretete által. Úgy szeretni, hogy el ne hanyagoljuk magunkat, még ha gondok ostromolnak is. 2. Úgy nevelni magunkat s másokat, hogy kevés igényünk legyen. Jézus így nevelte apostolait, s mégis kérdezni merte: szenvedtetek-e hiányt valamiben? úgy-e nem? 3. Nagy bizalom és megnyugvás Istenben: többször átélvezni a 90. zsoltárt: „Aki a Fölséges segítségében lakik, a menny Istenének oltalmában marad”.

Midőn tehát az ember ebben a magas fokú imában van elmerülve, --
mert mint mondom, ez már nagyon is határozottan természetfölötti ima -
- ha az értelem, vagy jobban mondva a képzelet akár a világnak
legnagyobb őrületei között csapongana is, egyszerűen nevessen rajta s
hagyja magára, mint valami bolondot. Hadd járjon-keljen az, ő maga
csak maradjon meg nyugalmában. Itt most az akarat a hatalmas úr s az
majd szépen magához fogja azt a bolondot vonzani, anélkül, hogy az
embernek gondja volna reá. Míg ellenben, ha karhatalommal akarná
hazavezetni, elvesztené vele szemben a felsőbbségét, amelyet amaz
isteni táplálék élvezetéből merít és sem az egyikük, sem a másikuk nem
nyerne semmit, sőt mindketten vesztenének. Azt mondja a közmondás,
hogy aki sokat markol, keveset fog, s úgy látszik, ez áll erre az
esetre is.

A Kármel hegyére átültetett apró virágnak ki kellett nyílnia a Kereszt árnyékában; Jézus könnyei és vére lettek harmatcseppjeivé, Napjává pedig könnyfátyolos, Imádandó Arca ... Idáig még nem mértem fel a Szent Arc rejtett kincseinek a mélységét, ön tanított megismerésükre, drága Anyám. Mint ahogy mindnyájunkat megelőzött a Kármelen, úgy hatolt be elsőnek a szeretetnek abba a misztériumába, melyet Jegyesünk Arca rejt magában. Ön hívott engem s én megértettem ... Megértettem, hogy mi az igazi dicsőség. Az, akinek országa nem ebből a világból való, megmutatta nekem, hogy az igazi bölcsesség abban áll, hogy „ismeretlenek legyünk és semmibe vegyenek bennünket” – hogy „önmagunk megvetésében leljük örömünket ” ... Ó, azt akartam, hogy mint Jézus Arca: „Az én arcom
valóban el legyen rejtve, hogy a földön senki se ismerjen fel”. Szomjaztam arra, hogy szenvedjek s hogy megfeledkezzenek rólam ...

„Soh’sem kérnék a jó Istentől nagyobb szenvedéseket, mert akkor azok a saját szenvedéseim lennének, és magamnak kellene őket elviselnem, pedig sohasem tudtam semmit sem magam megtenni.”

Jézuskának, Szent József Atyánknak kis cselédei, inasai leszünk egész nap. [II. 40/3/2]

Negyedik nap. Ó, Jézusom! Szíveden ez alatt a lelkigyakorlat alatt oly jól érzem magam! Lelkem békéjét nem zavarja semmi. Egyik szemem nyomorúságomra, a másik irgalmad mélységére tekint.

Amikor Isten a próféta szavával azt mondja nekem, hogy ő apámnál, anyámnál hűségesebb hozzám, sőt, hogy ő maga a szeretet, akkor belátom, mennyire „bölcs" az én bizalmam karjában, ami tart engem, és milyen ostobaság minden félelem attól, hogy a mélységbe zuhanok — hacsak én magam ki nem szakítom magam az oltalmazó karokból.

Elsősorban akkor leszünk szentek, ha megszaba­dítjuk szívünket minden tisztátalanságtól és önzéstől, így leszünk képesek arra, hogy szeressük Jézust, és hogy jelenlétét megéljük életünkben.

Másodsorban minden hamisságtól, veszélyes ol­vasmánytól meg kell szabadítani szellemünket - még ha csak kíváncsiságból is vennénk kézbe. Óvakodnunk kell a meggondolatlan ítéletektől. így megengedjük Jézusnak, hogy közöttünk lakozzék.

Végül, harmadsorban, sohasem támadhatunk ma­gunk és mások ellen: sohasem lehetünk tisztátalanok testben vagy lélekben.

