Evangelizációs: A világi hívek küldetéséért az Egyházban

Imádkozzunk, hogy a keresztség révén a világi hívek, különösen a nők, minél szélesebb körben vállalhassanak felelősséget az Egyházban.

Ima

Uram Jézus,
te bíztad meg egyházadat, hogy szavakkal és tettekkel hirdesse küldetését:
az Atya szeretetét minden fia és lánya iránt.
Adj kitartást és bátorságot tanítványaidnak, hogy misszionáriusként hirdessék az egyház szépségét. 
Szent Mária Magdolna,
az apostolok apostolának közbenjárására
kérjük, hogy minden nő,
különösen azok, akiknek feladatai vannak az egyházban,
örömmel és lelkesedéssel éljenek a szolgálatban, és járjanak
együtt Isten egész népével.
Mi Atyánk…

Felajánló imádság

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen
barátoddá és az apostoloddá, hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem
örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, 
mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára felajánlom neked ezt a hónapot. Ámen

Javaslatok a hónapra

• A személyes imádság egy pillanatában adjon hálát a keresztség ajándékáért. Ez minden keresztényt missziós tanítvánnyá tesz. Kérje ezt a kegyelmet a mindennapi életében.
• Családként, kis csoportként vagy közösségként imádkozzanak minden laikusért, aki Jézus hirdetésének munkáját, a társadalomban és az Egyházban teljesíti küldetését - hogy lelkesen és elszántan élhessék meg.
• Ismerje fel és adjon hálát a saját egyházközségében és közösségében lévő nőkért. A nők sokféleképpen töltenek be vezetői pozíciókat az egyházban.

Adj hálát egy újabb napért, és fordítsd a szívedet Jézusra és vigyázó szemére, hogy felfedezd cselekedetét. Az Úrral való találkozás mindent megváltoztat. „Minden keresztény misszionárius, amennyiben megtalálta Isten szeretetét Krisztus Jézusban.” (Ferenc pápa) Szent Mária Magdaléna olyan, mint az a fügefa, amelyet az Úr megmentett és megmentett azáltal, hogy elhárította az akadályokat, amelyek megakadályozták abban, hogy jobban szeressenek. Szent Mária Magdaléna inspiráljon ma benneteket a misszióra. - "Uram, hagyd még egy évig! Körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre? Ha mégsem, akkor majd kivágod.” (Lk 13: 1–9) Mi Atyánk…

Minden keresztényt a testvériség takácsának hívnak. Azok a misszionáriusok és misszionárius -papok, felszentelt férfiak és nők, laikusok -, akik az evangéliumot a világ nagy mezején elvetik, különösen így vannak. Imádkozzunk értük és adjunk gyakorlati támogatást nekik, és azokért is, akiket a világ különböző részein üldöznek vagy elrabolnak.

https://youtu.be/rs6fmLF1K_I

Imádkozzunk, hogy a keresztség révén a világi hívek, különösen a nők, minél szélesebb körben vállalhassanak felelősséget az Egyházban, anélkül, hogy a klerikalizmus olyan formáiba esnének, amely csökkenti a laikus karizmát.
 

Senkit sem kereszteltek pappá vagy püspökké. Mindannyian laikusokként keresztelkedtünk meg.
A laikusok az egyház főszereplői.
Ma különösen szélesebb körű lehetőségeket kell teremteni az egyházban való erőteljesebb női jelenlét számára.
És hangsúlyoznunk kell a női laikus jelenlétet, mert a nőket általában félreteszik.
Elő kell segítenünk a nők integrációját, különösen ott, ahol fontos döntéseket hoznak.
Imádkozzunk, hogy a keresztség révén a világi hívek, különösen a nők, minél szélesebb körben vállalhassanak felelősséget az Egyházban, anélkül, hogy a klerikalizmus olyan formáiba esnének, amely csökkenti a laikus karizmát.

„Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!” – mondta Jézus tanítványainak. E felhívást követik a világ számos országában tevékenykedő misszionáriusok, akiknek célja Krisztus tanításának továbbadása az egész földkerekségen. Az Egyház 1926 óta minden év október harmadik vasárnapján megtartja a világmisszió napját. Október 18-án a magyar templomokban is a missziókért és a hithirdetőkért imádkoznak, és a perselypénzt az evangelizáció javára fordítják. A missziós világnapra Ferenc pápa „Itt vagyok, engem küldj” (Iz 6,8) című üzenetével fordult a hívekhez, melyet az alábbiakban adunk közre.

Kedves testvérek,

szeretnék hálát adni Istennek azért az elköteleződésért, amellyel az elmúlt év októberében megéltétek az Egyházban a rendkívüli missziós hónapot. Meggyőződésem, hogy ez sok közösségben elősegítette a missziós megtérést a „Megkeresztelve és küldve: Krisztus Egyháza misszióban a világban” mottó szerint kijelölt módon.

Még ha az idei évet a Covid-19 világjárvány okozta szenvedések és kihívások jellemzik is, az egész Egyház missziós útja folytatódik azon szavak fényében, amelyeket Izajás próféta meghívásának elbeszélésében olvasunk: „Itt vagyok, engem küldj” (Iz 6,8). Ez mindig új válasz az Úr kérdésére: „Kit küldjek el?” (Uo.). Isten szívéből, irgalmából fakad ez a hívás, amely a jelenlegi globális válságban mind az Egyházhoz, mind pedig az egész emberiséghez szól. „Akárcsak az evangéliumi szakaszban szereplő tanítványok, felkészületlenül miránk is ránk tört a váratlan és vad vihar. Ráébredtünk, hogy mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk, mind törékenyek és irányt vesztettek, ugyanakkor mégis fontosak és szükségesek vagyunk, mindannyian arra nyertünk meghívást, hogy evezzünk együtt, hisz mindannyiunknak szüksége van a kölcsönös támasznyújtásra. Ebben a bárkában… itt vagyunk mindannyian. Akárcsak azok a tanítványok, akik egy hangon szólalnak meg, és szorongásukban ezt mondják: »Elveszünk« (4,38), mi is ugyanígy rájöttünk, hogy nem tudunk külön-külön, a magunk erejéből előre jutni, hanem csakis együttesen” (Szentbeszéd a Szent Péter téren, 2020. március 27-én). Nagyon megijedtünk, összezavarodtunk és félünk. A fájdalom és a halál nyilvánvalóvá teszi emberi törékenységünket; ugyanakkor mindannyiunkban erős az életösztön és a rossztól való megszabadulás vágya. Ebben az összefüggésben a misszióra való meghívás – az önmagunkból való kilépésre, az Isten és a felebarát iránti szeretetre szóló meghívás – lehetőséget nyújt arra, hogy megosszunk, szolgáljunk és közbenjárjunk. A küldetés, amelyet Isten reánk bíz, az, hogy a rettegő és zárkózott énünkből kilépjünk az újrafelfedezett és az önmaga ajándékozása által megújult énünk felé.

A kereszt áldozatában, amelyben Jézus küldetése beteljesedik (vö. Jn 19,28–30), Isten feltárja számunkra mindenre és mindenkire irányuló szeretetét (vö. Jn 19,26–27). Egyúttal személyes elköteleződésünket is kéri küldésének elfogadására, mert Ő maga a szeretet, amely szüntelen missziós mozgásban van, mindig készen arra, hogy kilépjen önmagából azért, hogy életet adjon. Az emberek iránti szeretetből az Atyaisten elküldte saját Fiát, Jézust (vö. Jn 3,16). Jézus az Atya misszionáriusa: személye és műve teljes mértékben engedelmes az Atya akaratának (vö. Jn 4,34; 6,38; 8,12–30; Zsid 10,5–10). Az értünk keresztre feszített és feltámadott Jézus bevon minket szeretetmozgásába Szentlelkével, aki az Egyházat élteti, aki minket Krisztus tanítványaivá tesz és misszióba küld a világ és a népek felé.

„A misszió és a »mozgásban lévő Egyház« nem egy program, egy szándék, amelyet el lehet érni az akarat megfeszítésével. Krisztus az, aki küldi az Egyházat. Az evangélium hirdetésének küldetésében jársz, mert a Szentlélek indít és vezet téged” (Senza di Lui non possiamo far nulla, Città del Vaticano 2019, 16–17.). Isten mindig előbb szeret minket, és ezzel a szeretettel lép hozzánk és szólít meg minket. Személyes meghívásunk abból a tényből fakad, hogy az Egyházban Isten gyermekei vagyunk, az Ő családja és testvérei abban a szeretetben, amelyről Jézus tanúságot tett számunkra. Mindenki rendelkezik azzal az emberi méltósággal, amelynek alapja az isteni meghívás alapján Isten gyermeke és hogy olyanná váljon a keresztség szentségében és a hit szabadságában, amilyenek Isten szívében mindig is voltunk.

Maga a tény, hogy az életet ajándékba kaptuk, hallgatólagos meghívás, hogy belépjünk az önátadás dinamikájába: egy mag, amely a megkereszteltekben mint a szeretet válasza ölt érett formát a házasságban vagy az Isten országáért vállalt tisztaságban. Az emberi élet Isten szeretetéből fakad, szeretetben növekedik és a szeretet felé törekszik. Senki sincs kizárva Isten szeretetéből, és Fiának, Jézusnak a kereszten bemutatott szent áldozatában Isten legyőzte a bűnt és a halált (vö. Róm 8,31–39). Isten számára a rossz, sőt, még a bűn is az egyre nagyobb, a mindvégig tartó szeretet kihívásává válik (vö. Mt 5,38–48; Lk 23,33–34). Ezért a Húsvéti Misztériumban az isteni irgalom meggyógyítja az emberiség ősi sebét és kiárad az egész világmindenségre. Az Egyház, mint Isten világ iránti szeretetének egyetemes szentsége folytatja Jézus küldetését a történelemben, és elküld minket mindenhová azért, hogy tanúságtételünk és az evangélium hirdetése által Isten újra nyilvánvalóvá tegye szeretetét, mindenütt és mindenkor megérinthesse és átformálhassa a szíveket, az elméket, a társadalmakat és a kultúrákat.

A misszió a szabad és tudatos válasz Isten hívására. De csak akkor hallhatjuk meg ezt a hívást, ha személyes szeretetkapcsolatot ápolunk az Egyházában élő Jézussal. Tegyük fel magunknak a kérdést: készen állunk-e elfogadni a Szentlélek jelenlétét az életünkben? Készen állunk-e meghallani a misszióra való felhívást, akár a házasság, akár a megszentelt élet vagy a felszentelt papság útján, illetve általában a hétköznapi életünkben? Készen állunk-e elfogadni a küldetést bárhová, hogy tanúságot tegyünk az irgalmas Atyaistenbe vetett hitünkről, hogy Jézus Krisztus megváltásának evangéliumát hirdessük, hogy megosszuk a Szentlélek isteni életét, így építve az Egyházat? Készen állunk-e, ahogyan Szűz Mária, Jézus édesanyja, hogy fenntartás nélkül szolgáljuk Isten akaratát (vö. Lk 1,38)? Ez a belső készség nagyon fontos ahhoz, hogy Istennek válaszolni tudjunk: „Itt vagyok, Uram, engem küldj” (vö. Iz 6,8). És mindezt nem elvont módon, hanem az Egyház és a történelem „itt és most”-jában cselekedve.

Az Egyház küldetésében aktuális kihívás, hogy megértsük, mit akar Isten most, a világjárvány idején mondani nekünk. A betegség, a szenvedés, a félelem, az elszigeteltség kérdéseket vet fel bennünk. Kérdőre von minket azok szegénysége, akik magányosan halnak meg, akiket magukra hagynak, akik elveszítik a munkájukat és a megélhetésüket, akiknek nincs otthonuk és nincs mit enniük. Az, hogy kötelesek vagyunk fizikai távolságot tartani és otthon maradni, meghívás annak újrafelfedezésére, hogy társadalmi kapcsolatokra és közösségben megélt istenkapcsolatra is szükségünk van. A jelenlegi helyzet növeli a bizalmatlanságot és a közömbösséget, de közben figyelmesebbé is kell tennie minket a másokkal való viszonyunkra. És az imádság, amelyben Isten megérinti és megmozdítja a szívünket, megnyit minket a szeretet, a méltóság, testvéreink szabadsága, valamint az egész teremtés iránti gondviselés vágya felé. Az, hogy lehetetlen mint Egyház összegyűlnünk az Eucharisztia megünneplésére, annak a számos keresztény közösségnek a helyzetét tapasztaltatja meg velünk, akiknek nincs lehetőségük minden vasárnap szentmisét ünnepelni. Ebben az összefüggésben hangzik el Istentől a kérdés, hogy „Kit küldjek el?”. Ismét nekünk szegezi a kérdést, nagylelkű és meggyőződéssel kimondott választ várva tőlünk: „Itt vagyok, engem küldj” (Iz 6,8). Isten továbbra is keresi azokat, akiket elküldhet a világba és a népekhez, hogy tanúságot tegyenek a szeretetéről, a bűntől és a haláltól való megváltásáról, a gonosztól való megszabadításáról (vö. Mt 9,35–38; Lk 10,1–12).

A Missziós Világnap ünneplése alkalmat ad annak megerősítésére is, hogy az imádság, az elmélkedés és az anyagi segítség eszközei mindannyiótok számára lehetőséget nyújtanak, hogy az Egyházban aktívan részt vegyetek Jézus missziójában. Az október harmadik vasárnapjának liturgikus alkalmain tartott gyűjtések célja az, hogy támogassuk a Pápai Missziós Művek nevemben folytatott missziós munkáját, hogy az az egész világon kielégítse a népek és az Egyházak szellemi és anyagi szükségleteit, minden ember üdvösségére.

A Boldogságos Szűz Mária, az evangelizáció csillaga, a szomorúak vigasztalója, Fiának, Jézusnak misszionárius tanítványa járjon közben továbbra is értünk és segítsen minket.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2020. május 31-én, Pünkösd Főünnepén.

Ferenc

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Tartsunk mindnyájan bűnbánatot, mert így mentjük meg lelkünket!
Abban az időben odajött Jézushoz néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus az áldozat vérével vegyítette.
Erre Jézus megjegyezte: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, mivel így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony és megölte őket, bűnösebbek voltak a Jeruzsálemben élő többi embernél? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.”
Aztán egy példabeszédet mondott. „Egy embernek fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: »Idejárok három év óta, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet?« De az így válaszolt: »Uram, hagyd meg még az idén. Körülásom és megtrágyázom, hátha terem majd jövőre. Ha mégsem, akkor kivághatod.«”
Ezek az evangélium igéi.
Lk 13,1-9

Szombat – köznap Gy3 V3
v. Claret Szent Antal Mária püspök – e
v. Szűz Mária szombati emléknapja – e
Zso: az évközi köznapról v.
az emléknapok valamelyikéről.
zöld Mise: szabadon választható.
fehér Vagy: Claret Szent Antalról: hithirdetők v.
püspökök miséje, saját kollekta,
pref. a lelkipásztorokról.
fehér Vagy: Szűz Mária szombati emléknapjáról.
Olv: Ef 4,7-16; Lk 13,1-9
zöld Esti szentmise: Gy1 V1
Minden az évközi 30. vasárnapról.
Zso: II. zsh.
I. Ed.: a vasárnapról, Bi.: Vasárnap, I. Ed. után.
Szeged–Csanád: a székesegyház felszentelése – Ü
Zso: az ünnepről. (A székesegyházban Fü.)
Oi.: Te Deum.
fehér Mise: A székesegyházban Gy1 V0;
azon kívül Gy1 V1.
A székesegyház felszenteléséről:
templomszentelés évfordulójának miséje,
Dicsőség, (a székesegyházban van, azon kívül
nincs Hitvallás), saját pref.
A IV. Eucharisztikus ima nem mondható,
sem a különleges alkalmakra valók.
Olv: SzO-ból szabadon választva,
a székesegyházban két, azon kívül
egy olvasmánnyal.
Pécs:
fehér Esti szentmise: Gy1 V0
Minden Szent Mór főünnepéről.
Zso: I. Ed. a főünnepről.

