Evangelizációs: Az emberi testvériségért

Imádkozzunk, hogy az Úr adja meg nekünk a kegyelmet, hogy a más vallású testvéreinkkel teljes testvéri közösségben tudjunk élni, egymásért imádkozva és nyitottan minden ember felé.

Ima

Istenünk, Atyánk,
Aki szereted minden gyermekedet,
és nem hagyod abba a gondoskodást rólnuk és a javunkra figyelsz.
Segíts, hogy ennek a szeretetednek a képe és a példája legyek.
Találhatok-e minden emberben egy testvért,
és valóban szerethetem-e őket,
üdvözölve bármilyen ellentétünk ellenére,
tiszteletben tartva méltóságukban,
tekintet nélkül származásukra vagy hitükre.
Imádkozom, hogy minden gyermeked szívében
megművelje az emberi testvériség magját,
hogy együtt építsük országodat ezen a földön.
Mi Atyánk…

Felajánló imádság

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen
barátoddá és az apostoloddá, hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem
örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, 
mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára felajánlom neked ezt a hónapot. Ámen

Hozzáállás

• Üdvözöljön másokat Ferenc pápával együtt, válaszolva az emberi testvériségre való felhívásra: „A társadalmi barátság és az egyetemes testvériség szükségszerűen minden ember értékének elismerését igényli, mindig és mindenhol.” (Fratelli Tutti, 106.).
• Építsen hidakat a családon belül, a saját közösségében, mindig előmozdítva az egység okait, küzdve a megosztottság ellen. "Mindannyiunkat a béke kézművesének hívnak, egyesüléssel és nem megosztottsággal, a gyűlölet eloltásával és nem a ragaszkodással, a párbeszéd útjainak megnyitásával és nem új falak építésével." (Fratelli Tutti, 284.)
• Üdvözöljük a sokféleséget, hálát adva azokért az emberekért, akik különböznek tűlünk, akik más vallásokhoz tartoznak, testvérként tekintve rájuk, nagylelkű gesztusokkal, valamint az együttérzés és elfogadás attitűdjeiben. "Mennyire kell emberi családunknak megtanulnia, hogy harmóniában és békében éljünk együtt, anélkül, hogy mindannyiunknak ugyanannak kellene lennünk!" (Fratelli Tutti, 100).
• Imádkozzon az emberi testvériségért, azokért, akik szenvednek, mert méltóságukat elhanyagolják, hogy testvéreknek tekintve, és ne fenyegetésként kezeljék őket. „Jézus azt mondta nekünk: Ti mind testvérek vagytok.” (Mt 23: 8)
• Mutasson nyitottságot, mozdítsa elő a találkozás és az együttélés pillanatait az eltérő vallási csoportokban, fizikailag vagy digitális eszközökkel. "Nekünk, hívőknek alkalmat kell találnunk arra, hogy beszéljünk egymással, és együtt cselekedjünk a közjó és a szegények előmozdítása érdekében." (Fratelli Tutti, 282.)

Szánjon egy kis időt arra, hogy szünetet tartson és elmélkedjen a hónap szándékán. A pápa elhozza nekünk a jó szamaritánust, és elmondja, hogy „ő volt az, aki szomszédja lett a sebesült zsidónak. Annak érdekében, hogy közeli és jelen legyen, átlépett minden kulturális és történelmi korlátot.” Milyen akadályok választják el azoktól a testvérektől, akikkel távolságot tart? Mi akadályozza meg abban, hogy megbékéljen velük? Kezdeményezzen, hogy a nehézségek ne különítsék el őket tőlük. Ne legyen helye a megosztottságnak. Legyen mások szomszédja.

Imádkozom az Amerikai Egyesült Államokért, amelyet a kongresszus legutóbbi ostroma rázott meg. Imádkozom azokért, akik életüket vesztették. Az erőszak mindig önpusztító. Arra buzdítok mindenkit, hogy mozdítsa elő a találkozás kultúráját és törődjön a közjó építésével.

https://youtu.be/RwxECzuOotQ

Imádkozzunk, hogy az Úr adja meg nekünk a kegyelmet, hogy a más vallású testvéreinkkel teljes testvéri közösségben tudjunk élni, egymásért imádkozva és nyitottan minden ember felé.

Amikor Jézust követve imádkozunk Istenhez, testvérekként találkozunk olyanokkal, akik más kultúrák, más hagyományok és más hiedelmek szerint imádkoznak.
Testvérek vagyunk, akik imádkoznak.
A testvériség arra késztet bennünket, hogy megnyíljunk mindenki Atyja előtt, és hogy a másikban testvértt lássunk, osszuk meg életünket vagy támogassuk, szeressük és megismerjük egymást.
Az egyház értékeli Isten cselekedeteit más vallásokban, anélkül, hogy megfeledkezne arról, hogy nekünk keresztényeknek az emberi méltóság és a testvériség kimenete Jézus Krisztus evangéliumában található.
Nekünk, hívőknek vissza kell térnünk forrásainkhoz, és arra kell összpontosítanunk, ami a lényeges. Hitünk szempontjából elengedhetetlen az Isten imádása és a felebaráti szeretet.
Imádkozzunk, hogy az Úr adja meg nekünk a kegyelmet, hogy a más vallású testvéreinkkel teljes testvéri közösségben tudjunk élni, egymásért imádkozva és nyitottan minden ember felé.

„Egy a ti mesterek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23,8) címmel tették közzé január 12-én kedden Ferenc pápának a Betegek 29. világnapjára írt üzenetét. A pápa a világjárványtól sújtott emberek közül elsősorban a szegényekre és a peremre szorultakra gondol, lelki közelségéről biztosítva őket, miközben elismeréssel szól az egészségügyi dolgozók hősies helytállásáról.

A pápa mostani betegek világnapi üzenetét Jézus kritikája ihlette, mely a képmutatást leplezi le. Amikor a „hit terméketlen szóbeli gyakorlattá válik, figyelmen kívül hagyva a másik szükségét, akkor megszűnik az összetartozás a megvallott hit és a megélt valóság között”. Erre a „nagy kockázatra figyelmeztet Jézus erős szavakkal”, „nehogy önmagunk imádatába essünk”. A „mondják, de nem teszik” magatartás azért is súlyos veszély, mert „megakadályozza, hogy az egyetlen Atya gyermekeiként megéljük az egyetemes testvériséget”.

Jób a betegség tapasztalatán keresztül ismeri fel a közeli Istent                         

A „betegség tapasztalata megérezteti velünk sebezhetőségünket”, ugyanakkor „nyilvánvalóvá teszi Istentől való függőségünket” is. A betegség értelmének a keresésében „példaértékű a szenvedő Jób tapasztalata”, akit még a családtagjai sem értenek meg és végül egyedül marad. Ám éppen „törékenységének a tapasztalatán” keresztül jut el „mindenfajta képmutatás elvetésére” és egy „gyökeres őszinteségre Isten felé”. Jób a betegség tapasztalatán keresztül ismeri fel, hogy a „szenvedés nem büntetés és nem csapás, nem távollét az Istentől vagy éppen közömbösség”. A szenvedés tapasztalata segíti közelebb Istenhez: „Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak” (Jób 42,5).

Az egészség az elsődleges közjó            

Ferenc pápa betegek világnapi üzenetének központi gondolatában a „világjárvány adta keserű felismerésekre utalt, mint a társadalmi igazságtalanság, a kirekesztés, a nem megfelelő egészségügyi rendszerek, a nem egyenlő hozzáférés az orvosi ellátáshoz”. Ezek a problémák „politikai döntésektől” függenek, melyeknek alapja az a meggyőződés, hogy „az egészség az elsődleges közjó”. Ugyanakkor a világjárvány megmutatta „az orvosok és egészségügyi dolgozók nagylelkű szolgálatát”, akik az „irgalmas szamaritánus példájára vitték a betegekhez a közelség balzsamát”.

A Lourdes-i Szűzanya segítsen beteg testvéreink szerető gondozásában

A jó betegápolásban „döntő jellegű a helyes kapcsolat”, mely „a beteg személyt holisztikus módon segíti”. Ferenc pápa „a betegek és az ápolók közötti szerződés szükségességét” sürgeti, mely a „beteg méltóságát helyezi a középpontba” és védelmezi az orvosok-ápolók szakmaiságát. A beteg és az ápoló közti kapcsolat motiválásának kimeríthetetlen forrása a krisztusi karitászban rejlő erő. Végső értelemben ugyanis „Krisztus halála és feltámadása titkából fakad az a szeretet, mely értelmet ad a beteg szenvedésének és az ápolói elkötelezettségnek”. Az üzenet végül a „Lourdes-i Szűzanya segítségét kéri, hogy erősítse hitünket és reményünket beteg testvéreink szerető gondozásában”.

Forrás: Vatican news

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből 
Az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására. 
Néhány nap múlva Jézus visszatért Kafarnaumba. Mihelyt elterjedt a híre, hogy otthon van, annyian jöttek össze, hogy még az ajtó előtti téren sem fértek el; ő pedig hirdette nekik az igét.
Közben odahoztak hozzá egy bénát. Négyen vitték. Mivel a tömegtől nem fértek a közelébe, kibontották fölötte a tetőt, ahol volt, és a nyíláson át leengedték a hordágyat, amelyen a béna feküdt. Jézus pedig, látva hitüket, így szólt a bénához: „Fiam, bocsánatot nyertek bűneid.”
Ült ott néhány írástudó is. Ezek így gondolkodtak szívükben: „Hogy beszélhet ez így? Káromkodik! Ki más bocsáthatja meg a bűnt, mint egyedül az Isten?”
Jézus azonnal észrevette, hogy magukban ilyeneket gondolnak, így szólt tehát hozzájuk: „Miért gondoljátok ezt szívetekben? Mi könnyebb: Azt mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyertek, vagy azt mondani: Kelj föl, fogd ágyadat és járj? Tudjátok meg tehát, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” 
Ezzel odafordult a bénához: „Mondom neked: Kelj föl, fogd az ágyadat, és menj haza!”
Az felkelt, fölvette ágyát, és mindannyiuk szeme láttára eltávozott. Mindenki elcsodálkozott. Dicsőítették Istent, és azt mondták: „Nem láttunk még ilyet sohasem!”
Ezek az evangélium igéi.  
Mk 2,1-12

*Egyiptom, 228. +Egyiptom, 341. v. 343.

Aki Budapesten a kéttornyú Egyetemi templom homlokzatát megfigyeli, két szent életnagyságot meghaladó szobrát látja: az egyik Remete Szent Pált, a másik Remete Szent Antalt ábrázolja. Nem véletlenül, hiszen a templom is, és a hozzáépült ház is a Remete Szent Pálról pálosoknak nevezett, ősrégi, magyar alapítású szerzetesrend tulajdona volt. Alapítónak Pált nem mondhatjuk, legfeljebb csak közvetve, annyiban, amennyiben ő volt a szerzetességnek mint a világtól elvonuló életformának első kezdeményezője.

Hazája, Egyiptom is a római birodalom tartománya volt, s így a Decius császár által megindított keresztényüldözés őt is érintette. Láthatta, hallhatta a vértanúk hősi helytállását, tanúja lehetett nem egy keresztény hittagadásának. Az utóbbit megvetette, az előbbire nem érezte magát elég erősnek, ezért a harmadik utat választotta: elrejtőzött, majd a sivatagba menekült, hátrahagyva minden vagyonát. Ott egy hegy tövében kies barlangra talált: benne tiszta forrás csörgedezett, a barlang felső nyílásán besütött a nap, a bejáratánál pedig nagy pálmafa adott árnyékot és gyümölcsöt. Olyan hely volt ez, ahol -- nagy önfegyelmezéssel -- meg lehetett élni... Szentünk ide húzódott, s bár időközben az üldözések alábbhagytak, majd 313-ban Nagy Konstantin császár türelmi rendelete nyomán teljesen megszűntek, életéből hat évtizedet mégis itt töltött, imába és munkába merülten.

Élete vége felé egy másik egyiptomi remete, Szent Antal látogatta meg őt. Kettejük találkozása az egyházművészet kedvelt témája.

Remete Szent Pál életét a vallásos képzelet korán kiszínezte. Ennek egyik eleme a képein látható holló. Arra utal, hogy mindennapi táplálékát az a fél cipó jelentette, amit Isten rendelésére egy holló hozott neki a csőrében... Oroszlánnal együtt is ábrázolják, mert a legenda szerint két oroszlán kapart számára a sivatag homokjában sírhelyet. Később a kosárfonók tartották őt védőszentjüknek. Az egyiptomi remeték ugyanis -- különösen később, amikor már közösségeket alkottak -- kosárfonásból, ill. kosaraik eladásából tartották fenn magukat.

Halála évét 341-re rögzítették. Holtteste előbb Konstantinápolyba került: onnan a velenceiek vitték magukkal városukba 1240-ben. Nagy Lajos királyunk idején a budaszentlőrinci pálos tartományi és anyaházba hozták. A török uralom idején nyoma veszett.

A szent életét így írja le Szent Jeromos, aki maga is tapasztalatból ismerte a pusztai remeték életét:

Decius (259--261) és Valerianus (253--260) császárok idejében igen nagy üldözés támadt az egész világon a keresztények ellen, de főképpen Thébában, Egyiptom tartományában, a Nílus folyó vizeinél. A császárok szolgái vagy inkább ördögei minden igyekezetükkel keresték a keresztényeket, hogy igen kegyetlen gyötrelmekkel mind testi, mind lelki életüktől megfosszák őket, megtagadtatva velük az igaz hitet.

Pál tizenöt esztendős volt, mikor sógora -- hogy jószágát, amelyet atyja hagyott rá, megszerezze -- el akarta őt árulni a kegyetlen üldözőknek, nem tekintve felesége könnyeire. Ezért Pál elhatározta, hogy mindenét elhagyja, s a pusztába megy lakni a vadak közé, gondolva, hogy azok kegyesebbek lesznek hozzá, mint az emberek.

A pusztába érkezve egy barlangot talált, mellette egy forrást és egy pálmafát. Úgy megtetszett neki a hely, hogy elhatározta, ott éli le életét, mert ételt ad neki a pálmafa gyümölcse, italt a forrás, ruhát meg a pálmafa levelei. Pál kilencvennyolc esztendeig élt itt.

Senki ne csodálkozzék ezen -- mondja Szent Jeromos --, mert bizonyságom Jézus Krisztus az ő angyalaival, hogy én két remetét láttam Szíria pusztájában, kik közül az egyik ötven esztendeig volt egy barlangban, és egész idő alatt makkból készített kenyérrel és zavaros vízzel élt. A másik egy régi kútban lakott, s naponta csak öt száraz fügét evett, semmi egyebet.

Abban az időben, amikor Pál a pusztában élt, Szent Antal barát is ott lakott, aki kilencvenesztendős lévén elgondolkozott azon, vajon van-e valaki, aki nála több időt töltött a pusztában. És jelentették neki, hogy van egy nála tökéletesebb, s induljon el keresésére. Mindjárt útnak indult a jó öregember, egy botocskával támogatva megrokkant testét.

Egy egész napig ment, de semmi mást nem talált, csak vadak csapásait. Az éjszaka nagy részét imádságban töltötte, majd másnap megint útnak indult, s hamarosan talált egy barlangot, melynek közelében figyelni kezdett, van-e odabent valaki. Állhatatosan figyelve észrevette, hogy fény van benn a barlang egyik szegletében. Nem tudta a szent ember, mit tegyen: bemenjen-e vagy bekiáltson? Míg így tanakodott magában, egyszerre csak becsukták előtte a barlang ajtaját, és ő kívül maradt.

Akkor Antal megértette, hogy ott van az, akit ő keres. Leborult a földre és alázatosan kérte, nyisson neki ajtót. Így beszélt: ,,Te tudod, ki vagyok én és honnan jövök; és noha nem érdemlem meg, hogy meglássam arcodat, mindaddig el nem megyek innen, amíg nem láttalak. Te befogadod a vadakat, és azok szállást vesznek nálad, miért vetsz meg engem, aki ember vagyok? Szorgalmasan kerestelek, és ó, szerencsémre meg is találtalak. Miért nem akarod, hogy bemenjek hozzád? Ha nem engeded, hogy életben lássalak, tudd meg, hogy halva fogsz találni az ajtód előtt, és fáradoznod kell majd a testem eltemetésével, mivel nem akartál látni engem.''

Nagy sóhajtásokkal mondta e szavakat Szent Antal a vágy miatt, mivel látni kívánta Szent Pált, az Isten szolgáját. Pál az ajtó mögül így felelt neki: ,,Jó atyám fia, én nem tudom, mi a kívánságod, amit könyörgések és könnyhullatások erejével akarsz. Ha meghalni jöttél ide, ne csodáld, hogy nehezen nyitok neked ajtót'' -- és ezt mondva kitárta ajtaját.

