Evangelizációs: Hitoktatókért

Imádkozzunk a hitoktatókért, akik Isten Igéjének hirdetésére kaptak meghívást, hogy bátran és kreatívan tudjanak a Szentlélek erejében tanúságot tenni róla.

Imádság

Jézus Krisztus, Urunk és Mesterünk,
Te, aki tanúságtételeddel, teremtő utópiáddal és radikális szabadságoddal, 
megmutattad nekünk Atyád országának horizontját és útját.
Küldd el Szentlelkedet minden hithirdetőre, akikre
azt a küldetést bíztad, hogy megismertessenek azokkal, akik nem ismernek téged.
Adj nekik erőt és bátorságot, hogy
elhivatottan és gyümölcsözően élhessék meg küldetésüket,
feltámadásod örömteli hírnökeiként, kreatívan hirdessék üzenetedet.
Add meg nekik a kegyelmet, hogy megérintsék sokak szívét, akik arra vágynak, hogy
megismerjenek, szeressenek és szolgáljanak Téged.
Ámen.

Felajánló ima

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen barátoddá és az apostoloddá,
hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára 
felajánlom neked ezt a hónapot. 
Ámen

Magatartás

A Feltámadott tanúja
"Az egyház egész életében mindig ki kell nyilvánulnia annak, hogy a kezdeményezés Istené, hogy "Ő szeretett minket először" (Ferenc pápa) Életem mely területein tudok több szeretetet mutatni a hozzám legközelebb állóknak?

Figyeljetek
"Az evangelizáció minden formájában az elsőbbség mindig Istené, aki arra hívott meg minket, hogy együttműködjünk vele, és az ő Lelkének erejével mozdítson minket előre." (Ferenc pápa) Megtanulok-e hallgatni másokra és az Úrra a lelkipásztori döntéseimben?

Műveljem az evangéliumi gesztusokat
"Ahogy az egyház természeténél fogva misszionárius, úgy a felebarát iránti hatékony szeretet is elkerülhetetlenül ebből a természetből fakad, az együttérzés, amely megért, segít és előmozdít." (Ferenc pápa) Milyen emberekkel tudnék együttérzőbb és közelebb lenni?

Hirdessétek a saját életetekkel
"Az életet úgy érjük el és érleljük meg, hogy életet adunk másoknak. Végső soron ez a küldetés." (Ferenc pápa) Milyen az én képességem arra, hogy önmagamat másoknak adjam? Hogyan tudok növekedni?

Legyetek kreatívak az örömhír hirdetésében
"Ha alkalmazkodni akarsz mások nyelvéhez, hogy elérd őket az Igével, sokat kell hallgatnod, osztoznod kell az emberek életében, és figyelmet kell szentelned nekik." (Ferenc pápa) Lelkipásztori tevékenységemben tudom-e, hogyan tudok másokat a szolgálatom középpontjába állítani? Alkalmazkodom-e a javaslataikhoz és kísérem-e őket a folyamataikban?

Nyugodj meg a nap végén. Gondolatban tekintsd át a ma kapott kegyelmeket. Gondolj azokra, akiket ma láttál. Kapcsolatba tudtál lépni a tanácstalanokkal vagy összezavarodottakkal? Nyitott voltál erre a küldetésre, vagy ellenállást tapasztaltál magadban? Zárd a napot azzal, hogy kérj bocsánatot azokért a dolgokért, amelyek bántanak téged, és tervezd el, hogy holnap megújultan ész. Mielőtt befejeznéd a napot, imádkozz a hitoktatókért, hogy tudják, hogyan figyeljenek az igére a tanításuk alatt állókon keresztül. Üdvözlégy Mária...

Holnap Ciprusra és Görögországba utazom, hogy meglátogassam ezeknek a történelemben, spiritualitásban és civilizációban gazdag országoknak a kedves lakosságát. Ez egy utazás lesz az apostoli hit és a testvériség forrásaihoz a különböző felekezetű keresztények között. Kísérjetek el imáitokkal!

Ebben az #Adventi időszakban Szent József atyai közbenjárására kérjük az Urat, hogy mindig éjszakai őrszemekként figyeljünk, hogy meglássuk Krisztus világosságát legszegényebb testvéreinkben.

Kedves püspöktestvérek,
kedves papok, szerzetesek és szerzetesnők, papnövendékek,
kedves testvérek, kaliszpera szasz! [Jó estét!]

