Egyetemes: Családjainkért

Imádkozzunk a családokért, hogy szeretet, tisztelet és odafigyelés kísérje őket útjukon.

Ima

Jóságos Atyám,
köszönjük a család példáját,
amelyben fiad Jézus született és nevelkedett.
Azt akartad, hogy köztük legyen,
és hogy megtanuljuk, milyen a szeretet és a szolgálat,
Mária és József gesztusaival és szavaival.
Ebben a nehéz időszakban, amelyben élünk,
és egy olyan világban, amely annyira megváltozott,
arra kérünk, hogy áldj meg minden családot,
különösképpen azokat, akik a leginkább szenvednek
a világjárvány következményeitől.
Mutasd meg mindenkinek, hogyan találhat
nyitott szíveket, amelyek elkísérnek,
segítenek, szeretettel és tanácsokkal gondoskodnak.
Mi Atyánk…

Felajánló imádság

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen
barátoddá és az apostoloddá, hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem
örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, 
mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára felajánlom neked ezt a hónapot. Ámen

A hónapra vonatkozó javaslatok

• Családjában azok, akikkel minden nap él, egy pillanatra törekedjenek arra, hogy megosszák egymás között egy imádságos környezetben, ahol mindenki kifejezi, hogy érezi magát, mit tanult az utóbbi időben, ahol úgy érezte, hogy tovább növekedett és ahol javulniuk kell, vagy bocsánatot kell kérniük.
• A szélesebb családjában vagy barátaival próbálja meg kifejezni magát arról, hogy mit csinál, mik azok legnagyobb nehézségei, gazdasági, kapcsolatai, a jelentés keresésekor. Adjon tanácsot, ha szükséges, és segítsen a lehetőségeihez mérten.
• Támogassa a saját közösségében vagy a közösségi hálózatokon keresztül az imádságra és a gondolkodásra vonatkozó jó javaslatokat, amelyek segítenek a családoknak reményt és értelmet találni, vagy a leginkább rászoruló családokat szolgálni.

Köszönettel tartozom az Úrnak az új napért, minden meglepetéssel, amit Jézus tart nekem. "Azon a napon Jézus kiment a házból, és leült a tengerhez." (Mt 13: 1) Jézus tanítja a tömeget, példabeszédeket mond, gyógyítja a betegeket és sétál. Van azonban néhány nap, amikor egyszerűen elhagyja a házat, és leül. Talán ez az inspiráció forrása, hogy egyedül üljön az Atyával, és elgondolkozzon a világról, az emberekkel és a természettel. Arra kérem az Urat, hogy adjon nekem egy Jézuséhoz hasonló szemlélő szívét. Egy szívet, amely képes látni ennek a világnak a szépségét. Elérhető szívet, hogy mindenben megtalálja Istent. Felajánlom a napomat a pápa e havi szándékára. Dicsőség az Atyának…

A Lampedusai látogatásom évfordulóján imádkozzunk, hogy felfedezzük Jézus arcát minden olyan emberben, akik az igazságtalanság miatt kénytelenek elmenekülni a földjükről, ahol a világ még mindig szenved.

https://youtu.be/IGZJRuVvnsc

Imádkozzunk a családokért, hogy szeretet, tisztelet és odafigyelés kísérje őket útjukon.

Ferenc pápa - 2020. július

A családot védeni kell.
Számos veszélyt jelent: a gyors életciklus, a stressz…
Néha a szülők elfelejtenek játszani a gyermekeikkel.
Az egyháznak ösztönöznie kell a családokat és az oldalukon kell maradniuk, segítve őket olyan módszerek felfedezésében, amelyek lehetővé teszik számukra e nehézségek leküzdését.
Imádkozzunk , hogy a mai családokat a szeretet, a tisztelet és iránymutatásaik kísérjék, és különösen, hogy az állam védelmét élvezhessék.

† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Kiment a magvető vetni.
Abban az időben:
Jézus elment hazulról, és leült a tó partján. Hatalmas tömeg gyűlt össze, ezért beült egy csónakba, a tömeg pedig ott állt a parton. Ekkor példabeszédekben sok mindenre oktatta őket:
„Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az ég madarai, és ezeket mind megették. Némely szem kövek közé esett, ahol nem volt elég termőföld. Ezek hamar kikeltek, hisz nem volt mély a föld. Majd amikor a Nap fölkelt és forrón tűzött, kiégtek, mert nem volt gyökerük. Voltak szemek, amelyek tövisek közé estek, és amikor nőni kezdtek, a tövisek elfojtották őket. De a többi szem jó földbe hullott, és termést hozott: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat.
Akinek van füle, hallja meg!” *
Ekkor odamentek hozzá tanítványai és megkérdezték: „Miért beszélsz hozzájuk példabeszédekben?” Ő így válaszolt: „Nektek adatott meg, hogy megismerjétek a mennyek országa titkait, nekik ez nem adatott meg. Mert akinek van, annak még adnak, hogy még több legyen neki; de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért beszélek hozzájuk példabeszédekben, hogy nézzenek, de ne lássanak, hallgassanak, de ne halljanak, és ne értsenek, és így beteljesedjék rajtuk Izajás próféta jövendölése:
Hallván hallotok, és mégsem értetek,
nézvén néztek, de mégsem láttok;
megkérgesedett ugyanis e népnek szíve:
Fülükkel restül hallanak,
szemüket behunyják,
hogy a szemükkel ne lássanak,
fülükkel ne halljanak,
és a szívükkel ne értsenek,
s meg ne térjenek, hogy meggyógyítsam őket.
De boldog a ti szemetek, mert lát, és boldog a ti fületek, mert hall! Bizony, mondom nektek, sok próféta és igaz vágyott látni, amit ti láttok, – és nem látta; vágyott hallani, amit ti hallotok, – és nem hallotta.
Hallgassátok meg hát a magvetőről szóló példabeszédet!
Akik hallgatják a mennyek országáról szóló tanítást, és nem értik meg, azokhoz eljön a gonosz, és elragadja mindazt, amit a szívükbe vetettek Ez az, ami az útszélre esett. A kövek közé hullott mag pedig az, aki meghallgatja ugyan a tanítást, és szívesen be is fogadja, de az nem ver benne gyökeret, csak ideig-óráig él. Amikor a tanítás miatt szorongatás, üldözés éri, csakhamar eltántorodik. A tövisek közé esett mag az, aki meghallgatja a tanítást, de a világi gondok s a csalóka vagyon elfojtja azt benne, és gyümölcs nélkül marad. Végül a jó földbe hullott mag az, aki meghallgatja, megszívleli a tanítást, és jó termést is hoz: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat.”
Ezek az evangélium igéi.

ÉVKÖZI 15. VASÁRNAP Gy1 V1
Zso: az évközi vasárnapról. Oi: Te Deum.
zöld † Mise: az évközi 15. vasárnapról saját,
Dicsőség, Hitvallás,
pref. az évközi vasárnapokra I–VIII.

GUALBERT SZENT JÁNOS rendalapító

*Firenze, 1000 körül. +Passignano, 1073. július 12.

Giovanni Gualberto 995/1000 körül született Firenzében a Visdomini család sarjaként. Mint katona, találkozott egy rokonának gyilkosával, aki letérdelt előtte az úton, és karjaival kereszt jelét formálva kegyelmet kért tőle. Bár Jánosnak neveltetése és kora szokása szerint meg kellett volna ölnie, rokonságán pedig bosszút kellett volna állnia, nem vette el a gyilkos életét. Amikor röviddel ezután belépett egy templomba, hogy imádkozzék, az oltárkereszt Krisztusa meghajtotta a fejét annak jeléül, hogy az Úr elismerte irgalmas gesztusát. János erre elhatározta, hogy életét teljesen a Megfeszített szolgálatának szenteli. Ezt követően a firenzei San Miniato bencés apátságban fogadalmat tett.

Amikor néhány évvel később meghalt az apát, utódja pedig megvásárolta hivatalát Firenze érsekétől, Jánosnak lelkiismereti nehézséget okozott, hogy simóniás apátnak kell engedelmeskednie. Egy Teuzo nevű firenzei remete azt tanácsolta neki, hagyja el a kolostort. Ekkor János az Arezzo melletti Camaldoliba ment, hogy csatlakozzék a remetéknek ahhoz a kis közösségéhez, amelyet Szent Romuáld (lásd: A szentek élete, 271. o.) nem sokkal azelőtt alapított.

Itt a Szentlélektől azt a különleges megbízatást kapta, hogy alakítsa ki saját közösségét. Vallombrosába indult hát, ahol Romuáld néhány évvel azelőtt remeteséget alapított a Szent Hilárius kolostor apátnőjének, Ittának a földjén. Két remetét talált még ott, majd hamarosan új tanítványok csatlakoztak hozzá. Camaldoli mintára szervezte meg a közösséget, amelynek a priorja lett. A szerzetesek száma egyre gyarapodott, János egészsége viszont romlott, ezért mint priort tehermentesítették mindennapos adminisztrációs kötelezettségei súlyától.

1038 körül a közösség azt a földet, amelyen élt, ajándékba kapta Itta apátnőtől; Jánost szabályszerűen Vallombrosa apátjává választották.

A közösség Szent Benedek (lásd: A szentek élete, 339. o.) regulája, valamint a kiegészítő szabályzatok szerint élt, amelyeket János állított össze a regula szellemében. Az élet Vallombrosában nagyon szigorú volt: a kórustestvérek szigorú klauzúrában éltek és nem kevésbé szigorúak voltak a táplálkozásra, ruházatra, fegyelemre, hallgatásra vonatkozó utasítások.

Amikor a vallombrosai közösség szentségének híre ment, megkérték Jánost, hogy reformáljon meg egyes meglévő kolostorokat, és alapítson újakat, így például Moschetát, Passignanót és a Firenze melletti Szent Salviust. E házak ugyanolyan regula szerint éltek, mint az anyaház, apátjaik pedig a vallombrosai apát alá voltak rendelve, aki ilyképpen a vallombrosai rend általános apátja lett. János elrendelte a szürke habitus viselését, hogy Vallombrosa szerzeteseit már a ruházatukról meg lehessen különböztetni a fekete bencésektől és a fehér kamalduliaktól.

János különös felelősséget érzett a szegények és betegek iránt. Számukra menedékházakat csatoltak minden vallombrosai kolostorhoz, János pedig felszólította a neki alárendelt apátokat, hogy senki se engedje el üres kézzel Krisztus szegényét; ,,inkább Istenbe vessék bizalmukat, mint a tele magtárba''. Az ő idejében nagyon szegény volt a rend, és a testvéreknek gyakran nem volt elég élelmük; János alkalomadtán még a kolostor felszerelését is eladta, hogy a szegényeket táplálhassa.

János minden erejével támogatta a reformapátságot abban a törekvésében, hogy emelje a papság erkölcseit. A világi papokat is arra ösztönözte, hogy közösségben éljenek, és így könnyebben megvalósíthassák a cölibátust. Fő törekvése mégis a simónia elleni harcra irányult. Mivel a San Miniátót egy simóniás apát kinevezése elleni tiltakozásul hagyta el, nem meglepő, hogy ő lett az ellenállás magva Petrus Mezzabarbával szemben, aki II. Sándor pápától (1061--1073) megvásárolta a firenzei püspökséget. A püspök felbőszült a vallombrosaiak részéről őt ért bírálat miatt, és megparancsolta embereinek, hogy a Szent Salvius kolostort égessék fel, hogy ezzel a szerzeteseket elhallgattassa. Ez a gaztett azonban csak még inkább fokozta az ellenállást, úgyhogy végül háromezer firenzei a városi tanács vezetésével felszólította a vallombrosaiakat, hogy a püspök elleni vádjukat vessék alá tűzpróbának. A rend egy szerzetese sikerrel kiállta ezt az ítéletet, ekkor a pápához küldték, aki azután Petrus Mezzabarbát elmozdította a hivatalából.

Ez a küzdelem egész Itáliában megalapozta Jánosnak azt a hírét, hogy ő az egyházreform előharcosa. Élete vége felé pedig a milánóiak arra kérték, hogy küldjön papokat az egyházmegyéjükbe, mert nem akarták a szentségeket elfogadni olyan papoktól, akiket simóniás püspök szentelt fel. János teljesítette kérésüket, és néhány novíciusát Todi püspöke pappá szentelte, hogy kiszolgáltathassák a szentségeket. János, mielőtt szerzetes lett, nem tanult sem írni, sem olvasni, hosszú betegségei alatt azonban közössége tagjaival felolvastatta magának az egyházatyák írásait, és így mély lelki tudásra tett szert. Halálos ágyán a testvérek oktatást kértek tőle a szeretetről. Ez a homíliája fennmaradt.

1073. július 12-én halt meg a passignanói San Michele Archangelo kolostorban. III. Celesztin pápa 1193-ban avatta szentté.

Isten jelenléte

Jézusom, eljöttem Hozzád, mert a Te jelenlétedre vágyom.
Úgy szeretnélek szeretni, ahogyan Te szeretsz engem.
Bár soha semmi ne választana el Tőled!

