Evangelizációs: A Szív útjáért

Imádkozzunk minden szenvedőért: engedjék, hogy Jézus Szíve megérintse őket és ezáltal megtalálják az életre vezető utat.

Ima

Uram Jézus, szelíd és alázatos szívvel.
Csak benned találunk nyugalmat zaklatottságunkban
és gyógyulást, amely megszabadít minket a gonosztól és az önzőségtől.
Teljes hittel kérünk, téged:
Tedd a szívünket olyanná, mint a tiéd,
tele irgalommal és együttérzéssel,
hogy képesek legyünk megbocsátani
és értelmet és örömöt adni azoknak, akiknek leginkább szükségük van rá,
különösen azok számára, akik nagyobb szenvedésben élnek.
Tedd mindannyiunkat,
a pápa világméretű imahálózatának tagjait,
valódi tanítványoddá és apostoloddá
a világ iránti együttérzés küldetésben.
Mi Atyánk…

Felajánló imádság

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen
barátoddá és az apostoloddá, hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem
örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, 
mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára felajánlom neked ezt a hónapot. Ámen

A hónapra vonatkozó javaslatok

• Lelkesen vegyen részt a Jézus Szíve ünnepein, amelyeket a közösségében szerveznek, együttműködve a lelkipásztorral vagy a plébániával, a tagok minden részvételével és motiválva őket, a hónap során az ünnepségeken.
• Bővebben mutassa be a „A szív útja” programját a pápa világméretű imahálózatának és a különféle digitális vagy papír platformjainak weboldalán és közösségi hálózatain keresztül, és keresse meg ennek módját, külön-külön vagy csoportokban.
• A hónap folyamán vállaljon kifejezettebb és tudatosabb elkötelezettséget arra, hogy saját életével bemutatja Jézus Szívének érzéseit, különös módon azokkal szemben, akik a leginkább szenvednek.

Szánjon néhány percet arra, hogy emlékezzen vissza a mai tapasztalatokra. Csukja be egy pillanatra a szemét, és vegyen mély lélegzetet. Mely pillanatok töltötték meg szívét örömmel és békével? Kinek segített ma? Maradjon egyedül Jézussal néhány percig. Mondja el az Úrnak, hogy aggódik, és mindet megad neki. Üdvözlégy Mária…

Felkérem a jóakaratú embereket, hogy csatlakozzanak a Laudato Si Évhez, hogy gondoskodjunk közös otthonunkról és a legsebezhetőbb testvéreinkről. Imádkozzunk.

https://youtu.be/O5xeWTxfK6w

Imádkozzunk azért, hogy a diakónusok az Ige és a szegények hűséges szolgálata által, éltető jelek legyenek az egész Egyház számára.

Ferenc pápa - 2020 május

A diakonok nem másodszintű papok.
A papság tagjai, és hivatásukat a családjukkal együtt élik.
Őket a szegények szolgálatára szentelték, akik magukban foglalják a szenvedő Krisztus arcát.
Ők az egyház szolgálatának őrei.
Imádkozzunk azért, hogy a diakónusok az Ige és a szegények hűséges szolgálata által, éltető jelek legyenek az egész Egyház számára.

† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
„Íme, a te fiad!”
„Íme, a te anyád!”
Nagypénteken: Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária: Kleofás felesége, és Mária Magdolna.
Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.
Ezek az evangélium igéi.
Jn 19,25-27

Hétfőt – Boldogságos Szűz Mária Gy2 V2
az Egyház anyja – E
Zso: az emléknapról: Szűz Mária közös
zsolozsmája.
Mise: votív, a Boldogságos Szűz Máriáról,
az Egyház anyjáról, saját pref.
(Misekönyv, 898. old.)
Olv: Ter 3,9–15.20 v. ApCsel 1,12–14;
Jn 19,25–27
(hétköznapi olv: 2Pt 1,1-7; Mk 12,1-12)
Egyetemes könyörgések a SzO-ból.
Ebben az évben elmarad: Szent Jusztínusz vértanú – E

SZENT JUSZTIN

* Flavia Neapolisz (Szichem, ma Nablusz), 2. század eleje + Róma, 166.

Jusztin, a filozófus-vértanú a 2. század kereszténységében egy egészen új embertípust testesített meg. Nevezték már ,,keresztény intellektuelnek'' is, de ezt semmiképpen sem szabad úgy értenünk, mintha a szellemi tevékenység önmagában lett volna életének célja és tartalma. Személyében sokkal inkább olyan emberrel találkozunk, aki becsületesen és kitartóan kereste az igazságot, és fáradozásai közben rátalált a hitre: ezáltal megtalálta önmagát is és egyéniséggé érett, de élete hitbeli ismereteinek továbbadása során teljesedett be. A görög filozófus gondolkodásmódjáról és életstílusáról keresztényként sem mondott le, hanem inkább fölhasználta azt a hit hirdetésében.

Jusztin hazája Szamaria tartománya volt Palesztinában. Szichemi polgári családból származott, apját Priscusnak, nagyapját Bacchiusnak hívták, s e nevek azt az elképzelést erősítik, hogy Jusztin családja római eredetű volt, vagy legalábbis vonzódott a rómaiakhoz. A római szellemiségnek felelt meg az a nyilvánvalóan nagyvonalú neveltetés, amelyet Jusztin ifjúságában élvezett. Saját elbeszélése szerint semmiféle provinciális nézet vagy szokás nem akadályozta, mint filozófus, a bölcsesség szerelmese maga kereste magának az utat személyes életformájához.

Jusztin maga írja le, hogyan kereste fiatalemberként a tudást. Egymás után kopogtatott kora tudósainak ajtaján, hogy elmélyedjen náluk az igazságba, de egyiküknél sem találta meg, amit keresett.

Végülis egy egészen másfajta találkozás hozta meg a fordulatot Jusztin életében. Egy napon a tenger partján sétált, és beszélgetésbe kezdett egy tiszteletreméltó idős emberrel, aki rányitotta szemét az isteni bölcsességre. Az idős ember atyai módon az éppen megfelelő szavakat tudta neki mondani. Jusztin készségesen fogadta az oktatást, mely rámutatott Izrael népének prófétáira, akik üzeneteikkel egyenesen az egyetlen valóságos Istenhez vezetnek, és előkészítik a hit útját Isten Fiához, Jézus Krisztushoz.

Jusztin már platonikus tanítvány korában megcsodálta a keresztény vértanúk rettenthetetlenségét. Meggyőződött róla, hogy Krisztus tanítása, amelyet akkor hallott először, ,,az egyetlen megbízható és hasznos filozófia''. Megkeresztelkedett és attól fogva életét az evangélium hirdetésének szentelte. A filozófusok köpenyében mint vándorprédikátor járt mindenfelé. A városok terein beszédbe elegyedett mindenféle rendű és rangú emberrel, hogy megnyerje őket Jézus Krisztus hitének. Efezusban egyszer két napon át vitatkozott egy tudós zsidóval és tanítványaival a villák mögötti sétányon. A vita tárgya az volt, hogy milyen szerepet játszott Izrael népe Isten üdvözítő tervében, s hogy a megígért Messiás Jézus-e vagy sem. Erre a vitára visszaemlékezve írta Jusztin húsz évvel később a Párbeszéd a zsidó Triphonnal című művét. A Szentírásból bizonyítja Jézus istenségét és a pogányok meghívását a kereszténységre. Jusztin, a fáradhatatlan prédikátor és misszionárius végül hosszú vándorlás után elérkezett a fővárosba, Rómába, ahol -- minden filozófus és hithirdető gyülekezőhelyén -- végre megtelepedett. Saját iskolát alapított, amely nagy látogatottságnak örvendett. Tanítványai közt volt a későbbi hitvédő, Tatianus.

Jusztin azonban nem érte már be a szóbeli tanítással. Filozófiai értekezéseket tett közzé, amelyekben krisztushitét szembesítette a filozófiával. Sajnos, ezek az írások elvesztek. Címüket és tartalmukat csak Cézáreai Euszébiosz Egyháztörténetéből ismerjük.

Ezzel szemben ma is megvan az a két Apológiája, amelyekben Jusztin nemcsak általánosságban, a vallásosság mindenkori problémáiról szólt, hanem az üldözött keresztények érdekében közvetlenül is föllépett, fölvilágosító és útmutató módon: az újra és újra föllángoló üldözésekre való tekintettel Jusztin mindkét kérő és védő írásában személyesen a császárhoz és a római szenátushoz folyamodott segítségért. Közben azon fáradozott, hogy megcáfolja a keresztények ellen emelt vádat, amely szerint istentelenek és ellenségei az államnak. Antonius Pius (és talán Marcus Aurelius) császár filozófusi lelkiismeretéhez és megértéséhez fellebbezett, főleg annak kimutatásával, hogy a pogány filozófusok legjobbjai alapjában már magukban hordták a kereszténység csíráját. Ebben az összefüggésben alakította ki Jusztin híressé vált kifejezését, a ,,csíraszerű logosz''-t. Eszerint Isten már korábban, a Jézus Krisztus előtt élt filozófusok ajka által közölte magát az emberiséggel, és általuk is előkészítette az üdvösség ismeretét. Jusztin fölfogása szerint mindazok, akik ennek a logosznak megfelelően éltek, alapjában véve már Krisztushoz tartoztak. ,,Ilyen volt például a görögöknél Szokratész és sok más hozzá hasonló''; vagy a nem görögöknél például Izrael prófétái. Ezek a megállapítások még ma is értékesek, mert egy őskeresztény világi apostol valójában ökumenikus gondolkodásáról tesznek tanúságot.

De ez a művelt laikus a keresztény istentiszteletről adott közléseivel is nagy érdemeket szerzett az egyházi élet fejlődésében egészen a jelen korig. A keresztények szertartásairól hamis híresztelések terjedtek el. Ezek cáfolására Jusztin rövid összefoglalásban leírja a keresztelés, az Eucharisztia és a vasárnap megünneplésének rítusát. Az őskeresztény liturgiának ezzel a megbízható, legrégibb leírásával az Egyház olyan okmányt tart a kezében, amelynek segítségével állandóan fölülvizsgálhatja és rendezheti legfontosabb kultikus szokásait. Jusztin ezen írásaiban világos tanúságot tesz arról a hitről, hogy Krisztus valóságosan jelen van az eucharisztikus adományokban. A Párbeszéd a zsidó Triphonnal c. művében kifejti, hogy az Eucharisztia a pogány filozófusok óta vágyott -- lelki -- áldozati adomány, amelyben a megtestesült Logosz önmagát adja egyetlen elfogadható áldozatul, amikor imával és hálaadással megülik szenvedésének emlékezetét. A lelki áldozati adománynak ez a fogalma, amely meghalad és fölülmúl minden pusztán anyagi áldozatot, a szentmise római kánonjába is belekerült.

Jusztin írásai maradandó értékűek. Bár józan, nemegyszer szinte gyámoltalannak tűnő stílusban vannak megírva, mégis kitűnnek csodálatos teológiai világosságukkal. A hellénista és zsidó világban Jusztin előtt nem lehetett ilyen nyílt beszédet hallani keresztény szájból. Modern egyháztörténészek ezért joggal mutatnak rá arra, hogy Jusztinban a korabeli Egyház életereje öltött testet. A 2. század többi nagy embere arra szorítkozott, hogy az érintetlen hitletéteményt megőrizze és továbbadja. Jusztin új lehetőségeket keresett, hogy a Krisztusba, az egész emberiség Üdvözítőjébe vetett hitet közelebb vigye zsidó és pogány kortársaihoz.

Egy olyan ember azonban, aki annyira őszintén állt szemben a többi vallással, nem maradhatott támadások nélkül. Római működése alatt heves ellenfelei támadtak. Közülük a legelszántabb Crescentius volt, a cinikus filozófus. Végül is az ő följelentése alapján fogták el, és állították Rusticus prefektus elé tanítványaival, Charitonnal és Charitóval (aki nő volt), Euelpisztosszal, Hieraxszal, Paionnal és Liberianusszal együtt.

Ma is megvannak az akták, amelyek hűen leírják a bírósági eljárást. Jusztin rövid vonásokban ismertette a keresztény hitvallás tartalmát. Társaival együtt tanúságot tett erről a hitről és a mennyei dicsőség reményéről. Utoljára fölszólították őket, hogy áldozzanak az isteneknek, de visszautasították. Így a bírói ítélet csak a halál lehetett.

A tiszteletreméltó régi tudósítás ezekkel a mondatokkal végződik: ,,A szent vértanúk magasztalták Istent, és rögtön a vesztőhelyre indultak. Ott lefejezték őket. Így végezték be vértanúságukat Üdvözítőnk megvallásával.

Egyes hívők titokban magukhoz vették a holttesteket, és méltó helyen eltemették Urunk Jézus Krisztus kegyelmének a segítségével. Legyen nekik tisztelet mindörökkön örökké. Amen.''

Szent Jusztin ünnepét 1882-ben vették fel a római naptárba, április 14-re. Mivel e nap legtöbbször Húsvét közelébe esik, 1969-ben június 1- re tették át, amely napon a bizánci rítusban a 9. század óta ünneplik.

A Párbeszéd a zsidó Triphonnal című írásában Jusztin elbeszéli, hogy fiatalemberként -- tudásszomjtól ösztönözve és az igazságot kutatva -- hogyan kereste föl egymás után a különböző filozófusok iskoláit.

Először egy sztoikustól kért oktatást. ,,De miután meglehetősen hosszú időn át jártam hozzá -- így beszéli el --, nem gazdagította istenismeretemet, hiszen nincs is neki, és nem tartja szükségesnek. Ekkor elfordultam tőle, és egy másik emberhez mentem, egy úgynevezett peripatetikushoz (azaz Arisztotelész tanítványához), aki szellemileg képzettnek tartotta magát. Neki csak az első napokban volt türelme hozzám. Aztán már azt követelte, állapodjunk meg a fizetségben, hogy együttlétünk haszontalan ne legyen, emiatt azután el is hagytam. Véleményem szerint egyáltalán nem volt filozófus.''

Azután egy híres pitagóreushoz ment, ,,olyan emberhez, aki sokat képzelt a maga bölcsessége felől''. Ez azonban fölszólította, hogy rögtön mondjon le a zenéről, a csillagászatról és a mértanról, hogy ezáltal -- szellemét elvonva az érzékiektől -- fölkészüljön az Isten, az abszolút jó és szép szemléletére. Mivel Jusztin kénytelen volt bevallani, hogy ehhez nincsenek előismeretei, ez a tanító is elküldte őt, aki pedig azt hitte, ,,ért valamihez''. ,,Tanácstalan helyzetemben -- így folytatja tovább beszámolóját -- elhatároztam, hogy fölkeresem a platonikusokat is, hiszen nekik is jó hírük volt. Mivel egy ideje éppen városunkban tartózkodott egy tudós, aki nagy tekintélynek örvendett a platonikusok között, oly sokszor fölkerestem, amint csak lehetséges volt. Jól haladtam előre, s nap mint nap tökéletesedtem, annyira jól mentek a dolgok. A testetlen létezők szellemi valósága nagyon érdekelt, és az ideák szemlélete szárnyakat adott gondolkodásomnak. Úgy gondoltam, rövid időn belül bölcs leszek. Korlátoltságomban abba a reménybe ringattam magam, hogy közvetlenül látni fogom Istent.''