„Újra panaszkodnom kell, hallgass meg! Annyira fáj a lelkem! A mennyei Atyám képére és hasonlatosságára teremtett lelkeket, akik a sátán karmai közé kerülnek, elnyeli az örök kárhozat. Lelkem fájdalmát Anyám Szeretetlángja csillapítani tudja. Ennek a rettenetes lelki fájdalomnak csillapítója vagy te is, leánykám. Azért kérlek, fogadj el minden szenvedést, melyet nyújtok.”
Az Úr Jézus szavai után nyomban a Szent Szűz szólt: „Kármelita kislányom! Bármily nehézséggel kell is megküzdened, ne add fel a harcot! Szeretetlángom (által), melyet most bocsátok a Földre, a kegyelmi idők eddig még soha nem ismert korszakát fogjátok élni. Légy hű segítőtársam!” 

1963. július 28.
Borzalmas lelki kínokat kell szenvednem, alig bírom lábon hordani. A haldoklók miatt kell szenvednem, hogy el ne kárhozzanak. Gyötrő szenvedésemben az Úr Jézus így szólt: „Ugye, nagyon szenvedsz? Én akarom így, s tudom, te sem akarsz mást, mint Én. Mondom, elhagyottan, félreértetten, megvetetten kell szenvedned. Ez az igazi részvétel az Én megváltó munkámban, (mely) sok-sok lelket ment meg. Kegyelmeim bőségében szenvedéseid mind érdemszerzőbbek lesznek.”

 „Drága gyermekek!
Imádkozzatok, mert a sátán továbbra is szeretné összezavarni a terveimet. Szívből imádkozzatok, s az imában adjátok át magatokat Jézusnak.”

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen!

Az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát, 
és ő méhébe fogadá Szentlélektől Szent Fiát.

Üdvöz légy, Mária! Kegyelemmel teljes, az Úr van Teveled,
áldott vagy Te az asszonyok között,
és áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus.
Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja,
imádkozzál érettünk, bűnösökért!
Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre!
Most és halálunk óráján. Ámen

Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a Te igéd szerint.

Üdvöz légy, Mária! Kegyelemmel teljes, az Úr van Teveled,
áldott vagy Te az asszonyok között,
és áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus.
Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja,
imádkozzál érettünk, bűnösökért!
Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre!
Most és halálunk óráján. Ámen

És az Ige testté lőn és miköztünk lakozék.

Üdvöz légy, Mária! Kegyelemmel teljes, az Úr van Teveled,
áldott vagy Te az asszonyok között,
és áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus.
Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja,
imádkozzál érettünk, bűnösökért!
Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre!
Most és halálunk óráján. Ámen

Imádkozzál érettünk Istennek Szent Anyja! 
Hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire!

Könyörögjünk!
Kérünk Téged, Úristen, öntsd lelkünkbe szent kegyelmedet, hogy akik
az angyali üzenet által szent Fiadnak, Jézus Krisztusnak megtestesülését megismertük,
az Ő kínszenvedése és keresztje által a föltámadás dicsőségébe vitessünk!
Ugyanazon a mi Urunk, Jézus Krisztus által. - Ámen

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, 
miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen

Úgy sejtem, hogy te éretted áldott meg engem az Úr. (1Móz 30,27 - Károli)

Különös megfigyelés a Bibliában: Isten a benne hívőkre való tekintettel néha másokat is sok jóban részesít.

Jákob búcsúzik az apósától, Lábántól, akinek a juhait sokáig ő gondozta. Lábán nézi a megnövekedett nyájat, és ezt mondja: megtudtam, hogy teérted áldott meg engem az Úr.

Több király elmegy szorult helyzetben tanácsot kérni Elizeus prófétához. Ő ezt mondja: „ha nem nézném Jósáfátnak, Júda királyának a személyét, rád sem tekintenék." (2Kir 3,14)

A többiek csak most a bajban szeretnének segítséget kapni Istentől, de van köztük egy igazán hívő. Rá való tekintettel kap tanácsot a többi is.

Izrael több királyának mondta hasonló helyzetben Isten: te nem érdemelsz semmi jót, de Dávidért, az én szolgámért (aki akkor már régen meghalt), mégis segítek neked.

Pál apostol életében is láttuk: ő ragaszkodott az Úrhoz, vele terve volt Jézus Krisztusnak, és érette megmentette mind a kétszázhetvenhat embert a hajón.

