A mindenki számára nyitott Egyházért

Imádkozzunk, hogy az Egyház, hűségesen és bátran hirdetve az Evangéliumot, legyen a szolidaritás, a testvériség és az elfogadás helye, és egyre inkább élje meg a zsinati szellemiséget. 

Imádság

Váljunk mindnyájan eggyé! Legyünk mindnyájan egyek!
Jóságos Atyánk, mi is ki akarjuk venni a részünket,
és meg akarjuk élni Fiadnak, Jézusnak Hozzád szóló szavait.
Szeretnénk maradéktalanul teljesíteni a keresztségben kapott küldetésünket.
Arról álmodunk, hogy együttműködő és missziós, a világ kihívásai iránt elkötelezett
Egyház legyünk a szeretet közösségében,
amelyben mindenki otthon érezheti magát és részt vehet benne.
Olyan Egyházról álmodunk, amely megújul a Te Szentlelked által,
amely a közelség, az együttérzés és a gyengédség Egyháza,
amely nem szakad el az élettől, hanem vállalja korunk gyengeségeit és szegénységét.
Segíts minket, hogy a Te újdonságaidra nyitott, megújult Egyház legyünk,
amelyben mindannyian együttműködünk. Ámen

Felajánló ima

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen barátoddá és az apostoloddá,
hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára 
felajánlom neked ezt a hónapot. 
Ámen
 

Mindennapi magatartásunk

Szinodalitás
„Ha szinodális Egyházról beszélünk, nem elégedhetünk meg csak a formával, hanem szükségünk van a párbeszédnek és a kölcsönhatásnak kedvező tartalomra, eszközökre és felépítésre Isten népének körében, különösen a papok és a laikusok között.” (Ferenc pápa)

Részt vettél már a közösséged szinódusra való előkészületében?
 

Találkozzunk
„Ne feledkezzünk el Isten stílusáról, ami segítségetekre lesz: a közelségről, az együttérzésről és a gyengédségről.”

Fogadd testvéreidet szükségükben.
 

Hallgassunk meg
„A Szinódus lehetőséget kínál arra is, hogy meghallgató Egyház legyünk, hogy szünetet tartsunk a rohangálásunkban, hogy megfékezzük lelkipásztori aggodalmainkat és megálljunk odafigyelni. Hallgassunk a Lélekre az istentiszteleten és az imádságban.” (Ferenc pápa)

Készen állsz meghallgatni az Egyházban élő testvéreid törekvéseit, és azokét, akik kívülállónak érzik magukat?
 

Éljünk a megkülönböztetéssel
„A szinódus a hatékony lelki megkülönböztetés útja, amelyre nem azért vállalkozunk, hogy szép képet fessünk magunkról, hanem hogy jobban együttműködhessünk Istennek a történelemben való munkálkodásával.” (Ferenc pápa)

Keresd annak a lehetőségét, hogy a keresztény megkülönböztetésben fejlődj.
 

Álljunk készen a küldetésre
„Az Egyház testében az egyetlen kiindulási pont, más nem is lehet: a keresztség, életünk forrása, amelyből Isten gyermekeiként azonos méltóságot nyerünk, ha a szolgálatok és a karizmák különbözőek is. Ezért mindnyájan hivatva vagyunk arra, hogy részt vegyünk az Egyház életében és küldetésében.” (Ferenc pápa)

Részt veszel valamilyen módon az Egyház küldetésében, akár a plébániádon, akár az iskoládban, a csoportodban vagy a közösségedben?

Hálás szívvel kezdem ezt az új napot a lehetőségért, hogy egy újabb napot élhetek. Köszönöm, Uram a Te hatalmas nagylelkűségedet, hogy meghallgatod imáimat, és hogy szereteteddel és békéddel töltesz el. Szívemben igazként csengenek Evangéliumod szavai: „Kérjetek, és kaptok, keressetek, és találtok” (Lk 11: 5-13). Milyen hozzáállással kérem az Urat? Az Úrba helyezem minden bizalmamat? Mit keresek az életemben? Uram, a szívem csak arra összpontosítson, hogy Téged keresselek, és befogadjam azokat, akik szenvednek és akiket elutasítanak, hogy támogatóbbá és szeretetteljesebbé tegyem a világot. Mi Atyánk…

Imádkozom azokért, akik életüket vesztették és megsérültek az indonéziai Malangban egy labdarúgó-mérkőzés után kitört összecsapásokban.

Imádkozzunk, hogy az Egyház, hűségesen és bátran hirdetve az Evangéliumot, legyen a szolidaritás, a testvériség és az elfogadás helye, és egyre inkább élje meg a zsinati szellemiséget.

Ferenc pápa - 2022. október

Mit jelent az, hogy „szinódus”? Szinódus azt jelenti, hogy együtt járni. Ezt jelenti görögül: „együtt járni”, ugyanazon az úton járni.
Ezt várja Isten a harmadik évezred Egyházától - hogy visszanyerje annak a tudatát, hogy egy úton lévő nép, és hogy együtt kell haladnia.
Az ilyen szinódusi stílusú Egyház olyan Egyház, amely odafigyel, amely tudja, hogy a meghallgatás több, mint puszta hallás.
Ez azt jelenti, hogy meghallgatjuk egymást a sokféleségünkben, és megnyitjuk az ajtókat az Egyházon kívüliek előtt. Nem arról szól, hogy véleményeket gyűjtsünk, és nem arról, hogy parlamentet tartsunk. A zsinat nem felmérés, hanem a főszereplőnek, a Szentléleknek a meghallgatása. Arról szól, hogy imádkozzunk. Imádság nélkül nem lesz együtt járás.
Használjuk ki ezt a lehetőséget arra, hogy a közelség Egyháza legyünk. Isten stílusa: közelség, együttérzés és gyengédség. Adjunk hálát Isten minden népének, akik figyelmes meghallgatással járják a zsinati utat.
Imádkozzunk, hogy az Egyház, hűségesen és bátran hirdetve az Evangéliumot, legyen a szolidaritás, a testvériség és az elfogadás helye, és egyre inkább élje meg a zsinati szellemiséget.

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Isten jó Atyánk, aki az állhatatos imádságot mindig meghallgatja.

Jézus egy alkalommal így beszélt tanítványainak (a kérő imádságról):
„Tegyük fel, hogy valamelyikteknek van egy barátja, aki éjfélkor bekopog hozzá és ezt mondja: »Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret! Útról érkezett egy vendégem, s nincs mivel megkínálnom.« De az kiszól: »Ne zavarj engem! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni, hogy adjak neked.«
Mondom nektek: Ha nem is kelne fel, hogy adjon neki barátságból, erőszakossága miatt mégis fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van.
Mondom tehát nektek: Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót nyújt neki?
Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.”
Ezek az evangélium igéi.
Lk 11,5-13

KARTHAUZI SZENT BRÚNÓ

*Köln, 1030 körül +S. Maria della Torre (Dél-Itália), 1101. október 6.

Brúnó családjáról csak annyit tudunk, hogy az alsó-rajnai tartomány nemességéhez tartozott. A késői hagyomány -- alaptalanul -- a Hartenfaust családból származtatta. Egy testvéréről biztosan tudunk, de ezenkívül a gyermekkorról semmi adatunk nincsen. Egy 12. századi krónika annyit mond, hogy Brúnó alapos műveltségre tett szert a vallásos és a világi irodalomban.

A kölni Szent Kunibertről nevezett káptalani iskolában kezdett tanulni, majd hamarosan átkerült Reimsbe, és ott fejezte be tanulmányait. Korán elkezdett készülni a papságra. Felszentelése után a reimsi katedrális kanonokja és a káptalani iskola tanára lett. 1056- ban átvette Harimanntól az akkor már híressé vált iskola vezetését, 1075-ben pedig az érsek kancellárrá nevezte ki.

Brúnót mint tanárt nagyon szerették, sereglettek köréje a tanítványok, köztük a későbbi II. Orbán pápa is. Rendszeresen megünnepelték előadásai után. Őt azonban sem fényes állása, sem a szellemi élet örömei nem elégítették ki. Ez nyilvánult meg abban is, hogy VII. Gergely pápa oldalán harcba szállt a simónia és a papság erkölcsi romlása ellen.

Manasszesz, a reimsi érsek a kifogásolható főpapok közé tartozott. Amikor megkezdte működését, mindenkiben reményeket keltett, de csakhamar kimutatta a foga fehérjét: a szerzetesek és a kanonokok kárára visszaélt püspöki hatalmával. Különösen nagy botrányt okozott azzal, hogy tréfát űzött a szentmiséből és a pápából. Amikor végre hosszas huzavona után felkínálta Brúnónak a püspökséget, ő nem fogadta el.

Ennek a mélyebb magyarázata az, hogy az érsekkel folyó vita tetőpontján Brúnó fogadalmat tett, hogy elhagyja a világot, és a szegény Krisztust fogja követni. A latin egyházban a „Krisztus szegényei” elnevezés megszámlálhatatlan remete és remetecsoport megjelölésére szolgált. Ezek a remeték visszavonultak a világtól, rendszerint erdőbe, és ott magányban, vezeklésben és szegénységben éltek. Brúnó is erre készült. Először a káptalanból kísérelt meg társakat hívni magával, de mikor látta, hogy kanonoktársai nem értik, 1081-ben vagy 1082-ben egyedül indult útnak.

Először a langres-i egyházmegyében lévő Séche-Fontain-ba ment egy erdőbe. Kis remetesége, amelyet magának felépített, mindössze két mérföld távolságban volt a molesmes-i kolostortól, s ez lehetővé tette számára, hogy az apáttal, Róberttel találkozzék. Ez a Róbert apát volt a ciszterciek alapítója. Brúnó azonban a remeteségre érzett hivatást, ami lényegesen különbözik a kolostorok közösségi életétől.

