„Mária, az emberi teremtmény feltételezése megerősíti dicsőséges sorsunkat.” (Ferenc pápa) Mária tükrözése az, hogy várakozással tekintünk saját jövőbeli dicsőségünkre. Jézussal van és naponta közbenjár értünk. Látja igényeinket és bemutatja azokat Fiának, aki csodákat tud végrehajtani az életünkben, és átalakíthatja az összes helyzetet. Köszönöm a Szűz Márianak, hogy anyánk, és ugyanolyan szeretettel és lelkesedéssel véd bennünket, amellyel Jézust vigyázta.

75 évvel ezelőtt, 1945. augusztus 6-án és 9-én, Hirosima és Nagasaki tragikus atombombázására került sor. Miközben a tavalyi látogatásra emlékeztem, amelyet mély érzelmekkel és hálával töltöttem ek azokon a helyeken, megújítom az imafelhívást és az atomfegyverektől teljesen mentes világ iránti elkötelezettséget.

A reménynek türelemre van szüksége - annak tudatában, hogy vetni fogunk, de Isten adja a növekedést.

https://youtu.be/PVOf65oGIMQ

Imádkozzunk mindazokért, akik a tengeren dolgoznak és a tengerből élnek, köztük a tengerészekért, halászokért és családjukért.

Ferenc pápa - 2020 augusztus

A tengerészek vagy halászok és családjaik élete nagyon nehéz.
Időnként kényszermunka áldozatai vagy távoli kikötőkben maradnak el.
Az ipari halászat versenye és a szennyezés problémája még bonyolultabbá teszi munkájukat.
A tengerészek nélkül a világ sok része éhezne.
Imádkozzunk mindenkiért, aki a tengeren dolgozik és él, köztük a tengerészek, a halászok és családjukért.

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Nagy dolgokat művelt a hatalmas Isten felmagasztalta az alázatosakat.
Azokban a napokban Mária útra kelt, és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt megmozdult a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” Mária megszólalt:
„Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben!
Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát, lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék.
Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas, Szentséges az ő neve!
Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt.
Nagyszerű dolgot tett karja ereje, széjjelszórta mind a gőgös szívűeket.
Lesöpörte trónjukról a hatalmasokat, és felmagasztalta az alázatosakat.
Az éhezőket elhalmozta minden jóval, de a gazdagokat elküldte üres kézzel.
Felkarolta gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról, amint atyáinknak megígérte: Ábrahámnak és utódainak mindörökre!”
Mária ott maradt még körülbelül három hónapig, azután visszatért az otthonába.
Ezek az evangélium igéi.
Lk 1,39-56

Szombat – SZŰZ MÁRIA MENNYBEVÉTELE Gy0 V0
(NAGYBOLDOGASSZONY) – FÜ
– Parancsolt ünnep!
Zso: Szűz Mária mennybevételének
főünnepéről. Oi: Te Deum.
fehér † Mise: Szűz Mária mennybevételének
főünnepéről saját, Dicsőség, Hitvallás, saját pref.
A IV. Eucharisztikus ima nem mondható,
sem a különleges alkalmakra valók.
Lk 1,39–56 (SzO)
(hétköznapi olv: Ez 18,1-10.13.30-32;
Mt 19,13-15)
Győr és Székesfehérvár:
SZŰZ MÁRIA MENNYBEVÉTELE
(NAGYBOLDOGASSZONY), AZ EGYHÁZMEGYE
VÉDŐ­SZENTJE – FÜ Gy0 V0
Minden, mint fent.

KOLBE SZENT MAXIMILIÁN

*Zdunska Wola, 1894. január 8. +Auschwitz, 1941. augusztus 14.

Maximilian Kolbe egy lengyelországi kisvárosban, Zdunska Wolában született 1894. január 8-án. A keresztségben a Rajmund nevet kapta. Szülei, Julius Kolbe és Maria Dabrowska, szegény takácsok voltak, kiknek hamarosan föl kellett adniuk önálló mesterségüket. Előbb Lódzba, majd 1897-ben még távolabb, Pabianicébe költöztek, ahol az apa gyári munkás lett, az anya pedig kis üzletet vezetett, s mellette bábaasszonyként tevékenykedett.

A család annyira szegény volt, hogy a gyermekek iskoláztatása (az öt közül csak három érte meg a felnőttkort) eleinte nem állt módukban, az elemi ismereteket a családban szerezték meg. 1906-ban nyílt rá lehetőség, hogy a két idősebb fiú a helybeli kereskedelmi iskolában tanulni kezdjen.

1907-ben ferences atyák tartottak hosszabb missziót Pabianice plébániatemplomában. Hatásukra a két idősebb fiú, Ferenc és Rajmund elhatározta, hogy belépnek a ferencesek közé, amit meg is tettek. Nemsokára a harmadik testvér, József is követte őket.

Rajmund a kisszemináriumot (középiskolát) a lembergi ferenceseknél végezte -- a város akkor osztrák kormányzás alatt állt --, s ugyancsak ott kezdte meg 1910. szeptember 4-én a novíciátust is. A rendben a Maximilián nevet kapta. 1912 őszétől filozófiát tanult Krakkóban. Elöljárói hamar fölfigyeltek tehetségére és szorgalmára, ezért további tanulmányok céljából Rómába küldték, ahol 1912--15-ig a Gregoriána Egyetemen filozófiát, 1915--19-ig a Nemzetközi Ferences Kollégiumban, a Seraphicumban teológiát tanult. Mindkét szakon doktorátust szerzett.

1914. november 1-én letette ünnepélyes szerzetesi fogadalmát, s a Maximilián mellé a Mária nevet választotta. Négy évvel később, 1918. április 28-án szentelte pappá Basilius Pompili bíboros Rómában. 1919 júliusában visszatért hazájába.

A fiatal Maximilián pátert a rend Krakkóba küldte, hogy a ferences szemináriumban filozófiát és egyháztörténelmet tanítson. Hamarosan azonban félbe kellett szakítania a munkát másfél évre, mert tüdőbajt kapott. Gyógyulása után elhatározta, hogy vallásos folyóiratot indít Rycerz Niepokalanej, A Szeplőtelen Szűz Lovagja címmel. Néhány hónap múlva kis vállalatát áthelyezte a grodnói kolostorba, ahol nemsokára saját nyomdát indított. A kolostor épülete azonban nem felelt meg a nyomda és a kiadó céljainak, ezért Maximilián páter 1927 őszén új kolostor építésébe fogott Varsótól 40 km-re, a Drucki-Lubecki János hercegtől ajándékba kapott telken. Az új kolostort Niepokalanownak nevezte el. Az épületek deszkából és csupasz téglafalakból álltak, s igazi ferences szellemet -- egyszerűséget, szegénységet és egészen különleges Mária-tiszteletet -- sugároztak. Az első guardián, Maximilián vezetésével húszan kezdték meg a kolostori életet: 2 páter és 18 fráter. Két évvel később már 108 testvér élt és dolgozott a két páter mellett. A Szeplőtelen Szűz Lovagja pedig, melynek főszerkesztője a legifjabb Kolbe fiú, Alfonz lett, továbbra is folyamatosan megjelent.

Páter Maximilián az egész világot meg akarta nyerni Krisztusnak és a Boldogságos Szűz Máriának: 1929-ben tehát missziós kisszemináriumot alapított. Egy évvel később négy testvérrel Távol-Keletre indult, hogy ott új missziókat alapítson. Gyenge fizikuma miatt azonban csak egy állomás alapítását tudta befejezni, Nagasakiban. Itt a papnevelő szemináriumban filozófiai előadásokat kezdett, és a helybeli papokkal együtt szerkesztette a japán Lovagot, amelynek első száma -- Seibo no Kishi címmel -- egy hónappal a megérkezése után, 1930 májusában már meg is jelent. Egy év múlva Nagasaki egyik elővárosában már új ferences kolostor állt, melynek Maximilián atya a Mugenzai no Sono, A Szeplőtelen Szűz kertje nevet adta. Az épület nagyon egyszerű volt, de nyomda működött benne, amely 1930-ban tízezer, 1934-ben pedig hetvenezer példányban ontotta az említett folyóiratot.

1936-ban egy másik kisszemináriumot nyitott japán gyermekek részére. Közben kétszer járt hazájában, Lengyelországban, egyszer Indiában, ahol szintén kolostort akart alapítani. Ugyanezen célból levelezésben állt a kínai Sanghaj városával. 1936-ban hazatért, s három évig viselte a niepokalanowi guardián tisztségét. Közben 1937-ben Rómában járt, néhány testvért Belgiumba küldött, s 1939-ben maga ment a már német megszállás alatt lévő Lettországba, de itt semmiféle tevékenységre nem talált lehetőséget.

A háború kitörése után hamarosan letartóztatták negyven társával együtt, december 8-án azonban szabadon bocsátották. 1941. február 17- én másodszor is letartóztatta a Gestapo. Május 20-ig a hírhedt varsói Pawiak börtönben volt, majd Auschwitzba szállították. Itt a 16.670-es rabszámot kapta.

Július végén a 14-es blokkból, ahol Páter Maximilián is élt, egy fogolynak sikerült megszöknie. Megtorlásul a tábor parancsnoka, Karl Fritsch a blokkból tíz foglyot éhhalálra ítélt. Amikor fölolvasták a tíz nevet, egyikük, Franciszek Gajowniczek felzokogott: ha meghal, felesége és két gyermeke teljesen egyedül marad. Amikor ezt Maximilián páter meghallotta, jelentkezett a táborparancsnoknál azzal a kéréssel, hogy magára vállalhassa a családapa helyett a halált. A parancsnok teljesítette kérését.

A tíz halálraítéltet a 13-as blokk sötétzárkájába vezették. A zárkából mindvégig imádság és ének hallatszott, amelyet Maximilián vezetett. Bensőséges imádsággal búcsúztatott minden halottat, akiket naponta a zárkából elszállítottak. Nagyboldogasszony vigíliájának estéjén a tábori hóhér ölte meg egy fenol-injekcióval. Testét, miként a többiekét, elégették. Harminc évvel később, 1971. október 18-án VI. Pál pápa boldoggá, II. János Pál pápa 1982. október 17-én szentté avatta.

Páter Maximilián hősiességét és rendkívüliségét nem szabad csak a halálában, abban az egy tettben látnunk, amellyel szeretetből életét adta felebarátjáért. E tett egyenes következménye volt életének, mely teljes egészében az Isten és az emberek szolgálatában állt.

Egészsége nagyon törékeny volt, sokat betegeskedett. Ifjú éveiben idegességgel, aggályossággal, a gőg kísértésével és más nehézségekkel harcolt. De rendszeres aszkézissel, gyóntatója iránti tökéletes engedelmességgel, a csend és az alázat gyakorlásával úrrá lett mindezeken. Megtanulta összeegyeztetni a szemlélődést az intenzív tevékenységgel. 1920-ból való följegyzései között áll ez a mondat: ,,Egyre szentebbé kell lennem!'' És ezt a legnehezebb körülmények között is tartotta.

Egész életét a missziós buzgóság és a Szűzanya iránti igen nagy szeretet hatotta át. Bámulatra méltó volt, hogy gyönge egészsége ellenére mennyit dolgozott. Még római klerikus korában alapított egy vallásos egyesületet, melynek tagjai áldozataikat és imáikat a bűnösökért és nemhívőkért ajánlották föl. Niepokalanowban a kor lehetőségeihez mérten nagy kiadót rendezett be: havi-, negyedévi, (1935-től) napilapot jelentetett meg (Maly Dziennik, Kis Napilap).

Életének legjellegzetesebb vonása az érett és következetes hit volt. Gyakran hosszasan imádkozott a tabernákulum előtt. A vértanúság gondolata nem volt idegen tőle, egyik közismert mondása volt: ,,Szeretném, ha a Szeplőtelen Szűzért porrá őrölnének!''

Értett ahhoz, hogy a régiből újat hozzon elő, össze tudta kapcsolni a hagyományos ferences lelkületet a társadalom aktuális problémáira való reagálással. Minden cselekedetében ez vezérelte: ,,Amit teszel, jól tedd!''

Achtelik Ivó Mária testvér, aki Niepokalanowban együtt volt Kolbe atyával, egy interjúban a következőket mondta róla:

,,Amikor Rajmund kilenc éves volt, elmondta édesanyjának, hogy álmot látott. Megjelent neki a Szűzanya és két koronát tartott a kezében: egy fehéret és egy bíbor színűt. Megkérdezte Rajmundtól, melyiket választja: a tisztaság fehér, vagy a vértanúság bíbor színű koronáját? Rajmund minden töprengés nélkül felelte, hogy mindkettőt kéri. -- E jelenéstől kezdve a gyermek megváltozott: csendes, elgondolkodó lett. Későbbi élete és halála bizonyította a látomás hitelességét.

A család szegénysége miatt csak a legidősebb fiú járhatott iskolába, ezért Rajmund megkísérelte, hogy otthon mindent megtanuljon, amit Ferenc hazahozott az iskolából. Egyszer édesanyja gyógyszerért küldte, s a gyógyszerész ámulva vette észre, milyen biztonsággal igazodik el a latin szavak között. Hosszasan elbeszélgetett vele és fölismerte tehetségét. Felajánlotta, hogy latinórákat ad neki hetente. Rajmund majd kiugrott a bőréből örömében. És csakhamar túlszárnyalta testvérét a tudásban.''

Egyik társa a lembergi szemináriumból így nyilatkozott róla: ,,Rajmund volt valamennyiünk között a legtehetségesebb. Ha nem lép be a kolostorba, nagy hadvezér vagy zseniális föltaláló lehetett volna''.

A következő epizód Rómában történt, nem sokkal a filozófiai doktorátus megszerzése után. Rajmund és társai séta közben a hitről és a Szeplőtelen fogantatásról beszélgettek, amikor egy úr belefolyt a beszélgetésbe és indulatosan vitatkozni kezdett Rajmunddal. A vitát azzal akarta lezárni, hogy leereszkedő hangon közölte: ,,Nézze, fiatal barátom, ezt csak jobban tudom önnél, én a filozófia doktora vagyok!'' Mire a huszonegy éves Maximilián nevetve válaszolta: ,,Ez cseppet sem meggyőző érv, mert én is az vagyok!'' A másikat ez igen elgondolkoztatta.

Már növendék korában egy missziós folyóiratról álmodott. Amint krakkói tanár lett, kérvényt nyújtott be feletteseihez, hogy kiadhasson egy újságot. Az engedélyt megkapta azzal a föltétellel, hogy a költségeket magának kell előteremtenie. Maximilián ajtóról ajtóra járva kéregetett, és egy év múlva a nyomda állt. A kolostorban azonban rossz szemmel nézték tevékenységét, és munkatársaival együtt áthelyezték a félig romos grodnói kolostorba. Mint indokolták: ,,Nem felel meg alapítónk szándékának, hogy újságot szerkesszünk és terjesszünk. A mi dolgunk az imádság és a gyóntatás. Feladatunk a lelkipásztorkodás, a misszió és a prédikálás''. Kolbe atya így válaszolt: ,,Éppen ezért kell nekem így dolgoznom, hiszen a 20. és nem a 13. században élünk.''

Ivó testvér így tudósít a niepokalanowi alapításról: ,,1927-ben Varsó mellett egy nagy telket kínáltak eladásra. Tulajdonosa Drucki- Lubecki herceg volt. Kolbe atya tudomást szerzett a dologról, ám a provinciális a vételárat túl magasnak találta, ezért nem utalta ki. A páter ekkor útra kelt Varsó felé, kölcsönkért csizmában, foltozott csuhában, vállán hátizsákkal, de telve a reménnyel, hogy sikerül majd rávennie a herceget: adja olcsóbban a telket. Isten pedig azt is megadta neki, amit kérni sem mert, a hercegre ugyanis oly mély hatást gyakorolt hosszú beszélgetésük, hogy végül a telket nem olcsóbban, hanem ingyen adta oda.