CLARET SZENT ANTAL MÁRIA

*Sallent (Katalónia), 1807. december 23. +Fontfroide, 1870. október 24.

Claret Antal a spanyol egyház legnagyobb alakja volt a 19. században. A napóleoni idők viharai közepette született Barcelona közelében, Sallentban. Egész kicsi korától nagy buzgósággal imádkozott a papi hivatás kegyelméért: ,,Teljesen kilátástalan dolog számomra, de Istenem, te mindenható vagy!'' Azért látszott valószínűtlennek a papsága, mert testvérével együtt apja szövőműhelyében kellett segítenie. Amikor tizenhét éves lett, apja Barcelonába küldte, hogy tovább tökéletesítse magát a takács szakmában. Antalnak pedig olyan jó gyakorlati érzéke volt, és olyan szövési módokat és mintákat talált ki, hogy huszonegy éves korában rábízták egy nagy szövőüzem technikai irányítását. Ő azonban hamarosan lemondott a csábító megbízásról, mert egészen Istennek akarta szentelni az életét.

A katalóniai Vich püspöke 1835-ben szentelte pappá. Mivel akkoriban Spanyolországban igen sok volt a pap, Antal elindult Rómába, hogy felajánlja szolgálatait a missziókat irányító Propaganda Fide vezetőinek. A római jezsuitáknál lelkigyakorlatot tartott, és felvételét kérte a rendbe. Meg is kezdte a novíciátust, de lábában olyan reumatikus fájdalmak jelentkeztek, hogy néhány hónap múlva elbocsátották a rendből.

A jezsuita generális, Roothan páter tanácsára visszatért Spanyolországba. Nem kapott plébániai beosztást, hanem missziós prédikátorként, ,,mint az esőfelhő, amelyet csak a Szentlélek fuvallata irányít, vitte Isten igéjének harmatát és esőjét a szomjazó lelkekhez''. Mindig gyalog járt, pénzt vagy ajándékot soha el nem fogadott, csak ennivalót adhattak neki.

Azok az évek veszedelmesek voltak Spanyolországban. Polgárháború folyt és a politikai szenvedélyek elszabadultak. Antal bárhová érkezett, mindenütt felajzott kedélyek fogadták. Mindegyik párt úgy tekintette, hogy biztosan a másik bérence, akit kémkedni küldtek. Ő ennek ellenére prédikálni kezdett (hat-nyolc óra hosszan!), majd beült a gyóntatószékbe és rendkívüli megtérések sora jelezte hatását. Szárnyra kapott a hír, hogy egy szent jött a nép közé, és seregestül kezdtek özönleni hozzá az emberek. Mikor aztán elbúcsúzott valahonnan, kimondhatatlan szomorúság szállta meg a népet. Ezt a szomorúságot -- amely éppen olyan rendszeres volt, mint az ellenséges fogadtatás, a rágalmak és életszentségének híresztelése -- a Sátán kísértéseként fogadta. A rendkívüli jelek, amelyekkel Isten kísérte, bizonyságot adtak a vele találkozó lelkeknek, hogy a kegyelem eszközeként van közöttük.

Antal egyike a legtermékenyebb spanyol lelki íróknak, és korának legolvasottabb szerzője volt. Életre hívott egy vallásos könyvek kiadásával foglalkozó társulatot, amely könyvek millióit juttatta el a néphez. Írásaival azt akarta elérni, hogy prédikációinak és alapításainak gyümölcse maradandóvá váljék. Hétéves katalóniai működése alatt az egész tartomány ismét keresztény lett.

Hasonló eredményeket ért el a Kanári-szigeteken, ahová püspöke mentette ki, amikor Spanyolországban életveszélyessé vált számára a helyzet. A forradalmak nagy esztendejében, 1848-ban távoli misszióba ment. Mindjárt az első esztendőben megszületett nagy gondolata: missziós rendet alapít, amelynek tagjai világszerte megteszik majd azt, amit ő maga csak nagyon korlátozottan tudott tenni. Amikor visszatért a szigetekről, öt pappal 1849. július 16-án Vichben megalapította a Szeplőtelen Szűz Mária Fiainak Missziós Társaságát.

Álma megvalósulásának boldogságában -- mint derült égből a villámcsapás -- érte a hír, hogy a Kuba szigetén lévő Santiago érsekévé nevezték ki. Teljes erejével tiltakozott, de mindazok, akikhez tanácsért fordult, azt javasolták neki, hogy fogadja csak el a kinevezést. A santiagói érsekség akkor már tizennégy éve üresen állt - - ez a spanyol államegyháziság következménye volt --, a városok több milliós lakossága már évtizedek óta nem látott püspököt, s az egyházmegyének mindössze negyven plébániája volt.

Antalt püspökké szentelték és útnak indult. 1851. február 16-án kötött ki Santiagóban. Azonnal lelkigyakorlatra hívta össze a papságot. A papok pedig, ámbár hihetetlenül zilált állapotok között éltek, örömmel fogadták és remélték, hogy új életet támaszt a szigeten. Azután az érsek hamarosan megkezdte a népmissziókat.

Mindenütt, ahol főpásztori ellenőrzést tartott, először a népet misszionálta. Eredménye ugyanaz volt, mint Katalóniában. De nagyon sok ellensége is támadt: titkos szövetségek, pártok, de mindenekelőtt az a több százezer férj, akik ágyast tartottak és sem házasságot kötni, sem kapcsolatukat felszámolni nem voltak hajlandók.

Ebben az időben sokszor meg is támadták, az életére törtek. Az egyik férfi, akit az érsek szavának hatására elhagyott az ágyasa, borotvával támadt rá és az arcán megsebezte, úgy, hogy átvágta a nyálmirigy csatornáját. Az orvosok azonnal próbáltak segíteni rajta egy kínos műtéttel, de hasztalanul. Egy csoda azonban meggyógyította.

Ez a merénylet szinte vezényszó volt, amelyre elszabadult a rágalmazás áradata. Miközben tombolt körülötte a gyűlölet, 1857 márciusában kapta meg II. Izabella királynő levelét, amellyel azonnali hatállyal visszahívta Spanyolországba, Madridba. Antal azt remélte, hogy a sok rágalom és meg nem értés hatására lemondatják az érsekségről.

Mielőtt a királynő elé járult, megjegyezte: ,,Ha valaki elveszi tőlem ezt a hivatalt, örömömben az égig fogok ugrani!'' De legnagyobb megrökönyödésére a királynő nem lemondatta, hanem gyóntatójává tette. Izabella súlyos csalódások következtében nagy vallási krízisen esett át, és most azt kívánta, hogy Antal legyen a gyóntatója, és leányának kendőzetlenül tárja fel a teljes igazságot, kerül amibe kerül. Antal elfogadta a megbízást, de feltételül szabta, hogy a politikába ne kelljen beavatkoznia, a palotában végzett dolga után visszavonulhasson és ne kelljen soha várakoznia. A királyi udvarban felajánlottak neki egy lakosztályt, de elutasította.

Hamarosan kényes feladattal kellett szembenéznie. Rá kellett vennie a királynőt kedvese elbocsátására és házasságának helyreállítására. Nagy ellenkezések után a királynő engedett, Antal vezetésével lelkigyakorlatot tartott és új életet kezdett. Ezzel a királyi udvar erkölcsi élete is megváltozott. Egy anarchista megállapítása szerint a forradalom szempontjából katasztrófa volt Antal Madridba jövetele, s különösen az, hogy távol tartotta magát a politikától.

A madridi évek alatt Antal elérte, hogy csak erényes, kifogástalan és jól képzett papokat szenteltek püspökké. Ha a királyi pár utazott valahova, velük ment és mindenütt népmissziót tartott. A rágalomhadjárat most is megindult ellene: újságokban, könyvekben, színházakban, gúnyrajzos postai levelezőlapokon s még a gyufaskatulyákon is.

Az érseknek az volt a meggyőződése, hogy ,,korunkban Isten akarata szerint a világban élő embereknek nagy szerepe van a lelkek megmentésében''. Ezért szerette nagyon rendje mellett (melynek 1980- ban közel háromezer tagja volt!) azokat az egyesületeket és társulatokat, melyeknek tagjai fogadalmat tettek ugyan -- némelyek a cölibátust is megfogadták --, de a világban maradtak, és főleg a gyermekek nevelésével és a rászorulók gondozásával foglalkoztak.

Antal püspök számtalan prédikációjával és írásával a nép apostola és lelki tanítója lett. A lelki életet hirdette és tanította minden rendű és rangú hívőnek. Sürgette a laikusok apostolkodását és hiteles keresztény lelkületét. Fő műve, Az egyenes út mintegy kétmillió példányban jelent meg. Tanítása olyan egyszerű és gyakorlati, evangéliumi és apostoli, hogy mindenki számára érthető; abból indult ki, hogy bármilyen állapotban él is valaki, hivatása az életszentségre szól.

1868-ban, amikor a forradalom Spanyolországban is kitört, a királyi családdal együtt Franciaországba menekült. Mikor pedig ellenségei a száműzetésben is ártani akartak neki, visszavonult a fontfroide-i ciszterci kolostorba. Fájdalmas betegség után itt halt meg 1870. október 24-én.

XII. Pius pápa 1950-ben avatta szentté. Ünnepét 1960-ban vették fel a római naptárba, október 23-ra. 1969-ben áttették az ünnepet halála napjára, október 24-re.

---

Abból az időből, amikor lemondott a szakmai karrierről, és hozzálátott a tanuláshoz, hogy pap lehessen, feljegyezte: ,,Leginkább a Szentírás olvasása indított meg, melyet egyre jobban szerettem. Voltak olyan helyek benne, amelyek úgy szólaltak meg, mintha egyenesen nekem írták volna. S nemcsak olvastam, hanem hallottam ezeket a helyeket, mintha a fülembe mondanák.'' Önéletrajzában fel is sorol ilyen helyeket.

Apostoli működését rendkívüli jelek kísérték. Ezek közül való az a képessége, amely már 1842-ben megmutatkozott: bárkiről meg tudta mondani, hogy halálos bűn állapotában van-e. ,,Az Úr megadta nekem a kegyelmet, hogy úgy olvassak emberek bensőjében, mint egy nyitott könyvben.'' Betegeket gyógyított, és ismerte a jövendőt. Kortársai sok ilyen csodát feljegyeztek róla.

Amikor Kubában az említett merénylet történt és az orvosok nem tudtak segíteni, kimondhatatlan örömöt érzett: ,,Nem tudom elmondani azt a belső örömet és boldogságot, amely betöltötte a lelkemet amiatt, hogy elértem azt, amire annyira vágytam, tudniillik, hogy véremet onthassam Krisztusért. A Boldogságos Szűz oltalmába ajánlottam magamat, és egészen ráhagyatkoztam Isten akaratára, és úgy vártam a másnapot (az orvosok ugyanis feladták a harcot, és úgy határoztak, hogy várnak egy napot, és akkor megismétlik a műtétet). És csodálatosan meggyógyultam, úgyhogy másnap az orvosoknak már semmi dolga nem volt velem.''

Egy anarchista ezt írta róla 1861-ben: ,,Ha Claret páter nem lett volna, Katalónia megértette volna a forradalom üzenetét. De ez az ember elképzelhetetlen aktivitásával és több ezer prédikációjával újra kereszténnyé tette Katalóniát. Miután egész országunk vallásos arculatát megváltoztatta, ugyanezt tette a Kanári-szigeteken, majd hamarosan Kubában is, ahol pedig a vallásos élet már egészen tönkrement. De a legrosszabb nem is ez volt, hanem a madridi tartózkodása, amely valóságos katasztrófa volt a spanyol forradalmi mozgalomra nézve.

---

Istenünk, ki Szent Antal püspöknek csodálatos türelmet és szeretetet adtál az evangélium hirdetéséhez, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy az odafönt valókat keresve buzgón törekedjünk testvéreinket megnyerni Krisztusnak!

Isten jelenléte

Szabadság

Add, Uram, kegyelmedet, hogy megszabaduljak világi dolgaink szemetétől.
Segíts, hogy ne kapjon el a meggazdagodás gépszíja.
Tartsd szabadon szívemet és elmémet, hogy Téged szolgáljalak és szeresselek.

Szerető figyelmesség

Segíts Uram, hogy mindinkább tudatában legyek jelenlétednek.
Add, hogy másokban is felismerjem jelenlétedet.
Töltsd el szívemet hálával azokért a pillanatokért, amikor mások gondoskodásán keresztül tapasztalhattam meg Szeretetedet.

Isten igéje

Lk 13, 1-9

Épp jött néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus áldozatuk vérével vegyítette. Erre ezt mondta: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mind. Vagy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.”
Aztán egy példabeszédet mondott. „Egy embernek a szőlejében volt egy fügefa. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Három év óta mindig jövök, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd még egy évig! Körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre? Ha mégsem, akkor majd kivágod.”

Gondolatok a mai olvasmányhoz

• "Ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” Világos figyelmeztető szavai Jézusnak. Óva int a magunkkal és életmódunkkal való túlságos elégedettségtől. Érzem-e, hogy valamin változtatnom kellene? Van-e olyan kapcsolatom, amit meg kellene javítanom? Kérem Jézust, segítsen magamra vonatkoztatni a szavait.
• Ugyanakkor Isten türelméről és irgalmáról is beszél Jézus. Ő mindig készen áll rá hogy időt adjon nekünk, bízzon abban, hogy gyümölcsöt hozunk akár hosszú terméketlen évek után is. Hajlandó vagyok-e úgy bízni magamban, ahogy ő bízik? Igyekszem-e olyan türelmesnek lenni magammal és másokkal, mint ő?

Párbeszéd

Befejezés

Megköszönöm Istennek, hogy eltölthettem néhány percet egészen egyedül csak Vele. 
Hálát adok minden sugallatért, amit esetleg a szöveg olvasása közben kaptam.
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek. Amen.

Evangélium: 
Lk 13,1-9
Éppen abban az időben voltak ott néhányan, akik hírt hoztak neki azokról a galileaiakról, akiknek a vérét Pilátus az áldozatukéval vegyítette. Ő ezt felelte nekik: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel mindezt elszenvedték? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek. Vagy az a tizennyolc, akire Síloében rádőlt a torony, és megölte őket? Azt hiszitek, hogy vétkesebbek voltak minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek.” Aztán ezt a példabeszédet mondta: „Egy embernek egy fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Ezért így szólt az intézőjéhez: „Íme, három esztendeje, hogy ide járok, gyümölcsöt keresek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja hiába a földet?” De az így felelt neki: „Uram! Hagyd meg még ebben az évben, amíg körülásom és megtrágyázom, hátha gyümölcsöt hoz jövőre; ha pedig nem, akkor vágd ki.””

Bevezető ima: Köszönöm. neked Uram, hogy eljöttél és így életünk van. Tudom, hogy Fiadat a megújítás és a megbocsájtás felbecsülhetetlen értékű áldásaként küldted el. Vezesd szívem és elmém, hogy tudjam, nem az számít igazán, mit teszek, hanem, hogy érted teszem, és hogy örökké melletted akarok lenni.

Kérés: Segíts nekem Uram, hogy, megbocsátó szívedet keressem, és tudjak újra kezdeni! Segíts, elmélkednem szavaidon, add, hogy emlékezzek jóságodra és alázatodra! Segíts, hogy Szentlelked által megváltozzak, és megújuljon az életem!

Elmélkedés: 
1. Megváltozni a Szentlélek által. Mindannyiunkat elcsúfított az eredendő bűn, de Krisztus éppen azért jött közénk, hogy ez a bűn többé ne láncolhasson le minket. Megújulhatunk, meggyógyulhatunk és teljesen újrakezdhetjük életünket, amikor beülünk a gyóntatószékbe. Elhagyjuk összetört önmagunkat egy megújult lélekért. Egyre inkább Krisztushoz hasonlítunk. Még a legbűnösebb is megbánhatja bűneit. Emlékezzünk, hogy Péter is megtagadta Krisztust – a legrosszabbat tette valamennyi bűn közül – de volt bátorsága megváltozni és megújulni Krisztus megbocsájtása által. Készek vagytok megváltozni és megújulni?