1084 tavaszán továbbvándorolt, és Chartreuse erdejében úgy döntött, hogy véglegesen megtelepszik. Ekkor azonban már hat társ volt mellette: négy pap és két laikus testvér. A hely, ahol megtelepedtek, egy 1175 méter magasságban fekvő, hideg és nedves éghajlatú völgy volt, amelyet magas, zordon hegyek vesznek körül. A karthauziak -- nevüket éppen Chartreuse-ről vették -- hat évig éltek itt a csendes magányban, elrejtve a világ elől, anélkül, hogy regula szabályozta volna az életüket. Brúnó semmi mást nem kívánt meg a társaktól, csak a helyben maradásra vonatkozó fogadalmat. Nem is gondolt arra, hogy szerzetesrendet alapítson. Azt tekintette fontosnak, hogy a nagy szent remeték hagyományát folytassák, s jóllehet egymás közelében éltek, közös épületük, kolostoruk is volt, életmódjuk mégis lényegesen különbözött a fonte-avellanói vagy kamalduli, s még inkább a bencés kolostorok életformájától.

1090-ben azonban véget ért a remeték zavartalan élete: Brúnó egykori tanítványa, aki II. Orbán néven pápa lett, magához hívta egykori mesterét. Azt kívánta, hogy tanácsadóként álljon mellette, Brúnó pedig késlekedés nélkül útnak indult Itáliába. Társait ott hagyta Chartreuse- ben, és a toszkánai Landuin magisztert jelölte ki vezetőül.

A remeteség szeretetét magával vitte, ezért Rómában rövidesen könyörögni kezdett a pápának, hogy engedje vissza őt Chartreuse-be, vagy legalább arra nyújtson lehetőséget, hogy Rómában remeteséget alapítson. A pápa megértette mesterének és tanácsadójának szíve vágyát, ezért rendelkezésére bocsátotta a város egy csendes területét, Diocletianus egykori termáit (ma ezen a helyen áll a Termini pályaudvar mellett a Santa Maria degli Angeli-bazilika), ahol Brúnó megkísérelte a pápa közelségében a remeteéletet. Mielőtt azonban kiderülhetett volna, hogy az Egyház központja közvetlen szomszédságában van-e lehetőség a remeteségre, a pápával együtt menekülnie kellett dél felé, mert az ellenpápa hívei az életüket veszélyeztették.

Dél-Itália akkor normann fennhatóság alatt állt. A pápa pedig abban a hiszemben, hogy ezzel kedvében jár Brúnónak, és általa meg tudja erősíteni a görög befolyás alatt álló Calabriában a latin hatást, a reggiói káptalannal megválasztatta püspöknek. Brúnó ezúttal is visszautasította a püspökséget, azzal a megindoklással, hogy adottságai és hivatása nem az egyházkormányzatra, hanem a remeteségre szólnak. Ismét kérlelni kezdte a pápát, hogy engedje el a hegyek közé remetének. Most engedélyt kapott a távozásra, és a squillacei egyházmegye területén Rogerius normann gróf segítségével megépítette a Santa Maria della Torre nevű karthauzi remeteséget.

Tíz évvel később itt halt meg. 1193-ban, mikor e remeteséget feloszlatták, a nem messze lévő, s ugyancsak Brúnó által alapított Szent István-kolostor templomába szállították át a testét. Nem sok írás maradt ránk: két levele és egy zsoltármagyarázat, de e kevés írásból, s a már említett 12. századi krónikából és a kortársak tanúságaiból egyre inkább látszik, hogy korának egyik legjelentősebb személyisége és szentje volt. Ez az „igen mély szívű ember”, ahogy egy karthauzi, Guigo jellemezte, korának legmagasabb szintű műveltségének birtokában, ha kellett, tudott cselekedni, ám a szemlélődő életet mindennél többre tartotta. Ünnepét október 6-i dátummal 1623-ban vették fel a római naptárba.

A legenda szerint Brúnót a következő megrázó esemény indította el azon az úton, amely a karthauzi remeteségig vitte:

Reimsben meghalt az egyik híres főiskolai tanár. A dómban ravatalozták fel, s a hívők sokasága és a papság három napon át folyamatosan zarándokolt a holttesthez, hogy búcsút vegyen a híres mestertől. Brúnó is elment a tanítványaival, hogy lerója tiszteletét a kolléga előtt.

A halotti zsolozsmát énekelték, és amikor felhangzott ez a sor: „Responde mihi -- válaszolj nekem”, a halott felült a ravatalon, és rémülettel kiáltott fel: „Hívnak az igazságos bíró, Isten elé!” --, majd élettelenül visszahanyatlott. A jelenlevő sokaság halálra váltan rebbent szét, és szaladt ki a templomból. A következő napon ismét imádkozták a zsolozsmát, és a mondott sornál a halott újra felült, és iszonyatos hangon kiáltotta: „Elítéltek Isten igazságos bíróságán!” A templomban lévők megint futásban kerestek menedéket. A harmadik napon ugyanez megismétlődött, de akkor a halott teljes kétségbeeséssel ordította: „Kárhozatra ítéltek Isten bíróságán!”

A legenda szerint ez annyira megrendítette Brúnót, hogy elhagyta ragyogó tanári pályáját, és elindult a magányba, hogy egészen elmerülhessen Istenben.

Istenünk, ki Szent Brúnót meghívtad, hogy a magányban szolgáljon neked, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a világ forgatagában mindenkor nálad keressünk nyugalmat!

Testvéreim! Szent Brúnó a 11. század szentje. 1030 körül született, s egészen fiatalon úgy érezte, hogy papnak kell lennie. A szülőföldjén, Kölnben kezdett tanulni, majd a híres reimsi iskolába ment. 16–18 éves lehetett, amikor Magyarországról jött a hír, hogy megölték Gellértet, meg a többi magyar püspököt. És Brúnó nem riadt meg, hanem ment tovább és pap lett. Azután tanítani kezd Reimsben, a székesegyházi iskolában. Akkor még nem voltak egyetemek, se Párizsban, sehol, a legmagasabb szintű iskola az volt, ahol ő tanított.

Brúnó ragyogó tanár volt. Följegyezték, hogy az órái végén ismételten tapsviharban törtek ki a tanítványai. Tanított irodalmat, szentírástudományt, s egyszer csak kezdte látni, hogy a kollégái mennyire fontosnak tartják a tekintélyt meg a hatalmat. Nem egészen értette, miként lehetséges, hogy miközben valaki az evangéliumot hirdeti meg az Egyháznak a dolgait intézi, közben elegáns, rátarti, gazdagságra tör és hiúságában rendkívül érzékeny.

Azután egyszer csak megszólalt a tulajdon lelkiismerete: „Brúnó! Hányszor magyarázol magad is szentírási mondatokat – például a gazdag ifjú történetét –, és vajon te hogyan állsz az Úr szavával, aminek a hirdetője vagy?!”

Brúnó már korosodó pap, amikor megtörtént a nagy összeütközés VII. Gergely pápa és IV. Henrik császár között. Látva az invesztitúra-harcot, Brúnóban elkezdett érlelődni az elhatározás, hogy ebből a világból el kell mennie valahova, mert ebben a harcban neki nincs helye, illetve helye a pápa oldalán van, de a többiek ezt nem értik.

Néha fölvetette a kérdést kanonoktársai körében: Nem gondoljátok, hogy túlságosan zajosan élünk?! Nem gondoljátok, hogy jobban az Úr Krisztusra kellene figyelni?! – De nem hallották meg a szót. Ő pedig az egyik reggelen bekopogott az érsekhez, és kérte: Érsek úr, bocsásson el engem. Én elmegyek remetének. – De miért? – Úgy érzem, nem szabad itt maradnom, engem az Úr Krisztus elhív, el kell mennem remetének.

Elment. És egy-két év után jöttek utána társak. Ketten, hárman, négyen. Belőlük lett a karthauzi rend, a néma barátok, ahogy mi magyarok neveztük őket, hiszen a rend nálunk is megtelepedett. Ezekben az örökös hallgatásban élő szerzetesekben az Egyház megkapta a jelet, hogy az igazságra így is lehet reagálni. Arra az igazságra, amit Szent János is kimondott: ez a világ elmúlik, s nem marad meg más, csak aki szereti az Istent.

Azt, hogy a világ múlik, minden ember érzi és éli. De e tapasztalat a világot szerető emberekből azt a választ váltja ki, hogy ha a világ elmúlik, akkor addig kell megragadni élvezeteit, mindent, ami jó benne, amíg van! Már az ókoriak megfogalmazták a jelszót: „Élvezd az napot, amíg van! Minden percnek szakítsd le a virágát és a gyümölcsét.”

Ezek a Brúnó-típusú emberek ezzel ellentétes következtetést vontak le a fölismert igazságból: „Ha a világ elmúlik, és lehet tudni, hogy van valami, ami megmarad, akkor nekem az kell, ami megmarad! És éppen ezért elhagyok mindent, ami elmúlik, és elkezdek ragaszkodni ahhoz az egyhez, ami megmarad: Isten szeretetéhez.”

A szerzetességnek két nagy vonulata van. Az egyik a közösségben élő szerzetesek és szerzetesnők, a másik a remeteségben élők. De mindegyikünk életében megvan ez a két vonulat: a közösség, meg a magány. S nem kellene félni a magánytól meg a csendtől. Mert közösségben építő módon jelen lenni, úgy, hogy az a többieknek javára váljék, igazán az tud, aki a csöndben és a magányban Istennel van együtt. Aki fél és menekül a magánytól, az megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy Isten igazsága szemtől szemben, neki megszólaljon. És ezzel igazában el is vész a lehetőség, hogy a közösségben pozitíven és építő módon tudjon jelen lenni. A csöndben és a magányban ugyanis Isten beszél a lélekhez.

Imádkozzon értünk Szent Brúnó, hogy a magánynak azt a formáját, ami személy szerint mindegyikünknek lehetősége, becsüljük. Ne meneküljünk a csendtől, hanem engedjük, hogy a mi Istenünk beszéljen hozzánk. Hogy szeretni tudjuk Őt, és amikor a közösségben vagyunk, építeni tudjuk a többieket. Amen.

Élete

+ Brúnó Németországban, Kölnben született. A felsőfokú végzettség megszerzése után 1055-ben pappá szentelték, és a reimsi katedrális kanonokja lett.

+ Reimsben a nyelvtan és a teológia tanára, végül az egyházmegye kancellárjának nevezték ki.