Szabadság

A szabadság nagyszerű ajándékát adtad nekem, Uram.
Add, kérlek, hogy megszabaduljak a rasszizmus és intolerancia minden formájától.
Tudatosítsd bennem, Uram, hogy a Te szerető szemedben mindnyájan egyenlők vagyunk.

Szerető figyelmesség

Életem mely területein érzek reményt, biztatást, növekedést? Visszanézve az elmúlt hónapokra, észrevehetem, milyen tevékenység vagy alkalom hozott bő termést. Ha látok ilyen területeket, elhatározom, hogy a jövőben több időt szánok rájuk, több figyelmet szentelek nekik. 

Isten igéje

Mt 13, 1-9

Egyik nap Jézus kiment a házból és leült a tó partján. Nagy tömeg gyűlt köréje, ezért beszállt egy bárkába és leült, a tömeg pedig a parton maradt. Ekkor példabeszédekben sok mindenre tanította őket, mondván: „Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az égi madarak és fölcsipegették. Más mag köves talajba hullott, ahol nem volt neki elég föld. Gyorsan kikelt, mert nem volt mélyen a földben. Amikor azonban forrón tűzött a nap, elszáradt, mert nem volt gyökere. Ismét más szúrós bogáncsok közé esett. Amikor a bogáncsok felnőttek, elfojtották. A többi jó földbe hullott s termést hozott, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik meg harmincszorosat. Akinek füle van, hallja meg!”

Gondolatok a mai olvasmányhoz

• Jézus példabeszédei meg tudnak gyógyítani, hogy meghalljuk és megértsük, hogyan állnak ügyeink Istennel. A kegyelem kis darabkái, melyek tesztelik szívünk készségét, hogy alávesse magát Isten nagylelkűségének.
• „Akinek füle van, hallja meg.” Nekem szól ez a mondat! Amikor imádkozni kezdek, vajon jó talaj van-e szívemben Jézus tanításának befogadására? Nyitott szívvel fordulok Felé? Hagyom, hogy Igéje betörjön bezárt szívembe?

Párbeszéd

Néha eltűnődöm, mit mondanék Neked, Uram, ha személyesen találkoznánk.
Talán így szólnék: „Köszönöm, Uram, hogy mindig mellettem voltál.
Biztosan tudom, hogy voltak idők, mikor a tenyereden hordoztál, Uram.
Mikor a Te erőd segítségével jutottam keresztül életem sötét szakaszán."

Befejezés

Megköszönöm Istennek ezeket a perceket, amiket egyedül tölthettem Vele,
és azokat a kegyelmeket, amiket ima közben kaptam.

Iz 55,10-11

Mert amint lehull az eső és a hó az égből, és nem tér oda vissza, hanem megitatja a földet, termékennyé és gyümölcsözővé teszi, magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, úgy lesz az én igém is, mely számból kijön: nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem megteszi, amit akarok, és véghezviszi, amiért küldtem.

Róm 8,18-23

Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával. Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig. De nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben, s várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását.

Mt 13,1-23

,,Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetette a magot, némelyik mag az útfélre esett. Jöttek a madarak és fölszedegették. Más magok köves helyre estek, ahol nem volt sok földjük. Hamar kikeltek, mert nem voltak mélyen a földben. De amikor a nap felkelt, megperzselődtek, s mivel nem volt gyökerük, elszáradtak. Néhány másik a tövisek közé esett. A tövisek felnőttek és elfojtották őket. Végül más magok a jó földbe hullottak. Ezek termést hoztak, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, ismét másik harmincszorosat. Akinek van füle, hallja meg!” (...)

A mai vasárnap olvasmányai mind a földbe hullott és kicsírázó mag képével beszélnek valami természetfeletti valóságról, mely Isten kegyelméből bontakozik ki bennük. Az első örömhír – amelynek meg kell előznie az azon való elmélkedést, hogy vajon mi mennyire is vagyunk jó föld – az, hogy Isten igéje minden körülmények között beteljesíti küldetését. Igaz, ez most még nem látszik, de Isten tervei megvalósulnak, megtestesült Igéje, Jézus Krisztus által, s az egész természet sóvárogva vágyakozik, amíg Isten akarata beteljesül.

A természetről szólva nem pusztán hasonlatról van szó. Nemcsak a próféta kapcsolja össze a természetben megfigyelhető folyamatot az isteni akarat megvalósulásával, hanem ez a kettő ontológiailag mélységesen összetartozik. Az évről évre kizöldülő rét, a sarjadó vetés nem önmagában hordja értelmét. Az élettelen és élő teremtmények: hegyek és folyók, virágok és fák, madarak és négylábúak mind-mind beteljesületlenek, szépségük hiábavaló, s mindaddig alá vannak vetve „a mulandóság szolgai állapotának”, amíg a mi dicsőséges istenfiúi szabadságunk meg nem valósul. Sokkal mélyebb ez az összetartozás, mint pusztán biológiai kapcsolat, de még annál is, mint amit a panteizmus hirdet: mi ugyanis nem a természet öntudatra ébredt, majd a végtelen körforgásba visszahulló részecskéi vagyunk, hanem az egész teremtésért felelős személyek, akiken a természet sorsa múlik. A Föld megmentése ezért sem sikerülhet pusztán külső, környezetvédelmi eszközökkel, hanem csak belső változás, az isteni élet befogadása és kibontakoztatása által.

Urunk, Jézus Krisztus, add meg nekünk, kérünk, hogy magvetésed kicsírázzon és szárba szökkenjen lelkünkben, hogy keresztény életünk szüntelen fogantatás, növekedés és gyümölcstermés legyen. Segíts kegyelmesen, hogy amint a teremtésben minden a maga természete szerint él és működik, úgy mi is a magunk természetfeletti természete szerint éljünk, felszabadulva a világi gondok, félelmek és a birtoklás csalóka világából Isten fiainak dicsőséges szabadságára, s ezáltal a teremtés is eljusson az Atyád által rendelt beteljesedésre.

Evangélium: 
Mt 13: 1-23
Egyik nap Jézus kiment a házból és leült a tó partján. Nagy tömeg gyűlt köréje, ezért beszállt egy bárkába és leült, a tömeg pedig a parton maradt. Ekkor példabeszédekben sok mindenre tanította őket, mondván: "Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az égi madarak és fölcsipegették. Más mag köves talajba hullott, ahol nem volt neki elég föld. Gyorsan kikelt, mert nem volt mélyen a földben. Amikor azonban forrón tűzött a nap, elszáradt, mert nem volt gyökere. Ismét más szúrós bogáncsok közé esett. Amikor a bogáncsok felnőttek, elfojtották. A többi jó földbe hullott s termést hozott, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik meg harmincszorosat. Akinek füle van, hallja meg!"
Ekkor odamentek hozzá tanítványai és megkérdezték: "Miért beszélsz nekik példabeszédekben?" "Nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait - felelte -, de nekik nem. Akinek van, annak még adnak, hogy bőségesen legyen neki, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért beszélek nekik példabeszédekben, mert van ugyan szemük, de nem látnak, van ugyan fülük, de nem hallanak. Beteljesedett rajtuk Izajás próféta jövendölése, mely így szól: Hallván hallotok, de nem értetek, nézvén néztek, de nem láttok. Megkérgesedett e népnek a szíve. Nehezen hallanak a fülükre, a szemüket meg behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, s szívükkel ne értsenek, nehogy bűnbánatot tartsanak, és meggyógyítsam őket. A ti szemetek boldog, mert lát, s a fületek is az, mert hall. Bizony mondom nektek, sok próféta és sok igaz ember kívánta látni, amit ti láttok, de nem látta, és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta.
Ti tehát halljátok a magvetőről szóló példabeszédet! Aki hallgatja az országról szóló tanítást, de nem érti meg, ahhoz eljön a gonosz és elrabolja, amit a szívébe vetettek. Ez az, ami az útszélre esett. A köves talajba hullott ellenben az, aki meghallgatja a tanítást és szívesen be is fogadja, de az nem ver benne gyökeret, mert csak ideig-óráig él. Amikor a tanítás miatt szorongatás, üldözés éri, csakhamar megbotránkozik. A szúrós bogáncs közé hullott pedig az, aki meghallgatja a tanítást, de a világi gondok s a csalóka gazdagság elfojtja a tanítást, úgyhogy nem hoz termést. Végül a jó földbe hullott az, aki meghallgatja, megszívleli a tanítást, s jó termést is hoz, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat."

Bevezető ima: Uram, hiszek benned. Hiszem, hogy mindig és mindenütt figyelsz rám és vezetsz engem. Remélek és bízom benned, mert tudom, hogy sose vezetsz rossz útra, ha engedelmes vagyok és hallgatok rád. Szeretlek, amiért oly türelmes és jó vagy velem, és szeretnék napról napra hűségesebb lenni hozzád.

Kérés: Úr Jézus, nyisd meg füleimet a tanításodra, készítsd fel szívem talaját, hogy nagylelkűen tudjak válaszolni hívásodra!

Elmélkedés: 
1. Halljátok! Ebben az evangéliumi részben Jézus kétszer is hallgatásra szólítja fel a tömeget. Akkoriban is, akárcsak ma, nehéz volt abbahagyni, amit az ember éppen csinált; félretenni az előítéleteinket, gondjainkat és Istenre figyelni. De csak így ismerhetjük meg Isten akaratát az életünkben. Jézus most is példázatban beszél. Azt akarja, hogy vegyük a fáradságot szavai értelmezésére, és alkalmazzuk életünkben is. Úgy tűnik, ez Isten minimális elvárása velünk szemben, hogy az Ige át tudja hatni életünket és mi is jó termést hozzunk.

2. Boldogok vagyunk. Jézus boldognak mondja a tanítványait, mert látják, amit látnak és hallják, amit hallanak. Egy bizonyos szempontból kevésbé áldottnak érezhetjük magunkat, hiszen mi mindezt nem élhetjük meg. Más szempontból viszont még nagyobb áldást kaptunk. Jézus kortársainak nehezére esett üzenetének megértése. Új és bonyolult tanítás volt, és elsőként nekik kellett értelmezni, tanítani és saját életükben alkalmazni ezt a tanítást. Nekünk megadatott kétezer év szentjeinek és egyháztanítóinak az élete és tanítása, megadatott a Szentlélek, akit az apostolok akkoriban még alig ismertek, és megadatik az Oltáriszentség minden szentmisén. Hálásnak kell lennünk, és felelősséggel kell bánnunk ezekkel az ajándékokkal.

3. Százszoros termés. Ha hallgatunk Jézusra a Szentírás és akaratának annyi más megnyilvánulása által, és értékeljük ezt a nagy ajándékot, akkor életünkkel kell a hálánkat kifejezni. Olyan jó termőföldnek kell lennünk, mely százszoros termést hoz. Ez nem csak a saját hitünk erősítését jeleni, hanem annak megosztását másokkal. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy jó emberek vagyunk, és nem ártunk másoknak; minden eszközzel terjesztenünk kell Jézus üzenetét. Minden nap meg kell kérdeznünk magunktól: ma mit tettem az evangélium terjesztéséért?

Beszélgetés Krisztussal: Jézus, köszönöm mindazt, amit értem tettél. Bocsásd meg, hogy néha nem adtam meg neked a kellő elsőséget más dolgok előtt, és nem hallgattam rád vagy osztottam meg az ajándékaidat másokkal. Segíts sok gyümölcsöt teremnem!

Elhatározás: Ma több időt töltök Istennel, és megvizsgálom, hogy a tanítását hogyan fogadhatom be jobban, és hogyan oszthatom meg másokkal is.

Július első hétvégéje, a Székely népviselet napja! Ezen a napon viseletbe öltözünk! Az én viseletem Szent Ferenc atyánk nyolcszáz éves ruhája, én holnap abban fogok öltözni! Szeretettel bíztatlak tégedet, hogy te is legalább egy lajbit, vagy valami más ruhadarabot öltsél magadra, jelezve, hogy hová tartozol!

A keresztény népviselet maga a szeretet, hisz Jézus mondta: "Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Jn 13,35

Egy jólelkű, vidám székely ember a maga szép népviseletben megjelenik, akkor róla már mindenki tudja, hogy ő egy igaz jó székely keresztény, egy megbízható ember, ki vállalja a maga Istentől kapott identitását! Én nem nézem le a tiroli rövidnadrágba bújt atyafit, se az őz bőrbe öltözött rézbőrű indiánt, de még a bő köpenybe burkolt arabot sem, csak büszkén vállalom önmagamat, az őseimtől örökölt nyelvet, hitvilágot, himnuszokat, szép nemzeti viseletemet! Vállald te is a magad Istentől neked ajándékozott külső belső értékeidet, identitásodat!

Isten annyira szokott becsülni minden dolgot, amennyire az a jócselekedet eszközeként Hozzá kapcsolódik.

Krisztus követőjének, kereszténynek lenni nemcsak tisztesség, méltóság, hanem kötelesség is.

És mégis mérjük az időt.