Szívből köszönöm a fogadtatást és az üdvözlő szavakat, amelyeket Rosszolatosz érsek úr intézett hozzám. És köszönöm, nővér, a tanúságtételét: fontos, hogy a szerzetesek és szerzetesnők ebben a szellemben éljék meg szolgálatukat, szenvedélyes szeretettel, amely ajándékká teszi magát a közösség számára, ahová küldték őket. Köszönöm! Köszönöm Rokosznak is a családjában, a mindennapi életben megélt hitről szóló szép tanúságtételét, a gyermekeivel együtt, akik, mint sok fiatal, egy bizonyos ponton kérdéseket tesznek fel maguknak, megkérdőjelezik magukat, bizonyos dolgokkal kapcsolatban kicsit kritikussá válnak. De ez is jó, mert segít nekünk mint Egyháznak, hogy elgondolkodjunk és változtassunk.

Örülök, hogy találkozhatom veletek egy olyan földön, amely ajándék, az emberiség öröksége, amelyen a Nyugat alapjai épültek. Egy kicsit mindannyian országotok gyermekei és adósai vagyunk. Az itt kialakult költészet, irodalom, filozófia és művészet nélkül nem ismerhetnénk meg az emberi lét számos aspektusát, és nem válaszolhatnánk az életet, a szerelmet, a fájdalmat, sőt a halált érintő számos kérdésre sem.

E gazdag örökség közepette itt, a kereszténység kezdetén jött létre a hit inkulturációjának „műhelye”, amelyet megannyi egyházatya bölcsessége működtetett, akik szent életvitelükkel és írásaikkal minden kor hívői számára világos útmutatást jelentenek. Ha viszont azt kérdezzük, ki indította el a korai kereszténység és a görög kultúra találkozását, akkor csak Pál apostolra gondolhatunk. Ő volt az, aki megnyitotta a „hit műhelyét”, aki egységbe kapcsolta ezt a két világot. És ezt épp itt tette, ahogyan az Apostolok cselekedetei elbeszéli: megérkezik Athénba, prédikálni kezd a köztereken, és az akkori tudósok elvezetik az Areopágoszra (vö. ApCsel 17,16–34), mely a vének tanácsa volt, a bölcseké, akik a közügyekben ítélkeztek. Álljunk meg ennél az epizódnál, és engedjük, hogy az apostol két olyan magatartása vezessen bennünket egyházi utunkon, amelyek hasznosak a hit jelenlegi feldolgozásához.

Az első magatartásforma a bizalom. Miközben Pál prédikál, néhány filozófus azon kezd tűnődni, mit akar tanítani ez a „sarlatán” (ApCsel 17,18). Így hívják, sarlatánnak, szélhámosnak: aki a hallgatóság jóhiszeműségét kihasználva talál ki dolgokat. Ezért az Areopágoszra viszik. Nem szabad tehát azt képzelnünk, hogy egy színpad függönyét húzzák el előtte. Ellenkezőleg, azért viszik oda, hogy kikérdezzék: „Megtudhatnánk, mi ez az új tanítás, amit hirdetsz? Mert valami szokatlant hirdetsz. Tudni akarjuk hát, hogy mi az” (ApCsel 17,19–20). Egyszóval, Pált megszorongatják.

Görögországi küldetésének ezek a körülményei számunkra is fontosak. Az apostol sarokba szorul. Nem sokkal korábban, Tesszalonikában már akadályozták a prédikálásban, és éjszaka menekülnie kellett, mert az emberek között támadt zavargások miatt azzal vádolták, hogy rendbontást okoz. Most pedig, Athénba érkezve sarlatánként bánnak vele, és mint nemkívánatos vendéget az Areopágoszra vezetik. Tehát nem diadalmas perceket él át; küldetését nehéz körülmények között végzi. Talán utunk számos percében mi is érezzük a fáradtságot és néha a frusztrációt amiatt, hogy kicsiny közösség vagy kevés erővel rendelkező Egyház vagyunk, mely nem mindig kedvező környezetben mozog. Elmélkedjetek Pál apostol athéni történetén!

Egyedül volt, kisebbségben, és kevés esélye volt a sikerre. De nem hagyta, hogy a csüggedés legyőzze, nem adta fel küldetését. És nem hagyta, hogy a panaszkodás kísértése erőt vegyen rajta.