Néhány nap múlva a testvérek első csoportja elindult Grodnóból, hogy fölépítse az új kolostort. A környékbeli parasztok, akik addig meg voltak róla győződve, hogy a barátok csak imádkozni tudnak, elámultak a csodálkozástól: a testvérek föltűzve ruhájukat, egyikük facipőben, másikuk mezítláb, hajnaltól estig vidáman dolgoztak. És már a második napon enni-innivalót kaptak a ,,kedves szegény testvérek'' a környékbeliektől, akik maguk is beálltak segíteni.

A missziós buzgóság négy testvérrel együtt Japánba vitte a pátert, anélkül, hogy ismerte volna a nyelvet, lett volna pénze, vagy bárki is várta volna ott őket. Ezt írta onnan: ,,A hó beesik a hálónkba. Az eső a fazekainkba csorog. Kínlódunk, hogy megtanuljuk a japán írásjeleket. Testem tele van kiütésekkel, nem bírom a japán konyhát. Jaj, testvéreim, milyen nehéz dolog a honvágy!'' De egy hónappal később niepokalanowi társai ámulva olvasták a következő táviratot: ,,Ma szétküldtem az első számot, ami tízezer példányban jelent meg''.

Ivó testvér lelkesen mesélt házfőnöke széleslátókörűségéről: ,,Kolbe atya eszméivel messze megelőzte korát. 1917-ben például a mozit egyes egyházi vezetők csak a kísértés eszközének tekintették, ő pedig áldásos találmánynak tartotta.

Minden technikai találmányt nyomon követett. Maga is tervezett egy igen gyors repülőmotort. A háború kitörése előtt azt a tervet forgatta fejében, hogy repülőteret épít és szerez négy repülőgépet. A rádiót is fölhasználta munkájához. Állandóan önálló munkára késztetett minket. Semmit nem utált úgy, mint az ostobaságot. Volt egy külön levélszekrényünk, ahová a találmányainkat dobtuk. Niepokalanowban számos szabadalom született''.

Első (amnitzi) fogságának idejéből mesélte egyik fogolytársa: ,,A priccsem közvetlen az övé mellett volt. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy valaki betakarja a lábamat. A páter volt. Olyan jó volt hozzám, mint az édesanyám. Azt is láttam, hogy teljes adagját odaadta másoknak.''

Másodszori letartóztatása után a Pawiak börtönbeli közös cellájukba egyszer belépett a parancsnok és észrevette a csuhás embert. Megragadván a rózsafüzérét, egészen közel húzta magához, és arcába üvöltötte: ,,Igazán hiszel ebben?!!'' Majd a válaszra -- Igen! -- addig ütötte-verte a szerzetest, míg az vérrel borítva el nem terült a cella padlóján.

Auschwitzban Maximilián a vérszomjas Krott parancsnoksága alá került. Krott gyűlölt minden politikai foglyot, de mindenkinél jobban gyűlölte a lengyeleket és papjaikat. A rabokat abban a lágerben súlyos fatörzsek cipelésére használták. Krott, valahányszor elhaladt előtte Maximilián páter, mindig végigvert rajta. Egyik délben kikeresett egy különösen nehéz fatörzset a számára: Kolbe atya végső erőfeszítéssel vette magára, és ingadozó léptekkel indult meg vele. ,,Futólépés!!'' - - ordította a parancsnok, Kolbe atya azonban erejét vesztve összerogyott. Krott odalépett hozzá, és csizmájával az arcába tiporva ordította: ,,Majd megmutatom neked, te naplopó, mi a munka!!'' A ,,naplopót'' deresre fektették, és ötven botütést mértek rá. Amikor kínzója megtörölte izzadt homlokát, a páter nem mozdult többé. Csizmájukkal rugdosták le a véres testet a pocsolyába. Krott hanyagul néhány gallyat vetett a halottnak vélt fogolyra. Később rabtársai vitték be a betegszobába. -- És Kolbe atya egy hónap múlva önként odaadta az életét az éhségbunkerban.

Egyik fogolytársa mondta el: ,,A páter haláláról az egész táborban beszéltek. Ő nemcsak egy embert mentett meg az életnek: tettével sokakban fölébresztette a bátorságot ahhoz, hogy túléljék a tábort. Fel tudta ébreszteni bennünk az emberi jóságba vetett hitet.''

Istenünk, aki Szent Maximilián vértanúdat a Szeplőtelen Szűz iránti különleges szeretettel ajándékoztad meg, és eltöltötted apostoli buzgósággal és hősies felebaráti szeretettel, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy dicsőségedre nagylelkűek legyünk felebarátaink szolgálatában, és haláláig hasonlók a te Szent Fiadhoz!

Isten jelenléte

Szabadság

Köszönöm, Uram, a szabadság ajándékát.
Add, hogy mindig téged akarjalak követni.
Tarts meg utadon, és add, hogy sose felejtsem el szeretetedet
és azt, hogy te minden embernek gondját viseled.

Szerető figyelmesség

Megvizsgálom magam, milyen lelkiállapotban vagyok. Fáradtság, szorongás, lehangoltság jellemez? Ha bármelyiket felfedezem magamban, van-e mód arra, hogy megszabaduljak attól, ami ezt okozza, hogy elengedjem a gondot, ami gyötör?

Isten igéje

Lk 1,39-56

Azokban a napokban Mária útra kelt, és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt megmozdult a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” Mária megszólalt:
„Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben!
Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát, lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék.
Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas, Szentséges az ő neve!
Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt.
Nagyszerű dolgot tett karja ereje, széjjelszórta mind a gőgös szívűeket.
Lesöpörte trónjukról a hatalmasokat, és felmagasztalta az alázatosakat.
Az éhezőket elhalmozta minden jóval, de a gazdagokat elküldte üres kézzel.
Felkarolta gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról, amint atyáinknak megígérte: Ábrahámnak és utódainak mindörökre!”
Mária ott maradt még körülbelül három hónapig, azután visszatért az otthonába.

Gondolatok a mai olvasmányhoz

• Mária hitben élt. Erzsébet nem azért dicséri, mert megfogant benne Jézus, hanem mert hitt az angyal szavának. Imádkozzunk erős hitért, amire ezekben a zavaros időkben oly nagy szükségünk van. Isten képes megvalósítani azt, amit mi lehetetlennek látunk.
• Mária továbbadja a dicséretet Istennek. Ez nem hamis alázatosság, csak az igazság elismerése. Minden jónak, ami az életemben van, Isten az alkotója. Elmélkedjem ezen.

Párbeszéd

Beszélni kezdek Jézushoz az evangéliumi szakaszról, amit most olvastam. 
Melyik része érintett meg? Talán eszembe jut valami, amit nemrég hallottam, egy baráti beszélgetés, vagy egy történet, amit olvastam. Ha így van, segít-e ez az emlék, hogy felismerjem, milyen üzenete van számomra a mai evangéliumnak?

Befejezés

Dicsőség az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek, 
Miképpen kezdetben,
most és mindenkor,
és mindörökkön örökké.

Evangélium: 
Lk 1,39-56
Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek közé, Júda városába. Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. Hangosan felkiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. És boldog vagy te, aki hittél, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neked.” Mária erre így szólt: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék, mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas, és Szent az ő Neve. Irgalma nemzedékről nemzedékre azokra száll, akik őt félik. Hatalmas dolgokat művelt karja erejével, szétszórta a gondolataiban kevélykedőket. Hatalmasokat levetett a trónról, és kicsinyeket felemelt. Éhezőket betöltött jókkal, és üresen bocsátott el gazdagokat. Felkarolta Izraelt, az ő szolgáját, megemlékezve irgalmasságáról, amint megmondta atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak mindörökre”. És Mária nála maradt mintegy három hónapig, azután hazatért.

Bevezető ima: Uram, Istenem, erősítsd reményemet! Segíts abban a tudatban élnem, hogy Te hatalmaddal és erőddel mindig őrködsz fölöttem.

Kérés: Uram, segíts alázatosnak lennem!

Elmélkedés: 
1. Boldognak hirdet engem minden nemzedék. Amikor XII. Piusz pápa kihirdette Mária mennybevételének dogmáját, ezzel nagy örömöt váltott ki az egész katolikus világban. Mindaz, amit évszázadokon keresztül hittek az emberek, mostantól hivatalos katolikus dogma lett. Isten anyja felvétetett a mennybe, és ott osztozik Fiának, a mi Urunknak dicsőségében és boldogságában. Mi mindig úgy tekintünk Máriára, mint a mi anyánkra, ezért az ő mennybevételének ünnepe újra és újra boldogsággal tölt el bennünket. Mária Krisztusnál van, és ő több mint mindannyiunk édesanyja. Rábízzuk magunkat Szent II. János Pál pápa szavaival: „Totus Tuus“ (Teljesen a tiéd).

2. Szétszórta a gondolataiban kevélykedőket. A gőgös embereket általában csak a saját jólétük érdekli. A „szétszórás” szó nagyon jól leírja, hogy mi fog történni velük, amikor az Isten akcióba lép. Mária ujjongva énekel erről a szétszóratásról, de kik is ezek a kevélykedők? Ha elkezdünk keresgélni, talán rögtön magunknál meg is állhatunk, hogy találtunk ilyen embert. Milyen keményen küzdünk mi magunk is a gőg ősbűne ellen! Mária boldog, hogy a gőg szétszórattatik, és ez kitágítja számunkra a lehetőségeket. Ez a szétszórás megnyitja szívünket, hogy saját rövidlátó szempontunk helyett képesek legyünk „Szívünk gondolatait” másokra és mások szükségleteire irányítani. Mária üzenetének pontosan ez a lényege.

3. A kicsinyeket felemelte. Mária mennybevételének ünnepe arra irányítja a figyelmünket, hogy Isten szó szerinti értelemben felemeli a kicsinyeket. Ahogyan Isten felvette a mennybe Szent Fiát, ezt tette Máriával is: az Örök Élet Országába emelte fel őt. Olykor úgy ragaszkodunk gőgösségünkhöz, mintha az önfenntartási ösztönünk lenne – „Ha én nem gondoskodom magamról, ki más teszi meg?” Azonban Mária alázata lecke számunkra, amelyet meg kell tanulnunk. A valóságban a saját önmegvalósításunk azon múlik, hogy naponta egyre jobban betöltekezünk az Istennel. Kérjük Máriát, legyen segítségünkre, hogy egyre inkább képesek legyünk úgy élni, mint ő. Segítsen nekünk megélni az igazi boldogságot – a felmagasztalást – amely maga az alázat.

Beszélgetés Krisztussal: Uram, hálát adok neked, hogy ilyen csodálatos anyát adtál nekünk. Ő segít engem a Te akaratod teljesítésének útján maradnom. „Ő természetesen egyszer és mindenkorra belépett az Ég dicsőségébe. De ez nem jelenti azt, hogy távol van, hogy elszakadt tőlünk. Éppen ellenkezőleg: Mária elkísér bennünket, velünk együtt küzd, támogatja a keresztényeket a gonosz erői ellen folytatott harcban.” (Ferenc pápa 2013. augusztus 15.) Segíts, hogy az én lelkemben is felcsendüljön a Magnificat éneke: „mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas”!

Elhatározás: Ha valaki megkér, boldogan és nagylelkűen fogok neki segíteni.

Jel 11,19a 

(...) Ekkor nagy jel tűnt fel az égen: egy asszony, akinek öltözete a nap volt, lába alatt a hold, és a fején tizenkét csillagból álló korona. Mivel áldott állapotban volt, vajúdva, a szüléstől gyötrődve kiáltozott. (...) A sárkány a vajúdó asszony elé állt, hogy amint megszül, elnyelje fiát. Az fiúgyermeket szült, aki vasvesszővel fogja kormányozni az összes nemzetet. De elragadták a fiát, és Isten trónjához vitték. Az asszony pedig a pusztaságba menekült, ahol Istentől elkészített helye volt, hogy ott táplálják őt ezerkétszázhatvan napig. (...) 

1Kor 15,20-26 

Krisztus azonban feltámadt halottaiból, mint az elszenderültek zsengéje. Mert amint egy ember által lett a halál, úgy egy ember által lett a halottak feltámadása is. Amint ugyanis Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban mindnyájan életre fognak kelni. Mindenki a maga rendje szerint: elsőként Krisztus; azután azok, akik Krisztuséi, az ő eljövetelekor. (...) 

Lk 1,39-56 

Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek közé, Júda városába. Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. Hangosan felkiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. És boldog vagy te, aki hittél, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neked.” Mária erre így szólt: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben...” (...)
 

Szent Lukács a mai Evangéliumban azokkal a képekkel és szavakkal írja le Mária látogatását Erzsébetnél, mint amelyeket az Ószövetségben a frigyláda Jeruzsálembe való felvitelének leírásában olvashatunk. Ahogy Dávid liturgikus táncot járt örömében a frigyláda előtt, úgy az eredeti görög szöveg szerint a magzat Keresztelő Szent János is liturgikus szent táncot járt az élő frigyláda, a Szent Szűz előtt, akiben Isten dicsősége, Jézus volt jelen. Mária is körülbelül három hónapig maradt ott Zakariás házában, mint egykor a frigyláda Obedeus házában – és mindkét ház áldásban részesült. A Szent Szűznek a lorettói litániában szereplő megszólítása – „Frigynek szent szekrénye” – tehát nem csupán szép költői kép, hanem mélységes bibliai igazságot hordozó kijelentés: az új és örök szövetség Isten és ember között maga Jézus, aki valóságos Isten és valóságos ember, a szövetség ládája viszont a Szent Szűz testestül-lelkestül, mert ő előbb hitébe, majd testébe fogadta az új és örök szövetséget, a megtestesült örök Igét, a második isteni személyt. 

Amilyen szorosan összetartozik a szövetség ládája és a benne lévő isteni dicsőség, olyan szorosan összetartozik Szűz Mária ma ünnepelt megdicsőülése Jézus Krisztus megdicsőülésével – ezért bár Szent Pál nem említi külön a Szűzanyát, amikor a feltámadás sorrendjéről beszél, hiszen ő csak a kezdetre és a végre összpontosít, Szűz Mária megdicsőülésének hittitka szervesen hozzátartozik a hitletéteményhez. Isten pedig azért nyilatkoztat ki nekünk egy-egy hittitkot, hogy az üdvösségünkre legyen. Ezért is fontos, hogy szemléljük ezt a misztériumot, úgy is, mint saját örök jövőnk zálogát. 

Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük Neked a mai ünnepet, mely Édesanyád, a Boldogságos Szent Szűz megdicsőülésének és a mi test szerinti megdicsőülésünknek is ünnepe. Add kegyelmedet, hogy bármi történjék is velünk, bármilyen keserű legyen is az életünk, Szűz Mária anyai közbenjárására a ma ünnepelt hittitok, a megnyílt ég s benne a szövetség szekrényének és a napba öltözött Asszonynak látomása ott éljen a szívünkben, megerősítve minket a holtak feltámadásának várásában és az örök dicsőség reményében

Evangélium

Lk 1,39-56

Azokban a napokban Mária útra kelt, és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt megmozdult a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse? De hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” Mária megszólalt: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben! Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát, lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék. Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas, szentséges az ő neve! Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt. Nagyszerű dolgot tett karja ereje, széjjelszórta mind a gőgös szívűeket. Lesöpörte trónjukról a hatalmasokat, és felmagasztalta az alázatosakat. Az éhezőket elhalmozta minden jóval, de a gazdagokat elküldte üres kézzel. Felkarolta gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról, amint atyáinknak megígérte: Ábrahámnak és utódainak mindörökre!” Mária ott maradt még körülbelül három hónapig, azután visszatért az otthonába.