Legfontosabb azonban az, hogy Jézus Krisztusért könyörült rajtunk a mindenható Isten. „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az Ő sebei árán gyógyultunk meg." (Ezs 53,5) Ezt a bocsánatot és üdvösséget azonban mindenkinek magának kell hittel elfogadnia Istentől. Mások hitéért nem kapunk üdvösséget, csak valamilyen más ajándékot.

Vajon kik azok, akikre nézett az Úr, és engem áldott meg? Köszönjem meg őket neki! És lesznek-e, akik azért kapnak valami jót, mert Isten engem néz?

„… a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” 1Móz 1,26–2,4a

1. A monacói hercegi pár a Vatikánban
2. Új beruházási iránymutatás a Vatikánban
3. Második alkalommal ünnepelték a nagyszülők világnapját
4. Feszültség a Vatikán és a német katolikus egyház között
5. A pápa üzenete a teremtett világ gondozásának imanapjára
6. Interjú a Püspöki Dikasztérium egyik új női tagjával
7. Árvaház keresztény és muszlim összefogással
8. Applikáció az etikus beruházásokért 9. Újabb feltárások Caracalla fürdőjében

A magyar változat a Magyar Kurír megrendelésére készült.

Aznapi műsor 19.30 óra után érhető el!
Régebbi műsorok meghallgatásához, válasszon előző napi tartalmakat.

https://www.youtube.com/watch?v=Oc5a--PzcWo

Isten a szüntelen megbocsátásra biztat téged (A Reggeli csendesség 2022.06.09-i kiadásának ismétlése) - Reggeli elmélkedés egy kiválasztott szentírási rész alapján - Szerkesztő: Kertész Marika

Az éberen várakozó tanítványok imája

Várja a mi lelkünk az Urat, jobban, mint az őrök a hajnalt, mert tudjuk, még egy kis idő, és újra velünk leszel, Üdvözítőnk. Óvj meg minket attól, hogy velünk kelljen perbe szállnod, hogy dicsőséged elé nem a te szolgálatod ruhájában álltunk. Add, hogy mint az Úr szolgálóleánya, szívünkben őrizzük tetszésed keresését. Legyen velünk a te kegyelmed, és jöjj el, Urunk, ne késlekedj! Amen.

A liturgia Isten dicsőségét és az ember üdvösségét szolgálja. Ezzel együtt, ezt a kettős célt nem kizárva tanít és nevel is minket. A liturgiában nemcsak az Isten szava, hanem a szentmise imádságai is taníta­nak bennünket. Az imádságok közül kiemelkedik három könyörgés: a kollekta (az első könyörgés), az áldozati adományok fölötti könyörgés (oratio super oblata) és az áldozás utáni könyörgés (postcommunio). Mindhárom könyörgésnek sajátos funkciója van az Eucharisztia megünneplésében. Éppen ezért a taní­tásukat csak a liturgiában betöltött jellegzetes sze­repük figyelembe vételével lehet összefoglalni.

A szentmise első könyörgésének latin elnevezé­se (collecta) már önmagában is utal e könyörgés sajá­tosságára (vö. RMÁR 54). A legvalószínűbb magya­rázat szerint azért kapta az imádság ezt a nevet, mert ezen könyörgésben a miséző pap mintegy összefog­lalja a hívő közösség imádságait, s a pap azt a nép nevében az Úr elé terjeszti. A „könyörögjünk” felszó­lítás utáni csend és a végén az „Ámen” akklamáció által csalatkozik és azonosul a közösség a könyör­géssel. A könyörgés értelme és szerepe tehát az,

hogy mindannyian, vagyis a pap és a hívek együtt állunk az Isten színe elé, és a miséző pap nevünk­ben és helyettünk Jézus Krisztus által a Szentlé-lekben az Atyához terjeszti kéréseinket (vö. RMÁR 32). Ez a könyörgés utal a napi liturgia sajátos misz­tériumára. Éppen ezért az Eucharisztia teológiája szempontjából nincs különösebb jelentősége.