Ez nagyon fontos: óvakodjatok a panaszkodástól! Ez az igazi apostol hozzáállása: bizalommal haladni előre, és előnyben részesíteni a váratlan helyzetek miatti nyugtalanságot a megszokásnál és az ismétlésnél. Pálban megvan ez a bátorság. Miből fakad? Az Istenbe vetett bizalomból. Bátorsága a bizalom bátorsága: bizalom Isten nagyságában, aki mindig a mi kicsinységünkön keresztül szeret munkálkodni.

Kedves testvéreim, legyen bizalmunk, mert az, hogy kis Egyház vagyunk, az evangélium ékesszóló jelévé tesz bennünket, a Jézus által hirdetett Isten jelévé, aki a kicsiket és a szegényeket választja, aki az alázatosak egyszerű tetteivel változtatja meg a történelmet. Egyházként nem a hódítás és a győzelem szellemére, nem a nagy számok pompájára, nem világi gazdagságra van szükségünk. Mindez veszélyes. A triumfalizmus kísértése. Nekünk a mustármagról kell példát vennünk, amely igen gyengécske, de alázatosan és lassan felnő: „a legkisebb mag”, mondja Jézus, „de ha megnő, fává terebélyesedik” (Mt 13,32). Nekünk kovásznak kell lennünk, amely türelmes és csendes rejtettségben erjed a világ tésztájában, a Szentlélek szüntelen munkájának köszönhetően (vö. Mt 13,33).

Isten országának titka az apró dolgokban rejlik, abban, ami gyakran láthatatlan és észrevétlen.

Pál apostol, akinek neve a kicsinységre emlékeztet, bizalommal él, mert szívébe fogadta az evangéliumnak ezeket a szavait, olyannyira, hogy a korintusi testvérek számára tanítást is formált belőlük: „Isten erőtlensége erősebb az emberek erejénél”; „azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket” (1Kor 1,25.27).

Ezért, kedves barátaim, azt szeretném mondani nektek: áldjátok és fogadjátok el a kicsinységet! Ez arra késztet benneteket, hogy Istenben és csakis Istenben bízzatok. Az, hogy kisebbségben vagyunk – és az egész világon az Egyház kisebbség –, nem jelentéktelenséget jelent, hanem az Úr által megnyitott út követését, mely a kicsinység útja: a kenózisé, a lehajlásé, a leereszkedésé, Isten Jézus Krisztusban való szünkatabasziszáé [alászállásáé]. Ő alászállt, olyannyira, hogy az emberség redőibe és testünk sebeibe rejtőzött. Azzal váltott meg, hogy szolgált bennünket. Ő ugyanis – mondja Pál – „kiüresítette önmagát, és szolgai állapotot vett fel” (Fil 2,7). Mi gyakran a látszat, a láthatóság megszállottjai vagyunk, de „Isten országa nem feltűnő módon jön el” (Lk 17,20). Rejtetten jön, mint az eső esik, lassan, a földre. Segítsük egymást megújítani ezt az Isten munkájába vetett bizalmat, és ne veszítsük el a szolgálat iránti lelkesedésünket! Bátorság, haladjunk tovább az alázat, a kicsinység útján!

Most Pálnak egy az athéni Areopáguszon tanúsított másik magatartását szeretném hangsúlyozni, ez pedig a befogadás, az elfogadás. Ez az evangelizáláshoz szükséges belső készség: nem akarjuk elfoglalni a másik terét és életét, hanem el akarjuk vetni az örömhír magját létének talajába, megtanulva mindenekelőtt elfogadni és elismerni azokat a magokat, amelyeket Isten már a mi érkezésünk előtt elhelyezett a szívében. Ne feledjük: Isten mindig megelőz bennünket, Isten mindig megelőzi a mi vetésünket!

Az evangelizálás nem azt jelenti, hogy egy üres edényt megtöltünk, hanem mindenekelőtt azt, hogy felszínre hozzuk azt, amit Isten már elkezdett megvalósítani.