Megnézték egymást a szent vének nagy csodálkozással, és aztán összeölelkezve nevükön szólították egymást, mintha már régi ismerősök lennének, és nagy hálát adtak Istennek. Azután leültek a forrás közelében, és Pál szólni kezdett: ,,Íme, itt van, akit a pusztában annyi fáradsággal kerestél. Íme, a már megsenyvedt tagok megőszült szőrrel fedve. Íme, az ember, ki majd porrá lesz. De minthogy a szeretet minden dolgokat elszenved, a fáradságon kívül, melyet keresésem miatt vállaltál, azt akarom, hogy más fáradságod is legyen: mondd el nekem, hogyan folynak most a világ dolgai, ki uralkodik, és vannak-e még bálványozók?

Szent Antal mindent rendben elbeszélt, aztán elmondta a maga életét, hogy miért jött a pusztába, és mennyi időt élt ott. Miközben így beszélgettek, eljött egy holló, leszállt a közeli fára, azután kedvesen hozzájuk repülve letett közéjük egy kenyeret, és elszállt. Akkor Pál azt mondta Antalnak: ,,Áldott legyen az Úristen, ki nekünk eledelt küldött. Tudnod kell, hogy hatvan esztendeje már, hogy ez a holló nekem mindennap fél kenyeret hord, de most a te eljöveteledért az Úr megkettőzte az élelmet.

Mind a ketten hálát adtak az Istennek, azután egy kicsit vetélkedtek azon, ki legyen, aki megtöri a kenyeret. Pál azt mondta, Antalnak kell elosztania, mert ő a vendég. Antal meg azt mondta, hogy Pálnak kell osztania, mert ő az öregebb. Végül megegyeztek abban, hogy közös erővel törik ketté a kenyeret. Miután ettek, ittak a forrás vizéből és hálát adtak az Istennek.

Mikor eljött az éjszaka, annak nagyobbik részét imádságban töltötték. Másnap visszatérve a nyájas beszélgetésre, Pál így szólt Antalhoz: ,,Édes Atyámfia, régóta tudtam én, hogy te e pusztában lakol. És az Úristen megígérte nekem, hogy meglátlak téged halálom előtt. Ezért eljött az idő, melyet oly igen kívántam, melyben az én lelkem eloldódik testem kötelékeitől. Az Isten hozott téged ide, hogy eltemesd az én testemet, földbe temetve a földet.

Mikor Antal ezt megértette, sírni kezdett, és kezdte kérlelni, hogy vigye őt magával arra az útra. Erre Pál így felelt: ,,Antal, nem illik, hogy azt akarjad, ami nem tetszik az Istennek. Jó volna neked a test terhét elhagynod, és a makula nélküli Bárányt, Krisztus Jézust követned, de atyádfiainak hasznáért szükséges, hogy bizonyos ideig még velük maradj, őket tanítsd és jó példát adj nekik. És ha nem restellnéd a fáradságot, megkérnélek, hogy menj el, és hozd el nekem azt a palástot, amit neked Atanáz adott, hogy abba takarva temesd el testemet.

Pál nem azért mondta ezt, mintha gondja lett volna arra, hogy holtteste mibe lesz takarva, hanem hogy Antal ne legyen jelen halálakor, és így kevésbé fájjon neki a halála.

Csodálkozott Szent Antal, hallva, hogy Pál Atanáz palástját kéri, amiről eddig nem volt szó közöttük. Meggondolva azonban, hogy Isten Pál szívében lakik, nem mert neki ellentmondani, ezért sírva megcsókolta kezeit és szemét, majd visszatért a saját klastromába. De oly nagy sietséggel akart járni, hogy ugyancsak megerőltette megrokkant testét. Megérkezve klastromába, meglátta őt két tanítványa, akik vénségében szolgáltak neki, elébe mentek, és így szóltak: ,,Hol voltál, édes Atyánk?'' Ő így válaszolt: ,,Jaj nekem, szegény bűnösnek, ki méltatlanul viseltem a szerzetes nevet. Én láttam Illést, láttam Keresztelő Jánost, mivelhogy láttam Pált a Paradicsomban.'' A szent öregember nem mondott egyebet, hanem a földig lehajtva fejét, mellét verve bement a cellájába, és vette a palástot. Tanítványai kérték, magyarázza meg nekik a dolgot, de ő azt felelte nekik: ,,Ideje van a hallgatásnak, és ideje van a szólásnak.'' Evett egy keveset, és útnak indult. Közben állandóan Pálra gondolt, mivel félt, hogy távollétében meghal.

Két napon át vándorolt, s már nem volt több hátra, mint három óra járásnyi út, mikor látta Pál lelkét olyan fehéren, mint a hó, amint a mennybe ment nagy fényességgel a próféták és apostolok társaságában, s az angyalok nagy sokaságától kísérve. Akkor Antal a földre borult, port szórt a fejére, és mondta: ,,Ó, Pál, miért hagytál el engem? Miért nem búcsúztál el tőlem? Olyan későn ismertelek meg, és ilyen hamar veszítettelek el téged...'' Mikor odaérkezett, látta, hogy Pál térden áll, arcát és kezét az égre emeli, mintha még élne.

Megölelte a szent testet, megcsókolta, és keservesen siratta. Azután karjaira vette, kivitte a barlangból, és elmondta mind a zsoltárokat és dicséreteket, amelyeket a halottakért szoktak mondani a keresztények.

Elvégezve a zsolozsmát gondolkodni kezdett, hogy miként temesse el a szent ember testét: Ha visszamegy a kolostorba szerszámokért, mi lesz a szent testtel, míg visszajön, hiszen három napig tart az út. De azt is fölöslegesnek tartotta, hogy ott maradjon tétlenül. Végül is elhatározta, hogy ott marad, és így szólt az Istenhez: ,,Uram, Istenem, meg akarok halni a szolgád mellett. Itt akarok megpihenni, mert ily módon boldog lesz a lelkem.'' -- Midőn Szent Antal így szólt, egyszer csak két oroszlán jött a sűrű erdőből, kiket Antal meglátva igen megrémült. De szívét Istenhez emelte, és segítséget kért tőle. Látta, hogy az oroszlánok úgy közelítenek hozzá, mint a szelíd bárányok. Megálltak Szent Pál teste mellett, és ordításukkal mutatták, hogy ahogyan tudják, siratják az ő halálát. Aztán kisvártatva körmükkel kaparni kezdték a földet, s hamarosan akkora árkot ástak, amelyben elfért egy ember teste. Elvégezvén munkájukat Szent Antalhoz közeledtek, és fejüket szelíden ingatva nyaldosták a kezét, mintha jutalmat kérnének munkájukért. Antal úgy ítélte, hogy áldást kérnek tőle, ezért szemeit az Úrhoz emelve így szólt: ,,Uram, Istenem, kinek gondviselése nélkül a falevél sem rezdül, és a legkisebb madár sem veszíti életét, add meg ezeknek az állatoknak, kik téged tisztelnek, ami nekik illendő.'' És megáldva azokat, intett a kezével, hogy elmehetnek, s azok úgy is cselekedtek.

Antal ezután fogta a holttestet és a verembe tette, aztán befödte földdel. Előbb azonban betakarta a magával hozott palástba, és magához vette Pál köntösét, amely pálmafalevelekből készült, hogy ez legyen öröksége. Ezután visszatért klastromába, és elbeszélte tanítványainak mind, ami történt. A húsvéti és a pünkösdi nagy ünnepeken ettől kezdve mindig magára öltötte Pál köntösét.

Ennek a dicsőséges Remete Szent Pálnak a halála Krisztus Urunknak 343. esztendejében történt.

Istenünk, ki az első remetét, Szent Pált, aki e világ zűrzavarából visszavonult a pusztai magányba, a mai napon vetted föl az angyalok társaságába, kérünk, közbenjárására tisztíts meg a világ minden szennyétől, és mennyei ajándékoddal szentelj meg minket! (Régi pálos misekönyvből.)

Élete

+ Hiláriusz egy nemesi családban született Poitiers-ben, Franciaországban. Noha pogányként nevelték, filozófiai vizsgálódásai és a Szentírás tanulmányozása a keresztény hit felé vezetett.

+ 353-ban Poitiers püspökké kinevezett Hiláriusz jelentős időt és energiát fordított az ariánus eretnekség elleni küzdelemre, amely tagadta Jézus istenségét. Míg nagyon szelíd modorú és kedves ember, nem habozott szigorú nyelvezetet használni Constantius császár bizonyításában az arianizmus támogatásáról.

+ A felháborodott császár bírálatként száműzte Hiláriuszt. Hiláriusz ezeket az éveket száműzetésben töltötte a Hit védelmében, és napjaiban a legbefolyásosabb egyházi emberek közé tartozott.

+ Saint Hiláriusz végül visszatért Poitiers-be és ott halt meg 368 körül. Hagyományosan kígyómarások elleni védelemre hívták fel, és 1851-ben az egyház doktorává nyilvánították.

Imádságra és elmélkedésre

„A próféták és apostolok által tudunk rólad, az egyetlen Atya Istenről és az Úr Jézus Krisztusról. Legyen nekünk kegyelem, az eretnekek arca, akik megtagadnak téged, hogy tiszteljelek téged, mint Istent, aki nincs egyedül, és ezt igazságnak hirdessük.” - Poitiers-i Szent Hiláriusz

Ima

Add meg, kérünk, mindenható Istenünk, hogy Fiad istenségét, amelyet Szent Hiláriusz püspök rendíthetetlenül védelmezett, kellő módon megértsük és igaz hittel megvalljuk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen

Isten jelenléte

Isten jelenlétére gondolok körülöttem, bennem.
A világegyetem, a nap és a hold, a Föld,
minden egyes molekula és atom, az összes létező Teremtője,
Isten benne van minden szívdobbanásomban.

Szabadság

Vajon felismerném, ha Isten mondani akarna nekem valamit?
Észrevenném, ha biztatni akarna, vagy valami feladattal szeretne megbízni?
Kegyelemért imádkozom, hogy félretegyem, ami foglalkoztat,
és megnyíljak Isten üzenetének befogadására.

Szerető figyelmesség

Milyen csodálatos, hogy képesek vagyunk belépni a Te jelenlétedbe!
Akármennyi legyen is az idő.
Akármelyik országban járjak is éppen.
Csak a nevedet kell a számon kiejtenem.

Isten igéje

Mk 2, 1-12

Néhány nap múlva Jézus visszatért Kafarnaumba. Mihelyt elterjedt a híre, hogy otthon van, annyian jöttek össze, hogy még az ajtó előtti téren sem fértek el; ő pedig hirdette nekik az igét.
Közben odahoztak hozzá egy bénát. Négyen vitték. Mivel a tömegtől nem fértek a közelébe, kibontották fölötte a tetőt, ahol volt, és a nyíláson át leengedték a hordágyat, amelyen a béna feküdt. Jézus pedig, látva hitüket, így szólt a bénához: „Fiam, bocsánatot nyertek bűneid.”
Ült ott néhány írástudó is. Ezek így gondolkodtak szívükben: „Hogy beszélhet ez így? Káromkodik! Ki más bocsáthatja meg a bűnt, mint egyedül az Isten?”
Jézus azonnal észrevette, hogy magukban ilyeneket gondolnak, így szólt tehát hozzájuk: „Miért gondoljátok ezt szívetekben? Mi könnyebb: Azt mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyertek, vagy azt mondani: Kelj föl, fogd ágyadat és járj? Tudjátok meg tehát, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!”
Ezzel odafordult a bénához: „Mondom neked: Kelj föl, fogd az ágyadat, és menj haza!”
Az felkelt, fölvette ágyát, és mindannyiuk szeme láttára eltávozott. Mindenki elcsodálkozott. Dicsőítették Istent, és azt mondták: „Nem láttunk még ilyet sohasem!”

Gondolatok a mai olvasmányhoz

• Uram, velem is megtörtént, hogy úgy éreztem, lebénultam, nincs bátorságom cselekedni; saját kudarcom vagy mások kritikája elvette minden erőmet. Aztán barátok segítségére bíztam magam, olyanokéra, mint akik a bénát hozták, hogy eljuttassanak oda, ahol meghallhatom: "Kelj föl és járj!". Hirtelen képes leszek - W. A. Auden szavaival élve - barátként közelíteni a jövőhöz, megkötések, kifogások nélkül.
• A hit ajtót nyit az élő kapcsolatra Istennel Jézusban. A hit nyitott ajtót a béna bűneinek megbocsátására, majd a testi gyógyulására. Mások hite segítette a beteget, az "ő hitük" által gyógyult meg. Hűségesen megtartott imaidőnk segíthet olyanokon, akiket ismerünk, de akár olyanokon is, akiket nem ismerünk. Minden keresztény ima elér sokakat.

Párbeszéd

A te saját szavaid tanítottak meg imádkozni, Uram. A csodálatos Miatyánkban minden benne van, amit mondani szeretnék.

Befejezés

Megköszönöm Istennek ezeket a perceket, amiket egyedül tölthettem Vele,
és azokat a kegyelmeket, amiket ima közben kaptam.

Evangélium: 
Mk 2,1-12
Néhány nap múlva visszatért Kafarnaumba. Mihelyt elterjedt a híre, hogy a házban van, annyian összejöttek, hogy még az ajtó előtti téren sem fértek el. Hirdette nekik az igét. Közben hoztak egy bénát, négyen cipelték. Mivel a tömegből nem tudták eléje vinni, kibontották fölötte a tetőt, és a nyíláson át engedték le a hordágyat, amelyen a béna feküdt. Hitüket látva, Jézus így szólt a bénához: "Fiam, bűneid bocsánatot nyertek." Néhány írástudó is ült ott. Ezek ilyen gondolatokat forgattak magukban: "Hogy beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnt más, mint az Isten?" Jézus lelkében belelátott gondolataikba. "Miért gondoltok ilyeneket magatokban? - kérdezte. - Mi könnyebb? Azt mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyertek - vagy azt mondani: Kelj föl, fogd az ágyadat és menj? Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!" Ezzel odafordult a bénához: "Mondom neked, kelj fel, fogd az ágyadat és menj haza!" Az felkelt, fogta a hordágyat és mindenki szeme láttára elment. Mindnyájan ámultak, dicsőítették az Istent, s mondták: "Ilyet még nem láttunk soha."

Bevezető ima: Uram, köszönöm neked azt az időt, amelyet veled tölthetek. Segíts, hogy ne kalandozzak el, és egészen veled lehessek! Nyisd meg a szívemet, hogy meghalljam szavadat! Erősítsd akaratomat, hogy minden erőmmel szeresselek téged! Remélek tebenned, és abban, hogy soha nem hagysz csüggedtségemben. Tudatában vagyok silányságomnak és gyengeségemnek, ezért bízom irgalmasságodban és szeretetedben.

Kérés: Uram, növeld a lelkek iránti elhivatottságomat!

Elmélkedés: 
1. A béna. Egy napon négy férfi elvitte a barátját Jézushoz. Ez alapjaiban változtatta meg ennek az embernek az életét, mert béna volt és nem volt képes saját maga elmenni Krisztushoz. Hallott a csodákról, melyeket Jézus végbevitt, de soha nem látta őket. Az ő saját gyógyulása szóba sem jöhetett. Nem volt képes maga elmenni Jézushoz. Ha négy barátja nem segített volna neki, és nem vitték volna el Jézushoz, soha nem gyógyult volna meg. Az ő hitük és az ő szeretetük tette lehetővé gyógyulását. Kit kell Jézus akarata szerint hozzá vinnem? Meghívok-e másokat imádságra? Meghívok-e másokat szentmisére és szentgyónásra?

2. A négy barát. Ezt a négy barátot nem tartották vissza az útjukba kerülő akadályok. Milyen hosszú utat kellett megtenniük, nem tudjuk, de már egy rövid szakasz is fárasztó, ha egy embert hordágyon kell vinni. Amikor odaértek a házhoz, az tele volt emberekkel, akik azért jöttek, hogy lássák és hallgassák Jézust, és hogy meggyógyítsa őket. A négy barátnak lehetetlen volt az ajtón át bemennie, de nem adták fel. Nem mondtak le tervükről. Felhúzták barátjukat a tetőre, és onnan engedték le a házba. Állhatatossággal mindent elérhetünk.

3. Jézus. Isten oly sok embert meg akar menteni! Igazi gyógyulást akar hozni az életükbe, de rajtunk keresztül akarja meggyógyítani őket. Jézus maga is megtalálhatta volna a béna embert. De Ő azt akarta, hogy mások hozzák őt oda hozzá. Jézus meg akarta gyógyítani őt, de a négy férfi felebaráti szeretete nélkül talán soha nem következett volna be a gyógyulása. Kivel akar Jézus találkozni általam? Hogyan lehetek jobb eszköze?