2. A megújulás öröme. A tavasz új életet hoz; a világ megújulásának érzetét hozza magával. Nekünk embereknek a nap minden percében meg kell újulnunk, mert tudjuk, hogy Krisztus azért jött, hogy megújítson minket. Örvendjünk ennek, fogadjuk el és éljünk vele. Krisztus irántunk való együttérzése és szeretete váltott meg minket és újította meg a szívünket. Tudtunkra adta, hogy megmaradhatunk az Ő Lelkében, és hogy ígérete beteljesedik – garanciát adott egy mennyei örökségről.

3. Részesülni a békéből. Isten az örömét sosem csak néhány kiválasztottal szerette volna megosztani, azt akarta, hogy mindannyian osztozzunk örömében. Gondolkodtál már azon, hogy „Mi lett volna, ha Jézus végig egy városban marad?” Mi lett volna, ha egy lehetetlen körülmény miatt csak néhány kiválasztottat akart volna megváltani? Akkor sosem ismertem és tapasztaltam volna meg szeretetét. Azonban az igazság az, hogy ismerjük az Úr örömét és békéjét. Megváltoztatott minket Lelke, és megújított szeretete. Osztoznunk kell örömében és békéjében, és hirdetnünk kell az Örömhírt. János evangéliuma ezt mondja: „Akit ugyanis az Isten küldött, az az Isten szavait közvetíti, mert hisz (Isten) nem méri szűken a Lelket, amikor adja.” (Jn 3, 34)

Beszélgetés Krisztussal: Krisztus, tudom, hogy arra hívtál, hogy megváltozzak és átalakuljak Szentlelked által, és látom magamban a megújult lélek örömét. Segíts hozzád hasonlóbbá válnom. Tudom, hogy Isten gondoskodott számunkra a bűnbánat és kiengesztelődés boldogságáról – ez áll szeretetének középpontjában. A szeretetnek ez a felbecsülhetetlen tette minden, amire szükségem van. Segíts, hogy megosszam ezt a szeretetet másokkal!

Elhatározás: A Szentlélek segítségével engedni fogom, hogy Krisztus szeretete átformálja szívemet. Ma elvégzek egy jó szentgyónást. 

Ef 4,1-6 

Kérlek tehát titeket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van. 

 

Lk 12,54-59 

Ezután a tömeghez is szólt: „Amikor látjátok, hogy nyugatról felhő támad, mindjárt azt mondjátok: „Jön az eső”, és úgy is lesz; amikor délről fúj a szél, azt mondjátok: „Forróság lesz”, és meglesz. Képmutatók! Az ég és föld jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok hát megítélni? Miért nem jöttök rá magatok, hogy mi az igazság? Mikor pedig ellenfeleddel az elöljáróhoz mész, útközben igyekezz megegyezni vele, nehogy a bíróhoz hurcoljon, s a bíró átadjon a börtönőrnek, a börtönőr pedig börtönbe vessen. Mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó fillért meg nem fizeted.” 

 

Sajnos keresztények között is előfordul, hogy nem férnek meg egymással, s a békesség kedvéért – legalábbis időlegesen – térben el kell távolodniuk. Sokatmondó Ábrahám és Lót esete, akik nagy gazdagságuk miatt többé már nem fértek el ugyanazon a területen, ezért egyikük jobbra, másikuk balra ment új földet keresni. Úgy látszik, csak a lélekben szegények tudnak egymás mellett élni, és elviselni egymást szeretettel. De el kell is távolodni egymástól, ez nem jelenti azt, hogy a lelki egységet fel szabad felbontani. Ellenkezőleg: azt minden körülmények között igyekezni kell fenntartani, hiszen a ’lelki’ szó nem jámbor, ám üres frázis annak leplezésére, hogy gyakorlatilag már semmi közünk egymáshoz, hanem a Szentlélekben való egységet jelenti, mely a Szentháromság egy Istenben összekapcsol minket. Fizikailag eltávolodhatunk, lélekben azonban nem kerülhetünk olyannyira távol egymástól, hogy megszűnne köztünk a szeretet, a kölcsönös jóakarat. 

 

Fokozottan érvényes ez a házasságra, amely éppen azért is kiváló módon a szentség útja, mert ott az elválást isteni rendelés tiltja, ezért a felek szinte kényszerítve vannak arra, hogy minden körülmények között igyekezzenek „elférni” egymás mellett, a Jézus Krisztus keresztjével való teljes azonosulás által valóban lelki szegénnyé válva. Hasonlóképpen a monasztikus szerzetességben, ahol egy életen át közös monostorban élve nem kerülheti ki egyik testvér a másikat, nem kérheti áthelyezését csak azért, mert nehezére esik elviselni a közösség valamelyik tagját. Neki éppen ezek a rendtársak adattak, nem mások, s a nehezen elviselhető testvérek elfogadása által juthat csak üdvösségre. 

 

Urunk Jézus, állj mellettünk kegyelmeddel, hogy minden nehézség dacára kitartsunk a szeretet közösségében, elfogadva, hogy olykor mi magunk is kereszt vagyunk a másik számára. Segíts, hogy békében éljünk mindenkivel, akivel csak lehet, és közösségünk kegyelemközlő eszköz, otthon lehessen azok számára is, akiknek valamilyen okból sem szerető család, sem befogadó közösség nem jutott osztályrészül.

Evangélium

Lk 13,1-9

Abban az időben odajött Jézushoz néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus az áldozat vérével vegyítette. Erre Jézus megjegyezte: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, mivel így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony és megölte őket, bűnösebbek voltak a Jeruzsálemben élő többi embernél? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” Aztán egy példabeszédet mondott. „Egy embernek fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Idejárok három év óta, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd meg még az idén. Körülásom és megtrágyázom, hátha terem majd jövőre. Ha mégsem, akkor kivághatod.”

Elmélkedés

Jézus küldetésének lényeges eleme a bűnbánatra való felszólítás. A bűnbánat, a megtérés annak jele, hogy az ember elfogadja Isten országát. A bűnbánatra való hívás mindig időszerű. Egyesek ugyan próbálnak késlekedve választ adni, de ez mindig kockázatos. Amikor megbánjuk bűneinket és Isten eltörli azokat a szentgyónásban, akkor új lehetőséget ad nekünk, új reményt önt belénk. Bűnösségünk tudatában nem kell rettegve menekülnünk Isten elől, hanem éppen ellenkezőleg, azzal a bizalommal közeledhetünk felé, hogy megbocsát.
Amikor Jézus hasonlatokat mond arról, hogy az embernek a bűnbánat és a jócselekedetek gyümölcseit kell teremnie, – miként a fák gyümölcsöt érlelnek – akkor az Istennel való együttműködésünkre gondol. Isten nélkül ugyanis elszakadnánk az éltető erőforrástól, a teremtő erőtől, a növekedést és fejlődést biztosító hatalomtól s erőtlenné, élettelenné és terméketlenné válnánk. Isten együttműködésre hívja az embert. Aktív együttműködés ez a Teremtővel, ugyanakkor mégsem a miénk az érdem, hanem Istené. A megtérés, a lelki újjászületés nem rajtunk múlik, hanem Istennek köszönhető. Ne azt várjuk, hogy eljöjjön a gyümölcsérés ideje! Mert a megtérés ideje most jött el számomra. Az irgalmas Atya most akar magához ölelni és megbocsátani.
(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk! Fiad, Jézus Krisztus vállalta a kereszt súlyát. Odaadta értünk az életét. Taníts meg minket, Istenünk, hogy mindennapjainkban készségesen vállaljuk az áldozatot. Nem beletörődést, hanem tudatos vállalást kívánsz tőlünk. Add, hogy életünket Krisztus szerint alakíthassuk. Add, hogy életünket értelmesen tudjuk leélni. Add, hogy feladatainkat készséggel vállalhassuk.

 

 

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20201024.mp3

Ó, Istenem! Ó, legfőbb jó! Hogyan tudsz elviselni egy oly alávaló bűnöst, mint én vagyok?

 

Amikor az Isten szava először hangzik lelkedben, azt mindenekelőtt megkavarja, megrémíti és megítéli. De ha nem fordítod el füledet, szinte azonnal éltet, megpuhít, melegít, megvilágosít, tisztít: hiszen eledeled, orvosságod, erősséged, nyugalmad, feltámadásod és beteljesedésed is.

Uram, meg akarom azt is mondani, miféle gondolatokat szül bennem az, ami Írásodban ezután következik. Vonakodás nélkül megmondhatom, hisz igazat és csak azt mondom, amire igéid kapcsán indítasz engemet. Erős a hitem, hogy csak tőled lehet igazmondásunk, mert te Igazság vagy, „minden ember pedig hazug” (Zsolt 115,2 [11]), - következőleg a hazug csakugyan a magáéból beszél. Én meg a tiedből beszélek, hogy igazat mondhassak.

Íme, az Írás szerint „eledelül adtál nekünk minden maghozó füvet a földön, és minden fákat, melyeknek nemök szerint magvuk vagyon önmagukban” (1Ter 29). Nemcsak nekünk, hanem az ég minden madarának, s a föld összes barmainak és csúszómászóinak is; - a halaknak és a tenger nagy szörnyetegeinek ellenben nem.

Ezt a Lelket ígérte az Úr; megígérte, hogy jó lelket ad azoknak, kik azt kérik. Nekünk, mindnyájunknak erre a jó lélekre volna szükségünk, hogy magunkat is, másokat is, egymást is megérthessük. Nem prófétai lelket, nem tüzes nyelvekben nyilvánuló lelket kérünk, nem világot megmozgató s pünkösdi viharban megtisztító lelket várunk, nem perzselő tűzért, nem titáni erőért s vértanúi hősiességért esdünk. Nem, nem; legyünk alázatosak s igénytelenek, hogy a legszükségesebbre rányithassunk, amit kérnünk s várnunk kell, s ami nélkül tűz és láz, titáni erő s hősiesség hiú álom s képzelődés: kérjünk jó lelket, jó indulatot, őszinte szeretetet; ez a pünkösdi Léleknek legégetőbb jelentkezése; ettől foszlik majd az értelmi sötétség s a széjjelhúzó meghasonlás s alakul nyomában megint egy jobb világ.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 133. old.]

A házasság szentsége - eszköze az isteni Gondvise­lés természetfölötti útjainak. Azáltal, hogy a há­zastársakat összeköti, hogy különböző érzésvilágú, lelkü­letű embereket összeforraszt, nemcsak az a célja, hogy a szíveket, az érzelmeket - tegye eggyé, hanem az is, hogy az egyik fél által a természetfölötti életet is átadja a má­siknak. Íme a keresztény hitves feladata, isteni elhívatása a mai világban! Akár férfi, akár nő: szentelje meg házastársát, vi­gye közelebb Krisztushoz, az Egyházhoz, segítse a bűnbá­natban, segítse az Úr testéhez való járulásban! De nem­csak a házasság megszentesülését célozza a házassági ke­gyelem, hanem - a házasság gyümölcsének, a gyermek­nek megszentelését is. Ezáltal is beletartozik a házasság a praedestinatio rendjébe.

Bámulatos, mily mélységek rejlenek néha a Szentírás egy-egy gondolatában. A hívő szülők gyermekei szentek lesznek, mondja Szent Pál.

És az egyháztörténet, a szentek élete nem ennek az igazságnak az illusztrációja? Nem látni-e néha - egész csa­ládfákat, melyeknek ágai - szentek, mert a törzs is szent!

(A HÁZASSÁG SZENTSÉGÉNEK KEGYELME)

Ha már egyszer tudja az ember, mire figyelmeztették ót lelki előrehaladását illetőleg, akkor nem kell tovább kérdezősködnie; beszélnie sem kell többet, hanem csak cselekednie, csendben és gondosan, alázatosan, szeretettel és önmagának megvetésével.

Sok-sok értéket halmozhat fel Alkotónk a gyermekeinkben! Minden kincsnek kiaknázásához nem elég egy élet, de ez nem gond, mert örök életre teremtett lények vagyunk!

Az igazi gazdagság Isten félelme (MB X. 1038).

A pogányok is tisztelték és tisztelik Istent -de nincs Róla tiszta fogalmuk. Ezért az ő Isten irán­ti tiszteletük felületes és nemegyszer torz. A zsidók egyistenhite tiszta hit volt, az Isten-tisztelet azon­ban náluk sem volt tiszta. Az Úr Jézus azért jött el közénk, hogy megvált­son bennünket, hogy a tökéletes Isten-tisztelet köz­vetítője legyen. Az ember Isten-tisztelete mindig korlátolt és tökéletlen - mivel emberi. Istent pedig végtelen és tökéletes tisztelet illeti. Eljött tehát az Úr Jézus, és mint Isten-Ember Közvetítő lett Isten és az emberek között. Ezért mondjuk imáink végén: „A mi Urunk, Jé­zus Krisztus által." Ezek által a szavak által kifejez­zük, hogy Jézus Krisztus áltál fejezzük ki tisztele­tünket az Úr Isten iránt. így valósul meg az Istent megillető végtelen tisztelet.

Jézus nyugodjon mindig szívedben, és engedje meg neked, hogy ott nyugodhass lábainál!

Az időskor mintegy az élet megkoronázása. A be­takarítások ideje. Ilyenkor aratjuk le, gyűjtjük ösz-sze mindazt, amit megtanultunk, átéltünk, és azt is, amit átszenvedtünk és kibírtunk. Mint egy nagy szimfónia utolsó tételében, fenséges összhangban egyszerre csendül fel életünk minden nagy témája. Ebből az összhangból fakad az időskor bölcsessé­ge.

Amikor Szent Ferencet magasztalták társai, azt mondta: „Ne dicsérjetek! Ha más ugyanekkora kegyelmeket kapott volna, mint én, sokkal többre juthatott volna.” Ezt meg is lehet fordítani: ha ugyanazokat a kísértéseket, nehéz élethelyzetet, családi hátteret kapnám én, mint egy másik ember, akkor derülne ki, hogy az életszentség útján hol állok.

Kivéve az önkívületi állapotot -- bár ebben cselekedeteid már nem emberi cselekedetek -- nem veheti el senki és semmi sem szabadságodat, mert senki és semmi sem börtönözheti be szellemedet. Te magad és egyedül csak te korlátozod -- mások bűnrészességével -- szabadságodat. Ha szabad akarsz lenni, önmagad ellen kell küzdened, ki kell harcolnod szabadságodat.

A jegyes szava:

Óvakodnod kell attól, hogy ezt a mélységes mély szentséget kíváncsian és haszontalanul vizsgálgasd, hacsak nem akarsz a kételkedés mély örvényében elmerülni.

A fölségesnek vizsgálója megszédül a dicsőségtől.

Többet tud Isten végbe vinni, mint ember érteni.

Elviselhető az igazságnak jámbor és alázatos kutatása, amely mindig kész a tanulásra, és az atyáknak tisztes mondásai szerint igyekszik haladni.

Boldog egyszerűség, amely nem jár a kérdéseknek nehézségekkel teli útján, inkább Isten parancsainak sík és világos ösvényein halad.

Sokan elveszítették áhítatos lelkületüket, mikor vizsgálni próbálták, ami nem rájuk tartozik.

Hitedet fogják számon kérni tőled és igaz életedet, nem elméd járását és Isten titkainak mélységét.

Ha azt sem érted, azt sem fogod föl, ami alattad van, ami fölötted van, hogyan érthetnéd?

Vesd alá magadat Istennek, alázd meg értelmedet a hit előtt, akkor megkapod a tudás világosságát hasznod és szükséged mértéke szerint.

Némelyek súlyos kísértésekbe esnek a hit és az Oltáriszentség körül, de ennek nem annyira ők az okai, inkább a gonosz lélek.