És ez az a rendkívüli pedagógia, amelyet az apostol az athéniakkal alkalmazott. Nem azt mondja nekik, hogy „mindent rosszul csináltok”, vagy hogy „most megtanítalak benneteket az igazságra”, hanem azzal kezdi, hogy elfogadja az ő vallásosságukat: „Athéni férfiak! Látom, hogy minden szempontból igen vallásosak vagytok. Amint szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen az a felírás állt: »Az ismeretlen istennek«” (ApCsel 17,22–23). Megemlíti az athéniak egyik értékét. Az apostol elismeri beszélgetőpartnerei méltóságát és elfogadja vallási fogékonyságukat. Annak ellenére, hogy Athén utcái tele voltak bálványokkal, amelyek miatt „háborgott magában” (vö. ApCsel 17,16), Pál elfogadja az emberek szívébe rejtett vágyat Isten után, és kedvesen meg akarja őket ajándékozni a hit csodálkozásával. Stílusa nem rámenős, hanem felkínáló. Nem a hittérítésen alapul – soha! –, hanem Jézus szelídségén. És ez azért lehetséges, mert Pál Lélekkel eltelve látja a valóságot: hisz abban, hogy a Szentlélek működik az ember szívében, túl a vallási címkéken. Ezt hallottuk Rokosz tanúságtételében. Egy bizonyos ponton a gyerekek egy kicsit eltávolodnak a vallásgyakorlástól, de a Szentlélek munkálkodott és munkálkodik, és így nagyon hisznek az egységben, a felebaráttal való testvériségben. A Lélek azon túl is mindig működik, ami kívülről látszik! Ezt ne felejtsük el! A mindenkori apostoli magatartás tehát a másik befogadásával kezdődik: ne felejtsük el, hogy „a kegyelem feltételezi a kultúrát, és Isten ajándéka azok kultúrájában testesül meg, akik befogadják” (Evangelii gaudium, 115). Nincs absztrakt kegyelem, mely a fejünk felett lebeg; a kegyelem mindig egy kultúrában testesül meg, beletestesül a kultúrába.

Pál apostol Areopágoszon tett látogatásával kapcsolatban XVI. Benedek azt mondta, hogy az agnosztikus vagy ateista embereknek nagyon közel kell állniuk a szívünkhöz, de óvatosnak kell lennünk, mert „amikor új evangelizációról beszélünk, ezek az emberek talán megijednek. Nem akarják magukat missziós tárgynak tekinteni, és nem akarják feladni gondolat- és akaratszabadságukat” (Beszéd a Római Kúriához, 2009. december 21.). Ma tőlünk is ez kívántatik meg: a befogadó magatartás, a vendégszeretet stílusa, olyan szív, amelyet az a vágy éltet, hogy közösséget teremtsen az emberi, kulturális és vallási különbözőségek között.

Az a kihívás áll előttünk, hogy kifejlesszük az egész iránti szenvedélyt, mely arra vezet bennünket – katolikusokat, ortodoxokat, más hitű testvéreket, sőt agnosztikus testvéreket, mindenkit –, hogy meghallgassuk egymást, hogy együtt álmodjunk és dolgozzunk, hogy ápoljuk a testvériség „misztikáját” (vö. Evangelii gaudium, 87).

A múlt történelme még nyitott seb marad e befogadó párbeszéd útján, de bátran fogadjuk el a ma kihívását!

Kedves testvéreim, Szent Pál itt, görög földön megmutatta Istenbe vetett derűs bizalmát, és ez befogadóvá tette a vele szemben gyanakvó areopágosziak iránt. Ezzel a két magatartásformával hirdette azt az Istent, aki ismeretlen volt hallgatósága számára. Azért jött, hogy bemutassa annak az Istennek az arcát, aki Jézus Krisztusban elvetette a világ szívébe a feltámadás magját, a reményhez való egyetemes jogot, amely emberi jog. A reményhez való jog! Amikor Pál hirdeti ezt a jó hírt, a többség kigúnyolja és otthagyja. De „néhány férfi csatlakozott hozzá, és hívő lett. Köztük Areopagita Dénes, egy Damarisz nevű asszony, és velük együtt mások is” (ApCsel 17,34).

A többség elmegy; egy kis maradék csatlakozik Pálhoz, köztük Dénes, akiről ezt a székesegyházat elnevezték! Egy kis maradék, de Isten így szövi a történelem fonalát attól kezdve egészen máig.