Míg a kollekták Isten kegyelméért könyörögnek az ünnepre való összefüggésben, de minden Eucha­risztikus vonatkozás nélkül, addig a felajánlási könyörgés lényege szerint az Eucharisztiára irányul (RMÁR 77). Egy-két kivételtől eltekintve nem talá­lunk benne utalást a napi liturgiára. Ez az imádság az áldozati adományok előkészítéséhez és felajánlá­sához kapcsolódik. Sajátos funkciójából következik, hogy a felajánlás céljáról, az eucharisztikus áldozat lényegéről tanítja az eucharisztikus közösség tagja­it. Többféle szerepe is van ennek az imádságnak. Egyrészt lezárja az áldozati adományok előkészíté­sét, másrészt szoros kapcsolatban van az eucharisz­tikus imádsággal, amit közvetlenül bevezet. Tartal­milag számunkra azért is fontos, mert sok esetben elővételezi az áldozás utáni könyörgések témáit, hiszen már a felajánló könyörgésben is imádkozunk azért, hogy majd gazdagon részesüljünk a szentál­dozat gyümölcseiben.

Az áldozás utáni könyörgés nemcsak hálaima a szentmisén elnyert kegyelmekért, hanem kérő imádság, amelyben azt kérjük, hogy az Úr az Eucha­risztia megünneplését   fordítsa lelkünk  javára.

Egyrészt azt kérjük, hogy a szentség ereje vezes­sen minket földi életünkben, másrészt, hogy egy­kor az örökkévalóságban élvezhessük annak tel­jességét, amit most a szent színek alatt zálogként kaptunk. A Római Misekönyv általános rendelke­zései (RMÁR 89) egyértelműen megfogalmazzák az utolsó oráció rendeltetetését: „Az áldozás utáni könyörgésben a pap az ünnepelt misztérium gyü­mölcseiért esedezik”. Azért imádkozunk, hogy az Eucharisztia, ez a „szentség”, a „mennyei eledel”, a „szent lakoma” és a „szent áldozat” váljék testünk és lelkünk javára.

Pálos Rozita: Fohász

¹Ha valaki újonnan jelentkezik a szerzeteséletre, ne engedjék meg neki könnyen a belépést, ²hanem az Apostol szavai szerint: "Vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon az Istentől vannak-e!" (1Jn 4,1). ³Ha a jövevény állhatatosan zörget, és ha azt látják, hogy az őt ért méltánytalanságokat és a belépés nehézségeit négy-öt napon át türelmesen elviseli, és megmarad kérése mellett, ⁴engedjék meg neki a belépést, és néhány napig a vendégek szobájában tartózkodjék. ⁵Utóbb pedig a novíciusok szobájában lakjék, ahol ezek lelki munkájukat végzik, továbbá esznek és alusznak. ⁶Adjanak melléjük olyan szeniort, aki alkalmas a lelkek megnyerésére, és aki kiváló nagy gonddal ügyel rájuk. ⁷Nagyon gondosan meg kell vizsgálni, hogy a novícius valóban Istent keresi-e; buzgó-e az istenszolgálatban, az engedelmességben és a méltánytalanságok elviselésében. ⁸Mondjanak meg neki előre minden kemény és nehéz dolgot, amelyeken át Istenhez juthatunk. ⁹Ha állhatatosságot és kitartást ígér, olvassák föl neki két hónap múlva ezt a Regulát teljes egészében. ¹⁰De mondják neki: Íme ez a törvény, mely alatt küzdeni akarsz. Ha meg bírod tartani, lépj be, ha pedig nem, szabadon távozzál. ¹¹Ha továbbra is megmarad, akkor vezessék a novíciusok fent említett szobájába, és újra próbálják ki mindenféle béketűrésben. ¹²Hat hónap lefolyása után ismét olvassák föl előtte ezt a Regulát, hogy tudja mire lép be. ¹³És ha még mindig állhatatos marad, négy hónap múltán ismét olvassák föl neki ezt a Regulát. ¹⁴És ha miután magában jól megfontolta, megígéri, hogy mindent megtart, és hogy minden neki adott parancsot teljesít, akkor fogadják be a közösségbe. ¹⁵De tudja meg, hogy a Regula törvényként írja elő, hogy attól a naptól kezdve nem szabad kilépnie a monostorból, ¹⁶sem nyakát kivonnia a Regula igája alól, hiszen olyan hosszas megfontolás után szabadságában állott ezt elvetnie vagy elfogadnia.