Beszélgetés Krisztussal: Uram, add, hogy jobban megértsem: Te be akarsz engem vonni megváltásod üdvözítő tervébe. Azt akarod, hogy a tűzvonalban harcoljak. Lelkeket bízol rám, és életüket az én imáim, áldozataim és munkám által akarod megáldani. Növeld szeretetemet ezek iránt a lelkek iránt! Szükségük van a segítségemre és hűségemre. Nem akarom cserbenhagyni őket. Segíts hűségesnek lennem!

Elhatározás: Áldozatot akarok hozni egy lélekért, akinek a legnagyobb szüksége van Isten kegyelmére. 

Zsid 4,1-5.11 

Mivel tehát még hátravan az ő nyugalmába való bemenetelünk ígérete, féljünk attól, hogy közületek bárkit is későn jöttnek találjanak! Mert a jó hírt kinyilatkoztatta nekünk ugyan-úgy, mint nekik; de nekik nem szolgált javukra a hallott beszéd, mert nem egyesült a hit mindazzal, amit hallottak. Hiszen csak akkor megyünk be a nyugalomba, ha hiszünk, ahogy megmondta: ,,Amint megesküdtem haragomban: Nem mennek be az én nyugalmamba!” – akkor tudniillik, amikor a világ teremtésének művei befejeződtek. Mert egy helyen így szól a hetedik napról: ,,És Isten nyugalomban töltötte a hetedik napot, nem alkotott”. Ugyanígy ezen a helyen is: ,,Nem mennek be az én nyugalmamba!” Törekedjünk tehát bemenni abba a nyugalomba, nehogy valaki az engedetlenségnek ugyanazt a példáját kövesse. 

Mk 2,1-12 

Később újra bement Kafarnaumba, és elterjedt a híre, hogy a házban van. Sokan összegyűltek, úgyhogy már az ajtóhoz sem fértek, és hirdette nekik az igét. Közben odajöttek hozzá néhányan, akik egy bénát hoztak, négyen cipelték. Mivel nem tudták eléje vinni a tömeg miatt, kibontották a ház tetejét, ahol ő volt, és átlyukasztva azt, lebocsátották az ágyat, amelyen a béna feküdt. A hitüket látva Jézus így szólt a bénához: ,,Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.” Ültek ott néhányan az írástudók közül is. Ezek azt gondolták magukban: ,,Hogyan beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnöket más, mint egyedül az Isten?” Jézus rögtön észrevette lelkében, hogy így gondolkodnak magukban, ezért azt mondta nekik: ,,Miért gondoljátok ezeket szívetekben? Mi könnyebb, azt mondani a bénának: »Bocsánatot nyertek bűneid«, vagy azt mondani: »Kelj föl, vedd ágyadat és járj«? Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani – ekkor a bénához fordult –: Mondom neked, kelj föl, vedd ágyadat és menj haza!” Az pedig mindjárt fel is kelt, fogta az ágyát, és elment mindenki szeme láttára, úgyhogy mindnyájan csodálkoztak, és dicsőítették az Istent. Ezt mondták: ,,Ilyet még nem láttunk soha.” 

Mit is jelent Isten nyugalma, ahová törekednünk kell bejutni? A földi nyugtalanság megszűnését, azt a békességet, ahol többé nem kell aggódnunk amiatt, hogy esetleg megtagadjuk az Urat. Ahol nem nyugtalanít többé, hogy mit is kell tennünk, mi a hivatásunk, mi az életünk értelme. Ahol már nem törődünk sok mindennel, hanem csak az egy szükségesre gondolunk. Ahol már nem hagy ki időnként az Istenbe vetett bizalmunk. Mert ahogy Szent Ágoston mondja: „Nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik tebenned.” 

De vajon nem csak halálunk pillanatában juthatunk el erre a nyugalomra, az Istenbe merült élet önfeledt békességére? Nem: ha készek vagyunk egészen lemondani magunkról, a saját magunkhoz való jogunkról, ha nem ragaszkodunk görcsösen terveinkhez, elképzeléseinkhez, hanem mindenestül átadjuk magunkat az Úrnak, már itt a földön megízlelhetjük az ő nyugalmát. Ha már bűneink, hibáink, gyarlóságaink miatt sem esünk kétségbe, hanem Isten szemével tudjuk nézni magunkat, aki ezekkel a tökéletlenségekkel együtt szeret minket, akkor beléptünk a nyugalom helyére. Dúlhatnak körülöttünk viharok, tornyosulhatnak gondok, megoldandó feladatok, gyötörhet szenvedés – mindez nem veszélyezteti lelkünk mélyén a békességet. Misztikus, ugyanakkor nagyon valóságos nyugalom ez, amely azonban csak azok osztályrésze lehet, akik nem félnek még életükben meghalni, és Krisztussal eltemetkezni, hogy vele együtt fel is támadjanak. 

Urunk Jézus, köszönjük Neked testvéreinket, akik lelki bénultságunkban imádságukkal, bátorításukkal, segítőkészségükkel Eléd hoztak minket, hogy részesedhessünk bűnbocsátó szavad gyógyító erejében, mely egyedül adhatja meg nekünk szívünk nyugalmát. Evangéliumod által taníts meg minket arra, hogy merjünk egészen Rád hagyatkozni, elengedve mindazt, amink van: nemcsak javainkat, de bűneink, gyarlóságaink, tehetetlenségünk miatti szégyenünket is. Kérünk, állíts talpra és vezess el bennünket a nyugalom helyére, a Veled és Atyáddal való közösségre a Szentlélekben, ahol többé senki és semmi nem szakíthat el Tőled.

Evangélium

Mk 2,1-12

Néhány nap múlva Jézus visszatért Kafarnaumba. Mihelyt elterjedt a híre, hogy otthon van, annyian jöttek össze, hogy még az ajtó előtti téren sem fértek el; ő pedig hirdette nekik az igét. Közben odahoztak hozzá egy bénát. Négyen vitték. Mivel a tömegtől nem fértek a közelébe, kibontották fölötte a tetőt, ahol volt, és a nyíláson át leengedték a hordágyat, amelyen a béna feküdt. Jézus pedig, látva hitüket, így szólt a bénához: „Fiam, bocsánatot nyertek bűneid.” Ült ott néhány írástudó is. Ezek így gondolkodtak szívükben: „Hogy beszélhet ez így? Káromkodik! Ki más bocsáthatja meg a bűnt, mint egyedül az Isten?” Jézus azonnal észrevette, hogy magukban ilyeneket gondolnak, így szólt tehát hozzájuk: „Miért gondoljátok ezt szívetekben? Mi könnyebb: Azt mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyertek, vagy azt mondani: Kelj föl, fogd ágyadat és járj? Tudjátok meg tehát, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” Ezzel odafordult a bénához: „Mondom neked: Kelj föl, fogd az ágyadat, és menj haza!” Az felkelt, fölvette ágyát, és mindannyiuk szeme láttára eltávozott. Mindenki elcsodálkozott. Dicsőítették Istent, és azt mondták: „Nem láttunk még ilyet sohasem!”

Elmélkedés

Miként az előzményekben a lepra az ember bűnösségét jelképezte, ugyanúgy a bénultság ennek a jele a mai evangéliumban, de ennél a csodánál hangsúlyozottabban jelenik meg az a gondolat, hogy a gyógyítás a bűntől való szabadulást jelenti.
A történetben szereplő személyt erőtlenné, magatehetetlenné teszi a betegsége, a bénasága, ezért mások segítségére szorul. Négyen viszik Jézus elé, mert egyetlen lépést sem képes a maga erejéből megtenni. Négyen, akik nem ismernek lehetetlent, s akik számára semmi nem lehet akadály, hogy elérjék céljukat. Meggyógyítani nem tudják, de a tőlük telhető legtöbbet teszik meg családtagjuk vagy társuk gyógyulása reményében és érdekében. Kafarnaum lakóiként ők is értesülnek Jézus korábbi csodás tetteiről, s miután elterjed annak híre, hogy visszatért a városba, rögtön hozzá indulnak a beteggel. És a csoda az Úr szavára megtörténik, a beteg azonnal járni tud, a saját lábán járva hagyja el a házat. És közben megtörténik a másik csoda, bűnei bocsánatot nyernek.
Milyen jó, amikor vannak olyanok, akik segítenek másokat abban, hogy az Úr elé kerüljenek! Mindegy, hogy testi betegségről vagy lelki bajról van szó, Jézus mindenkin tud segíteni. Milyen jó, amikor egyesek olyan erős hittel és bizalommal fordulnak Istenhez, ami megszünteti az akadályokat! Milyen jó, amikor a bűn okozta sebzettségnél nagyobb az isteni irgalmasságba vetett bizalom!
(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas mennyei Atyánk! A te gyermekeid vagyunk. Segíts úgy élnünk, hogy méltók legyünk arra, hogy szeretett gyermekednek nevezz bennünket, és mindig megőrizzük magunkban az istengyermekség kegyelmét. Segíts minket, hogy irgalmad és megbocsátásod által újjászülessünk! Isten Fia, Jézus Krisztus, hirdetted és elhoztad nekünk az Atya irgalmát! Taníts minket alázatra és igaz bűnbánatra! Szentlélek Isten, aki a kiengesztelődés forrása vagy! Világosíts meg minket, hogy minden szegényben és rászorulóban Jézust lássuk, akivel jót tehetünk, amikor irgalmasak vagyunk hozzá!

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20210115.mp3

Ó, én Istenem! Bárcsak ismernének Téged az emberek!

Isten megkívánja tőled, hogy féld mint Uradat, tiszteld mint Atyádat, és szeresd mint Jegyesedet. Könnyen kitalálod, melyik a legfőbb, melyik emelkedik ezek közül ki legjobban. Természetesen a szeretet.

II/21. A kétértelmű jeleknek majd később kerítjük sorát. Most az ismeretlenekről szólunk, amennyiben a szavakkal kapcsolatosak ezek. Két alakjuk van. Az olvasót ugyanis vagy az ismeretlen szó, vagy az ismeretlen kifejezési mód dönti tétovaságba. Ha ezeknek okozója valamely idegen nyelv, akkor vagy azoknál kell puhatolódznunk, akik beszélik azt a nyelvet, vagy, ha időből is meg tehetségből is futja, magát a nyelvet kell elsajátítanunk, vagy több más fordító egybevetéséből kell eligazodnunk. Ha pedig a saját nyelvünk egy-két szavával, vagy fordulatával nem volnánk tisztában, akkor a gyakoribb olvasás, vagy hallomás segít az ismeret hámozásában. Mindenesetre semmi mást nem kell annyira emlékezetünkbe vésnünk, mint épp azoknak a szavaknak és fordulatoknak fajtáit, amelyeket nem ismerünk. Mikor azután vagy egy hozzáértőbbre bukkanunk, akitől kérdezősködhetünk, vagy olyan olvasmány kerül elénk, amely az előzményekből vagy következőkből, vagy mindkettőből egyszerre megmutatja nekünk, hogy mi az értelme, mit is jelentsen, amit nem ismerünk, akkor emlékezetünk segítségével könnyen eljutunk a figyelmes elsajátításig. Valahogy oly nagy a megszokás ereje még a tanulásra nézve is, hogy azok, akik valamiképpen a Szentíráson táplálódtak és nevelődtek, inkább a más kifejezések fölött csodálkoznak, hajlandók lévén azokat kevésbé latinoknak minősíteni, semmint amazokat, amelyeket a Szentírásban tanultak, jóllehet ez utóbbiak a latin nyelv mestereinél még csak fel sem lelhetők. Leginkább kezünkre jár itt a fordítók tekintélyes száma, kik a kódexeket összehasonlítják, alaposan szemügyre veszik és meghányják-vetik. Fő, hogy a helytelenséget száműzzük. Azért mindazoknak, akiket az isteni írásoknak vágya fűt, elsősorban is a kéziratok javítását kell szorgalmazniuk, hogy a javítottak elébe kerüljenek a még nem javítottaknak, már amennyiben egyugyanazon fordítás méhéből születtek.

Úgy vegyük ki részünket a jövő alakításából, mintha minden rajtunk múlna, és úgy bízzunk Istenben, mintha minden Rajta múlna.

E szerető vallásosság, mely a názáreti ház küszöbén átvezet minket, megszeretteti velünk a magányt, hogy jobban szeressünk. Mert a szent szeretetnek magány kell; magányban lesz csak erős a lélek. Magányban fejlik ki az öntudat, magányban születnek a nagy gondolatok; abban a csendes elszigeteltségben, mely távol tartja a világ szellemét, képesíttetünk az isteni Megváltó gondolatainak, sugallatainak fölértésére. Igaz, a magányt kell szeretni; a bensőséges vallásosság nem fejlik ki sehol oly hatalmasan, mint a szent magányban. Ebben a magányban sok élvezet van; édes zenét hall az ember; azoktól a néma gondolatoktól tud fellángolni a szív. Ebben az elszigeteltségben lesz élvezetes a világ. Minden szól hozzánk különös csengő, édes nyelven, melyet a szív s nem a fül ért.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 94-95. old.]

A racionalizmus letörölte Jézus arcának isteni voná­sait, nem látta meg szemében a Megváltó irgalmát. Amíg az „ész" lett a hit helyett irányítója, még érzett némi tiszteletet iránta, talált bölcshöz, mondjuk Szokratészhez, Platóhoz méltó gondolatokat a hegyi beszédben, de ami­kor az ész helyett ösztöneire hallgatott, káromlássá vált ér­zésvilága, melyet jézussal szemben táplált...
Amikor a „militia Christi" már nemcsak a lélek har­cát jelenti a test, világ, gonosz lélek ellen, hanem a keresz­tes lovagok hősi küzdelmét a Szentföldet tipró pogányok, a kereszténységet támadó szaracénok ellen: a dicsőség Ki­rályának már-már merevvé váló arcvonásaiba megint élet száll... Az "ismeretlen Jézus" arcát akarta Merezskovszij félhitű lelkével feltárni, hiedelmek alapján akar Krisztus lelkéhez hozzáférni. Hiábavaló igyekvés. Az ismeretlen Jézus az Eucharisztiában él. Aki lelkébe akar látni, hull­jon térdre előtte és várja meg, míg saját lelkének vásznán a „vera ikon", Krisztus igazi képe megjelenik, mint Vero­nika kendőjén. Ezen a képen ketten dolgoznak: a Krisztust követő lé­lek és a magát velünk közlő Jézus.

(Krisztus képe tegnap és ma)

14. „militia Chrísti" - (lat. 'Krisztus katonái, serege'): szoros értelemben a Krisztusért és maz egyházért harcolók serege (lovagok, klerikusok, szerzetesek); tág értelemben a küzdő Egyház minden tagja.

15. Merezskovszkij, Dimitrij Szergejovics - (1866, Szentpétervár - 1941, Párizs): orosz ortodox vallásos gondolkodó, író, költő, az orosz szimbolizmus világhírű képviselője.

16. Eucharísztia - Eucharisztia (a gör. eu és kharisz sza­vakból): hálaadás. Tág értelemben a Szentmise, szo­ros értelemben az Oltáriszentség. Az Oltáriszentség az Eucharisztia neve amiatt, hogy az oltáron jelenik meg, és az oltáron lévő tabernákulumban őrizzük. A II. Vatikáni. Zsinatig (1962-65) a magyar nyelv csak ezt a nevet használta. A nép ősi nyelve az Oltáriszent­ség szót őrzi inkább.

17. Veronika kendője - szoros értelemben az az ereklye, amellyel Veronika megtörölte Jézus arcát a kereszt­úton. Tágabb értelemben minden olyan textília, me­lyen Jézus arcának lenyomata látható.

Lelki értelemben is igaz, hogy „a szülő csak az asztalt tudja megteríteni, de a gyermeknek magának kell kinyújtani a kezét az asztalon lévő táplálék után, ő dönt arról, hogy abból mit és mennyit vesz magához.”

Az isteni erényeknek az a feladatuk, hogy a lelket megszabadítsák mindattól, ami nem isteni; azután az is a feladatuk, hogy egyesítsék Istennel.

Vigyázzatok gyermekeim! Amikor az ördög rá akar vinni a rosszra, azt mondja: „Ez nem is olyan rossz!" (MB VI. 100).

Mindent újjáalakítani Krisztusban a Szeplőtelen Szűz által.

Egyre nagyobb szükségét érzem annak, hogy mind nagyobb bizalommal átadjam magam az Isteni Irgalomnak, és hogy reményemet csak Istenbe helyezzem.

Európa új korszak küszöbéhez érkezett, amelyben az egységet sürgető felszólítás korunk egyik legszembetűnőbb jelensége. Felhívás ez a különböző Egyházakhoz, hogy keressék az egymással való kiengesztelődést.

Minél személyesebben élsz, annál kevésbé leszel tucatember, de annál inkább személyiség.

Szívünk igazi békéjét ilyenformán azzal biztosíthatjuk, ha ellenállunk ösztönös vágyainknak, nem azzal, ha kiszolgáljuk őket.