Nem azt, ami még nincs, sem azt, ami már nincs, azt sem, melynek nincs tartamos kiterjedése, sőt azt sem, amelynek nincs végződése; vagyis sem a jövőt, sem a múltat, sem a jelent, sem a folyó időt, - időt azonban mégis mérünk!

E latin versben: Děūs crěātŏr ōmnĭūm („Mindennek alkotó Istene”) nyolc rövid illetőleg hosszú szótag van; közülük négy rövid: az első, harmadik, ötödik, hetedik; ezek tehát egyszerűek a négy hosszúhoz, a második, negyedik, hatodik és nyolcadikhoz képest, mert e hosszúak időtartama kétszer akkora, mint amazoké.

Ez igaz, mert akárhányszor mondom is el a verset, érzékeim világosan ezt bizonyítják. Amennyire tehát érzékeim tanúskodnak, tény, hogy a hosszú szótagot a röviddel mérem s érzem, hogy az kétszerese ennek. Mikor azonban egyik a másikat a kiejtés során nyomon követi, s a rövid az első, a hosszú a második, kérdezem, hogyan fogom le a rövidet, hogyan mérem hozzá a hosszúhoz. Hogyan találom azt az eredményt, hogy a hosszú kétakkora, hisz a második, a hosszú, nem csendül meg addig, míg az első, a rövid, el nem hangzott? S a hosszú szótagot is megmérhetem-e, míg hangzik, - mikor tény az, hogy csak befejezett mennyiséget lehet megmérni?! Befejeződése azonban elmúlását jelenti, mit mérek tehát?

Hol van a rövid szótag, amellyel mérni akarok, hol a hosszú, amelyet mérnem kellene?

Egyik is, másik is hangzott, elhangzott, elmúlt, s most nincsenek többé; én meg mérek, mérek, s nagy bizakodva - már amennyire gyakorolt érzékeimben bízhatom - mondom, hogy az egyik szótag egyszerű, a másik - természetesen időtartam dolgában - amannak kétszerese? Sőt ezt meg sem tudnám így állapítani, ha a két szótag hangzása el nem múlt és be nem fejeződött volna!

Következőleg nem az immár nem létező szótagokat mérem, hanem valami mást, ami benyomult és megmaradt emlékezetemben.

A nagy misztérium körül látok mindenféle lelki típust, — nem is típusok azok, hanem másmás eredeti alakítások, — észreveszek különböző lelkiséget, a lelkiség módszereit, különböző életszentségeket, melyekben Isten közli magát. Ami életet mi, a szentek közössége, kicsinyek és nagyok a tökéletességben, az Oltáriszentségből táplálunk, az más és más bemutatkozása a természetfölötti életnek, gyakorlatba átvitele az elveknek s más-más centrális idea körüli energia- és gyakorlat-csoportosítás. Ennek a nagy változatosságnak a föltüntetésére s azoknak az energiáknak, melyek a szentségekből s így elsősorban az Oltáriszentségből a lelkekbe áradnak, kellő elképzelésére két részletet, jobban mondva két különböző lelkiséget szeretnék ide rögzíteni; a naiv, elvonult, zárt kerti virágnyílás lelkiségét, s a küzdő, bátor, törhetetlen világgyúrás történelmi nagyságait. Az egyikét Lisieux-i szent Teréz (képviseli), a másikát a középkori küzdő, harcias, trónokat emelő vértanú királyok s lovagok mint Anjou IX. Szent Lajos...

[PO ÖM XXIV., Soliloquia II., Élet kenyere, 273. old.]

Az Egyház legnagyobb gondja, hogy Krisztust mél­tó helyettesek képviseljék a földön. Törvényeinek jó része a papság nevelését, életét szabályozza, hogy a pa­pok példájukkal és szolgálatukkal megszenteljék a híve­ket.

Akik az Egyház szolgálatára hivatást éreznek maguk­ban és az Egyház a püspök ítélete szerint erre alkalma­saknak reméli őket, azokat gondos nevelésben részesíti, összegyűjti Őket szemináriumaiban (veteményes kertjei az Egyháznak), megadja nekik azt a tudományt, mellyel Krisztus papja - a világ világosságává válhat. A középiskolai általános műveltség megszerzése után még hat esztendeig oktatja őket a keresztény bölcselet­ben és hittudományban, Ez mind arra szolgál, hogy a hí­vek „szolgálatának munkájába" alkalmas, méltó munká­sokat állíthasson. A kisebb rendekkel, az alszerpapi és szerpapi rend fel­adásával a püspök fokozatosan készíti elő őket az áldozó­papi rend szentségére. A keresztény jámborság eszközeivel, lelkigyakorlataival nevelik a papságra készülők lelkiéletét, hogy erkölcseik­ben is hasonlókká legyenek az isteni Mesterhez.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)

A jó stílus, megfelelő taglejtések, emelkedett hangú előadás és tiszta kiejtés csak akkor érnek el eredményt, ha mindezt lelki embertől kapja a hallgatóság. Egyébként az akaratot csak kevéssé vagy egyáltalán nem tudják megindítani, pusztán az érzékeket és az értelmet gyönyörködtetik.

A boldogságot nem lehet ezen a földön megtalálni, ha nem vagyunk békében Istennel. Ha ön elégedetlen, haragos, miért nem gondol a lelke üdvösségére (MB III. 78).

Nemegyszer előfordul, hogy valaki arra gondol, ha buzgóbban dolgoznánk, több hitet­lent téríthetnénk meg, és ezáltal Istennek is na­gyobb dicsőséget szereznénk, majd ezzel a szán­dékkal elkezdi a többieket inteni, figyelmeztetni, megpróbálja őket megjavítani, nagyobb buzgó­ságra és komolyabb önmegtagadásokra buzdíta­ni; csak neki magának nem sikerül valahogy job­bá válnia. Ezért ha ilyen gondolatunk támad, soha ne a többieket próbáljuk megjavítani, inkább mi magunk adjuk át magunkat jobban a Szent Szűznek, mi magunk váljunk egyre alkal­masabb és tökéletesebb eszközökké az Ő kezé­ben.

Szeretnétek tudni, hogy melyek a leggyümölcsözőbb lelki megpróbáltatások?

Azok, melyeket nem mi választottunk magunknak.Azok, amelyeknek nem örülünk, amelyekhez nem vonzódunk.

Gyermekeim, ki adhatja meg nekünk a kegyelmet, hogy szeressük nyomorúságainkat? Csak Ő, aki szerette sajátját, és azt megőrizve akart meghalni.

Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberi személy nem válhat dolgok, gazdasági rendszerek, a technikai civilizáció, a fogyasztói szemlélet, a könnyű sikerek rabjává. Az ember nem válhat saját, gyakran céltudatosan gerjesztett hajlamai és ösztönei rabjává sem. Ezzel a veszéllyel szemben védekezni kell. Az embernek képesnek kell lennie arra, hogy éljen saját szabadságával, és az igaz értékeket válassza. Ne en­gedjétek rabságba ejteni magatokat! Ne engedjétek, hogy elcsábítsanak benneteket holmi hamis értékek, féligazságok, csillogó délibábok, amelyektől később kiábrándultan, csalódással, sebzetten, sőt talán maga­tok mögött egy összetört élettel fordultok majd el.

Krisztus nyomában igazán azok nőttek naggyá, akik valahogy ráéreztek arra, hogy földi kincsektől, hatalomtól roskadozva szárnyalni nem lehet. Szent Benedek mindent otthagyott Rómában, és a subiacói hegyekben a szegényeknél is szegényebben élt - de Európa védőszentje lett!

Amikor büszkélkedsz műveltségeddel, akkor is inkább mennyiségi, mint minőségi fogalmakban gondolkodsz. Inkább ismeretszerzésre gondolsz, mint az ismeretek megértésére és feldolgozására. Készen kapott képeket, eszméket, előre gyártott ítéleteket raktározol el. Szemlék, összefoglalások, dokumentációk gazdagítják ismereteidet és benyomásaidat.

Fiam, úgy van rendjén, hogy sokmindenben járatlan legyél, hogy úgy tekintsd magad, mint aki meghalt e világnak, s magában a világot mindenestül keresztre feszítette.

Kell, hogy sokmindenre süket legyen a füled, s inkább arra figyelj, ami békességedre van.

Ha valami kedved ellen van, hasznosabb másfelé nézni, és mindenkit meghagyni a maga vélekedésében, mint vitatkozásra adni a fejed.

Ha Istennel bizalmas jóviszonyban vagy, és az ő ítéletére adsz, könnyen vállalod a vesztes szerepét is.

A gondviselésről

Ha egyetlen szóba kellene sűrítenem Jézus imádságának a témáját, azt mondanám, itt a gondviselésről van szó. Arról, hogy ahogy bármelyikünk, átélve azt, hogy az élet terheit hordozzuk, szeretnénk Istenhez fordulni, és valahogy kapaszkodót lelni Nála, és átélni azt, hogy velünk van, és átélni azt, hogy nem vagyunk egyedül. És nem is akarom ezt hosszabban mondani. Tulajdonképpen erre szoktuk azt mondani, hogy Gondviselő, vagy hogy gondviselés. Erről szeretnék beszélni, és most egy kicsit rendkívüli módon, ha nem túl szépen fogalmaznám, azt mondanám, arra jutottam, hogy tartanék egy hosszú bevezetőt, és utána egy rövid beszédet. Ha egy kicsit árnyaltabban fogalmaznám, akkor pedig úgy mondhatnám, hogy szeretnék ehhez az imádsághoz, Jézus imádságához közel kerülni, ráhangolódni Jézus imádságára. És amikor ráhangolódtunk erre az imádságra, utána tulajdonképpen már nem sok mindent kell mondani, mert értjük magunkról is.

Mit jelent ez a ráhangolódás? Ahogyan hívő emberként, vagy nem hívő emberként, de elképzeljük, vagy megéljük, mit jelent az, hogy Isten gondviselő, vagy hogy létezik ilyen, hogy gondviselés, vagy létezik, nem létezik, nem is értjük néha pontosan, hogyan is van ez, akkor nem csoda, hogy néha zavarok támadnak. Mégpedig azért, mert ahogyan fejlődünk az életutunk során, hogy mit jelent az, hogy gondviselés, vagy hogy Isten gondviselő, ez nagy változásokon megy keresztül. Erről a változásról szeretnék most beszélni, és utána el tudunk jutni Jézus imádságának a szívéhez.

Hogy van az a pici gyerekkel, mondjuk az óvodással, aki már a maga módján nagyon is megéli, mi az, hogy gondviselés, mi az, hogy gondviselő? A kisgyereknek, az óvodás gyereknek ezt a világot az testesíti meg, hogy: „Legyen csoda!” Már csak azért is, mert egy óvodás gyerekben egyébként sem olyan egészen világos, hogy hol van a határa a realitásnak, hol a képzeletnek, a fantáziának. Ezért a gyereknek, ha mondjuk a mesét, és abban van egy-egy ilyen kijelentés, hogy Szezám tárulj!, vagy hogy Hahh!, akkor mi történik? Hát ő ezzel tud mit kezdeni. A gyerek jóban van a csodával, az számára olyan hétköznapi esemény, mint számunkra a hétköznapi realitás.

Biztos hallottatok Nick Vujiciről. Nick Vujicic, a fiatal srác, aki hát most már nem is annyira fiatal, de mikor születik, karok és lábak nélkül születik. Ő maga írja azt, hogy amikor pici gyerek volt, miután az apja lelkész volt, és a család hívő, ezért ő hamar bekerült ebbe a világba, hogy Istenhez fordulunk az imádság formájában. Ő tudjátok, hogyan imádkozott? Kicsi gyerkőcként úgy imádkozott, hogy: „Istenem! Hogyha lehetséges… de hát neked minden lehetséges, akkor legyen úgy, hogy most lefekszem aludni, és akkor elalszom, és ami alatt alszom, akkor kinőnek a karjaim, meg a lábaim. És akkor, mire fölébredek, akkor én már olyan vagyok, mint mindenki más. Jó?” Egy óvodás gyerektől ez egy csodaszép imádság. Az óvodás gyerek, és mi felnőttként is őrizzük magunkban az óvodás gyereknek a képzeteit, hangulatait, érzéseit arról, mit jelent, hogy gondviselő, vagy gondviselés. Kitölti a világát az, hogy a gondviselés tulajdonképpen egyenlő a csodával. Hogy Isten bármit megtehet, és „Csiribi-csiribá!”, és lesz csoda.

Igen ám, de az óvodás gyerek is, ahogy Nick Vujicic leírja: „Ahogy már iskolába mentem, és nagyobb gyerek lettem, nem is kell, hogy felnőtt legyek, nagyobb gyerek lettem, egyszer csak nagyon világos lett számomra, hogy sosem fognak kinőni a végtagjaim. Ez többek között, például egy csalódás vezethet el oda, hogy egyszer csak megváltozik annak a tartalma és viszonya, mit jelent, hogy gondviselő, és gondviselés.