Egy napon azonban sétálás közben a tengerparton találkozott egy tiszteletreméltó idős emberrel. Ez meggyőzte őt, hogy Platon filozófiája számos problémát megoldatlanul hagy. Egyenesen a szemébe mondta az ifjú bölcsességkeresőnek: ,,Te szereted ugyan a jó beszédet, de semmiképpen sem vagy barátja a cselekvésnek és a valóságnak.'' Ez a komoly intés jó talajba hullott, és kérlelte az aggot, hogy fejtse ki előtte Krisztus üzenetét.

Jellemző Jusztinra, hogy micsoda hatással volt rá a kereszténység! ,,Amikor még teljes szívvel platonikus voltam, hallottam a keresztények ellen fölhozott vádakat. Amikor azonban láttam, hogy a halál és mindenféle kigondolható kín előtt mennyire félelem nélkül állnak, arra a belátásra jutottam: lehetetlen, hogy ezek idáig bűnben és vétekben éltek volna.''

Egy közvetlenül a közelében lejátszódott fölháborító esemény arra bírta, hogy -- amint már egyszer megtette -- a római jogérzékhez fellebbezzen. A városprefektus ismét kivégeztetett három keresztényt, pusztán csak azért, mert keresztények voltak. Ekkor Jusztin egy bátor levéllel közvetlenül a császárhoz folyamodott. Fölfedte az üldözések alapjait, kimutatta a kereszténység isteni felsőbbségét, és végül nyomatékos szavakkal kérte, hogy az igazság és az igazságosság nevében ne hagyják figyelmen kívül figyelmeztetését. Jusztin tudta, hogy nyílt beszédével a saját életét kockáztatja. E szavakkal zárja ugyanis: ,,Én is várom most már, hogy az említett besúgók valamelyike álnokul följelent, és a keresztre kerülök.''

Szentünknek és társainak hivatalos vértanú-jegyzőkönyve érzékletes képet rajzol arról a merev római törvényszéki eljárásról, amely külsőleg szétmorzsolta ugyan a védtelen áldozatokat, bensőjüket azonban nem tudta legyőzni.

A kihallgatás elején Jusztin alkalmat kapott arra, hogy beszéljen hitéről. Így szólt: ,,Nem lehet megbélyegezni vagy rosszallani, hogy Üdvözítőnk Jézus Krisztus parancsait követjük. Azon fáradoztam, hogy megismerjek minden tanítást. Mégis a keresztények igaz tanítása mellett döntöttem, annak ellenére, hogy nem tetszenek azoknak, akik tévedésben élnek.'' Akkor a prefektus félbeszakította: ,,Ide hallgass te, akit a szó emberének mondanak, s aki azt hiszed, hogy tiéd az igazi bölcsesség! Ha most megkorbácsolunk és kivégzünk, azt hiszed, hogy fölmégy az égbe?'' Jusztin ezt válaszolta: ,,Szilárdan bízom benne, hogy ott fogok lakni, ha mindezt elviselem.'' Rusticusnak be kellett látnia, hogy hiábavaló az ijesztgetés. Ezért röviden parancsot adott: ,,Térjünk a tárgyra! Lépjetek elő és áldozzatok az isteneknek!'' Jusztin így válaszolt: ,,Aki helyesen gondolkodik, nem eshet vissza az istenfélelemből az istentelenségbe. Mi vágyva vágyunk arra, hogy Urunkért, Jézus Krisztusért szenvedjünk, és így meneküljünk meg.'' Jusztin tanítványai is egyhangúan kijelentették: ,,Tégy, amit akarsz! Mi keresztények vagyunk és nem áldozunk bálványszobroknak!'' Erre Rusticus kihirdette az ítéletet: ,,Mivel ezek nem akarnak az isteneknek áldozni és a császár parancsainak engedelmeskedni, korbácsolják meg és vezessék őket a vesztőhelyre a törvény irtelmében.''

Istenünk, ki Szent Jusztin vértanút a kereszt oktalansága által csodálatosan megtanítottad Jézus Krisztus fölséges ismeretére, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a bennünket megkörnyékező tévedéseket elűzve a hit szilárdságára törekedjünk!

Isten jelenléte

Uram, segíts, hogy tudatosítsam Szent jelenlétedet.
Burkolj be szereteteddel.
Engedd, hogy szívem eggyé váljék a Tiéddel.

Szabadság

Uram, életet adtál, és a szabadság ajándékát kaptam Tőled.
Szereteted által létezem ezen a földön. Add, hogy mindig megbecsüljem az élet ajándékát.
Add, hogy mindig tiszteljem a másik ember élethez való jogát.

Szerető figyelmesség

Tudatosítom magamban, hogy a Te jelenlétedben vagyok, Uram.
Menedéket keresek szerető szívedben.
Mikor gyönge vagyok, te vagy az Erősségem.
Mikor szomorú vagyok, te vagy a Vigasztalóm.

Isten igéje

Mk 12, 1-12

Ezután példabeszédekben kezdett szólni hozzájuk: ,,Egy ember szőlőt ültetett, bekerítette sövénnyel, présgödröt ásott és őrtornyot épített [Iz 5,1-2]. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott. Amikor elérkezett az ideje, elküldött egy szolgát a bérlőkhöz, hogy hozzon tőlük a szőlő terméséből. Azok megragadták őt, megverték, és üres kézzel bocsátották el. Erre másik szolgát küldött hozzájuk; ennek még a fejét is betörték és gyalázattal illették. Majd ismét másikat küldött, de azt is megölték, azután még másokat is. Ezek közül némelyeket megvertek, a többieket pedig megölték. Volt neki egy igen kedves fia, utoljára azt küldte el hozzájuk. Azt gondolta ugyanis: ,,A fiamat tiszteletben fogják tartani.'' A bérlők azonban így szóltak egymáshoz: ,,Itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az örökség!'' Megragadták, megölték és kidobták a szőlőn kívülre. Mit fog ezután tenni a szőlő ura? Eljön, megöli a bérlőket, a szőlőt pedig másoknak adja. Vagy nem olvastátok az Írást: ,,A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; az Úr tette azzá, és csodálatos ez a mi szemünkben''?'' [Zsolt 118,22-23] Ekkor el akarták őt fogni, de féltek a tömegtől. Megértették ugyanis, hogy róluk mondta ezt a példabeszédet. Otthagyták hát őt, és elmentek.

Gondolatok a mai olvasmányhoz

• A bérlők, akiket megszállt a kapzsiság és a hatalomvágy, rosszul bánnak a küldöttel. A próféták ugyanilyen elbánásban részesültek, amikor gőgre, kapzsiságra és korrupcióra figyelmeztettek. De Isten annyira szeret, hogy végül Fiát küldi el, hogy meggyőzzön minket. És mikor megölik, Isten akkor is a mi oldalunkon áll!
• Támogatom-e napjaink prófétáit, mikor felemelik hangjukat az önkény, a kirekesztés és az igazságtalanság ellen az Egyházban és a világban?

Párbeszéd

Befejezés

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek,
miképpen kezdetben, most és mindenkor, és mindörökkön örökké.

ApCsel 1,12-14

Miután Jézus fölvétetett a mennybe, az apostolok az Olajfák hegyéről, amely Jeruzsálemtől egy szombatnapi járásra van, visszatértek Jeruzsálembe. Amint megérkeztek, fölmentek az emeleti terembe, ahol együtt szoktak lenni: Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Alfeus fia Jakab, a buzgó Simon és Jakab testvére, Júdás. Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt.

Jn 19,25-27

Nagypénteken Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária: Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.

Mária életét hármas Pünkösd foglalja keretbe, melynek során egyre hatalmasabb méretekben tölti be őt a Szentlélek. Első Pünkösdje, Lélek-kiáradása nem más, mint szeplőtelen fogantatása. Test szerint ugyan ő is Ádám ivadéka, de Isten, mivel szent Fia édesanyjául rendelte, léte első pillanatában belehelyezte a megváltás erőterébe. Nem kellett megkeresztelkednie, a Szentlélek már fogantatásakor betöltötte, és kegyelemmel teljessé tette. Második Pünkösdje csodálatos, szűzi foganása, amikor a Szentlélek erejéből méhébe fogadta Isten egyszülött Fiát. Harmadik Pünkösdje pedig akkor következett el, amikor Jézus mennybemenetele után együtt imádkozott az apostolokkal, s Krisztussal való egyedülálló kapcsolata, mely a Szentlélekben állt fenn, rájuk is kiáradt, s rajtuk keresztül mindazokra, akik hisznek Jézus Krisztusban és megkeresztelkednek.

A Szeplőtelen Szűz és János apostol, a szeretett tanítvány azok, akik mindenki másnál közelebb voltak Jézushoz ezen a földön. Mária karjában tarthatta és magához szoríthatta a Magasságbeli örök Fiát, János pedig hallgathatta az Üdvözítő istenemberi szívének dobogását az utolsó vacsorán. És együtt álltak a kereszt alatt, s hallották Jézus végrendeletét, melyben Jézus a szeretett tanítvány személyében az összes tanítványt és minden embert Mária gondjaira bízott. Mert bár fizikai értelemben a tanítvány fogadta a házába Máriát, valójában a Szent Szűz fogadta be János apostolt hitének csodálatos, Istenre hangolt, ártatlan és tiszta világába, mely egyedül volt Isten tetteihez méltó hit a földön. Így jött létre Mária és a tanítványok között az a szövetség, mely nem a testen és a véren alapszik, hanem a hit és a Lélek által az ő Titokzatos Testében áll fenn.

Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk Neked azért, hogy Szűz Máriát a mi Édesanyánkul is rendelted, hiszen ő nemcsak emberi, fizikai testedet foganta a Szentlélektől és hozta világra, hanem hitében hordozta, Pünkösd napján pedig mintegy világra szülte Titokzatos Testedet, az Egyházat is. Kérjük, add kegyelmedet, hogy Szűz Mária példájára és közbenjárására eleven legyen bennünk a Szentlélek jelenléte, s mind jobban megtapasztaljuk az Egyház máriás, anyai valóságát.

Evangélium: 
Jn 19,25-27
Nagypénteken: Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária: Kleofás felesége, és Mária Magdolna.
Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.

Bevezető ima: Hála neked Urunk, hogy gondoskodtál rólunk. Nekünk adtad Máriát, aki mennyei édesanyánk. Miatta, az ő szeretete miatt tudhatjuk, hogy „Az ég nyitva áll, a mennyországnak szíve van” (Emeritus XVI. Benedek pápa).Szeretnék ma minél jobban belehelyezkedni szeretetébe, és ezzel az imádsággal magamat is neked szentelni.

Kérés: Adj alázatos szívet, amely odaadóan szeret!

Elmélkedés:
1. „Íme, a te anyád!” Mint egy „végrendelet”, úgy hangoznak a kereszten Jézus ezen szavai. Mária és János jövője, és velük együtt a tanítványok, az Egyház jövője „megpecsételődött”: Jézus Anyját Jánosra, Jánost pedig Anyjára hagyja. Az Üdvözítő felbecsülhetetlen értéket hagy maga után: Édesanyját. Ez is jele és kifejezése annak a szeretetnek és gondviselésnek, mellyel Jézus az övéi, vagyis az Egyház tagjai iránt viseltetik.

2. Jézus végakarata: Mária egyetemes anyasága. Jézus ekkor egy szívszorító áldozatot kér tőle. Jézus, aki soha nem akart magunkra hagyni minket, megalapította az Oltáriszentséget, hogy a felfoghatatlan megsokszorozódás által testben láthatóan is itt maradhasson velünk a földön. Hogy bármikor láthassuk, imádhassuk, és eggyé olvadhassunk Vele. De ott fent, a kereszten függve, hatalmas kínokban fuldokolva Jézusnak eszébe jut, hogy melyik legbensőbb kincsét adhatná még nekünk, mivel oszlathatná el még jobban árvaságunkat. Szól Anyjának, és új hivatást bíz rá: legyen a mi anyánk. Épp ott, akkor, emberi végakarataként.

3. Mária újabb feltétel nélküli igenje. És Mária szívében értetlenkedés nélkül megszületik az új IGEN, boldogan attól, hogy Jézusa szólt hozzá, és hogy ők ketten tovább munkálkodhatnak együtt, miértünk, a mi üdvösségünkért. Itt mutatkozik meg a maga teljességében Mária irgalmassága: hogy ebben a pokoli pillanatban, mely mégis szép, mert ő a megváltás áldott pillanatának látja már ekkor is, lelkében átölel valamennyiünket: engem, téged, és az idők végezetéig anyánkul szegődik, ő lesz az Egyház anyja. Ne legyünk hidegek hát hozzá, ne gondoljuk, hogy nincs rá szükségünk! Az anya boldog, ha hasznos lehet gyermeke körül, kérjük hát oltalmát, segítségét minden ügyünkben!

Kérés: Jézusom, imádlak Téged, a szívem teljes odaadásával! Hálával tölt el, hogy testvéri gondoskodásodban anyát adtál nekem, és Egyházadnak. Imádlak lelkem teljes erejével mindenért, amit tettél értünk, és hogy megadod, hogy ezt mindjobban megértsük. Imádlak és szemlélem jóságod és irgalmad mélységét. Add, hogy egyedül Hozzád tartozzam, hogy ne higgyek többé a pokoli ellenség által szított kételyekben! Add, hogy csak a Tiéd legyek itt, és majd ha elhagyom ezt a földi életet!

Elhatározás: Ma elmondok egy tized rózsafüzért a Katolikus Egyházért és vezetőiért Magyarországon.

https://youtu.be/O37tSF4G6LY

Törekedjetek lankadatlan erővel elérni a célt, amelyre meghívásotok szól, hiszen ezért kaptatok Istentől oly sok segítséget és eszközt.

Ügyelj arra, hogy az új ültetésnek szüksége van feltétlenül öntözésre: másként vagy kevéssé fejlődik, vagy teljesen elpusztul a szárazságtól. Ha elveted tehát a jó cselekedetek magvait, kérjed a buzgóság esőjét: hogy a kegyelem forrásának öntözésével a jó cselekedetek kertje el ne száradjon, hanem örök termékenységgel növekedjék.