+ 1084-ben Brúno lemondott hivataláról, és hat társával együtt a moleszesi apátságba utazott. Nagyobb magányt keresve társai engedélyt kaptak a grenoble-i Szent Hugh püspöktől, hogy letelepedjenek a Le Grand Chartreuse völgyében. 1085-ben kápolnát és néhány kis cellát építettek a szerzetesek számára, hogy ott lakhassanak. Ez jelentette a karthauzi rend kezdetét.

+ Brúnó és első követői olyan életmódot fogadtak el, amely egyesítette a magányt és a közösségi életet, hangsúlyozva az első szerzetesek és apácák elkülönült életmódját.

+ Brúnót pápai tanácsadóként hívták Rómába, és felkínálták neki a püspökséget, de elutasította.

+ Szent Brúno a La Torre-i alapításban halt meg 1101-ben. 1514-ben szentté avatták, és ünnepét 1623-ban kiterjesztették az Egyetemes Egyházra.

Érdemes tudni

A Chartreuse likőrt a karthauzi szerzetesek gyártották az 1700-as évek eleje óta. A likőr jellegzetes zöld színe az alapja a „zöld chartreuse” színnek is.

Magyarországon a XIII. századtól a XVI. századig voltak karthauzi kolostorok, elsősorban Észak-Magyarországon és a Felvidéken. Név szerint: Ercsény, Menedékszirt, Lehnic, Felsőtárkány, Lövöld. A lövöldi kolostorban élt a „Karthauzi Névtelen”, akinek prédikáció-jellegű írásait az Érdy-kódex őrizte meg számunkra.

Idézet

„Mindent veszteségnek tartok Uram, Jézus Krisztus mindent felülmúló ismeretéhez képest.” - Filippi 3: 8

Ima

Istenünk, ki Szent Brúnót meghívtad, hogy a magányban szolgáljon neked, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a világ forgatagában mindenkor nálad keressünk nyugalmat! A mi Urunk Jézus Krisztus, a te fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel, egységében, Isten, mindörökkön-örökké. Ámen

Jelenlét

Uram, most, hogy eljöttem hozzád, töltsd be szívemet és egész lényemet jelenléted csodájával.

Szabadság

Irányíts mindig úgy, hogy teljesítsem szent akaratodat, tudva, hogy a Te erőd végig segíteni fog.

Tudatosítás

Drága Jézus, legyek mindig tudatában jelenlétednek, hatalmadnak és szeretetednek, életem minden napján.

Isten igéje

Lk 11,1-4
Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott, és amint befejezte, tanítványai közül az egyik azt mondta neki: »Uram! Taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait.« Erre azt válaszolta nekik: »Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod! Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponta, és bocsásd meg a bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek, és ne vígy minket kísértésbe.«

Gondolatok a mai evangéliumhoz

• „Uram, taníts minket imádkozni!” A tanítványoknak ez az egyszerű kérése vezetett oda, hogy Jézus nekünk ajándékozza a Miatyánkot. De nem elégedhetünk meg azzal, hogy elmondjuk az imádságot. A „jöjjön el a te országod” indítson arra, hogy jóságot árasszunk otthonainkba, munkahelyünkre. A „mindennapi kenyerünk”-be beletartozik az a szükségletünk is, hogy lelkünk maradjon állandóan Istenbe gyökerezve. „Bocsásd meg a vétkeinket” azt is jelenti, hogy minden nap vessünk számot vétkeinkkel, és bocsássunk meg azoknak, akik megbántottak.
• Mi is kérhetjük tehát Istent: Uram, taníts minket imádkozni. Ismételhetjük a szavakat, de csak a Szentlélek tud mélyebbre vezetni. Kérjük az Urat, hogy tudjunk csendben, Isten jelenlétében tartózkodni. Isten a csendben tanít. Szent Faustina felismerte ezt, miközben Krisztus minden szenvedő iránti Isteni Irgalmasságát szemlélte.

Imabeszélgetés

Drága Jézus, megnyitom előtted szívemet. Elmondok neked mindent, ami bánt. Tudom, hogy érdekel minden, ami velem történik. Taníts meg, hogyan éljek állandóan annak tudatában, hogy törődsz velem ma, törődni fogsz velem holnap, és életem minden napján. 

Befejezés

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindenkor és mindörökkön örökké.

Ámen

Menjetek, és gyújtsátok lángra a világot!

Nincs szükség arra, hogy gyűlöld a testedet. Szeresd mint segítőtársadat, melyet kaptál, és melynek az a rendeltetése, hogy az örök boldogság részese legyen.

A jegyes szava:

Valamint az az ember. aki csak érzéki dolgokat tud élvezni és csak ezekben keresi örömét, nem nevezhető másnak. mint érzékiesnek és állatiasnak, éppen úgy az az ember, aki az érzéki dolgokon túl keresi örömét, joggal nevezhető lelkinek, éginek és isteninek.
 

Sértően viselkedünk Isten bőkezűsége iránt, ha nem ismerjük el a jótéteményeit; ugyanakkor szitkozódunk jósága felett, ha azt állítjuk, hogy nem állt mellettünk, és nem segített.

* Legyetek szeretettel udvariasak mindenkivel szemben, de kerüljétek a másneműekkel és kétes egyénekkel való bizalmas beszélgetést (SPS 122).

A Rózsafüzért a Szűzanya velünk imádkozza.

Inkább meghalok, semhogy a teljes önzetlenség dicsőségét magam számára meg ne tartsam. És mi lesz végre is az én összes dicsőségem, koszorúm? Semmi más, mint az evangélium maga; én boldognak érzem magam, ha az evangéliumot hirdethetem. K. t. u. (kedves testvéreim az Úrban), önzetlenség legyen lelkületünk, mert aki önző, az lealázza a hitet, az evangéliumot s a kegyelmet; aki önző, az a legnagyobbat nem tartja legtöbbre s kisebb dolgokat többre becsül. A papnak önzetlennek kell lennie. Az önzés degradálja őt, a hőst béressé lefokozva. Maradjon a sas sasnak, maradjon a hős hősnek, ne keressen alábbvalót! Az én glóriám, hogy én csakis titeket szeretlek és tőletek semmi szolgálatot nem fogadok el; én szolgálok nektek.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 111. old.]

a) „Egy kevéssé, és már nem láttok engem, és ismét egy kevéssé, és megláttok engem, mert az Atyához megyek” (Ján. 16,16). A búcsúzó Mester mindenképen előkészíti tanítványait, hogy megállják helyüket a nagy megpróbáltatás idején. Elszakadok tőletek, – mondja – testi szemeitekkel nem láttok majd engem, elmegyek Atyámhoz. Üresség, sötétség, vigasztalanság, kedvtelenség környékez meg akkor majd titeket, de e sötétségbe újfajta világosság, ez ürességbe újfajta tartalom, e szakadásba újfajta kapcsolat kell, s az lesz a Szentlélek; tőle megnyílnak lelki szemeitek s benne tapasztalni fogjátok a jelenlétemet. – Jézus folyton feljebb vezeti az érzéki, a természetszerű embert; nemcsak napvilágot, hanem lélekvilágosságot sürget; ébresztgeti azokat a lelki, kegyelmi energiákat, melyeknek az Istennel érintkező lélekben kell fakadniok. Kereszténynek lenni annyit tesz, mint meggyőződni a lélekbe benyúló isteni erőkről s átélni azokat önmagunkban, hitünkben, bizalmunkban, megnyugvásunkban, folytonos, krisztusi törekvésünkben a jobb, az isteni után. – Járjunk hát ez érzülettel s legyen érzékünk aziránt, hogy necsak benyomásaink szerint éledjünk vagy csüggedjünk, hanem vessük föl a kérdést, hogy mit gondol Isten s mit akar ő tőlünk e körülmények közt, s tegyünk a szerint. 

b) „Bizony, bizony, mondom nektek, hogy ti majd könnyeztek és sírtok, a világ pedig örülni fog; ti megszomorodtok, de a ti szomorúságtok örömre fordul”. A lélek embereinek van sajátos szomorúságuk, melyet a világ nem oszt, a világ, az a Krisztus vágyait és gondjait nem osztó, az a fölületes, gondolatlan világ. De az a szomorúság lelki kiválóság, a világ dévaj öröme pedig könnyelműség. Szomorkodunk, mikor bűnösségünket, tökéletlenségünket, gyarlóságunkat látjuk, – mikor észrevesszük, hogy mily távol esünk az igazi belső, nemes jóságtól, – mikor tapasztaljuk, hogy mily nyers, szálkás, szemcsés anyag vagyunk, melyből a művész is nehezen farag ki szépséget s örömöt; de minél jobban érezzük ezt, s minél érdeklődőbb, megalázkodóbb lélekkel vesszük ezt szívünkre, annál inkább mozdul meg bennünk a lélek, jelentkezik az érzék, hasonulunk, nemesbülünk; szomorúságunk tehát örömre változik. Az örömök e tiszta forrásához a kulcsot a lélek s nem a lelketlen világ őrzi. 

c) „Az asszony midőn szül, szomorúsága vagyon, mert eljött az ő órája; miután pedig megszülte a gyermeket, már nem emlékezik szorongatásáról örömében, hogy ember szülelett e világra”. Mindenki, aki új emberiségnek, új, jobb nemzedéknek kialakításán dolgozik, valahogyan az újjászületés fájdalmaiban is osztozik. A szülő, a nevelő, az apostol szülési fájdalmakat s örömöket élvez. Mennyi nehézség, csalódás, ellenkezés, keserűség éri, mennyit szenved s vágyódik, míg végre lelket lát csillámlani az ösztönös neveletlenségben. De ha azután sikerült embert, keresztény, nemes lelket fölnevelnie, nem emlékezik többé szorongatásáról örömében, hogy van megint egy „emberrel” több a világon. – Imádkozzék a nevelő, dolgozzék lélekkel, adjon lelket, ébresszen lelket főleg példájával s egyéniségével; gondoljon saját neveletlenségére a multban s talán a jelenben is s arra a sok szorongatásra, melyet nevelőinek s a Szentléleknek okozott! 