Nincs tehát békesség a test szerint élő vagy a kívülvalókba belefeledkezett ember szívében: hanem csak a buzgó és a lélek szerint élő emberben.

Kiegészítés

"Én csak vízzel keresztelek, de jön majd, aki hatalmasabb nálam, aki Szentlélekkel fog keresztelni.” És ebben az összefüggésben még inkább érdemes újból és újból, szinte megszokott módon, rácsodálkoznunk arra, hogy Jézus, aki bűn nélkül van, mégiscsak lemegy a Jordán folyóhoz, és mégiscsak megkeresztelkedik, alámerítkezik, miközben tudjuk azt, hogy Keresztelő János keresztsége a bűnök bocsánatára vonatkozik, olyan értelemben, hogy egy szimbolikus gesztus. Hogy a víz jelképesen, aki ott átéli annak a tisztító erejét, és kijön belőle, átélheti azt, hogy Isten kész a megbocsájtásra, az ember pedig meg tud újulni. Tehát az, hogy Jézus alámerítkezik a Jordán folyóban, mondhatnánk azt, bizonyos értelemben szinte érthetetlen vagy értelmetlen abból a szempontból, hogy „Minek őneki alámerítkezni a folyóba, mikor nincsen bűne? Nincs mit róla, rajta lemosni.”

Innen szeretnék akkor most indulni, mégpedig, ha már azt mondjuk, de mégiscsak kiment, és mégiscsak megtette ezt, szinte azt is vállalva, hogy őt félreértsék, vagy helytelenül értelmezzék ezt a gesztusát. Milyen érdekes, hogy a Mennyei Atya erre pont azt mondja: „Szeretett fiam vagy, kedvemet találom benned.” De hát nincs bűne, és mégis lemegy a Jordánhoz, és mégis alámerítkezik. Arról szeretnék beszélni most tehát, hogy melyek azok a lehetőségek, amelyeket mi is használhatnánk arra nézve, hogy lemenjünk a Jordán folyóhoz. Miközben – természetesen most szimbolikusan értve – esetleg azt mondanánk: „Miért mennénk le? Ez értelmetlen, felesleges. Hát énnekem mi keresnivalóm lenne ott a Jordán folyónál, hogy alámerítkezzek?”

Az első gondolat így szól. Sokszor megkísért bennünket a gondolat, hogy „Én azért elég igaz vagyok, vagy jó, vagy rendes vagyok, vagy tisztességes. Miért mennék én oda megkeresztelkedni, alámerítkezni a Jordán folyóban?” Mi az, amit ide szoktunk kapcsolni nem egyszer? Azt mondjuk, hogy: „Én igaz vagyok azért, mert igazakhoz tartozom. Én azért ügyes szemmel, értelmes gondolatokkal kiválasztottam, nekem nem mindegy, hogy kikhez tartozom, hát én az igazakhoz tartozom. Ebben megvan a saját döntésem is, az igazakhoz tartozom. Hát, ha én az igazakhoz tartozom, hát akkor én is igaz vagyok, nem?” Az első gondolat így szól, hogy kétségkívül az igényességünknek a jele az, hogy az igazakhoz akarunk tartozni, a jókhoz akarunk tartozni. Akár még így is merném mondani, a szentségre, életszentségre törekvőkhöz akarunk tartozni. De pusztán az által, hogy bárki azt mondja, hogy „Én az igazakhoz tartozom.”, még nem biztos, hogy igaz vagyok, csak az igazakhoz tartozom. Az egy külön föladata, küldetése az embernek, hogy egyrészt tartozzunk az igazakhoz, másrészt, hogy olyan értelemben tartozzunk az igazakhoz, hogy mi magunk igazzá legyünk, hogy mi magunk jók legyünk, hogy mi magunk emberségessé váljunk. Tehát az ember pusztán az által nem lesz igazzá, hogy úgy éli át, és azt merheti mondani, hogy „Én az igazakhoz tartozom, a jókhoz tartozom, a rendesekhez tartozom.”

A második gondolat ennek a továbbvitele. Sőt, az ember arra is képes, akármilyen megrendítően hangzik, hogy azt mondjuk, hogy miután mi az igazakhoz tartozunk, vagy mi igazak vagyunk az alapján, hogy az igazakhoz tartozunk, miután az alapján mi igazak vagyunk, hogy az igazakhoz tartozunk, ezért ennek két következménye van. Az egyik, hogy miután mi igazak vagyunk, ezért tulajdonképpen mi egyre több mindent engedhetünk meg magunknak. Nem? Hát mi vagyunk az igazak. Hát, ha mi vagyunk a jók, az igazak, a rendesek, hát akkor mi szinte már gátlástalanul akármit is megengedhetünk magunknak, hiszen mi az igazakhoz tartozunk. Hát, ha az igazság volta azon múlik az embernek, hogy az igazakhoz tartozik, nem is olyan bolond gondolat azt mondani, hogy hát, akkor gátlástalanul megteszek akármit, és továbbra is az igazakhoz tartozom. És a második, másik fele ennek a téveszmének: Na, hát, ha az igaz voltunk abból fakad, hogy az igazakhoz tartozunk, akkor nem csak egyre gátlástalanabbak lehetünk abban, hogy akkor bármit megtehetünk másokkal, hanem hogy akkor megtehetjük azt, hogy nem az egyéni életszentségre törekszünk, hanem arra, hogy magunkat minél inkább igaznak tartsuk, és másokat minél inkább rossznak. És minél inkább be tudjuk bizonyítani magunk előtt, hogy mi vagyunk a jók, az igazak, a rendesek, és minél inkább be tudjuk bizonyítani magunk előtt, hogy mások a rosszak, hamisak, tévesek és bűnösök, kártékonyak és ártalmasak, annál inkább lehetünk gátlástalanok, és annál inkább tehetünk meg bármit azokkal, akikre azt mondjuk, hogy ők nem igazak, vagy nem jók, vagy nem rendesek.

Tulajdonképpen ez félelmetes. Félelmetes, és a hideg kirázhat bennünket ettől. Főleg attól a drámaiságtól, hogy valaki az által válhat embertelenné, hogy magát az igazakhoz sorolja, hogy ez menti őt föl az alól, hogy ne úgy akarjon igaz lenni, hogy az igazakhoz tartozik, hanem hogy ő igaz emberré alakuljon, és formálja magát jóvá, és az életszentség útján járóvá.

Ez akart a bevezető lenni, de azért az időt is nagyon-nagyon figyelem, mert a következő gondolat így szól: Akkor ez tulajdonképpen, nagyon egyszerűen azt is jelenti, amint tudjuk, hogy ezt jelenti; eddigi ismereteink alapján kimondhatjuk azt, hogy csoportok nem üdvözülnek. Nem létezik kollektív bűnösség, és nem létezik kollektív üdvösség sem. Nincs olyan, hogy egy csoport üdvözül, és ezért nekünk elég ahhoz a csoporthoz tartozni. Minden ismeretünk azt mondatja velünk, hogy egyes emberek üdvözülnek, személyek üdvözülnek, nem pedig csoportok, közösségek, intézmények – és folytathatnám a sort –, hanem az egyes ember, a személy az, aki üdvözül.

Ez mit jelent? Többek között azt jelenti, hogy az ember, aki személyesen eldöntötte azt, hogy igaz akar lenni, ehhez az igaz voltához az embernek hozzá tartozik az, hogy be tudja ismerni, hogyha valamit rosszul csinált. És ez az igaz voltunknak részévé válik, hogy az ember, mert ember, aki törekszik arra, hogy igaz legyen, az igaz voltunk része annak a beismerése, hogy valamit elrontottunk. Szeretnénk jók lenni? Annak, hogy jók vagyunk, annak része, hogy beismerjük, és elismerjük, hogy tévedtünk, vagy tévedhetünk dolgokban, és ez meg is történik, és meg is történt, és ez a jóságunknak részévé válik. Szeretnénk teljes életet élni? Akkor a teljes életnek része, hogy elismerjük és beismerjük, hogy tökéletlenek vagyunk, és mindig is azok leszünk, és mindig azok maradunk, és ennek nap-nap után tanújeleit adjuk. Vágyunk az életszentségre, és megtesszük érte, amit lehet?

Az életszentségnek pedig része, hogy folyton-folyvást beismerjük, hogy követünk el bűnöket, és ez az életszentségnek része. Azért akartam elmondani ezt, hogy az igaz ember, a jó ember, a teljességre törekvő ember, vagy a szent ember, hogy az nem szemben van azzal, hogy ő gyarló, hogy bűnös, hogy téved, hogy néha rosszat tesz. Nem szemben van vele, hanem az ember, aki törekszik erre, hogy jó legyen, és igaz, és szent, és tökéletes, hogy mindannak része annak beismerése, hogy ez milyen töredékesen megy nekünk, nem pedig ellentéte.

Mi az, ami miatt nem szívesen megyünk ki a Jordán folyóhoz? Azért, mert azt mondjuk, hogy mi a személyes dolgainkat elrendezzük, elintézzük. De ugye tudjuk azt, hogy nem csak egyes emberként élünk ebben a világban, hanem – ahogy erről beszéltünk – ott van a társas természetünk. A társas természetünk alapján tartozunk csoportokhoz, közösségekhez, intézményekhez, felekezetekhez, vallási közösségekhez. Igen ám, de mi a tapasztalatunk? Hadd mondjam a pozitív részt! Ugye, így szoktuk mondani: „Az egész több, mint a részek összege.” Hát ezt…, ez alap kijelentésünk. Nagyon egyszerűen szólva, egyes emberként nagyon sok mindent nem tudunk megtenni, de ha összefogunk, és együtt csináljuk, és együttműködünk, akkor együtt olyasmire is képesek vagyunk, amire külön-külön bárhogyan is megerőltetjük magunkat, sose leszünk képesek. Ezt mondja így a szakirodalom, hogy az egész több a részek összegénél. Mert ha a részek összeállnak egy egységgé, egy közösséggé, egy intézménnyé, akkor abból valami többlet jó fog származni. Nem ugyanaz, amikor látunk mesterembereket külön-külön, meg amikor ezek a mesteremberek összejönnek, és együttműködnek, és egymással kooperálva egyszer csak fölépítik a házunkat. Azt látjuk, külön-külön egyikből se született volna ez meg, meg belőlünk se, de így együtt igen.

Szóval, létezik az a jó, az a szép, az az igaz, az a szent, ami nem az egyes emberek szentségének az összeadódásából jön létre, hanem abból, hogy együttműködünk, hogy közösséget alkotunk. Az a jó, az igaz, a szent, az abból jön létre. De mi az, amiről nem szoktunk beszélni? Hogy létezik az a rossz is, ami abból adódik, hogy azt együtt csináljuk. Nem csak az a rossz van ebben a világban, amit az egyes ember maga megtesz. Mert kinézem belőletek, hogy olyanok vagytok, akik nap nap után, vagy hét hét után szembenéztek a személyesen elkövetett, vagy mulasztásban meglévő dolgaitokkal, és személy szerint azért felelősséget vállaltok, és azt mondjátok: „Igen, na most kimegyek a Jordán folyóhoz. Szükségem van némi megtisztulásra és megújulásra.” Igen ám, de létezik az a rossz ebben a világban, ami nem az egyéni rosszaságoknak és bűnöknek az összeadódásából születik, hanem abból, hogy azt mi együtt csináljuk.

A háborúnak a borzalmai, a népirtások embertelenségei, az élő rendszerek nem megfelelő működésének a következményei nem vezethetők le pusztán az egyes emberek személyes bűneiből, mert ott valahogy a bűnök is összeadódnak, és fölhatalmasodnak. Hogyha megnézzük a háborúban az egyes embereknek a részvételét, abból sosem fog kijönni az a borzalom, ami a végén ott megjelenik. Ez mit jelent a mai evangélium szempontjából? Hogy általában nem megyünk ki a Jordán folyóhoz azon oknál fogva, hogy valamiképpen részese vagyok, részt veszek abban a rosszban, ami abból adódik, hogy nem csak egy szál magamban vagyok, hanem csoportoknak, közösségeknek, intézményeknek, felekezeteknek, egyházi rendszereknek is a tagja vagyok. De akkor ezek miatt a bűnök miatt senki nem megy le a Jordán folyóhoz.

Nekem nagyon fölszabadító volt, mikor egyszer egy alkalommal együtt voltam többek között Törőcsik Marival. Törőcsik Mari nagyon kedvesen azt mondja nekem: „Jaj, hát örülök, hogy megismerjük egymást. Hallottam már rólad.” És a következő gondolata az volt: „Na, hát azért a katolikus egyház tudod, na, hát szóval, azért tudnék, tudnék mit mesélni.” Gondoltam, én is. Mondott ott négy-öt mondatot, hogy: „Milyen borzalmakat tudtatok ti csinálni!” Hát, én ott toporogtam. Kétségkívül, igaz. S akkor egyszer csak megállt, és azt mondja: „De hát miért neked mondom ezeket? Hát, nem voltál ott, nem te csináltad.” Kétségkívül ez jól esett nekem, meg még igaz is volt. De ennyivel nem ússzuk meg, ennyivel ezt nem lehet megúszni. Hadd hozzak erre példát.

Képzeljük el, hogy van egy család, és a családban van egy édesapa, és az édesapa bántalmazza a gyerekeket, vagy bántalmazza az egyik gyereket, és az anya nem tud erről. Képzeljük ezt el, hogy mondjuk nem tud róla. A gyerek egyszer csak felnőtt korában már odamegy az anyjához, és azt mondja: „Tudod, hogy ebben a családban az apa ezt csinálta velem?” Mondhatja erre az édesanya azt, hogy: „Nem tudtam róla, mosom kezeim. Nem én csináltam, ártatlan vagyok. Nem voltam ott, apád bűne.” Nemde, hogy keltődött bennetek egy kis rossz érzés, remélem. Hogy miközben értelmetlennek tűnik, vagy talán fölöslegesnek az, hogy az édesanya a következőt mondja: „Kisfiam, vagy kislányom! Én nem tudtam, hogy ez történt veled. Most meg vagyok rendülve, és szívből sajnálom, hogy ez ebben a családban veled megtörténhetett. Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie.” Ez az édesanya akkor fölismer valamit abból a felelősségéből, ami abból adódik, hogy annak a családnak ő tagja, miközben személyes bűne lehet, hogy nincsen. Ezért ő lehet, hogy sose menne le a Jordán folyóhoz. De milyen érdekes, hogy amikor a fia azt mondja: „De velem ezt apa csinálta itt, a családban, mikor gyerek voltam.”, hogy joggal merül föl az édesanyában az a felelősség, hogy „Erre nem mondhatom azt, hogy nem én csináltam.” Mondhatja, csak nem elégséges válasz a gyerekének.

Ezért nagyon érdemes volna megfontolnunk azt, hogy érdemes nekünk lemenni a Jordán folyóhoz mindannak rossznak okán, amit lehet, hogy nem személyesen mi követtünk el, de valamiféle felelősségünk van benne azért, mert annak a családnak, közösségnek, intézménynek, cégnek, akárminek, élő rendszernek a tagja vagyok. Nem én követtem el, de annak a rendszernek tagja vagyok. Tudjuk azt, hogy az élő rendszerek az emberiségtől mondjuk a baráti társaságig, vagy a családig tudnak úgy működni, hogy abban a struktúrák olyanok, hogy segítik az életszentséget, és tudnak úgy működni az élő rendszerek, hogy azok abba az irányba hatnak, hogy ott sokkal nagyobb esélye legyen annak, hogy bűnöket kövessünk el, vagy hogy nagyon nehéz legyen nem bűnöket elkövetni.

Ezért, hogy ezt a gondolatot itt lezárjam: Kétségkívül sokkal, de sokkal kevesebben mennek ki a Jordán folyóhoz azért, hogy azt mondják: „De nekem van felelősségem. Lehet, hogy személyes bűnöm nagyon kevés, főleg ahhoz a rosszhoz képest, ami létrejött.” Ugye, amikor a pápa azt mondja: „Nagyon-nagyon sajnálom azokat a bűnöket, amiket ezekkel, azokkal, amazokkal a csoportokkal szemben elkövettünk. Igaznak tartottuk magunkat, jónak, mondtuk, hogy az Anyaszentegyház. De most én, a 3-4-500 évvel ezelőtti bűnökért szeretnék bocsánatot kérni.” Ugye, amikor a pápa ilyesmit tesz, akkor megjelenhet bennünk annak a jó érzése, hogy ennek van létjogosultsága. Nem volt ott, nem ő csinálta, mondhatja azt, hogy kérjen bocsánatot az, akinek ez személyes bűne. De miért teszi azt meg, hogy mégis azt mondja: „Bocsássatok meg!” Azért, mert fölismeri annak a felelősségét, hogy egy csoportnak, közösségnek, intézménynek, cégnek, bárminek a része, és annak a fájdalmát, hogy létezik az a rossz, ami túlmutat az egyes ember személyes bűnén.