Elmélkedés

A hit és a remény példája
Az ókeresztény idők egyik legnagyobb szónoka, Szent Ambrus püspök egyik Szűz Máriáról szóló prédikációjában így bíztatta a híveket: Mária nem kételkedett, hanem hitt Isten ígéretében, ezért elnyerte a hit gyümölcseit. Legyen bennetek Mária lelkülete, hogy megdicsőítsétek az Urat! Legyen bennetek Mária lelkülete, hogy örüljetek Istenben!
Szűz Mária mennybevételének ünnepén, amely napot a magyar hagyomány Nagyboldogasszony ünnepének nevez, arra kapunk meghívást, hogy örüljünk az ő test szerinti megdicsőülésének és az ő életének példáját követve a hit és a remény útján törekedjünk a mennyország felé. A megváltás hatása, gyümölcse az ő életében mutatkozik meg elsőként. Az őskeresztény időkre visszanyúló hagyomány szerint Jézus édesanyjának földi élete nem úgy fejeződött be, mint a többi ember élete, hanem Isten megdicsőítette azzal, hogy felvette őt a mennyországba. Ez a megdicsőülés egyaránt érinti mind a Szűzanya lelkét, mind pedig a testét, ahogyan ezt a hitigazságot XII. Piusz pápa megfogalmazta a Munificentissimus Deus (A legbőkezűbb Isten) kezdetű rendelkezésében: „A szeplőtelen, mindenkor szűz Istenanya, Mária, miután befejezte földi életpályáját, testével és lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe.” A mai ünnep tehát Szűz Mária mennyei születésnapja. Jézus esetében mennybemenetelről beszélünk, hiszen ő a maga erejéből emelkedett az égbe, a maga erejéből tért vissza a mennybe az Atyához, amikor befejezte földi küldetését. Ezt ünnepeljük a húsvét utáni negyvenedik napon. Szűz Mária esetében viszont nem mennybemenetelt mondunk, hanem mennybevételt, hiszen ő nem a saját erejéből jutott oda, hanem Istennek köszönhetően. Isten jutalmazta meg az ő hitét, bizalmát, engedelmességét és szeretetét azzal, hogy felvette a mennybe.
Jézus az utolsó vacsorán ígéretet tett övéinek, hogy helyet készít számukra a mennyben. Ezt mondta: „Atyám házában sok lakóhely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek és helyet készítek számotokra?” (Jn 14,2). Szűz Mária számára tehát a mi hitünk szerint már megvalósult az Úrnak ez az ígérete, s annak érdekében, hogy a mi életünkben is megvalósuljon, érdemes tanulnunk Isten Anyja hitéből és töretlen reményéből. Az evangéliumok szépen feltárják előttünk, hogy mi tette a názáreti leányt alkalmassá arra, hogy a nehézségek ellenére is szüntelenül növekedjen a hitben és kitartson a reményben. A Szentlélek jelenlétére és erejére kell elsősorban gondolnunk. Az angyali üdvözletkor Isten tervének megismerése és elfogadása után a Szentlélek töltötte be Mária méhét, s ennek köszönhetően fogant meg Jézus. Isten Lelke azonban ezt követően is a názáreti leánnyal maradt, azaz nem távozott el tőle. Amikor meglátogatja Erzsébetet és egymást örömmel köszöntik, akkor Mária szívének nagy örömével dicsőíti Istent és ad neki hálát azért, hogy a Megváltó anyja lehet, és az egész emberiség nevében mond köszönetet a megváltásért. Ezt a hálaadó imát olvassuk a mai ünnep evangéliumában. A Szentlélek az, aki megerősíti Máriában a hitet és a reményt, hogy Isten ígérete mindenkor megvalósul.
A Szentlélek minket is örömmel és reménnyel tölt el: érdemes Istenre bízni életünket, mert miként a mennybe felvett Szűzanyának, ugyanúgy nekünk is helyünk van a mennyországban.
(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, mindenható Istenünk! Tőled kaptuk életünket, de tudjuk, hogy emberi életünk évei, évtizedei akkor is elmúlnak, ha nem teszünk semmit. Ha nincsenek komolyabb céljaink, lelkileg igénytelenek vagyunk, csupán a mindennapi megélhetésünkkel törődünk, önző módon bezárkózunk önmagunkba, akkor is eltelik az életünk. Hisszük, hogy nem véletlenül adtad nekünk az életet. Hisszük, hogy szüntelenül keresnünk kell, hogy mit kívánsz tőlünk, hogyan szolgáljunk téged. Mi ugyan nem rendeltettünk olyan kimagasló hivatásra, mint Szűz Mária, a megváltó Jézus édesanyja, de hisszük, hogy terved van velünk. Segíts minket, hogy az üdvösség reményében megtegyünk mindent, amit kérsz tőlünk! Segíts, hogy mi is eljussunk a mennyországba, ahová Szűz Máriát felvetted!

Ha felebarátod teljesen nyilvánvaló vétkére józan ésszel nem találsz mentséget, akkor se a hibázót, hanem a kísértés hevét okold, amelyben te jobban, vagy legalább éppen úgy elbuktál volna.

Óvatosan járj, mint aki mellett állandóan ott áll az őrzőangyal, hogy minden utadon melletted legyen. Tehát add meg a kellő tiszteletet őrzőangyalodnak. Tiszteletet kell, hogy ébresszen benned ez a szó; és odaadásra indítson, és bizalmat is keltsen. Tiszteletet a jelenléte miatt. Odaadást a jóakaratáért. Bizalmat a védelméért.

Mert igaz, hogy te teremtetted, Uram, az eget és földet. Igaz, hogy a kezdet a te Bölcsességed volt, akiben mindent alkottál. Igaz, hogy a látható mindenség két nagy részre oszlik, égre és földre, ha rövidség okából e két szóban foglalunk össze minden teremtett és kialakított dolgot. Igaz, hogy mindenben, ami természete szerint változandó, értelmünk valami kialakítatlanságot lát. Ez teszi lehetővé, hogy egyáltalán formát kapjon, vagy egyik forma helyett másikba öltözve mivolta szerint is átváltozzék. Igaz, hogy nincs azon hatalma az időnek, ami, jóllehet természete szerint változandó, annyira egyesült az örök formával, hogy többé tényleg nem változik. Igaz, hogy az alaktalan ősanyag, a majdnem-semmi, idők folyásának hordozója nem lehet. Igaz, hogy az, amiből lesz valami, bizonyos kifejezési mód szerint joggal viseli annak a nevét, ami belőle fejlődik; így például „ég és föld” névvel lehetett illetni azt az alaktalan ősanyagot, amelyből az ég és föld létrejött. Igaz, hogy a kialakított dolgok közül semmi sem áll közelebb az alaktalanhoz, mint a föld és az örvény. Igaz, hogy nemcsak minden teremtett és kialakított dolog az úr műve, hanem minden teremthető és alakítható is, mert tőle van, minden, ami van. Igaz, hogy minden, ami az alaktalanból alakíttatik, először alaktalan, s csak azután nyeri alakját.

Magyarország kis sziget idegen népáradatban; hullámok csapdossák; aggodalmak, remények járnak fölöttünk; tengerünk nem igen van, mely nemzeti haladásunkat, gazdagodásunkat előmozdítaná, melynek leheletétől hősök és szentek lelkesülnének; de a «tenger csillaga» mégis mosolyog felénk. Kilencszázados történetünk verőfényében éppúgy, mint mély árnyaiban ott látom alakját, mely az égből leszáll s megáld; hallom nevét, mely a királyok és hősök nevei mellett és fölött hangzik, mint angyalének; ez az alak, ez a név: Mária. Szent István neki ajánlja föl életének esthajnalán a koronát, hogy amint neki esti csillaga volt, úgy nemzetének hajnalcsillaga legyen; neki adja át népét, hogy Nagyboldogasszonya, Úrnője legyen. ... Háromszáz éven át szinte nincs más hivatásunk, minthogy a kereszténység lovagjai, a Szent Szűz választott vitézei voltunk. Hősiességünk fölött az ő képe, az ő zászlaja lengett. Ha el kellett volna vesznünk, zászlaja lett volna szemfödőnk s csendítésünk az Áve Mária estharangszava. Meg vagy-e velünk, Úrnőnk, elégedve? Új harcok, a kultúra harcai; új küzdelmek, a népboldogulás küzdelmei várnak ránk. Szellem, ész, munka, erény ezentúl a fegyverek; megbírja majd a nemzet karja ezeket is? Ha hisz és szeret; ha téged tisztel; ha erényeidet saját életébe oltja: nemcsak hogy megbírja, de már a győzelem koszorúja után nyújtja ki kezét. Maradjunk ez alapon; a népeknek élete nemcsak vértócsákba, hanem fertőkbe is veszhet. A fertőkbe nem jutunk, ha a hit erejével s az erkölcs lelkével a kultúrmunkához fogunk. «In me spes omnis vitae et virtutis».

[PO ÖM XII.: Ünnepnapok Emlékezések, Gondolatok, 120-122. old.]

Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején. Hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz. Mi Asszonyunk, mi közbenjárónk, mi szószólónk, engeszteld meg nekünk szent Fiadat, ajánlj minket szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak. Ámen.

Levették az Úr testét a keresztfáról és édesanyja ölébe tették. Az édesanya tartotta karjaiban a drága tes­tet, a vérrel borított, átszegezett halottat. Tartotta Betle­hemben, ölelte Názáretben. És most így kapja meg. íme, az Űr szolgáló leánya! Az Úr a kereszt alatt is kívánta szol­gálatát. Mily keserű lett volna az Istenanya csókja ezen a halott testen, ha nem az Úr szolgáló leánya lett volna! Hogy kövesedett volna meg a szíve, hogy állt volna meg a vére a rettenetes fájdalomtól. Hogy dacolt volna azzal, aki gyermeket adott neki és a gyermeket így vette el tőle! De mert az Úr szolgáló leánya volt, most is csak azt mondta: legyen nekem a te igéd, akaratod szerint.

Húsvét vasárnap hajnalán megvilágosodik a Szent Szűz szobácskája, belép rajta ragyogó szépségében a diadalmas Jézus. Feltámadt az Úr! Boldog volt a karácsony éjszaka, boldogabb a húsvét hajnala. A Fájdalmas anya, most lett igazán Boldogasszonnyá. Hite tette boldoggá, mert betel­jesedett mindaz, amit az Isten neki mondott. Elfogadta a hét tőrt, mely szívét élete folyamán átjárta. Most iste­ni Fia feltámadott testének ragyogó sebeiből itta a meg­váltás örömét.

(Szűz MÁRIA élete)

Maradj hű az imádságban és lelki olvasmányban töltött magányhoz; maradj meg itt minden dologról való szent megfeledkezésben. Mikor ugyanis nem kell kötelességszerűen más dolgokkal foglalkoznod, sokkal inkább megnyered Isten tetszését, ha magadat tisztán megőrizni és tökéletesíteni tudod, mintha az egész világot megnyerted volna. „Mert mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelke kárt szenved?". (Mt. 16,26)

Lelkeket keressetek, ne pénzt és tiszteletet (SPS 122)

13.   Minden teremtmény, mindaz, ami és aki a Teremtőn kívül létezik, Istennek köszönheti létezé­sét (...). A Szent Szűz ugyancsak Isten teremtmé­nye. Önmagától épp ezért nincs semmi érdeme. Mindazt, ami az Övé, Istentől kapta. Azonban Ő a legtökéletesebb teremtmény, épp ezért az Iránta tanúsított tisztelet természeténél fogva Isten iránti tiszteletünket fejezi ki. Ha pl. megcsodálunk egy szép képet vagy szobrot - ezáltal a művész iránti el­ismerésünket fejezzük ki, aki ilyen remekművet al­kotott. Ugyanígy ebben az esetben is, az, aki a Szűzanyát tiszteli, Istent dicsőíti, még ha ő maga nem is lenne ennek tudatában (...). A Szűzanyáról, ha Őt az Atyához való viszonya alapján próbáljuk megközelíteni, azt mondhatjuk, hogy mint mindenki más, Ő is Isten teremtménye. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett em­ber Isten gyermeke; ugyanígy Ő is - az Atya Leá­nya. De ez még nem minden. A Szűzanya ugyanis nem csupán az Atya Leánya, de Isten Fiának Anyja is egyúttal. És az Ő anyasága nem korlátozódik csupán Jézus emberi természetéré, Mária - Isten­anya. Itt azonban az emberi értelem megtorpan. Ho­gyan lehetséges ez? Nem tudjuk, mégis így van. Ezek a fogalmak a végtelenbe nyúlnak, a végtelen­ben pedig az emberi értelem nem tud eligazítani bennünket.

Jézus, úgy akarta, hogy édesanyja ne csupán lélekben, hanem testben is újra egyesüljön vele és teljes mértékben osztozzon dicsőségében.

Igen helyes és illő volt ez. Annak a testnek, amely még csak egy pillanatra sem állt az ördög és a bűn szolgálatában, romlatlanul kellett a mennybe jutnia.

Ó Mária, Édesanyánk, aki ismered az Egyház és a vi­lág szenvedéseit és reményeit, segítsd gyermekeidet a mindennapi élet elkerülhetetlen próbatételei között!

Eszközöld ki számunkra, hogy közös erőfeszítéseink által megakadályozhassuk a sötétség győzelmét a vilá­gosság fölött! Ó, Megváltásunk Hajnalcsillaga, rád bíz­zuk utunkat az új évezred kezdetén, hogy a te vezetésed alatt minden ember találjon rá Krisztusra, a világ Vilá­gosságára, a mi egyetlen Üdvözítőnkre, aki az Atyával és a Szentlélekkel uralkodik örökkön örökké. Ámen

Amikor villanyszerelőként cineztünk, elengedhetetlen volt, hogy a rézdrótot savval lemarassuk, hogy teljesen tiszta legyen, mert csak akkor lehetett rendesen összeforrasztani. Ha bármi nem odavaló volt rajta, az lehetetlenné tette a tökéletes eggyé válást. Ha bennem nincs meg a kiüresedés szándéka, ha saját érdekeimhez, álláspontjaimhoz, elképzeléseimhez feltétlenül ragaszkodom, akkor a szeretetem „sántít”. 

Egész életedben dolgozni fogsz kiteljesüléseden és a világ kiteljesülésén, de sem te, sem a világ, nem éritek el végleges teljességeteket az időben. Csak az ,,idők végeztével'' a feltámadott Krisztusban teljesül be minden, amikor örök szeretetben élve, a Szentháromság példájára, eggyé leszünk.

Ne tárgyald hát, fiam, kíváncsian azt, ami tudásod mértékét meghaladja, hanem inkább azon légy, arra törekedjél, hogy Isten országában akár legkisebb is lehess.

Még ha tudná is valaki, hogy ki szentebb a másiknál, vagy ki nagyobb a mennyek országában, mi haszna volna ebből az ismeretből, ha ennek nyomán magát előttem meg nem alázná és nevemnek buzgóbb dicséretére ösztönzést nem merítene.

Sokkal kedvesebb dolgot cselekszik Isten előtt, aki vétkeinek nagyvoltán és erényeinek fogyatékosságán töri a fejét, azon, hogy milyen messze van még a szentek tökéletességétől, mint az, aki azon vitatkozik, hogy ki nagyobb, ki kisebb közülük.

Jobb a szentekhez áhítatos imádsággal, könnyek közt könyörögni, dicsőséges közbenjárásukért alázatos lélekkel esedezni, mint hiú vizsgálódással titkaikat fürkészni.

Ők teljesen és tökéletesen elégedettek, bárcsak az emberek is meg tudnának elégedni, és hiábavaló beszédüket megzaboláznák.

Ők nem dicsekszenek saját érdemeikkel, mint akik semmi jót sem tulajdonítanak maguknak, hanem mindent nekem, mert végtelen szeretetemben mindent én ajándékoztam nekik.

Annyira betölti őket az istenszeretet és a túláradó öröm, hogy egyáltalán nem hiányzik nekik a dicsekvés, és semmi csorbát nem szenved a boldogságuk.

Minden szent annál alázatosabban vélekedik önmagáról, minél nagyobb dicsőség ragyog rá, minél közelebb van hozzám, minél kedvesebb nekem.

Azért előtted az írás, hogy leteszik koronájukat Isten elé, arcra borulnak a Bárány színe előtt, és úgy imádják az örökkön örökké élőt.

Két gyönyörű, sokat mondó kép, példabeszéd Isten országáról. Arról szeretnék beszélni, ami mind a két képben megjelenik. Ez pedig az, hogy a főhős mindenét eladja, mindenét odaadja, hogy aztán az a valami az életének a részévé lehessen. Erről szeretnék beszélni, tehát erről a mindenről. Nagyon igyekszem elkerülni azt, hogy a mindennel kapcsolatban pusztán csak ideálokat vázoljunk föl, főképpen pedig, hogy az ideologikus gondolkozásnak a csapdájába hulljunk. Hat pont lenne, röviden.