Átalakítja a büntetőjognak a magánbosszún és vér­bosszún alapuló egész rendszerét (szemet szemért, fogat fogért), melyet Mózes csak enyhített, a megbocsátás szellemével, beleadva a jogba: a szeretetet, a bűnös megja­vítására való törekvést. Mivel minden kultúra lélekkifejezés: Jézus magát a lelket akarja átalakítani a hegyi beszéd­ben. Az embert embertől, népet néptől elválasztó önzés és gyűlölet helyett meghirdeti a tevékeny felebaráti szerete­tet, belefoglalva az ellenség szeretetét. Kitágítja a szívet az Atya tökéletességének dimenzióira, hogy mindenki bele­férjen. Mert hisz az Atya fölkelti napját a jókra és a gono­szokra, esőt ád az igazaknak és hamisaknak.

A hegyi beszéd antithesiseiből¹³² kicsendülő eredetiség nemcsak a farizeusoknak, szadduceusoknak¹³³ mondott újat, merészet, hanem minden idők emberének. Ez az er­kölcs, ez a jog, ez a nem földi, hanem mennyei kincseket alkotó és gyűjtő kultúra, melynek eszménye nem a szép test, nem is pusztán a szép és jó ember (kalokagathia¹³⁴), hanem a mennyei Atya tökéletességét saját magán kimin­tázó szent ember: olyan új mindig és mindenütt, mint a mezei liliomok minden tavasszal.

(Egyetemes vallástörténet)

Aradi vértanúk emléknapja

132. Antithesis - antitézis - ellentét; Egymással szemben álló dolgok összehasonlítása.

133. Farizeus, szadducceus - A szadduceusok egy - elsősorban politikai - párt volt a zsidóságon belül a Kr.e. II. századtól a Második Templom pusztulásáig. A másik két pártot ebben az időben a farizeusok és az esszénusok alkották. A farizeusok egy ókori, szigorú vallási elveket valló zsidó párt volt, akik életüket azáltal kívánták Istennek szentelni, hogy az előírásokat szigorúan megtartották. Jézus idejében a farizeusok hatása lehetett erősebb a nép körében, de a főpapok a szadduceusok közül kerültek ki. Jeruzsálemnek, mint a szadduceus papság központjának pusztulása (Kr.u.70) után a zsidóságon belüli vezető szerep a farizeusok kezébe került, a szadduceusok pártját többé nem is említik.

134. kalokagáthia - antik nevelési elv, mely Összekapcsolta az erkölcsösséget (jó) a szép testi megjelenéssel.

„Ahogy az ingatag ágon ringó madár a szárnyán emelkedik a magasba, úgy emelkedik a silány földről, a berkek mélyéről vagy a föld színéről az emberi lélek az ima szárnyán Istenhez. Az ima az ember erőfeszítése, hogy elérkezzék Istenhez, hogy egyesüljön vele, minden létező teremtőjével, az örök szép, jó, igaz és erő egyetlen kútforrásával, a mennyei Atyával, a megváltó Krisztussal és a teremtő Lélekkel.”

1946. február 10. in Beke Margit: Egyházam és hazám I., 74-75. old.

Az egész emberi test egy hatalmas összetartozás, szolidaritás: sejtjeink, szerveink egymást kölcsönösen segítve létben tartják egymást. A férfi és a nő egymásra találásából, szeretetben való összeforrásából születik a gyermek. A bűn a másiktól való tudatos elfordulás következménye.

Emlékezzünk gyakran arra, hogy a lelkek megtéréséért és megszentelődéséért végzett tevé­kenységünk eredményessége mindenekelőtt az imától függ. A természetfeletti rendben az ered­mény mindig a kegyelemtől függ, a kegyelmet viszont imával kell kiesdeni. Bármilyen nagy a külső buzgóság, bármennyit dolgozzunk is, ha keveset imádkozunk, fáradozásaink nem sok gyümölcsöt teremnek.

A szent rózsafüzér, a megváltottak imádsága

,,Szeress, és tégy, amit akarsz''.

Jézus gyakran tanít példabeszédekben. Mélységes ember- és valóságismeretről tanúskodó történetei Atyjával való szeretet-kapcsolatának fényében válnak az emberi élet örök ihletőjévé. A szentek értik és élik leginkább a Mester szavait és szándékát. Így válnak maguk is az evangélium tanúivá és értelmezőivé. A haszontalan szolgákról tanító Jézus példázattal kapcsolatban számomra Nagy Szent II. János Pál pápa két megnyilvánulása szolgál ilyen iránytűként.

Az első egy pápai liturgián történt, 1981-ben. Ezen, akkor a római Német-Magyar Kollégium frissen szentelt diakónusaként Vértesaljai László szolgált. Tőle hallottam, olyan élénken felidézve az eseményt, hogy felejthetetlenül rögzült bennem is.

„Nagy megtiszteltetés volt számomra ez a szolgálat. Újszentelt és kevés gyakorlattal rendelkező diakónusként el lehet képzelni, hogy mennyire végig izgultam a szertartást. Noha a szertartásmesterrel előzőleg pontosan elpróbáltuk a liturgia minden mozzanatát, a Szentatya közvetlen közelsége, a Szent Péter bazilika szakrális atmoszférája és a diakónusi feladat magasztos újdonsága miatt a Szentmise alatt egész testemben reszkettem. A liturgia végén a sekrestyébe érve a pápa váratlanul hozzám lépett. A rá jellemző szuggesztivitással, mélyen a szemembe nézett és kedvesen csak ennyit mondott: »simus servi inutiles – haszontalan szolgák vagyunk«...”

Egy személy spontán megnyilvánulásai olykor beszédesebbek, mint jól átgondolt és hosszas közlései. Mennyi figyelem, empátia és mélyen az evangéliumban gyökerező lelemény rejlik ebben a mondatban. A szent pápa észrevette a mellette reszkető diakónust. Emberi bátorítgatás, dicséret vagy feddés helyett a maga szolgálatával emelte közösségbe.  Ezzel aztán a saját liturgikus hitvallását és szerepléseinek ars poétikáját is felfedte. Apostoli utak sokaságával és évtizedeken át tartó szolgálatának példájával pecsételte meg ennek a mondatának a hitelességét és adta meg egzisztenciális aranyfedezetét. A mai napig hálásak lehetünk a nagy pápa alázatos és hűséges kötelességteljesítésének haláláig tartó példájáért. Éppúgy, mint utolsó enciklikájáért, amit a szenvedésben való helytállásról nem tintával, hanem betegségeinek hősies viselésével írt.

A másik pápai kijelentésnek én magam voltam fültanúja. 1991-ben római ösztöndíjasként az Európáról tartott Rendkívüli Püspöki Szinódus titkárságának lehettem a munkatársa. Maga a Szinódus is felejthetetlen egyházi tapasztalat volt. De ez a rövid pápai beszéd az összejövetelt lezáró nagy ünnepi ebéden kezdetén hangzott el.

„Servus servorum Dei (Isten szolgáinak szolgái) – talán ez a legigazabb mondat, amit a pápák valaha mondtak.”

Hatalmas taps fogadta a Szentatya szavait. Egy lengyel pápa, a bontakozó európai egység összefüggésében, ahol még az egyházban is sok volt a korábbi politikai megosztottságból és a hatalmas gazdasági különbségekből fakadó előítélet. A nyugatiak furcsán nézték a keletiek hagyományos keretekhez ragaszkodó mentalitását. Ezt alkalmasint maradiságnak és szűklátókörűségnek vélték. A keletiek pedig aggódva figyelték a jóléti társadalomban élő katolikusok meggyengülőnek tetsző hitét és lazulónak érzékelt erkölcsi magatartását.

A náci és a kommunista diktatúrát testközelből megélt szláv pápa azonban képes volt a szekértáborok fölé emelkedni. A két tüdőlebennyel lélegző Európa képével nem csak a nyugat- és kelet-európai római katolikusok, hanem a latin és a keleti rítusú katolikusok, sőt a katolikus és ortodox világ híveinek, liturgikus és kulturális hagyományainak összetartozását mondta ki. A pápa személyében is a különböző közegek szenvedéseiből születő értékes tapasztalatokra irányította a figyelmet. A kortárs vértanúk példájára, az elnyomásban hűséggel helytállók csendes tanúságtételére. A fogyasztói társadalomban az árral szemben úszni próbálók küzdelmére. A kölcsönös tisztelet szükségességére, a más és más közegben létrejövő ajándékok felismerésére és ezek cseréjének lehetőségére.

A nagy pápa tudta, hogy az evangéliumban a szolgákra alkalmazott haszontalan jelző nem megsérteni akarja a szolgálattevőt, hanem inkább megszabadítani attól, hogy csak magára figyeljen. Nem az a lényeg, hogy ő önmagában mennyire gyarló vagy kiváló, hanem az, hogy kinek szolgál és az, hogy feladatát milyen lelkülettel teszi. Ilyen értelemben a „haszontalanság” kétszeresen is felszabadító, hiszen megóv attól is, hogy szolgálatunk eredményességét vagy ennek hiányát csak a saját teljesítményünk fokmérőjének tartsuk.

A haszontalan szolgák kötelességteljesítésének egyszerűségét nem felejtő legfőbb pásztor így tudott főpapként is Isten szolgáinak szolgája maradni. Ezért lett hiteles tanúja annak a Krisztusnak, aki az utolsó vacsorán megmosta tanítványai lábát, és ebben a helyes öntudat és az abból fakadó valódi alázat tökéletes példáját adta nekünk. Jézus ugyanis itt már nem utasítja vissza azt, hogy tanítványai Úrnak és Mesternek szólítva Isten Fiának vallják. De éppen ezért mondja, hogy „ha én az Úr és Mester megmosom a ti lábatokat, akkor nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, és boldogok lesztek, ha így cselekedtek”.

Jézus példája egyszerre emlékeztet istengyermeki méltóságunkra, az ebből fakadó hivatásunkra, a szeretetből fakadó szolgálatra és az ezt előbb-utóbb megkoronázó boldogságra. Ne féljünk tehát haszontalan szolgaként bátran követni azt a Krisztust, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.