Szívből kívánom, hogy folytassátok a munkát a hit eme történelmi műhelyében, és ezt ezzel a két összetevővel tegyétek: bizalommal és befogadással, hogy megízleljétek az evangéliumot az öröm megtapasztalásaként, és a testvériség megtapasztalásaként is. Szeretetemben és imáimban magammal viszlek benneteket! Ti pedig, kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Ho Theosz na szasz eulogei! [Isten áldjon meg benneteket!]

Fordította: Tőzsér Endre SP

† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
A jó Pásztor nem akarja a gyengék és a bűnösök vesztét.

Egy alkalommal Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: „Mit gondoltok? Ha valakinek száz juha van, és egy elcsatangol közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyen, és nem megy-e, hogy megkeresse az eltévedtet? Ha aztán szerencsésen megtalálja, bizony mondom nektek: jobban örül neki, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsinyek közül.”
Ezek az evangélium igéi.
Mt 18,12-14

SZENT AMBRUS

*Trier, 339. +Milánó, 397. április 4.

Milánó ariánus püspöke 374-ben meghalt. Különös, hogy haláláig meg tudta tartani a katolikus püspökséget, jóllehet ízig-vérig ariánus, azaz eretnek volt. Jó diplomáciai érzékkel fönn tudta tartani ezt a lehetetlen helyzetet anélkül, hogy a katolikusok nyíltan megtámadták volna. Mikor azonban a szemét lehunyta, félő volt, hogy a város katolikus és ariánus lakossága egymásra támad. Különösen nagy volt a feszültség a püspökválasztás napján. Ambrus, a város kormányzója, joggal tartott a legrosszabbaktól, ezért személyesen jelent meg a templomban, jóllehet a választáshoz semmi köze nem volt, hiszen csak katechumen volt, s így nem választhatott és őt sem választhatták. Ám a választás folyamán egyszer csak egy gyermek fölkiáltott: „Ambrus a püspök!” És a jelenlévők egy szempillantás alatt magukévá tették a „választást”.

Ambrus erélyesen tiltakozott. Fölhozta, hogy még nem is keresztény, és az egészet erőszakos cselekménynek minősítette. De hiába volt minden tiltakozás, meg kellett hajolnia a nép kívánsága előtt. Ezért megkeresztelkedett, és nyolc nappal később, valószínűleg 374. december 7-én püspökké szentelték.

Előző életében semmi nem történt, ami előkészületnek számíthatott volna erre a hivatásra. Az Úr úgy kereste és találta meg őt is, mint annak idején Sault Damaszkusz kapujánál. Ambrus becsületes ember és jó hivatalnok volt, de a kereszténységtől még távol állt, hiszen már harmincéves volt és a keresztségre még nem szánta rá magát. És éppen ezzel testesítette meg a 4. század emberét, aki még csak tökéletlenül szívta magába a kereszténységet.

Ambrus Trierben született, ahol atyja birodalmi tisztviselő volt: Gallia praetori prefektúrájának a vezetője. Édesanyja, egy csodálatraméltó keresztény asszony férje halála után három gyermekével --két fiúval és egy leánnyal -- Rómában telepedett meg, és Liberius pápa kezéből vette át a fátylat, annak jeleként, hogy özvegyen egészen Istennek szenteli az életét.

Ambrus gyermek- és ifjúkora arisztokratikus, de fegyelmezett környezetben zajlott le. Irodalmi és jogi tanulmányokat folytatott, hogy a birodalom tisztviselői karában kapjon helyet. Előmenetele gyors és ragyogó volt, harminc évesen a birodalmi főváros, Milánó prefektusa, azaz kormányzója lett. Erkölcsi érzéke és határozottsága következtében rendet is teremtett a városban.

Püspökké választásával és szentelésével új szakasz kezdődött életében. Komolyan és nagy lelkiismeretességgel kezdte tanulni a püspöki teendőket. Nem elégedett meg azzal, hogy jó gondnoka legyen az Egyháznak, hanem hozzáfogott, hogy életét a hivatalához alakítsa. A vagyonát szétosztotta, és napjait munkával, imádsággal és tanulással töltötte. Vezetőnek egy Simplicianus nevű papot választott, aki később a püspökségben utóda lett. Elkezdte tanulni a teológiát is, elsősorban a görög atyáktól. Origenész olyan nagy hatással volt rá, hogy későbbi műveinek egyes részei olykor szinte a nagy alexandriai tudós fordításának tűnnek, de nem hagyta figyelmen kívül Philót és Plotinoszt sem.