Az első. Amikor mind a két történetben – eladja mindenét, odaadja mindenét – akkor milyen sokunknak, akár az Istennel való kapcsolattal összefüggésben hogyan visszhangozhatnak ezek a kifejezések, hogy lemondás, a lemondás nyomán való veszteség. És akkor szoktak bennünket is kérdezni, akár papokat, akár bárkit, aki valahogy az Istenre figyelő módon él, hogy „Hát az nem túl nagy veszteség? Nem túl nagy lemondás? Te hogyan bírod e nélkül, meg a nélkül?” Ha csak a veszteség lenne, és csak a lemondás lenne, tényleg elég szomorúan festene a keresztény ember élete. De ez a történet olyan gyönyörűen mutatja az egyik oldalról a megtalálásnak az örömét, azt a boldogságot, hogy „Hááá! Megvan!” A másik pedig, amikor a kereskedő keresi azt az igazgyöngyöt. Itt pedig tulajdonképpen akár mondhatnánk ezt is, a vágyról van szó, és a vágy beteljesedéséről.

Ezért senkinek se ajánlanám, aki az Isten országának az örömét szeretné valahogyan tapasztalni, hogy egész életén keresztül – most első sorban az Istennel való összefüggésben – a veszteségeit számolgassa, meg a lemondásai körül keringjen, hanem inkább a vágyakozást érdemes elmélyíteni magunkban. Sokaknál egyáltalán rátalálni az Isten utáni vágyakozásra. Van, hogy valaki szinte még meg sem ízlelte, mi az, hogy Isten után vágyakozni. Milyen könnyen el tudjuk felejteni az Istennel való együttlétnek az örömét, a spirituális tapasztalatainknak valamiféle szépségét és gyönyörűségét. Tehát az első gondolat így szól: Kétség kívül, listázhatjuk a veszteségeinket, sorolhatjuk a lemondásainkat – nem is irigylek senkit, aki a keresztény életében ezen az úton jár.

Eszembe jutott egy gyermekded élményem, nézzétek ezt el nekem. Elkezdtem azon töprengeni, hogy van-e olyan kézzel fogható tapasztalatom arról, hogy a magam módján úgy mindent, és akkor azért, hogy valami egy az enyém legyen. Gyerekkorból eszembe jutott egy. Nem voltam még tizennégy, ez egész biztos, és nagyon vágyakoztam egy magnóra. Jaj! Képzeljétek el, lehetőségem nyílt arra, hogy vegyek egy „sanyó” (SANYO – szerk.) magnót. Jó, hát tudom, most már tudom, hogy nem úgy kell mondani, hogy „sanyó”, na de én egy kis kölyökként, hát mit tudtam, nekem az „sanyó” volt. Akkor áhítoztam, vágyakoztam egy „sanyó” magnó után. Tulajdonképpen még olyan fekvő állapotú volt az, és hiába volt fekvő állapotú, húsz fokkal meg volt döntve az előlap. Hát, ez nekem tizenkét évesen maga volt a gyönyörűség. Néztem ezt a magnót, és gyűjtögettem a kis pénzemet, de elég sokáig, és még mindig nem jött ki belőle. Akkor az történt, hogy volt nekem egy bélyeg albumom, azt viszont éveken keresztül gyűjtögettem, a bélyeg sorokat, a bélyeg blokkokat. Te jó ég! Mindenem benne volt. Akkor odamentem a testvéremhez, és a következőt mondtam: „Ide figyelj, az összes bélyeget odaadom, pénzért.” Elmondtam neki, hogy nekem az a magnó mindenképp kellene, s akkor a testvérem gálánsan megvette az összes bélyegem, azóta is kicsit sajnálom, viszont meg tudtam venni a „sanyó” magnót.

Hogyan kapcsolódik ez nagyon szervesen bennem az első ponthoz? Hát úgy, hogy kétség kívül, most is föl tudom idézni azt, hogy „Jaj, azok a szép bélyegsorok! Azok a gyönyörű bélyegblokkok!” Mennyi év kutatása, meg gyűjtögetése van benne. Na de ami eleven bennem, ami igazán, igazán lényeges, nem az, hogy tényleg, na, hanem az, hogy azután minden nap hogyan törölgettem le a magnónak az előlapját. Emlékszem, hogy amikor lefeküdtem, akkor mindig egy-egy pillantást vetettem még a magnómra. Hát ilyen voltam tizenkét évesen, többek között. Tehát az első gondolat így szól. Itt van ez a két történet Isten országáról, és belefulladhatunk a lemondás, és a veszteségek világába. Érdemes tehát sokkal inkább a vágyat megkeresni magunkban, alapvetően most az Isten utáni vágyakozásról beszélek, és a vele való kapcsolat öröméről, amit már valamikor megéltünk.

Második gondolat. Mert az lett a benyomásom, ez nem volt rövid. Tehát, moderálnom kell magamat. Második. Amikor az a valaki mindenét eladja, mondhatnánk megint csak azt, hogy na, ez a kockáztatás, hűha. Na, kinek van erre bátorsága? Ez kockáztatás, és belehullás a semmibe, aztán vagy bejön, vagy nem jön.

Nem tudom, olvastátok-e, hallottátok-e a hírt, kigyulladt egy lakóépület, és kisgyerekek a harmadik emeletről kiugrottak. Felnőttek már várták őket ott lent, és elkapdosták őket. A harmadikról ugrottak ki, mert mögöttük már hatalmasak voltak a lángok. Na, mondhatjuk ezt: „Te jó ég! Kiugrani a harmadik emeletről? Na, az aztán a kockáztatás.” Szívem szerint megkérdezném a gyerekeket, hogy ők ezt kockáztatásnak élték-e meg, vagy nem. Azt gyanítom, hogy egy ideig igen, majd eljött egy pillanat, amikor azt mondhatták: „Na, most élet-halál! Most élet-halál! És ha az életet választom, akkor ez most már nem első sorban kockáztatás, hanem ezt lehet csinálni. Akkor viszont, ugrunk.”

Ezért a második gondolat így szól. Amikor az a bizonyos szimbolikus személy mindenét odaadja, láthatjuk ezt kockáztatásnak, kétség kívül van benne kockáztatás, mint az első pontban lemondás és veszteség. Gyúrhatunk arra, hogy a kockázatkerülő személyiség, vagy -magatartás egy kicsit árnyaltabb legyen, és merjünk bátrak lenni. De lényegileg nem erről van szó az Isten országával összefüggésben, hanem arról, hogy a vágy és az öröm nyomán egyszer csak fölfedezzük azt, hogyha nekünk van valaki vagy valami, ami tényleg élet-halál, az éppen Isten. Isten nekünk az élet-halál kérdés.

Nem tudom, szoktatok-e például olyan műsorokat nézni, amiben harmincketten kezdenek, aztán tizenhatan vannak, aztán nyolcan, aztán négyen… Tök mindegy, hogy milyen műsor. Mi szokott lenni? Képzeljünk el egy főzőműsort, és a főzőműsorban a harminchatból be lehet jutni a tizenhatba – nem harminchat, harminckettő. A harminckettőből a tizenhatba, és végül már csak ketten vannak, és persze a nézők izgulnak, hogy ki kerül be a harminckettőből a tizenhatba, mégis csak. És a műsorvezető azt mondja: „Nem más, mint… Katalin.” És akkor István elsírja magát, pedig sose szokott sírni, mert egy kemény férfi ember, kopasz, és tagbaszakadt. Na, de hát most kiesett, nem jut be a tizenhatba a főzőműsorban.

Most nézzétek el nekem, hogy ezt így mondom, nem akarom ezt gúnyolni, csak szerettem volna érzékelhetővé tenni azt, hogy hogyan tud elállítódni bennünk az a jó érzék, hogy mi élet-halál kérdés az emberi sorsban. Ez az érzékünk el tud állítódni. Össze tudunk zuhanni, ha a harminckettőből nem jutunk be a tizenhatba. És szívem szerint, most nem akarom elkezdeni sorolni, hogy egyébként pedig mi minden tényleg élet-halál kérdés, tényleg. Azért nem akarom elkezdeni sorolni, mert talán túl modoros lenne, meg ti is tudjátok.

A második gondolat így szól, hogy ez a történet tulajdonképpen azt tárja föl, hogy az Isten országában egyszer csak világos lesz, hogy mi élet-halál kérdés, és hogy mi egyáltalán nem az. Hogy mi az, amiért érdemes az embernek az életét úgy sss, és mi az, amiért egyáltalán nem érdemes. Ennek lehet egy olyan része, hogy kockáztatás. Valójában, mikor valaki ott van, és azt mondja: „Hátam mögött a tűz, ott meg a remény.”, akkor az már lényegileg nem is kockáztatás, bár van benne.

Harmadik gondolat, ez így szól: Ahogyan elállítódik az érzékünk, hogy mi élet-halál kérdés az emberi létezésben, és mi egyáltalán nem az, akkor fölfedezhetjük azt, hogy „Mi lett nekünk élet-halál kérdés?”, valahogyan észrevétlenül. Hogy az elállítódásunk révén mi lett az, amit elkezdtünk gyűjtögetni, összerakosgatni, birtokolni. Mi lett nekünk élet-halál kérdés? Olvastátok-e Hosszú Katinkának a nagyon érdekes, hosszú interjúját? Minden esetre, ha valaki csak a címét olvasta, az is sokat mondó volt. A második részét akarom idézni: „mint ember, elvesztem”. Ha az egész mondatot mondom, körülbelül így szól: „Nyertem három olimpiát, és közben mint ember elvesztem.” (Nagy árat fizettem a sikerekért, mint ember elvesztem (Index.hu) – szerk.) Hát, ha valakit könnyű szívvel tudunk mondani, aki mindenét beletette abba az olimpiai bajnoki címbe, nem is egybe, háromba, meg az ezüstérembe, meg a negyedik hely. Hosszú Katinka biztos beletette a mindent, mert olyan. S milyen érdekes, hogy van egy pár hónap járvány, karantén, és egyszer csak valaki rácsodálkozik arra, hogy „Én mindent beletettem abba a három olimpiai bajnoki címbe, de mint ember elvesztem.” S akkor följön a kérdés, hogy: „Meg akarom-e magam találni? Mint sportoló megvagyok, de mint ember megvagyok-e?”

Olyan izgalmas lenne magunkra nézve elmondani: „Na, mint asztalos, megvagyok. Mint ember? Nem tudom. Mint ügyintéző, megvagyok. Mint ember? Nem tudom.” Tehát ez a harmadik gondolat, hogy észrevétlenül sok minden, vagy akár sok mindenki, vagy valakik válhattak a mi élet-halál kérdésünkké, és ennek összefüggésében lehet, hogy valaki, aki a legfontosabb bennünk, egy kicsit elveszett.

Negyedik gondolat. Mikor mindenét odaadja, akkor ugye – hadd térjek vissza ehhez – ez tulajdonképpen mit jelent? Csomó veszteséget, lemondást. De valójában nem ez a lényeg, hanem hogy itt odaadás történik, nem lemondás, még csak nem is elengedés, ami ma egy sztár kifejezés, hogy „Engedd el!”. Rosszul vagyok ettől. Hát, engedd el! Jó, most leesett, ott van. Azt elengeded, de nem is kerül tőled messze.

Ha valaki csak elengedi, elenged, elenged, akkor igazán a helyzetet nem biztos, hogy megoldja. Ezért nem az elengedés az Isten országának a kulcsszava, hanem az odaadás. Odaadás, az nem ugyanaz. Az elengedés, hogy: „Ah, jó.” Az odaadás: „Legyen a tiéd.” Milyen érdekes (zene szól – szerk.) az, hogy amikor próbáljuk a mindent, ugye benne van az emberi lélekben a vágy a minden után. Sokan azt mennyiségi értelemben igyekszenek összeszedni, és begyűjteni, az összes bélyeg, az összes, összes minden, minden, minden… és általában valami kudarc a vége. De hogyan lehetséges az, hogy tényleg sokkal közelebb kerüljön hozzánk az, hogy valami megvalósul bennünk abból, hogy MINDEN? Az nem a mennyiségi birtoklás révén történik, mert annak sosincs vége, hanem pont fordítva, az odaadás révén.

Mert amikor valaki azt mondja: „Tulajdonképpen erre sincs szükségem, az se fontos, ezt is odaadom.”, minél kevesebb mindenre van szükségünk, annál több mindenünk van. Annál inkább mondhatjuk azt, hogy: „Mindenem megvan.” Amikor az ember már csak a lényeggel foglalkozik, és tudja, hogy mi az a kevés, amire igazán szüksége van, az az érdekes, hogy reálisan mondhatja, hogy: „Tulajdonképpen mindenem megvan.” Miközben rengeteg mindene nincs meg, de mindene megvan. Az Isten országának a logikája tehát nem a mennyiségi gyarapodás, gyűjtés, esetleg harácsolás, lopás – ezt most már nem is folytatom –, hanem pont fordítva, az odaadás. Az odaadás révén rácsodálkozom, hogy milyen kevés is elég, és egyszer csak tényleg jó szívvel azt mondom: „Tulajdonképpen mindenem megvan.”

Ötödik gondolat. Ez azt is jelenti, hogy mindaz, amiről most beszélünk, az Isten országa, és Isten nem a birtoklás révén lesz a miénk, hanem az önátadás révén. A birtoklás révén semmi sem lesz igazán a miénk. Gondoljunk a kisgyerekre, szorítja a kis maciját, átmeneti tárgy. Aztán utána gyűjtjük a bélyeget, a szalvétát, vagy az akármicsodát. Azután lesz magnónk, és aztán lesz biciklink, és lesz autónk. Na, és minden, amit birtoklunk, ott van az emberi lélekben, hogy „Jaj, el ne romoljon, el ne vesszen! El ne lopják, el ne vigyék! Tönkre ne menjen!” Ha tényleg benne van az emberi lélekben az, hogy úgy mindent, akkor az nem a birtoklás révén valósulhat meg, hanem az önátadás által.

Nem az által, hogy magamhoz rendelem, mert végül aztán hova jutunk? Végül általában rá szoktunk csodálkozni arra, hogy egy emberre, vagy emberekre volna szükségem. És mikor már embereket látunk, nem csak tárgyakat és egyebeket, akkor az emberekkel kapcsolatban nagyon pontosan szoktuk tudni észlelni, hogy nem birtokolhatóak. Ha azt akarom, hogy gazdagítsa az életem, önátadásra lesz szükség. Mert aminek, és akinek átadom magam, kétség kívül elveszíthetetlenül lesz az enyém. Amit a birtoklás révén akarok, állandó félelem.

De itt valamit érdemes kimondani. Sokan vagyunk, elkezdtük gyakorolni az önátadást. Önátadás akármi felé. Önátadás lehet a zenére, és a táncra, a művészetre, önátadás a kapcsolatra… Rendben van, de előbb-utóbb az önátadásnak is a vége valami olyasmi, hogy megsejtjük, hogy nem maradandó. Hogyha teljesen is odaadom magam, lehet, hogy hősies, szinte szent, és mégis marad bennünk valami hiányérzet. Képzeljük el a nőt, aki szíve teljes szeretetével odaadja magát a férfinek, önátadásban él vele 20-30-40 évig. És ha a férfi meghal? Ki szabadítja meg a szenvedésétől? Ezért végső soron az önátadásnak az igazi célja mégis csak Isten. És hogy Ő az igazi célja, hogy az emberi szív arra van kitalálva, hogy végül Istennek adja át magát, azt nem egyszer egy egész életúton gyakoroljuk és próbálgatjuk. És sokan vannak, akik csalódnak az önátadásban; már nem birtokolni akarnak, odamentek az önátadásba, a nagyvonalúságba, és ott is csalódnak. De nem az önátadás a probléma, hanem hogy az önátadásaink kudarcai, miközben abban benne voltunk, és ihletetten, és nagyvonalúan, és teljes szívvel, ott is átélhettük a töredékességünket. Tehát az önátadás végső célja, ha abban tényleg békére akarunk lelni, valamiképpen Isten.