Én azonban, mindezek végrehajtója, erőm, amellyel mindezeket cselekszem, én sem vagyok Isten.

Mert te vagy a megfogyatkozhatatlan világosság.

Tőled kértem tanácsot minden kérdésben; hogy van-e egyáltalán, mi, és mit ér a dolgok ezen rendje; s a te oktató és parancsoló szavadat hallgattam.

Gyakran elmélkedtem így. Öröm ez nekem, s amikor csak szabadulhatok köteles dolgaimtól, az üdülésnek ehhez a módjához menekülök.

Mikor végigelmélkedek mindent s téged kérdezgetlek, megértem, hogy lelkem sehol sem talál bátorságos helyet, csak tenálad. Csak ott gyűjtheti egybe nagy megosztottságát, csak ott nem szakad el semmije tetőled.

Néha-néha igen szokatlan érzésbe, valami ismeretlen édességbe meríted lelkemet. Mikor az ilyen állapot teljes bennem, igazán nem tudom, van-e fölségesebb valami, mint azok a pilla- natok?

Azután megint csak visszahanyatlom ide nyomorúságom súlya miatt. Elnyel ismét a mindennapiság áradata és én sokat sírok, mert nagy a rabságom. Ennyibe kerül nekünk a teher, amelyet szokásainkkal magunkra veszünk! Itt lehetek, de nem akarok. Ott szeretnék lenni, de nem tudok. Így itt is, ott is boldogtalan vagyok.

Mily különbség a két menetelés közt: aközt, melyben az ifjú Tharsicius viszi keblére rejtve a pogány Via Sacrán a keresztény Sacramentumot, s aközt, mely Chicagóban ülte 1926. júniusában a legszédítőbb s legpompásabb ünnepet, milyet ülni világon lehet, mikor hatvanezer gyermek hozsannája üdvözölte az eucharisztikus Krisztust, s millióknak aznapi áldozásában a világ köré fonódott a szeretetnek s hódolatnak júniusi rózsákból s rezedaszálakból kötött koszorúja. Az Oltáriszentségnek e liturgiája új epifánia lett, amennyiben az egyháznak, de meg az Istent feledő világnak is öntudatába lépett a Krisztus, mint «Deus appropinquans», a hihetetlenül közel hozzánk álló s köztünk élő, fölséges és édes valaki.

[PO ÖM XXIV., Soliloquia II., Élet kenyere, 335. old.]

József tisztelte az ősök törvényét, ezért hajlott meg a rokonság kívánsága előtt, hogy mint legközelebbi rokon, vegye feleségül Máriát, a magányos árvát. Mikor pedig Mária első találkozásuk alkalmával föltárta neki ko­rábbi elhatározását, fogadalmát, hogy érintetlen akar ma­radni, mert azt fogadta az Úrnak, ebben is felismerte az Isten akaratát, és belenyugodott, hogy mint testvér él Má­riával. Nagy áldozat volt ez József részéről, hisz az Ószö­vetségben példátlan volt a szűzi házasság; a magtalan há­zasságot az Isten verésének tartották.
Ez az áldozat azonban nem volt elég, nagyobbat kí­vánt tőle az Űr. Nemsokára azt látta, hogy Mária áldott állapotban van. Ő nem tudta mi történt, nem volt tanúja az angyali üdvözletnek. Mária is szívébe zárta titkát, nem is merte felfedni Józsefnek, csak imádkozott érte. József homlokára a megdöbbenés felhője borult, lelkében nagy vihar dúlt. Mit csináljon? Míg ilyformán tervezgetett, ál­mában megjelent neki az angyal és azt mondta: „Ne félj Máriát feleségül megtartani. A Szentlélektől való a gyü­mölcs, melyet méhében hord. Fia születik és nevét Jézus­nak hívod; ő fogja a népet a bűntől megváltani."

(Az Egyház szentjei)
 

Ahogy a fahasáb nem lobban lángra mindaddig, míg csak egy fok is hiányzik a szükséges hőből, épp úgy a lélek sem fog tökéletesen Istenhez hasonlítani addig, míg csak egyetlen tökéletlenséghez is ragaszkodik.

III. A megtorló módszer megakadályozhat valamely rendetlenséget, de nehezen javítja meg a tettest. Az a tapasztalat, hogy a fiúk nem feledik el a kiállott fenyítéseket, és legtöbbször keserűséget őriznek meg magukban azzal a vággyal, hogy lerázzák az igát, és bosszút is álljanak. Ugy látszik néha, hogy ügyet sem vetnek rá. Ám aki figyelemmel kíséri a további fejleményeket, az tudja, hogy rettenetesek a gyermekek ifjúkori emlékei, és hogy könnyen feledik a szülőktől kapott büntetéseket, de legtöbbször
nem a nevelőktől kapottakat. Van rá eset, hogy egyesek öreg korukban állati módon állottak bosszút azokért a büntetésekért, amelyekben méltán részesültek nevelésük idején. Ellenben a Megelőző Módszer jó baráttá teszi a növendékeket. A felügyelőkben jótevőt lát, aki figyelmezteti őt, meg akarja javítani és megszabadítani a kellemetlenségektől és gyalázattok

Az Úr Isten az embert nem egyedüli, remeteéletre, hanem közösségi életre teremtette. Az ilyen közösségi életben viszont elengedhetetlen a sze­mélyes szabadság bizonyos korlátozása a közösség javának érdekében, és minden közösségnek szük­sége van vezetőkre, akik működését irányítják.

Jézus szíve legyen minden ihletetek középpontja!

„A táncban a mozgás az öröm, s nem az, hogy a kötött lépések rendjét szigorúan betartsuk. A ferencességben a jó Isten és a legkisebbek iránti szolgáló szeretet a fontos, és hogy ezt vidám lélekkel tegyük. A többi részletkérdés.” 

Az élet sötét óráiban kell kibetűzni az ,,Úr szerelmes leveleit''. A legártatlanabb olvas a leggyorsabban, a legszabadabb téved a legkevésbé a szöveg értelmezésében és alkalmazásában. Élj egészen a jelen pillanatnak és légy kész mindenre!

Ne gondold hát, hogy igazi békességbe jutottál, ha semmi nehézséget sem érzel, akkor sincs minden rendben, ha ellenkezésbe nem ütközöl, az sem a végső tökéletesség, ha minden kedved szerint alakul, még akkor se bízd el magad, ne gondold, hogy Isten különösképpen szeret, ha nagy áhítatosság és lelki édesség árad el benned, mert nem ezekben mutatkozik meg, hogy ki az erénynek igaz bajnoka, és nem ezekben áll az ember igazi előmenetele és tökéletessége.

Hát miben, Uram?

Abban, hogy teljes szívvel Isten akaratának ajánlod magad, sem kicsinyben, sem nagyban nem keresed azt, ami a tiéd, sem itt a földön, sem az örökkévalóságban.

Úgy, hogy arcod elváltozása nélkül maradj meg a hálaadásban ha jól s ha rosszul megy a sorod, mindent egyforma kedvvel fogadva.

Ha olyan erős és kitartó leszel majd a reménykedésben, hogy a belső vigasztalás elapadása idején arra készíted föl szívedet, hogy még több bajt is el tudjon viselni, s nem háborogsz, mint aki méltatlan ekkora nyomorúságra, hanem minden rendelésemben igaznak mondasz és szentnek dicsérsz, akkor jársz az igaz békének útján, és bátor reménységgel lehetsz, hogy újra ujjongva meglátod majd arcomat.

Ha majd eljutsz önmagad teljes megvetéséig, tudd meg, hogy a földi élet lehetőségei szerint akkor áraszt el a béke bősége.

Azzal szeretném kezdeni, hogy nehéz volt nélkületek. Hát, micsoda döbbenetes, nagy dolog, hogy most itt vagytok!  Még most azt sajnálom, hogy nem látom a szátokat, nem látom, hogy mi hogyan érkezik meg hozzátok, de már ez is valami, hogy legalább az alakotokat látom, meg a szemeteket, a többit meg valahogy hozzáképzelem. Gyóntattam délelőtt, azért is hozom ezt szóba, hogyha akarnátok gyónni, van lehetőség, ott a Mária kápolnában, oda tudtok menni. Picit nagyobb is a légtér, arra gondoltunk tehát, hogy inkább átmegyünk oda. De ahogyan gyóntattam, minduntalan az jutott eszembe, hogy milyen érdekes, ahogyan lépésről lépésre kapjuk egymást vissza. Nézzétek el nekem, hogy ezt mondom, de úgy eszembe jutott egy-egy villanás erejéig, hogy aki éppen gyón, tulajdonképpen milyen is az orra, meg milyen is a szája, egészen elfelejtettem. Úgyhogy majd azok lesznek a szép idők, amikor az orrokat és a szájakat is visszakapjuk. De most ezt csak olyan élményszerűen akartam elmondani nektek. Szóval, jó, hogy itt vagytok. Nélkületek elviselhetetlen volt, ezt most már tudom nektek mondani. De…

Szeretnék arról beszélni, ahogyan az evangéliumban elhangzik az, és ez lenne most a kulcs témánk, hogy a tanítványok közül jó néhányan még mindig kételkedtek. A kételyről szeretnék beszélni, a hívő ember kételyéről. Arról a kételyről és kételkedésről, amely olyan sokféleképpen megjelenhetett az előző hetekben, hónapokban, vagy akár most is jellemezhet minket.

Az első gondolat így szól. Milyen érdekes ez, hogy miközben azt mondja Máté evangélista: „Egyesek azonban még mindig kételkedtek.”, milyen érdekes, hogy ezzel a kétellyel milyen nyilvánvalóan összebékíthető volt az, hogy miközben kételkedtek, odamentek ezek a tanítványok, ahová Jézus hívta őket, bár kételkedtek. Amikor meglátják Jézust, leborultak előtte, bár kételkedtek, és amikor azt mondja Jézus: „Na, ez lesz a küldetésetek, menjetek!”, akkor tudjuk, bár kétség kívül lesz majd Pünkösd, ami egy óriási nagy változás, de kétség kívül, ezek a tanítványok, akik ott és akkor még kételkedtek, mennek, és még az életüket is oda tudják adni.

Az első gondolat tehát így szól. Az, amikor mi átéljük a kételkedést, hogy az még milyen sok mindennel is összebékíthető, és milyen sok mindennel lehet természetes barátságban. Tehát attól, hogy kételkedek, attól még milyen sok jót tudok tenni. A kétely nagyon sok mindent nem zár ki, amit érdemes továbbra is csinálnunk.

A második gondolat. A kételkedés, a kétely, a bizonytalanság, vagy az elbizonytalanodás az jó lehetőség arra, hogy a hitünket elmélyítsük, az istenkapcsolatunkat megerősítsük. Minduntalan találkozom azzal, és talán ti is ezt már hallottátok tőlem, hogy amikor például kórházba megyek valakihez, és éri őt egy nagy sorscsapás, akkor szinte forgatókönyvszerűn elhangzik az a mondat, hogy „Hát Feri! Atya! Elvesztettem a hitem. Nem tudok hinni.” De hogyha pontosabban akarjuk megfogalmazni azt, hogy egy-egy életnehézség nyomán mi történik a hitünkkel, akkor pontosabban inkább azt kellene mondanunk, hogy az addigi hitformáinkat veszítettük el. Elveszítettük azt, ahogyan eddig hittünk. Egyszerűen szólva, talán gyermekibb módon, mint ahogyan egy felnőtt élethelyzethez arra nekünk szükségünk lenne. Vagyis, mikor valaki azt mondja: „Elvesztettem a hitem. Megrendült a hitem.”, akkor az első kijelentés ehhez, hogy igen, ez egy realitás. De általában a hitnek olyan módjai, formái vesznek ilyenkor el, amelyek nem is elegendőek ahhoz, hogy a felnőtt ember életnehézségeiben támaszt adjanak. Azért vagyok most annyira rosszul, mert még az új formák nem alakultak ki. Az, ahogyan érdemes lesz majd felnőttként hinnem, vagy egy életnehézségen átküzdve magamat hinnem, na úgy meg még nem hiszek, vagy úgy még csak sejtem a hitet. És persze ezért most akkor nehéz helyzetben vagyok.

Tehát amikor arról beszélünk, vagy azt éljük át – még inkább –, hogy kételkedünk, akkor érdemes azt a gondolatot hozzáfűzni: „Ez egy jó lehetőség arra, hogy a hitem elmélyüljön.” Mégpedig azért, mert nagyon sokszor nem azért vagyunk rosszul idebent, mert kételkedünk, hanem azért, mert amikor kételkedünk, akkor ezt szörnyűnek találjuk. Azt gondoljuk, hogy ez egy katasztrófa. Azt gondoljuk, hogy vége mindennek. Valójában nem a kételkedés az, ami ennyire megnehezíti az életünket, hanem az, ahogyan minősítjük a kételkedésünket. Ezért tehát a második gondolat így szól: A kételkedés jó lehetőség arra, hogy a hitünknek egy érettebb, elmélyültebb formája alakuljon ki. És azért is érdemes ezt a gondolatot megemelnünk, mert ez teszi lehetővé azt, hogy a kételyben is valamiféle irányt igyekezzünk magunk számára találni.

A harmadik gondolat így szól: A kételkedés időszakaiban érdemes magunkkal is nagyon őszintének lennünk. Tulajdonképpen amikor elkezdünk valamiben kételkedni, vagy bizonytalannak lenni, az szinte mindig együtt jár azzal, hogy elkezdünk kritikusak lenni, akár támadóak, vagy élesek. Olyan világosan meglátjuk valakinek, valaminek, egy helyzetnek, embereknek, csoportoknak, bárminek az árnyékát. Ahogyan kételkedünk, fölerősödik a kritikánk. Ahogy fölerősödik a kritikánk, tulajdonképpen ez abból a szempontból hasznos dolog, hogy legalább az erőinket képesek vagyunk összeszedni. Mert ahogy dühöngünk, vagy kritizálunk, na, legalább úgy érezzük, hogy nem vagyunk legalább teljesen tehetetlenek. De ha van erőnk ehhez, érdemes elkezdeni önmagunk felé összeszedni a bátorságunkat, és nagyon őszintének lenni.