Könnyű ilyenkor rögtön sátánt kiáltani. Még mielőtt őt kiáltjuk, azelőtt érdemes tehát elmélyítenünk magunkban azt a megfontolást, hogy az által, hogy részei vagyunk csoportoknak, közösségeknek, felekezeteknek, intézményeknek, nem mondhatjuk azt, hogy: „Nem voltam ott, és én nem csináltam semmit. Legalábbis a létrejövő rossz és az én tetteim, hát nincsenek is arányban egymással.”

Szeretnék most már kifelé menni. Mi az, amit érdemes tennünk? Például az a megrendítő tapasztalatom, hogy nagyon sokan egy egész életút során sem döntötték el, hogy ők igazak akarnak lenni. Az egy külön döntése a keresztény embernek, hogy elhatározza, hogy ő szeretne jó ember lenni. Az a benyomásom, hogy sok keresztény ember van, aki mintha soha nem döntötte volna el, hogy ő jó ember is akar lenni. Ő keresztény akar lenni, annak a csoportnak a része akar lenni, a vallását akarja gyakorolni. De azt a döntést meghozni, hogy „Én emberként jó ember akarok lenni. Emberként igaz ember akarok lenni.”, lehet, hogy ezt nem hozta meg. Néha az a tapasztalatom, hogy látszik is. Ez az első, amit tehetnénk.

Azután még! Mi az a felelősség, hogyan ragadhatjuk meg, aminek a részei vagyunk, és amiből részesedünk pusztán az által, hogy társas emberi természetünk van, és nem csak magunkban állunk? Mondhatnánk azt, hogy ez a tanúk felelőssége. De érdekes az, ahogy ezt mondjuk. Mit jelent a tanúságtétel? A tanúságtétel azt jelenti, hogy Isten így és így, vagy Isten ezt és ezt tette az én életemben, Jézus és a Szentlélek. De a keresztény ember tanúságtétele arra is vonatkozik, ha már Isten ember lett, és közösséget vállalt velünk, hogy tanúskodunk amellett, hogy az egyik ember mit tett a másikkal, vagy hogy mi magunk elismerjük, hogy hogyan vagyunk részei és részesei annak a jónak, és annak a rossznak, ami az által van ebben a világban, hogy csoportoknak, közösségeknek és intézményeknek vagyunk a tagjai, részei és részesedései. Szükséges tanúskodnunk erről.

Úgy is mondhatnám, hogy mikor fiatal pap voltam, megdöbbenve vettem tudomásul azt, hogy néha nekem szegeznek olyan témákat, amelyekre mondjuk így szoktak utalni, hogy az egyház történelmi bűnei. Úgy az első dolgaim azok voltak, hogy azt mondtam, hogy „Hát de… hát de én abból semmit nem követtem el.” Láttam, hogy ez a válasz nem elégséges. Azóta most már egészen nyilvánvalóan látom, ha valaki valami ilyesmit mond, az első gondolatom tulajdonképpen, ha törekszem arra, hogy igaz legyek, nem lehet más, mint hogy elismerjem, hogy az szörnyű. Nevezhetném ezt bűnbevallásnak. Nem az én bűnöm, de tanúként van felelősségem arra nézve, hogy azt mondjam, hogy igen, el kell ismernem, hogy ez szörnyű volt. És nem elég elismerni, mert egy másik ember áll előttem, aki többek között kimondva-kimondatlanul azt kérdezi, hogy: „Bízhatunk mi bennetek? Vagy most is úgy sikáltok mindent el, szépen ellapogatjátok, leöntögetitek valami szépséggel? Most is ilyenek vagytok, vagy most lehet bennetek bízni? Hát ez a kérdés: lehet most bennetek bízni, vagy nem lehet? Mert Istenben lehet bízni, azt tudom, de bennetek lehet-e bízni? Bennetek, keresztényekben lehet bízni, vagy nem?” Ezért nem elég csak elismernünk azt, hogy igen, hogy ez szörnyű, hogyha az a másik ember, aki a bizalomra kérdez rá, hogy bízhat-e bennünk, „Bízhatok-e bennetek?”, hogyha ő nem látja rajtunk azt, hogy ez nekünk fáj is. Nem csak szavakat mondunk itt, hogy „Jó, persze…”. Ahogyan a bűnbánat, bűnbocsánat szentségéből tudjuk, nem elég, hogy bevalljuk, és beismerjük, és aztán van egy bűnbánatunk a szónak valamilyen értelmében, hanem ott van a jóvátétel, a jóvátétel, ami a jövőre irányul.

Záró gondolat. Ezért tehát a felelősségünk sokkal árnyaltabb és átfogóbb, mint ahogyan azt szoktuk gondolni. És amikor Jézus lemegy a Jordán folyóhoz, bár nincsen személyes bűne, az nem értelmetlenség, nem fölösleges, nem színjáték, nem egyszerűen csak kifelé van, hanem ennek a lerakhatatlan emberi közösségi, társas felelősségnek a fölragyogtatása. Olyan szépségesen megrendítő, ahogyan mi hangzik el? Ott, a mennyből egyszer csak elhangzik ez a szó, hogy: „Te a szeretett fiam vagy, kedvemet találom benned.” Szívem szerintem azt mondanám, ezt, XXI. század, hogy ez valami őslájk, ez minden lájkok atyja. Sőt, a Mennyei Atya nem hogy lájkolja a fiát, lávolta. Ez egy lávolás, egy ős lávolás. (Lávolás: közösségi médiában az szeretetet kifejező piros szív (Love) ikon használata – szerk.) És hogy összekössem a múlt hetet ezzel a mostanival, hogy megint csak az idei évre, mint valami program, nem egy rossz dolog úgy élni, hogy a mennyeiek lájkoljanak minket, vagy hogy az égiek lávoljanak bennünket.

https://youtu.be/wD15SosUAcA

https://youtu.be/8Tmptz-fI5Q

Jézusom! Köszönöm, hogy te magad köré vonzod a követőidet. Köszönöm, hogy te az elveszet bárányt is megkeresed. Kérlek tegyél eszközöddé, a te szereteted hírnőkévé, hogy szolgálatom által felismerjenek a téged kereső emberek. Ámen

A végidő Báránya az új ég és új föld hírnöke, az elveszett juh példája a személyes életünk reménye. Nátán története arról tanít, hogy a másik szemében a szálkát jobban látjuk, mint a magunkéban a gerendát. A próféta korunk emberének üzen, aki hajlamos mindenért Istent hibáztatni.

„Íme az Isten Báránya”. Keresztelő János tanúságtételének egyik központi kijelentésével mintegy rámutat Jézusra, a Bárányra. A Szentírás szívesen szól Istenről és az emberről a bárány és a pásztor szimbolikáján keresztül. Három mozzanatra figyeljünk most, Nátán példázatára, az elveszett juh parabolájára és az apokalipszis Bárányára.

Az Ószövetségben Nátán próféta egy drámai fordulatú történetet ad elő Dávid királynak a szegény ember báránykájáról (vö.: 2Sám 12,1-13). Egy gazdag embernek sok jószága volt, egy szegénynek csak egyetlen báránykája. Kedves báránykáját a szegény úgy szerette, mint a gyermekét, a tányérjából etette, a poharából itatta és az ölében altatta. Egyszer a gazdag emberhez vendég érkezett. Ez azonban sajnálta a maga juhait, ezért elvette a szegény ember báránykáját és azt készíttette el a vendégének. Dávid - hallva a történetet - nagy haragra gerjedt és így kiáltott: „Halál fia az az ember, aki ezt tette”. Erre Nátán így felelt: Te vagy ez az ember! A házasságtörését gyilkossággal leplezni próbáló Dávid, a próféta példázatának tükrében, saját fejére mondta ki a halálos ítéletet. Bűnbánatot tart, Isten megkíméli az életét, de tettének súlyos következményei lesznek.

A szegény ember báránykájának prófétai tanítása nekünk is szól. Mások felelősségét és bűnét mi is mindig világosabban látjuk és készek vagyunk kemény ítéletet mondani. Boldogok azok, akik Dávidhoz hasonlóan bűnbánatot tudnak tartani, legalább akkor, amikor kiderül, hogy mások felett mondott ítéletük saját magukra is vonatkozik.

A második bárányos történet a száz juhról szóló evangéliumi példázat. Kilencvenkilenc együtt van a pusztában, egy pedig elveszett (Lk 15,3-7). A mai gazdasági racionalitás tükrében nem igazán értjük, hogy miért ne férne bele egy százalék veszteség. Ráadásul hogy lehet egynek jobban örülni, mint a megmaradtak sokaságának?

Amíg magamat a kilencvenkilenc együtt legelésző helyzetébe képzelem, a példázat idegenül és méltánytalanul hat. Ha azonban felismerem, hogy én vagyok az elveszett századik juh, akiért a pásztor elindult és rám találva örömében vállára vesz, akkor egyszerre minden megváltozik. Boldog vagy, ha felismered, hogy a jó Pásztor már elindult érted, hogy vállára vegyen és az Atya házába vigyen.

A harmadik kép az Apokalipszis Báránya, akinek menyegzőjére menyasszonya már felékesítette magát. A mátka a szent város, a mennyei Jeruzsálem, amelynek temploma az Úr, a mindenható Isten és a Bárány. Napra és Holdra nincs szükség, mert Isten dicsősége világítja meg a várost és lámpása a Bárány, akinek fényében járnak majd a népek. Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzői lakomájára (Vö.: Jel 19,7-9; 21,22-24)

A végidő Báránya az új ég és új föld hírnöke, az elveszett juh példája a személyes életünk reménye. Nátán története pedig nemcsak általában tanít arról, hogy a másik szemében a szálkát jobban látjuk, mint a magunkéban a gerendát. A próféta korunk emberének üzen, aki hajlamos mindenért Istent hibáztatni: Krisztus keresztjétől kezdve a háborúk és a haláltáborok borzalmaiért. Hol volt az Isten? Milyen Isten az, aki ezt megengedi, - kérdezik sokan ma is Dávid király „tisztánlátásával”.

Te voltál az, ember! Ti voltatok azok, emberek! Ti öltétek meg Isten egyetlen Báránykáját, és általa, vele és benne minden igaz és védtelen életet, kezdve Ábeltől egészen napjaink ártatlanjaiig.

Kelet és nyugat eukarisztikus liturgiája a végidő irgalmas dicsőségét elővételezve ennek az emberek által megölt, Isten erejéből mégis élő Báránynak a lakomáját ünnepli. A bizánci tradícióban az eukarisztikus Bárányt megtörő áldozópap a három Szent János, a Keresztelő, az Apokalipszis látnoka és az Aranyszájú hitével invitál a titkos vacsorára: „Megtöretik és megosztatik az Isten Báránya, az Atyának Fia, aki megtörhető, de meg nem osztható, ki mindenkor eledelül szolgál, és soha el nem fogyasztható, ki a benne részesülőket megszenteli.” A római hagyomány pedig az Urat felmutató pap keze és ajkai által hív a hitünk szent titkába való belépésre: „Íme, az Isten Báránya! Íme, aki elveszi a világ bűneit. Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya.”

Bevezetés

A mai vasárnap, Jézus Krisztus megkeresztelkedésének az ünnepe. Jézus Krisztus a mai nap liturgiájában már úgy áll előttünk, mint 30 éves felnőtt, frissen nagykorúvá lett fiatalember, érett a közszereplésre, arra, hogy elkezdje küldetését: elkezdjen tanítani, csodákat művelni, szenvedni s meghalni az emberiségért.

A Jordán vizében történő megkeresztelkedése alkalmával ennek a küldetésének teljesítésére avatja fel őt a Lélek, s hangzik el az égből a mennyei atya szózata: „Ez az én szeretett Fiam.”

Jézus megkeresztelkedéséről hallva, gondoljunk a mi megkereszteltetésünkre is. És arra, hogyan is teljesítjük mi az ebből fakadó kötelességeinket.

Kirié litánia

Jézus Krisztus! Te sorsközösséget vállaltál velünk, amikor beálltál a megkeresztelkedők közé. Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus! Te magadra vetted bűneinket, hogy megszabadíts azoktól. Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus! Te istengyermekeivé tettél bennünket add, hogy azok is maradjunk. Uram, irgalmazz!

Evangélium után

Karácsony éjszakáján az ígéreteket hordozó nép képviseletében, a pásztorok szemlélték és imádták az Urat, Isten titkát, a hűségesen beteljesedő Igét. Vízkereszt titkában a pogány népeket megjelenítő bölcsek hódoltak előtte, és fogadták be azt a világosságot, mely már nem csak a választott népé, hanem mindenkinek világít. Ma, Urunk megkeresztelkedésének ünnepén pedig, a szentírási szakaszok egybehangzó üzenete által, maga Isten, az Atya tárja föl előttünk a szívét és vall egyszülött Fiáról.

Kicsoda Jézus? Ez a kinyilatkoztatás és az ember személyes életének is egyik sarkalatos kérdése. Ő "nem csak" Megváltó, Szabadító, Király, hanem, és mondhatjuk mindenekfölött, az Atya szeretett Fia, akiben Ő kedvét találja (Mt 3,17).

Az égből megszólaló hang, az Atya kinyilatkoztatása, megismerteti velünk azt, hogy ki az, akit nekünk ajándékozott, hogy mekkora szeretet van az Atyában irántunk. Szent János apostol is így kiált fel első levelében: "Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya! Isten fiainak hívnak minket, és azok is vagyunk" (1Jn 3,1).

Ő nem valami értékes dolgot adott nekünk, nem is csak magából valamit, hogy bizonyítsa szeretetét irántunk, hanem mindent. Azt, akiről maga vallja: Az én szeretett Fiam. Aki számára a legértékesebb. Érdemes megállni ennél a képnél, mert nem mindegy, hogyan válaszolunk ekkora szeretetre.

Ez a kinyilatkoztatás akkor szólalt meg, amikor Jézus megkeresztelkedett a Jordánban, Keresztelő Jánosnál. Mihelyt feljött a vízből, megnyílt az ég, és látta Isten lelkét galamb módjára magára szállni. Ő a Fiú, akit az Atya ismer és szeret. Ő a Fiú, aki teljes önátadásával bizonyítja az Atya iránti szeretetét.

Keresztségünk titkában, mi is azt ünnepeljük, hogy Isten gyermekei lettünk. A Szentlélek száll le ránk és az Atya szava szólal meg: Ő az én szeretett Fiam. Mert újjászületésünkben, az Atya bennünk is felismeri Fiának vonásait. Mi csak a Fiúban lehetünk fiak. Ő azért vállalt közösséget velünk, hogy mi is merjünk közösséget vállalni Vele, és így mi is az Atya gyermekei lehessünk. Keresztény életünk titka és feladata megismerni és elsajátítani a fiúság lelkületét.

Ennek a lelkületnek nagyszerű vonásait ismerteti meg velünk Izajás próféta az ószövetségi olvasmányban. Ezeket írja: "Igazságot visz a nemzeteknek, nem emeli föl a hangját A megtört nádat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen tanítja az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszti Általad adok világot a nemzeteknek, hogy nyisd meg a vakok szemét, és szabadítsd ki a börtönből a foglyokat, és a tömlöcből azokat, akik a sötétben ülnek."

Amikor Keresztelő János tanítványai kérdezik Jézust: Ő-e a Messiás, ezt üzeni Jánosnak: teljesednek a prófétai szavak (vö.: Mt 11,5).

Krisztus művét folytatja az Egyház, és benne az egyes keresztény ember. Keresztségünk titkában azért öltözködünk Krisztusba, hogy őt jelenítsük meg életünk minden helyzetében.

A számadás napján az Atya is ezeket a krisztusi vonásokat keresi majd bennünk. A Jézussal való azonosulásunk bennünket is az igazság hírvivőivé emel, akiknek a mai igen nehéz és összetett világban is hűségesen kell tanítani az igazságot. A keresztségben mi is égő gyertyát kapunk, hogy világosságban járjuk utunkat és mások számára is világosság legyünk.

Milyen sokan ülnek a tobzódó világ sötétségében, akik számára nekünk kell világosságot vinnünk.

Ezt ismerte fel és valósította meg Péter apostol is, amikor a pogány Cornelius százados házába elvitte Krisztus fényét. Mert "Isten nem személyválogató. Mindenki kedves előtte, bármely néphez tartozik is" (ApCsel 10,34-35). Olvastuk a második olvasmányban.

A valódi hatalom éppen ebben áll. Nem az rendelkezik hatalommal, aki leigázhatja, megsemmisítheti a másikat, hanem az, aki világosságot vihet a másik ember életébe. Köszönjük meg Istennek keresztségünk ajándékát, és ismerjük fel a belőle fakadó lényegi feladatunkat, mely egy hazug világban is az igazság melletti tanúságra kötelez. Ámen 

Hiszekegy helyett újítsuk mega keresztségi fogadást.