Bevezetés

A mai Igeliturgia evangéliumi szakaszában azt kérik az apostolok Jézustól, hogy „növeld bennünk a hitet!”. Ha azt akarjuk, hogy hitünk élő legyen, ápolnunk és növelnünk kell Urunk Jézus segítségével. Miként az életet, úgy az életünket éltető hitet is tovább kell adnunk. Megtesszük-e mi e feladatatainkat? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy nem törődünk eléggé az életünknek célt és tartalmat adó hitünk erősítésével és növelésével. Uram irgalmazz! 

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy bátortalanok vagyunk hitünk megvallásában. Krisztus kegyelmezz! 

Urunk Jézus! Bocsásd meg, hogy oly félénkek és visszafogottak vagyunk még a ránk bázottaknak történő hitünk továbbadásában is. Uram irgalmazz! 

Evangélium után

Az életben csak kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy hitüket töretlenül megőrizték, bátran megvallották, szerinte alakították életüket. A kételyek szakadéka itt tátong mellettünk, hamis képzetek, hazug propaganda, bűnös szokások felhői takarják el hitünk vezérlő csillagát.

Ez a felismerés adta a kérést az apostolok ajkára: Növeld bennünk a hitet! Az Úr Jézus közelében fokozottabban érezték: a hit akkor egészséges, ha növekszik, ha egyre jobban reánk teríti áldott lombsátorát. Ennek a növekedésnek záloga, hogy egész személyiségünkkel Isten felé forduljunk. Belőle árad az a fény és a meleg, ami biztosítja hitünk növekedését.

Az Úr Jézus egy hihetetlennek tűnő képpel szemlélteti a hit jelentőségét. Egy mustármagnyi hit elegendő, hogy a szederfa kiszakadjon a földből, és gyökeret verjen a tengerben. A merész hasonlattal akarja Jézus szemléltetni a hitnek életet átformáló, szinte a lehetetlent is megvalósító erejét.

Gondoljunk csak a pünkösd-kor megszülető zsenge Egyház esetére! A mustármagnyi közösség, az apostolok lelkes hite fává növekszik, és gyökeret ver a pogányság, egy ellenséges világ tengerében.

Gondolhatunk azokra az egye-di esetekre, amikor valaki elnyeri a hit ajándékát, és ez kiemeli az alkoholizmus, a kábítószerélvezés szenvedélyéből.

A dúsgazdag milliomos szétosztja vagyonát és elmegy a harmadik világba betegeket ápolni.

Egészséges, szép fiatal leány lemond a szerelemről, a házasságról, az anyaságról és Krisztust szolgálja az élet elesettjeiben.

Vajon mi mást bizonyítanak ezek a példák, mint a hit csodálatos erejét!

Ha ilyen hordereje van a hitnek, akkor mi sem tehetünk mást, mint az apostolok és kérjük Urunkat, hogy ne csak őrizze meg, hanem növelje is bennünk a hitet.

Hisz a bennünket körülvevő, s még otthonainkba is behatoló közszellem, nem növelni, hanem csökkenteni, s kioltani igyekszik a hitet. Annak ellenére, hogy a vallások reneszánszát éli a világ.

Különösen is a Glóbusznak azon a részein, ahol üldözték, de ott is, ahol szabadelvű, dohos vallásellenes eszmék formálták, illetve formálják még ma is a közvéleményt.

Ez az oka annak, hogy még ma is sokan úgy vélekednek, hogy megalázó a hívő magatartás.

Ez a megállapítás azonban nélkülöz minden komoly alapot. Hiszen a hit olyan igazságok elfogadása, amelyeket Isten üzenetéből ismerünk meg.

Az emberek mindig keresték az Istenhez vezető utakat. Sokan és sokféleképpen próbálták Őt megközelíteni.

Mi, keresztények ezzel szem-ben azt valljuk, hogy Jézus Krisztus élete, tanítása és keresztútja vezeti el az embereket Istenhez. Tőle kaptunk olyan válaszokat, eligazításokat, amelyek túlmutatnak a tudomány világán. Ha ezeket elfogadjuk, nem kell megtagadnunk tudományos nézeteinket.

A hit igazságai nem lezárják az ember előtt a kutatás útjait, hanem sokkalta inkább megnyitják azokat. A Világmindenség végtelenjére emlékeztetnek, amely véget nem érő kalandra csábítja az embert.

A hit növekedése érdekében el kell távolítanunk, az emberi tudatból a tudat alatt is ható akadályokat, téves hiedelmeket

Természetesen nem elegendő az akadályok eltávolítása, a sorom-pók felhúzása. Hitünk csak akkor tud növekedni, ha megfelelő táplálékban részesül. Ilyen táplálék maga az Isten Igéje, annak olvasása és hallgatása.

A vallásos kérdésekkel való foglalkozás. Neves protestáns teológus mondta, hogy a teológiával való foglalkozás a legférfiasabb foglalkozás a világon.

Az Isten Igéjének hallgatása, vallásos írások olvasása csak akkor növeli hitünket, ha életté válik bennünk. Tudhatja valaki kívülről az egész Szentírást vagy a katekizmust, és ugyanakkor lehet hit nélküli ember. A hit pedig csak akkor lesz élő valóság számunkra, ha kovászként átjárja életünket.

Ha pedig átjárja életünket a hit, akkor nem feledkezhetünk meg az adakozásról sem. Hitünk az által is erősödik, növekszik, ha tovább adjuk embertársainknak.

Miként a tovább adott szeretet gazdagítja a saját szeretetkincsünket, ugyanúgy, a másoknak, rokonainknak, honfitársainknak átadott hit is növeli, erősíti a miénket is.

Ámen

1. Naamán meggyógyítása (2Kir5, 14–17)

Naamán, az „idegen” katonatiszt meggyőződik arról, hogy Isten nincs területhez kötve. Az etióp főember halálosan beteg. Bélpoklossága leszállítja önmaga magaslatáról, idegenben, kiszolgáltatottan döbben rá: nem is olyan nagy dolog, amit Isten prófétája kér. Csak félre kell tenni az önérzeteskedést, és megfürödni a Jordán vizében. Sokszor nekünk is csak „ennyi” hiányzik a megtéréshez, szívünk nyugalmához. Ha van bennünk alázat, mélységes hit és hála, kínzó és megszégyenítő testi-lelki lepráinkból Isten ingyen gyógyít meg.

2. Ha meghalunk vele, majd élünk is vele… (2Tim 2, 8–13)

Az apostol kedvenc tanítványát az életből vett példákkal buzdítja és bátorítja, hogy tartson ki a szenvedésben. A katona, a versenyző, a földműves csak akkor ér el eredményt, ha egész erejét beleadja „vállalkozásába”. Ugyanígy az apostol, a tanítvány is egész életállapotával Krisztust hirdeti. Akár börtönben van, akár szabadon.

3. Hát a többi kilenc hol van? (Lk 17, 11–19)

Évekkel ezelőtt a templomépítés sodrában tíz pályázatomra csak egy segélyszervezet jelezte vissza, hogy tud és akar támogatni. De az is elvárta, hogy rendszeresen tájékoztassam a pénzek felhasználásáról, elszámoljak az utolsó fillérig, és köszönőlevelet is írjak nekik. A bérmálkozási ünnepség után a 26 bérmálkozóból alig hárman-négyen járnak rendszeresen templomba. Ifjú házasoknál még kisebb az arány, egy a tízhez. Tízből kilencszer elfelejtünk köszönetet mondani. Az evangéliumi történet szerint a tíz meggyógyult leprásból csak egy ment vissza Jézushoz hálát adni gyógyulásáért. Vajon miért ez a feltűnően rossz arány? Miért van az, hogy ilyen könnyen eluralkodik rajtunk a jóra való restség? Miért tartjuk magától értetődőnek a jót? Esetleg az a megalázó, hogy beismerjük, megköszönjük azt, hogy életünk túlnyomórészt másoktól függ? Lukács evangélista mégsem ünneprontó, amikor a hálátlan leprásokról ír, hiszen a meggyógyult, hálás szamaritánust ünnepli, mutatja fel jó példának.

A mai Spanyolország területén található egy régi vízvezeték. Valamikor a Krisztus utáni II. században építették, amikor a terület a Római Birodalomhoz tartozott. A kőből és téglából épült, több kilométer hosszú, boltíves építmény a hegyekből szállította a vizet a városba. A város lakóit sok évszázadon keresztül látta el friss vízzel. A XX. században a település vezetése felfedezte, hogy nekik milyen nagy kincsük van. Azt mondták: Meg kell őriznünk ezt a régi vízvezetéket az utókornak! Nem szabad tovább használnunk, nehogy „tönkremenjen”. Elhatározták, hogy új, modern vízvezetéket építenek drága pénzen. Amikor az új csőház elkészült, a régit kiiktatták a rendszerből. Néhány év múlva a régi vízvezeték teljesen kiszáradt. A nyári forróságban a kiszáradt habarcs kipotyogott a kövek és a tégla közül, s az építmény több helyen összeomlott. A víz 1800 éven keresztül életben tartotta a vezetéket, amikor viszont megszűnt a folyása, az építmény teljesen tönkrement.

Valami ilyesmi történik életünkben is, ha megszűnünk hálásaknak lenni. Hála nélkül kihal a szeretet, a bizalom, az Istenre és egymásra utaltság. Összeomlik kapcsolatrendszerünk az élővilággal. Kilenc társával ellentétben, az „idegen” szamaritánus hálás szívvel ismerte fel gyó­gyu­lásában Isten irgalmát, s még útközben visszafordult, hogy ezt Jézusnak megköszönje. Mi meg természetesnek tartjuk, ha a boltban kifizettük az árucikket, akkor az a miénk. Nem tartozunk köszönettel senkinek. A szolgáltatás „automatikus”. Pénzünkért minden jár nekünk. Elégedetten elkönyvelhetjük, hogy „így van rendjén”. Hiszen mások, valakik a szolgálatunkra szegődtek. Az adófizetők pénzén intézik ügyeinket. Miért is járna ezért külön elismerés, hálapénz, figyelmesség? Semmi sincs ingyen – szoktuk mondani, kifizettük. Csakhogy ne tartozzunk, ne legyünk kiszolgáltatva, lekötelezve. Nem szeretjük el- és beismerni, hogy lépten-nyomon rá vagyunk szorulva, utalva mások ingyenes szeretetére. Még inkább Istenére. A madárdal, szemünk fénye, gyermekünk kacagása, a kenyér íze, a bor zamata, a tiszta levegő, a víz, a holdvilág, a természet kincsei – majdhogynem „csatolt áruk”. Működik a rendszer. Mi ebben olyan különös? Az ún. autonóm személyiség nem szereti, ha eszébe juttatják, hogy mástól függ!