Amikor már iskolaéretté válunk, és vagyunk mondjuk kilenc, vagy tizenegy évesek, máshova kerül a hangsúly, mégpedig a következőre. Amikor már iskolás gyerekek vagyunk, nagyon nagy jelentősége lesz számunkra annak, hogy mi a jó, és mi a rossz, hogy ki jó, és ki rossz. Hogy mi az igazság, és mi a hamisság, mi a helyes, és mi a helytelen. Ezért hogyan gondolkozik a gyerek a gondviselésről és a gondviselőről? Új, hogy: „Na, akkor most már nem csak a csoda van, hanem az is van, hogy én jó leszek. És ha jó leszek, Isten jót ad, vagyis jutalmaz. És ha bárki rossz, akkor Isten majd büntet.” Tulajdonképpen a gondviselés témája egy más súlypontot talál. Ez pedig, hogy na, itt már tudok valamit tenni azért, hogy valamiképpen az Istenre is hatást gyakoroljak. Ha jó vagyok, jutalom, rossz vagyok, büntetés. Ez egy más fajta súlypont. Van egy nagy előnye, már rajtam is múlnak dolgok.

Mi történik? Az történik már egy kisiskolással is, hogy megtapasztalja, hogy jó volt, és egyáltalán nem dicsérték meg érte. Jó volt, és nem kapott érte jutalmat. Valakik rosszak voltak, bántották őt, vagy másokat, és ő úgy látja, hogy ennek nem lett semmilyen következménye. Ez pedig oda vezethet, hogy egyszer csak az a világ, ami fölépült az által, hogy jól vagyok, és jön a jutalom, ha rossz vagyok, akkor jön a büntetés. És hogy így egy kicsit azért én is már szabályozni tudom ezt az egész világot, és cselekvőképesen vagyok benne, ez összetörhet, mert a tapasztalat nem írja alá.

Így elérkezünk oda, már mondjuk, mikor serdülők vagyunk, ott megint máshova kerül a súlypont. A serdülő az a valaki, akiben a kétely még erősebbé válik, és azt mondja: „Jó, hát tudom, mit tanítottak a papok, meg tudom, mit mondanak vasárnap. Jó, hát tudom, a Gondviselő Isten, a Mennyei Atya. Na, hát akkor azért lehetne min gondolkozni. Itt a koronavírus, meg, na, szóval. Na, akkor ezek hogy vannak? Ki mit érdemelt meg, vagy hogy?” Vagyis, a serdülőben még erősebbé válik a kétely, de eközben fönntarthatja a viszonyát a gondviseléshez és a gondviselőhöz, mégpedig a következő módon. Azt mondja: „Na jó, azért ez pontosan hogyan van, azt nem tudom, de mondjuk szeretek nagyon egy papot.” Ez a pap azt mondja, hogy na, mégis csak van olyan, hogy gondviselő. Hát, jó, hát akkor lehet, hogy van. Vagy ez a pap azt mondja: „Tudjátok, mit? Gyertek, jöjjünk össze, imádkozzunk egy kicsit! Imádkozzunk, hogy a betegek gyógyuljanak meg!” És miközben egyfelől azt mondja ez a tizenöt éves fiatalember: „Ugyan már! Ki tudja, hogy ennek van-e egyáltalán értelme?”, másfelől, mert az a valaki, aki számára egy fontos személy, mondja, mégis csak eljön, főképp akkor, ha a barátai is ott vannak.

A gondviselőhöz és a gondviseléshez fűződő viszonynak itt megint van egy újabb, nagyon izgalmas lépése, hogy egyre személyesebbé válik. Már nem csak a csoda, már nem csak az, hogy jót vagy rosszat tenni, hanem hogy van itt valami nagyon személyes szál és kötődés, akár Jézushoz, egy paphoz, a kortárs csoporthoz, egy számomra fontos tekintélyszemélyhez. Miközben elméletben nem tudom, hogyan van, ne is magyarázzák meg, aközben mégis csak a kapcsolatot fönn tudom tartani a témával, és a Gondviselővel.

A következő lépés, ezt nevezhetnénk a hit felnőtt fázisának, de ez még nem érett, csak felnőtt. Ahhoz kapcsolódik, hogy már felnőtt korú vagyok. Itt a következő történik. Azt mondjuk, ki, hogy, valahogy megbirkózva, kiverekedve magát abból, hogy ez hogyan is van, vagy jutunk valahova, vagy nem, vagy vannak erről akkor most elgondolásaink, vagy nem. De hova kerül a súlypont? Oda, ha hívőként fogalmazom meg, hogy Isten rám bízta, ránk bízta, hogy a gondviselésnek adjuk a jeleit. Tehát Isten elküldte a Szentlelket, és ezért mostantól kezdve, hogy Isten egy Gondviselő Isten, ennek a tanúságtételét ránk bízta. Ezért az a dolgunk, hogy mi törődjünk, mi gondoskodjunk, mi menjünk el a szomszéd nénihez, mi vásároljunk be neki, mi ajánljuk föl – ez rajtunk múlik. Rajtunk múlik, ez azt fogja jelenteni, hogy az emberek ez által kapnak valamiféle tapasztalatot arról, hogy Isten tényleg Gondviselő Isten. De ez már most a mi dolgunk.

Vannak, akik azt teszik, hogy itt vannak még vasárnap, vagy esetleg nézik a közvetítést, de azt gondolják, és ez a súlypont, hogy a gondviselés tulajdonképpen már a mi szabadságunk, felelősségünk és kompetenciánk, mert Isten ezt ránk bízta. Lesznek olyanok, akik azt mondják: „Miután ezt ránk bízták, minek jöjjek misére? Minek, akkor tulajdonképpen a vallásos magatartásnak nagyjából akkor bennem vége van. Mert úgyis az a lényeg, hogy én odamegyek, és segítek, és szolidáris vagyok, és teszek érte. Úgyis ezen múlik, hát mondhatjuk, hogy Isten rám bízta, hát ennyi.”

Ötödik, ez a záró lépés. Az érett hitben megint csak új súlypontja lesz annak, mit jelent, hogy gondviselő, vagy gondviselés. Ez pedig a következő. Az érett hitű ember azt mondja, és most egy közkeletű gondolattal szeretném kezdeni, hogy: „Tégy meg mindent, mintha minden rajtad múlna! És bízz Istenben úgy, mintha minden rajta múlna.” Ez azért egy jó összesűrített gondolat, mert nagyon jól mutatja, hogy az érett hitű emberben az, hogy mit tesz Isten, mint gondviselő, mi az, hogy gondviselés, és hogyan szerepelek ebben én, valamiképpen egyensúlyba kerül. Azt is mondhatnám, hogy át tudom élni, hogy minden rajtam múlik, de közben azt is át tudom élni, hogy minden Istenen múlik. Amikor én eljutok a saját határaimig, akkor nem kétségbeesek, hanem például azt mondom: „Na, Uram! Most rajtad a sor.” De közben azt is tudom mondani, hogy minden egyes pillanatban nem úgy van, hogy most idáig csinálom én, és utána Isten, hanem hogy együtt csináljuk. Hogy Isten velem csinálja, és én Istennel csinálom, és ez valahogy egyensúlyba tud kerülni.

Ha egyszerűen kéne megfogalmaznom, a következőt mondanám. Kialakul egy új fajta bizalom a gondviselőben, aminek az a jellemzője, hogy bízok, elvárások nélkül. Bízok Istenben, vagy Jézusban, a Gondviselőben, elvárások nélkül. Ha ezt egy picit szabad még kidolgozni, akkor úgy mondanám: Bízok Istenben elvárások nélkül, és naivitás nélkül, és kritika nélkül. Tehát bízok elvárások nélkül, naivitás, és egy folytonos kritikus lelkület, vagy szellemiség nélkül.

Most érkeztem el a rövid részhez, Jézus imádságához. Ugyanis amikor Jézus elmondja ezt az imádságot, akkor bent van a fületekben, hogyan beszél? Azt mondja: „Áldalak téged, Atyám, mert elrejtetted ezt az okosak, a bölcsek elől, a kicsinyeknek nyilatkoztattad ki. Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, és az élet terheit hordozzátok!” És most jönnek a kulcs mondatok, azt mondja: „Jöjjetek hozzám, és tanuljatok tőlem, mert én felüdítlek titeket, és nyugalmat talál a lelketek!” Hadd nézzük meg csak picit ezeket a részeket! Mit mond? „Vegyétek magatokra az én igámat, mert az édes és könnyű!” Szó sincs ebben az imádságban arról, hogy nem lesz teher, nem lesz nehézség. Nincs csiribi-csiribá, nincs egyszer csak belenyúlunk, magától megoldódik. Azt mondja: „Lesz teher, de hordozzátok úgy, ahogyan én. Mert úgy hordozható. Hogy én abban tudok nektek segíteni, hogy az a teher, amit úgy élhettek meg, így vagy úgy, ebben vagy abban a helyzetben, hogy elviselhetetlen, tudok nektek segíteni, hogy elhordozható legyen.”

Mit mond még? Azt mondja, nem csak, hogy „Vegyétek magatokra az igámat, tanuljatok tőlem!”, hanem azt is mondja, hogy „Az én igám édes, és könnyű, és fölüdül a lelketek, fölüdítlek titeket, nyugalmat talál a lelketek.” Megint nem arról van szó, hogy én megoldom, nincs ilyen ígéret ebben az imádságban. Nem azt mondja „Megoldom.”, hanem azt mondja, hogy „Tudok nektek utat mutatni a forráshoz, és az olyan lesz, hogy miközben fárasztó, és nehéz, de már hordozható, aközben tudtok egy jóízűt inni, friss levegővel teleszívni a tüdőtöket, hogy egy kicsit megpihenni, és átélni azt, hogy…” Nem fejezem be, valami olyasmit, amit jól esik átélni, hogy aztán tovább tudjunk menni.

Aztán mi hangzik el? Azt mondja: „Felüdítem a lelketeket.” Megint csak mi nem hangzik el? Nem csak az nem hangzik el, hogy „Majd mindent megoldok.”, és még csak az sem hangzik el, hogy „Minden, ami a testhez kapcsolódik, attól megszabadítalak, beleértve a szenvedést, a betegséget.” Hanem azt mondja: „Nagyon is tudom, hogy a test sok szenvedésnek az átélője. De én meg tudom azt tenni, hogy a lelketek közben fölüdüljön, hogy azt ti valahogy jó, és igaz, és egészséges, és valahogy emberséget hordozó lélekkel tudjátok vinni. A lelketeket fogom felüdíteni, hogy mindez ne tegyen tönkre benneteket, ne keserítsen el, hogy ne keseredjetek meg, hogy ne legyen az élet… Felüdítem a lelketeket.”

És mi az, ami még elhangzik? Azt mondja: „Hozzám gyertek, és tőlem tanuljatok!” Milyen furcsát…, szinte, ha valaki más mondaná, azt mondanánk, hogy nem egy kicsit nagyképűség? „Tanuljatok tőlem. Szelíd vagyok, és alázatos szívű.” Ez mit jelent a témánk szempontjából? Jézus nem azt mondja: „…és akkor megoldom, és megoldódik, és magától, és…”, hanem azt mondja, hogy „Amit biztos, hogy tehettek, hogy közel jöttök hozzám, és a magatok módján próbáljatok olyan lenni, mint én!” A magatok módján, tökéletlenül, nagyon esendően, gyarlóan, hullámozva. „Gyertek közel hozzám, és alakuljatok olyanná, mint én!” Mi köze ennek a gondviseléshez? Az, hogy egyszer csak a súlypont nem ott van, hogy mi fog történni. Nincs minden a kezünkben, nem is lesz. Hanem hogy ki vagyok, hogy milyenné válok és alakulok?

Ezért Jézus ígérete így szól: Akármi is történhet, én segítek nektek abban, hogy ti olyanná legyetek, hogy az számotokra elhordozható életté váljék. Ez az ígéret. Az, hogy mi alakuljunk és változzunk olyanná, hogy az élet elhordozható legyen, na ez a mi kezünkben van. Az a szép ebben, hogy akkor nem eseményeket várok el főleg, hanem átélem azt, hogy Isten mindig ad annyi erőt, hogy a saját lelkemet kézbe vegyem.

A záró gondolat így szól: Itt van Jézusnak az imádsága, és ebben az imádságban egy olyan valakinek az imáját halljuk, aki a realitás talaján áll, ennyivel (két ujjal kicsit mutat – szerk.) nem mond többet, mint amire tényleg biztosan számíthatunk. Ámde, amire tényleg számíthatunk, azt nagyon világosan elmondja.

Jézusom! Köszönöm, hogy lakást vettél bennem, köszönöm, hogy bennem éled tovább az életed. Köszönöm, hogy a te nevedben építhetem országodat. Add, hogy minden testvéremben felismerjem a Te jelenlétedet és egymást szeretve dicsőítsünk meg Téged. Ámen.

https://youtu.be/Wd1fBy9xYeg

Isten szava egyszer azzal lep meg, hogy feje tetejére állítja elképzeléseinket az emberi élet rendjéről, máskor meg azzal, hogy abban fedezi fel Isten szépségét és működését, ami a legtermészetesebb.