Jézus megkeresztelkedésének ünnepén, hálás szívvel gondoljunk vissza arra a napra, amikor szüleink megkereszteltettek bennünket, újjászülettünk vízből és Szentlélek-ből! Amikor keresztények, Jézus testvérei s Isten. gyermekei lettünk! Legyen hála, hogy mindezidáig azok is maradtunk, azok is vagyunk. Éljünk mindig ennek a tudatával, Isten gyermekeihez méltóan.

Újítsuk meg a szüleink és ke-resztszüleink által tett keresztségi fogadást. Mondjatok ellent a bűn-nek és tegyetek tanúságot hitetek-ről

Megkérdezem tehát:

 Ellene mondotok-e a sátán-nak? Ellene mondunk. És minden cselekedetének? Ellene mondunk.

És minden csábításának? Ellene mondunk.

Hisztek-e Istenben, a mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében? Hiszünk.

Hisztek-e Jézus Krisztusban. Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki Szűz Máriátó1 született, kínhalált szenvedett; akit eltemettek, de föltámadt a halálbó1, és ül az Atyának jobbján? Hiszünk.

Hisztek-e a Szentlélekben, a katolikus Anyaszentegyházban, a szentek közösségében, a bűnök bocsánatában, a testnek föltámadásában és az örök életben? Hiszünk. 

Utána: 

Ez a mi hitünk. ez az egyház hite. Ebben a hitben keresztelt meg bennünket az egyház. Most miután megújítottuk keresztségi fogadalmunkat, kérjük a mennyei Atyát, hogy újítsa meg bennetek az istengyermeki életet, óvjon meg benneteket minden rossztól és bűntől, és őrizzen meg bennünket az örök életre. Krisztus a mi Urunk által. Ámen

1.  Nézzétek a szolgám…, kiárasztom rá lelkemet… (Iz 42,1–4.6–7)

Az Úr Szolgájának énekéből már az ószövetségben is a Megváltó alakja körvonalazódik. A próféta felsorolja az eljövendő tulajdonságait, hogy amikor eljön, mindenki felismerje: nem hangoskodik az utcákon, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki, betölti őt a Szentlélek, ő az, akit Isten kiválaszt. Jézusban nemcsak stimmelnek ezek a látomások, hanem kezdettől fogva magára érti és veszi ezeket.

2. Valóban… Isten nem személyválogató… (ApCsel 10,34–38)

Péter apostol Kornéliusz házában érti meg, hogy az igehirdetés a pogányoknak is szól, és hogy Isten kiterjesztette megváltását minden emberre. Minden nép fia helyet talál az ő országában.

3. Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszáll rá… (Mk 1,6b–11)

„Az ifjú názáreti ács nem vett fel újabb rendelést – írja Hajnal Róbert egyik elmélkedésében. A szerszámokat összecsomagolta, a műhelyt bezárta, ajtajára kifüggesztette az »Elutazás miatt zárva« táblát. Magára vette köpenyét, kezébe fogta vándorbotját és elköszönt édesanyjától, aki egy szóval sem tartotta vissza fiát…” Eljött a Jordán partjára, beállt a sorba a bűnösök közé, és alámerült a jánosi keresztség vizében.

A többi evangélista is említést tesz Jézus megkeresztelkedéséről, de csak Szent Márk írja le konkrétan, kifejezetten, hogy Jézus alámerült. Istenfiúi színrelépésekor nem rendezett különleges látványosságot, nem csapott afféle „kozmikus show”-t, hanem alámerítette magát a sodró folyóba annak jeléül, hogy meg akarja járni poklainkat, kezünkre/be adja, kiszolgáltatja magát nekünk, hogy belemerítsük bűnben fuldokló életünkbe. Istentelenségünk elhagyatottságát veszi magára, engedelmesen egészen a kereszthalálig.

Nem a mai értelemben vett keresztelés volt ez, hanem afféle beavató szertartás, amely az esszénusok kultikus fürdőjének új értelmet adott. Beteljesítette és túl is haladta János vonalát. Az evangélista ezért jelzi – habár a környezet erről nem szerzett tudomást –, hogy itt teofániáról, Isten-jelenésről van szó. Ezért is vált szét Urunk megkeresztelkedése vízkereszttől. A Lélek, mint egy galamb, az Atya szózata, mint az eget megnyitó hang szentesíti jelenlétével ezt az isteni „ősbemutatót”.

Jézus megkeresztelkedése hitünk szent titka, egyben biztos történeti tény. De itt nemcsak Jézus megkereszteléséről van szó, hanem a miénkről is. A jánosi keresztség más értelmet nyert. Jézus teljesen új üdvrendet hozott. A mi keresztelkedésünk már nemcsak rituálé, nemcsak anyakönyvi bejegyzéshez szükséges jelképes gesztus, hanem isteni életet adó, bűn eltörlő cselekedet. Szentség. Megváltottakká válunk.

Jézusnak ugyan bűne nincs, de azért jött, hogy elvegye a világ bűneit, az enyémet, a tiédet – mindazokét, akik hajlandók vagyunk kiszolgáltatni neki életünket. Akik készek arra, hogy lelkük kemény páncélját előtte feltörjék, hagyják, hogy nyíljék meg az ég, és maga az Atyaisten hagyja jóvá életüket: te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik! Milyen érdekes epizód, hogy ez a mennyei hang nem nyilvános, különleges csodái idején hangzik el – kenyérszaporítás, vihar lecsendesítése, gyógyítások stb. –, hanem most, üdvösségünk hajnalán, amikor emberi természetének leginkább szüksége van arra, hogy az Atya megerősítse, s a Szentlélek felkenje megváltói küldetésére.

Krisztus megkeresztelkedésének ünnepe lezárja a karácsonyi ünnepkört. Mintegy záróakkordként ez már nem édeskés, gyermeki fantáziával kiszínezett történet, hanem fajsúlyos, üdvtörténeti esemény, amely döntésre késztet: megtaláltam-e, megvallottam-e Jézusban a várva várt Megváltót? Beállok-e a bűnösök sorába, hogy beköszöntsön életembe az istengyermekség új korszaka? Sorban állok-e, bizalommal várakozva a természetfeletti javakért, vagy már csak a koncertjegyekre, vagy bankautomatánál vagyok képes várakozni? Keresztelésemkor vagy gyermekeim, unokáim keresztelésekor Isten szeretetét akarja most is kinyilvánítani. Lélek-áradás történik. Megfürödtem-e már ebben a végtelen isteni szeretetben? Büszke lehet-e rám Isten? Kedve telik-e bennem? Ha van egyáltalán elvárás, amelynek meg kell, amelynek érdemes megfelelni, hát az övé az.

Szentírási részek: Vízkereszt: Iz 60, 1-6 // Mt 2, 1-12
 
Izajás próféta (60,1-6) nagyszerű látomásában a hegyre épült várost, Jeruzsálemet bearanyozzák a felkelő Nap sugarai, míg a környező dombokat és a messzi pusztaságot homály borítja. A népek meglátva ezt a ragyogást seregestül indulnak a szent városba, mert az ember szomjazza a világosságot, különösen a sötétség után.

Igen, a hit eseménye az üdvösségtörténet kezdetétől fogva úgy jelenik meg a szentírásban, mint útra kelés, kivonulás. Legtöbbször ez fizikai helyváltoztatással jár, de még inkább a régi életmódból való kivonulásban ölt testet.
Ezt támasztja alá Ábrahám, Mózes vagy Dávid története, vagy a napkeleti bölcsek útra-kellése. Ezek mind-mind a hit és az isteni vezetésre való ráhagyatkozás eseményei.
Ezek a Napkeletről érkezett bölcsek az elsők azok között, akiknek a vonulásáról Izajás próféta beszélt fentebb. Olyan menet ez, mely azóta sem szűnt meg, és ami áthalad az összes korszakon, felismeri a csillag üzenetét, és megtalálja a Gyermeket, aki Isten gyengédségét mutatja nekünk. Mindig új személyek jönnek a csillag fényének vonzásában, akik rálelnek az útra, és elérkeznek Hozzá.

A betlehemi csillag híradását, hogy az Isten emberré lett, először tehát a napkeleti bölcsek fogták föl, először ők reagáltak a jelre. Ők voltak a pogány világ első képviselői: ők látták először az „Atya egyszülött Fiának dicsőségét”…(Jn 1,14) Ők a hatalmas, Krisztus felé haladó két évezredes körmenetnek első vezetői, zászló vivői, akik a fény felé menetelnek.

A mi életünkben is el kell következnie annak a pillanatnak, amikor egy hang szólítása, vagy egy csillag ragyogása úgy megérint bennünket, hogy indulnunk kell. El kell hagyni a megszokottat, és biztosat, s útra kell kelni, ki tudja, hová. Nem az oly sokunkban jelenlévő nyughatatlanság ösztökélése ez, ami többnyire vaktában űz bennünket ide-oda, hanem egyfajta belső parancs, amilyen a vándormadaraké: menetrendszerű és meghatározott úti célra kódolt. Akiben jelentkezik, az a hívás ellenállhatatlan vonzásába kerül, s már indul is, minden akadályt legyőzve, hogy találkozzék azzal, aki hívta.

De megesik, hogy készségesen útra keltünk, megyünk, s egyszer csak a csillag eltűnik elölünk. Érdekes felfigyelnünk arra, hogy egy idő után a bölcsek is elvesztették a Betlehemi csillag fényét Heródes környezetébe érve, s Heródesnél érdeklődtek.
Érdekes az is, hogy amit a napkeleti bölcsek mondanak, amikor, a messiás király égi jelét meglátva elindultak, hogy felkeressék őt: „Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte” (Mt 2,2), ugyanazt mondja Heródes is, amikor útnak indítja őket Jeruzsálemből: „Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte!” (Mt 2,8).
A két kijelentés mögött azonban egészen más szándék húzódik meg! A napkeleti bölcsek azzal a jó és nemes szándékkal keresik a messiást, hogy kifejezzék előtte hódolatukat. Heródes is ezt mondja, de valódi szándéka az, hogy megöleti az újszülöttet, mert félti hatalmát. Érdeklődést mutat ugyan a gyermek iránt, de nem azért, hogy imádja őt, hanem hogy elpusztítsa. Heródes a hatalom embere, aki a másikban csak a riválist képes meglátni. Végső soron még az Istent is riválisnak tekinti, a legveszélyesebb riválisnak. A bölcseket jóindulat vezérli, Heródes szívében rosszakarat van. A Háromkirályok ajándékokat visznek a gyermeknek, a király viszont az életére tör.

Ha egy kissé mélyebben átgondoljuk a mai evangéliumi szakaszt, akkor rádöbbennünk arra, hogy Heródes gonosz szándéka ellenére, e történések mögött meghúzódik egy isteni szándék is, amelyre érdemes odafigyelnünk. Ez az isteni szándék gondoskodik a jelről a pogány származású bölcsek számára, és ennek köszönhető az is, hogy király ellenséges szándéka ellenére a királyi udvar írástudói segítséget tudnak adni a prófétai jövendölések alapján, amely szerint Betlehemben érdemes keresniük a Messiást.
Ez a rejtett isteni szándék tapasztalható meg a történet végén is, amikor a bölcsek álmukban figyelmeztetést kapnak, hogy ne térjenek vissza Heródes udvarába. Végső soron tehát minden emberi szándék mögött - legyen az jó vagy rossz - ott húzódik az isteni akarat, s az előbbiek csak annyiban valósulhatnak meg, amennyiben megfelelnek Isten terveinek.

Igen, ha elveszítjük a fényt, akkor bizonytalanság lesz úrrá rajtunk, nem tudjuk, merre tovább. Meg kell állni ilyenkor, s megvizsgálni: nem arról van-e szó, hogy lelkünk láthatárát valami más kezdi betölteni, ami eltakarja szemünk elől a csillagot?
A kezdetben tisztán látott célt nem homályosítja-e el a lelkesedésünkbe menet közben beférkőzött önzés, hiúság, önelégültség, nagyravágyó törtetés? Nem lehet-e, hogy észrevétlenül más vonzásba kerültünk, ami összezavarta belső iránytűnket? ? Ha visszatérünk oda, ahol még biztosan tudtuk az irányt, megmenekülünk az eltévedéstől. A napkeleti bölcsek miután elhagyták Jeruzsálemet, s Heródes társaságát, újra láthatják az irányt mutató csillagot. Ismét feltűnik a csillag, ami nagy örömmel tölti el őket. Azok számára mindig van betlehemi csillag az égen, akik bíznak Istenben.

Bár a napkeleti bölcsek Betlehemben csupán egy szerény hajlékra bukkannak, s ott találják meg az újszülött Királyt, szegényes környezetben, rongyokba takarva. Mégsem botránkoznak meg, s egy pillanatra sem támad kétség a szívükben, hogy jó helyen járnak-e, mert nem a külsőségeket nézik, hanem a csillagra figyelnek. Bár egy gyermeket találnak, ki még szólni sem tud, kit édesanyja táplál és ölel, ők mégis földre borulva hódolnak előtte, mert fölismerik benne a Messiás Királyt.

Nem homályosítja el látásukat a dicsőségről és hatalomról alkotott emberi felfogás, nem téríti el őket semmi, ami nem égi fény, csupán talmi csillogás. Mert tudják, hogy csak az jut előbbre, akit valóban az isteni fény vezérel, nem az, aki a harag, a gyűlölet, az élvezet, a mindenáron való érvényesülés vagy a szórakozás hulló csillagának fényeit követi.

Tehát ne feledjük, járható út csak egy van, és igazi fény, amely valóban vezetni tud és célba juttat, az is csak egy van. Krisztus Urunk mondta: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága”. (Jn 8,12) Jézus szavai és tettei világosságot sugároznak, mert ő maga az Isten. Világosság Ő, amely nem csak a szemünkbe csillan, világosság Ő, amely nem csak értelmünket világítja meg, hanem olyan világosság Ő, amely a szívet melengeti, a lelket élteti… Élő és éltető fény Ő, amint Szent János evangélista írja: „Ő benne élet volt és az élet volt az emberek világossága”. (1,4) Ez a világosság olyan erős, hogy a szomorúság és a szenvedés legsötétebb és legáthatolhatatlanabb ködét is képes átvilágítani, ha élő hittel és imádságos szívvel keressük az Ő tekintetét

Milyen megrendítő és a lényegre tapintó az a kedves legenda, mely a negyedik bölcsről szól, akit útjában százféle akadály tartóztatott fel, s csak harminchárom esztendő múltán jutott el végre kitűzött céljához, s találta meg a Királyt, akit keresett – a kereszten függve, már szólni képtelenül!
Igen, ha valóban őt keressük, egy magatehetetlen csecsemőt vagy egy ártatlanul szenvedő embert találunk, s valamiképpen a kettőt együtt találjuk meg a szentmisén, az oltáriszentség hófehér kenyérdarabkájában, melyben velünk marad a világ végezetéig.

Az Egyház megújulásának forrása mindig az volt és az is lesz, hogy néhány férfi és nő újra fölfedezi a megtestesülés megrendítő tényét, az értünk gyermekké, s a kereszten a minden ártatlan gyermeknél tisztább, áldozattá lett Isten Fiát, és benne a félelmetesen dicsőséges Isten irántunk való gyöngéd szeretetének múlhatatlan valóságát.
Ők elmondhatják Szent Pállal: „Megismertem Krisztus titkát''; életük szellemi-lelki hódolattá vált, és sokakat vonzanak az Úrhoz, aki kinyilvánította minden értelmet meghaladó dicsőségét: szeretetét Jézus Krisztusban. 

Abban az időben ott állt (Keresztelő) János két tanítványával, és mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: Nézzétek, az Isten Báránya! Két tanítványa hallotta, hogy (János) ezt mondta, és követni kezdte Jézust. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: Mit kívántok? Azok azt felelték: Rabbi – ami annyit jelent, hogy Mester –, hol laksz? Jöjjetek, nézzétek meg! – mondta nekik. Elmentek tehát vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak. Ez a tizedik óra körül volt. A kettő közül, akik hallották ezt Jánostól és követték (Jézust) az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő először Simonnal találkozott, és szólt neki: Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet, és elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt hozzá: Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni. Jn 1,35-42

Mottó: Megnézték, hogy hol lakik

Vendéglátás

Ha valaki beenged házába, egészen közel enged magához. Minden apróság otthonában köteteket árul e gazdájáról. Képzeljük hát el Jézus otthonát. Hogy érzed magad nála? Otthonosan? Félszegen? Megilletődve? Vagy mindjárt át is szeretnéd rendezni? Vendég volnál, vagy netán csak amolyan látogató? Szeretnél hosszan időzni nála, vagy csak egy rövid időre? El tudod képzelni, hogy bála lakj? Lakótársa légy és ezzel munkatársa?

Ha mindezt megfontoltuk, János és András motivációja is érthetőbb lesz, Bármily rövidideig is vendégeskedtek nála, egyértelműen arra vágytak, hogy folytatása is legyen a találkozásnak. Lett is. Az egyszeri találkozásból életre szóló barátság és együttműködés lett. Jézus ma is hív. Jöjjetek, nézzétek meg! Követjük?