Ne sokat törődj a gondolataiddal, ne szállj vitába velük, ne felelj azokra a kételyekre, amelyeket a sátán fölvet benned, inkább higgy Isten szavának, az ő szentjeinek és prófétáinak, akkor elfut tőled a semmirekellő ellenség.

Gyakran nagyon hasznos az, hogy Isten szolgájának ilyesmit kell tűrnie.

Mert nem kísérti ő a hitetleneket meg a bűnösöket, azokat már biztosan magáénak ismeri, a hívő embereket s az imádságos lelkűeket azonban sokféle módon kísérti, zaklatja.

Járj hát egyszerű és kétségektől ki nem kezdett hittel, és alázatos tisztelettel vedd magadhoz az Oltáriszentséget, amit pedig meg nem érthetsz, azt hagyd bízvást a mindenható Istenre.

Nem csap be téged az Isten, az csapódik be, aki a kelleténél jobban hisz magának.

Az egyszerűekkel jár-kel az Isten, az alázatosaknak nyilatkoztatja ki önmagát, értelmet ad a kisdedeknek, megnyitja a tiszta szívűek szemét, de elrejti kegyelmét a kíváncsiak s a gőgösek elől.

Az emberi okoskodás erőtlen és könnyen csalatkozik, viszont az igazi hit nem csalatkozhatik.

Minden okoskodásnak és természet szerint való vizsgálódásnak követnie kell a hitet, nem megelőznie és megtörnie.

Mert a hit és a szeretet legszebben itt tündököl, és titokzatos úton-módon ebben a legszentebb és legméltóságosabb szentségben munkálkodik leginkább.

Az örök, mérhetetlen és végtelen hatalmú Isten, égen és földön nagy és kifürkészhetetlen dolgokat visz végbe, csodatetteit nem lehet kikutatni.

Ha olyanok volnának Isten művei, hogy az emberi okoskodás könnyen nyomukba érne, nem kellene őket csodálatosnak és kimondhatatlannak emlegetnünk.

 

 

https://youtu.be/B2feYoh2qTY

Ebben az evangéliumban elhangzik az, hogy Jézus fölismeri azt, ami ott és abban a pillanatban, és helyzetben, ahogyan kérdezik őt, hogy „Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?”, tulajdonképpen akár rejtve is maradhatott volna. Az, ahogyan a szent író azt mondja, hogy félrevonultak ezek az emberek, és ott a rejtekben megtanácskoztak valamit. Arról szeretnék most beszélni, elmélkedni itt veletek együtt, hogy mit is jelenthet, mint evangélium az, hogy az ember fölismerhet valamit, ami addig talán ott háttérben zajlott, valahogy a rejtekben. Ki tudja, ebben az esetben miféle szándékokkal. Mégpedig azért, hogy aztán az evangélium vége is az érvényességével megjelenhessék. Ez az érvényesség az, hogy egyszer csak rá tudunk csodálkozni valamire. Ebben a rácsodálkozásban és meglepődésben az életünk tud alakulni és fejlődni. Erről szeretnék beszélni, és négy gondolatom lenne.

Az első. Itt ebben a történetben most beszélhetnénk éppen arról, hogy most szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem szabad adót fizetni. Akkor most elkezdhetünk erről elmélkedni, hogy Istennek, és az evilági hatóságoknak éppen. De ez bizonyos szempontból azt jelentené, hogy a felszínen maradunk. Mert ennek a történetnek az igazi veleje nem az, hogy most szabad-e adót fizetni, vagy nem, hiszen a szent író pontosan megnevezi, hogy nem ez volt az igazi téma, az igazi témája ott, azoknak. Most úgy mondom, hogy igazi témája, hogy a történet szempontjából igazi témája, hogy Jézust el akarták veszejteni. Jézus ezt fölismerte, és ezért úgy válaszolt ebben és erre a helyzetre, hogy egyszerre kiállt magáért, de közben lehetőséget adott ezeknek az embereknek, akik tőrbe akarták csalni, vagy ejteni, hogy valamit fölismerjenek, valamire rádöbbenjenek, és az életük megváltozzék.

Tehát ezért nem szeretnék arról beszélni, hogy most az adó ide, meg adó oda. Ugye egyikünk se gondolja azt, hogy ebben a történetben Jézus egyszer csak adótanácsadóként nyilatkozik meg, és az adózás rendjét, vagy annak a minőségét propagálja. Hát, erről szó sincsen. Az első gondolat az, hogyha nem ismerjük föl azt, ami ott van az életünkben, akkor hajlamosak leszünk felszínesen élni, az életünk felszínén járni-kelni. Az ember az élet felszínén jár-kel, akkor pont az a szépség, a mélység, az érték, a forrás, a gyökérzet; pont az hiányzik belőle, amiért annyira jól esik embernek lenni.

Az első gondolat így szól, hogy igen, mi mindannyian – ahogy Jézus mondja – : Miért kísértetek engem? Van egy afféle kísértésünk, hogy az élet felszínén rekedjünk meg, és ragadjunk, tapadjunk oda, és ne jussunk a saját életünk mélyére. Milyen érdekes, hogy ott van bennünk a vágy, hogy találkozni Istennel, hogy együtt lenni Istennel. De az ember, aki a saját életének a felszínén jár-kel, tehát az ember, aki csak a saját élete felszínén jár-kel, neki nem lesz könnyű ott, a felszínen valami mély istenélményre jutnia. Nem véletlen, hogy a Jézussal való találkozás végén a történetíró azt mondja: „És elmentek, és elcsodálkoztak rajta.” Ahogyan mennek el, és csodálkoznak azon, hogy „Mit is mondott Jézus? Ez tulajdonképpen mit jelent, abból a szempontból, hogy mi mit akartunk vele?” Pont ez a csodálkozás, ez az elmenetel segíti őket, hogy talán egy kicsit mélyebbre kerüljenek, ne az életük felszínén éljenek, hanem az életükben éljenek.

Ez lenne itt az első gondolat, és, hát, nézzétek el nekem, hogy idehozom azt a történetet, ami nekem egy annyira kedves történet, és olyan sokat mond. Tudjátok, arról a fuvaros (költöztető – szerk.) emberről, aki elmondta a munkatársainak: „Ide figyeljetek! Hogyha a háromajtós szekrényt nekünk a költöztetés során háromszor odébb kell rakni, mert a házigazda háromszor azt mondja nekünk, hogy <<Jaj, mégse ide, legyen oda, jaj, ne oda, inkább legyen ide…>>, hogy amikor mi azt a rettenetesen nehéz szekrényt háromszor átpakoljuk, hogy akkor az a felszín.” Az a felszíne a dolgoknak, hogy már megint pakolni kell a szekrényt. És mi a mélye? A mélye az, hogy van itt valaki, aki öt éve, vagy ötven éve él valahol, és most onnan, az ő otthonából egyszer csak kiragadtatik, és megpróbálja az első finom, kis hajszálgyökereit letenni egy idegen helyen. Azt mondta ez a fuvaros ember, egy egyszerű teherszállító kisiparos, azt mondta: „Én a munkatársaimnak akkor azt szoktam mondani – Hát, nem veszitek észre, hogy nem ez számít, hogy mi háromszor odaraktuk a szekrényt? Hanem az számít, hogy ez az ember most milyen nehéz helyzetben van, vagy ez a család. Most kell megpróbálnia megszoknia egy vadidegen helyen, és mi vagyunk azok, akik az ő nehéz helyzetében a segítségére lehetünk, mert pont mi vagyunk itt.”

És ami miatt ezt idehoztam, az a következő gesztusa ennek az iparosembernek, azt mondja a munkatársainak, és most már nekünk: „Mert nem az számít, amit éppen látunk, hanem a dolgok möge.” De ezt körülbelül így mondta (Mélyen, megnyomva, nagy levegővel – szerk.) Mert ő egy száz kilós, nagy darab ember volt, bírta a háromajtós szekrényt is, és neki a dolgoknak nem möge volt, hanem (mélyen – szerk.) „MÖGE”.

Ezért az első gondolat így szól: Éppenséggel érintgethetjük a saját életünknek, vagy az evangéliumnak a fölszínét, és beszélgethetünk az evangéliumnak a fölszínéről is, és kétség kívül, az annak a fölszíne lesz, és lesz valamiféle viszonya a lényeggel, a tartalommal és a mélységgel. De azért az annak a fölszíne lesz. És milyen érdekes, hogy például az online térben ezt mondjuk, hogy a felületeinkkel veszünk részt. Hát, elég sokatmondó. A magyar nyelv sok mindent el tud árulni. És ahogyan ott kapcsolódunk egymáshoz, nem egyszer milyen drámaian fölszínes. Nem mondom, hogy nincs valami köze a mélységekhez, de alapvetően lapos és fölszínes tud lenni. Ezért az első gondolat így szól: Jézus fölismeri, hogy mi van mindezek mögött, és eszében sincs azon a fölszínességen, azon a laposságon folytatni bármiféle életet. De az a szép ebben, hogy nagyon világos az, ahogyan ezzel a történettel, ott a pénzérmével meghívja azokat az embereket, akik a fölszínen élnének, hogy: „Gyertek, és legyetek ne a saját életetek fölszínén, hanem benne!”

A második gondolat így szól: Ahogyan Jézus fölismeri, hogy itt történt valami mögötte, hogy van itt a történetnek valami „möge”, hogy nem egyszer, az életünket ha nem a felszínen éljük, hát, akkor megpróbáljuk az életünket a saját életünk mögül élni. Vagyis kidolgozzuk a profilt, valahogyan megnyilatkozunk, megmutatjuk magunkat, képet festünk magunkról és szerepeket nem csak betöltünk, hanem játszunk. De még a társkapcsolatban, a házasságban, még az úgy nevezett fontos és bensőséges viszonyainkban is nem egyszer meghatározóbb az, ami mögötte van, mint amit megjelenítünk. Hogy milyen ünnepszámba mehet egy olyan beszélgetés… Beszélgetés? Egy beszédfordulat, hogy valaki pont azt mondja, ami van, és a másik pont úgy válaszol, ahogy van.

Milyen hihetetlenül fölszabadító, hogy lehet legalább néhány olyan emberi kapcsolatunk, ez a minimum, ahol újból és újból átélhetjük, hogy nem kell az életünk mögül próbálni élni az életet, hanem lehetünk benne. Nem mögötte, hanem benne. Amikor az ember átélheti azt, hogy létezik az a világ, és ezt mi meg tudjuk teremteni magunkban is, és körülöttünk is, amiben nem manipulálni akarjuk egymást, nem rávenni, nem rászedni, nem meggyőzni. Nem csak így és úgy, és amúgy, de úgy, hogy közben elmentünk, és magunkkal egy félreeső helyen jól kigondoltuk, kifundáltuk, kiokoskodtuk. Hogy milyen jól esik egy mély levegőt venni, és nem a saját életünk mögött megpróbálni az életet élni, hanem benne.

Ezért a második gondolat így szól, és most hadd hozzak ide egy másik történetet, amit szintén elmondtam egy más összefüggésben. Kilenc évig voltam Óbudán lelkipásztor egy kicsi templomban. A kicsi templomban állandó nehézség volt az, hogy nem volt ülőhely elég. Az történt egy misén, hogy már körülbelül a mise kezdete előtt tizenöt perccel az első sorokat fiatal emberek töltötték meg. Ezek a fiatal emberek ott ültek, és aztán én elkezdtem misézni, és már az Uram irgalmazz után voltunk, és én már ültem le, amikor egyszer csak látom, hogy egy idős ember jön be szép lassan a templomba, és úgy nézegeti, hogy van-e üres hely. De hát akkor már régen nem volt. Elment egészen előre, és úgy nézte a fiatalokat, és a fiatalok is visszanéztek rá, és nem adták át a helyüket. Én emlékszem, ültem a papi székben, és elkezdett elönteni az indulat. Ez nem biztos, hogy látszódik rajtam, de szokott velem ilyen történni. Ahogy öntött el az indulat, arra gondoltam, hogy az evangélium előtt el fogom mondani, hogy…! És aztán valami pici józanság hatott még rám, és arra jutottam: „Most pont az evangélium előtt? Hogy fogok akkor az evangéliumról…?” Viszont elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban. És tényleg így volt, mert az történt, hogy vége lett a misének, én gyorsan a sekrestyében levettem a miseruhát, és fölszaladtam, hogy elérjem őket, mert én meg akartam őket kérdezni, hogy miért nem adták át a helyüket. És tényleg, hát nem jutottak még ki, volt egy szűk ajtó, ott álltak, és mondtam: „Mondjátok meg nekem, hát ez hogy lehet?” Kedvesebben mondtam egy kicsit. És akkor ők nagyon kedvesen válaszoltak, és azt mondták: „De Feri! Tudod, ez úgy van, hogy nekünk a vasárnapi szentmise nagyon fontos. De annyira fontos nekünk, ez nekünk az istenkapcsolatunk, a lelki életünk szempontjából tényleg az egyik forrás, hát tényleg az egyik középpont. Ti szoktátok ezt mondani, nem, hogy a szentmise az istenkapcsolatnak a forrása? De mi pont ezt gondoljuk. Ezért mi jóval előbb elindulunk azért, hogy nagyon időben itt legyünk. De mi nem egyszerűen csak itt akarunk lenni, mi elöl akarunk lenni, mert elöl közelebb vagyunk a titokhoz, közel a szépséghez, ott jobban fog ránk hatni.” Ezt nem azoknak mondom, akik hátul álltok. Nem egy ilyen rejtett üzenet, nem, azt mondom, amit mondok. És akkor elmondták ezek a fiatalok: „Hát igen, láttuk ezt az idős nénit, de hogy tulajdonképpen például – mondta az egyik – nekem az jutott eszembe, hát ő is indulhatna előbb. Hát, ha neki fontos lenne, induljon előbb. Főleg egy idős ember meg aztán igazán tudhatja, hogy neki több időre van szüksége.”

Most nem akarom a történetet tovább mondani. Lenne egy kérdésem felétek, és már az okosak hallják, hogy na, ez kicsit olyan, mint az evangéliumban volt. A kérdésem így szól: Szerintetek át kell-e adni a késésben lévő idős néninek a helyet? (A szívére teszi a kezét, és mosolyog – szerk.) Most ugye az lenne a tisztességes, ha azt mondanám, amit gondolok, ugye erről szól a beszéd. Hát tudjátok, mire gondolok? Hogy túl sokan bólogattok, arra gondolok. Mert ugyanis ha azt kérdezzük most magunktól – most ez nem az én kérdésem, magatoktól is megkérdeztétek, nem? Hát én mondtam ki, de most megkérdeztétek magatoktól: Hogy is gondolom én ezt? Át kell adni az idős embernek a helyet, vagy nem, ha késik? Ha most megválaszoltuk… „Persze, hogy át kell adni!” Tudjátok, hogy mit gondolok erről? Hogy gondolkozás nélkül kéne átadni. De a történet nem erről szól. A történet nem arról szól, hogy például most a szentmise után majd a többségünk kimegy a templomból, és azt mondjuk: „Hát, eddig is tudtuk, hogy át kell adni a helyet, hát nyilvánvaló, hogy át kell adni a helyet.” Mert akkor valójában a lényeget nem értettük meg. A történet arról szól, hogy a felszínen azt mondom valakikre, hogy: „Mihaszna briganti kölykök!”, és amikor beszélgetek velük, akkor én magam rácsodálkozok valamire. És még akkor is rácsodálkozhatok valamire, ha továbbra is azt gondolom, hogy a helyet gondolkozás nélkül át kell adni. De ha azon beszélgetünk, vagy azon vitatkozunk, át kell-e adni vagy nem, az az életnek a fölszíne. Nem mondom, hogy nincs kapcsolata a lényeggel.