Elsősorban nem teológus akart lenni, hanem hívei atyja és pásztora. Ágoston egyszer azt mondta róla, hogy „a szegények serege vette körül, annyira, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán lehetett hozzáférkőzni”. Igen nagy gondja volt az Evangélium hirdetésére, s különösen szerette Lukács evangéliumát. Prédikációiban gyakran magyarázta a Szentírást, és szüntelenül a bibliai személyekkel példálózott: Ábrahámmal, Jákobbal, Illéssel és Nábóttal. Magyarázta a szentségeket és a liturgiát is, mert mint igazi római szellem, azt akarta, hogy a hit igazságainak erkölcsi és gyakorlati oldala is világosan álljon a hívek előtt.

Irodalmi munkásságának legnagyobb része olvasásra szánt prédikáció, amelyek természetesen az utólagos rendezés és átsimítás folyamán egy keveset veszítettek közvetlenségükből s természetes frissességükből. Pedig éppen ezeket a tulajdonságait értékelte Szent Ágoston, aki valóban mestere volt a retorikának.

Ambrus szerette a liturgiát, és azon fáradozott, hogy a nép énekléssel vegyen benne részt. Ezért ő maga is írt himnuszokat, és dallamot is adott hozzájuk a görög dallamkincsből.

Személyes tapasztalataiból ismerte, hogy a 4. század társadalmát mennyire kevéssé hatotta át a kereszténység. Ezért különös figyelmet szentelt az Evangélium erkölcsi követelményeinek. Ilyenkor tagadhatatlanul érződött rajta Ciceró hatása, akit szándékosan tartott szem előtt, és magyarázott keresztény szellemben. Erkölcsi témájú beszédei közül kiemelkednek azok, amelyekben nagy szeretettel szólt a szüzességről.

Kora világi társadalmában, de az Egyházon belül is egyre élesebben mutatkoztak meg a vagyon megszabta különbségek. Ambrus a szociális igazságosság apostolának bizonyult, aki -- sajnos nagyon kevéssé ismert -- szociális tanításában a jogász szigorával és a moralista komolyságával pellengérezte ki a pénz hajszolását s a vagyon utáni törtetést. Eszméinek és gondolatmenetének világosságával ezen a téren még a híres Nagy Szent Vazult is felülmúlta.

Az egyháztörténelemben nem mint szónokot és tanítót, hanem mint olyan püspököt tartják számon, aki az Egyháznak függetlenségét biztosította a római birodalom államhatalmával szemben. Az egész ariánus vita során a világi hatalom sokszor és súlyosan beavatkozott az Egyház életébe, ezért Ambrus szükségesnek látta, hogy fölhívja a figyelmet egy elfeledett alapelvre: „A császár az Egyházban van, és nem az Egyház felett!” S ha az Evangéliumot vagy az igazságosságot érte sérelem, félretett minden személyes barátságot, ami egy korábbi állami tisztviselő esetében ritka magatartás volt.

Nagyon finom választékossággal -- úgy ahogy még Szent Ágoston sem -- tudott beszélni a Szűzanyáról: „Krisztus a Szűzben találta meg azt, amit magáévá akart tenni, s amit mint mindenek Ura magára akart ölteni: a szüzességet. A test, amely egy férfiban és egy asszonyban kiűzetett a Paradicsomból, a Szűz által ismét összekapcsoltatott Istennel.”

De Ambrus lelkének mélységei leginkább imádságaiban mutatkoztak meg. A hit titkai az imádságban tárultak föl számára. Ebben is Origenészt követte, pontosabban: az imádságban találta meg újra a saját lelkét.

„Jézusom, engedd meg nekem, hogy megmossam szent lábadat, hiszen beszennyeződött, mióta a lelkemben jársz. Engedd, hogy a szennyet, amellyel lépteidet bemocskoltam, lemossam a lábadról. De honnan vegyem a forrásvizet hozzá? Nincs más lehetőségem, csak a könnyeim. S ha a te lábadat már megáztattam a könnyeimmel, talán magam is megtisztulok.”

Néhány helyen írásaiban bensőséges közléseket találunk, amelyek szívének alázatosságáról, emberszeretetéről, az ember, még a bűnös ember iránti tiszteletéről is, s egészen evangéliumi lelkületről tanúskodnak: „Uram, adj nekem részvétet minden esetben, amikor csak látom, hogy valaki bűnbe esik, azért, hogy ne fölénnyel és gőggel büntessek, hanem hogy megsirassam és bánkódjak miatta.”