Izajás szavait olvassuk az 55. fejezet végéről: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet… éppen úgy lesz az én szavammal is… végbeviszi akaratomat…” Milyen természetes, milyen harmonikus itt minden! A természet körforgása és az emberi munka kiegészíti egymást, a mindenség rendjét tápláló, isteni jóakarat rendezi. Az eső hasznosan öntözi a földet, „termővé, gyümölcsözővé teszi”. A föld terem, szinte magától, ahogy Jézus is mondja majd egyik példabeszédében (vö. Mk 4,28), bőséggel, önzetlen és öntudatlan jóakarattal, „magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek”. A természet rendjének ezt a magasból érkező, aláhulló, szinte a gravitáció törvényét követő áramlását aztán felváltja egy másik, tudatosabb, rendelkezőbb, de nem kevésbé szerető és gondoskodó tevékenység: „így lesz az én szavammal is…”, „végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem”.

Mint a költészetben oly sokszor, sok minden itt is kimondatlan marad. Hogy a világ meg az emberi szív (vö. Róm 8,18-23) szomjazza Isten szavát és megjelenését, mint a kiapadt föld a szelíd esőt. Hogy Isten jöhetne viharban és forgószélben, s végül mégis az ellenállhatatlan és lassú, éltető esőt választja. Hogy örömét leli a föld gyümölcsöző gazdagságában, és bőkezűnek mutatkozik a szegény és kiszolgáltatott emberiséggel szemben. Hogy példája az embert is arra sarkallhatja, illetve még sokkal jobban sarkallhatná, hogy az éhezőnek enni adjon, kenyérből és jó szóból, bőven. Hogy Isten láthatatlanná tette magát ebben a világban, és úgy akarta, hogy a világ virágzásából vegyük észre jelenlétét, ahogy az elszivárgott, felszívódott, kútba gyűlt víz itatja a szomjas földet. Hogy az ember nem egyszer sokáig keresi és várja, hogy a Szó termékenysége megmutatkozzon, de semmi sincs hiába, az elrejtett mag kihajt és szárba szökken, hogy sokszoros termést hozzon – és így tovább.

Az evangéliumból ennek a prófétai szónak és a benne jelzett visszafordíthatatlan körforgásnak utóéletét értjük meg. Jézus, a magvető, beáll ebbe a sorba. Ő, az Ige, termővé teszi a földet, és ő maga az, aki olyan lett, „mint a kiöntött víz”, szenvedésében és megtöretésében, alázatában, elrejtett, oktalannak látszó bölcsességében. A szentírásban megvan persze a kép előzménye is, főként a Második Törvénykönyvben. Mózes itt beszél arról, hogy az ígéret földjét Isten öntözi, ő teszi gazdaggá (vö. MTörv 11,10-12), és ő adja át az üzenetet, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével is, amely Isten ajkáról való” (MTörv 8,3). De az is fontosnak látszik, hogy Izajás e szavait éppen az ún. Második Izajás gyűjtemény befejezésében olvassuk (Iz 55,6-13). Az egész gyűjteményt Isten kiáltó szavának, a pusztába kiáltó hangnak, illetve a dús legelőkre vezetett Izraelnek látomása vezette be (Iz 40,1-11), s most olyan képek zárják, amelyek ennek az isteni szónak jövendölnek hatékonyságot. Lehet, hogy sokan meg sem hallják a szolga történetét, fel sem fogják Isten vigasztaló szándékát, amely ebben a könyvben olyan gazdagon szólal meg – Isten szava mégsem marad eredménytelen és gyümölcstelen.

Úgy tűnik, Második Izajás korában, a fogság idején fedezi fel Izrael a teremtés igazságát, mint amiben Isten munkálkodása az emberi értelem és hit munkájával felfedezhető. Valamivel később a Prédikátor is szemléli a világot, de körforgása inkább az üresség érzetét kelti benne (vö. Préd 1,4-11). Vajon mi történik velünk, akik elődeinknél sokkalta többet tudunk a természet belső rendjéről? Hallgatjuk-e még a teremtő Ige – az egyházatyák szavával: „Művész-Ige” – szelíd hangját alkotásaiban?

Bevezető

Senki sem szeret ráfizetéssel dolgozni. Mielőtt még valaki valamihez is hozzáfogna, már jó előre tudni szeretné, hogy vállalkozása megéri-e a fáradságot és kifizetődővé válik-e.

Érdemes-e egyáltalán másokat vigasztalni és bátorítani, a rászorulókat támogatni és segíteni.

Jézus mindig és minden körülmények között érdemesnek tartotta az emberek javát szolgálni. Tanított, vigasztalt és segített, ahol csak tudott. Hintette az Isten országa igazságainak magvait.

Isten ugyanezt a magatartást várja tőlünk, azt akarja, hogy úton útfélen hirdessük és terjesszük a jót, az igazat és a szépet, mert szerinte egyetlen jó földbe hullott vetőmag százszoros termést hozhat.

Kirié litánia

Urunk, Jézus Krisztus, add, hogy lelkünk a belé hullatott isteni magvak számára soha se legyen köves talaj. Uram, irgalmazz nekünk!

Urunk, Jézus Krisztus, add, hogy a lelkünkbe hullatott isteni magok növekedését meg ne fojtsák az élet tövisei. Krisztus, kegyelmezz!

Urunk, Jézus Krisztus, add, hogy lelkünk a beléje hullatott isteni magok számára mindig bő termést hozó talaj legyen. Uram, irgalmazz!

Evangélium után

A magvetőről szóló példabeszéd, az Úr Jézus paraboláinak egyik gyöngyszeme.

Ma már géppel vetik a jól kitisztított magot, a megdolgozott jó anyaföldbe. A magvetők után boronával elsimítják a föld felületét, hogy a mag takaró alá kerüljön. Ott, a föld méhében megindul a csodálatos kenyérszaporítás. Az elvetett mag "elhal", hogy új, szebb, és több magnak adjon életet. Tavasszal kizöldül a vetés és az aranyszínben rengő búzatáblák épp ezekben a napokban ötvenszeres, százszoros termést hoznak. Évről-évre ismétlődő csoda ez. De ennek észrevételéhez is "látó" szemre van szükség.

A mai evangéliumban Krisztus magvetőhöz hasonlítja magát. Fáradhatatatlanul járja Izrael hegyes-dombos falvait, városait Hinti az isteni bölcsesség csodálatos magvait. A jeruzsálemi templomban és a zsinagógákban. Hinti az igét a tenger partján, a hegyek lankás lejtőin. Megjelenik a vámosok, a bűnösök házában és felkeresi az igazakat.

Őt követték apostolai, és Őt követi egyháza is! Immár 2000 év óta! Mégis! Úgy látszik, mintha a közel 2000 éves magvetés, az apostoli munka, kudarcba fulladna.

Hiszen a szülők, a papok, a pedagógusok minden időben azon fáradoztak, hogy az egyház szolgálata által olyan értékekkel gazdagítsák az utánuk jövő nemzedékek életét, amelyek feltétlenül javukat szolgálják és hozzájárulnak teljes kibontakoztatásukhoz. És mi lett a sok fáradság eredménye?

Keserűen tapasztaljuk, hogy fáradozásuk sok tekintetben kudarcot vallott. Áldozatos munkával hintették a jó magot, de az kopár földre hullott, csak tövist és bojtorjánt termett. Tiszteletre, becsületre, Isten - és emberszeretetre akarták nevelni fiaikat és leányaikat. Az eredmény mégis mi lett? Nemegyszer csak hálatlanság, szeretetlenség, gyűlölködés, közömbösség, hitetlenség és erkölcsi süllyedés.

Sajnos, hasonló jelenséggel már Jézus tanítványai is találkoztak. Az Ő életük sem volt mentes a sikertelenségektől és kudarcoktól. Minden igyekezetük és buzgóságuk ellenére Isten Igéje csak lassan és igen nehezen vert gyökeret az emberek lelkében. Nekik is rá kellett ébredniük, hogy a krisztusi igazságok csak kevés ember szívében és csak nehezen vernek kitéphetetlen, erős gyökeret.

Ezért az Úr Jézus igyekezett bizalmat önteni beléjük. Elmondta nekik a mai evangéliumi példabeszédet, amelyben tudtukra adta, hogy nem a magban, nem az evangéliumi örömhírben van a hiba. Az isteni igazság tisztaságához semmi kétség nem férhet. A vetőmag ép, tiszta és kifogástalan, élő és eleven, alkalmas a vetésre.

De csak ott és akkor szökkenhet szárba és hozhat termést, ha alkalmas talajra talál. Ott ahol az emberek elfogadják Isten akaratát és teljesítik azt.

Az Úr Jézus követői sohasem gondolkodhatnak a piacgazdálkodás profitéhes elvei szerint. Ők nem dolgozhatnak csak nyereségre és sikerre.

Az ev. felolvasásakor hallottuk: Isten bőkezűen és mindenféle számolgatás nélkül szórja és hinti az üdvösség magvát. Nem törődik hatalmas beruházása eredményével. Vetőmagját pazarlóan hinti a szántóföldekre és az útszélre, a köves talajra a tövisek közé, mindenhová, ahol emberek élnek a földön. Számol a sikertelenséggel, mégis derűlátó, mert tudja, hogy egyetlen mag százszoros termést is hozhat, ha jó, földbe hull!

Az isteni igazság magvait hinteni kell mindig és mindenütt! Akar alkalmas, akár alkalmatlan! "Hirdesd az Isten igéjét! Állj elő vele! -buzdítja már Pál apostol is szeretett tanítványát, Timótheust Eljön ugyanis az idő, amikor a józan tanítást nem hallgatják szívesen az emberek, hanem seregszámra szereznek maguknak tanítókat és csiklandoztatják fülüket, elfordulnak az igazság meghallgatásától, és mesékre hajlanak."

Mintha a mai, mindenbe beletörődő, megfáradó, látszólag szélmalomharcot folytató keresztényeknek írta volna Pál apostol e szavakat. Tapasztalatból tudjuk, hogy milyen félelmetes magvető valamennyi tömegkommunikációs eszköz! A sajtó! A rádió! A TV! -Va1óban seregszámra vannak ott olyanok, akik ezek segítségével késztetik az embereket arra, hogy elforduljanak az igazságtól, vallástól, egyháztól, s Istentől! És, hogy odafordítsák az emberek a fülüket az igazság köntösébe öltöztetett, hamisságok és hazugságok hallására.

A hazugságot igazságnak, és az igazságot hazugságnak állító közéleti személy meg is fenyegeti azokat, akik közszolgálati médiumokban, lehetőséget adnak, az ő szemléletével ellentétes véleményeket megfogalmazóknak.

Nekünk, minden fenyegetés és megfélemlítés ellenére, tántoríthatatlanoknak kell lennünk az igazságban, és hirdetnünk kell az igazságot, hinteni az isteni igazságok magvait. Nekünk hinnünk kell az isteni Ige győzelmében és-a jó diadalában. Sohasem lehet ugyanis tudni, hogy egy-egy elhintett mag kiben és mikor kel ki, ver gyökeret: és hoz százszoros termést.

Ámen

1. Éppúgy lesz szavaimmal is…(Iz 55,10–11)

Izajás próféta mély értelmű szimbóluma mindenki számára érthető és kézzel fogható. Isten „beszédes” gondviselése a természet törvényein keresztül is működik. Az eső is megöntözi a földet, hogy a növényzet, a gyökerek, a magok életnedvet kapjanak és termést hozzanak. Az isteni szó ugyanúgy átjárja az ember lelkét, ott termést hoz. A hit hallásból ered. Meg kell hallanunk Isten hangját az ima csendjében, a külvilág eseményein keresztül, lelkiismeretünk finom sugallataiban, de embertársaink, szeretteink, a lelkipásztor szavában is.

2. Ennek az életnek szenvedései… nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez…(Róm 8,18–23)

Szent Pál apostol is felismerte, hogy az egész emberiség részesült a megváltásban. A teremtett világ is vajúdik, velünk együtt, hogy újra paradicsomkert legyen belőle. Ezért nagy a hívő ember felelőssége környezetéért, amelyet a gőg, a kapzsiság látható módon pusztulásra ítélt.

3. Kiment a magvető…(Mt 13,1–23)

A magvetőről szóló példabeszéd hátterébe a palesztinai földművelést kell odaképzelnünk. Először vetettek, utána beleszántották, és menet közben derült ki, hol sziklás a talaj, hol vannak a tövisek. A kitaposott mezei út pedig eleve lehetetlenné tette, hogy az elvetett mag kikeljen. Évtizedekkel ezelőtt nagyszüleink idejében még ismerős volt ez a fajta földművelés, tájainkon. Jézus egyik legvilágosabb és legközérthetőbb példabeszédében Isten országáról tanít. A magvető és mag nem kérdéses, az adott. Isten szól az emberhez. Igéje Krisztusban látható, hallható lett.

A példabeszéd gerince a talaj minősége. A négyféle talaj négyféle ember. Vagy napjában többször változva mi magunk vagyunk mind a négy? Milyen talajba hull a mag? Mert ettől függ a termés minősége, gazdagsága. Négyféle magatartás lehetséges Isten igéjével szemben:

– hallgatni, de nem követni,

– hallgatni, követni, de nem teljes odaadással,

– a kísértés idején elesni és feladni…

– hallgatni, követni, kitartani benne, és életté váltani.