Ezt a történetet azért szerettem volna elmondani, mert számomra nem az a fontos benne, hogy még egy ilyen helyzetben is világos lett számomra, hogy a helyet át kell adni, hanem hogy fogalmam sincs, hogy az első sorban ülő fiatal embereknek mi van a szívében. Hát, tudhatom én azt, tudom én azt? Nem tudom. Tehát legalább azt fölismerhetem, mert Jézus fölismeri, mi volt a szándékuk. Mi, egyszerű emberek legalább fölismerhetjük azt, hogy nem tudjuk, hogy mi volt a szándékuk, de valami biztos volt. Valami ott biztos van, amit most fölszínesen mondhatom, hogy hát ez nonszensz. Ez akart a második gondolat lenni, hogy megvan – mondjuk így, most az evangélium szóhasználatával – a kísértésünk, hogy ne csak az életünk felszínén legyünk, hanem az életünk mögött legyünk. És Jézus meghív bennünket, hogy ne a felszínen legyünk, hanem benne, ne mögötte, hanem a középpontjában, és így szeretnék eljutni a harmadik szinthez.

Az embernek megvan az a kísértése is, akármilyen furcsán is hangzik, hogy a saját életén kívül élje az életét. Mi ez, hogy a saját életemen kívül élni az életet? Például, amikor összesúgnak azok az emberek kétezer évvel ezelőtt, és azt mondják: „Veszejtsük el! Csináljunk egy csapdát! Beleesik, nem tud belőle kijönni, mindenképp vádolhatjuk.” Hogy akkor vajon gondolnak-e arra, hogy amit tesznek, amiről beszélnek, amit gondolnak, az az életük része? Hat rájuk, és ők egyre inkább olyanná válnak, mint amiről azt gondolják, ez nem az ő életüknek része, hanem az valahogy kívül van azon. Amikor valaki azt mondja: „Nem én vagyok a felelős.”, mit próbál csinálni? Kívül lenni a saját életén. Amikor valaki azt mondja: „Nem volt más választásom.”, mit csinál? Megpróbál kívül lenni a saját életén. Mikor valaki azt mondja: „Parancsra tettem.”, mit próbál megtenni? Kívül kerülni a saját életén. Mikor valaki azt mondja: „Visszautasíthatatlan ajánlat volt.”, mit próbál megtenni? Megpróbál kívül lenni a saját életén.

Jézus az a valaki, aki nagyon finoman, de határozottan azt mondja: „Képmutatók.” Milyen érdekes, mi valahogy el tudjuk képzelni, hogy tele van Jézus valahogy egy ilyen haragos gyűlölettel. Miért? Miért kéne tele lennie azzal? Bőven elég, hogy azt mondja: „Ti azt gondoljátok, hogy amit tesztek, azt meg tudjátok úgy csinálni, hogy nem kell vele semmilyen módon azonosulnotok, mintha egy más valaki csinálná.” Hogy az ember meg tudja tenni azt a trükköt, hogy bizonyos dolgait kívül helyezi a saját életén. És Jézus azt mondja, ezzel az egy mondattal, ezzel az egy szóval: „Képmutatók. Ti kísértetek engem.” Ez nem egy minősítés, bántalmazás, hanem micsoda? Megnevezi, hogyha ők látnák, hogy mit tesznek, és milyenné válnak közben, akkor ezt lehet róluk mondani. Nem bántja őket, nem kritizálja, nem ócsárolja, hanem ezzel az egyszerű mondattal – „Képmutatók. Hát miért csináljátok ezt?” – azt fejezi ki, hogy az ember számára nem lehetséges, hogy az életén kívülre helyezze magát, és mindenre, amit odakint tett azt mondja, hogy: „Mosom kezeimet. Mert itt vagyok bent, és az, semmi közöm hozzá.”

És az is lehetséges, hogy az ember nem csak belülről érzi a kísértést, hogy a saját életén kívülre helyezze magát, hanem néha a világ, a maga nagyon sokféle módján megpróbál rávenni bennünket arra, hogy a saját életünkön kívülre kerüljünk és helyezkedjünk. Az idő miatt ezt most nem akarom kifejteni, de majd remélem, lesz rá lehetőség, hogy bővebben is mondjam. Ez tehát a harmadik gondolat. És most jön a negyedik.

Hogyha a kísértésekben újból és újból elbukunk, és megmaradunk az életünk felszínén és nem benne, mögötte vagyunk, és nem a közepén, kívülre tesszük magunkat a saját életünkön, és nem ott vagyunk, egy idő után megeshet velünk, hogy a saját életünk alatt kezdünk el élni. Olyan életet élünk, amire hogyha megértenénk, és fölismernénk, hogy mi is történik velünk, azt mondhatnánk, nagyon súlyosan a saját életünk alatt vagyunk, a saját minőségünk alatt, a saját lehetőségeink, az istenadta kegyelem alatt élünk. Hadd hozzak ide egy történetet.

A II. világháború alatt történt egy országgal Európában, hogy azt is megszállta a Harmadik Birodalomnak a hadserege, és ott is bevezették a zsidótörvényeket. Többek között, hogy minden zsidónak sárga csillagot kell viselnie. De ennek az országnak a szó szoros értelmében volt egy királya, és a király a következő rendeletet hozta: „Kétség kívül, a megszálló csapatok hozhatnak egy ilyen jogszabályt, hogy mostantól kezdve a zsidó emberek hordjanak sárga csillagot. Én pedig ennek az országnak a királya vagyok, és itt mindenki ennek az országnak a polgára, akkor is, ha zsidó, akkor is, ha keresztény, bárki, mind ennek az országnak a polgára. Ezért az én rendeletem pedig így szól. Miután mi mindannyian ennek az országnak a polgárai vagyunk, mindenki hordjon sárga csillagot.” És ebben az országban mindenki sárga csillagot öltött magára. És ez a történet nem egy példabeszéd, hanem ez egy valós történet. (Dánia. A németek ennek hatására visszavonták a rendeletet. – szerk.) Egy királyról, és a népéről. Egy királyról, és a népéről, akik azt mondták, hogy mi lenne, hogyha nem az alatt élnénk, amire képesek vagyunk, hanem – a szó legjobb értelmében – fölülmúlnánk azt, akik ebben a pillanatban vagyunk, vagy akivé széteshetnénk és hullhatnánk. Hogy azt még fölül is múlhatnánk.

Ez a történet egy gyönyörű történet, mert kísértésbe eshetünk, hogy elkezdjünk a pénzről beszélni. De tudjátok, ez már csak a megmosolygás kérdése, hogy sok olyan papot ismerek, akik ezt a történetet rendre arra használják föl, hogy a híveket buzdítsák az adakozásra. Na, hát ha ennek a történetnek van fölszínes értelmezése, akkor az ez. Ez a történet nem arról szól, hogy kaptunk egy jó lehetőséget a kezünkbe, hogy növeljük a perselybevételt. Ez a történet arról szól, hogy az emberi természet olyan, hogy megtehetjük, és megtehetik velünk, hogy a felszínén éljünk a saját életünknek, hogy a saját életünk mögül próbáljunk élni, hogy a saját életünkön kívül legyünk, és a saját életünk alatt. És Jézus pedig ezekkel a hihetetlenül egyszerű: egy szó, egy mondat, egy pénzérme; meg tudja tenni velünk azt, hogy meghív bennünket, hogy ne a felszínén, hanem benne, ne kívül, hanem benne, ne mögötte, hanem benne, ne alatta, hanem a szívében éljük az életet. Amikor eldöntjük, hogy az életünket a saját életünk középpontjában szeretnénk leélni, akkor ott Isten úgy ragyog föl, mint máshol sehol.

https://youtu.be/ulQ9zJb9vRk

Az együttérzés a közös tapasztalat emlékéből, illetve a másik helyzetének spontán átérzéséből fakad. A kulturális és vallási emlékezet számos esetben fontos erkölcsi normák közvetítője. Ahol pedig a másik fizikai létét fenyegeti veszély, ott szinte nincs is szükség további indoklásra: a cél nem lehet a másik megsemmisítése, és nem lehetséges közönyösnek maradni sem.

A Tóra, vagyis Mózes öt könyve, a Pentateuchus három jelentős törvénygyűjteményt tartalmaz: a Szövetség Törvényét, a Második Törvény gyűjteményét és a Leviták Könyvében található ún. Szentség Törvényét. A három közül a legrégebbi a Szövetség Törvénye (Kiv 21-23). Nevét onnan kapta, hogy az izraelita szövetségkötés Sinai hegyi eseményéhez kapcsolta a bibliai hagyomány. A pusztában vándorló nép odaér a Sinai hegyhez, ahol Isten felajánlja nekik a szövetséget (Kiv 19), meghallgatják a Tízparancsolatot és a Szövetség Törvényét, végül megkötik a szövetséget. Ez a törvénygyűjtemény a legrégebbi, amiről tartalma is árulkodik: olyan társadalmi viszonyokat feltételez, amelyekben átlátható közösségek, nagycsaládok élnek egymás mellett. Azok, akiknek ezek a szabályok szólnak, ismerik egymást, és pontosan tudják, mi lesz ilyen vagy olyan döntésük következménye.

Vasárnapi olvasmányunk ebből a gyűjteményből, a Szövetség Törvényéből való. A kiszolgáltatottak iránti szeretet különböző formáira int: becsületességet kér az idegenekkel, az özvegyekkel és árvákkal szemben, és megértő magatartást a szegényekkel, az egyszerű emberekkel szemben. Amiről itt olvasunk, egy olyan világ erkölcse, amelyben mindenki ismeri a szegénységet, mindenki tudja, mit jelent nélkülözni. Közös tapasztalatuk alapozza meg az egymás iránti gondoskodást.

Mi ez a közös tapasztalat? A kiszolgáltatottság egyik helyzete az „idegen”, a jövevény állapota. Az idegen kiszakadt a családi kapcsolatok védő hálójából. Kire számíthatna? „Az idegent ne használd ki és ne nyomd el, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptomban!” – mondja a törvény. Az egyiptomi szolgaság természetesen inkább emlék, örök viszonyítási pont, a letelepedett nép tagjait mégis kell és érdemes is ajándékba kapott szabadságukra és őseik tapasztalatára emlékeztetni. Aki „sanyargatja” az özvegyeket és árvákat, azokat Isten is azzal fenyegeti meg, hogy elveszíti őket, így feleségük özveggyé, gyermekük árvává lesz. Az alapelv tehát ismét az, hogy az ember sorsa a másikéval lényegében azonos. Aki felelősen gondolkodik, nem feltételezheti, hogy lényegileg eltérő utat járhat be az élete, mint a többieké.

Ez a szolidaritás vonatkozik az egész népre, amelyet Isten büszkén a sajátjának mond. Ő gondoskodik róluk, ezért emeli ki külön, hogy nem szabad „a népemből való szegénnyel” szemben „uzsorás módjára viselkedni”. Az akkori állapotokra jellemző a befejező intés és ennek indoklása is: ha valaki zálogba veszi a másik köntösét, aki tőle kölcsönt kért, estére adja vissza neki ezt a köntöst. „Hisz ez az egyetlen takarója, amelybe beburkolja testét. Különben mivel takarózna?” Egy köntös, amely egyszerre éjszakai takaró is? Valóban szegényes állapotok…! A tehetősebb, akinek most éppen jobb dolga van, nem lehet annyira elvakult, hogy ne vegye észre a másik alapvető emberi szükségleteit.

Az együttérzés a közös tapasztalat emlékéből, illetve a másik helyzetének spontán átérzéséből fakad ezekben a szövegekben. Az ember mindkettőre képes. A kulturális és vallási emlékezet számos esetben fontos erkölcsi normák közvetítője. Ahol pedig a másik fizikai létét fenyegeti veszély, ott szinte nincs is szükség további indoklásra: a cél nem lehet a másik megsemmisítése, és nem lehetséges közönyösnek maradni sem. A törvény mindenesetre buzdít, és Isten beavatkozását is sejteti. Ezért a szegényekről és magukra hagyottakról ugyanazt olvassuk: „hozzám kiáltanak, és én meghallgatom panaszukat”. Ebben az erkölcsi és jogi rendszerben Isten a szegények, az egyszerűek pártfogójaként lép fel.

A társadalmi együttélés alapjai rendülnek meg, mondják egyre többen, ha az emberek elfelejtik alapvető egységüket, ha félreteszik a közösség értékeit, és csak a saját érdekeikkel törődnek. Isten mindenképpen több és más, mint egy nagy rendőr, akinek az lenne a dolga, hogy betartassa a szabályokat. Leginkább talán azt láthatjuk benne, aki megengedi, hogy megszerezzük és meg is értsük közös tapasztalatainkat, együttérzésünk, boldogságunk lehetőségét.

Bevezetés

Mutassátok csak meg az adópénzt! Aztán megkérdezte tőlük: Kinek a képe és a felirata ez? A császáré. Halljuk majd a mai evangéliumi szakaszban.

Mi magyarok, rég holt királyainkat láthatjuk, sőt a legnagyobb címleten a Haza Bölcsét. Szent István, vagy Deák Ferenc még tudták a mai evangéliumban feltett kérdésre a választ, nem csak az adókérdésre, hanem a kérdés mai változatára is: el kell-e, el lehet-e választani az Egyházat az államtól? Erre nyugodtan válaszolhatunk igennel. Jézus is megfogalmazta már az elvet. Csupán nem szabadna megfeledkezni válasza második feléről: Adjátok meg Istennek, ami Istené! Megadjuk–e mi az Istennek, ami az Istené

Kirie litánia

Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy sokszor vonakodtunk teljesíteni népünk szent javát szolgáló állampolgári kötelességünket. Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus! Bocsásd meg, hogy gyakran megfeledkeztünk megadni Istennek, ami az Istené. Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus! Add, hogy hazánk törvényei mindig olyanok legyenek, hogy teljesíteni tudjuk az „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” Uram irgalmazz! 

Evangélium után

Jézus ellenfelei azt gondolták, hogy ötletesnek tűnő kérdésükkel zavarba hozhatják Jézust. Ha a császár pártjára áll, szembetalálja magát a nép vallásos és nemzeti érzéseivel. Ha az adófizetés ellen szólal fel, akkor bevádolhatják. A farizeusok már előre örültek biztosra vett sikerüknek, de ez az örömük korainak bizonyult.

Ma inkább így kérdeznék: Szabad e az állami törvényeknek eleget tenni? Az államok, nemzetállamok létrejötte az emberi történelem jelen-tős állomása.

Istenünk teremtő művészetének gazdagságából következik, hogy a teremtés arculatát a sokszínűség jellemzi. Amióta e világ létezik nem volt, nincs és nem is lesz soha két egyforma fűszál, egyforma ember sem. Nincs két egyforma nép, két egyforma nemzet sem a népek nagy családjában. Mily sokféle nép, mily sokféle kultúra, mily sokféle nyelv! Miért akarják a népeket uniformizálni, s a kultúrájukat megsemmisíteni, s rájuk erőltetni egy a nép lelkétől idegen, egyforma, - kultúrának kevésbé mondható tengerentúli kultúrát?

Az ember, mint közösségi lény, mindig kereste azt a keretet, amelyben egyedi adottságai megőrzése mellett a közösség értékeiben is részesedhet. Védelemre szoruló létünk is arra ösztönöz, hogy közösségbe tömörülve őrizzük egyéni és közösségi kincseinket. Ilyen és ehhez hasonló okok hozták létre az államokat, teremtették meg a nemzeti egységet. Ennek a közösségnek szolgálata, állampolgári feladataink teljesítése, az adófizetés is, emberi és keresztény kötelességünk.

Miért van az, hogy egyeseknek nem tetszik a kultúrák és nemzetek sokfélesége? Miért akarja az erősebb a gyengébbet nemzeti kultúrájától és függetlenségétől megfosztani? Igaz, hogy az utóbbi két év-században túlburjánzott a nemzeti érzés, ami számos népet szembe-állított egymással és véres háborúkat zúdított földünkre.

A hazát nem lehet úgy szeretnünk, hogy megvetjük mások hazáját.. Tisztelnünk kell minden népet és minden nyelvet. Kosztolányi Dezső írja: „A természet csak egyetlen édesanyát adott nekünk, s csak egyetlen édes anyanyelvet.” Másokat nem sértő szeretettel kell őriznünk nemzeti kultúránkat és ezzel gazdagítani a népek nagy családját.