Egy kutatás jutott eszembe. Egy skandináviai kutatásban arra lettek kíváncsiak, hogy mi történik azokkal, akik azt mondják Skandináviába érkezve, nem skandinávként, hogy „Mi elvesztettük a hitünket.” Az derült ki, hogy nagyon sokak esetében a folyamat úgy játszódik le, hogy odaérkeznek egy másik országba, és elkezdik a cselekvést, ami az ő hitéletüknek fontos cselekvésformája, abbahagyni. Például már nem mennek el arra az istentiszteletre, ami az ő felekezetük, vagy vallásuk istentisztelete. Majd pedig eltelik néhány év, és megjelenik az elméleti kétely. Most ha valaki őszinte magával, például beismerheti azt: „Persze, elkezdtem most már teljesen kételkedni egy csomó mindenben, mert már nem is csinálom, tulajdonképpen már nem is szánok rá időt, tulajdonképpen már nem is figyelek rá, tulajdonképpen már időt, energiát nem szánok rá. Valójában már nem törődök vele, vagy azzal, vagy ővele.” Akkor persze, hogy meg tud erősödni a kétely. Tehát a következő gondolat így szól: Amikor elkezdünk kételkedni, természetes módon fordulunk kifelé, és megjelenik a kritika. És milyen jó, ha elkezdünk befelé is fordulni, és őszintének lenni, és ebben az őszinteségben esetleg nagyon egyszerű gondolatokig eljutni.

Most ide szeretném még mondani, hogy milyen érdekes az, amikor befelé is igyekszünk ilyenkor őszintének lenni, nem csak kifelé kritikusnak, akkor például megjelenhet bennünk az alázat. Erre azt mondjuk: „De tulajdonképpen tudom én ezt? Nem tudom. Eddig azt gondoltam, így van, most meg nem tudom pontosan, hogyan van.” Amikor a kételkedő ember nem a haragját, az indulatát, a dühét és a kritikáját erősíti föl, hanem talán bölcsebben az alázatosságát, ez egy jó lehetőséget teremt számára arra, hogy valami igazán eredeti, fontos, valami mélyen emberi történjen őbenne is.

Így eljutok a következő, a negyedik pontig. Talán azt is mondhatnánk, ahogy a tanítványokat látjuk, oda mennek, ahova Jézus rendeli őket, ahogy a szent író mondja, vagy ahogy a fordításunk hangzik. Azután leborulnak, azután mennek, ahova a küldetés szól. A ma embere erre azt szokta mondani: „Na, na, na, na! Hiteles ez? Nincs itt valami probléma az önazonossággal? Hogy miközben ő kételkedik, vagy nem tartja ezt igazán így helyesnek, vagy úgy igaznak, akkor miért csinálja? Azt csináljuk, ami belülről jön, amit hitelesnek tekintünk, ami önazonos.” Hogy van a kételkedés, és az önazonosság összefüggése? Lehetséges-e az, hogy miközben cselekszünk egymásért, és bár nagyon sok kételyünk lehet különböző témákban, aközben mégis csak önazonosak maradunk? Hát például, önazonos maradhatok akkor, ha az előbb említett pontban az őszinteséget magam felé fönntartom, és folyamatként gyakorlom, és azt mondom: „Kétség kívül, ezt most úgy csinálom, hogy közben bizonytalan vagyok.” Ahogyan fönntartjuk az őszinteséget magunkkal és magunkhoz, ez megteremti az önazonosságot, és közben pedig nem kell elállnunk attól a cselekvéstől, amire még mindig azt tudjuk mondani, hogy szerintünk ez helyes, csak most nem olyan könnyű csinálni.

Érdemes lehet föltenni azt a kérdést kételkedés esetén, hogy az önazonosságunkat meg tudjuk tartani, hogy azt mondom: „Ebben, vagy abban már nem tudok úgy hinni, mint eddig. Ez vagy az már nem úgy fontos nekem, ahogy eddig. Ez vagy az talán már nem is fontos sehogyan sem. Mi az, ami fontos?” Az nagyon ritka, hogy amikor kételkedünk, mindenben kételkedjünk, vagy mindenkiben kételkedjünk. Ilyen állapot szinte sosincsen. Ezért érdemes ezeket a helyzeteket arra használni, hogy világossá tegyük magunk számára, hogy: „Na, akkor viszont mi az, amiben még most is biztos vagyok? Mi az, ami most is szilárd talaj a lábam alatt?” Hogyha ezt megtalálom, akkor máris az önazonosságomnál vagyok.

Következő gondolat. Látjátok, most megspóroltam azt, hogy elmondjam, hány gondolat lesz. De most elárulom, most vagyok a felénél. De már most az ötödiket mondom, és nyolc lesz, és… Szóval az ötödik így szól: Na, akkor mi az, amit tehetek? Érdemes megőriznem, vagy előhívni magamból a nyitottságot. Mert miközben kételkedek, és lehet, hogy van már bennem némi alázatosság, aközben azt mondom: „Ezt vagy azt nem hiszem, vagy nem úgy hiszem. Rendben van, de akkor hátha a nyitottság révén lehetőség nyílik arra, hogy a Szentlélek Isten úgy érintsen meg, ahogy eddig nem.” Mert hiszen, túlságosan is biztos voltam dolgokban, esetleg magabiztos lettem.

Egy pap barátomnak olyan szép gondolatát hallottam, aki azt mondta, ugyanúgy, még azokban a hetekben, amikor nem volt senki ott, a padokban, azt mondta: „Milyen érdekes ez, hogy messzebb vagyunk egymástól, és mégis közelebb kerültetek hozzám.” Hát ezt nagyon szép gondolatnak tartom. Egy igazi, eredeti tapasztalás, és annak a kifejezése. Milyen izgalmas, ahogyan inkább az alázat felé haladunk, ahogyan a kételkedésből továbblépünk, de közben a nyitottságunkat is megteremtjük arra, hogy egyszer csak fölismerjünk (valamit), vagy rácsodálkozzunk valamire, amire a biztos ember nem csodálkozik rá. Mert ő most is ezt csinálja, vagy azt csinálja, tudja, mi a trendi, hogy hogyan kell átvinni magunkat az online térbe… De nagy dolog, mikor alázatossággal és nyitottsággal egyszer csak valamire rácsodálkozunk. És azoknak éppen ilyenkor van az ideje. Valahogy úgy, mint ahogyan tavasszal egyszer csak a semmiből valami ott hah, kezd megszületni. Eddig nem is volt ott semmi, hát most meg tényleg, ez ott most van. Nem csak a nagyot vesszük már észre, hanem a picit is.

Na most akkor a következő gondolat így szól: Akkor érdemes mármost tudnunk, hogy összeszedhetjük a bátorságunkat. A bátorság mire vonatkozik? Arra, hogy az új és fölismert dolgok, élmények alapján elkezdjünk mi magunk változni és alakulni. Elkezdtem azon gondolkozni, lehet, hogy ti is megtettétek. Itt vannak a tanítványok, azt mondja a szent író, a tizenegy. A tizenegy tanítványból egyetlen egynek volt bátorsága ott lenni a kereszt alatt. Tíz, a többi tizenegy tanítványnak nem volt ehhez bátorsága. Majd ezek után bezárkóztak, és azt mondták nyilván, hogy „Hát, sajnos ennek a történetnek vége. Valami olyasmit kaptunk Jézustól, amit csak tőle kaphattunk, de hát vége, vége, csak megölték, csak vége van, csak eltemették, ott van a sírban.” És amikor Jézus föltámad, és találkozik velük, egy csapásra a kételyek nem szűnnek meg. A kételyek tovább húzódnak, például azért, mert sokkal könnyebb emberként azt mondani, hogy „Hát, reméltünk abban, hogy Jézus majd elhozza Isten országát, de hát nem így történt. Na, hát erről azért van már tapasztalatunk. Jó, hát ez nagyon nehéz, ez egy gyászmunka lesz, egy néhány év alatt túl leszünk rajta. Mennyivel nehezebb tanítványként azt mondani, hogy „A kereszt alatt nem voltam ott. Tulajdonképpen nem hittem abban, amit Jézus megjövendölt, annyira sokszor. Tulajdonképpen utána bezárkóztunk, és az volt bennünk, hogy vége mindennek.” Mekkora bátorság kellhetett a tanítványoknak ahhoz, hogy belássák és elismerjék a saját gyöngeségeiket úgy, hogy közben megtalálják a bátorságuk forrását ahhoz, hogy másokért cselekedjenek. Hát ez! Igazán tisztelem az összes apostolt, akiknek úgy kellett aztán elindulniuk, hogy át kellett küzdeniük magukat – most így mondom – azon a vereségen és kudarcon, ami a személyiségükben örök időkön keresztül maradandó.

Mit lehet tenni, mikor átéljük azt, hogy „De ezt elszúrtuk. Nem volt hozzá erőnk. Ezt most elrontottuk. De most már ez el is múlt.” Emlékszem, és nézzétek el, ha ezt a történetet hallottátok már tőlem. Mikor kórházi lelkigondozást tanultam, akkor kérdeztem, nem is csak én, hanem ott ültünk a csoportban, attól a valakitől, aki már évtizedek óta a betegekkel foglalkozott, hogy: „Akkor mit kell csinálni, hogyha valaki, akihez a kórházba mentem, vele kapcsolatban valamit elrontottam, és amikor legközelebb megyek hozzá, már üres az ágya, mert közben meghalt? Vagyis elszúrtam, és nem tudom kijavítani. Most akkor mit kell csinálni? Hagyjuk az egészet, éljünk keserűségben? Vagy kritikusan?” Akkor ez a lelkigondozó a következőt mondta: „Hát, nekem se volt könnyű ezen átverekednem magam, mert természetesen előbb-utóbb nekem is megjöttek a kudarcaim, amelyeket már rájöttem, hogy nem tudok kijavítani. Akkor a következőre jutottam: az életnek vannak azok a kudarcai, amelyeket képesek vagyunk kijavítani, és vannak az életnek azok a kudarcai, amelyeket nem visszafelé javítunk ki, hanem előrefelé.” Nagyon egyszerűen szólva, megtanultunk valamit, és azt többé már nem rontjuk el. Valamit megtapasztaltunk, valamit átéltünk, valamin átvívódtuk magunkat, és azt már úgy soha többet nem fogjuk elszúrni, mert épp elég eleven bennünk. Nem, azt már nem rontjuk úgy el, és azt ettől kezdve előrefelé javítjuk ki, amíg csak ezen a Földön élünk, minden egyes kapcsolatunkban.

Ezért a következő gondolat így szól, hogy: A bátorság után megengedhetjük magunknak, hogy döntéseket is hozzunk. Ezek alapján az új élményeink és tapasztalataink alapján, fölhasználva akár a saját kudarcainkat, vagy gyöngeségeinket is, látva, hogy az emberi gyöngeség nem hogy nem akadálya az Istenhez való fölemelkedésünknek, hanem sokszor szinte az egyetlen lehetősége.

Azon töprengtem a mai napon, ahogyan egyre több találkozásom lett, hogy milyen érdekes, hogy fölvesszük a maszkot, hogy akkor mindegyikünkben talán van egy gondolat, hogy „Vigyázok rád. Azért veszem föl, mert vigyázok rád.” De milyen izgalmas ez, hogy most olyan heteket élünk, hogy mindannyian amikor megyünk egy másik ember felé, az van bennünk a maszkkal is, meg a távolsággal is: „Vigyázni akarok rád.” Nem egy rossz mentalitás. Milyen izgalmas lenne, hogy amikor majd lekerülnek a maszkok, és közeledek egy másik ember felé, olyan két méternél legkésőbb eszembe jut, hogy vigyázni akarok rád. Másfél méternél meg, hogy nagyon jól kell csinálnom. És nincs rajtam maszk, és látom az orrod, és látom a szád, és látom a szemed, és az arcod, és ahogy közel merészkedem hozzád, akkor az van bennem: „Na, kitüntetett helyzet. Minden egyes helyzet kitüntetett és rendkívüli.”

Akkor a záró gondolat így szól. Ahogyan az apostolok, bár kételkedtek, cselekedtek, ez egy jó lehetőség nekünk is. Hogy ahogyan átmegyünk ezen a folyamaton, aközben el tudjuk mélyíteni magunkban azt, hogy igen, de hogy az, hogy bezárkóztunk, ez azt jelentette, hogy igyekszünk egymásra vigyázni, de nem bezárkóztunk csak, illetve, bár bezárkóztunk, nem zárkóztunk el egymástól. Más dolog bezárkózni, és elzárkózni. És mi – mondhatnám talán így – okosan bezárkóztunk, de lehet, hogy idebent nem hogy nem zárkóztunk be, de főképpen nem zárkóztunk el egymástól.

Azt mondta nekem egy kedves ismerősöm ma délelőtt: „Feri, olyan érdekes ez. Tudod, hogy ahogyan én is elkezdtem paradicsomokat ültetgetni, mert hát a balkonládába, olyan érdemes tapasztalatom volt. Mégpedig az, hogy miközben én megteszek mindent, aközben jött egy fagy. Nem is tudom, mikor volt utoljára olyan élményem, mint ahogy néztem a balkonládában az elfagyott palántát, hogy azt mondjam: De érdekes ez! Mennyire világos, hogy tényleg mindent meg kell tennem azért a paradicsomért, és mennyire világos, hogy sok minden meg nincs a kezemben. Ilyenkor mennyire érdemes bíznunk. Egyszer csak valahogy egy sokkal mélyebb összetartozást éltem át az elődeimmel, akik még tudták, mit jelent a földdel összefüggésben megtenni mindent, és aztán nagyon bízni.” Valahogy e kettőből született meg az, hogy az életet tovább vitte.

Mennyei Atyám! Köszönöm, hogy Jézus mennybemenetele után sem hagytál magamra. Köszönöm, hogy elküldted a Szentlelket, aki megtanít a te igazságaidra. Jöjj drága Szentlélek és újítsd meg csodáidat napjainkban, hogy a Te vezetéseddel tanúságot tudjak tenni a feltámadt és menybe felment Jézusról. Add, hogy meg tudjam nyitni az életemet a Te vezetésedre, Te legyél a tanácsadóm. Ámen.

https://youtu.be/4V8bMyj7oog

„Áldjad, én lelkem, az Urat!” Két zsoltár kezdődik és végződik ezzel a kiáltással. Két zsoltár egymás mellett, a 103. és a 104. A 103. a belső végtelent, a lélek belső útjait járja körbe, Isten irgalmának örömében, a történelmi és a lelki megszabadulás tapasztalatában.

A 104. zsoltár viszont a külvilágot, a teremtett világ tereit szemléli, és azért áldja Istent, mert ő az, aki a világban olyan sokféle módon megmutatja elevenítő hatalmát. A 103. zsoltár a mikrokozmosz, az emberi történelem és emberi szív világáról szól, a 104. viszont a makrokozmosz rendjét figyeli, de nem mint egyszer s mindenkorra adott, befejezett, állandó valóságot, hanem mint eleven organizmust, a mozgás és körforgás, a csere, a szeretet helyét.