Rajta kívül a Karácsony utáni hulladékkirakodást kedvelők már szinte mindent elvittek. Ő még ott állt egy értéktelen szakadozott ülőkéjű széken. Valamikori tulajdonosában még volt annyi tisztelet, hogy nem dobta a földre. Hosszú, fodros, krémszínű ruhájából csak itt ott villant elő valamiféle csillogó dísz. Fejét a kezében lévő mandolinra hajtotta, hogy jobban hallja a dallamot, amit játszik. Arcából alig látszott valami, annyira belepte a por és a piszok... 
Talán ez még nem lett volna olyan nagy baj, de sajnos az egyik szárnya is le volt törve... 
Ugyan kinek kell egy törött szárnyú karácsonyi angyal? – gondoltam.
Mégis hazavittem és megtisztítottam. Most tűntek elő fájdalmasan szelíd arcvonásai! Szemei merengően néztek előre egy pontra, talán a jászolban fekvő Kisdedre. Mintha ő sem tudná egészen felfogni Isten emberré levésének nagy titkát. Csoda? Hisz ki értheti meg ezt? A Magasságos, a Fenséges, a Mindenható, a Teremtő Isten a törékeny emberteremtményének alakját ölti fel, hogy így fejezze ki iránta való végtelen nagy szeretét. 
Ahogyan tovább tisztítottam az arcát, akkor láttam, hogy a törött szárnyú angyal ajkai zárva vannak. Nem énekel! Egy hangot sem ejt ki! Sőt, ajkai lefelé konyulnak!
Már-már csalódottan vissza akartam vinni a szakadozott ülőkéjű székre, amikor váratlanul eszembe jutott egy régi középkori legenda, amely szerint a betlehemi angyalok egy része valóban nem énekelt, hanem csak játszott valamilyen hangszeren. Noha mandolinjukat, lantjukat és hárfájukat pengetve magasztalták és dicsőítették Istent, mert Fiát az emberek megváltására a földre küldte, de szájukat egy hang sem hagyta el! 
Miért? Mert Isten felfedte előttük emberré lett Szent Fia, Jézus Krisztus titkát: nem fogadják be, elutasítják, üldözni fogják, szenvedni fog, sőt keresztre feszítik. Az angyaloknak, mondja a legenda, szüntelenül ott dobolt a fülükben ez a misztérium, amelyet később az egyik apostol, János, így fogalmazott meg: „A (Messiás a) tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1,11) Minduntalan erre kellett gondolniuk, ezért szép angyalajkukról lefagyott az ének.
Mikor gondolatban ide jutottam, belém villant a kérdés: Vajon mit érezhetett Isten, amikor elhatározta, hogy Szent Fiát a földre küldi, pedig tudta azt, hogy az emberek egy jó része nem fogja majd befogadni Őt?
Mit éreznél, ha szüleid – noha mindig engedelmes voltál irántuk, igyekeztél kedvükbe járni, szót fogadni nekik, minden kérésüket teljesíteni – egy napon minden ok nélkül azt mondanák Neked: „Kerülj kijjebb!” 
Mit éreznél, ha szerelmed – bár ragaszkodásodnak és őszinte érzelmeidnek számtalan jelét adtad iránta – gúnyt űzne titkodból, vallomásodat mások szájára adná, érzelmeidet kinevetné, sőt lelketlenül azt mondaná Neked: „Nem kellesz!”
Mit éreznél, ha gyermekeid – holott Te szülted őket, szeretted, nevelted, ápoltad, gondoztad, éjt napallá téve mindent megtettél fizikai, szellemi, lelki előrehaladásukért – egy napon azt mondanák Neked: „Nincs rád szükségünk!”
Mit éreznél, ha hitvestársad – annak ellenére, hogy Te mindenedet neki adtad: fiatalságodat, szépségedet, legszentebb érzelmeidet, hűségedet, szívedet, lelkedet – egyik napról a másikra felcserélne valaki mással, és azt mondaná Neked: „Meguntalak, mást keresek magamnak!” 
Mit éreznél, ha barátod, barátnőd – annak dacára, hogy ha lelki békére, bizalomra, jótanácsra és eligazító szavakra vágyott, Tőled mindig megkapta; ha bajban volt, Te voltál az első, aki ott termett és az utolsó, aki elment – egy nap szó nélkül hátat fordítana Neked, és azt mondaná: „Ne keress többé! Nincs rád szükségem!”
Mit éreznél, ha az emberek, akikkel kapcsolatban vagy – jóllehet igyekszel hozzájuk mindig egyenes, becsületes, tisztességes, szeretetteljes, derűs, nyájas, segítőkész lenni – nem csak, hogy nem értékelnék fáradozásaidat, de még ki is zárnának maguk közül azt mondva: „Nem ismerünk!”
Megérted most már a törött szárnyú karácsonyi angyal hallgatását?
Megérted most már, hogy Istennek a legnagyobb szívfájdalom a felkínált és visszautasított szeretete? 
Ha igen, akkor a legfelfoghatatlanabbat még mindig nem mondtam el Neked. 
Azt, hogy Ő mindezek tudatában mégis eljött, 
emberré lett érted, értem, mindenkiért,
és mindezek ellenére határtalanul szeret Téged is, engem is!
Sőt, minden egyes embert! Még azokat is, akik nem szeretik Őt!
A törött szárnyú angyalt egyébként a jászolhoz legközelebb tettem, hogy mindig eszembe juttassa: „A (Messiás a) tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1,11). Vajon én befogadom-e?

Imre atya
2021. január 8.

Márk evangéliumának fő témája Isten titkának bemutatása. Kicsoda Jézus Krisztus? Az első tanúságtevők között szerepel Keresztelő János, a Márk közösségében jól ismert próféta, aki Illésh e z hasonlóan Izrael megtisztítására vállalkozott.

Óvakodnunk kell attól, hogy ezt az elbeszélést egyszerűen riportnak tekintsük. Ugyanis az evangélistát nem egyszerűen az esemény felidézése érdekelte, hanem a szimbolikus találkozásokon keresztül belelátta ebbe az eseménybe mindazt, amit az Evangélium olvasói csak később értettek meg Mesterükről. Keresztelő János csak megdöbben, de nem képes feltárni Jézus titkát.

A kutatók véleménye, hogy János és Jézus missziója egy időben párhuzamosan folytatódott. Amikor Jézus felkereste a Jordánnál Keresztelő Jánost, már nem névtelen zarándok volt, hanem jó hírű mester, rabbi, prófétai, lelki vezető. Feltehetően erről János is tudott és maga is tisztelte a Názáretit, ezért csodálkozik azon, hogy a bűnbánati keresztséghez járul, amikor szerinte erre nem lenne szüksége.

Jézus Galileából jön, amely az ő korában a vallási tudatlanság szinonimája volt. Márk az evangéliumban Galileát mindig teológiai összefüggésben említi, és nem földrajzi okokból. Jézust ekkor már a galileai vallási megújulás vezéreként tartották számon. Egyedül jön keresztelkedni, mint a többiek. Ez lesz Keresztelő János utolsó szolgálata Jézusért, aki ismertsége, különössége miatt kilóg a tömegből.

Lukács ebbe az elbeszélésbe még egy párbeszédet is iktat, amelyben felfedi Jézus és Keresztelő János viszonyát. János ott egyértelműen kisebbnek tartja magát. Sőt kiemeli, hogy Jézus, aki majd utána jön, nagyobb, mint ő.

Számunkra kicsit zavaró Jézus keresztelkedése, annak ellenére, hogy mindig elmondjuk, itt bűnbánati szertartásról van szó és nem a kereszténységbe beavatás szentségéről, mégis érezzük a félreértés lehetőségét. A különös az, hogy az evangélista is sebtében említi meg, hogy Jézus megkeresztelkedett. A kánoni evangéliumok szer-

34 zői közül csak Lukács az, aki egy párbeszéddel akarja tisztázni kettőjük különbségét. A kánonon kívüli evangéliumok még tovább mélyítik ezt a vitát, János megkeresztelheti-e Jézust, vagy nem. A nazarénus evangéliumban Jézust testvérei invitálják Jánoshoz, de ő ezt visszautasítja.

A keresztelés utáni látomásban Márk – evangéliuma tanúsága szerint – csak Jézus részesedik. Ő látja, hogy galamb képében leszáll rá a Szentlélek. Az evangélista Jézusnak belső élményét vetíti elénk, hogy jobban megértsük, kivel állunk szemben.

A látomás leírásánál a korabeli apokaliptikus képeket használja. Ez arra utal, hogy látomását valószínűleg maga a Mester tárta fel tanítványai előtt. A „Lélek leszállása”, esetenként kiáradása a végidők eseményeihez tartozik a prófétai igehirdetésben. A történet kulcsmondata: – „Te vagy az én szeretett fiam!” – nem más, mint messiási kinyilatkoztatás. Szabad fordításban: Te vagy a Messiás! Vagyis történetileg azt mondhatjuk, hogy Jézus messiási tudatának felismerését írja le az evangélista.

Ma már gyanakszunk azokra az emberekre, akiknek sugallatuk van, vagy mennyei hangot hallanak. Sokan szélhámoskodtak isteni megbízásukkal, ezért kételkedünk az ilyen sugallatokban. De Jézus küldetését nem ez a hang igazolja. Jézus ugyanis Keresztelő János követeinek ezt válaszolta, művéről: „Vakok látnak, sánták járnak, leprások meggyógyulnak, és a szegényeknek hirdetik az Isten Igéjét.” Jézus tetteivel, végül pedig kereszthalálával igazolta küldetését. Nem mennyei sugallatok után kell tehát kutatnunk, hanem úgy cselekednünk , mint Jézus, ha Isten fiához hasonló tetteket akarunk végrehajtani.

A Jordán vizének imája

Jézusom! Tisztulni vágyom, mert az emberi bűnök megcsúfítják életem. Szeretnék kristálytiszta szívet, mely másoknak is segíthet a bűnbánatban. Köszönöm, hogy eljöttél hozzám, hozzám tisztátalanhoz, te tökéletes tisztaság. Köszönöm, hogy megmerítkezhettem szeretetedben, és hogy hallhattam szavadat: te vagy, akiben Istennek kedve telik. Kérlek, segíts, hogy ezután én is olyanná váljak, akiben az emberek és főleg te, Jézus, kedvedet találhatod. Szentelj meg engem, hogy a Szentlélek erejével végezzem mindennapi munkámat! Hálás vagyok, hogy megajándékoztál a keresztség szentségével, s így tudom: hozzád, az igazi forráshoz kell erőért folyamodnom. Emlékeztess erre minden nehéz pillanatban, hiszen szereteteddel csordultig töltekezni a legcsodálatosabb a világon! Amen

Az a sajátságos ezen erényeknél, hogy elrejtôznek tulajdonosuk
elôl, úgy hogy ô maga sohasem veszi ôket észre s akármennyit
mondogassák is neki, nem is tudja elhinni, hogy ôbenne megvannak. De
azért nagyra becsüli ôket, olyannyira, hogy folyton igyekszik ôket
megszerezni s ezzel állandóan tökéletesíti ôket önmagában. Mások
azonban rögtön észreveszik ôket, ha megvannak valakiben, még ha az
illetônek esze ágában sincs ôket mutogatni.

Ó, oly jó hozzám az Úr, hogy tőle félnem lehetetlen, mindig megadta azt, amit kívántam, vagy méginkább, azt kívántatta velem, amit meg akart adni nekem; röviddel azelőtt, hogy hitellenes kísértéseim megkezdődtek, azt gondoltam magamban: Valóban nincsenek nagy külső megpróbáltatásaim s hogy belsők legyenek, ahhoz az kellene, hogy a jó Isten megváltoztassa az utamat, de nem hiszem, hogy megtegye, pedig nem élhetek mindig ebben a nyugalomban … vajon milyen módot talál majd Jézus arra, hogy megpróbáljon engem? A felelet nem váratott magára és megmutatta, hogy Az, akit szeretek, nem szűkölködik eszközökben, anélkül, hogy utamat megváltoztatta volna, rámbocsátotta ezt a megpróbáltatást, amelynek üdvös keserűséget kellett vegyítenie minden örömömbe. Nemcsak azért éreztette meg előre és kívántatta ezt Jézus, mert meg akart próbálni. Régóta volt egy vágyam, amely számomra teljesen megvalósíthatatlannak látszott: az, hogy egy pap testvérem legyen. Gyakran gondoltam arra, hogyha az én kis fiútestvéreim nem repültek volna fel az Égbe, láthatnám, boldogságomra, amint oltár elé lépnek, de miután a jó Isten arra választotta ki őket, hogy kicsi angyalok legyenek, nem remélhettem már, hogy az álom megvalósuljon; és íme, nemcsak az történt, hogy Jézus megadta a kívánt kegyelmet, hanem lélekben egyesített két apostolával is, akik fivéreim lettek … El akarom önnek részletesen mondani, kedves Anyám, hogy Jézus miképpen tetőzte be, sőt, miképpen szégyenítette meg a vágyamat, hisz én egy paptestvért óhajtottam, aki minden nap megemlékezik rólam az oltárnál.

„Már régóta táplálkoztam Krisztus követésének „tiszta lisztjével” Ez volt az egyetlen könyv, amely jót tett nekem, mert nem találtam még rá az Evangéliumban elrejtett kincsekre. Az én Imitatiom csaknem mindegyik fejezetét könyv nélkül tudtam. Ez a kis könyv mindig velem volt, nyáron a zsebemben, télen a muffomban hordtam. Hagyományossá is vált már.” 15

Ott lesznek a szentek, akiket már itt a földön különösképpen szerettünk. Csupa Előkelőségek és én pici, parányi lélek örvendhetek, velük együtt dicsérhetem az örök Atyát, a hatalmas Istent. Milyen szépnek, milyen gyönyörűnek képzelem el a mennyországot, pedig annál sokkal, de sokkal szebb, fenségesebb. [V. 304/8]

Ó, Jézusom, engedd feltárnom irgalmad és szereteted bensejét azok részére, akik ezt kérik. Jézusom, Vezetőm, taníts meg, kérlek, hogy minden imámon és cselekedetemen legyen rajta a Te irgalmasságod pecsétje.

A különféle emberek lelkiállapota különféle. Azok közül az eszközök közül, amelyek alkalmasak arra, hogy megteremtsék, ébren tartsák, vagy újra felélesszék a kapcsolatot az Örökkévalóval — mint amilyenek a szemlélődés, a lelki olvasmányok, a liturgián való részvétel —, nem mind egyformán gyümölcsözőek minden időben mindenki számára. Az a fontos, hogy megtaláljuk a mindenkor leghatékonyabbat, és hasznunkra fordítsuk.

Jó és rendjén való, ha megvizsgáljuk, tiszták vagyunk-e: szavainkban, gondolatainkban és önmagunkkal. Tiszta-e a szemem? Tiszta-e a kezem? Nyelvem, beszédem tiszta-e? Mennyire tisztának kell lennie a kezemnek, amikor az áldozat vételekor Krisztus testét érintem! A tisztaság által szentelődik meg testem, lelkem és szellemem, ahogyan megszentelődött az oltár kelyhe. Tisztán kell tartanunk szemünket és szívünket. Amíg szívem nem tisztult meg, nem láthatom meg Jézust társaimban, a többiekben, a szegények meggyötört testében.

A lélek nem tudja megtenni, hogy valamilyen mó­don ne változzék: ha nem előre, akkor hátrafelé halad.

A sátán tudja ki az Úr Jézus! Tudja, hogy kik az Ő " emberei!" Kik azok a hívek,papok,akik tényleg őszinte szívvel szeretnének valami nagyon szépet Istenert tenni.

Körül nézhetünk a világban. Mindig a jók" húzzák ki a gyufát" vagyis, ők szenvednek a legtöbbet. Kipróbált hit! Igen! Mert elsősorban csak azokra lehet számítani,akik tetszik a dolgukat. Régi közmondás" Aki dolgozik nem ér rá pénzt keresni." Akinek sok dolga van, nem ér rá pletykalkodni,mondjuk.Tudja mi a feladata,mit akar elérni,mik a céljai.

De aki dolgozik,szorgalmas,arra még több terhet tesznek. Jó lelkű! És mindezt tudja a sátán is. Eperjes Károly művész Úrtól hallottam először hogy" ma nagyon csinos a sátán, annyira intelligens és kifinomult hogy sokan bedőlnek neki" Persze,HA A JÓ ISTEN ENGEDI! ISTEN MINDENNÉL ÉS MINDEN ROSSZNAL, MÉG A BŰNNÉL IS SOKKAL ERŐSEBB!! SENKI ÉS SEMMI NEM TUDJA LEGYŐZNI! Bizonyos dolgokat nem azért kapunk mert Isten előfordult tőlünk, vagy netán elvesztette erejét,hanem mi fordultunk el, és próbáltuk úgy magunk megoldani a problémákat. De csődöt mondunk,mert nélküle nem sikerül, nem megy!