Az igazi hazaszeretet nem szószátyárság, hanem tettekben meg-nyilatkozó szolgálata annak a közösségnek, amelynek nemzet a neve. Csengjen fülünkbe Arany János figyelmeztetése, kis módosítással

Mennyi szájhős! Mennyi lárma!

…Nem elég csak emlegetni:

Tudni is kell jól szeretni,

Tudni bölcsen (szeretni) a hazát (A régi panasz)

A másik kérdés: mivel tartozunk Istennek? Furcsa kérdés és válasz helyett egész sor más kérdést állíthatunk melléje. Például azt, hogy mivel tartozunk szüleinknek, első-sorban édesanyánknak, akinek testében életfakasztó menedékre találtunk? Mivel tartozunk hitvestársunknak, aki életre szólóan nekünk ajándékozta életét? Mivel tartozunk barátunknak, aki életünk minden válságos helyzetében mellettünk áll? Mivel tartozunk az orvosnak, aki megmentette életünket? Nem folytatom tovább a felsorolást, mert nyilvánvaló: adósai vagyunk számos embernek és végső soron Istennek.

A gondolkodó ember felismerheti, hogy ajándékba kapott léte, élete a nagy ajándékozó Isten adománya. Ezért elszakíthatatlan a Hozzáfűző, vallásnak nevezett kötelék. A vallás nem szabályoknak, törvényeknek tömkelege, és ezeknek a betartása, hanem egy igen mély, személyes, elszakíthatatlan gyermeki kapcsolat, teremtő, s létben fenn-tartó, gondviselő mennyei Atyánkkal, minden jó ajándékozójával.

Ha valaki gőgös vakságában elmetszi az Istenhez fűző hit és szeretet kötelékét, hasonlít az ágról leszakadó levélhez, amelynek sorsa megpecsételődött.

Vagy annak a póknak a sorsáról, amelyről Chesterton ír az egyik művében. A pók gyönyörködik gyönyörű alkotásában, a szépen elrendezett finomszálak sokaságában. De észrevesz egy függőleges, különálló erős, többihez egyáltalán nem illő vastagszálat, és elvágja. Amint elvágta, pillanatok alatt összeomlott az, amiben előbb még gyönyörködöt, hiszen ez a szál tartotta fenn fához kötött hálóját. Ilyen annak az embernek is a sorsa, aki elvágja, a létében fenntartó Istennel a kapcsolatát.

Mi, akik itt vagyunk, nem vágtuk el Teremtő Istenünkkel összekötő kapcsolatunkat. De megadjuk-e Neki azt, ami az övé. És úgy adjuk-e meg neki, mint gyermek az Atyjának?

Nekünk nem szabad csak vasárnapi keresztényeknek lennünk. Nehogy azt higgyük, azzal, hogy vasárnap eljövünk ide templomba, már meg is adtuk Istennek azt, ami az Istené!

Hétköznapjainknak is olyanoknak kell lenniük, hogy azok Istennek tetszők legyenek!

Ezzel újra evangelizálhatjuk népünket.

Ámen

1. Így szól az Úr felkentjéről, Círuszról…(Iz 45, 1,4–6)

Izajás próféta a Babilonból való közvetlen hazatéréskor (Kr. e. 538) működött, és Isten embere lévén a profán történelem eseményei mögött is meglátja Isten megengedő akaratát. Círusz perzsa király tudtán kívül Isten üdvözítő tervét hajtja végre.

 

2. Hálát adunk Istennek mindnyájatokért…(1Tessz 1,1–5b)

Szent Pál második missziós útja során érkezik Tesszalonikibe vándor-igehirdetőként. Nem sokkal később hozzájuk címzett levelét valószínűleg már Korintusban írta. A levél elején hálát ad értük Istennek. A biblikusok szerint ez az apostoli levél az Újszövetség legkorábban (Kr. u. 50–51-ben) keletkezett írása.

 

3. Adjátok meg a császárnak…(Mt 22,15–21)

Húsvét közeledtével az egymással szembenálló zsidó pártok is összefognak Jézus ellen. Csak így tudnak megszabadulni tőle… Úgy teszik fel az adófizetésre vonatkozó kérdést, hogy ne lehessen kitérni a válasz elől. Sürgősen kinevezik őt igazmondó mesternek, akinek szavait hiteles szabványként tartják számon az emberek, hogy aztán neki szegezzék a kérdést: szabad-e, kell-e adót fizetni a császárnak? Ebben az esetben meg: a választott nép fia köteles-e arra, hogy adót fizessen a pogány elnyomó hatalomnak?

Jézus nem áll sem a megszállók, sem a hazai uralkodók oldalára. Átlát ellenfelei álnokságán, és ebből a csapdából felfelé tör ki. Ő azt sem tudja, milyen egy adópénz, de akik kérdeznek, azoknak ott lapul az övükben. Tehát használják, élnek vele, élvezik az előnyeit is. Holott egy vallásos zsidó számára már a pénz birtoklása is bálványimádásnak számított, hiszen az érem egyik oldalán a császár istenített mellképe, a másik oldalán mint főpapi jelvény szerepelt. Jézus egyetlen huszárvágással lép ki a kelepcéből, és azt mondja: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!”

Ez az istenfiúi válasz, amikor a világi és vallási hatalmat, az anyagiakat és a lelkieket össze akarnánk ugrasztani vagy látszólag dönteni kéne köztük. Nem kicsit ide, kicsit oda, ezzel is jóban lenni, azzal is összekacsintani, evickélni a két hatalom között. A császár adópénzét oda kell adni neki. A közteherviselés is része a közösségi életnek. Az igazságosan és méltányosan kivetett adó ezt jelentené egy szekuláris társadalomban.

De az ördög nem sajátíthatja ki lelkünket. A pénz nem Isten. Még akkor sem, ha bálvánnyá léptettük elő. Pénzzé tehetünk mindent, de egy virágszálat, egy búzamagot sem gyárthatunk – akkor sem, ha szekérderék pénzünk van.

Jézus óv a rendetlen hazafiságtól éppúgy, mint az erkölcstelen megalkuvásoktól. Egyértelmű szavai nem gerinctelen kompromisszumokra késztetnek, hanem világos értékrendre, mely az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert jellemzi: pénzünk ugyan az államé, a császáré, de szívünk-lelkünk Istené. Tudnunk kell szétválasztani az igaz és a hamis értékeket. Ne tévesszük össze a császárt Istennel. A császár is valójában Isten teremtménye. Amikor tehát istenként lép fel, hazudik és a sátán szolgálatában áll. A császárnak nincs joga a lelkünkhöz, akkor sem, ha elveheti a pénzünket. Életünkben az első hely Istené. Az ő képmásai vagyunk, magáénak teremtett minket. Ne adjuk a császárnak azt, ami az Istené. Ennek a fajta „adócsalásnak” még a látszatától is őrizkednünk kell.

Az anyagelvűség világában ez a fajta lélekmentés a hívő életfeladata. Mi több, az önátadás. Adjunk oda Istennek mindent, ami az övé. Ne tartsuk meg se magunknak, sem a császárnak. Ez az ember nagy felelőssége.

A császárnak fizetett adó földi hazánk iránti elkötelezettségünket jelenti. A császár erővel is behajtja az adót. Isten azonban nem nyúl át akaratunk fölött, nem bújtat nyerészkedésre, hanem örök életet akar adni. Azzal, amit neki adunk, nem szegényebbek, hanem gazdagabbak leszünk. „Adósság, amelyet törlesztve gazdagszunk.”(Juhász F.) Hamis tehát Isten és a császár mesterkélt szembeállítása, hiszen nem egy szinten vannak. Lelkiismeretünk, Isten szívünkbe írt törvényei mindig felette állnak a parlamenti szavazásnak éppúgy, mint az adóbevallás kötelezettségének. Jézus ezzel a válaszával szétfoszlatja a császár „isteni” hatalmát, azt érzékelteti, hogy az ember szakrális lény, Isten képmása.

A mai felolvasott evangéliumi szakasz (Mt 22, 15-21) megértésében nagy segítséget jelent számunkra, ha fölidézzük magunkban a gonosz szőlőmunkásokról szóló evangéliumi részt, valamint a királyi menyegzőről szóló tanítást, mint előzményeket, amiket az utóbbi két vasárnap olvastunk föl.
A mai történet előzménye a gonosz szőlőmunkásokról szóló beszéd, akik megölik Isten küldötteit, valamint a királyi menyegzőről szóló tanítás, amelyre a meghívottak nem mennek el.
Mindkét beszédben Jézus elítéli a farizeusok és írástudók tetteit és helyteleníti kettős, kétszínű magatartásukat. Egyértelműen leleplezi alattomosságukat, kétszínűségüket, megkérdőjelezi őszinteségüket, hitelességüket, ami kiváltja a Jézussal szembeni ellenállásukat, bosszúállásukat. „Mondj igazat és betörik a fejed” – tartja a népi mondás. Igen, aki a kellemetlen igazságot közli a másikkal, az számíthat rá, hogy megorrolnak miatta rá. Így volt ez Jézus korában és sajnos ma sincs másként.

Ezt követően a farizeusok „félrevonultak és megtanácskozták, hogyan tudnának belekötni Jézus szavaiba”- hogyan tudnának ártani neki, mondja az evangélista. A tanácskozás gyümölcse, a döntés eredménye a fondorlatos csapdaállítás, mintha ez is ismerős lenne számunkra, hisz nem rég találkozhattunk hasonló jelenetekkel.

Figyeljük csak meg, mennyire alattomosan és kétszínűen közelednek az Úr Jézus felé, először dicsérnek, hogy leplezzék a rosszindulatú közeledést, a támadás szándékát: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére.” Igen, tudjuk, hogy igazat beszélsz, tudjuk, hogy szelíd vagy és alázatos szívű, de azért mond meg, és most jön a csapdának szánt kérdés: „Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?”
A római császárnak lefizetett adóban egyesek Isten uralmának korlátozását látták a választott nép fölött, a fizetés megtagadását viszont könnyen a politikai hatalom elleni lázadásként lehetett értelmezni.

A kérdésből tehát kiderül, hogy olyan válaszra akarják kényszeríteni Jézust, ami vagy a választott nép fiainak, akik hallgatják őt, vagy a rómaiaknak, akik uralkodnak fölöttük nem lesz elfogadható.
Most ezt használják fel Jézus ellenségei, és olyan kérdést tesznek fel, amelyre szerintük – bármilyen választ is ad – biztos csapdát jelent: „szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” – Ha azt válaszolja, hogy igen, akkor a nép előtt veszíti el a tekintélyét, mert a hallgatói, mint Isten választott népe jogtalannak tartották az idegeneknek fizetett adót, így tehát a mózesi törvény és a nemzeti függetlenség árulójának kiálthatják ki. Viszont, ha azt mondja, nem szabad adót fizetni a császárnak, akkor, mint lázítót bevádolhatják a római hatóságnál, aki lázítás címén letartoztathatja. Azonban Jézus nagy meglepetésükre olyan választ adott, amire nem is gondoltak.

Az Úr Jézus kikerüli a csapdát, túllép a „szabad” és a „nem szabad” kérdésén. Nem úgy válaszol, ahogyan várják tőle, sőt, magasabb szintre emelve a kérdést rámutat a törvények eredeti, Istentől származó voltára. Az adófizetésről szóló kérdés esetében ez a mélyebb értelem az, hogy az embernek a földi életben is teljesítenie kell kötelességeit, de ez nem kerülhet az istentisztelet elébe.
Kérésére mutatnak egy adó pénzt, amin a római császár képe és felirata van. Ezt a pénzt használják a mindennapi életben, tehát gyakorlatilag elfogadják a rómaiak uralmát. Ebből a tényből kiindulva mondja Jézus, hogyha használják, igénybe veszik a római pénzt, amelyen a császár képe és felirata van, akkor adják meg a császárnak az adót, és a neki kijáró engedelmességet, de ne feledjék, hogy az abszolút hódolat, engedelmesség és tisztelet egyedül Istent illeti meg. Vagyis „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”.

Itt Jézus választóvonalat húz a politikai és az isteni hatalom közé. A politikai hatalom is Istentől származik, maga Jézus mondja ezzel kapcsolatosan kereszthalála előtt Pilátusnak: „semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked…”(Jn 19,11), ezért engedelmességgel tartozunk a törvényeinek, amennyiben ezek a törvények a közjavát szolgálják, és nem ellenkeznek az isteni törvényekkel. Sajnos az utóbbi években, Európa több államában is hoztak olyan törvényeket, amelyek szembe mennek az isteni törvényekkel…

A keresztények a világban élnek; beilleszkednek a polgári társadalomba, engedelmeskednek a törvényes hatalomnak. De amikor az Isten- és egyházellenes hatalom hitük és a keresztény erkölcs megtagadását kéri tőlük, ellen kell, hogy álljanak, meg kell, hogy tagadják az engedelmességet. Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint a császárnak, a kényszerítő hatalomnak. A kétezer év vértanúinak sokasága bizonyítja, hogy ez megvalósítható.

A kereszténynek meg kell tartania és védenie lelkiismereti szabadságát, hogy Istent minden törvény és minden politikai hatalom fölött tisztelje, mivel „inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek”(ApCsel 5,29) – vallják az apostolok a megvesszőzés ellenére is, amikor a főtanács megtiltja, hogy Jézus nevében beszéljenek, amikor a főtanács meg akarja határozni nekik, hogy miről beszélhetnek és miről nem.

Ugyanakkor a keresztény legyen meggyőződve arról, hogy Isten a legellentétesebb és legalattomosabb politikai helyzeteket is képes felhasználni az üdvösségterv megvalósítására. Még a pogány Római törvények is a Jézus születésére és halálára vonatkozó isteni tervek megvalósulását szolgálták. Ugyanígy a nagy birodalom békés helyzete, majd a rá következő keresztényüldözések is alkalmas eszközei voltak az evangélium terjedésének.
Továbbfolytatva a gondolatot, figyelembe kell vennünk azt, hogy az ember két világban él, a természetes és a természetfelettiben, s mindkettő felé el van kötelezve: Isten és a világ, a lélek és a test, a földi élet és a hitélet felé. Éppen ezért nem szabad az egyiket, a másik rovására kijátszani.
A hit nem jogosít fel a tudatlanságra, az Istenre való hivatkozással nem értékelhetjük le az embert, a lélek nevében nem vethetjük meg a testet, az örökkévalóságra figyelve nem hanyagolhatjuk el a földi életet és a kereszt nevében nem lehetünk ellenségei a derűnek, az örömnek.
Ebből az következik, hogy a természetfeletti életbe, Isten országába csak itt a földön lehet belépni. – A kereszténységet sokan vádolják azzal, hogy a természetfeletti élet utáni vágy eltereli az emberek figyelmét az evilági feladatoktól. „Ha az igazi élet odaát kezdődik, akkor a földi életet nem kell túl komolyan venni…”

Ha ez így lenne: mi következnék ebből? Az akarat bénulása, nemtörődömség, menekülés a világból, életidegenség. De ez a vád hamis, azon keresztények esetében, akik komolyan veszik hitüket! Annál is inkább, mert a keresztény ember számára, az, hogy milyen lesz az örök élete, itt a földön dől el. Örök boldogsága, vagy boldogtalansága attól függ, hogy hogyan élte meg mindennapjait. Mennyire törekedet a hétköznapok közepette megvalósítani a Krisztusi tanítást, a rá vonatkozó isteni tervet.

A Jézusi magvetésnek itt a földön kell szárba szökkennie és bőséges termést hoznia, a talentumokat, emberi képességeinket itt kell kamatoztatni, itt kell a szomorúakat vigasztalni, és a rászorulókat segíteni anyagilag és erkölcsileg. Ez az élet nem arra adatott, hogy tétlenségben éljük le azt, vagy éppen végig szórakozzuk, hanem feladatot kell teljesítenünk: ez a világ nem váróterem, ahol semmittevően, lustán üldögélhetünk, hanem Isten szőlőskertje, hol alkonyatig dolgoznunk kell, illetve Isten menyegzős lakomája, ahová mindannyian hivatalosak vagyunk… Ezért hát: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”.