Mennyi időt, ideget, munkát fektetünk a rendcsinálásba, követelmények támasztásába, az önsajnálatba és elvárásokba, miközben folyton elégedetlenkedünk, követelőzünk, és csak a rosszat vesszük észre magunk körül. Mennyi lelki energiát szabadíthatnánk fel magunkban és környezetünkben, ha megtanulnánk hálásnak lenni. Észrevéve, megbecsülve és megköszönve a jót, a szépet, a szeretet apró jeleit, amelyek valójában szüntelenül felénk áramolnak.

Jézus azt mondja a hálás szamaritánusnak: menj, hited meggyógyított téged. Igazából ebben a pillanatban gyógyult meg a beteg. Egészen.

A hálához hit kell. Meglátni, felismerni az ajándékban az ajándékozót. A hála több, mint udvariasságból a fogaink között átpréselt: köszönöm. Nem pusztán jólneveltség kérdése, hanem alapvetően olyan emberi, hívő magatartás, amellyel nap mint nap rácsodálkozunk Isten ajándékaira, amelyeket legtöbb esetben nem is tudnánk viszonozni, nemhogy megfizetni. A hála annak elismerése, hogy Isten ingyenes szeretete tart életben minket. A hálához alázat mindenképpen szükséges, de az semmiképp nem megalázó!… Annak a boldog felismerését jelenti, hogy megajándékozottak vagyunk. – Mid van, amit nem kaptál-kérdi az apostol? Nem mondhatjuk semmire, hogy kiérdemeltük, rászolgáltunk, megdolgoztunk érte… Legyünk hálásak mindenért, minden nap. A tiszta vízért, a napfényért, az egészségért, a betevő falatért, szüleinkért, szeretteinkért, és azért is, ha Isten néha megengedi, hogy másképp történjenek a dolgok velünk, mint ahogy szeretnénk. Ez nemcsak pozitív gondolkodás kérdése. Nem merül ki annyiban, hogy a félig üres pohárban a félig már tele poharat is észreveszem. A hálás lelkületet gyakorolva erénnyé, életformánkká is válhat. Nem válunk alárendeltté vagy kiszolgáltatottá, hanem felnyílnak szemeink az élet apró csodáinak felértékelésére. Észrevesszük, hogy hány ember szeret minket, hányan élnek körülöttünk, akik munkájukkal, áldozatukkal a mi boldogságunkat szolgálják. Megtanuljuk megbecsülni a kis dolgokat, odafigyelhetünk embertársaink apró gesztusaira, amelyekben sok szeretet húzódik meg. A hála gyógyír. Csalódások és beszűkülések helyett tanulságokkal gazdagodunk, és másokba is sok erőt önthetünk. A hála boldoggá tesz. Összekapcsol Istennel és az emberekkel. Ha hálásak vagyunk, belső erőforrásaink is megnyílnak, és életünk vízvezetéke újból „átereszti” az isteni kegyelmet.

MUSTÁRMAG

Abban az időben: Az apostolok kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet.” Az Úr ezt felelte: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben – engedelmeskedik nektek. Melyiktek mondja közületek béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: Gyere ide tüstént, ülj asztalhoz. Nem azt mondja-e inkább: Készíts nekem vacsorát, övezd fel magadat és szolgálj ki, amíg eszem és iszom! Aztán majd ehetsz és ihatsz te is? S talán megköszöni a szolgának, hogy teljesítette parancsait? Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: Mihaszna szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük.” Lk 17, 5-10

ENERGIA

Mottó: „Engedelmeskedik nektek.” – A mustármag, a szederfa és a béresek mind az engedelmességükkel tűnnek ki. A mustármag kicsinysége, megerősítő válasznak tűnhet a növekedés kérésére, hisz valóban növekedni látszik, ahogy az apostolok kérték. Valóban? Jézus finom utalása arról szól, hogy az apró magban benne volt kezdettől fogva az erő, ami a növekedést adja, az erő, amit hitnek hívunk. S hogy ezt aláhúzza, újabb példát ad: a szederfáét. A neki adott parancs képtelenség. Sőt provokáció, mert nem csak a tengerbe költözésre ad utasítást, pedig, ugye honnan lenne energiája ilyen erőmutatványra? Nem nyert hirtelen új erőforrást, sőt el is veszítette a meglevőt, amikor Jézus megparancsolta, hogy szakadjon ki tövestől. Dereng, hogy nekünk is fel kell adnunk megszokott bizonyságainkat, hogy a hit tanúi lehessünk? S az energiát erre a csodálatos utazásra nem a gyökerekből és nem is a tengerből – pedig az végtelen – nyerjük, hanem megvolt bennünk kezdetektől fogva. És „kevés” vagy „sok”, ki mondja meg? Fő, hogy elég, végső soron bármire, amire parancsot kapunk.

Évközi 27. vasárnap

Lk 17,5–10 „Növeld bennünk a hitet!”

A hit nem intellektuális, hanem egzisztenciális fogalom. Vagyis nem elég elméletileg elfogadni, hanem át is kell élni. Ezért a hit minden esetben valamilyen viszonyban fejeződik ki. Amit hiszünk, az racionálisan nem ragadható meg. A hit funkciója mindig a vigasztalás és a metafizikus félelemtől való szabadulás. Az igazi keresztény hit minden esetben életviteli változásokat eredményez.

A mai vasárnapi evangéliumi szakaszban a krízisbe jutott hívőember kérdései fogalmazódnak meg. Ezért kérték az apostolok az Urat: „Növeld bennünk a hitet!” Sokan úgy gondolják, a hívő ember vakhitű. A hit döntése után már nincs benne semmi kétely. A valóság azonban egészen más. A hívő is gondolkodik, töpreng, és a hite nem mindig egyformán erős. Jézus nem fejti ki az evangéliumban a hit lényegét, hanem egy példával szemlélteti, mire képes az erős hit. Ez a példa vándormotívum volt. Máté evangéliumában (17,20) a fa helyett a hegy emelkedik fel, és hullik a tengerbe. Valószínűleg ezeket a példázatokat az ősegyházban mindenütt idézgették. E képek mögött a világ statikus rendje áll, amelybe a hit beleavatkozik, és felforgatja ezt a rendet. A példázat bemutatja a hit erejét. Kétségtelen a személyesen átélt, tevékeny hit igen hatékony. Gondoljunk arra, hogy Pál egyedül misszionálta az egész Római Birodalmat, ahol akkor már több millió ember kereszténynek vallotta magát. Ha a hite nem töretlen és erős, akkor ez a folyamat nem indul el. A keresztény misszió sikere nem csak attól függ, hányan végzik, hanem milyen hittel tevékenykednek a misszionáriusok.

A következő példázat az Isten országáért végzett munka értékéről beszél. Ebben a munkában mindenki csak szolga, senki nem a jutalom reményében, hanem kötelességből tevékenykedik. A hitben való növekedésünk és a missziónk értéke nem azonos az egyházi ranglétrán való emelkedéssel vagy a társadalmi megbecsüléssel. Az effajta szemlélet eluralkodása még értéktelenné is teszi a hitben végzett cselekedeteinket. A motiváció ugyanis más ebben, és más az igazi hívő esetében. A hívő a belső motiváció, kényszer alapján misszionál, nem az elismerés, hanem az eredmény végett.

Az ősegyházban is felmerülhetett már ez a kérdés, azóta pedig igen sok esetben találkozunk ezzel a jelenséggel. Igazán hatékony Egyház csak akkor működik, ha minél több tagját a belső kényszer ösztönzi a missziós munkára. A hit követeli a cselekedeteket, hit nélkül nincsenek értékes cselekedetek. Joyce azt írta: „nem vagyok hajlandó tovább szolgálni azt, amiben már nem hiszek, nevezzék azt otthonomnak, a hazámnak, vagy az egyházamnak…” Ezt a tényt nem mindenki mondja ki ilyen kategorikusan, de mindenki így tesz. Szép csendesen az Egyház, a misszió helye munkahellyé változik. Amelyet szép komfortosan berendezünk magunknak, elvégezzük a ránk váró munkát, anélkül, hogy bennünket a misszió lendülete hevítene.

Az ősegyházban is megtapasztalták ezt a jelenséget, és azóta is sokszor ismétlődik az Egyház történetében a hit krízise. Amennyiben a hit erejét sikerül felébreszteni az Egyházban, megindul a fejlődés, amennyiben nem, sorvadni kezd hitében és intézményeiben is az Egyház. Vajon az én hitem tud-e még hegyeket mozgatni, vagy kicsit megfogyatkozott? Ezért kell kérnünk az Istent: „Növeld bennünk a hitet!”

A mustármag imája

Áldalak téged, Uram, amiért a hit erősebb a világ erőinél, még ha a világ szemében jelentéktelennek is látszik. Áldalak téged, aki e mustármagnyi hitet felmagasztalod mindazokkal az erőkkel szemben, amik megbotránkoztatják kicsinyeidet. Köszönöm, hogy arra tanítasz, hogy a szolgálat kedves áldozat előtted, még ha alantasnak tűnik is. Add, hogy cselekedeteink sikere ne vezessen mustármagnyi képességeink túlbecsülésére! Amen.

Mennyire becsülheti az Úr azt, ha szeretjük egymást! Mert hiszen
az édes Jézus másra is hivatkozhatott volna mennyei Atyja elôtt, s azt
mondhatta volna példának okáért: ,,Bocsáss meg nekünk, Uram, mert
sokat sanyargatjuk magunkat; mert sokat imádkozunk; böjtölünk; mert
mindenrôl lemondtunk Érted; mert szeretünk Téged; mert készek volnánk
az életünket Érted feláldozni.'' Szóval más dolgokat is felhozhatott
volna okul, nemcsak azt, hogy megbocsátunk. Talán azért választotta
mégis ezt, mert jól tudja, mennyire ragaszkodunk ehhez a nyomorult
becsülethez. A sérelmek megbocsátását tehát mint a részünkrôl
képzelhetô legnehezebb áldozatot ajánlja fel a nevünkben.