Végül a záró gondolat pedig így szól. Sokan vannak, ősz szakállal, élettapasztalattól valamennyire megbölcsülve, de kissé olyan szomorúan, mert hát megrágta őket az élet – mondják. „Na, mi is a boldogság, amiért érdemes embernek lenni? Hát egy-egy szép pillanat, az.” Ennél szomorúbbat keveset tudok elképzelni, na ennél egy szomorúbb van, hogy „a remény hal meg utoljára”, na az még egy kicsit rosszabb ennél: hogy az emberi élet nem más, mint hogy egy-egy szép pillanat, mikor megsejtünk valamit.

Annyira jó visszaemlékezni azokra a gyönyörű pillanatokra. Azokra a pillanatokra, helyzetekre, találkozásokra, mikor azt éltük át, hogy ebbe valahogyan minden belesűrűsödött. És van ilyen. Átélni annak az örömét és boldogságát, a vágynak valamiféle beteljesedését, hogy: „Na, ebben most valahogyan minden benne van.” De az emberi élet több, mint hogy néhány ilyen pillanatot levadásszunk, vagy éppenséggel megajándékozzon vele az élet. Ezek az ihletett pillanatok hírt adnak nekünk, üzennek Isten országának a gazdagságáról.

https://youtu.be/gxM0bjRiTlo

https://youtu.be/B9jn6Myr-rw

Jézusom! Köszönöm, hogy te türelmes vagy hozzám, hogy mindig adsz, időt, esélyt a megtérésre. Szentlelked által vezess, hogy felismerjem, ha a konkoly életét élem, és adj erőt a megváltozásra, hogy méltó legyek a magtáradba kerülni. Köszönöm, hogy Igéd által kezemet fogva vezetsz az Atya magtárába. Ámen.

Évközi 20. vasárnap első, ószövetségi olvasmánya Izajás könyvéből való. Ígéret, amelyben Isten Izrael fiait szólítja meg, de valójában az idegenekről, a pogányokról beszél, nekik tesz ígéretet. A nem zsidó népeknek is szól Isten meghívása, hogy jöjjenek el az ő szent hegyére, Jeruzsálembe, és hozzanak áldozatot. „Mert házam minden nép számára az imádság háza lesz” – fejeződik be a szózat.

A szakasz irodalmi értelemben azért meghatározó, mert Izajás prófétai gyűjteményének harmadik nagy egységét vezeti be, amelynek jelentős része a babiloni fogság után keletkezett. Ebben a korban a zsidó nép már sokféle értelemben pogány világban él. A próféta talán éppen azért beszél az idegeneknek szóló ígérettel Izrael fiaihoz, mert annyira aktuális számukra a kérdés, hogyan kapcsolódjanak a nem zsidókhoz, mi az, ami közös lehet bennük, velük, mi kapcsolja őket össze a legmélyebben azokkal, akik nem Ábrahám leszármazottai.

Szövegünk több ilyen kapcsolódási pontot kínál. Ezekkel alapozza meg a közös jövő ígéretét. Az első a „jog és igazság”, amelyet mindenkinek meg kell tartani. Izrael prófétái mindig is hangsúlyozták az erkölcsös cselekvés elsőbbségét az üres vallási gyakorlatokkal szemben. Az egész ígéret a „szent hegyre” való zarándoklat képével, az elfogadott áldozatokkal zárul – akkor ellentmond önmagának? Nem, nem erről van szó. Egyfelől inkább arról, hogy az igaz élet, a jog és igazság őrzése és megcselekvése meg az igazi vallásosság nem kioltja, hanem támogatja és kiegészíti egymást. Másfelől arra is gondolhatunk, hogy az izraelita hagyomány kései irataiban az áldozatok, sőt a törvény megtartása is egyre inkább jelképes értelmet nyernek. A törvény megtartása lényegének megértésével és megtartásával, az áldozatok megcselekvése a teljes szívbeli odaadással és engedelmességgel valósítható meg. Azért kell megtartani „jogot és igazságot”, mert ezzel az élet törvényét követi az ember, és azért, mert talán ebben a figyelmes élethelyzetben van legnagyobb esélye, hogy Isten szavát maga is meghallja. „Nemsokára eljön szabadításom és megnyilvánul igazságom” – mondja a próféta.

Izajás olyan idegenekről beszél, akiket valami vonzza Isten szolgálatára, akik valamiért megszerették az Úr nevét. A zsidó nép nem akart téríteni, de erkölcsös és vallásos életvitele egyeseket megszólított és vonzott. Ez a második kapcsolódási pont. Az idegenek, akikről itt szó van, vigyáznak, nehogy megszentségtelenítsék a szombatot. A szombat Izrael egész népét az Egyiptomból való szabadulásra, ezzel önnön születésére emlékeztette, Isten szabadító tettére, amellyel megalkotta népét, s egyben megóvta a pusztulástól. A szombat elismeri a teremtés igazságát is, amellyel Isten az időt, a világot és minden ékességét létrehozta, és az emberre bízta. A szombatot megszentelni ilyen módon azt jelenti, hogy tudjuk a helyünket a világban, belátjuk és átlájuk, sőt, valószínűleg csodáljuk is a világ rendjét, amelynek gyümölcseit legalább néha ízleljük és élvezzük.

A félig idegeneknek, a nép hívő magjával szimpatizálóknak szól a harmadik ígéret, amely nem is egy, inkább egy egész sorozat. A vallásos kapcsolódás ígérete, a közös gesztusok, szokások összetartó ereje. Közös zarándoklat a szent hegyre, elfogadott áldozatok, vagyis valós kapcsolat Istennel az elfogadott ajándékban, végül – mindennek összefoglalásaként – a közös ház, a templom, mint az imádság háza minden nép számára. Ma a fizikai szükségletek látszanak meghatározónak, elsődlegesnek. Izajás szavai viszont azt a mélyebb emberségünket szólítják meg, ahol tudva tudjuk, hogy a lelki sötétség sötétebb és fájdalmasabb, a lelki otthontalanság és korlátozottság sokkal nyomasztóbb, mint a testi.

„Házam minden nép számára az imádság háza lesz” – lesz hol megnyitni a szívünket együtt, az egyetlen Isten színe előtt. A másik, aki már megsejtett valamit az Úr jelenlétéből, meghívott, mint én is. Isten neki is otthont készít, ahogy nekem, nekünk is.

Bevezetés

Olyan történetet hallunk a mai evangéliumban, melyre azt mondják sokan, hogy mese az egész. Mert szép történet az, hogy Jézus megmenti tanítványait a viharos tengeren, a vízen járva, de semmi valóság alapja nincs. Ésszel föl nem fogható, a természet törvényeivel meg nem magyarázható az, hogy Jézus a vízen jár, és hogy egyetlen szavára lecsendesedik a vihar. De tény!

És ennek az eseménynek, nemcsak az apostoloknak volt mondanivalója, hanem átvitt értelemben a mindenkori hívőknek is. A maiaknak is. Ma mi vagyunk a háborgó tengeren dobált hajó. De mondhatjuk azt is, hogy miként egykor a kis apostoli közösségnek volt mondanivalója, úgy ma az élet tengerén hányódó hajónak, Egyháznak is. - Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogyan viselkedünk mi a háborgó viharokban.

Kirié litánia

Urunk! Bocsásd meg, hogy ha az Élet viharos tenger vesz körül bennünket, és meginog a hitünk. Uram irgalmazz!

Urunk! Bocsásd meg, hogy ha viharok vesznek körül bennünket, nem fordulunk Hozzád segítségért. Krisztus kegyelmezz!

Urunk! Amikor viharok esetén megmentesz a süllyedéstől, nem mondunk Néked köszönetet. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Az előzményekről, a háborgó tenger lecsillapítását megelőző eseményekről csak annyit tudunk, hogy nehéz és fárasztó nap van a tanítványok mögött: Ötezer embermegvendégelésében segédkeztek. Ezután Jézus egyedül marad imádkozni, őket pedig előre küldi a túlsó partra.

A leírásból tudjuk, hogy Jézus imádkozik, Az apostolok útra is keltek, és egész éjjel küzdöttek az elemekkel, próbálták a hajót irányban tartani. Halálosan kimerültek lehettek!

Ekkor veszik észre rémülten azt az alakot, aki vízen járva közeledik feléjük. Kísértetnek tartják, és kiáltozni kezdenek, ő azonban megszólítja őket. hogy megismerjék hangját és megnyugodjanak: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!”

És ki az, akit ennyivel nem lehet meggyőzni? Péter apostol. Ő is halálra van rémülve, mégis ezt kéri: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy oda menjek hozzád a vízen!”

Ezzel azt kéri, hogy Jézus igazolja magát.

Micsodakérés ez! „Parancsold meg, hogy oda menjek hozzád a vízen!” Mutasd meg, hogy Veled én is megtehetem, amit Te!

Mire Jézus így szólt: „Jöjj!” Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vizén, és Jézus felé ment. Amikor azonban az erős szél kibillentette egyensúlyából, megijedt, és süllyedni kezdett, és felkiáltott: „Uram, ments meg!” Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” És amint beszálltak a hajóba, elült a szél. A hajóban levők pedig leborultak előtte, és ezt mondták: „Valóban Isten Fia vagy!”

Ismétlem: Elült a szél! És megerősödött az apostolokban, a Jézusban való hitük.

Átvitt értelemben az egész keresztény életünk, vízen, háborgó tengeren való járáshoz hasonlít!

Ha életünket nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy életünk hullámhányta taván minket is megkísért a Péteréhez hasonló vakmerőség. Bizonygatjuk, hogy milyen erős a mi hitünk, de amikor jönnek a bajok, amikor háborog a tenger, háborog lelkünk, akkor megtorpanunk.

Az Úrjézus azonban nem hagy egyedül. Velünk van éjjel-nappal. Velünk is lesz a világ végéig, a történelem viharaiban is. Tőlünk is azt kéri, amit az apostoloktól, hogy ne féljünk, higgyük erősen, mert Ő az Isten fia!

Ő nem csak a természet erőinek tud parancsolni, hanem a természetfeletti erőknek is. Ő a bennünk háborgó tengert is le tudja csillapítani, megnyugvást és békét tud teremteni bennünk is.

De a krisztushívők közösségében is, az Egyházban is.

Aligha találhatunk ugyanisjobb példát az Egyház és a krisztushívők sorsának szemléltetésére, mint a háborgó tengeren már-már elmerülő bárkát, benne a rémüldöző apostolokkal, s a feléjük közeledő, s őket megmentő Jézust.

Ha csak nagyvonalakban tekintjük át Egyházunk történetét, igen gyakran találkozunk ezzel a jelenséggel. A római három évszázados véres üldözéstől, a nagy francia forradalmon, véres diktatúrákon át napjaink Európa kegyetlen Iszlámosításáig.

Jól tudjuk, ezt a bárkát nem védelmezi erős páncélzat, nem rendelkezik elhárító fegyverekkel. Mióta elindult a pünkösdi partoktól, ellenszéllel kell viaskodnia, külső és belső nehézségek hullámai akadályozzák előrejutását. Nem csoda, ha utasait hatalmába keríti a félelem.

Sokszor felvetődik bennünk a kérdés: Miért kell az Egyháznak állandóan ellenségekkel viaskodnia, miért nem járhat nyugodt és csendes vizeken? Nem tudjuk.

A megpróbáltatások, igaz próbára teszik hitünket és szeretetünket. De azt is látnunk kell, hogy a viharok lecsendesülése mindig az Egyház megújulását, megerősödését eredményezik. Jézus ugyanis velünk van a viharok idején is.

Azért jött ugyanis a Földre, hogy szerető öleléssel kiragadjon minket a veszedelmekből. Kinyújtja kezét a süllyedő felé, hogy mentő öleléssel megmentse az elmerüléstől. Egyházát is! Amely régi mondás szerint: „fluctuat, sed non mergitur.” Hullámzó, viharos tengeren jár, de el nem merül.

Ámen.

1. Az Úr elvonult arra…A tüzet enyhe szellő kísérte. (1Kir 19,9a.11–13)

Illés próféta a pusztába menekül Jezabel királynő haragja elől. Van félnivalója, mert túlbuzgóságból megölette a pogány Baál isten papjait, holott ezt nem kérte az Úr. Isten most megleckézteti a prófétát. A szélvész, a földrengés, a villámlás már előre jelzik az Úr eljövetelét, akárcsak Mózes idejében. Isten azonban nem erőszakkal tör be a világba és mutatja meg jelenlétét, hanem a maga módján: enyhe szellő susogásában. Akárcsak ma. A szeretet tapintatával és csendes jelenlétével szemlélteti minden erőszakot elsöprő és feloldó erejét. Bárcsak bennünk is partnerre találna!

2. Nagy a szomorúságom és állandó a szívem fájdalma. (Róm 9,1–5)

Szent Pál apostol megvallja nemzete iránti szeretetét és azt fájlalja, hogy ez a sok kiváltságot kapott nép nem ismerte fel Krisztusban a Megváltót. Pedig a zsidóság hordozta sokáig az isteni ígéreteket, és minden lehetősége megvolt arra, hogy megvalósítsa a Teremtő szándékát. A választott nép fiai viszont megkeményítették szívüket, és arra sem büszkék, hogy közülük támadt a világ Üdvözítője. Isten nem bánta meg adományait, hanem kiterjesztette ígéretét a föld minden népére. Az apostolban akkora a szeretet, hogy képes imádságban közbenjárni népéért.

3. Bátorság, én vagyok, ne féljetek!… Amikor beszállt a bárkába,
a szél nyomban elült… (Mt 14,22–33)

Jézus vízen járásának történetében, amelyet csak Máténál olvashatunk, sokkal többről van szó, mint Péter apostol elsőségének kiemeléséről. De alakja mindenképp jelzésértékű. A jelenetben viszont maga Jézus mint Isten fia a főszereplő. Ő a természet ura. Aki a kenyeret megszaporíthatja, aki a vizet borrá változtatja, annak a vihar lecsendesítése vagy a vízen járás sem okozhat gondot. Aki szelet vet, vihart arat – tartja a mondás. Az ember szabad akaratánál és rosszra hajló természeténél fogva képes vihart, viszályt teremteni, a természet erőit is befogni szándékai megvalósításába, de képtelen magától a rosszat megszüntetni, a bajt elhárítani, a vihart lecsendesíteni. Ehhez Isten közbelépése szükséges.

Péter – mintha csak magunkat látnánk benne – nagy lelkesen nekiugrik, hogy ő is járjon a víz színén, mint a Mester. Miért ne sikerülne neki is? Ellenőrizné az Urat, hadd lám, az-e, akinek mondja magát?... Majd megijed – és süllyedni kezd. Bizalom és kétely, félelem és pimasz kíváncsiság egyszerre van jelen benne. Egy pillanatra megszakad a „szemkontaktus”, s máris vége. Az úszni tudó, viharos tengerhez szokott, tagbaszakadt halászember egyszer csak elveszti lélekjelenlétét, inába száll bátorsága, és merül. De a Mester kinyújtja utána kezét, és szelíden kérdi: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Péter nem azért fél, mert süllyed, hanem akkor kezd süllyedni, amikor teret ad a félelemnek.

Amikor a külső körülményekre – politika, megélhetés, testi-lelki fájdalmak stb. – többet adunk, mint az Isten iránti bizalomra, könnyen elbizonytalanodunk. Igaz, sokszor azt hisszük, a hit a földi életben is olyasfajta bizonyosságot nyújt, mint az életbiztosítás vagy a bankszámla… Könnyű hinni akkor, amikor nem fáj semmi, amikor a földi viszontagságok viharai nem teszik próbára hitünket. Jóllehet ennek ellenkezője sem hívő magatartás. Szent Péter tudott segítség után kiáltani, és Krisztus szemébe nézni. Nem a szörfdeszkás hullámlovagok vakmerőségével kell megnyergelnünk az élet tengerének viharos hullámait, hanem Krisztus tekintetébe, az imádság erejébe kapaszkodva. Tudni, hogy ő mindenütt velünk van. Nála mindenhol biztonságban vagyunk. Kezét fogva a vízen járás sem lesz meglepő. Sőt még nagyobb dolgokra is képesek leszünk: a rosszra jóval válaszolni, bátran kiállni az igazságért, kitartani elveink és értékeink mellett, hűségesek maradni szeretteinkhez. Elhagyni undok szokásainkat és szokássá vált bűneinket.