Éljünk bár kedvező vagy kedvezőtlen körülmények között, fontos az, hogy szilárdak maradjunk a hitben, még ha ellenségeskedésbe ütköznénk is, s legyünk biztosak abban, hogy „Isten mindent javára fordít azoknak, akik – őszinte szívvel – szeretik őt” (Róm 8,28). 

Abban az időben, amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek, és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel nekik: Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben? Jézus így válaszolt: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívvel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták. Mt 22, 34-40

A szeretet parancsa

Mottó: melyik a legfőbb parancs a törvényben?

A farizeusok esteében a legegyszerűbb kérdés is valójában egy csapda. Jézustól is nem azt kérdezik, hogy melyik a legfőbb parancs, bár abban a korban világos volt, hogy csakis “a” parancsról, a zsidóság legfőbb törvényéről lehet szó. Itt nincsenek választási lehetőségek, és mindenki tudta a helyes választ. Miért akkor a kérdés? Jézus olyan gyakran újraértelmezte a zsidók parancsait, hogy talán ezt most is megteszi.

És szinte „bejött”. Hiszen legfőbb parancs csak egy lehet. Ilyen a felső fok. És Jézus mégis két parancsot fog válaszul felsorolni. Sőt, kijelenti, hogy az egész törvény és a próféták, azaz a teljes zsidó hagyomány ezen alapszik. És mégis, a kérdezők elhallgatnak. Pedig Jézus nagyon óvatosan a másodikról, a felebaráti szeretetről csak azt fogja mondani, hogy „hasonló” az elsőhöz. Ezt nem tagadhatják, hisz ott van az Írásban is. És feldereng, hogy a kettő elválaszthatatlan. Nincs értelme elsőről és másodikról beszélni. A farizeusok Mesterükre találtak!

Mit kísértetek, képmutatók?

Adott-e Jézus konkrét politikai tanítást követőinek? – kérdezzük – e perikópa kapcsán. Nem véletlen, hogy ennek a szakasznak a kulcsmondata („Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek ami az Istené!”) elhíresült: hivatkoznak rá, ha a keresztényeknek a fennálló politikai rendhez való alkalmazkodásról beszélnek. Akik ezt a politikai alkalmazkodás alapszövegeként értelmezik, azok félreértik Jézus szándékát, és megfeledkeznek arról, hogy aki ezt mondta, politikai perben halt meg mint a „zsidók királya”.

Itt is feszültség van Jézus szavainak egyszerű értelmezése és szándékolt mondanivalója között. Azonnal felismerhetjük azt a motívumot, ami miatt a keresztények ezt a vitát oly pontosan rögzítették, hiszen az eredménye számukra tartalmaz eligazítást.

Krisztusnak, a prófétai tanítónak véleménye volt a politikáról is. Vallási tanítása nem elméleti, nem politikamentes és világtól idegen. Mozgósította az embereket, sőt az ellenségeit is. Nem véletlenül kísérték végig nyilvános működését a kezdetektől a nép más vallási vezetőinek állandó provokatív kérdései. A farizeusok és írástudók, a nép vénei és itt ebben az összes eddigiek együtt teszik fel a csapdát állító kérdést a Heródes család hatalmát pártoló, alapvetően Róma-barát vezetőkkel.

A kérdés: szabad-e, vagy nem szabad adót fizetni a császárnak? A keresztényeknek ez a dilemma így fogalmazható meg: szabad-e, vagy nem szabad elismerni egy politikai hatalmat, esetleg együttműködni vele? Szabad-e részt venni politikai mozgalmakban? A magánszférába tartozik-e a vallás, vagy tekinthetjük társadalmi mozgalomnak is? A válasz attól függ, hogyan értelmezzük, amit Jézus mondott.

Jézus válasza elsősorban az álnok csapdát leplezi le. Amikor azt kéri, mutassanak egy adópénzt, a kérdezők megfeledkeznek arról, hogy nekik ezt nem szabadna birtokolniuk. A szélsőséges nézetek szerint ugyanis már a római pénz birtoklása is bálványimádást jelentett. Az, akinek a pénzét birtokoljuk, ezen keresztül elismerteti velünk a hatalmát. Ez sajnos manapság is igaz. A pénzen keresztül hatalmat gyakorló politikai fensőbbséghez vagyunk kötve. Ha elutasítanánk a birtoklását, kivonnánk magunkat ebből a körből. Ha nem használnánk pénzt, nem lenne felettünk hatalma az adóhatóságnak, a különböző szolgáltatóknak, azoknak, akik áruikat nekünk eladják, vagy szolgáltatásaikat ránk kényszerítik. Csakhogy akkor minden szükségletünkről magunknak kellene gondolkodnunk, a varrótűtől a fűtőanyagig és a ruháig.

Krisztus azonban nem ismerte el a császár mindenre kiterjedő hatalmát. Sőt a keresztények sem ismerték el soha a teljes politikai szabályozás jogosságát. Mindig is védték a lelkiismereti szabadságot, és azt, hogy az egyháznak joga van a saját világképével közösséget teremteni. Történelme folyamán az egyház mindig is feszült viszonyban volt a különféle államhatalommal. Az Isten országát megvalósítani akaró keresztény nem tud belenyugodni abba, hogy pillanatnyi választási vagy irányítási problémák miatt adja fel az alapvető igazságos, jogos elképzeléseket. A Jézus által hirdetett egyenlőség nem megalkuvást jelentett és a szolidaritás vállalását a gonoszokkal és bűnözőkkel, hanem minden gonoszságnak és bűnözésnek a kizárását.

A keresztények és az egyház kapcsolata a politikai hatalommal éppen ezért mindig törékeny, de a realitások figyelembevételével nem alkalmazkodásmentes. De egyben azt is jelenti, hogy sem Jézus, sem a keresztény egyház nem fogad el egyetlen politikai rendszert sem teljesen és véglegesen. Lelkiismereti kötelességünk alól nem menthet fel senki; az Istennel szembeni kötelességünket nem helyettesíthetjük az állami alkalmazottak lojalitásával; Jézus prófétai szemléletét nem válthatjuk fel az összkomfortos alkalmazkodással.

Az adópénz imája

Uram, köszönöm, hogy földi hazát, népet adtál, ahova tartozhatok. Köszönöm, hogy hazám, népem vonásait magamon hordhatom és erről felismerhető vagyok. Köszönöm, hogy hazám, népem szolgálatára állítasz, küldesz. Köszönöm, hogy értéket, lehetőségeket, képességeket adtál nekem ehhez. Kérlek, add, hogy értékeimet és a lehetőségeket tisztán felhasználva lehessek hazámnak, népemnek a javára. Add, hogy – bár gyakran nem látom tökéletesnek –, veled együtt szeressem hazámat, népemet; ugyanakkor az érte való tevékenykedés közben el ne feledkezzek rólad, és országodról, ahova hazavárod minden nép gyermekeit, hogy veled együtt örvendezhessünk. Amen.

 

 Ellenben az igazi szegénység -- értem azt, amelyet az ember
Istenért vállal -- akkora méltóságot foglal magában, hogy nem kell
senki elôtt sem meghajtania fejét: Istenen kívül nem kell senkinek sem
a kedvét keresnie. S az is igaz, hogy nagyon sok barátja van, bár
senkire sem szorul rá. Ezt én tapasztalatból tudom. Mivel azonban
annyit írtak már errôl az erényrôl, -- sok olyat is, amit én meg sem
értek, nemhogy el tudnék mondani -- s mivel nem akarom annak kitenni,
hogy dicséreteimmel lealacsonyítsam, nem mondok róla többet. Különben
is csak annyit mondtam, amennyit tapasztalatból tudok, s megvallom,
annyira belemelegedtem ebbe a tárgyba, hogy mindeddig észre sem
vettem, mirôl beszélek. Minthogy azonban már megírtam, maradjon
megírva; feltéve, hogy jól beszéltem.

Ameddig akarod, ó én Édesem, a te kicsi madarad erőtlen és szárnyaszegett lesz, de mindig úgy marad, szemével rajtad csüggve, a te isteni tekinteted igézetében akar lenni, a te Szereteted zsákmányává akar válni … Egy napon majd, úgy remélem, eljössz a te kicsi madaradért, Imádott Sasom, felszállasz vele a Szeretet Tűzfészkéhez és egy örökkévalóságra elmeríted őt Annak a Szeretetnek a lángoló Mélységében, amelynek áldozatául adta át magát.

Ó Kisded Jézus, egyetlen kincsem, átadom magamat isteni kedvtelésednek, nem akarok más örömöt, minthogy Téged mosolyra derítselek. Vésd lelkembe a Te gyermekded lelkületed bájait és erényeit, hogy majd egykor, mennyei születésnapomon angyalaid és szentjeid a Te kis jegyesedben reám ismerjenek a Kisded Jézus Terézére.

Egyszerű, örömmel teszi a házi munkák minden fajtáját, Istenért teszi. Bennem is van hajlandóság, hogy elismerésből tegyek. Nagy bennem az én, s igen nagy dolognak tartom elég sokszor, ha valami alacsonyabb munkát elvégezek. De én ezt ezután nem akarom! Meggyilkolom magamban azt. Hogy már egyszer egészen alázatos lehessek. [V. 294/2]

669

Jézustól tanulok jónak lenni, attól, aki maga a jóság, hogy a mennyei Atya lányának hívhassanak. Ma délelőtt egy nagy kellemetlenség kapcsán igyekeztem ebben a szenvedésben akaratomat Isten akaratával egyesíteni, s hallgatva dicsértem Istent. Délután ötperces imádásra mentem, s hirtelen megláttam a keresztet, melyet a mellemen viselek, élőként; Jézus azt mondta nekem: ,,Leányom, a szenvedés lesz a jele, hogy veled vagyok.'' Ezekre a szavakra igen meghatódtam.

A szüzesség a legpozitívabb dolog: elkötelezettség a Krisztussal való tartós életközösségre. Ennek érezhetővé kell válnia mindenekelőtt a Krisztus iránti szeretetben, amelynek az ember minden cselekedetét meg kell határoznia, a kisugárzó kedvességben és a magától értetődő áldozatkészségben, a belső békében, amelyet semmiféle külső változás nem zavarhatja meg; abban, hogy betölti az isteni igazság; a lelkesedésben: Krisztussal együtt éli az Ő életét.

Lemondás és boldogság. E kettő jellemezze bűnbánó életünket.

Bűneink és az egész világ bűneinek kijavítására éljünk buzgón a bűnbánat szentségével, gyakorolva az ön-megtagadást, hogy megtanuljuk helyesen használni a dolgokat.

 

Az ördögök elfutnak a Szeretet tüzében égő szív­től és vágytól, ugyanúgy, amint a légy menekül a zubogva forró fazéktól és nem száll le rá, mert érzi, hogy vesztét okozná a tűz forrósága és he­ve. Amikor azonban a fazék langyos, úgy mász­kálnak benne, mint saját házukban és belőle táp­lálkoznak. Semmi langyosság tehát, hanem fus­sunk az isteni szeretet melegéhez, követve a megfeszített Krisztus nyomdokait.

 

Ma is elindulnak Mária, József és az édes Jézus...kopogatnak! Befogadjuk őket? A hajlekunkban? Szívünkben? Elvisszuk az üzenetet? Mennyire hangos a hangunk? Mennyire befogadó? Példa adó? Hiteles??? Miért hisznek vagy nem hisznek nekünk?? Miért hittek sokan a Szent papanknak? Mitől volt hiteles? Mert halálosan komolyan vette Mesterét!! Ezen áll vagy bukik életünk és példadásunk!! Út mutató " jelző lámpa" vagyok e??????

Szeretek gyalogolni... Egyedül is... Ilyenkor nem csak rendeződnek gondolataim és visszatalálok belső békémhez, de tanulok is... Mindentől és mindenkitől... Leginkább a tájtól...
Ezúttal egy ősrégi, keményre taposott, itt-ott nagy kövekkel borított úttól, amelyre magam sem tudom, hogyan tévedtem...
- Vajon mi a titkod? – kérdeztem csak úgy magam elé merengve.
Nagy csodálkozásomra megszólalt, és olyan készségesen válaszolt, mintha már nagyon régóta várta volna, hogy valaki megszólítsa.
- Mi a titkom? A tapasztalatom...
- Ugyan már, milyen számomra fontos tapasztalatod lehet neked!? – szóltam lekicsinylően legyintve.
- Nem is gondolod! – kezdte. Mindenki, aki rajtam járt, valahonnan jött és valahova ment!
- Ez lenne a te fontos tapasztalatod? – vágtam szavába kissé csalódottan.
- Nem ez! Vagy legalábbis nem csak ez! Kérlek előbb hallgass végig! Szóval sokan mentek végig rajtam, de voltak olyanok is – és sajnos, nem kevesen! -, akik egy bizonyos szakaszon megálltak és nem mentek tovább...
- Miért álltak meg? – faggattam most már érdeklődve.
Sajnálkozással a hangjában így válaszolt: - Mert életútjukon nem számoltak az akadályokkal. Azt hitték naivul, hogy az élet egy céltalan tavaszi ődöngés, séta.
- És mi történt velük, miután megálltak? – tudakozódtam kíváncsian.
Ő szomorúan így válaszolt: - Állva maradtak és nem mentek tovább! Útjuk ott, ahol megálltak, véget ért! Sőt, az életük is véget ért. Azután ugyanis, hogy megálltak, már csak céltalanul tengődtek.
Szerinted mit kellett volna tenniük? – puhatolóztam újfent.
Egy rövid hallgatás után ezt felelte:
- Fel kellett volna nézniük!
Mert ha nem csak az akadályra merednek, hanem felnéznek, akkor a horizonton felcsillanó CÉL, amelyet azelőtt maguk számára kitűztek, a bennük feszülő isteni energiákat felébreszti, és az akadályon játszi könnyedséggel átlépnek.
Ha nem az akadállyal bíbelődnek, hanem felnéznek, akkor fentről világosságot kaptak volna, és megértik: az akadályok talán akaraterősítő próbatételek, hogy az út további nehézségeire előkészítsék őket!

Ha nem az akadályt méregetik, hanem felnéznek, akkor eszükbe jutott volna: lehet Isten helyezte oda, hogy a zsákutcából kihozza és a helyes irányba terelje őket!
Ha nem adják fel reményvesztetten az akadály előtt, hanem felnéznek, akkor megtudhatták volna, hogy mit üzen nekik Isten ezzel az akadállyal? És ha lelkük Istennel találkozott volna, akkor rádöbbennek: minden kő áldást hoz!
Ha felnéznek, akkor... – de már nem fejezte be az új mondatot, mert mintha elszenderedett volna az öreg rögös, köves út...

Azóta, ha ilyen itt-ott nagy kövekkel borított utat látok, látom az embereket is rajta, akik valahol elkezdték és valahol befejezték életútjukat...
De látom azokat is, akik rajta valahol megálltak és nem mentek tovább – mert nem néztek fel, amikor akadályokba ütköztek...
 

Nem néztek fel és nem világosodtak meg...
Mert a világosság mindig fentről jön!

 

Imre atya
2020. október 22.

Mostanában a szentáldozás egyre inkább hozzátar­tozik a szentmisén való részvételhez, szinte minden­ki áldozik a szentmisén jelenlévők közül. Sőt az is előfordul, hogy a temetési szentmiséken a nem-kato­likus keresztények és a vallástalan emberek is meg­áldoznak. Az elmúlt évtizedekben a katolikus hivek tudatában eléggé elterjedt az a meggyőződés, hogy szentáldozás előtt nem kell feltétlenül gyónni. Elegendő, ha a szentmise elején, a bűnbánati imád­ság által közösen megbánjuk bűneinket. Pedig nyil­vánvaló, a mise elején a közös bűnbánat célja csak az, hogy alkalmassá tegyen bennünket a szent misztériumok ünneplésére, de nincs meg benne a bűnbánat szentségének hatékonysága.