Ó Jézus! ekkor már nem zúgott a vihar, az ég nyugodt és derűs volt … és én hittem … én éreztem, hogy van Mennyország s ezt a Mennyországot olyan lelkek népesítik be, akik szeretnek engem és gyermeküknek tekintenek. Ez a benyomás annál is inkább tartós a szívemben, mivel Jézusról nevezett Tisztelendő Anna Anya mindezideig teljesen közömbös volt a számomra, soha nem fordultam hozzá imámban s csak akkor gondoltam rá, ha nagyritkán beszélni hallottam róla. Ezért, amikor megértettem, hogy mennyire szeret engem, s hogy mennyire nem vagyok közömbös a számára, a szívemet elöntötte a szeretet és a hála, nemcsak a Szent iránt, aki eljött hozzám, hanem az Ég minden boldog lakója iránt is …

A Szent Ábrázatról nevezett Genovéva nővér az örök boldogságról olvasott fel neki; hirtelen félbeszakította: Nem ez az, ami engem vonz ... Hát akkor mi? ... Ó! ez a szeretet! Szeretni, szeretve lenni és visszajönni a földre, hogy megszerettessem a Szeretetet!...

Te mondd meg neki, Uram! [III. 60]

Tegnap levelet kaptam Sopocko atyától. Megtudtam, hogy Isten műve, ha lassan is, de halad. Rendkívül örülök ennek, s megdupláztam imáimat a műért. Látom, hogy Isten tőlem most imát és áldozatot kíván érte. Ha cselekedni kezdenék, ez valóban keresztezhetné Isten tervét, ahogy tegnapi levelében írta Sopocko atya. Ó, Jézusom, add meg a kegyelmet, hogy engedelmes eszköz lehessek a kezedben. A levélből láttam, milyen nagy megvilágosodást adott Isten ennek a papnak. Ez megerősíti meggyőződésemet, hogy Isten a nehézségek ellenére rajta keresztül fogja megvalósítani a művét. Jól tudom, hogy minél nagyobb és szebb egy mű, annál rémesebb az ellene kitörő vihar.

Mit mutat meg az embernek az állatok lelke? A természettel egységében lévő ember szorosan kötődik minden teremtményhez. Meg tudja érezni, hogy mi él az állatok lelkében, amint az állat is érzi, hogy mi van az ember lelkében. De az ember nem mint a természet része lett képessé arra, hogy segítsen, hanem mint Isten gyermeke.

Jézus Szent Szíve elénk tárja az együttérző és ke­gyelemteljes szeretet mélységét, magasságát és tágassá­gát, amelyet Isten sugároz mindannyiunkra.

Isten jelenlétének tudatában töltsük ezt a hóna­pot. Isten bennünk lakozik és segít minket, hogy fölfe­dezzük szeretetének ajándékait itt és most, mai vilá­gunkban is.

„Nem mondok most sokat, csak annyit: Akik igazán szeretik egymást, azoknak a kevés szó is a szeretet megnyilvánulását jelenti, és szívük összedobban. Hajtsd fejed Szívemre, és ez a közelség töltsön el erővel a további küzdelemre! Nem vigasztalni akarlak, hisz te örömmel szenvedsz, s az örömmel való szenvedés nem kíván vigasztalást. De isteni erőmből adok, igen, erre szükséged van. Az áldozatot, amelyet sokaktól elvárok, sajnos csak igen kevesektől kapom meg, s ez megváltó munkám hátrányát jelenti.”

1964. március 21.
A nehéz, megtartóztatott napok után az Úr Jézus oly könynyűvé tette lelkemet! Úgy fogtam hozzá az evéshez, hogy abban valóban nem volt számomra semmi élvezet. Az Úr Jézus kért már régen arra, hogy az ételeket ne ízletességük miatt fogyasszam, hanem csakis testem táplálása miatt. Mivel gyermekeim bőségesen ellátnak élelemmel, így mindig az előzőleg hozott ételekből eszem, s így nem is fogyasztok friss ételt. Étkezés közben az Úr Jézus biztosított jelenlétéről, s közben ezt mondta: „Kis lánytestvérkém,gondolj Rám! Ritkán kerül Hozzám is friss lélek, aki, mielőtt a bűnt ízlelte volna, Engem ízlelt. A mi bensőnk együtt érezzen! Ajánld fel ezt is Nekem! Ízetlen ételeid fogyasztása által lelked áldozata így válik Számomra ízletessé. Így gyűjt kezünk is együtt. Ugye, te is kedvesnek találod ezt?”

1964. március 22.– vasárnap
A Szentlélek kápolnában, amint a tabernákulum előtt térdeltem, az Úr Jézus kedvesen szólt hozzám: „Nézz a szemembe! Én megengedem, hogy szemünk egymásba nézzen és (tekintetünk) összeforrjon. Ne láss te már semmit! Olvass szemeimből, melyekben szeretetem sóvárgó óhaját könynyezve fordítom feléd. Engesztelj! Csak ez az, ami megvigasztal. Ó, Én rászorulok a ti vigaszotokra, Én, a szívetek után vágyakozó Istenember!”

„Drága gyermekek!
Ma szeretném megnyitni felétek anyai szívemet és arra hívlak mindnyájatokat, hogy imádkozzatok a szándékaimért. Szeretném megújítani veletek az imát, és a böjtre hívlak benneteket, amit szeretnék felajánlani fiamnak, Jézusnak, hogy elérkezzen egy új korszak: a tavasz ideje. Ebben a jubileumi évben sok szív megnyílt felém, és az Egyház megújult a Lélekben. Veletek örülök, és hálát adok Istennek ezért az ajándékért. Benneteket pedig, gyermekeim, arra hívlak, hogy imádkozzatok, imádkozzatok, imádkozzatok, amíg az imádság örömmé nem válik számotokra.
Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.”

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen!

Az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát, 
és ő méhébe fogadá Szentlélektől Szent Fiát.

Üdvöz légy, Mária! Kegyelemmel teljes, az Úr van Teveled,
áldott vagy Te az asszonyok között,
és áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus.
Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja,
imádkozzál érettünk, bűnösökért!
Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre!
Most és halálunk óráján. Ámen

Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a Te igéd szerint.

Üdvöz légy, Mária! Kegyelemmel teljes, az Úr van Teveled,
áldott vagy Te az asszonyok között,
és áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus.
Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja,
imádkozzál érettünk, bűnösökért!
Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre!
Most és halálunk óráján. Ámen

És az Ige testté lőn és miköztünk lakozék.

Üdvöz légy, Mária! Kegyelemmel teljes, az Úr van Teveled,
áldott vagy Te az asszonyok között,
és áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus.
Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja,
imádkozzál érettünk, bűnösökért!
Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre!
Most és halálunk óráján. Ámen

Imádkozzál érettünk Istennek Szent Anyja! 
Hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire!

Könyörögjünk!
Kérünk Téged, Úristen, öntsd lelkünkbe szent kegyelmedet, hogy akik
az angyali üzenet által szent Fiadnak, Jézus Krisztusnak megtestesülését megismertük,
az Ő kínszenvedése és keresztje által a föltámadás dicsőségébe vitessünk!
Ugyanazon a mi Urunk, Jézus Krisztus által. - Ámen

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, 
miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen

Tanú az Úr veletek együtt..., hogy nem találtatok semmit a kezemben (1Sám 12,5)

Miért tartja Sámuel fontosnak, hogy ezt mintegy jegyzőkönyvbe vegyék? Mit jelent az, hogy üres kézzel megy nyugdíjba? Több mindent:
Jelenti, hogy amíg a nép bírája volt, senkitől nem fogadott el megvesztegető ajándékot. De nem élt vissza a pozíciójával sem, nem vett el sem szavakkal vagy fondorlattal senkitől semmit.

Jelenti azt is, hogy senkinek nem adósa. Nem terheli kötelességmulasztás, megtett minden tőle telhetőt, nem vádolják teljesítetlen ígéretek.

De jelenti ezt is: szabad vagyok, nem ragaszkodom semmihez, amit Isten a kezembe adott, elfogadtam, amit most visszavesz, visszaadom. Eddig is ő használta a kezemet, ezután is használja ő, amire akarja! Az ilyen ember nem keserű és boldogtalan, hanem kíváncsi, és kész elfogadni Urától az új feladatokat.

Sámuelnek nemcsak a munka jelentette az élete tartalmát és értelmét. Sok ember élete üressé válik, ha már nem igénylik a munkáját, vagy nem tud dolgozni. Isten gyermekének az Úrral való közösség tölti ki az életét. Ezen belül megvan a munka szerepe is, de ha az háttérbe szorul, nem omlik össze semmi, mert az Urat nem veszítette el, élete értelme változatlan marad, szíve ővele van tele.

Mennyivel gazdagabb egy ilyen üres kezű ember, mint az, aki visszavonulásakor szorongatja, amit megszerzett. Keze tele van rendjeleivel és sérelmeivel, vagy önmagával, s egyszer kiderül, hogy semmije sincs, érdemei elolvadtak, mint gyerekek markában a hó.

Sámuel üres kezei ezt is tanítják: az öregség az alázat iskolája. Akkor még inkább Isten kegyelmére hagyatkozzék az ember! De ne feledjük - elég nékünk az ő kegyelme.

„Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt…” 1Móz 50

1. Ferenc pápa fogadtatása Kazahsztánban
2. Ferenc pápa beszéde a kongresszus plenáris ülésén
3. A pápa találkozót kér Kirill pátriárkával
4. Szentmise a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén
5. Ferenc pápa tanácsa a kis katolikus közösségeknek
6. Ferenc pápa sajtótájékoztatója
7. Interjú egy missziós médiaszolgálatról
8. Interjú az Egyesült Királyság és a Szentszék kapcsolatáról

A magyar változat a Magyar Kurír megrendelésére készült.