Csodálatos a 2021 és katolikus kalendáriumba található" Bizalom kilencede" Tényleg,mintha csak nekem szólna. Nagyon mély szántó gondolatok! Szeretettel ajánlom mindenkinek!

De lehet hogy majd le is írom...

Mi tudjuk ki a sátán? Mikor ismerjük fel? Mikor elbukunk!! Akkor! Hizeleg,belebuj egy nyajas ember képébe.S mikor csapdába csal,neki áll vádaskodni. Ismerős? Hogy lehettem ennyire buta,naiv...stb.. És sajnos mivel emberek vagyunk, tévedünk. Isten pedig ott áll, és olyan gyengéd szeretettel azt mondja...gyere Te kis gyamoltalan, én így is szeretlek, és ne félj!

Eszméletlen volt az a szél, 
hirtelen támadt fel, hosszú hajunkat,
szakállunkat arcunkba csapta,
alsó és felső köntösünk lobogott
összevissza, mintha le akarná tépni
rólunk, hordta a port, a gallyat,
szalmát, szemetet, tépázta a fákat,
az összes levelet le akarta 
csupálni egytől egyig. Riadtan jöttek
az emberek, egész sokadalom,
bújtak, hadonásztak, ismeretlen 
nyelveken hadováltak, kukkot 
sem értettünk, gondolom, rettegtek,
micsoda vihar lesz itt! Rám néztek rémülten,
mintha tehetnék bármit a száguldó,
borzoló, fékezhetetlen rohamok ellen,
annyira vicces volt, nevettünk, a térdünket
csapdostuk, az idegenek furcsálkodtak.
Erre mondani kezdtem neki, hogy ember,
nem rajtatok mulatok, hanem magunkon,
hát pont ilyen az Isten, meg akar ölelni,
beléd akar bújni, csiklandoz és 
gyengéden összeborzol, mint egy apa,
aki fiával játszik, meg akar érinteni,
egészen közel jönni, erős és szertelen.
Döbbenet volt, hogy az idegenek 
úgy néztek rám, mint aki érti a beszédem,
pedig egy fenét tudok én médül, elképesztő!
A többiek feje fölött láng verdesett,
mint tábortűz, melyet szét akar verni a szél.
Folytattam: mit ér, ha fésülködsz, 
mit ér a rendezett ruha? 
A kegyelem vihara bolondot csinál belőled,
ujjongó bolondot, ez az ő valósága,
más, mint a jólfésülteké, a kivasaltaké!
Hiába szeretnéd kivonni magad,
téged is érint, felkavarja az életed.
Látjátok azt a kutyát és azt gyereket ott?
Hemperegnek, kergetik egymást, 
élvezik, hogy zuhog a szél, 
érzik, hogy ez csak most van, 
most kell kiélvezni, fetrengeni benne.
Hagyjátok, hogy az Isten kisöpörjön 
belőletek minden kicsinyességet,
minden beszűkültséget.
Gondoljátok meg, semmibe se kerülne
neki, hogy orkánnal jöjjön, odacsapjon
minket, mint egy záptojást,
de ő csak játszani akar, táncolni, 
kifordítani a beposhadt valóságot.
Akartok így élni? 
Akkor gyertek hozzá rögtön!

A keresztségét, a bérmálást és az Eucharisztiát a keresztény beavatás szentségeinek nevezzük. A hit mellett erre a három szentségre is szükségünk van ahhoz, hogy kereszténnyé váljunk és az Egyház teljes jogú tagjai legyünk.

Az ősegyházban a három beavató szentséget egy­szerre szolgáltatták ki a felnőtt kateku méneknek, és a keresztény beavatás csúcspontja az Eucharisztiában való részvétel volt. Tudták, hogy a kegyelmi életben a keresztség csak kezdet, amely a Krisztusban való élet teljességének megszerzésére irányul, az Eucha­risztia pedig a keresztem/ beavatás tdje^ege. Pszeudo-Dionüsziosz Areopagita megfogalmazása szerint a „teljességnek a teljessége". A keresztény beavatás folyamatának a megkoronázása.

Ezt a szemléletmódot láthatjuk a gyermekkeresz-telés jelenleg érvényben lévő szertartáskönyvének bevezetőjében is. Az összefüggés teológiája röviden a következő: Akik megkeresztelkednek a víz és a Szentlélek által, új teremtménnyé lesznek: minden bűnük bocsánatát elnyerve a fogadott fiúság állapo­tába kerülnek és az Egyház tagjai lesznek. Akik pedig elnyerik a Szentlélek ajándékait a bérmálás-ban, azok tökéletesebben hasonulnak Krisztushoz, megkapják a Szentlélek ajándékait, hogy a világban tanúságot tudjanak tenni Krisztusról. Végül az Eucharisztia lakomájában részesülnek, amely jele és eszköze az Egyház egységének.

Történeti okokból adódóan később nyugaton a három szentség kiszolgáltatása elvált egymástól, de a teológia ennek ellenére is mindig rámutatott a közöttük lévő lényegi összefüggésekre

A kereszténységbe való beavatás három szentsé­ge tehát úgy kapcsolódik össze egymással, hogy teljes nagykorúságra vezeti a Krisztusban hívőket, akiknek küldetésük van az Egyházban és a világ­ban. „A keresztségben új életre született híveket a bérmálás szentsége megerősíti, az Eucharisztiában pedig az örök élet kenyerét kapják. így, a keresztény beavatás szentségein át a hívők egyre többet kap­nak az isteni élet gazdagságából és előrehaladnak a szeretet tökéletessége felé". Az Eucharisztia teszi teljessé a keresztény beavatást és lesz középpontja és célja az egész szentségi életnek.

Az Eucharisztia úgy is megjelenik számunkra mint mennyei eledel, amely táplálja a hívőkben a kegyelmi életet, felemeli őket a Krisztussal való bensőséges és személyes életközösségre, hiszen maga Jézus megígérte: Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én meg őbenne".

(1) „…AZ ÚR HÁZÁNAK HEGYE… KIMAGASLIK A HALMOK KÖZÜL…” (MIKEÁS 4)

Eljön az az idő, amikor az Úr ismerete kimagaslik a halmok közül (1). 

A halomról nekem mindig valami rendezetlen, mindenféle dolgok egymásra hányt kupaca jut eszembe. Ilyen halmokkal tele van az életünk. A halom, a Bibliában az élő Istennel szemben emelt bálványok helyét jelentette. Ilyen halmok között bukdácsolunk, ezekbe veszünk bele, ezek takarják el előlünk a „kilátást”. Mindenkinek megvan a maga „halma” – ahogy a közmondás tartja – a maga „szemétdombja”, ahol kukorékol. 

Evangélium olvasni, hogy az Isten megszabadít bennünket ebből az állapotból, és a sokféle halom közül kiemelkedik az egyetlen magaslat, egyetlen hegy, amire figyelnünk kell, ami egyértelmű irányt mutat, ami a hit és a békesség útjára tanít minket és megítéli korábbi, önző és halálos vetélkedéseinket. Evangélium olvasni, hogy ez a hegy szilárdan áll, nem inog meg, és sokan járulnak oda, hogy ők maguk is „felemeltessenek”, a sokféle halom közül, az örök távlatokat nyújtó hegyre (1–3). Gyönyörű kép, hogy nép a népre kardot nem emel, és mégis mindenkinek jut saját szőlő és fügefa, amit művel, ami alatt üldögélhet, és ami pont elég, és már senki sem rettenti meg a másikat (4). Ahogy az ember öregszik és fárad, már érti, hogy nem kell több ennél; de öregen is csak hitben járva lehet eljutni ideáig. 

Részesülhetünk valamit ebből a békességből, már ebben a világban is? A világ vadul körülöttünk. Nem valljuk be, de rengeteget rettegtünk „itt” és örökké rettegtettük a másikat. Jézus Krisztusban Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, eljött ebbe a világba (Filippi 4,7), de csak hit által lehet a miénk. Bizonyosak vagyunk abban, hogy az Úr hatalma szilárd, akkor is, ha „itt” nem adatik meg nekünk a saját szőlő és fügefa nyugalma, még akkor sem, ha minden erőnkkel igyekeztünk azt megteremteni. „Odaát” meglesz! Nemcsak nekünk, sokaknak, hiszen özönlenek majd a népek az Úrhoz (1).

„Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Te vagy segítségem és megmentőm, Istenem, ne késlekedj!” (Zsoltárok 40 2.18)

A 40. zsoltár nyitó és záró szavai állnak ma előttünk, amelyek bekeretezik azt a zsoltárt, amely hasonló érzések közepette íródhatott, mint amilyenek között vagyunk mostanság. A zsoltáríró üldözésről, ellenségekről, bűneinek sokaságáról beszél, ezek közül várja a szabadítást. Egészen pontosan azt, hogy a Mindenható lehajoljon hozzá. Mi pedig sokan várjuk most a szabadítást a vírus veszélyei közül, a betegek pedig a gyógyulást.

Természetesen a kettő, vagyis amiről a zsoltáros beszél, és amivel küzdünk most mi, nem ugyanaz. Mégis van hasonlóság, hiszen mindkét esetben kénytelen kelletlen rá kell eszmélnünk arra, hogy van amire a mi tudásunk, hatalmunk, akaratunk nem terjed ki. S amikor felfedezzük emberlétünk határát, akkor juthatunk el oda, ahol a zsoltáros van.

Biztosan voltak neki is kétségei, kérdései, mégis ami ezektől sokkal fontosabb volt számára az a várakozás volt. Hááát, igen.... Várni én sem szeretek. Jó lenne, ha minden azonnal sikerülne, ha minden kérés, óhaj, sóhaj azonnal teljesülne. De vajon tényleg jó lenne? Mit gondolsz mennyire tudnánk értékelni bármit is, ha nem kellene kivárni? Azt gondolom semennyire, mert ami könnyen jön az könnyen is megy, értéke pedig nem nagyon van.

A 40. Zsoltár írója tud hittel és reménységgel várni, nem engedve, hogy megrémítsék vagy elkeserítsék a körülmények. Isten az ő egyedüli megmentője, Tőle kéri és várja a segítséget, és a legnagyobb tanulság az, ahogyan mindezt teszi. Mert a várakozás közben Isten szeretetéről és iránta való hűségéről tesz bizonyságot.

Megtanulni várni bizony nehéz lecke, de mégis áldásokkal teljes tud lenni. Mert a várakozás közben Isten hozzánk lehajló szeretete gazdagít bennünket.

Őt várd-Tőle kérj segítséget-Neki mondj köszönetet!

(Birikiné Király Dalma, Jánd)

**************************

Imádság: 

Türelmetlen gyermekeidként szólítunk meg Atyánk, de nem türelmetlenül. Várjuk mi is Tőled a szabadítást, a segítséget, a gyógyítást. Sokszor kétségek között, sokszor el-el keseredve, mert ilyenek vagyunk mi tökéletlenül a te tökéletes alkotásaid. Jöjj, segítségünkre Istenünk, mert szükségünk van Rád! Tőled kérjük és várjuk a gyógyulást, a lelkit s a testit egyaránt. Krisztusért, a mi Megváltónkért kérünk. Ámen

*************************

A nap gondolata:

Ha az ember sokáig vár valamire, akkor az a valami sokkal értékesebb lesz.

„Drága gyermekeim! Elhozom nektek a kis Jézust, aki békét hoz nektek. Aki életetek múltja, jelene és jövője. Kicsi gyermekeim, ne hagyjátok kialudni a hitet és a jobb jövő reményét, mert minden alkalomra a remény tanúinak választottak titeket. Ezért vagyok itt Jézussal, hogy megáldjon békéjével titeket. Köszönöm, hogy válaszoltatok a hívásomra.”

https://youtu.be/Xmn7suI-L6I

https://youtu.be/N79fYG0ZjuM

1. 2021 legfontosabb várható eseményei
2. A dél-szudáni békét sürgetik a vallási vezetők
3. Másfél évszázada működik a vatikáni gyógyszertár
4. Etikai szempontok a Covid-vakcinák kapcsán
5. Részletek az iraki látogatásról
6. A szolidaritás kreatív megnyilvánulásai
7. Regény a függőségtől való megszabadulásról
8. Dal a klímaváltozás megállításáért

A magyar változat a Magyar Kurír megrendelésére készült.

Aznapi műsor 19.30 óra után érhető el!

https://youtu.be/JZtykdwZeH0

Bevezető

Ma arra az eseményre emlékezünk, hogy az Úr Jézus megkeresztelkedett a Jordánban. Valahányszor belépünk egy templomba, szenteltvízzel keresztet vetünk magunkra. Ez a szokás keresztségünkre akar emlékeztetni bennünket. A mai ünnep jó alkalom arra, hogy saját keresztségünkre emlékezzünk. Keresztelésünk által Krisztus Egyházának nagy családjába nyertünk felvételt. Azóta a háromszemélyű egy Isten közösségébe tartozunk. Ez hasonló ahhoz, ami az Úr Jézus megkeresztelésekor történt. Őt az Atya akkor szeretett Fiának nevezte, akiben kedve telik. Keresztelésünkkor a mennyei Atya Jézus Krisztusban fogad el bennünket, mint saját gyermekét. így már nemcsak Isten gyermekeinek hívnak bennünket, hanem valóban azok is vagyunk, ahogyan a Miatyánkban imádkozzuk. Mint gyermekeit hív bennünket ma is a szentmisére.

Hívek könyörgése

Testvéreim! Isten gyermekei vagyunk, akik teljes bizalommal fordulunk mennyei Atyánkhoz, és így imádkozzunk!

1. Jóságos Atyánk! Alázattal könyörgünk e földön küzdő Egyházadért, amelynek az a hivatása, hogy Isten jele legyen a világban. Add, hogy mindig emlékezzék magasztos feladatára.

2. Könyörgünk keresztény testvéreinkért, akiket az Úr Jézus nevére kereszteltek meg.

Segítsd őket, hogy a világban tanúságot tegyenek róla.

3. Könyörgünk a szülőkért, akik ezekben a napokban kérik gyermekük megkeresztelését.

Legyen velük kegyelmed ereje, hogy gyermeküknek jó példát tudjanak adni a hit szerint való életre.

4. Könyörgünk önmagunkért, akik a Te szándékod szerint akarjuk alakítani a világot. Add, hogy vezetéseddel a kor égető kérdéseinek nemeslelkűén megfeleljünk.

Urunk, Istenünk! Te az Úr Jézus által adsz nekünk részt saját boldogságodból. Hálát adunk neked ezért, és dicsőítünk téged most és mindörökké. Amen.

Jézusom! Tisztulni vágyom, mert az emberi bűnök megcsúfítják életem. Szeretnék kristálytiszta szívet, mely másoknak is segíthet a bűnbánatban. Köszönöm, hogy eljöttél hozzám, hozzám tisztátalanhoz, te tökéletes tisztaság. Köszönöm, hogy megmerítkezhettem szeretetedben, és hogy hallhattam szavadat: te vagy, akiben Istennek kedve telik. Kérlek, segíts, hogy ezután én is olyanná váljak, akiben az emberek és főleg te, Jézus, kedvedet találhatod. Szentelj meg engem, hogy a Szentlélek erejével végezzem mindennapi munkámat! Hálás vagyok, hogy megajándékoztál a keresztség szentségével, s így tudom: hozzád, az igazi forráshoz kell erőért folyamodnom. Emlékeztess erre minden nehéz pillanatban, hiszen szereteteddel csordultig töltekezni a legcsodálatosabb a világon! Amen

Istenünk, Atyánk,
aki szereted minden gyermekedet,
és nem hagyod abba a gondozásunkat és a jóságunkra odafigyelsz.
Segíts, hogy ennek a szeretetednek a képe és a példája legyek.
Találhatok-e minden emberben egy testvért,
és valóban szeressem-e őket,
üdvözölve bármilyen ellentétünk ellenére,
tiszteletben tartva méltóságukban,
tekintet nélkül származásukra vagy hitükre.
Imádkozom, hogy minden gyermeked szívében
megműveljék az emberi testvériség magját,
hogy együtt építsük fel országodat ezen a földön.

Drága Istenünk! Te, Aki az embert férfinak és nőnek teremtetted, és "láttad, hogy ez nagyon jó", óvd meg gyermekeinket, Hazánkat és minden embert a megrontás minden formájától, a szexuális visszaélésektől, és az emberi személyiség ördögi megtörésétől és átformálásától! Áraszd ki ránk Szentlelked Erejét és Hatalmát, hogy mindannyian bűnbánatot tartsunk, visszatérjünk Hozzád, életünk legyen Benned, és bőségben legyen! Ámen.

Miatyánk... Üdvözlégy… Dicsőség…