A Mesterbe csimpaszkodva minden lehetséges. S amikor megtapasztaljuk, mennyire számíthatunk rá, „a szél is eláll”, az ellenszél is megszűnik. A vihar elül, a kedélyek megnyugszanak, helyreáll lelkünk békéje, és Isten csendes jelenléte átlendít a túlsó partra. A kérdés csak az: akarunk-e a vízen járni? Isten ugyanis nem azt ígéri, hogy nem lesznek viharok életünkben, hanem azt, hogy bennük is megtapasztaljuk oltalmát.

Szentírási rész: Mt 14,23-33

Az ember földi életét egy nagy utazáshoz hasonlíthatnánk, amelynek napvilágos és sötét, mondhatnánk azt, hogy alagutas szakaszai vannak. Az előbbi világosság felűről, az Istentől jön, míg a sötét, alagutas szakaszt  csak az ember alkotta, mesterséges fények világítják be. Az égi fény mindnyájunk számára a hitből fakad, míg a földi világosság a tudományból, az emberi okoskodásból származik.
Nagy kérdés, melyiket választjuk? Vajon önfeledt szórakozóként, vagy komolyan kérdező, Krisztust megvalló emberként akarunk előre haladni az élet útján?
Olyan nagyszerű eligazítást ad számunkra e döntő kérdés megválaszolásában a mai evangéliumi szakasz (Mt 14,22-33): Jézus vízen járásának leírása.
Ebben Péter apostol pillanatok alatt átélte mind a hit biztonságát és erejét, mind az emberi okoskodás és tudás bizonytalanságát. Az Úr Jézusnak mindenesetre az volt a célja ezzel az eseménnyel, hogy apostolait és általuk minden követőjét teljesen nyitottá tegye a hitre és ráhangolja őket a feltétlen Istenbe vett bizalomra.

Az esemény nyomban a kenyérszaporítási csoda után játszódik le. Jézus felszólítja apostolait: szálljanak bárkába és evezzenek a Genezáreti tó túlsó partjára. Ő majd elbocsátja a tömeget.
Az apostoloknak ellenszelük van. Óriási erőfeszítéssel küzdenek a hullámokkal, emiatt, még éjszaka 3 órakor is a tavon vannak. Testi és lelki erejük egyaránt kimerülőben volt már, amikor Jézus jött feléjük a vízen járva. A kétségbeesett, idegileg felzaklatott tanítványok démoni erő megjelenésére gondolnak. Fölkiáltanak: kísértet. Jézus szava azonban megnyugtatja őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!”
Ekkor Péter apostol, aki talán tesztelni akarja az Urat, ezt mondja: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” „Ő azt mondta: Jöjj!” Erre Péter kiszállt a bárkából, és elindult Jézus felé a vízen járva.
Pétert fenntartotta a hite. A hullámok azonban erősen csapdostak, a szél is tombolt, és Péter hite megingott. A hit biztonsága helyet jön a kétely, az emberi okoskodás: hogy ép ésszel ilyent nem lehet tenni, biztosan elsüllyedek, hiszen nincs szilárd talaj a lábam alatt –, gondolja, és máris süllyedni kezd a gondolkodó, sok tapasztalattal rendelkező és a halászmesterségét jól értő Péter. Gondolkodása nem volt oktalan, és mégis – míg előbb hite fenntartotta, addig most a „tudománya” süllyedni hagyta. Jézushoz kiált: „Uram ments meg engem”, Jézus kézen fogja és kihúzza őt, de nem mulasztja el a tanítást: „Te kicsinyhitű miért kételkedtél?”
Péter az Úr iskolájában döbbenhetett rá a hit fontosságára, szerepére, arra, hogy egyedül kire bízhatja az életét. Saját ingadozásában, félelmében átélte a hit csodás erejével szemben az emberi gondolkodás és gondoskodás gyengeségét.

Olykor valahogy így vagyunk mi is, kishitű keresztények: félünk az „ellenszéltől”, a veszélyektől, elbátortalanodunk a nehézségek idején és amikor a talaj is inog a lábunk alatt, amikor süllyedni kezdünk segítségért kiáltunk, de vakságunkban Jézust kísértetnek nézzük. Viszont, amikor felismerjük Őt, a vigasz pillanataiban mindenre képesnek hisszük magunkat. Mint Péter, aki elindul a vízen Jézus felé. Aztán megrémülünk: „lehetséges, hogy vízen járok?” A kétely marcangolja szívünket. Újra segítségért kiáltunk, most már kétségbeesetten.
S Jézus kinyújtja kezét, hogy segítsen. Ő mindig ezt teszi, ha eleven a hitünk, ha nem kételkedünk az ő isteni hatalmában, ha valóban feléje fordulunk, és csak benne bízunk, akkor nem engedi, hogy elsüllyedjünk. S amikor megtapasztaljuk, hogy mennyire számíthatunk rá, akkor a „szél is eláll”!

Egyszer minden embernek döntenie kell, hogy az Istenbe vetett hit segítségével, sokszor tajtékozó hullámokon Jézus kezét fogva, vagy Isten nélkül, de szilárd talajt érezve a lába alatt, anyagi javakkal bebiztosítva akarja-e járni az élet útját, s élni a hétköznapokat?
A hit független a lábunk alatti talajtól, a kétes biztonságot ígérő anyagi világtól. A hit úgy tart bennünket, mint madarat a szárnya. Letörhet alatta a száraz ág, de nem fél, hiszen kitárja szárnyait, s tovaröppen. „A hit - a zsidókhoz írt levél szerint - szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk”(11,1).
Tehát látás és érzékelés nélkül is igazi biztonságot jelent.

Míg a tudás mindig csak az alattunk lévő talajra vonatkozik: a földhöz, a földi dolgokhoz és eseményekhez, az anyaghoz kötött életünket vizsgálgatja. Addig a hit már csak azért is sokkal többet jelent, mert általa személyekhez kapcsolódunk: emberekhez és Istenhez. Márpedig a személyes, élő kapcsolat Istennel és benne embertársainkkal, sokkal értékesebb, mint bármiféle anyaghoz való kötödés.

Hiszen Ő és csakis Ő jelentheti számunkra a teljes biztonságot az élet minden hullámzása, ingatagsága és hűtlensége ellenére. Ezt a nagy igazságot fogalmazza meg és önti versbe Arany János, amikor a Fiához címzett versében a következőket írja:

„Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok,
Legföljebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet…

Ártatlan szíved tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem...

Mert szegénynek drága kincse a hit,
Tűrni és remélni megtanít:
S néki, míg a sír rá nem lehel,
Mindig tűrni és remélni kell!”...

Az ember életében a legfontosabb dolog a hit kel-hogy legyen, mert hit nélkül sötétbe vezet életünk útja, mégpedig mind nagyobb sebességgel és vezető nélkül. Lehet útközben szórakozni és művelődni, játszani vagy dolgozni, anyagi javakat gyűjteni vagy szétszórni, lehet ideig-óráig a pillanat műveibe belemélyedni, de nem lehet a békés, biztonságos megérkezést remélni. Ha Isten nem biztonság számunkra, akkor értelmetlen semmibe hullás lesz az egész életünk.
Hit nélkül csupán egy vak sors játékszerei vagyunk. Nem találunk magyarázatot az élet sok-sok kérdésére: az igazságtalanságra, ami bennünket ér: a szenvedésre, amit nem kerülhetünk el: a munkára és erőfeszítésre, aminek nem látjuk a gyümölcsét. De hit nélkül nincs értelme a jóságnak, a lemondásnak, a türelemmel viselt szenvedésnek, megpróbáltatásnak és az engedelmességnek sem.

Amikor hitről beszélek, akkor nem arra gondolok, amit a tolakodó szektásoknak adott válaszunkban – hogy miért nem akarjuk elhagyni vallásunkat, hitünket –, így szoktunk megfogalmazni: „Ki miben született abba haljon is meg”. Ennek a kijelentésnek nagyon kevés, szinte azt is mondhatnám, hogy semmi köze sincs az érett, felnőtt hithez és az öntudatos vallásossághoz. Ez a kijelentés arra enged következtetni, hogy üres formaságokhoz és tartalmatlan szokásokhoz ragaszkodunk, miközben figyelmen kívül hagyjuk a lényeget, azt, ami egyedül számíthat vallásos életünkben: az Istennel való személyes kapcsolat, az elkötelezett, hitből fakadó keresztény élet. Már maga az Úr Jézus is megmondta: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: - Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát”(Mt 7.21).
Márpedig Isten akarata nem az, hogy üres formaságokhoz ragaszkodjunk, hanem az, hogy vallásos szokásainkat megtöltsük élettel. Gondolok itt az Isten- és felebarát iránti szeretet konkrét tetteire: a napi imára, a vasárnap és ünnepnapi, sőt a hétköznapi szentmisén való részvételre, a rendszeres szentgyónásra, szentáldozásra, a gyerekek vallásos nevelésére, a szülök és gyerekek közötti őszinte tiszteletre és szeretetre, minden ember megbecsülésére, a szegény, gondokkal küszködő, elhagyatott embertársak megsegítésére...
A hétköznapi szentmisével kapcsolatosan szeretném megjegyezni, annyira elszomorító, itt Felső Háromszéken, az úgynevezett szentföldön, az, hogy nem tudunk mit kezdeni a hétköznapi szentmisékkel, nem tudjuk kellően értékelni Istennek ezt a hatalmas, ingyenes ajándékát, s ennek köszönhetően, ha nem halottért van a szentmise, akkor szinte senki, vagy csak egy, két, három személy vesz részt a szentmisén... Tényleg nem tudjuk, vagy nem hisszük, hogy micsoda érték rejlik benne, hogy milyen óriási, lelki energia forrás lehetne az a mi számunkra, az élet megpróbáltatásai, nehézségei közepette?

Visszatérve az előbbi gondolathoz, ha vallásos életünkben csak a külsőségekhez ragaszkodunk, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy fiataljaink, gyerekeink nem gyakorolják a vallást. Ők bátran rákérdeznek a dolgok miértjére, és ha nem látják, nem tapasztalják azok lényegét és értelmét, akkor nem kérnek belőle, elvetik maguktól.
A hitet csak akkor leszünk képesek tovább adni és elfogadtatni, ha vallott hitünk és életvitelünk, magatartásunk között szoros egység van, ha nem kétfajta életet élünk, egy úgynevezett vallásosat a templomban és egy pogány, isten nélküli durva életet azon kívül, hanem csak egyet, de azt ízig-vérig keresztény, azaz krisztusi módon.
Ha képesek vagyunk megláttatni a hit lényegét, ha képesek vagyunk megtapasztaltatni a vallásos élet pozitívumait és mindazt a pluszt, amit a hit nyújt nekünk az Isten nélküli világgal szemben, ha a mindennapokban kiegyensúlyozott életvitelünkkel tudjuk bizonyítani azt, hogy az Istennel való élet, örömmel telítettebb, szebb és boldogabb, mint az Isten nélküli élet, akkor egészen biztos, hogy fogékonyabbak lesznek a hitre, a vallásos életre...

Witgenstein, a neves keresztény filozófus szerint: „Hinni Istenben annyi, mint látni, hogy az életnek értelme van”! Viszont a keresztény hit ennél sokkal több. Hinni Istenben annyi, mint hinni a Végtelen Szeretetben, a háromszemélyű egy Istenben, aki már itt a földön képes boldogítani bennünket, aki hozzá segít ahhoz, hogy testileg-lelkileg kiegyensúlyozott életet éljünk, aki tenyerén hord itt minket, és nem ejt el végleg még a halálban sem, hanem felfog bennünket az örök élet biztonságába.

„Uram, Jézus Krisztus, azért jöttél és hívtad az embereket, hogy kövessenek téged. Oly keveset tudok rólad! Lépj a lelkem elé! Nyisd meg szememet, hogy lássam, ki vagy! Nyisd meg fülemet, hogy belém hatoljanak szavaid! Szólítsd szívemet, hogy fölébredjen és téged kövessen!”
(Romano Guardini)

Abban az időben Jézus továbbhaladt, és Tirusz és Szidon vidékére vonult vissza. És íme, jött egy arra lakó kánaáni asszony, és kiáltozva kérte: Könyörülj rajtam, Uram, Dávid fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz szellem! Ő azonban szóra sem méltatatta. Végül odamentek hozzá tanítványai, és arra kérték: Küldd el őt, ne kiáltozzon utánunk! Jézus kijelentette: Az én küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól. Ám az asszony odajött, és leborult előtte e szavakkal: Uram, segíts rajtam! Ő így válaszolt: Nem való elvenni a gyerekek kenyerét és odadobni a kutyáknak! Mire az asszony: Igen, Uram, de a kutyák is esznek abból, ami lehull gazdájuk asztaláról! Erre Jézus így szólt hozzá: Asszony! Nagy a te hited! Legyen úgy, amint szeretnéd! És a lány meggyógyult még abban az órában. Mt 15,21-28

Mottó: Ám az asszony odajött

Levesz a lábadról

Jézus haladt volna tovább, de feltartóztatták. Sok prominensnek ma is ez a sorsa, de ők igazból élvezik a helyzetet. Ha megunják, kocsiba szállnak, és elhajtanak! A történetben a tanítványok unják meg az okvetlenkedő idegen zaklatását. Érdekes, de nem intézkedtek, hanem Jézust kérték, ő oldja meg a konfliktust. Feltehetem a kérdést magamban: ha kellemetlen helyzetben vagyok, kitől várom a megoldást? A nem-megoldás nem megoldás. Jézus ezt azzal szemléltette, hogy elsőnek nem is reagált „Szóra sem méltatta”. A tanítványokat azonban zavarta a kiáltozás. Jézust kímélték? Vagy magukat? Mindenki döntse el. A kánaáni asszony magatartása azonban figyelemre, és netán követésre méltó. Nem hagy fel a kéréssel. Kitartó. És párbeszédet provokál. Meggyőzi a partnert saját érvelési logikájával, saját „ideológiájával”. Kreatívan teszi, amikor ez sértő hasonlatot, a „kutyákkal” azonosítást szívderítő példaképpé fogalmazza át! Zseniális! És lám, Jézus tanul tőle. Felértékeli őt, ahogy előbb az asszony felértékelte a közmondásos kutyát. Jézus egyenrangúként kezelte az idegen asszonyt egy rövid szóváltás után. A haszonélvező az asszony beteg lánya volt, aki meggyógyult. Az asszony nem magáért lett valóságos tanítója a Tanítónak. Szeretetből.

Isten áldjon benneteket!

Lelkipásztori és baráti szeretettel!

 Stuttgart, 2020-07-19.

Imre atya

https://youtu.be/4CqisJsFKMw

Kedves híveink!

Mint ahogyan azt már a május 3.-i stuttgarti szentmisénken is bejelentettem, augusztus 1-jétől Dr. Gebhard Fürst püspök engedélye alapján betegállományba vonulok.

Mivel a Magyar Katolikus Püspöki Kar az idén nem tudott adni helyembe senkit, a Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség vezetését Merlás Tibor atya veszi át.  

Jó szívvel és nyugodt lélekkel távozom, hiszen tudom, hogy egyházközségünk a legjobb kezekben, az Úristen végtelen szeretetében fog tovább fejlődni és virágozni.

Arra kérünk benneteket, hogy egyrészt önzetlen, jószándékú hozzáállásotokkal legyetek társai Tibor atyának, hogy ezt a nagyszerű feladatot, Krisztus Urunk nagyobb dicsőségére és az egyházközség híveinek lelki javára elláthassa. Másrészt pedig, hogy imádkozzatok mindkettőnkért!

Lelkipásztori szeretettel,

Imre atya                                                                  Tibor atya

„Áldott a méhed gyümölcse!”