Néha falrahányt borsó, bármit mond az Úr. Máskor hamar belevágunk, aztán elkeseredünk, lázadunk. Ma lelkesedünk, holnap belefáradunk. A nem várt nehézségek, az akaratgyengeség, az önfejűség, szenvedélyek és szórakozottság… Sokan jól indulnak, aztán valamiért kisiklanak. De mindig vannak, akik sokszoros termést hoznak. Ennek is vannak biztos jelei: erkölcs, jellem, hűség, lelki gazdagság. Végtére is az aratás Ura állapítja ezt meg…

Isten maga garantálja, hogy igéjének vetése mindenképpen termést hoz. Az eső nem fordul vissza eredmény nélkül, ahogyan visszhangzik a próféta szava. Az időjárási károkért maga a magvető vállalja a kezességet. De a példázat igazából rólunk szól: én hogyan fogadom be életembe Isten szavát? Nagyra nő-e, termést hoz-e bennem? Mert a termés nagysága, a magvetés termékenysége nagyban függ az én hozzáállásomtól. Az élet gondjai, a keserű tapasztalatok, a bűnök könnyen fásulttá teszik az embert, és a szívünkbe hullott mag képtelen lesz kicsirázni. Isten országában nem lehet türelmetlennek lenni, de kétségbeesni sem szabad. A magvető azzal, hogy kockázatot vállalt, számolt a veszteségekkel is.
A harminc-, hatvan- vagy százszoros termés azonban messze kárpótolja a tövisek, a sziklás talaj vagy az útszélen eltaposott magok miatti „terméskiesést”. A mai magvetőnek – szülőnek, tanárnak, lelkipásztornak – elsősorban az a dolga, hogy hintse a magot, és örüljön Isten áldásának, mert az előbb-utóbb megnyilvánul.

Jézus példázatában nincs helye a csüggedésnek. Ha nem is vagyunk magvetők, akkor is lehetőségünk van arra, hogy jó talajjá váljunk Isten igéje számára. Nyilván ügyelve arra is, hogy elkerüljük azokat a buktatókat, amelyek az elvetett mag kibontakozását hátráltatják vagy lehetetlenné teszik. Ez érvényes mind az egyénre, mind a közösségre. Azon kellene fáradoznunk, hogy minduntalan szétosszuk magunkat. A fogyasztói világ vallási, szabadpiaci versenyében is mutassuk meg az isteni ige erejét. A felhígult beszéd fojtó tövisei közé, a megkeményedett szívek rögös földjébe, a közömbösség és ellenségesség sziklás repedéseibe is van értelme magot szórni, tékozlóan vetni. A mag csendben „pusztul” el, hogy új életként szökkenjen szárba, minden látványosság és sietség nélkül. Fejlődését befolyásolják az időjárási tényezők és a talaj állapota, de az új élet úgyis utat tör magának. Jézus példabeszédében a magvető nem szakszerűtlen, hanem hívő. Nem azért szórja a vetőmagot, mert megéri, mert érdemes és nagy haszonnal kecsegtet, hanem mert hiszi, hogy ha jól vet, jól is arat. Jézus mindig realista: nem ábrándozni kell, hanem vetni. Méghozzá jó magot.

A nagy dolgok apróságokkal kezdődnek, és meg kell szenvedni az aprólékos és hosszadalmas növekedés minden szakaszát. Isten szemében nincs selejt. Amibe a jó Isten belekezd, abból valami nagyszerű lesz. Még belőlünk is… Szent Pál apostol szerint „a Lélek csíráit magunkban hordozzuk”. A szeretet esztelenségének alaptörvénye ez: adni, bőségesen ajándékozni, hiszen Isten majd gondoskodik arról, hogy igéje ne térjen vissza hozzá dolga végezetlenül.

Szentírási rész: Mt. 10, 37-42

A mai evangéliumi részletben az örök boldogságról és annak elérési módjáról tanít bennünket az Úr Jézus. Az ember valódi boldogságát az Istennel való személyes találkozásban, személyes kapcsolat megélésében érheti el, valósíthatja meg.
„Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám”(10, 37) - hallottuk Jézus szavát az evangéliumban.
Ezek a meghökkentő szavak nem a vérségi kötelékek vagy a rokoni és baráti kapcsolatok öncélú tagadását jelentik, hanem a Biblia sajátos beszédmódjának keretében arra figyelmeztetnek, hogy megfelelő módon kell látnunk és megvalósítanunk az értékek rendjét. A vérségi köteléket vagy más emberi kapcsolatokat nem szabad Isten országa elé helyeznünk, mert csak az Istennel való személyes találkozás, a vele való jó kapcsolat megélése tehet bennünket hiánytalanul boldoggá.

Jézus követése tudatos beleegyezést kíván meg, ami pedig a teljes, minden más szeretetnél nagyobb szeretetben fejeződik ki. Jézust jobban kell szeretni a szülőknél, a gyermekeknél, jobban önmagunknál, sőt az életünknél is. Ez természetesen nem jelenti a családi vagy a testvéri szeretet megtagadását – ami egyébként ellentétben lenne Isten törvényével –, hanem azt, hogy soha semmiféle teremtmény szeretetét nem helyezhetjük a Krisztus iránti szeretet elé.

Ne értsük félre, Jézus nem vetélytársa akar lenni szeretteinknek, nem azt várja, hogy megtagadva a szüleinkhez fűződő gyöngéd, mégis oly erős szálakat, s őt tegyük szívünkben apánk, anyánk helyére. Hiszen Isten oltotta belénk a gyermeki érzületet azok iránt, akiknek életünket köszönhetjük, s tőle származik a parancs is: tiszteld atyádat és anyádat.
De ugyanaz az Isten, aki ezt a parancsot adta, írta elő azt is, hogy: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből”. Itt nem az érzelmi kötödés különböző fokozatairól van szó, hanem a szeretet két minőségéről, melyek közül az egyik a test és vér diktálta, ösztönös szeretet, a másik viszont az ember természetfölötti hivatása, Istenre való képessége.
Nem a gyermeki ragaszkodásról, hanem a túlságosan földi kötödésről jelenti ki a mi Urunk, hogy akadálya az ő követésének, mert meggátolja az első és legfőbb parancs teljesítését, és gúzsba köti teljesen emberségünket.

Az evangéliumi szakasz szerint a valódi boldogság elérésének útja a kereszthordozás. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt - mondja Jézus.
E kijelentésben kétszer szerepel az élet szó: egyik esetben a földi életet jelenti, a másikban a mennyei boldogságot, az örök életet. Ha Jézusért elveszítjük földi életünket, vagyis ha el tudunk szakadni az e világ értékeitől és ilyen értelemben vállaljuk a keresztet, elnyerhetjük a maradandó életet.
A kereszthordozással valódi boldogságunk születését munkáljuk. És itt nem csupán saját boldogságunkról van szó, hanem másokéról is: a keresztet hordozó tanítvány ugyanis a jézusi megváltást közvetíti embertársának. Ezért mondja Jézus: aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.

Amikor az életkörülmények válaszút elé állítanak, s választanunk kell a Teremtmények vagy Isten, illetve bűnös szenvedélyeink kielégítése vagy Isten parancsának megtartás, vagy a kényelem, a megszokás és Krisztus radikális követése között, a kereszténynek mindig határozottan kell választania, még ha ez a döntés szívétől kemény áldozatot kíván meg.
Különben is az ember akkor lesz képes arra, hogy embertestvéreit és saját rokonait jobban szeresse, amikor szívét teljesen Krisztusnak adta, ugyanis csak a természetfeletti szeretet tudja átlépni az önzés gátjait és megszabadítani az én központúságtól, vagyis attól, hogy állandóan magam körül forogjak és csak az orromig lássak.
Jézus figyelmeztetése, hogy tanítványának fel kell vennie keresztjét és őt követnie, legnagyobbrészt az önzés, a helytelen önszeretet leküzdését jelenti: az egoizmus ugyanis, amikor akadályozza Isten szeretetét, ugyanakkor meggátolja a felebarát, sőt a családtagok igazi szeretetét is.
Itt említhetnénk példa gyanánt a hamis szülői szeretetet, amely annyira a gyermeke javát, boldogulást akarja, hogy az a gyerek lelkileg sérültté válik, nem egy esetben az öngyilkosságba menekül, vagy jobbik esetben elhagyja a családi hajlékot. Igazában ennek hátterében az áll, hogy a szülő gyermekében szeretné megvalósítani önmagát, valóra váltani kudarcba fulladt álmait, helyre hozni saját hibájából elrontott életét, függetlenül attól, hogy gyerekének mi a jó és mire van képessége. Sok szülő pontosan emiatt képtelen szabadon engedni gyermekét, érdekmentesen, önzetlenül segíteni annak kibontakozását. Ezért van az is, hogy sokszor a felnőtt, családot alapított gyerekek életét is meggondolatlanul irányítani akarják, csupa jó szándékból állandóan beleavatkoznak gyerekeik családi életében, s így megkeserítik azok életét, sőt önmagukat is boldogtalanná teszik…
De, ehhez hasonló példát hozhatnánk a házasság területéről is, amikor a hitvestárs szeretetből annyira akarja a másik javát, boldogulását, hogy az belefullad ebbe az idézőjelbe tett szeretetbe. 

„Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki viszont elveszíti értem életét, az megtalálja”(39), mondja Jézus. Ha az ember szívét teljesen Krisztusnak adja, a szeretet isteni képességével gazdagítva kapja vissza: amikor pedig lemond önmagáról, sőt életéről is, akkor Krisztusban megtalálja az igazi életet, az örök életet, amit senki el nem vehet tőle. Ezért mondja C. S. Lewis: „Célozd meg a mennyet, és a földet is megkapod mellé; célozd meg a földet, és egyiket sem kapod meg.”

Az Úr kevesektől kívánja meg, hogy szeretetüket életük odaadásával tanúsítsák, mint például Szent Maximilián Kolbe atyától, aki képes volt az Auschwitzi koncentrációs táborban életét adni a fiatal családapa helyet, azt azonban minden kereszténytől elvárja, hogy a Krisztus követésben soha meg ne hátráljon semmiféle áldozat előtt.

A szentleckében Pál apostol az mondja, hogy meg kell halnunk mind annak, ami elvon az Úr nagylelkű szolgálatától, lemondani mindenről, ami veszélybe sodorná életünkben Isten abszolút elsőbbségét, a szeretetének juttatott első helyet. A keresztény csak így lehet Krisztus hűséges tanítványa, csak így lehet társa halálában és életében. Az apostol szerint a keresztény: „halálával egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, élve azonban Istennek él. Ezért tekintsétek magatokat úgy, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Jézus Krisztusban”(10-11).
Ugyanez áll a kereszthordozástól való húzódozásra és saját életünk megtalálásának vágyára is. Ha magunk akarjuk megvalósítani önmagunkat, nem önmagunkká válunk, hanem csupán szánalmas torz, csonka személyiségeké. Azon kell dolgoznunk, hogy Krisztust valósítsuk meg életünkben, azaz formálódjunk az ő képére és hasonlatosságára.
Ennek kifejezője a kereszthordozás, mely nem egy súlyos teher kénytelen-kelletlen cipelését jelenti, hanem a legszemélyesebb szenvedést, amelyet szeretetből vállalunk. Ez a legnagyobb emberi tett a földön, erre kaptuk a szabadságunkat, ez ad súlyt létezésünknek.

Ha hirtelen csapásként rám zúdul a kényszerű testi-lelki fájdalom, az még nem kereszthordozás. A kereszthordozás ott kezdődik, amikor tartalmat, értelmet, értéket adok a szenvedésnek azzal, hogy Krisztus keresztjével egyesítve, az ő szenvedését kiegészítve, szeretettel viselem. S akkor megtapasztalom, hogy a kereszt nem megnyomorít, hanem fölemel, s alkalmassá tesz az Isten műveiben való részvételre.

A szentmisén gondolkodjunk el kissé az evangéliumi részlet tanításán. Kérjük Istent, tisztítsa meg látásunkat, hogy mindennél többre tudjuk becsülni a Vele való találkozást. És kérjük tőle az erőt a kereszt vállalásához abban a reményben, hogy kereszthordozó életünkkel önmagunk és mások üdvösségét szolgáljuk.

 „Némely mag…”

Jézus példázatait gyakorta félreértjük és egyszerű allegóriáknak tekintjük, amelyeknek alapja materiális dolog, például egy búzamag. Valójában Jézus többféleképpen értelmezhető példázatai mindig valamilyen tanítást hordozó cselekvésre épülnek. A magvető példázatában a magok eltérő sorsa és küzdelme az életért hordozza a tanítás alapjául szolgáló történést. Ezt a folyamatot Jézus és kortársai minden nap alaposan megfigyelték: az elvetett mag sorsától függött az aratás bősége és az élelmezésük biztonsága. Ebben a történetben az elvetett magok sorsa és küzdelme az életért szinte emberszerűvé válik. Az útszélre került mag (4. v.), a köves talajba esett mag (5. v.), a szúrós bogáncsok közé hullott mag (7. v.) olyan mozzanat a történetben, amely valószínűleg egy átlag földműves figyelmét elkerülte. A föld tulajdonosaként ő csak a jó földbe (8. v.) esett mag sorsával foglalkozik, mert abból van haszna. Jézus azonban, aki magát Isten küldöttének tekinti, és hallgatóságának a teremtő Isten szemléletmódját akarja tanítani, több figyelmet szentel azoknak a magoknak, amelyek nem a jó földbe hullottak.