„Áldjad én lelkem az Urat!” – így kezdődik és így fejeződik be a 104. zsoltár, belső csúcspontja viszont az Úr Lelkéért fohászkodik. „Áraszd ránk Lelkedet, Istenünk, újítsd meg a föld színét!” Az emberi lélek vágyódó, szükséget szenvedő, szomjúhozó lélek, ahogy a héber nefes szó sugallja. Az Úr „Lelke” viszont ruach, életadó hatalom, frissítő szél, felhőt hajtó vihar. A zsoltár imádkozója mintha tudná, hogy az ő lelke is csak az egész föld körforgásában, Isten színe előtti táncában lehet boldog, a többiek létéhez kapcsolódva képes igazán áldani Istent. Az Ószövetségben sehol másutt nem szerepel olyan utalás, hogy Isten Lelke „megújítja a föld színét”. Vajon mit jelent, hogy az Úr Lelke megújítja a föld színét?

Ez a zsoltár nagy utat jár be, tényleg végignézi a világot. Először felhőket és égboltot lát, mint Isten lakóhelyét, Isten ékes, díszes köpönyegét. Azután hegyeket és szárazföldet, az eredeti teremtés tanúit, Isten végtelen erejének, a vad ősvizeket megzabolázó hatalmának jeleit. Aztán meg – a régi emberekre jellemző közvetlenséggel, ugyanakkor nagyon modern világképpel – a víz körforgását szemléli, ahogy az leszáll és fölemelkedik, életet ad, növények „szomját oltja”, hogy bőséggel teremjenek, s hogy az embert és az állatokat is táplálhassák. Egy újabb jelentős gondolati ív az idő járásával foglalkozik, ahogy ez hold és nap járása szerint, estétől reggelig és reggeltől estig előre halad. Az élet egyfajta körforgásban bontakozik ki: éjjel vadállatok, fiatal oroszlánok kiáltanak, „az ember meg (nappal) munka után lát, és dolgozik, míg nem jön az este”.

Jó úgy tekinteni a világra, ahogy ennek a zsoltárnak a szerzője: hogy a világ rendben van, élete Istentől van és Istentől függ – ő pedig jót akar. Az imádkozó csodálja mindezt: „Uram, milyen nagyok a te műveid!” Látja a természetes halált is: „Ha megnyitod kezedet, jóllaknak javaiddal. De ha elfordítod arcodat, megrémülnek, ha lélegzetüket megvonod, elenyésznek…” Mégsem a halálé az utolsó szó: „Kiárasztod lelkedet, és ők életre kelnek, és megújítod a föld színét.” – Így érkeztünk újra az eredeti kérdéshez: vajon miféle megújulásról van szó?

A legegyszerűbb válasz a föld megújulását úgy szemléli, mint a teremtett világ elevenségét, mint a természet tavaszi megújulását. Ha megújul a föld színe, termést ad a föld, táplálékot kap az ember. Ha megújul a föld színe, a földnek bizonyos értelemben mondandója lesz, beszélgetni kezd az éggel, hordozza a növényeket és állatokat, ringatja a tenger vizét, hátán cipeli és élteti az embert, ezt a különleges, szabad, lelkes teremtményt.

Áldjad, én lelkem, az Urat, mert értelmet ad munkádnak, mert megmutatja a nagy egészet, amelynek része lehetsz… És áldjad, lelkem, az Urat, mert megadja azt is, ami ebben a zsoltárban még hiányzik: a többi ember jelenlétét, társat, testvért, közösséget, akikkel együtt dicsérhetem, és együtt kérhetem.

Bevezetés

Ma, piros Pünkösd ünnepe van. Tudjuk, hogy Pünkösd a Szentlélek Úristen ünnepe, és azt is, hogy Pünkösd egyben az Egyház, születésének, öntudatra ébredésének az ünnepe is. Ekkor formálta a Szentlélek egyetlen nagy családi közösséggé a legkülönfélébb nyelvű és gondolkodású embereket.

Azóta is a Szentlélek élteti a krisztushívők világot megújító közösségét, az egyházat, s annak tagjait, hogy képesek legyenek mindenkor e feladatuk teljesítésére. Mennyire engedjük, hogy bennünket is inspiráljon a Szentlélek? Mennyire veszünk mi részt a világ Szentlélek irányította megújításában? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Jézus Krisztus! Az Általad elküldött Igazság Lelke jutassa eszünkbe mind-azt, amire tanítottál bennünket! Uram irgalmazz!

Jézus Krisztus! Az általad elküldött Szentlélek vezesse Egyházadat mindenkor az Igazság és szeretet útján! Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus! Az Általad elküldött Vigasztaló maradjon velünk mindörökre!  Uram irgalmazz!

Evangélium után

Pünkösd a keresztény ünnepek között a harmadik legnagyobb. A "sátoros" ünnepek közé sorolt ünnep.

Ezen, a feltámadás utáni első Pünkösdön, valami megmagyarázhatatlan dolog történt. Azt olvashattuk az Apostolok Cselekedetei könyvéből vett első Olvasmányban, hogy amikor pünkösd ünnepe elérkezett, hirtelen zúgás támadt az égből, mintha szélvihar közeledett volna, majd lángnyelvek tűntek fel, és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre” Ez az a történés, amire a szentíró röviden emlékeztet bennünket.

De egyéb dolgokra is emlékeztet. Nevezetesen arra, hogy az Úr Jézus tanítványai ettől a pillanattól kezdve megtáltosodtak, kiálltak a nyilvánosság elé, szónokoltak a megtérésről és megkereszteltek több mint 3000 embert. Ez volt az a pillanat, amikor megszületett az egyház, ez volt az a pillanat, amikor Jézus Krisztus ügye elindult világhódító útjára.

Ezt emberi tényezőkkel, természetes okokkal nem lehet megmagyarázni. A föltámadást követő ötven nap, aligha mondható elegendőnek ahhoz, hogy az egy-két tucat ember megszervezzen egy világhódító mozgalmat netán azzal a céllal, hogy kiüsse kora vallási vezetőinek kezéből a vallásos élet vezetését.

Ráadásul annak a nevében, akit, mint "gonosztevőt” végeztek ki, s aki üldözött volt tanításaival, eszméivel együtt. Már pedig arról volt szó, hogy a hatalmas templomi tömeget; a sok tartományból a zsidók második legnagyobb ünnepére Jeruzsálembe zarándokolt és egybesereglett tömegeket az új hit eszményeinek megnyerjék.

A föltámadást követő 50 nap alatt az apostolok között is voltak olyanok, például Tamás, még abban is kételkedtek, hogy Krisztus valóban feltámadt. Hitük meggyengült, félénk közösséggé zsugorodtak, amelytől alig várható el, hogy ilyen rövid idő alatt újraszerveződjék és kidolgozzon egy új ideológiát és egy mozgalmi stratégiát.

Ötven nap félelemben és szorongásban telt el még akkor is, ha olykor-olykor megjelent számukra a Föltámadott.

A föltámadás körüli "rémhírek" mozgósították az "ellentábort”. Nem tudták elviselni, hogy egy másfél tucatnyi ember „kilógjon” a sorból és másképp gondolkozzon, mint ők. Ezért a Föltámadottban való hitnek, az új tanításnak még az írmagját is ki akarták irtani. Propagandájuk bejárta Jeruzsálemet: "Jézus holttestét ellopták és azt mondják, feltámadt". A feltámadását hirdetőket meg végleg el akarták némítani.

Ezért nagy volt a meglepetés, amikor a bezárt ajtók mögül előjött tanítványok csapata, „a legnyilvánosabb fórumot,” a templomot használta fel igazságának szószékéül.

Hogy a megfélemlített csapat ilyen bátorságra tett szert, az csoda! A kívülállók is elismerik.

Ki adott ennek a félénk nyulakból bátor oroszlánokká lett csapatnak tanácsot, eligazítást? Ki szervezte, mozgatta a nagy demonstrációt? Ki készítette fel őket a szónoklásra?

Ki más, mint maga a Szentlélek, az Atyának és a Fiúnak a lelke!

Mindezt ugyan Jézus megígérte nekik, de másban sem nagyon hittek, nemhogy ebben. És amikor megkapták ezt a földöntúli isteni erőt, megkapták a Szentlelket, már nem volt életféltés, aggodalom és csüggedés. De az sem, hogy mit is kellene mondaniuk. Ömlött belőlük a szó. Hivatkoztak az Úr tetteire, meg a régi időkre, idézték szavait, csodáit úgy, ahogy eszükbe jutott. De legfőképpen a borzalmas élményt, ahogyan keresztre függesztve látták. Ám a szintézis sem maradt el. „Isten feltámasztotta fiát.”

Az első pünkösd eseményeiben egy dolog válik szembetűnővé mindenki számára: a gyengékből erősek, a gyávákból hősök lettek s a krisztusi tanításnak rendíthetetlen hirdetői.

Ilyen tüneményes gyorsaságú változás, mint amin a tanítványok átestek, a világtörténelemben párját ritkító eset. Ez a Szentlélek Isten egyedülálló csodálatos műve volt.

A Jeruzsálembe sereglő népek a sinai törvényadásra akartak emlékezni. Ehelyett egy új törvénynek és tanításnak és a Szentlélek kiáradásának lettek a megtapasztalói.

És ezt a csodálatos élményt vitték haza magukkal, sokan már, mint megkereszteltek.

Megmozdult a Lélek és új világot teremtett. És ezt az új világteremtést folytatja immár 2000 éve az Egyházban, a krisztushívőkben és általuk e világban. Itt és most, magyar földön is, bennünk és általunk.

Ámen

1. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni. (ApCsel 2,1–11)

Pünkösd ünnepének görög megnevezése (Pentekosté, jelentése:50) a zsidó húsvét utáni ötvenedik napra utal. A pünkösdi csodás események leírása valószínűleg az első nyilvános beszámoló az apostoli igehirdetésről. A szétoszló lángnyelvek, a szélzúgás, valamint hogy az apostolok „lelkes” arám nyelvjárású beszédét az összesereglett zarándokok ezrei mind a maguk nyelvén értik – jelzi azt a hatalmas újdonságot, amely az egyház születésével jelent meg. A Szentlélek nem foltoz, nem lyukakat töm be, nem javítgat, nem is pusztán elegyenget régi dolgokat, hanem újat teremt. Olyan szinten mozgósította az apostolokat és az első közösséget, amely mélyebben van, nemzetiségen, valláson, kulturális meg egyéb különbségeken túl. Így lesz egyszerre az egység és a sokszínűség lelke. Az egyház alapja éppen az, hogy mindegyikünkben ugyanaz a Lélek van. A Lélek a közös alap, személyiségünk bensejében érint meg, ahol meg vagyunk keresztelve, és ahol már csírájában szétosztotta gyümölcseit. Hogy ezek mikor és hogyan érlelődnek meg, ez már az egyén fáradságos munkájától is függ. Az apostolok személyiségének pünkösdi átalakulása jelzi, hogy az ösztönvilágnál mélyebben éri el Isten Szentlelke az ember bűnös természetét. Annyira, hogy képes túllépni önmagán, képes felülkerekedni a „természetes” válaszfalakon, legyőzve a bűn ellenállását is. A Lélek ösztönző ereje olyan sürgető és ellentmondást nem tűrő, hogy elsőbbséget élvez az emberi racionalitáshoz képest is. A Lélek által születik meg a szeretetközösség, lendül mozgásba az élet. Ezért volt előbb egyház, s csak utána a leírt szó, előbb az eukarisztia, s csak utána a lassan kikristályosodó hitigazságok. Egy folyamat indult el, amelynek során letisztult a kinyilatkoztatás, megérlelődött a keresztény tanítás, és egyre jobban megnyilvánult Isten országának műve a földön.

2. A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. (1Kor 12,3b–7. 12–13)

Ha valakit karizmatikus embernek tartunk, azon érezzük a kisugárzást, a rendkívül vonzó személyiség különleges tulajdonságait, és azt hisszük, hogy ő egy kivételes tehetség. Holott Szent Pál szerint minden lelki adomány (karizma), ami az egyház javát szolgálja, Istentől jövő kegyelmi ajándék. A különféle szolgálatok vagy a rendkívüli, szokatlan megnyilvánulások egyaránt. Feltéve hogy a közjót mozdítják elő. Fölösleges a Szentlélek adományaira hivatkozni olyankor, amikor valaki saját hatalmának, a gonoszságnak vagy az önzésnek szolgálatába állítja ritka képességeit, mi több, ezzel még sok pénzt is kíván keresni… A karizmáknak mindig az egy testnek, a közösségnek, az egyháznak javát, végső soron Isten dicsőségét kell szolgálniuk. Ezért van az egyházunkban, hogy az apostolutód igenis felelősen elbírálhatja, hogy egy egyéni vagy közösségi kezdeményezés, újítás, csoportosulás, mozgalom megfelel-e ezeknek a követelményeknek. Az egyház tagjainak úgy kell egymáshoz illeniük és illeszkedniük, mint egy test tagjainak, mert az egyház Krisztus teste, tagjai Krisztus tagjai… Aki elbizakodik, eltelik képességeivel, s emiatt háttérbe szorul a közösség, az visszaél a Szentlélek közösségteremtő erejével, nem az egységet szolgálja, hanem a széthúzást. A karizmák nemes versengése az egyházon belül végső soron a közösség lelki megújulását hivatott szolgálni.

3. Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket!… Rájuk lehelt és így folytatta: vegyétek a Szentlelket!
(Jn 20,19–23)

Jézus már húsvétkor átadja Szentlelkét apostolainak. Hogy küldetését továbbvigyék, hogy az a titokzatos testben, az egyházban folytatódjék, éljen tovább a világ végéig. Az is nyilvánvaló, hogy nem egyénileg, nem egyéni céllal adja Lelkét, hanem az egyháznak, az egyházon keresztül. Itt nyer értelmet a bűnbocsátó hatalom, a gyónás, a keresztség és a többi szentség, valamint a Szentlélek kapcsolata. Szentlélek nélkül nincs lelki hatalom, nincs papság. De megfordítva is igaz: az egyház hatalma nem politikai, gazdasági, ereje nem a tömegbázis, hanem a Szentlélek által gyakorolt, Krisztustól ráruházott, az emberek örök üdvösségét szolgáló hatalom, amit semmilyen földi hatóság nem képes zárójelbe tenni vagy megszüntetni… Az egyháznak pedig mint kovásznak, így, „Lelkesen” kell átjárnia a világ tésztáját. A Szentlélek ihletésére és garanciájával válhat a világ lelkiismeretévé, mutathat rá a bűn valóságára és lehet az emberiség zászlóshajója az „élet háborgó tengerén”.