A legősibb Mária-ünnep az Egyházban, Mária halálának és mennybevételének emléknapja. Az 5. századtól ismerték. Jeruzsálemben augusztus 15-én, az „Istenszülő napja”-ként ünnepelték. Konstantinápolyban erről az eseményről december 26-án emlékeztek meg. Neve natale, vagyis mennyei születésnap. Latinul „dormitió”nak (elszenderülés) is nevezték, görögül pedig „komeszisz”-nek. A gall liturgiában a hatodik-hetedik században feltűnt Mária mennybevételének ünnepe. Rómában augusztus 15-én tartották. XII. Piusz pápa 1950. november 1-jén dogmaként hirdette ki, hogy Mária testestül-lelkestül felvétetett a mennybe (Munificentissimus Deus bulla). Ezzel együtt azonban nem mondta ki, hogy Mária halála és feltámadása ugyanaz lenne, mint Jézusé. Már a 2. századtól kezdve olvashatunk elbeszélő történeteket Mária elszenderüléséről és tranzitusáról. Mária tranzitusát az apokrifekben Hénok és Illés mennybemeneteléhez hasonlítják. Mária elszenderüléséről, mennybemeneteléről és mennyei tartózkodásáról a 2. századi apokrif, Mária evangéliuma is beszámol. Az 5. századi etióp irodalom része az elszenderülés könyve. Ebben a században olvashatunk először Mária temetéséről. A korabeli Pszeudó-János könyve szintén beszámol Mária elszenderüléséről és mennybeviteléről. Szent Bernát erről a témáról így vélekedik: „A dicsőséges Szűz ma felmenvén a mennyekbe, minden bizonnyal nagymértékben növelte az égi lakók örömét. Hiszen ő az, akinek üdvözlő szavára azok is örömben törtek ki, kik meg sem születtek”.

Lukács evangéliuma szerint Mária meglátogatja Erzsébetet (1,39–56). Így kapcsolódik egymáshoz a hagyomány (39. v.) Keresztelő Jánosról és Jézusról. Erre először az angyal utal abban a jelenetben, amelyben Jézus születését adja hírül és bizonyítja Erzsébet terhességének a tényét („Lásd, rokonod, Erzsébet is fogant öregségében…”). Mária és Erzsébet kölcsönös kiválasztottságát és a gyermekvárást övező elképzelések ebben a történetben kapcsolódnak egybe. Keresztelő János első rugdalódzása (41. v.) lesz az első isteni jel Erzsébet méhében, amely egybeesik Mária látogatásával és köszöntésével. Arra a kérdésre nem lehet válaszolni, hogy honnan tudja mindezt Lukács evangélista. (Hasonló történetet nem olvashatunk az Ószövetségben sem.) A történet mindenesetre arra szolgál, hogy előkészítse Mária imádságát, himnuszát.

A Magnificat műfajilag kapcsolódik az ószövetségi himnuszokhoz és zsoltárokhoz, továbbá ahhoz a különös imairodalomhoz is, amelyet a hellenista zsinagógákból ismerünk (néhány példáját a kumráni szövegekben találhatjuk meg vagy Salamon zsoltáraiban). A legfontosabb, hogy az ember személyes helyzetében hálával, dicsérettel forduljon az Istenhez. Brown R. E. véleménye alapján mind a Magnificat, mind a Benedictus Lukács által írt ének – amelyet Mária és Zakariás szájába ad – a megvizsgált műfaji kapcsolatok alapján a hellenista zsinagógahimnuszok keresztény átköltése. Ezeknek az himnuszoknak a sajátossága, hogy Istent elsősorban Teremtőként tisztelik, és a történelmet irányító Isten képzetét saját helyzetükből írják le. Ezzel persze a himnuszköltő személye és vele kapcsolatos tettek is üdvösségtörténeti jelentőségűvé válnak. A himnuszban dicsőített isteni tettek, az irgalmazó Isten (50. v.), a gőgösök megalázása (51. v.), az uralkodók megalázása (52. v.), az egyszerűek felemelése (52b), az éhezők kielégítése (53. v.), és Izrael segítése (54. v.) olyan kijelentés, amelyet nem feltétlenül kell kapcsolatba hoznunk Mária és Erzsébet találkozásával. Ezeknek a párhuzamait megtalálhatjuk a zsoltárokban is, vagy a korábban felsorolt párhuzamos irodalom kiemelkedő alkotásaiban. Lukács stílusára jellemző, hogy a történet fordulópontjára himnuszt, beszédet vagy egyéb kijelentést iktat az események megvilágítására. Evangéliumában található gyakori imák az ősegyház imakultúráját és emelkedett szemléletét tükrözik vissza. E módszerrel Lukács az evangéliumában még a legsötétebb tragikus jeleneteket is szelíd Isten-dicséretté változtatja. Isten közvetlen közelségének élménye ugyanis az ősegyházban a legborzasztóbb helyzeteket is elviselhetővé tette. Ez a gondolkodás szerves folytatása a Kivonulás könyvében található csodaélmény átélésének. Innentől kezdve a zsidók nem távolságtartóan mesélték el azt, amit az Isten az ősatyákkal tett, hanem igyekeztek mindazt átélni. Lukács feladatának érzi, nemcsak Jézus gyermekkorának elmesélését, hanem azt is, hogy bekapcsoljon bennünket a szereplők érzésvilágába. Az evangélium szövegétől függetlenül is elmondható imák segítségével pedig az ősegyházi közösségbe viszi bele azt az érzést és vallásosságot, amelyet Jézus életének tanúi átéltek. Lukács számára tehát Jézus születése nem a múltból örökölt karácsonyi rege, hanem élő érzésvilág, amelyet olvasói mindig átélhetnek, azonosulva az ősegyház hitével.

Sokak előtt ismert a mondás, „a hit hallásból ered”. Ez azonban nemcsak bibliai történetek elismétlését jelenti, hanem azok átélését is. Lukács azon fáradozik, hogy úgy örökítse át ezeket az eseményeket, ahogyan tanítássá váltak a szereplők számára, tehát az érzésvilágot is átörökíti az olvasónak. Enélkül ugyanis a történetek csak egyszerű elbeszélésekké silányulnának. A Máriáról és Erzsébetről szóló történetek lelkesítették a keresztény asszonyokat. Megtanulták ugyanis, hogy a gyermekszülés által átéljék azt az örömet, amelyben a két szent példaképnek, Máriának és Erzsébetnek volt része. Minden új gyermekkel új prófétai személy, a hit újabb közvetítője születhet meg. Az anyaság élménye az evangéliumban különösen felmagasztalja a nőket, akik ilyen módon a teremtő Isten munkatársai lesznek. Az ősegyházban megbecsült csoportot alkottak a keresztény nők, akik a közösségen belül egyenrangúnak érezhették magukat. A mostani történetből kiderül, hogy a közösségen kívül nem biztos, hogy értették titkukat, de az isteni vezetésű egyház (aki közösségileg is Isten vándorló népe volt), felkarolta őket. Ily módon Mária és Erzsébet találkozása nem két nő magánéleti eseménye lesz, hanem üdvösségtörténeti találkozás. Ezt számos költemény és festmény mindig ebből a szempontból ábrázolta. Talán a Szent Lukács-i elbeszélés azt a hitet is erősítette, hogy nincs kisember, és jelentéktelen születés, mert minden ember életének eseményei bekapcsolhatók az üdvösségtörténetébe. Ez a felismerés megszívlelendő igazság főleg azok számára, akik úgy érzik, őket nemcsak az emberek, hanem az Isten is elhagyta.

Ideje volt, hogy egy ilyen hűséges szolga megkapja bérét, s igazságos volt, hogy ez a bér hasonlítson ahhoz, amelyet Isten az Egek Királyának, egyszülött Fiának adott ... Papa nemrég ajánlott fel Istennek egy oltárt, az volt a számára kiszemelt áldozat, hogy ott a szeplőtlen Báránnyal együtt feláldoztassék ő is ... Ismeri, drága Anyám, júniusi keserűségeinket s főleg a 24.-eit 1888-ban  ezek az emlékek éppen elég mélyen vannak a szívünkbe vésve, szükségtelen leírnom őket ... Ó, Anyám! mit szenvedtünk! ... S ez még csak kezdete volt a megpróbáltatásainknak ... Közben pedig elérkezett beöltözésem ideje; a kapitulum elfogadott, de hogy is gondolhattunk volna arra, hogy ünnepséget rendezzünk? Már arról is beszéltek, hogy megkapom a szent habitust anélkül, hogy kimennék a kolostorból, de azután úgy határoztak, hogy még várunk. Minden remény ellenére drága Atyánk felépült második rohama után és a Püspök Úr január 10.-re tűzte ki a szertartást. Hosszú volt a várakozás, de utána milyen szépséges volt az ünnep ... semmi sem hiányzott belőle, semmi, még a hó sem ... Nem tudom, beszéltem-e már arról, hogy mennyire szeretem a havat? Már egészen kiskoromban is elbűvölt a fehérsége; legnagyobb örömeim közé tartozott, ha hóesésben sétálhattam ... Vajon miért volt ilyen az ízlésem? ... Talán, mert téli kis virág voltam s a legelső, amit gyermekszemeim láttak, a megszépült természet fehér köntöse volt ... Egyszóval, mindig vágytam arra, hogy beöltözésem idején a természet, hozzám hasonlóan, fehér díszben legyen. A szép nap előestéjén szomorúan néztem a szürke égre; időnként szitált az eső s az időjárás oly enyhe volt, hogy már nem remélhettem havat. Másnap reggel az Ég nem változott, azonban az ünnep ragyogó volt s a legszebb, legragyogóbb virág az én drága Királyom volt, soha szebb, soha méltóságteljesebb nem volt ... Mindenki csak csodálta, ez a nap volt az ő győzelme s utolsó ünnepe itt lent a földön.
Összes gyermekét odaadta a Jó Istennek, mert mikor Céline bevallotta neki, hogy hivatást érez, sírt örömében s elment vele, hogy köszönetet mondjon Annak, aki „abban a megtiszteltetésben részesítette, hogy kiválasztotta magának mindegyik gyermekét.”

Felhoztam neki Keresztes Szent János szavait a lelkekről, melyek az isteni szeretet tökéletességére feljutottak: Csodálatos elragadtatásban halnak meg és gyönyörűséges találkozásban, melyet a szeretet készít el nekik... Felsóhajtott és azt mondta:Rólam azt kell majd mondani, hogy az öröm és az elragadtatás csak a lélek mélyén volt... Nem bátorítaná annyira a lelkeket, ha azt hinnék, hogy nem szenvedtem sokat.

Megcsókoltál Uram s a magadévá tettél. Tégy is a magadévá, s üdvözíts engem! - ezt kérem mindig, míg csak élek. A keresztség gyönyörű szertartásai mind megannyi kegyelem a léleknek. [V. 282/4]

Ó, milyen nagyon kívánom, hogy minden lélek dicsérje a Te irgalmadat. Boldogok, akik az Úr irgalmasságához folyamodnak, mert meg fogják tapasztalni, amit az Úr mondott, hogy megvédi őket, mint saját dicsőségét, és ki merne harcba szállni Istennel! Minden lelkek! Az irgalomba vetett bizalmatok által dicsőítsétek az Úr irgalmát egész életetekben, de főként halálotok óráján! Ne félj semmitől, drága lélek, bárki is vagy, mert minél nagyobb a bűnöd, annál több jogod van az Úr irgalmára. Ó, felfoghatatlan jóság! Isten elsőnek hajol le a bűnöshöz. Ó, Jézus! A lelkek ezreiért akarom dicsőíteni irgalmadat. Tudom jól, Jézusom, hogy hirdetnem kell jóságodat és felfoghatatlan irgalmadat a lelkeknek. (598)

A szentek közössége — az örök mintakép az ember közösségi életének mulandó hasonlatosságára — és a könyörülő szeretet a Mennyország Királynőjének alakjában: ők semmi másra nem képesek, mint tovább osztani a kegyelem folyamait, amelyek a Kereszt fáján fakadnak a Megváltó megnyitott Szívéből, melyet a mi bűneink szúrtak át.

Az egyházi évben Mária ünnepei a legszebbek, mert az egyetemes Anya dicsőségét hirdetik. Borítsuk virágokkal oltárát, és ajánljuk fel Neki a gyöngédség és a derű ajándékait.

Azok, akik csak magukban reménykednek, nem gondolnak arra, hogy Isten az, aki mindenről gondoskodik, olyan mértékben, amilyen mérték­ben mi reménykedünk Benne. Reményünk mér­tékében mérik nekünk a Gondviselést.

Tudom,máról holnapra nem válthatom meg a világot. Mégis hiszem,akárhol vagyok:kint a mezőn,kórházi ágyon,munkahelyen,faluban városban,messze távol a hazától,tőlem is függ,hogy a világ ma valamivel,ha csak egy kevéssel is,de jobb legyen,s az emberek több örömet találjanak az életben.
Ezen a napon egy kis biztatást,jókedvet,bátorítás akarok belopni rokonaim,ismerőseim az itt soraimat olvasók szívébe,hogy legalább ma legyünk valamivel derűsebb hangulatban,s próbáljanak meg egy darabig erőt meríteni abból a néhány keresetlen,baráti jó szóból,melyet Jézus ajándékoz nekik az én szavaimmal.
Tudom,hogy ez a "kis világ"mindannyiunkra vár és küldetésünknek szeretnénk megfelelni aki ahol él és van.Már az első ember,akit útközben megpillantok,akivel szót váltok,sejtsen meg valamit ennek a küldetésnek a szellemében.Érezze,tudja meg mindenki,akit ma elém küldesz(akár itt beszélek is vele)-legyen akár ellenség vagy jó barát-,hogy csak a javát akarom és őszintén megbízhat bennem.
Kérlek,adj erőt,hogy a mai napom utolsó percéig mindenkivel csak jót tehessek.Hogy-ha csak egy nagyon kicsit is- elviselhetőbbé,jobbá váljék a világ s körülöttem boldogabbá az emberek...

HA VALAKI A JÓSÁGNAK ÉS SZERETETNEK CSAK EGY MORZSÁJÁT,
AZ IGAZSÁGNAK ÉS FÉNYNEK CSAK EGY SUGARÁT HOZTA A VILÁGRA,
MÁR NEM ÉLT HIÁBA:
ÉLETÉNEK MEGVOLT AZ ÉRTELME.

Farkasok közé küldöd Urunk bárányaidat,mi mégis megyünk.Legyenek számunkra az elkövetkező napok a megvilágosodás és erőgyűjtés napjai.Kezdődjék el velünk egy szebb világ,legyünk csírái egy boldogabb társadalomnak,emberhez méltóbb életnek.
Ehhez küldje ma el nekünk áldását,bátorító és megvilágosító kegyelmét a Szentlélek Úristen.Ámen.

https://youtu.be/qZovstOZj74

https://youtu.be/Zquw4z6Z3SQ

Megszokott dolog számunkra, hogy a miséző pap felajánláskor a kehelybe nemcsak bort, hanem egy kis vizet is önt.

A víznek a borhoz való vegyítése egészen az őskereszténységbe visszanyúló szokás. Az első ke­resztény századok írói (Jusztinosz, Cyprianus), továbbá már a karthágói (397) és trullói (698) zsina­tok is említik ezt a hagyományt. Nemcsak a katoli­kus, hanem az ortodox egyházakban is megvan ez a szokás. A II. Vatikáni Zsinat után megújult katoli­kus liturgia is megtartotta ezt a rítust, mert szimbo­likus jelentőséget tulajdonít ennek a liturgikus cse­lekménynek, aminek az értelmére a miséző pap imádsága utal: „A bor és a víz titka által részesedjünk annak istenségében, aki kegyesen részese lett embersé­günknek".

Ennek az imádságnak kétféle értelmezésével is találkozhatunk. Az egyik, az un. „karácsonyi" jellegű értelmezés. Eszerint, a Keleti Egyházra inkább jel­lemző értelmezés szerint, ez az imádság a „csodála­tos csere" ill. „a megistenülés" (theoszisz) gondolatá­ra emlékeztet bennünket.  A Fiú  megtestesülése által lehetővé válik számunkra, hogy részesedjünk az isteni természetben. Ahogyan a víz egyesül a borral, úgy válik lehetővé számunkra, hogy a kegye­lem által az isteni élet részesei lehessünk.