Jézus jó tanító, aki kincseiből régit és újat hoz elő. Rávezeti alkalmi hallgatóságát, hogy a közvetlen környezetükben vegye észre azokat az apró jelenségeket, amelyeket Istenhez emelkedett lelke segítségével tanítássá formálhat. Talán a szűkebb tanítványi kör féltékenykedett erre a módszerre, hogy Jézus mindenkit tanít. (A tekintélyesebb rabbik csak a beavatott, kipróbált tanítványaiknak adták tovább a tanítást.) A Mester nem akart hatalmat kovácsolni vallásosságából, hanem szemléletmódját minden érdeklődővel megosztotta. Bibliája ez esetben a természet volt, amelyet a Teremtő Isten írt neki. A könyvet Jézus könnyűszerrel olvasta, és erre az olvasásra mindenkit megtanított. Nem azokat a jeleket tárta fel, amelyeket az emberek találtak ki, hogy velük az írás és olvasás által meghosszabbítsák az emlékezetet. Ő egy lépéssel tovább ment, a próféták és az Ószövetség vallásos költőinek szemléletmódját tanította, nem csupán azt, amit ebből leírtak. A szombati zsinagógai olvasás kapcsán ő nemcsak a próféták szavait jegyezte meg, hanem az írásokból felfedezte az üzenetet.

Ezzel a szemléletmóddal lenyűgözte a hallgatóságát, sőt még boldognak is nevezte őket (16. v.). „A ti szemetek boldog, mert lát, s a fületek is az, mert hall.” Feltehetően csak az akadékoskodó tanítványoknak kellett elmagyaráznia, hogy mit jelent az útszélre, a kövek, a tövisek közé esett mag, és az, amely jó földbe hullott. Hallgatóságából a félresikerült emberek – akik szerettek volna jámborak és vallásilag képzettek lenni, de az élet nehézségei miatt nem sikerült – értették szavait. Csodálkoztak azon, hogy Jézus beléjük lát, észreveszi azt, amit a vallás tanítói egyébként nem szoktak észrevenni: az eredménytelen igyekezetet. A farizeusok csak az eredményes vallásosságot értékelték. Jézus a kudarcot vallottat is értékeli. Tudja, a vallásos ember körülményei igen eltérőek, és sok esetben az eredmény nem mutatja az igyekezetet. De ez a mások előtt titokban maradt igyekezet, az ember élete küszködés, amely Isten előtt nem maradhat titokban. Ettől lesz a mai példázat örömhír, hogy Jézus ezeknek a félresikerült embereknek megmondja, Isten ezt a félsikert is értékeli. A lenézett, leértékelt embert Isten nagylelkűségével fölemeli. Mekkora erőt adhatott ezeknek a szegényeknek az, hogy az eltaposott mag, a tövisek között talált vékonyka, sápadt búzaszál Istenre ácsingózó életük példázata lett. A példázat felébresztette bennük a reményt: ők sem selejtek az Isten előtt, hanem kedves, értékes lelkek, és reménykedhetnek jutalomban. Isten világa most csak felsejlett vágyaikban, de ezeket az Isten előtti feltárulkozásukat még jutalmazhatja a Teremtő. Így minden emberi kezdeményezés reményt kapott, nemcsak némely mag.

A magvető imája

Uram, add, hogy elvethessem a szívekbe a te igéid csíráit. Mindannyiunkat örök életre hívsz. Rajtam múlik, hogy hány szívben fogan meg szavad életem példája által. Küldj munkásként földjeidre. Add meg a kellő bátorságot, mert ha csak egy is a legkisebbek közül meghallja szavad, ha csak egy szívben jó talajra talál a mag általam, az az örök élet forrása lehet!

Tégy engem is jó talajjá, hogy állandó kapcsolatban lehessek veled, hogy gyökeret verjen bennem szent jelenléted. Amen.

Az első napot a falakon kívül töltöttük s ez volt talán a leggyönyörűségesebb, mert a műemlékek mind megőrizték antikvitásuk bélyegét, ezzel szemben Róma központjában az ember Párizsban képzelhette magát, a szállodák és áruházak nagyszerűségét látva. Ez a rómakörnyéki séta nagyon édes emlékét hagyott bennem. Nem beszélek azokról a helyekről, amelyeket végiglátogattunk, van elég könyv, amely széltében-hosszában leírja őket, csupán csak a fő benyomásokról, amelyek ott értek. Az egyik legédesebb érzés az volt, amely a Colosseum megpillantásakor remegtetett meg. Végre láthattam azt az arénát, ahol annyi mártír ontotta vérét Jézusért; már készültem, hogy megcsókoljam azt a földet, amelyet ők megszenteltek, de mekkora csalódás! a közép csupa romhalmaz, s a zarándokoknak meg kell elégedniök azzal, hogy ennyit látnak, mert korlát zárja el a bejáratot, de nincs is kedve senkinek ahhoz, hogy a romok közé behatolni próbáljon ... Lehet Rómába jönni és nem lemenni a Colosseumba? ... Ez képtelenség volt számomra, nem hallgattam már az idegenvezető magyarázatait, egyetlen gondolat foglalkoztatott: leszállni az arénába ... Láttam egy munkást, aki létrával ment arra s már azon a ponton voltam, hogy elkérem tőle a létrát, szerencsére, nem valósítottam meg a szándékomat, mert bolondnak tarthatott volna ... Az Evangéliumban az áll, hogy Magdolna, aki állandóan a sír mellett marad és többször fölébe hajol, hogy megnézhesse a belsejét, végül is két angyalt lát. Hozzá hasonlóan, annak ellenére, hogy beláttam: vágyaim nem teljesülhetnek, lehetetlenség – továbbra is a romok fölé hajoltam, oda, ahová le szerettem volna menni, a végén nem angyalt láttam, hanem azt, amit kerestem: felkiáltottam örömömben és mondtam Céline-nek: „Gyere gyorsan, oda tudunk menni! ...” Gyorsan átbújtunk a korláton egy olyan helyen, ahol az a romokkal érintkezett és már másztunk is lefelé a romtörmelékeken, amelyek omladoztak a lábunk alatt.

Semmi sincs a kezeimben. Mindaz, ami az enyém, mindaz, amit szerzek, az Egyházé és a lelkeké. Ha 80 évig élek is, mindig ilyen szegény maradok!  Elmesélte nekem, hogy régebben mint második portásnőnek nagy belső küzdelme volt egy éjjeli mécs miatt, melyet helytelen körülmények között kértek el a külső portára, és olyankor, amikor a szükséges dolgok nem voltak kéznél. A küzdelem oly heves volt, hogy esedezve kellett Istentől segítséget kérni, nehogy vereséget szenvedjen. Tőle telhetőleg igyekezett tehát feladatának megfelelni, és erre fordította a matutinum előtti hallgatás óráját. Hogy magamat legyőzzem, arra gondoltam, hogy Szűz Máriának és a gyermek Jézusnak készítek mécsest, így hihetetlen gonddal tettem azt, nem hagytam rajta egyetlen porszemet sem, és lelkemben lassacskán nagy megnyugvást és édességet éreztem. Matutinumra csengettek, nem mehettem azonnal, de oly nagy kegyelemben részesültem, hogyha példának okáért X nővér azzal jött volna, hogy tévedtem, és másik mécsest kell készítenem, boldogan engedelmeskedtem volna. Ettől a naptól kezdve elhatároztam, hogy sohasem fogok arra tekinteni, hogy amit parancsolnak, az hasznos-e vagy sem.

Legyen nyílt a lelkünk. Önmagunk előtt is. Az Isten szemeivel igyekezzünk belé nézni, akkor meglátjuk hiányait! - Aztán, ha észrevettük, ne rejtegessük, ne szégyeljük, mutassuk meg egész valóságában a lelkivezetőnek, ő majd segít szépíteni, tisztitani! - Elhatározásainkat is mondjuk meg Neki. Keveset, de erőset határozzunk és a végszót bízzuk a lelkivezetőre. [V. 278/8]

Mielőtt Vilniusba jöttem, s itt megismertem gyóntatómat, láttam egyszer egy kisebb templomot, s mellette egy rendházat. A kolostorban tizenkét cella volt, minden nővér egyedül lakott. Láttam azt a papot, aki segített nekem berendezni ezt a kolostort, akit csak néhány évvel később ismertem meg, a látomásban viszont már ismertem. Láttam, hogy mindent nagy odaadással rendezett el a kolostorban. Egy másik pap is segített neki, akit még eddig nem ismertem meg. Láttam a vasrácsot, sötét szövettel elfüggönyözve. Ebbe a templomba nem jártak ki a nővérek. (563)

Egy emberhez fűződő abszolút, kapcsolatunkban az ő személyes lénye belülről úgy meg tud érinteni minket, mint az Isten keze.

Szeretetteljes, lerombolhatatlan bizalom. Jézus azért jött el, hogy Jóhírt jelentsen a világnak, a szegé­nyeknek - és mégis milyen különös: harminc évet töltött Názáretben egy kicsiny faluban, amely ma is kicsiny. Képzeljétek el, mekkora lehetett akkor! A zsidók is sem­mibe vették: „Jöhet valami jó Názáretből?" (Jn 1,46). Ta­lán a Szűzanyában is fölmerült a kérdés, hogy mikor is kezdi el majd Fia a tevékenységét?

A lélek olyan fa, amely arra született, hogy sze­ressen, éppen ezért nem tud másból élni, csak szeretetből. Ha nem birtokolja a tökéletes szere­tet isteni szerelmét, nem az élet, hanem a halál gyümölcsét termi.

https://youtu.be/W5jbyhO40ds

https://youtu.be/Zquw4z6Z3SQ

(26) „…AKI NAGGYÁ AKAR LENNI KÖZÖTTETEK, AZ LEGYEN SZOLGÁTOK…” (MÁTÉ 20,17–28)

ZEBEDEUS FIAINAK KÉRÉSE – I.

– 1. Ezen a földön, még a mennyei világra nézve is csak úgy tudunk gondolkodni, hogy ki az első. Én és az enyéim legyenek az elsők. Zebedeus fiainak anyja megy oda Jézushoz ezzel a kéréssel, a fiai elsőbbségének ügyében. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy nem is maguk a fiak, hanem az anyjuk „lobbizik” Jézusnál, a fiai ügyében. Sok itt a baj: kiskorúságban tartott, „infantilizált” gyerekek; „lobbizás” a felsőbbségnél, a magam ügyében, a saját érdekeimet képviselve, kapcsolatokon és sokféle eszközön keresztül, mindenkin átnyúlva; mert én akarok lenni az első. Ha nem én vagyok az első, akkor elhatalmasodik rajtam a harag, az irigység, a gyűlölet, ahogy a többi tanítvány is megharagudott Zebedeus fiaira, anyjuk kérése miatt (24). Ilyen az ember. Ez a bűn. Ebből fakad az ember minden nyomorúsága. Ez az istentelenség diagnózisa (20–21). Mára ennyi, nem oldom fel, holnap folytatjuk…

2Mózes 13

Jézus ezt mondta neki: Én vagyok az, aki veled beszélek. (Jn 4,26)

A sikári asszony otthagyta a korsót a kútnál. Mert elfeledkezett róla. Megtalálta, megkóstolta az örök életre buzgó víz forrását, ami kiütötte belőle a napi rutin felelősségét. Találkozott az Isten bűnbocsánatát meghirdető, és az azt megszerző élet vizének hordozójával. A szerető Istennel találkozott!

A büntető Istent ismerve, de a szerető Istent bemutató Jézust kihagyva, szánalmas, megtört lelkű, takargatott, letagadott vétkeink korsóit cipelő samaritánusok vagyunk. Vallásmásolók, akik beérik a felülettel, a jelképekkel való büszkélkedéssel, amiket veszély nélkül átvehetnek egymástól.

Eredmény: olthatatlan szomjat érzünk. Amíg megelégedünk azzal, amit már megtanultunk, amit féltve őrizgetünk, amit néha meglögybölünk, addig sem az Atya, sem Jézus, sem a Szentlélek nem elégíti ki a szomjúságunkat.

            Az ember abban találja meg lelke békességét, ami még hiányzik neki. Ez pedig nem a vallásosság istene, hanem a szeretet Istene.