Ami Urunk Jézus Krisz tus és az Anyaszentegyház is ajánlja a gyakori szentáldozást, de a megfelelő előkészületre is figyelmeztet bennünket. A katoli­kus egyház katekizmusa egyértelműen megfogal­mazza, hogy milyen feltételei vannak a méltó szen­táldozásnak: „A szentáldozásnak feltétele a teljes közösség a katolikus Egyházzal és a kegyelem állapota, azaz a halá­los bűntől való mentesség tudata. Aki tudja, hogy súlyos bűnt követett el, annak meg kell gyónnia, mielőtt szentáldozáshoz járul. Fontos a lelki Összeszedettség és az imádság, és az Egyház által előírt böjt megtartása is, valamint, a megfelelő ruházat és viselkedés a Krisztus iránti tiszte­let kifejezésére" (291. kérdés).

Konkrétabban megfogalmazva ez azt jelenti, hogy csak az áldozhat, aki katolikus, volt elsőáldozó és a szentáldozás előtti időszakban - legfeljebb egy-két hónapja - elvégezte a szentgyónását, és azóta nem követett el súlyos bűnt. Azok a katolikusok nem áldozhatnak, akik csak élettársi kapcsolatban  élnek vagy elváltak és újra házasodtak polgárilag. Protestáns testvéreink (pl.: evangélikusok, reformá­tusok.) katolikus templomban nem járulhatnak szen­táldozáshoz. Pál apostol tanítása szerint az Eucha-I    risztia az „egység szentsége". Amíg nem vagyunk egyek a hitben, nem lehetünk egyek a szentmise és szentáldozás közösségében sem.

A szentáldozásra fel kell készülnünk, de a megfelelő előkészület ellenére is tudatában vagyunk annak, hogy nem vagyunk méltók a szentáldozás­ra. Ezért fohászkodunk hittel és reménységgel: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem". Azért részesedünk az Eucharisztia szentségében, hogy megszentelődjünk, nem azért, mert már szentek vagyunk.

(10) „…MINDENKI MEGKAPJA, AMIT MEGÉRDEMELT…” (2KORINTHUS 5,1–10)

Igen, ez a figyelmeztetés is szerepel a Bibliában, és nagyon eltalált.

Rettenetes indulatok munkálnak bennünk! A történelmi események ugyanúgy igazolják ezt, mint a jelenkor feszültségei. A jóléti és az elesett társadalmak egyaránt forronganak az indulattól; felhalmozott energiák ezek robbanótöltettel, jogos és mégis önző érdekekkel. Az indulatok a mindennapok apró ügyleteiben is szélsőségesek.

Egyik ismerősöm említette nekem az alábbiakat: „Minden szeretettel teli igyekezetem ellenére kapok olyan leveleket, amelyekből süt a cinizmus, az indulat, a féltő szeretetbe és barátságba csomagolt fenyegetés, miszerint, ha nem vigyázok jobban magamra, meghalok… Persze ezek nem halálos fenyegetések, de utalnak arra, hogy meg fogok halni, ha nem lassítok, mert ugye annyira szeretnek a levélírók. Megdöbbenek azon, hogy milyen indulatokat támasztanak bennem is ezek a levelek.”

A mai igevers figyelmeztet! Mindnyájan leplezetlenül állunk majd Jézus Krisztus ítélőszéke elé. Itt mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint amit e testben cselekedett; akár jót, akár gonoszat. Rengeteget bántjuk egymást: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Emberi mérce szerint mindegyik bántási módozatnak van enyhébb, „hétköznapi” formája, és mindegyiknek létezik egészen rettenetes megnyilvánulása is. Isten előtt egyként bűn valamennyi (10).

A mai igevers figyelmeztet! Lesz számadás! El kell számolnunk Gazdánk előtt az egész életünkkel. Ezen belül ez a figyelmeztetés hangsúlyosan jelenti azt, hogy számot kell adnunk az Úr előtt azért, amit a másik ember ellen elkövettünk, a mellőzéstől és megalázó megjegyzéstől kezdve el egészen a másik testi és lelki megkínzásáig, mindenért. Ott nem ússzuk meg azt, amit itt sikerült elkendőznünk…

A mai igeszakasz azonban nemcsak figyelmeztet, hanem reménységgel vértezi fel Isten hívő népét! E-világban ugyan sok ok miatt sóhajtozunk, hiszen ebben a testben távol lakunk az Úrtól (6). Ez a sóhajtozásunk ugyanakkor vágyakozás is Isten bűnbocsátó, újjászülő, és mindeneket újjáteremtő kegyelme után (1–4). Ez a sóhajtozás annak bizonyosságáért könyörög, hogy noha életünk tele van tévesztéssel; a számadás során, Jézus Krisztusban mégis lesz számunkra kegyelem. Tehát sóhajtozunk, de mindenkor bízunk (6), mert a Szentlélek megpecsételte Isten kegyelmi szövetségét az életünkben (5). Sóhajtozásunk közben pedig – az Úr erejét kérve – törekszünk arra, hogy egyre kedvesebbek legyünk Őneki!

Nem véletlen az sem, hogy éppen nemzeti ünnepünkön szólal meg ez az igevers; így is gondoljuk át annak üzenetét.

2Sámuel 17,15–29

„Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét…” (Efezus 6,11)

Júniusban volt az idei esztendőnek az első olyan alkalma, amikor Gyülekezetünkben házasságkötés megáldására került sor. Családommal a szertartást követő lakodalomba is hivatalosak voltunk, és bár nem vagyunk táncos lábúak, olyan jó volt a zene, hogy mi is táncra perdültünk. Gyakorlatlanságunkat tükrözte, hogy alkalmanként kiestünk a ritmusból. Ilyenkor megálltunk egy pillanatra, majd újra kezdtük a táncot.

Ez történt az efezusi keresztyénekkel is hitük területén, amikor Pál apostol megírta a nekik címzett levelét. Az efezusi keresztyének ugyanis a köztük lévő hamis tanítók munkájának, és hitük meggyengülésének eredményeképpen kiestek a Krisztus hit „ritmusából”. Ezért kérte őket az apostol, hogy öltsék magukra az Isten fegyverzetét. Vagyis azon igyekezzenek, hogy személyes hitükben újra megerősödjenek, mert csak így fognak tudni ellenállni a kísértéseknek, és megmaradni mindabban, amit az apostoltól tanultak, a Szentlélek vezetése által. Vagyis kezdjék újra ott, ahol „kiestek a ritmusból”, mert csak így élhetik az életüket a bűnbocsánat, és az örök életben való hit örömében, és reménységében!

Valamennyiünkkel megtörténhet, hogy kiesünk a Krisztus hit „ritmusából”. Elég egy kósza gondolat, egy elejtett szó, egy helytelen cselekedet, egy mulasztás, és máris azon vesszük észre magunkat, hogy gyengül az Úrral való közösségünk. Mit tegyünk ilyenkor? Bátran álljunk meg, tartsunk bűnbánatot, és kezdjük újra! Vegyük fel újra a Krisztusban való hit „ritmusát”. Öltsük magunkra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassunk az ördög minden mesterkedéseivel szemben, és Isten dicsőségére éljünk a szívünkben lévő hitel, reménnyel, és szeretettel.

(Molnár Virág, Mezőkovácsháza – Nagybánhegyes – Kunágota)

*****************************************************

Imádság: 

Erősíts meg minket Urunk Lelked által, hogy hitünkben szilárdan meg tudjunk Állni! Ámen.

***************************************************************

A nap gondolata:

Tartsd meg a hit ritmusát!

https://youtu.be/ziq2H4Ext54

 

Ferenc pápa új enciklikája: „Mindnyájan testvérek”
Ahmad et-Tajjeb főimám üdvözölte az új enciklikát
A Svájci Gárda 38 újonca tett esküt
Az amerikai külügyminiszter a Vatikánban
A Vatikán nyilvánossá tette a pénzügyi jelentését
Apostoli levél Szent Jeromos halálának 1600. évfordulóján
Az Ismeretlen angyalok szobor mása az USA-ban

 

 

https://youtu.be/mNj5CpSL8YQ

Drága gyermekek! Azért vagyok oly hosszú ideje veletek, mert nagy az Isten az ő szeretetében és az én jelenlétemben. Gyermekeim, arra hívlak benneteket, hogy térjetek vissza az Istenhez és az imához. Életetek mértéke a szeretet legyen, és ne felejtsétek el gyermekeim, hogy az ima és a böjt csodákat művel bennetek és körülöttetek. Mindent, amit tesztek legyen az Isten dicsőségére, és akkor a Menny be fogja tölteni szíveteket örömmel és érezni fogjátok, hogy Isten szeret titeket és engem küld, hogy megmentsen benneteket és a földet, amelyen éltek. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.

https://youtu.be/-kCYJ2kELxY

Uram, köszönöm, hogy földi hazát, népet adtál, ahova tartozhatok. Köszönöm, hogy hazám, népem vonásait magamon hordhatom és erről felismerhető vagyok. Köszönöm, hogy hazám, népem szolgálatára állítasz, küldesz. Köszönöm, hogy értéket, lehetőségeket, képességeket adtál nekem ehhez. Kérlek, add, hogy értékeimet és a lehetőségeket tisztán felhasználva lehessek hazámnak, népemnek a javára. Add, hogy – bár gyakran nem látom tökéletesnek –, veled együtt szeressem hazámat, népemet; ugyanakkor az érte való tevékenykedés közben el ne feledkezzek rólad, és országodról, ahova hazavárod minden nép gyermekeit, hogy veled együtt örvendezhessünk. Amen.

Bevezető

Isten megajándékoz bennünket egészséggel, szellemi képességekkel, anyagi javakkal, ami gondviselő jóságának jele. De nem egyformán gondoskodik mindenkiről. Egyiknek ad például kézügyességet, a másiknak zenei képességet stb. Olyan azonban nincs, hogy semmit se adjon. Ez arra figyelmeztet, hogy az ajándékok birtokában nem egymással kell versengenünk, hanem egymásnak kell hasznára lenni azzal, amit Istentől kaptunk. Tehát nemcsak egymással élünk, hanem egymásért vagyunk. Erre utal az Úr Jézus a mai evangéliumban, amikor állást foglal az adófizetés kötelessége mellett.

Hívek könyörgése

Imádkozzunk gondviselő Istenünkhöz, aki felragyogtatja napját a jókra és gonoszokra egyaránt!

1. Urunk, adj kegyelmet híveidnek annak megértéséhez, hogy a közösség iránt is vannak kötelességeink.

2. Ajándékozd meg híveidet azzal a kegyelemmel, amely segíti őket mások tehetségének, értékeinek felismeréséhez, és mások gyengeségeinek elviseléséhez.

3. Urunk, segítsd a keresztényeket, hogy becsületesen dolgozzanak, és állampolgári kötelességeiket példásan teljesítsék.

4. Add, hogy a hívek Egyházukat anyagi hozzájárulással is nagylelkűen támogassák.

Mindenható Istenünk! Te arra tanítasz minket, hogy az égi és földi hazának egyaránt megadjuk azt, amivel tartozunk. Kérünk, őrizd meg bennünk mindenkor a közösség iránti felelősséget. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen.

https://youtu.be/3T-Lm7qHKj4

A tenger homokszemeit, az eső cseppjeit,
a letűnt idő napjait ki számolhatná össze?
A világon élő összes háziporatka összes
ürülékét, az összes emberi test összes 
lehámló bőrlemezkéjét ki számolhatja össze?
Az összes elcsattanó csókot, az összes 
hazug vallomást, az összes igaz vallomást,
az összes hazugnak bizonyuló, egykor igaz
vallomást ki számolhatja össze?
Az összes megszületett gyerek 
mind a húsz ujját ki számolhatja össze?
Az összes meg nem született gyerek 
mind a húsz ujját ki számolhatja össze?
Az eső után felszáradó összes lábnyomot,
az összes jófelé tartó lépést, az összes
tévedés, árulás, kudarc, bukás felé
futó lépést ki számolhatja össze?
Az összes igazgyöngy-nyaklánc 
összes igazgyöngyét és az összes 
hamisgyöngy-nyaklánc összes 
hamis gyöngyét ki számolhatja össze,
ha mind begurulnak az évek
ágyai, komódjai, sublótjai alá?
Az összes mákos rétes és mákos guba
összes mákszemét és az összes bőrfelület
összes anyajegyét és az összes reggeli kávé
összes babszemét és összes kilöttyent
kávépöttyét ki számolhatja össze?
Az összes pulóver összes aprómintáját
és az összes mozaik összes apró kövét
és fúgacsíkját ki számolhatja össze?
Az összes fogak közt gyurmázódó 
rágógumit és az aszfaltra ragadt összes 
rágóplecsnit ki számolhatja össze?
És az összes rágóplecsnibe beleragadt
nyálmolekulát és kósza ábrándot 
és futó érzést és vicces hangulatot
és szerelmet és életvágyat 
ki számolhatja össze?
Mindenesetre minden el van mentve 
évmilliók óta az öröklét céges adatfelhőjében,
a végidők után mindenki guberálhat kedvére.

Élete

+ Antal 1807-ben Spanyolországban született. 1835-ben pappá szentelték, misszióként és visszavonulási igazgatóként dolgozott egész Katalóniában. Ennek a munkának a segítésére új vallási közösséget alapított: Mária Szeplőtelen Szívének Misszionárius Fiait. (közönségesen klaréták néven)

+ 1849-ben Antalt Santiago püspökévé szentelték Kubában. Látva egyházmegyéjének számos igényét, megindította a reformok programját, ideértve a nővérek új közösségének létrehozását: a Szeplőtelen Mária nővéreket.

+ 1857-ben visszahívták Spanyolországba, hogy II. Izabella királynő káplánja legyen. Ez a pozíció lehetővé tette számára, hogy folytassa az igehirdetést és a publikálást. Később múzeumot, könyvtárat, iskolákat és laboratóriumot nyitott, és segített a katalán nyelv újjáélesztésében.

+ Az első vatikáni zsinat résztvevője, Claret Antal Mária később az 1868-as forradalmat követően kénytelen volt elmenekülni Spanyolországból, és 1870-ben száműzetésben halt meg.

+ Claret Szent Antal Máriát 1950-ben szentté avatták.

Lelki bónusz

A klaréták több tagja mártírhalált szenvedett az alapításuk óta eltelt években. Az egyház több tucatnyi ember mellett, akik életüket vesztették a spanyol polgárháború idején, megemlékeznek áldott Andre Soláról. Mexikóban született, 1914-ben lépett be a klarétákba, és 1922-ben szentelték fel. Mexikóban „házi misszióként” szolgált, és 1927-ben a mexikói forradalom idején meggyilkolták, mert nem volt hajlandó alávetni magát a kormány ellenőrzésének. 2005-ben boldoggá avatták, és április 25-én ünneplik.

Idézet

„Az az ember, aki az isteni szeretet tüzében ég, Mária Szeplőtelen Szívének fia, és bárhová is megy, elnyeri ezt a lángot; megérdemli és teljes erővel azon dolgozik, hogy minden embert Isten szeretetének tüzével gyújtson meg. ”- Szent Antal Mária

Ha többet szeretne megtudni Mária Szeplőtelen Szívének misszionárius fiairól (a klarétákról), látogasson el ide: http://claretianvocations.claretians.org

Ima

Istenünk, te Claret Szent Antal püspököt a hithirdetés munkájában csodálatos szeretettel és türelemmel áldottad meg. Közbenjárására add, hogy mindig a te ügyedben fáradozzunk, és buzgón törekedjünk testvéreinket megnyerni Krisztusnak. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen

Hálás vagyok családomért és imádkozom Mindenkiért! Szűk családom két tagja (apa és lánya) együtt bérmálkozott. Szívükön van egy ajtó, amit kitártak, hogy a szeretet áradjon. Köszönöm Neked Uram!

HÁLÁS VAGYOK!!!