Az egyház nem emberi képződmény, hanem a Szentlélek találmánya. Ezért a hívő hite sem lehet magánhit, hanem csakis egyházias hit. Krisztus a Szentlélek által „közvetít” egyháza és az Atya felé is… Ezt leginkább a szentségeken keresztül és a liturgiában tudjuk nyomon követni. Aki mély átéléssel és következetesen részt vesz az egyház liturgikus életében, annak hite a Szentlélekben felszabadult, önátadó, hívő hit lesz. A szentségek által mindegy állandósulnak a pünkösdi események, áramlik a kegyelem kiapadhatatlan forrása, és megértjük, hogy életünk folytonos megújulás, lelki újjászületés – a Lélekben.

Szentírási részek: Olv. ApCsel 2,1-11   Ev. Jn 20,19-23

Szent János evangéliumában olvashatjuk, hogy „a (sátoros) ünnep utolsó, nagy napján Jézus a templomban volt és fennhangon hirdette: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak.” Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek. A Lélek ugyanis még nem jött el, mert még nem dicsőült meg Jézus”(7,37-39).

Jézus itt a legmélyebb vágyainkat szólaltatja meg: szomjúságról beszél. S ki ne szomjaznék? A nagy melegben vízre, s a mindennapokban igazságra, szeretetre, megértésre, megbecsülésre, emberibb életre, arra, hogy életünk értelmet nyerjen.

Így tekintve, mindnyájan szomjazzuk Őt, akkor is, ha nem nevezzük nevén a szomjunkat. És ekkor a várás egyszerre több: sóvárgás lesz, emésztő vágy, amely betöltésre vár, valamiképpen így voltak az apostolok is az utolsó vacsora termében, amint olvastuk az evangéliumi szakaszban: „Amikor a hét első napján beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak… Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket! - mondta. E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátják bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot”. (Jn 20, 19-23)

Milyen kevéssé látványos ez az elő-pünkösd! Se lángnyelvek, se nyelveken való beszéd… Igaz, nem kellett a bámészkodó turistákból hívőket faragni, amint olvashatjuk az első pünkösddel kapcsolatos leírásban, itt egy félelemtől reszkető, maroknyi, kiábrándult csapatba, az apostolokba kellett erőt, bátorságot önteni.

Az Úr Jézus nem magyarázkodik az apostoloknak, hogy miért nem kell félniük. Szemrehányást se tesz, hogy az asszonyok szavára nem hittek föltámadásában.

Jézus azt teszi, ami évezredek óta bevált "recept" sok-sok gyászolónál: a gyászoló feladatot kap, hogy ne sebeivel, ne bánatával, hanem feladatával foglalkozzon. E receptben a küldetés áll: „amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket”.

Milyen hatalmas küldetés, mily nagyhatalommal: „Vegyétek a Szentlelket!” Ember ezt nem bírná elviselni. De amint XVI. Benedek nyugalmazott pápánk mondta beiktatása alkalmából: aki Krisztusban hisz, többé nincs egyedül!

A mai első olvasmány arról számol be, hogy a zsidó pünkösd napján „ugyanazon a helyen” ahol Jézus először jelent meg az apostoloknak, az utolsó vacsora termében, kiáradt a Szentlélek rájuk, és ez által az egész világra. Bár mindezt ismerjük, mégis elég idegenkedve, nehézkesen közeledünk ehhez az ünnephez, mintha nem éreznénk annyira magunkénak, mint a Karácsony, vagy Húsvét ünnepét.

Talán azért van ez, mert a pünkösdben nem annyira az eseményt, mint inkább a titkot ünnepeljük. Pünkösd misztériumában legfontosabb a harmadik isteni személy, a Szentlélek lényegének megértése, természetesen amennyire ez emberileg lehetséges.

Újra és újra tudatosítanunk kellene, hogy a Szentlélek által is Isten lép közénk – akárcsak a Fiú által –, az ő szeretete fordul az emberek felé. Tehát a Szentlélek a kapcsolatnak a lelke, a megváltás eseményének az állandósítója.

A Szentlelket az elfelejtett istenként is szokták említeni. Pedig, valójában azt is mondhatnánk, hogy a legistenibb isteni személy és egyben a leglényegesebb is: a Szentháromság személyei közötti kapcsolat és egyben a szeretet és az egység lelke.

S mégis mintha pünkösd jelentősége megfakult volna az emberi szívekben. Pedig benne a közösséggé, az Egyházzá válást is ünnepeljük. Hiszen az apostolok addig csak fizikailag találkoztak a feltámadottal, most önmagukban élhetik meg a feltámadás valóságát.

Pünkösdöt a bátorság ünnepének is nevezhetnénk. Az apostolok, akik gyáván eloldalogtak a halálra ítélt Krisztus mellől, pünkösd után a Lélek erejével, bátran kezdik hirdetni a feltámadott Krisztus dicsőségét és életük kockáztatása árán, a vértanúságot is vállalva tesznek tanúságot a Krisztusba vetet hitükről.

A Lélek a megelevenítő erő. Már a teremtéssel kapcsolatban is megemlíti a Szentírás, hogy akkor „Isten lelke lebegett a vizek fölött”. Vagy amikor „az Úristen megalkotta az embert a föld porából” akkor lelket lehelt belé, s így lett az ember élőlénnyé (Teremtés könyve 2,7).

A Lélek az, aki az anyagnak értelmet, a céltalan életnek célt ad, és ami összetartozik, azt összekapcsolja, ha az ember igényeli, ha akarja.

Mintha a mai ember elfelejtette volna azt a képességét, hogy ami valóban összetartozik, mint például - apa és anya, család és gyerek -, azt össze is kapcsolja, de nem csak a látszat, hanem a valóság szintjén is.

Sajnos való igaz, hogy sok a kapcsolat nélküli, vagy a látszat kapcsolatban élő ember, sokszor az internetnek, a virtuális világnak is köszönhetően, különösképpen fiataljaink között, akik így kiszolgáltatottá válnak, és akiket a reklámok által könnyen lehet manipulálni, vezetni, akár a halálba, az öngyilkosságba is.

Lélek nélkül, nincs, ami megvédje őket a jóléti társadalom kísértésétől és a virtuális világ csapdáitól. Tudniillik ami örömöt, boldogságot a kapcsolataiban megkaphatna, legyen szó: családi, házastársi vagy baráti viszonyról, azt a kapcsolatok nélküli ember az anyagi javakban vagy a virtuális világban próbálja megtalálni.

Ezért sokkal fontosabb figyelni a Szentlélek valóságára, hiszen Ő a kapcsolatnak is a lelke.

Mindenki megértheti a pünkösdöt, ha helyesen ünnepli. Vagyis nem pusztán pihenőnapnak tekinti. Az ünnep mindig találkozás, amely módot ad a szembesülésre önmagunkkal, az életünkkel, a mellettünk élő emberrel. Áldásos lenne, ha csendet teremtenénk magunkban, hogy végiggondoljuk, hová is tart az életünk, a közösség élete, amelynek tagjai vagyunk, a család élete, amelynek alkotó elemei vagyunk, a falu, a város élete, amelyhez tartozunk. Jó lenne, ha elmélkednénk azon, hogy mit tehetnénk a kapcsolatainkért, a családért, a szeretteinkért, a közösségünkért. Nem feledve, hogy „a Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele”(1 Kor 12, 7).

Gondoljunk Máriára, a Boldogságos Szűzanyára, aki szívébe véste a pásztoroktól hallott szavakat és „el-elgondolkodott rajtuk” (Lk 2,19.51).

A hit szavainak és igazságainak befogadása, hogy életté, hogy gyümölcsözővé váljanak, a Szentlélek működésével valósul meg és növekszik bennünk – mondta a Szentatya, Ferenc Pápa. Ebben az értelemben tanulnunk kell Máriától, újból át kell élnünk „igenjét” – maradéktalan készséget kell mutatnunk arra, hogy befogadjuk az Isten Fia által küldött Szentlelket életünkbe, aki a befogadás pillanatától képes teljesen átalakítani, megújítani azt.

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot. Jn 20, 19-23

Mottó: Békesség nektek! – Érdemes és hasznos megismételni! Azon az eső húsvéton csak a tanítványok szívében volt békétlenség, meg talán némely főpapéban, akit a várható politikai bonyodalmak aggasztottak. Ma, járvány alatt és feltehetően még jó ideig utána, az egész világ békétlen. Megtapasztalta sebezhetőségét. Hogy szolidárisak vagyunk, ha nem is lélekben és önként, de ténylegesen és kényszerből.  Elsőnek és mindenekelőtt békére van szükségünk. Csak így tudjuk józanul mérlegelni a jövőt. Ehhez szükségünk lesz a Lélekre. A Lélek kreatív, a Lélek áthidalja a most újra feltárult szakadékokat, a Lélek megadja az oly szükséges békét.

RABSZOLGASÁG

Megéltük a Nagypénteket, szinte napról napra várjuk a Feltámadást, de akarjuk-e a pünkösdöt? Hogy egy nyelvet beszéljünk? Hogy a múlt bűneinek aprólékos és pedáns könyvelését eltöröljük, amint az egyéb adósságokat is? Ugye, néhányan bátortalanul kérik a hitelek, a pénzbeli adósságok eltörlést? Úgy érvelnek, hogy csak így kerülhetjük el, hogy évekig, sőt évtizedekig nyögjük az adósságokat. Mert ha nem töröljük el, akkor megbénul a világgazdaság – mondják. De akarjuk-e az erkölcsi adósságok törlését is? Akarunk-e tiszta lappal kezdeni? A legegyszerűbb, ha elsőnek mi magunk tépjük szét az adósságleveleket!

Urunk mennybemenetele

Szent Kereszt fölmagasztalásának ünnepén az egyik falu lakói kimennek imádkozni a határban lévő Kálvária-kereszthez. Térdenállva imádkoznak a hatalmas feszület előtt, és egyszerre csak a sebek élénk pirosra áldoznak, buzogni kezd belőlük a vér, megelevenedik az élettelen szobor és Krisztus lelép a keresztről. Mindenki örül, mindenki boldog. Diadalmenetben kísérik be Krisztust a faluba, egyenes a főtérre. Ott megköszönik neki, hogy eljött közéjük, és rábízzák egyetemlegesen a falu irányítását. Megígérik, hogy mindenben parancsok szerint fognak élni, és megtartják törvényeit. Aki ezt megszegné, azt a falu fogja megbüntetni. Véget ér az ünnepség, hazamennek az emberek. Az Úr Jézus pedig végigjár a faluban, és sok mindent lát, sok mindent szóvá tesz. Benéz a kocsmába, és amikor hallja hogyan beszélnek ott, beszól: „Isten nevét hiába ne vedd!” Benéz a kórházba, és amikor látja, hogy anyák kényelmük miatt gyermekéleteket dobnak el, odakiáltja nekik: „Ne ölj!” Benéz a bárba és a tánclokálba, és amikor látja az arcpirító viselkedést, így szól: „Ne paráználkodj!” Elmegy a bíróságra is, amikor hallja a hazugságokat, figyelmeztet: „Hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen!” Pár nap múlva már összesúgnak az emberek. Végül is követeket küldenek hozzá: „Úr Jézus, amióta köztünk vagy, nem érezzük jól magunkat. Menj vissza a határba a keresztfára. Mi pedig megígérjük cserében, hogy minden nagy ünnepen elmegyünk keresztedhez, virágot is viszünk neked, imádkozunk is hozzád, de azt nem engedjük, hogy Te a mi életünkbe beleszólj!”

Ez Szabó Lőrinc elbeszélése. Azt mondod, mellbevágó? Igazad van!

1. Bennem azonban egy másik érdekes kérdést is fölvet: Miért kellett Jézus Urunknak közülünk egyáltalán elmennie? Milyen más lenne az életünk, ha nem hagyott volna itt bennünket… A világ egészen másképp nézhetne ki. Képzeljétek csak el: Jézus mindenkinek megmondaná, hogy mit tesz jól és mit rosszul. Például megjelenne a miniszterek kabinet-ülésein, az asztalra csapna, ha kell, szemükbe vágná, hogy mit tesznek rosszul, vagy csak saját maguk érdekeinek a védelmében. Aztán gondoskodna, hogy a világon béke és igazságosság lenne, ha kell egy egész angyalsereggel. Sőt, Egyházának gyeplőjét is kézbe venné most, ebben a kritikus járvány idején, amikor annyian és annyian kifogásolják az állami hatalommal túlzottan együttműködő szolgáinak a magatartásáért… Hát nem jó lenne? Igen is, meg nem is!

2. Ez ugyanis olyan lenne, mint amikor szüleink eljöttek velünk az első osztályba, hogy találjuk meg az iskolát, ne féljünk az új körülmények között, vagy megszabták, hogy mikor és hol szabad játszani, este mikor jöjjünk haza, kivel találkozzunk és kivel barátkozzunk…

Talán valóban jó lenne, ha olykor-olykor valaki ebben vagy abban a dologban levenné rólunk a döntés, a felelősség terhét. Viszont a másik percben arra gondolunk: milyen jó, hogy szüleink is szárnyra bocsátottak bennünket, így kezünkbe vehettük életünket.

Isten is ezt akarta akkor, amikor Jézus Urunkat a mennybe fölvette. Azt szerette volna, ha sorsunkat és életünket a magunk kezébe vesszük. Jézus Urunk mennybemenetelének az ünnepe a mi felnőtté válásunk és felelősségvállalásunk ünnepe. Isten annyira megbízik bennünk, hogy ránk bízza a világ sorsát, és bízik abban, hogy azt az Ő szellemében tudjuk intézni.

3. Tudatában vagyunk-e annak, hogy ez a megbízatás ma időszerűbb mint máskor? Hányan megszólják az Egyházat: többet kellene tennie a fiatalok érdekében, többet kellene fáradoznia az idősebbekért, jobban utána kellene járnia a távol maradóknak. De forduljon csak valaki hozzájuk segítségért, vagy jótanácsért, máris megkapja a választ: „Ez nem az én feladatom! Ez a pápára, a püspökre, a papra tartozik! Azért fizetjük őket!”

Sajnos, az égre bámuló tanítványok magatartása minden idők keresztényeire jellemző. A mai olvasmányban megjelenő angyal kérdése azonban hozzájuk is szól: „Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel?” (ApCsel 1,11). Nem hallottátok Jézus szavait? „Legyetek tanúim egészen a föld végső határáig!”

A megdicsőült és mennybemenő Jézus a mi kezünkbe tette le megkezdett művének, az Egyháznak a sorsát. Ezen túl nekünk kell az Egyházat, az Egyházközséget építenünk. Ez a feladat mindnyájunk közös ügye. Az égre bámuló, megdermedt és mozdulatlan Olajfák-hegyi férfiak viselkedését fel kell, hogy váltsa a nagykorúvá lett, öntudatos, apostoli buzgósággal telített férfiasan tevékenykedő, és bátor keresztények magatartása.