A másik, a húsvéti misztériumra utaló értelmezés, amellyel már az egyházatyáknál is találkozunk. Szent Ágoston szerint a bor és a víz a Jézus oldalá­ból kifolyó vérre és vízre emlékeztet bennünket (Jn 19,34). A vér és viz pedig jelképezi a keresztségét és az Eucharisztiát, a két legfontosabb szentséget, amelyek az új élet, a kegyelmi élet szempontjából nélkülözhe­tetlenek számunkra. Ezek a szentségek az Egyházat is éltetik. Nemcsak az egyes ember, hanem az Egy­ház számára is alapvetően fontosak. Ágoston szerint az Egyház Krisztus kereszthalálából született: „Krisztus azért halt meg, hogy az Egyház megszü­lessék. Krisztus oldalát halála után átszúrták, hogy onnét jöjjenek létre a szentségek, melyekkel Egyhá­zát élteti".

A húsvéti jellegű értelmezés mellett szól az tény is, hogy a szentmisében Krisztus megváltó áldozata válik jelenvalóvá. A bor és víz ebben az összefüg­gésben arra emlékeztet bennünket, hogy a megváltó Jézus vére kiontatott a bűnök bocsánatára A kenyér és a bor külön választásának az értelme a szentmi­sén éppen az, hogy a kenyér és a bor (a test és a vér) így jobban emlékeztet bennünket Krisztus áldozati halálára, és a szentmise áldozat jellegére.

(20) „MERT A TÖRVÉNY CSELEKEDETEIBŐL NEM FOG MEGIGAZULNI EGYETLEN HALANDÓ SEM…” (RÓMA 3,1–20)

– Isten törvénye: tükör. Azért adta Isten a törvényt, hogy felismerjük, milyen nagy a mi bűnünk és nyomorúságunk (Heidelbergi Káté 2. kérdés-felelet). Mindannyian elhajlottunk: zsidók és nem zsidók, egykor éltek és ma élők, hitetlenek és hívők egyaránt (9–12). Ha hitben járva gyönyörködünk is az Isten törvényében, így szándékosan nem vétkezünk az Isten rendje ellen; a tagjaink, az ösztöneink akkor is foglyul ejtenek a bűnnek (Róma 7,22–24). Isten törvénye azért adatott, hogy elnémuljon minden dicsekvő száj. Mindannyian ítélet alatt vagyunk. A törvény cselekedetei által nem állhatunk meg Isten előtt, mert a törvényből csak a bűn felismerése adatik (19–20).

– Hangsúlyozni kell, hogy itt nagyobb kísértésnek vannak kitéve a hívők, mint a hitetlenek. Hitben járva: tartsunk önvizsgálatot! Bizony naponta vétkezünk, mi hívők: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Félelmetesen ítéletes az önigazult hívők magabiztossága. Ezek igazából a hitet is érdemszerző cselekedetnek tartják, ehhez kizárólagos tanrendszert és kegyességi gyakorlatokat kapcsolnak, mintha ezek üdvözítenének. Akik pedig ettől eltérnek, azok – szerintük – a kárhozat gyermekei.

– A hit nem érdem. A hit kegyelemből fakad. Nem a hit teszi lehetővé a kegyelmet, hanem a kegyelem ajándékozza a hitet, amivel megragadhatjuk az Isten kegyelmét. Hitben járva: csak Jézus Krisztust látjuk egyedül (Máté 17,8), aki szív szerint késszé és hajlandóvá tesz bennünket, hogy ezentúl Őneki éljünk. Minden kegyelem! Isten kegyelméből virágzik ki egyedül, a gyümölcstermően hívő élet (Zsoltárok 1,2–3).

Ruth 4

„Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát adott nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.” (1Pét 2,21-25)

A keresztyén élet nem az élet kényelmesebb és könnyebb útja. A keresztyén ember gyakran vált és válhat ma is gúny tárgyává. Péter apostol ezeket gyötrelmeket ismerte, maga is gyakran elszenvedte azokat. A szórványban élő híveket mégsem valami felejtető, enyhítő beszéddel vigasztalja, hanem azt írja számukra, arra hívattak, hogy Krisztus követésében tegyék a jót.

A jót nem azért kell tennie a Krisztust követő embernek, mert arra valaha is különösebb igény mutatkozna, hanem azért, mert ez hozzá tartozik a hivatásához.

A mester, akinek követésében a jó cselekvése a hivatásunk, maga is szenvedett. Elhívó Urunk szenvedése által igazán átérzi a mi gyötrelmeinket és szenvedéseinket.

Krisztus szenvedéseinek egyik sajátos vonása, hogy azok elhordozása közben, ő sohasem gyalázkodott, nem fenyegetőzött. Szenvedései mégsem elfojtott, eltitkolt gyötrelmek voltak, amik a lélek sorvadását hozhatják, hanem ő ezeket teljesen rábízta az igazságosan ítélőre. Gondjaink, gyötrelmeink hordozása közben nem az elfojtás, az elhallgatás a megoldás, hanem az, hogy Istenre bízzuk gondjainkat, mert neki gondja van ránk.

Krisztus a szenvedésben, a példamutatásán túl, értünk cselekedett. Amire mi természetünknél fogva képtelenek voltunk, hogy az ő példáját maradéktalanul kövessük, arra éppen az érettünk vállalt szenvedése által tett alkalmassá. Az ő szenvedése bűneink eltörlése érdekében történt.

A mi óemberünk vele együtt megfeszíttetett és megöletett. Így lehetőségünk adódott arra, hogy szívvel, lélekkel lelkünk pásztorához térjünk. Hívatásunkat így teljesíthetjük és bizonyosak lehetünk afelől, hogy a keskeny út az egyetlen, mely az életre vezet. (Gál Sándor, Fábiánháza)

*****************************************************

Imádság: 

Mennyei Atyám! Magasztallak, amiért életemet nem hagytad a bűn prédájául, hanem szelíden megszólítottál és követésedre hívtál. Köszönöm, hogy Krisztus által minden feltétele megadatott annak, hogy örökké a Tied legyek. Ámen

***************************************************************

A nap gondolata:

„Isten nem ígért nekünk könnyű utazást, de megígérte, hogy biztonságban utazhatunk.” (Wiliem C. Miller)

https://youtu.be/mzNaMVgJF80

1. Ferenc pápa elmélkedése a földbe rejtett kincsről
2. Új dokumentum az emberi közösségről a járvány idején
3. Interjú a visszaélések kezeléséről szóló új dokumentumról
4. Helyreállították a dzsihádisták által elpusztított templomot
5. Az USA szentszéki nagykövete a vallásszabadságról
6. "Az egészségügyi krízis humanitárius krízis..."
7. Új utak az evangelizációban
8. Még mindig alacsony a Vatikáni Múzeumok látogatottsága
9. Interjú Ennio Morricone közeli barátjával

https://youtu.be/il9yEt2kZoc

Drága gyermekek!

Ebben a békétlen időben, amikor az ördög aratja a lelkeket, hogy magához vonja őket, kitartó imára hívlak benneteket, hogy az imádságban felfedezzétek a szeretet és a remény Istenét. Gyermekeim, vegyétek kezetekbe a keresztet. Ez legyen buzdítás a számotokra, hogy a szeretet mindig győz, különösen most, amikor a keresztet és a hitet elvetik. Legyetek  példa életetekkel és tükrözzétek azt, hogy még él a hit és a remény és lehetséges a béke új világa. Veletek vagyok és közbenjárok értetek Fiamnál, Jézusnál.

Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.

https://youtu.be/EkhQEFLtRiA

Uram!

Amikor csónakodban evezek – sokszor távol vagy, de helyettem is imádkozol.

Amikor ellenszélben vagyok – te tartod meg csónakodat.

Amikor felém jössz a vízen járva – hitetlenkedem és rémüldözök. Amikor így szólsz: „Ne féljetek!” – magamban kezdek bízni. Amikor elmerülve megijedek – felém nyújtod kezedet.

Amikor újra és újra kételkedem – akkor tudom megvallani hitemet. Amen.

Bevezető

Mária mennybemenetelének ünnepe számunkra valóra váltása annak, amely még csak ígéret. Ő már elérte azt a célt, amely felé mi még csak törekszünk. Tehát emlékeztet bennünket reményteljes jövőnkre. Ha mi életünkben helyet adunk Istennek úgy, mint Mária, akkor Isten is helyet ad majd nekünk az Ő országában. Vagyis életünk nem fejeződik be a földi halállal, hanem folytatódik, eljut a beteljesülésre. Erre figyelmeztet a mai ünnep.

Hívek könyörgése

Könyörögjünk Urunkhoz, Jézus Krisztushoz, hogy anyjának, a boldogságos Szűz Máriának közbenjárására hallgassa meg kérésünket!

1. Urunk! Szűzanyánk a Szentlélek által lett a Te szülőd. Nyiss meg bennünket is Szentlelked befogadására.

2. Szűzanyánk kérésére szenteld meg és erősítsd meg Egyházadat.

3. Add, hogy a Mennyország Királynőjének közbenjárására minden nép elnyerje a béke ajándékát.

4. Urunk! Te emelted Máriát a mennybe, és teljesítetted be életét. Add meg halottainknak is országod dicsőségét.

Urunk, Te látod szülődet, hallod értünk hangzó könyörgését, és így reméljük, hogy meghallgatod a mi kérésünket. Tiéd legyen a hála és a dicséret mindörökké. Amen.

Kedves Testvérek!

A mai evangélium jelenetében fölfedezhetjük Szent Máténak egy fontos sajátosságát. Azt tudnunk kell, hogy a tanítványok Jézus Krisztus földi életében nem jutottak el arra a felismerésre, hogy Jézus közöttük Isten. Addig eljutottak, hogy Messiásnak tartották. A korabeli zsidó messiásfogalomban viszont az nem volt benne, hogy a Messiás az emberré lett Isten. Erre a felismerésre Jézus feltámadása juttatta el őket. Jézusnak a halálból való feltámadása akkora esemény volt számukra, hogy azt nem tudták másként értelmezni, csak úgy, ha alapvetően túljutottak Jézussal kapcsolatos addigi felfogásukon, és kimondták, hogy Jézus Isten. Ezért a Húsvét, az Úr feltámadása számukra, de a mi számunkra is a teljes kereszténységet megalapozó esemény. Szent Pál apostol ezt már határozottan meg is fogalmazza: „Ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló az igehirdetésünk, s hiábavaló a hitetek is. Sőt Isten ellen szóló hamis tanúknak is bizonyulunk, mivel tanúságot tettünk, hogy Isten feltámasztotta Krisztust, holott – ha csakugyan nincs feltámadás a halottaknak – akkor nem támasztotta fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hitetek semmit sem ér, még mindig bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban nyugszanak. Ha kizárólag erre az életre való tekintettel helyeztük reményünket Krisztusba, akkor szánalmasabbak vagyunk minden embernél” (1Kor 15,14-19). Vagyis a Húsvét nem egyszerűen egy ünnep, amit megülünk és aztán elfelejtünk, hanem az egész kereszténység, a mi keresztény életünknek is nélkülözhetetlen, alapvető ténye. Ha a halál nem győzetik le, akkor kérdésessé válik minden vágyunk, minden megfogalmazott reményünk, egész létünk értelmessége. A halált legyőzni azonban csakis Isten képes. Ha a tanítványok megtapasztalták, hogy az a Jézus, akivel éveken keresztül együtt jártak, akit Messiásnak tartottak, de keresztre feszítették és meghalt, és most úgy találkoznak vele, mint aki él, akkor logikusan csak arra a meggyőződésre juthattak el, hogy igazában eddig nem ismerték fel igazi valóságát, most azonban kénytelenek kimondani, megvallani, hogy a feltámadott Jézus – Isten.

Egyedül a Máté evangéliumban találkozunk azzal a jelenséggel, hogy Szent Máté már a földi Jézust Istenként mutatja be. Abban a híres jelenetben, amelyben Jézus megkérdezi őket, hogy kinek is tartják Őt, egyedül Máténál olvashatjuk: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). A többi evangéliumban csak ezt olvashatjuk: „Te vagy a Messiás” (Mk 8,29; Lk 9,20). És ez felel meg a történelmi helyzetnek. Máté igazában már az ő húsvéti hitüket vetíti vissza a földi Jézus életének egyik jelenetébe. Természetesen ezzel nem hamisította meg a helyzetet, csak azzal a nagyobb tudással értelmezi, amelyet ők Krisztus feltámadásával kaptak. Igazában Szent Máté fogalmaz az igazságnak megfelelően, hiszen a földi Jézus éppen úgy Isten Fia volt, mint a feltámadott, csak ezt ők akkor még képtelenek voltak felismerni.

Tulajdonképpen a vízen járó Jézus is már elővételezett húsvéti jelenet, a halál fölött győztes Jézus Krisztus képe. A víz hallatlanul gazdag jelentésben. A hullámzó, az áradó víz lehet a halálnak is a jelképe. A vízen járó Jézus éppen azt láttatja, hogy Ő győzött a halál fölött. Az Ő bíztatására indul el Péter a vízen, az Ő erejével képes erre, de mihelyt elbizonytalanodik a hitében a hullámok láttán, rögtön merülni kezd, és a vízen szilárdan álló Jézus emeli ki az elmerülésből, a halálból. Jézus jár a vízen, vagyis uralkodik fölötte, hatalmasabb nála, feltámadásával valóban legyőzte a halált. Egyedül Ő. Mindenkinek, akit a földi életében feltámasztott, egyszer meg kellett végleg halnia. Ember nem kerülheti el a halált. Jézus sem, mint ember. De isteni mivolta következtében Ő megdicsőült a halálban, azaz fölment a mennybe, többé nem hal meg, a halál már nem uralkodik rajta. Mi mindnyájan, Péterhez hasonlóan elmerülünk a halálba, de mindnyájunkat, ahogy Pétert is a hullámokból, Jézus ment ki a halálból, feltámaszt, megment, megszabadít bennünket. A megmenekülésért Jézushoz kiáltó Péterhez hasonlóan, tudatában a helyzetünknek, nekünk is Jézushoz kell kiáltanunk: „Ments meg, Uram!” Ha a hullámok láttán elveszítjük a feltámadt Krisztusba vetett hitünket, menthetetlenül elmerülünk. Egyedül a halált legyőző Jézus menthet meg bennünket. Éppen ezért hangoztatjuk, hogy a Húsvét, Jézus feltámadása keresztény voltunk, keresztény hitünk centruma, lényege. Csak az mondhatja magát kereszténynek, aki hisz abban, hogy a keresztre feszített Jézus él, legyőzte a halált. Ez a hit jelenti azt, hogy – amint Jézus beszállt bárkába, és akkor elállt a szél és nagy csendesség lett –, ha engedjük, hogy Jézus beszálljon a bárkánkba, az életünkbe, az életünk döntő, nagy kérdései, problémái éppen őáltala oldódnak, oldódhatnak meg. Jézus jelenlététől beárad a béke, a csend, az igaz boldogság az életünkbe. Ámen.

Nyiredy Maurus OSB, Balatonfüred-Kerektemplom

Máriával, az Egyház anyjával együtt imádkozom az Egyház küldetéséért, az ima minden Apostolával, a pápa e havi imaszándékára.

Sok Szeretettel Üdvözlöm! Imádkozzunk együtt! Ima indul Hazánkért!

Mennyei Atyánk, Mindenható Istenünk! Színed elé járulunk, Benned bízva, és hozzád könyörögve kicsiny nemzetünkért! Már nem szabadságharcot folytatunk, élet és halál küzdelem a tét! Dávid és Góliát. Dávid szembe mert szállni Góliáttal és győzött, mert Te Urunk vele voltál Mi is ezzel a hittel álltunk és állunk a harcban, hisszük, hogy számíthatunk a Te segítségedre! Imádkozzunk vezetőinkért is, hogy Istenhez hűen vezessék országunkat, nemzetünket! Segítsd őket, segíts Minket Szentlelked erejével, mert Tiéd az Ország, a hatalom, és a dicsőség! Mindörökké. Ámen. Kérlek, adjátok tovább, imaháló borítsa be a Kárpát-medencét! Mindszenty Bíboros Atya mondta:Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem féltem ezt a nemzetet! Legyen!

Tulok Teréz Zalaszabar