Aznapi műsor 19.30 óra után érhető el!
Régebbi műsorok meghallgatásához, válasszon előző napi tartalmakat.

https://www.youtube.com/watch?v=94oc8QI8wLA

Jézus imádkozni tanít - Reggeli elmélkedés egy kiválasztott szentírási rész alapján - Szerkesztő: Kertész Marika

A mustármag imája

Áldalak téged, Uram, amiért a hit erősebb a világ erőinél, még ha a világ szemében jelentéktelennek is látszik. Áldalak téged, aki e mustármagnyi hitet felmagasztalod mindazokkal az erőkkel szemben, amik megbotránkoztatják kicsinyeidet. Köszönöm, hogy arra tanítasz, hogy a szolgálat kedves áldozat előtted, még ha alantasnak tűnik is. Add, hogy cselekedeteink sikere ne vezessen mustármagnyi képességeink túlbecsülésére! Amen.

Az Eucharisztia létrehozására csak felszentelt püspök vagy pap képes (KEK Kompendiuma, 278). Az Egyházi Törvénykönyv pontos megfogalmazása szerint: „Egyedül az érvényesen felszentelt pap az a kiszolgáltató, aki Krisztus személyében képes az Eucharisztia szentségét létrehozni" (900. k. 1. §.). A hagyomány szava is határozott és egyöntetű, a kezdetektől fogva. Már Antióchiai Szent Ignác figyelmezteti a szmirnaiakat:  „Azt tartsátok érvényes Eucharisz-tiának, melyet a püspök, vagy megbízottja végez" (8,1). Jusztinosz tanúsága szerint az Eucharisztiát a közösség elöljárója mutatja be, a diakónusok pedig kiosztják az Eucharisztiát a jelenlévőknek,  akik pedig nem tudtak eljönni, azoknak elviszik (1. Apológia, 65,3-5.). A Niceai Zsinat kijelenti, hogy a diakónusoknak nincs az a hatalmuk, hogy a szentmiseáldozatot bemutassák: „Az isteni asztalon áldozatul bemutatott kenyér és kehely mellett fölfelé kell emelnünk tekintetünket és a hit által az Istennek ezen az asztalon fekvő bárányát megismernünk, aki elveszi a világ bűneit és az áldozópapok által vérontás nélkül feláldoztatik" 18. kánon). A Trentói Zsinat (1545-63) a reformátorokkal szemben volt kénytelen megfogalmazni a katolikus tanítást (DH 1752).

A II. Vatikáni Zsinat, amikor kifejti az általános és a szolgálati papság közötti különbözőséget, kijelenti: „Az, akit a szolgálati papságra, szenteltek fel, szent hatalmával kialakítja és kormányozza a papi népet. Krisztus képviseletében bemutatja az eucharisztikus áldozatot és az egész nép nevében ajánlja fel azt Istennek. A hívek viszont közreműködnek a szentmiseáídozat fölajánlásában, mégpedig királyi papságuk erejében és azt a szentségek felvételével, az imádsággal, hálaadással, szent életük tanúságával, önmegtagadásukkal és tevékeny szeretetükkel gyakorolják" (LG 10).

Az Egyház hagyománya szerint a' felszentelt papok feladata, hogy az Eucharisztia ünneplését «Krisztus személyében* elöljáróként vezessék. „A szentelés erejéből fakadóan ő (a pap) jeleníti meg Jézus Krisztust, az Egyház fejét és a maga sajátos módján magát az Egyházat is". Már az apostolok úgy tekintették magukat, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait (1Kor 5,1). Amikor diakónusokat szenteltek, azokat csak a szegények szolgálatára rendelték maguk mellé (ApCsel 6,1-6). Misézni csak pap misézhet, de az áldoztatás rendes szolgái a szentelésnél fogva a püspök, a pap, a diakónus. Rajtuk kívül avatásánál fogva rendkívüli kiszolgáltató az akolitus, valamint a kellő megbízással rendelkező egyéb világi hívő.

A protestáns egyházi közösségek nem tekintik szentségnek a papi és püspöki tisztséget, de mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy felavatott (ordinált) lelkész végezze az úrvacsorás istentiszteletet. Az evangélikus közösség „újszövetségi alapon és a szolgálat jó rendje érdekében megvizsgált, külső és belső elhívással rendelkező testvéreket ordinal (rendel) arra a sajátos feladatra, hogy Isten igéjét hirdessék, és a szentségekkel szolgáljanak".

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra – Consolatio mystica

Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bünös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket,
hogy benned teljesedjenek, – s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, – s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyú legyen,
eleve elosztott számodra szépen derűt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: – úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

⁵⁵Az alázatosság nyolcadik foka, ha semmi egyebet sem tesz a szerzetes, csak azt, amire a monostor közös szabálya és az elődök példája serkenti.

Kezdő imádság

Legszentebb Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek, köszönöm mindazt a kegyelmet és kedvességet, amellyel Isten szolgájának, Boldog Carlo Acutisnak a lelkét az ezen a földön töltött 15 éve alatt gazdagítottad. A fiatalság ez angyalának érdemeiért add meg nekem azt a kegyelmet, amelyet most kérek! [Mondd el a kérésedet.]

Negyedik nap

„A lelkünk olyan, mint egy hőlégballon ... Ha ily esély van egy halálos bűnre, a lélek a földre zuhan. A gyónás olyan, mint a tűz a ballon alatt, amely lehetővé teszi a lélek újra felemelkedését ... Fontos, hogy menj gyakran gyónni.”
Isten szolgája, Carlo Acutis, te, aki olyan jól élted a megbékélés ezen szentségét, add meg nekem a kegyelmet, hogy folyton keressem a bűnbánat és a mély elmélkedés kegyelmét. Ámen.

Imádkozzunk: Mi Atyánk... Üdvözlégy Mária... Dicsőség..., hogy hálát adhassunk Istennek a Carlo földi élete 15 éve során adott kegyelmekért.

Záró imádság

Mindenható örök Isten, az irgalmasság Atyja, emeld szolgádat, Boldog Carlo Acutist az oltár dicsőségére, hogy általa még jobban megdicsőüljön. Add meg nekünk azt a megtiszteltetést, hogy Szentnek nevezhessük, mert mindenben a Te akaratodat követte. Az ő érdemei által add meg a kegyelmet, amire oly nagyon vágyunk. Ámen
 

„Mindenki eredetinek születik, sokan mégis fénymásolatként halnak meg. „Eredetiként” meghalni úgy lehet, hogy az ember hagyja, hogy Krisztus vezesse, és közben szüntelenül Őrá néz.”

Ó, Istenem! Felajánlom neked a mai nap minden cselekvését a szándékokért és Jézus Szent Szívének dicsőségére. - Lisieux-i Szent Teréz felajánló imája

Jézus az egész életét a mennyei Atyának ajánlotta. Az Ő felajánlásába kapcsolódunk bele életünk minden kicsi és nagy pillanatával. A felajánlásban mindenünket Vele egyesítjük, és Őt magát és szeretetét kapjuk cserébe.

Az Imaapostolság felajánló imája Lisieux-i Szent Teréz felajánló imádsága alapján

Ó, Istenem! Felajánlom neked a mai napom minden cselekvését az e havi imaszándékért: A mindenki számára nyitott Egyházért

Imádkozzunk, hogy az Egyház, hűségesen és bátran hirdetve az Evangéliumot, legyen a szolidaritás, a testvériség és az elfogadás helye, és egyre inkább élje meg a zsinati szellemiséget,

és Jézus Szentséges Szívének dicsőségére. Vágyom arra, hogy minden szívverésem, gondolatom, a legkisebb munkám is megszentelődjön azáltal, hogy egyesül az Ő végtelen érdemeivel, és kívánom, hogy jóvátegyem bűneimet az Ő irgalmas szeretetének tűzhelyébe dobván őket.
Istenem! Kérem a magam számára és mindazok számára, akik kedvesek nekem: a kegyelmet, hogy tökéletesen teljesítsük szent akaratodat, Irántad való szeretetből elfogadjuk e mulandó élet örömeit és szomorúságait, hogy majd egy napon mindnyájan együtt lehessünk a mennyben mindörökre. Ámen

Érdemes tudni

A Chartreuse likőrt a karthauzi szerzetesek gyártották az 1700-as évek eleje óta. A likőr jellegzetes zöld színe az alapja a „zöld chartreuse” színnek is.

Magyarországon a XIII. századtól a XVI. századig voltak karthauzi kolostorok, elsősorban Észak-Magyarországon és a Felvidéken.
Helyeik: Ercsény, Menedékszirt, Lehnic, Felsőtárkány, Lövöld. A lövöldi kolostorban élt a „Karthauzi Névtelen”, akinek prédikáció-jellegű írásait az Érdy-kódex őrizte meg számunkra.

„Mindent veszteségnek tekintek Uram, Jézus Krisztus mindent felülmúló ismeretéhez képest.” - Filippi 3: 8

Istenünk, ki Szent Brúnót meghívtad, hogy a magányban szolgáljon neked, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a világ forgatagában mindenkor nálad keressünk nyugalmat! A mi Urunk Jézus Krisztus, a te fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel, egységében, Isten, mindörökkön-örökké. Ámen

Ima a Szombathelyi Egyházmegyéért

Mindenható Örök Isten, áldd meg, oltalmazd, és töltsd el kegyelmeddel egyházmegyénket!

Áldd meg papjainkat, szerzeteseinket és papnövendékeinket! Add, hogy őrizzék az imádság lelkületét, és a nagylelkű, szolgáló szeretet útját járják! Add, hogy hűségesek maradjanak a kereszthordozás idején is!

Áldd meg egyházmegyénk családjait! Adj a házastársaknak hitet, hűséget és őszinte szeretetet!

Áldd meg fiataljainkat! Segítsd őket, hogy növekedjenek a szív bölcsességében, az irántad és a felebarát iránti szeretetben!

Áldj meg egyházmegyénkben minden Téged követő keresztényt, és áldd meg mindazokat, akik talán még nem is tudják, de utánad vágyakoznak! Fölajánlom imádságomat, szenvedésemet, szeretetemet egyházmegyénk egész közösségéért.

Boldogságos Szűz Mária, Egyházunk Anyja – könyörögj értünk!

Szent Márton, egyházmegyénk védőszentje – könyörögj értünk!

Egyházmegyénk összes szentjei és boldogjai - könyörögjetek értünk! Amen.