Ilyen keresztény nőket és férfiakat adjon nekünk minél bővebben a mennybemenő Jézus Szentlelke, akik nem csak imádkoznak Jézus Urunkhoz, nem csak virágot visznek a keresztjéhez, hanem az Ő szellemében élnek – és munkálkodnak! Ezt kívánja Egyházközségünk minden részegyházközségének,

lelkipásztori szeretettel,

Imre atya

„Vegyétek a Szentlelket”

A szinoptikus evangéliumok eseményeinek sorrendjét követve a Lélek eljövetele kiszorul a szinoptikus elbeszélésekből. (Legjelentősebb elbeszélésével az Apostolok Cselekedetei könyvben találkozhatunk.) Emiatt Jézus működése és a Szentlélek működése a hagyományos keresztény gondolkodásban időbelileg elkülönül: Jézus az apostoli korban, a Lélek pedig az egyház korszakában tevékenykedik. Így a Szentlélek nem harmadik isteni személyként, hanem Jézus az egyháztörténetében helyettesítő személyként tűnik fel.

János evangéliumában azonban egészen más elbeszélést találunk. Emiatt nevezték az ókorban a szinoptikus evangéliumokat testi evangéliumoknak, János evangéliumát pedig lelki, azaz pneumatikus evangéliumnak. Az előzők ugyanis sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek Jézus működésének külső leírására, mint lelkének rezdülésére, Isten-kapcsolatának bemutatására.

János elbeszélése a feltámadási jelenések sorába illeszkedik, amelyről a szinoptikusok is tudnak. A Feltámadt üzenete elsősorban békeüzenet, ezért így köszönti a zárt ajtó mögött rettegő tanítványokat: „Békesség nektek!” (19. v.). A hagyományos zsidó köszöntés ezúttal tényleg a felizgatott tanítványok megnyugtatására is szolgál. Ezt követi Jézus gesztusa, sebeinek megmutatása (20. v.), amelynek célja azonosságának igazolása. A félelem szertefoszlik, s az öröm hangulatában hangzik el a küldetési parancs (21. v.), amelynek mintája Jézus küldetése volt. Majd „rájuk lehelt” (22. v.) – Jézus saját spiritualitását ilyen különös gesztussal kívánja tanítványainak továbbadni. De küldetését konkréttá teszi, amikor ezt a szertartást a bűnbocsátó hatalom átadásával társítja (23. v.).

Ebben a jelenetben Jézus és a Szentlélek nem különül el egymástól, mint az Apostolok Cselekedetei elbeszélésben, hanem Jézus Lelkének hatásaként jelenik meg, a tanítványokban működve. A Szentlélekről szóló tanítást vagy a Szentháromság összefüggésében fejtették ki később a teológusok, vagy a hit megerősítésének és az egyházban ható Jézus tanításának a felelősévé, őrzőjévé tették. Jézus tanítványainak gondolkodását, nemcsak Jézus szavai, hanem tettei és a vele átélt élmények is legalább olyan mértékben befolyásolják, mint a hallott szavak. Ez a hármas hatás kölcsönösen erősíti egymást, és a célja egy olyan keresztény személyiség kialakítása, aki nem Jézus szavait szajkózza el csupán, hanem belülről érti Jézus gondolkodását és Isten szándékát.

A keresztény ember előbb Jézus történetével, majd Jézus tanításával találkozik, majd jobban megérti viselkedési módját, és csak felnőtt korában válik képessé arra, hogy megértse Jézus Lelkét is. Ennek a belső megértésnek kulcsszerepe van Jézus valódi megértésében és a Jézus-tanítvány elköteleződésének folyamatában. Érdekes módon ez a végleges, tántoríthatatlan elköteleződés az apostolok életében is csak Jézus feltámadása után történt meg. De az evangéliumok homályban hagyják ennek időbeli pontosítását, mindössze hangsúlyozzák, hogy az elköteleződés megváltoztatta a tanítványokat. A kisegyházakban ennek hangsúlyozására vezették be a felnőttkeresztséget, vagy ezért kérik, hogy a megtérő keresztény pontosan jelölje meg megtérésének idejét és körülményeit.

A Katolikus Egyházban ezt nem kell számon tartani, a mélységes elköteleződésnek a folyamatát ugyanis nem mindig tudjuk időben lemérni. Egy biztos, Jézus története a Lélek által folytatódik bennünk, mert a megváltás művének folytatására vagyunk kötelezve. Pál ezt így fogalmazta: „...testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára” (Kol 1,24).

A Szentlelket befogadó tanítványok imája

Tüzes lángként jött szereteted, Urunk! A te akaratodból lettünk most segítségedre, hogy szavunk, gondolataink, tetteink dicsőítsék meg hatalmadat. Befogadtuk Szentlelked, elfogadtuk az ajándékot, amit tőled kaptunk. Erős és biztos vár vagy, Uram, rendelésed előtt meghajol minden térd, mert nem lehet kibújni utánunk nyúló karod elől. Szelíd szereteted, kitartó hűséged, önfeláldozó személyed megkötöz a viszontszeretet béklyójával. Szabadon fűzöl minket magadhoz, hogy átérezzük, mit jelent édes igád és könnyű terhed. Ami földi szemmel értelmetlen és céltalan, teher és iga, az Szentlelked megerősítése által a legvonzóbb életforma, végtelen istenségednek egy gyertyalángnyi megnyilatkozása. Szentlélek, lobogj örökké szívünkben, hogy állhatatosak maradhassunk életünk viharai közben. Amen.

Mint ahogyan Keresztes Szent János mondja himnuszában: „Nem volt sem kalauzom, sem világosságom, kivéve azt, amelyik a szívemben fénylett, ez a világosság biztosabban vezérelt engem, mint a déli napfény, arra a helyre, ahol Az várt rám, aki tökéletesen ismer.” Ez a hely a Kármel volt; azonban, mielőtt „megpihentem volna Annak árnyékában, akit kívántam,” sok megpróbáltatáson kellett keresztülmennem, de az Isteni hívás annyira sürgetett, hogy ha lángokon kellett volna átmennem, azt is megtettem volna, csakhogy Jézushoz hű legyek ... Hivatásomban egyetlen lélek támogatott, ez az én drága Anyám lelke volt ... szívem hű visszhangra talált az övében, nélküle bizonyosan nem érkeztem volna meg az áldott partra, amely őt már 5 éve befogadta mennyei harmattal behintett talajára. Igen, 5 éve voltam öntől távol drága Anyám, azt hittem, hogy elvesztettem önt, de a megpróbáltatás idején az ön keze mutatta meg az utat, amelyen járnom kell ... Szükségem volt erre a
könnyítésre, a kármeli fogadóórák egyre kínosabbakká váltak számomra, nem tudtam beszélni belépésem vágyáról úgy, hogy visszautasítást ne éreztem volna. Mária túl fiatalnak tartott s minden tőle telhetőt megtett, hogy belépésemet megakadályozza; s még ön is, Anyám, hogy próbára tegyen, néha azon igyekezett, hogy a lelkesedésemet lelohassza; nos, ha nem lett volna valóban hivatásom, már kezdetben megtorpantam volna, mert mihelyt Jézus hívására felelni kezdtem, azonnal akadályokba ütköztem. Vágyamat, hogy ilyen fiatalon a Kármelbe lépjek, nem akartam Céline-nek elmondani s ez különösen sok szenvedésembe került, mert igen nehezemre esett bármit is rejtegetnem előtte ... Ez a szenvedés nem tartott sokáig, drága Nővérkém hamarosan megtudta elhatározásomat s távolról sem akarván attól eltántorítani, csodálatos bátorsággal fogadta el az áldozatot, melyet a Jó Isten kért tőle; annak megértéséhez, hogy mekkora volt ez, tudni kell, hogy mennyire egyek voltunk mi ketten ... Úgyszólván ugyanaz a lélek éltetett minket, pár hónapja a legédesebb életet élveztük ketten, amelyről fiatal leányok csak álmodhatnak is; körülöttünk minden ízlésünk szerinti való volt, a
legnagyobb szabadságot kaptuk, mondhatom, ideálisan boldog volt földi életünk ... alig volt időnk rá, hogy megízleljük ezt az ideális boldogságot, szabad elhatározásunkból máris el kellett fordulni tőle s az én drága Céline-em egy pillanatra sem lázadt fel ezért. Emellett még nem is őt hívta Jézus elsőnek és ezért panaszkodhatott volna ... Miután ugyanaz volt a hivatása, mint nekem, neki kellett volna mennie! ... De mint ahogy a mártírok idejében azok, akik a börtönben maradtak, örömmel adták a békecsókot testvéreiknek, akik elsőknek mentek harcolni az arénába, s azzal a gondolattal vigasztalták magukat, hogy őket talán még nagyobb harcokra tartogatják, így hagyta Céline, hogy csak menjen el Teréze s egyedül maradt a dicsőséges és véres küzdelemre, melyre Jézus szánta őt, mint szeretetének kiváltságosát! ...

Fájdalmai voltak és, hogy figyelmét elterelje, nagy szelídséggel mondotta: Szükségem van lelki táplálékra. Olvassa nekem egy szentnek az életét. Akarja, hogy Assisi Szent Ferenc életét olvassam? Ez magának tetszeni fog; virágokról és kis madarakról beszél. Komolyan azt válaszolta: Nem, nem azért, hanem hogy lássam, mily példát adott az alázatosságra.

Ha sóvárog szívünk valami kimondhatatlan boldogság után: A Szent Szív az. [IV. 275/25]

Ó, Isten akarata, Légy az én szerelmem! Jézusom, Te tudod, hogy magamtól egyetlen betűt sem írnék. Ha mégis írok, azt csak a szent engedelmesség egyértelmű parancsára teszem. Isten és a lelkek A Legszentebb Oltáriszentségről nevezett M. Fausztina nővér (523)

Nem csupán néhány kiválasztott ember van hivatva arra, hogy a szeretet szabad önátadásában Istené legyen és neki szolgáljon, hanem ez minden keresztény hivatása - akár Istennek szentelt szerzetes, akár világi, akár férfi, akár nő -, Krisztus követésére minden ember meghívást kapott.

Mindenki a teljes és osztatlan Krisztust fogadja, mert Ő nem osztható meg, sem az őt fogadó, sem az őt kiszolgáltató lélek semmiféle tökélet­lensége miatt; hanem annyira részesülünk e vilá­gosságból (azaz a kegyelemből, amelyet e Szentségben fogadtunk), amekkora szent vággyal készülünk a fogadására.

https://youtu.be/adEYYvwUBbM

Gájer László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára, a Sant’Egidio közösség barátja szerkesztőségünk megkeresésére videóbloggal szólítja meg a híveket a járvány idején: olyan kérdésekről elmélkedik, amelyek ebben a nehéz időben reményt adnak, segítenek befelé tekinteni és ugyanakkor kitekinteni a bezártságunkból.

https://youtu.be/1Zwn_OfqFmg

(18) „…HOGY BIZONYSÁGOT TEGYEK ELŐTTÜK…” (MÁTÉ 10,16–28)

JÉZUS KIKÜLDI TIZENKÉT TANÍTVÁNYÁT – II.

– 1. Jézus felkészíti a tanítványokat a sorsukra (18): – Kiszolgáltatnak benneteket énmiattam! – mondja nekik Jézus. Ez jelentheti azt, amire utal is Jézus, hogy üldöztetést elszenvedve végül törvényszékek előtt állunk. Általános értelemben pedig azt a „kiszolgáltatottságot” jelenti Jézus szava, amit mindig el kell hordoznia a hívő keresztyén embernek Jézus Krisztusért, hiszen a modern társadalmakban, ha nem is bántanak, végképp nem tudnak mit kezdeni velünk… Ma is, szerte a világban átélik a keresztyének mindkettőt.

–2. Mi vállaljuk ezt a kiszolgáltatottságot Jézusért? Hitvallóként vállaljuk? Úgy, mint akik csakis Uruktól függenek, minden helyzetben?

– 3. A tanítvány szolgálata ugyanis mindenkor, mindenki előtt csakis a bátor bizonyságtétel, a tanúság lehet Uráról, Jézus Krisztusról (19). Bizony, ha kiszolgáltatnak bennünket, akkor Jézusért szolgáltatnak ki minket; vagyis nemcsak Őmiatta, hanem még inkább azért, hogy Őróla tanúságot tegyünk.

– 4. Ez is a pünkösdi csoda része, amit azóta is átélünk, ha hitben szólunk: Urunk közben elveszi a félelmet, Szentlelke által segítségünkre jön, és megadja azt, amit mondanunk kell, szavainkat kezébe veszi, és mint az Ő szava, Igéje jut az tovább, hogy elvégezze munkáját; ott, ahol kell (19–20). Folyamatosan készülünk, de egy adott, nehéz helyzetben nem kell és nem is lehet készülni. Amikor szólnunk kell, Jézus Krisztus szól általunk!

1Mózes 30,1–24

Sok kegyes zsidó férfi tartózkodott akkor Jeruzsálemben azok közül, akik a föld minden nemzete között éltek. Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. (Apostolok Cselekedetei 2:5-6)

Pünkösd egy háromrétegű ünnep. Kinek-kinek mást jelenthet.

1. Földműves ünnep a bibliai időkben: hálát adtak az aratásért. Társult hozzá az áldozatbemutatás. De ott bujkált benne a félelem: elég jó-e az, amit adok, elfogadja-e Isten a bűnben fogant áldozatot?
2. Történelmi ünnep Isten népe számára: A Sínai-hegyi törvényadás, az egyiptomi szabadulás utáni szövetségkötés ünnepe. Hálát adtak Isten törvényéért. De ott bujkált benne a félelem: be tudják-e tölteni, meg tudják-e tartani mindazt, amit Isten kíván?
3. Keresztyén vallási ünnep: A Szentlélek kitöltetése, az egyház születésnapja. Társul hozzá a hálaadás, hogy Jézus megtartotta ígéretét, és nem hagyja az övéit árván. A teljes szeretet Lélek által belénk költözik, hogy kiűzzön mindenféle félelmet szívünkből, és közösségbe vonjon Isten többi gyermekével.

Isten jóvoltából az ünnep egyre bensőségesebbé válik. Ott lehet bennünk a hálaadás a megváltás csodájáért, Isten jelenlétének valóságos megtapasztalásáért. A félelem helyét pedig felválthatja a megajándékozottság öröme: Isten megadja ma is a mindennapi kenyeret mindegyikünknek, szövetséges népét eligazítja törvényének világosságával, a Szentlélek pedig egyénileg tölt el bennünket és felszítja a Krisztus követéshez szükséges erőt, állhatatosságot, és elvezet Isten gyermekeinek közösségébe.