            Sokáig észrevétlenül lappangó, de végzetes baj, ha megelégszünk a világ, vagy a bármely felekezet által fúrt kutak kínálatával. Isszuk azt a műanyag szeretetet, ami, bár nem az, de annak hívnak. Hajszoljuk, futunk az után a boldogság után, amit át, meg átírva annak címkéznek. Elhisszük, amit legutóbb találtak ki az élet értelméről, és szürcsöljük, vedeljük, mert a szomjúság nem enyhül.

Végül kifordul a „kezünkből” a ki tudja hányszor megtöltött, zavaros löttyel felkavart korsó, és egyszer végre, vagy újra, megint eljut a lelkünket fellocsoló hang: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” (Dr. Kereskényi Sándor, Szeged-Honvéd tér)

*******************************

Imádság:

Jézus Urunk! Locsolj fel bennünket, amikor huncut módon félrebillen a fejünk, a bűn előtt lecsukódik a szemünk, és nem az édes Ige, hanem a nyál csorog a szánkból. Ámen

**************************************

A nap gondolata:

„… egy éjjel,
egyszer fölébredsz …

Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.” (Kosztolányi Dezső)

https://youtu.be/JnLk02sRUJ8

Ferenc pápa fogadta a járvány hőseit
Újabb boldogokkal gyarapszik az Egyház
Mózes imájáról elmélkedett a Szentatya
XVI. Benedek látogatása beteg pap bátyjánál
Laudato sí inspirálta kezdeményezések
Segély a világ üldözött keresztényeinek
Fiatalok munkája a járvány elleni védekezésben
Újranyílik Rómában Raffaello műveinek kiállítása

https://youtu.be/_R9poQ92pow

Drága gyermekek!

Hallom kiáltásaitokat és imáitokat és közbenjárok értetek Fiamnál, Jézusnál, aki az út, az igazság és az élet.  Gyermekeim, térjetek vissza az imához és ebben a kegyelmi időben nyissátok meg szíveteket és induljatok el a megtérés útján. Az életetek mulandó és Isten nélkül  értelmetlen. Azért vagyok veletek, hogy az életszentség felé vezesselek benneteket, hogy mindannyian felfedezzétek az élet örömét. Gyermekeim, mindnyájatokat  szeretlek és megáldalak édesanyai áldásommal.

Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra. 

https://youtu.be/mQ86iNd8LTk

Csütörtök este van.
Az Oltáriszentség napja, estéje..
Több mint kétezer év óta,naponta elhangzik az utolsó vacsorán mondott szavai Jézusnak..." Ez az én testem..ez az én vérem...
Kétezer év óta... naponta többször...Sokszorozorozodiik! És nem fogy el.. Élő valóság! És titok...
Vacsoráznak a tanítványok előttük a kenyér, és Jézus megtöri és azt mondja" vegyétek és egyétek..." Majd a kelyhet. És azt mondta" ebből igyatok" .. micsoda magasztos pillanat!
A szentmise ugyan ilyen magasztos, fel foghatatlan nagy titok...az ostya,mely Jézus testévé változik,a bor Jézus véréve...
És több mint kétezer éve....

Uram, add, hogy elvethessem a szívekbe a te igéid csíráit. Mindannyiunkat örök életre hívsz. Rajtam múlik, hogy hány szívben fogan meg szavad életem példája által. Küldj munkásként földjeidre. Add meg a kellő bátorságot, mert ha csak egy is a legkisebbek közül meghallja szavad, ha csak egy szívben jó talajra talál a mag általam, az az örök élet forrása lehet!

Tégy engem is jó talajjá, hogy állandó kapcsolatban lehessek veled, hogy gyökeret verjen bennem szent jelenléted. Amen.

Bevezető

Vallásunk nem ideológia, hanem életforma. Maga az Úr Jézus is a hétköznapi életből vett példákkal hozta közel az emberek lelkéhez Isten üzenetét. Ilyen a magvetőről szóló példabeszéd is, amelyet a mai evangéliumban fogunk hallani. Az Úr Jézus azt a feladatot bízta az Egyházra, hogy állandóan hirdesse az Isten országáról szóló tanítást. Ennek a megvalósítása nem könnyű feladat, mert állandóan beleütközik az emberek érdektelenségébe, könnyelműségébe és anyagiasságába. De ezen akadályok ellenére is megvalósul Isten akarata. Ugyanis mindig voltak és vannak olyan hallgatói Isten igéjének, akiknek lelkében százszoros termést hoz az elvetett mag. Készítsük most elő lelkünket a jó mag befogadására azzal, hogy megvizsgálva magunkat, megbánjuk bűneinket.

Hívek könyörgése

Testvéreim! Terjesszük kéréseinket bizalommal mennyei Atyánk elé!

1. Könyörgünk szeretteinkért, akikért aggódunk, és akikről gondoskodunk. Kérünk Urunk, hogy óvd és áldd meg őket.

2. Könyörgünk azokért, akik felelős tisztet töltenek be a politikában, a sportban, a televíziónál vagy az üzleti életben. Kérünk Urunk, hogy részesítsd áldásodban őket.

3. Könyörgünk azokért, akik úton vannak, vagy most töltik szabadságukat. Kérünk Urunk, hogy áldd meg és óvd meg őket.

4. Könyörgünk azokért, akik Isten igéjét hallgatják. Add Urunk, hogy a jó mag százszoros termést teremjen a lelkükben.

Mennyei Atyánk! Add, hogy mindig érezzük közelségedet, és beléd vetett hitünk mindig megmaradjon. Segíts bennünket, hogy egykor megtaláljuk nálad örök otthonunkat elhunyt szeretteinkkel együtt, Krisztus a mi Urunk által. Amen.

Kedves Testvérek!

Úgy gondolom, hogy életünk legfontosabb kérdése, hogy mit jelent számunkra Isten. Sokak számára minden fontosabb, mint Isten. Az evangélium első mondata éppen erről szól: „Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem – mondja Jézus –, nem méltó hozzám.” (Mt 10,37). Először van az életükben a feleség, a gyerek, a szülő, a munka, a hobbi, a különféle kapcsolatok, sorolhatnánk még tovább, és valahol a sor végén Isten, aki a lehető legbizonytalanabb minden után, lehet, hogy van, lehet, hogy nincs is. Tulajdonképpen nem tényező az életükben. Persze, e mögött az is ott van, hogy benne élnek ebben a konkrét világban, minden, ami anyagi, ami érzékelhető, az számít. De hát Istent nem lehet érzékelni, így mit is lehetne kezdeni Vele?

Próbáljuk végig gondolni, hogy miért is kellene Istennek a sor legelejére kerülnie, és mi is történne, ha valóban oda kerülne?

Tudatosítsuk, hogy Isten akkor is mindennek az elején van, ha mi nem is törődünk Vele, hogy a sor elejére kerüljön. Ez nem valamiféle beképzeltség részéről, és nem is a mi jóindulatunk Vele szemben. Isten a Valóság, a Lét teljessége, a föltétlen, az abszolút. Ha nem lenne világ, Ő akkor is az első, az egyetlen lenne, és bármeddig van világ, Ő akkor is az első, a tő, a gyökér, az alap. Mi nem teszünk szívességet Neki, ha Őt tekintjük minden forrásának. Hogy egyáltalán rajta kívül létezik valami, az az Ő döntése. Egy 17. századi német filozófus fölvetette ezt a kérdést: „Miért van egyáltalán valami és nem a semmi?” 20. századi költészetünk jelentős alakja Zelk Zoltán. Ateistaként indult, élete későbbi korszakában vált istenhívővé. Egy-két rövid, hallatlanul szellemes verse éppen a lényeget érinti. Egyszer kórházban volt, itt született a következő: „Barátaim azt hiszik, fekszem. Pedig már járni tanulok Isten oldalán.” És egy másik: „Szélfútta levél a világ, de hol az ág, de ki az ág?” Hogy honnan jöttünk, hová megyünk, ez kikerülhetetlen kérdés számunkra. A választ keresve óhatatlanul beleütközünk Istenbe. A lét magyarázatra szorul. A konkrét valóságok nem önmaguk teremtői. És ha még abba is beleütközünk, hogy a Szentírás szerint ez a végső Valóság a Szeretet, akkor valami hallatlan felszabadult öröm keríthet hatalmába. Engem Valaki akar, mert szeret. Ha Istent nem is érzékelhetjük, de mert gondolkodó emberek vagyunk, ezért óhatatlanul szembesülnünk kell Vele. Végül is az emberi gondolkodás története, a filozófia története tulajdonképpen az Istenről való gondolkodás története.

De legyünk konkrétabbak. Isten nem várja, hogy mi emberek, fölfedezzük Őt. Mert az egész teremtés motívuma a szeretet, és bennünket különösen is szeretetből és szeretetre teremtett, a történelem folyamán közeledett is hozzánk nagyon is konkrét formában. Kiválasztott egy népet, szövetséget kötött Vele, hozzájuk küldött embereken keresztül megismertette velük akaratát, történelmükben megtapasztalhatták, hogy velük van és törődik velük, és tudomására is hozta ennek a népnek, hogy el fog jönni az az idő, amikor Őt személyesen megtapasztalhatják, fogadhatják, hallgathatják, gyógyulást kaphatnak Tőle betegségeikre és végül még az Isten és a többi ember ellen elkövetett bűneikből is Általa nyerhetnek szabadulást. Isten konkrét közeledése, sőt jelenléte az emberek között Jézus Krisztus. Ő annyira biztos, annyira kikezdhetetlen és megkerülhetetlen, hogy kijelenthetjük: az istenkérdés megoldása Jézus Krisztus. És ha Ő az istenkérdés megoldása, akkor ebből az is következik, hogy Ő a mi emberlétünk minden kérdésének, végső értelmének is a megoldása. Isten őbenne emberré lett, hogy mi Őbenne istenközelivé, igazán emberré válhassunk.

A názáreti Jézus, egy ember közülünk abban a biztos öntudatban létezik, hogy Benne Isten emberré lett. Igazában rajta keresztül ismerhetjük meg Istent. Az ember éppen azért, mert Isten magának teremtette, és úgy teremtette, hogy keresse Istent, a történelem folyamán „kitalált” vallásokat, sőt még ma is ezt teszi, de éppen Jézus Krisztus által válhat világossá, hogy mióta Ő megszületett erre a világra, nem nekünk kell kitalálnunk Istent, hanem Őbenne Isten az, aki elénk lépett, barátainak nevezett minket, megmutatta nekünk Isten arcát. Megtanított arra, hogy hogyan közeledhetünk Hozzá, fölhatalmazott bennünket, hogy az Ő szavával Istent édesapánknak szólíthassuk, megmutatta, hogy merre vezet az utunk, hogy nem a halál a sorsunk, és hogyan is érhetjük el az ő vezetésével mennyei Atyánkat, örök otthonunkat, mert Ő a Pásztorunk, Ő az Útunk, az Igazságunk, az Életünk, Ő a Kenyér és a Világosság, Ő a Feltámadás és az Élet, a jövőbe vezető Kapu. Mert Isten Jézusban elsőszülött testvérünk (Róm 8,29) lett, ezért csakis Isten lehet az első számunkra. Egymás számára annyira leszünk fontosak, szeretettek, amennyiben Őbenne és Őáltala szeretjük egymást. Mi csak úgy lehetünk elsők egymás számára, ha a mi életünkben Isten az Első. Ámen.

Nyiredy Maurus OSB, Balatonfüred-Kerektemplom

Imádkozzunk a családokért, hogy szeretet, tisztelet és odafigyelés kísérje őket útjukon.

Jóságos Atyám,
köszönjük a család példáját,
amelyben fiad Jézus született és nevelkedett.
Azt akartad, hogy köztük legyen,
és hogy megtanuljuk, milyen a szeretet és a szolgálat,
Mária és József gesztusaival és szavaival.
Ebben a nehéz időszakban, amelyben élünk,
és egy olyan világban, amely annyira megváltozott,
arra kérünk, hogy áldj meg minden családot,
különösképpen azokat, akik a leginkább szenvednek
a világjárvány következményeitől.
Mutasd meg mindenkinek, hogyan találhat
nyitott szíveket, amelyek elkísérnek,
segítenek, szeretettel és tanácsokkal gondoskodnak.
Mi Atyánk…

Sok Szeretettel Üdvözlöm! Imádkozzunk együtt! Ima indul Hazánkért!

Mennyei Atyánk, Mindenható Istenünk! Színed elé járulunk, Benned bízva, és hozzád könyörögve kicsiny nemzetünkért! Már nem szabadságharcot folytatunk, élet és halál küzdelem a tét! Dávid és Góliát. Dávid szembe mert szállni Góliáttal és győzött, mert Te Urunk vele voltál Mi is ezzel a hittel álltunk és állunk a harcban, hisszük, hogy számíthatunk a Te segítségedre! Imádkozzunk vezetőinkért is, hogy Istenhez hűen vezessék országunkat, nemzetünket! Segítsd őket, segíts Minket Szentlelked erejével, mert Tiéd az Ország, a hatalom, és a dicsőség! Mindörökké. Ámen. Kérlek, adjátok tovább, imaháló borítsa be a Kárpát-medencét! Mindszenty Bíboros Atya mondta:Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem féltem ezt a nemzetet! Legyen!

Tulok Teréz Zalaszabar