Ötödik nap

Ó Boldogságos Szűz Mária! A Te szent kegyhelyed forrásában valósággal az élet vize csörgedezik, és ezért Tereád illenek a Szentírás e szavai: „Aki engem megtalál, életet talál és üdvösséget nyer az Úrtól.” (Péld 8, 35) Ó amikor bűnös létemre Rád találtam, akkor az örök élet útját találtam meg. Nem voltam-e kárhozatra ítélve mindaddig, amíg Te fel nem világosítottál, hogy csak úgy szabadulok meg az örök kínoktól, ha megszabadulok a bűneimtől. Minek is tanítottál volna, ó mennyország dicső Királynéja, az örök élet útjára, ha erőt nem adnál ahhoz, hogy azon járhassak? Mennyei Anyám! Esedezem ezért az erőért, hogy ezektől a bűneimtől: .... teljesen megszabadulhassak. Könyörgök, hogy buzgóságom díjául az annyira óhajtott kegyelmet add meg a Magad és szent Fiad örök dicsőségére. Ámen

3 Üdvözlégy Mária

Ó, Istenem! Felajánlom neked a mai nap minden cselekvését a szándékokért és Jézus Szent Szívének dicsőségére.

A kis- és középvállalkozókért

Imádkozzunk, hogy a kis- és középvállalkozók, akiket súlyosan érintett a gazdasági és társadalmi válság, megtalálják a szükséges eszközöket, hogy tovább folytathassák tevékenységüket a közösség szolgálatára.

Imádság

Uram Jézus,
egy új világról álmodunk,
amelyben a munka a méltóság forrása,
a fejlődés és a gazdasági megélhetés forrása
mindenkinek, megkülönböztetés nélkül.
Te ismered a munka valóságát, keménységét,
az egyszerű munka fáradtságát és örömét.
Segítsd a vállalkozókat a te Lelkeddel,
különösen a kisvállalkozókat, akiket a válság a legsúlyosabban sújt,
hogy módot találjanak arra, hogy továbbra is
tisztességes munkához jussanak, hogy segítsék őket közösségeikben,
és fenntartható gazdaságot teremtsenek,
amely segíti az Atya Országának építését.
Ámen

Felajánló ima

Ó, Istenem! Felajánlom neked a mai napom minden cselekvését az e havi imaszándékért:
„Imádkozzunk, hogy a kis- és középvállalkozók, akiket súlyosan érintett a gazdasági és társadalmi válság, megtalálják a szükséges eszközöket, hogy tovább folytathassák tevékenységüket a közösség szolgálatára.”  és Jézus Szentséges Szívének dicsőségére.
Vágyom arra, hogy minden szívverésem, gondolatom, a legkisebb munkám is megszentelődjön, azáltal hogy egyesül az Ő végtelen érdemeivel, és kívánom, hogy jóvátegyem bűneimet az Ő irgalmas szeretetének tűzhelyébe dobván őket.
Istenem! Kérem a magam számára és mindazok számára, akik kedvesek nekem: a kegyelmet, hogy tökéletesen teljesítsük szent akaratodat, Irántad való szeretetből elfogadjuk e mulandó élet örömeit és szomorúságait, hogy majd egy napon mindnyájan együtt lehessünk a mennyben mindörökre. Ámen
 

Az Imaapostolság felajánló imája, Lisieux-i Szent Teréz felajánló imádsága alapján

Ó, boldog szegénység,
 mely örök javakkal halmozza el azokat,
 akik szeretik és szívükre ölelik őt!

Ó, szent szegénység,
aki birtokolja őt és sóvárog utána,
annak Isten a mennyek országát ígéri,
és egészen bizonyosan meg is adja neki
az örök dicsőséget és a boldog életet!

Ó, kegyes szegénység,
melyet az Úr Jézus Krisztus
- aki a mennyet és a földet kormányozta
 és most is kormányozza, aki
szólott és meglettek -
minden mást megelőzően
méltóztatott magához ölelni.

Kedves Testvérek, Imáitokat szeretném kérni a 10 éves Dávid csodálatos gyógyulásáért, akinek művesekezelését be kellett fejezni, az orvosok nem tudnak rajta segíteni, csak az Irgalmas Isten csodálatos Szeretete segíthet! Imáitokat kérik, szülei, Kati és Tamás, valamint testvérei és szerettei. Ma 18 órától a móri Plébániatemplomban értük imádkoznak móri testvéreink. Kérlek, ha teheted, a helyszínen, vagy ahol épp leszel, csatlakozz! Drága Szűzanyánk, kérünk szépen áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását Dávidra, szüleire, testvéreire most és halálunk óráján! Drága Regőczi atya, aki olyan sok árva gyermeket és családot megmentettél a Mennyországnak, kérünk szépen járj közben Mennyei Atyánknál ezért a kisfiúért! Mindörökké ámen! A család hálával és szeretettel köszöni imáitokat!