Hála az Úrnak, hogy egyre közelebb von bennünket magához és egymáshoz, hogy félelem nélkül együtt ünnepeljünk és éljünk az ő dicsőségére és egymás javára!

(Pálfi Zsuzsanna, Győr)

*****************************************************

Imádság:

Szentlélek Isten, jöjj szívünkbe, igen óhajtunk! Fogadd hálánkat a mindennapi kenyérért, az útba igazító igéért, és jelenléted csodálatos megtapasztalásáért. Vezess bennünket az öröm útján, minél közelebb a Te csodás világod megtapasztalásához. Ámen

***************************************************************

A nap gondolata:

Akiket a Szentlélek vezet, a boldogság sokféle formáját tapasztalják magukban. (Vianney János)

***********************

https://youtu.be/fNw-ZNPi6oU

Új katekézissorozat az imádságról „Ne nyugtalankodjon szívetek!” (Jn 14,1)
A világ katolikusai, számokban 51 millió menekült szorul segítségre
Ferenc pápa buzdításának gyümölcsei
Növekedett a családon belüli erőszak
A venezuelai Karitász munkája a járvány idején
Soha nem látott képek II. János Pál pápa életéből
II. századi romokra bukkantak a Pantheon előtt

https://youtu.be/yuFG8xgoZbw

https://youtu.be/KRNsIdnDp7A

Az Úr Jézus lejött a földre, tanította az embereket, tanítványait,elmondta mi a feladata, miért jött közénk. Nélküle nem tudnánk hogy van egy Mennyei Atyánk, Szentlélek,egy boldog ország,egy igazi hazánk,olyan boldogság ahol nincs fájdalom csak öröm és béke.Ha nem mondta volna el,nem tudnánk róla semmit,nem lenne vágyunk, készülődésunk oda.
Jézus befejezte küldetését és visszatért az Ő Mennyei Atyjahoz.El küldte viszont a Szentlelket. Mária és az apostolok imádkozva várták. Csodálatos lehetett együtt imádkozni Máriával!! És szélzugas szélvész közepette megjött a Szentlélek. Rá szállt az apostolokra.. Máriára is,ugyanaz a Szentlélek akitől fogantatatott. Mária! A Szentlélek mátkája!! Megismerte Őt? Lelkében biztosan! Boldogan zenghette újra a Magnifikatot... És.. ezek a félénk apostolok erőre kaptak! Olyan erőt,melyet semmi és senki nem állíthat meg! Senkitől nem félnek,semmi nem tudja ezt a tüzet elvenni,kioltani, megsemmisítenie.Ezek a tudatlan tanítványok akik olvasni írni nem tudtak Jézus rájuk számítva alapított egyházat.Lehet olyan emberekre számítani, jó magam is bele értve,aki sem teológiát,sem tanulmányokat nem folytatott hitbeli dolgokról és akkor itten írogat... és megírja a " Valami nagyon szépet Istenert" C könyvet?? Hogy van bátorságom? Ki bízott meg ezzel? Mi vitt erre rá????? Sokszor elgondolkodom... és felteszem a kérdést: Uram Istenem! Valóban meghívtál erre? És ilyen formában? Vajon akik naponta évek óta olvassák mit tanultak belőle,mennyire formálta lelküket azok a szavak és gondolatok amiket leírtam. Nem látok a lelkek mélyére,nem tudhatom viszont,kit hozott közelebb Jézus fele bármily szó, vagy gondolat.De azt tudom, hogy a Szentlélek így is tud munkálkodni! Erősít a bánat idején és örül együtt az ember az öröm perceiben.
És...a földi egyház,nem a szentek serege! Senki se gondolja hogy én kész vagyok és szent vagyok! Senki! Mett minél közelebb is kerül az ember a jóistenhez a felé vezető úton, annál nagyobb, annál erősebb támadások kísérik! Az ördög sohasem nyugszik bele abban, hogy annyi ember Isten útján próbál járni. Kísért, gyötör, meg akar ingatni, próbák elé állít mint Jóbot, kérdés csak annyi, bízok e az én mindenható Isteneben minden baj és bánat ellenére? Tudom e kinek hiszek?
A Szentlélek Pünkösdkor kiaradt! A világ összes részére eljutott az evangélium.Egyre többen csatlakoztak ehhez a nagy csapathoz.Misszionariusok hirdették a világ minden részén Jézus üzenetét... valami és valaki megfogta őket és elkezdtek, igen" meghívtál hogy vízre lépjek..." Jézussal a tengeren.. halászni..megetetni az embereket.
Hát.. nem csodálatos???? Hát nem fantasztikus hozzá tartozni??? Semmi! Senki! SOHA ne tudjon elszakítani tőle!!!
Isten áldjon és tartson meg benneteket szeretetében örömében békéjében, és ebben a szent hitben!!! 

Tüzes lángként jött szereteted, Urunk! A te akaratodból lettünk most segítségedre, hogy szavunk, gondolataink, tetteink dicsőítsék meg hatalmadat. Befogadtuk Szentlelked, elfogadtuk az ajándékot, amit tőled kaptunk. Erős és biztos vár vagy, Uram, rendelésed előtt meghajol minden térd, mert nem lehet kibújni utánunk nyúló karod elől. Szelíd szereteted, kitartó hűséged, önfeláldozó személyed megkötöz a viszontszeretet béklyójával. Szabadon fűzöl minket magadhoz, hogy átérezzük, mit jelent édes igád és könnyű terhed. Ami földi szemmel értelmetlen és céltalan, teher és iga, az Szentlelked megerősítése által a legvonzóbb életforma, végtelen istenségednek egy gyertyalángnyi megnyilatkozása. Szentlélek, lobogj örökké szívünkben, hogy állhatatosak maradhassunk életünk viharai közben. Amen.

Bevezető 

Pünkösd a húsvétnak befejezése és beteljesedése. Üdvösségünk történetébe pünkösdkor lép be a Szentlélek, aki nem más, mint az Isten Lelke. A Szentlélek működése már az Úr Jézus életében is többször megnyilatkozott, a mennybemenetel óta pedig állandóan tevékenykedik az Egyházban. Az a feladata, hogy lelkünket megszentelje, és úgy irányítson minket, hogy Isten jelenléte általunk láthatóvá, érezhetővé legyen a világban. Nyissuk ki lelkünket a Szentléleknek, hogy minél jobban átjárjon bennünket. 

Hívek könyörgése 

Az Úr Jézus küldetést adott az apostoloknak. Ugyanígy küld bennünket is a világban való szolgálatra. Ehhez kérjük a Szentlélek segítségét! 

1. Az erő szellemét kérjük mindazok számára, akik Isten üzenetét hirdetik a világban. 

2. Az igazság szellemét kérjük mindazok számára, akik az élet értelmét őszintén keresik. 

3. A vigasztalás szellemét kérjük mindazok számára, akik vigasz nélkül és elhagyottan élnek. 

4. A szeretet szellemét kérjük mindazoknak, akik a gyűlölködés sötétségében botorkálnak, és a szeretet fényét nem ismerik. 

5. Az állhatatosság kegyelmét kérjük a bérmálkozók számára, hogy hűségesek legyenek hitük gyakorlásában. 

Méltó és igazságos, hogy mindenhol hálát adjunk az Atyának és a Fiúnak a Szentlélek bőséges ajándékaiért, most és mindörökké. Amen. 

Kedves Testvérek!

Szent Lukács az „Apostolok Cselekedetei” című könyvét ezzel a mondattal indítja: „Az első könyvemben arról írtam, mit tett és tanított Jézus egészen addig a napig, amelyen – miután a Szentlélek által megbízást adott az apostoloknak, akiket kiválasztott – fölvétetett a mennybe” (ApCsel 1,1-2). A mai vasárnap Húsvét 7. vasárnapja, a liturgiában „Urunk mennybemenetele”-ként szerepel. Mi van ebben a szóban?

Az Úr Jézus az utolsó vacsorán így imádkozott. „Én megdicsőítettelek téged a földön, azzal, hogy véghezvittem azt a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett” (Jn 17,4-5). A János evangélium alapszava Jézussal kapcsolatban a dicsőség, megdicsőítés. Az egész evangélium Jézust, az Isten Fiát még a szenvedésében is mint megdicsőültet szemléli. Jézus dicsőségének a legteljesebb megnyilvánulása az Ő feltámadása. Jézus azáltal dicsőült meg, hogy az Atya elfogadta életáldozatát, vértanúságát. Az Ő megdicsőülése, mondhatjuk, mennybemenetele maga a feltámadás, Húsvét hajnala. Ezt, mint eseményt nyilván nem úgy kell elgondolnunk vagy elképzelnünk, ahogyan az evangélista leírja. Ha a feltámadás pillanata éppen úgy leírhatatlan, mint a teremtés az idő kezdetén, akkor a mennybemenetel is leírhatatlan, hiszen az maga a leírhatatlan feltámadás. A leírás tulajdonképpen megfelel annak a módnak, ahogyan leírják Jézus apostoloknak szóló húsvéti megjelenéseit. Ez rádöbbenti őket arra, hogy Jézus ezután már nem az eddigi fizikai módján lesz jelen számukra. A menny a Szentírásban nem a kozmosznak valamilyen felső szintje. A menny maga Isten. Amikor a feltámadásában Jézus a mennybe megy, akkor nem valamiféle űrutazásról van szó, hanem a leírás azt akarja eldadogni, hogy a Názáreti Jézust, akiben a Fiúisten emberré lett, azzal dicsőítette meg az Atya, hogy istenemberi valóságában felvette önmagába, az Istenbe, a Szentháromságba. Szent Páltól így hallottuk a szentleckében: „Hatalmának erejét Krisztusban mutatta meg: feltámasztotta őt a halálból, és jobbjára ültette a mennyekben, feljebb minden méltóságnál és hatalmasságnál, minden erőnél és uralomnál, és minden néven nevezhető dolognál nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is. Az ő lába alá vetett mindent, és őt tette mindenek fölött való fővé az Egyházban” (Ef 1,19-22). A „jobbjára ültette” kifejezés a keleti világban abból az időből való, amikor az uralkodó jobbján más nem ülhetett, csak az, aki egyenrangú vele: a királyné vagy a trónörökös. A felhő, amely elfedi Jézust az apostolok tekintete elől, a bibliai szimbolikában magát Istent jelenti. Ez is jelzi, hogy Jézus most már az Atyánál van. Az apostolokhoz szóló angyalokkal kapcsolatban érdemes azt tudatosítani, hogy az angyalok akkor szerepelnek, amikor Jézus még emberségében nincs itt, például a fogantatásakor vagy akkor, amikor még magatehetetlen csecsemő, vagy amikor szenvedésében nagyon is rászorul a vigasztalásra, például a Getszemáni-kert-i vérverejtékezéskor, vagy amikor már érzékelhetően nem tapasztalható meg, például Húsvét hajnalán, az üres sír jelenetében vagy éppen itt, amikor érzékelhető mivoltában eltávolodik a tanítványoktól. Szent Máté evangéliumának kezdetén a Megváltó neve Emmánuel, aminek jelentése: “Velünk az Isten!” A mai evangélium végén pedig ezt olvassuk: „Én veletek vagyok mindennap!” Ezen állítás és ezen ígéret között zajlik a mi életünk. A földi Jézus által velünk volt az Isten és mi a megdicsőült Jézus által juthatunk el abba a mennyei dicsőségbe, Istenbe, aki az életünk célja, értelme. Ezért ma különösen is mély örömmel ismételhetjük meg a szentmise kezdetén a Dicsőségben énekelt sorokat, ünnepelve a megdicsőült Jézust: „Egyedül Te vagy a Szent, Te vagy az Úr, Te vagy az egyetlen Fölség, Jézus Krisztus, a Szentlélekkel együtt az Atyaisten dicsőségében!” Ezért teljes bizonyossággal fogadhatjuk el a könyörgés szavait is: „Krisztusnak mennybemenetele a mi fölemelkedésünk: ahová ugyanis a Fő eljutott dicsőségben, oda kapott meghívást az egész test, az Egyház – mi magunk is – reménységben.” Ámen.

Nyiredy Maurus OSB

Felvettem egy papírdarabot, amelyet a templomban a Szent Szív szobra alá helyeztek. Valaki egysoros imát írt, amelyet drágakövekhez hasonló hittel fektettek be. A szöveg így szól: Ó, Jézus Szent Szíve, mindig töltsd meg az új elsőáldozó gyermekek szívét a szeretet jelenlétével . Ez a csoda és rejtély imája. A hónap imádságának szándékával összhangban az emberek, köztük a gyermekek is „megtalálják az utat az életben, hagyva, hogy Jézus szíve megérintse.”

A szobor alatti papírhulladék emlékeztet bennünket a kegyelem mindennapi tapasztalatainak maradékaira, amelyeket nem tudunk összegyűjteni, mert túl elfoglaltak vagyunk, túl elfoglaltak, és talán becsapjuk magunkat arra a gondolatra, hogy túl kifinomultak vagyunk a szépség és az egyszerűség szempontjából.

Olyan gyakran érkezünk Isten oltárához, üres „szívkosarakkal”, mert elhanyagoltuk, hogy összegyűjtsük a hétköznapi, a mindennapi, a hum-dob maradványait, amelyek magukba foglalják a szív „szerető kedvességének” minden nyomát. Istenünknek ” jeges életünk kaotikus mintázatában.

Igyekszünk mindennap járni a Szív Útján, és az Atyánk szeretetteljes tekintetét az emberiségre nézve, mindazonáltal Jézus Krisztus Szívével cselekedve. Menjünk arra a helyre is, ahol a férfiak és a nők igazságtalanságot szenvednek, hogy segítsünk meggyógyulni és támogatni a törött szívűket.

Sok Szeretettel Üdvözlöm! Imádkozzunk együtt! Ima indul Hazánkért!

Mennyei Atyánk, Mindenható Istenünk! Színed elé járulunk, Benned bízva, és hozzád könyörögve kicsiny nemzetünkért! Már nem szabadságharcot folytatunk, élet és halál küzdelem a tét! Dávid és Góliát. Dávid szembe mert szállni Góliáttal és győzött, mert Te Urunk vele voltál Mi is ezzel a hittel álltunk és állunk a harcban, hisszük, hogy számíthatunk a Te segítségedre! Imádkozzunk vezetőinkért is, hogy Istenhez hűen vezessék országunkat, nemzetünket! Segítsd őket, segíts Minket Szentlelked erejével, mert Tiéd az Ország, a hatalom, és a dicsőség! Mindörökké. Ámen. Kérlek, adjátok tovább, imaháló borítsa be a Kárpát-medencét! Mindszenty Bíboros Atya mondta:Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem féltem ezt a nemzetet! Legyen!

Tulok Teréz Zalaszabar