A 397. év elején diktálta -- már nagyon meggyengült egészséggel -- a 44. zsoltár magyarázatát. A 24. versnél ezt írta: „Nehéz dolog ily sokáig hordozni ezt a testet, amelyre már ráveti árnyékát a halál! Serkenj föl, Uram! Még mindig vissza akarsz utasítani engem?” -- Ezek voltak utolsó sorai. Tanúskodnak arról, hogy Milánó szent püspökének élete nem volt más, mint várakozás az Úrra és Mesterre. Életét a kiüresítésben, a hitben és az önátadásban tette teljessé.

Nagyon tekintélyes az irodalmi hagyatéka, de fontosabb volt ennél lelkipásztori tevékenysége, amely az Egyház legjelentősebb püspökei közé emelte. Személyének titka azonban nem a külső cselekedetekben volt, hanem a lelkében, amely egész életén át tele volt hálával Isten iránt, aki ilyen nagy kegyelemben részesítette.

Ünnepét a húsvét miatt nem áprilisban, hanem december 7-én, püspökké szentelése napján üljük. A római naptárban a 12. század óta szerepel.

Találó jellemzést ad Szent Ambrusról Szent Ágoston, amikor a Vallomásokban így magasztalja: „Istennek ez az embere a katolikus igazságnak szokatlanul kemény védelmezője volt a tévtanítókkal szemben. Nem törődött az életveszéllyel, bátran küzdött Krisztusért, hűségesen tanított az Egyházban. Úgy tisztelem őt, mint atyámat, hiszen engem is -- a keresztség által -- ő hozott a világra Krisztusban. Én magam is együtt éltem vele a katolikus hit iránti szeretetét, erősségét, a szenvedéseket és a fenyegetéseket, amelyekben tettei s prédikációi miatt része volt.”

Legendája egy csecsemőkori történést úgy értelmez, mint próféciát a későbbi mézajkú prédikátorról és himnuszköltőről: Ambrus bölcsője egyszer kint ringott a ház udvarán. Egyszer csak egy méhraj zúgta körül, s rátelepedett a bölcsőre. A méhek teljesen ellepték a gyermeket, még a szájába is bemásztak, mintha csak szőlőfürt lett volna, amelyből a méhek nektárt szívnak. Anyja rémülten kiáltott föl: „Ha ez a gyermek életben marad, nagy ember lesz belőle!” De a kicsi Ambrust egyetlen méhecske sem szúrta meg és semmi baja sem esett.

Fiatal korában, amikor édesanyjával és testvéreivel már Rómában éltek, szívesen látott vendég volt Petronius Probus helytartó házában, aki akkor már keresztény volt. Megkapva a milánói kormányzói kinevezést, Ambrus fölkereste, hogy búcsút vegyen a helytartótól, aki olyan jó tanáccsal bocsátotta útjára, amelynek mélyebb értelmét nem is sejthette: „Menj, és úgy cselekedjél, mintha nem bíró, hanem püspök lennél!”

A fiatal püspök szent buzgósággal látott hozzá teendőihez, s mivel a gyengéket és a szegényeket mindig oltalmába vette, hamarosan szívébe fogadta őt az egyszerű nép. Szociális gondolkodására egy homíliarészlet vet fényt, amelyben Nábótról beszél és a vagyonos emberek lelkiismeretére kíván hatni: „Ha egy szegénynek adsz, nem a sajátodból adod, hanem az övéből. De te kisajátítod magadnak azt, ami mindenki javára adatott. A föld ugyanis mindenkié, nemcsak a gazdagoké. Csak éppen, akik e jogszerű tulajdont használják is, sokkal kevesebben vannak, mint akik nem élnek vele. Így te csupán azt fizeted meg, amivel tartozol, és valóban nem is lehet beszélni nagylelkűségről.”

Ambrust mindig szent lelkesedés tölti el, amikor a szüzességről szól. Hatására távoli helyekről jöttek Milánóba, hogy az ő kezéből vegyék át a szűzi életet jelentő fátyolt. Olyan is megtörtént, hogy anyák megtiltották leányaiknak, hogy Ambrus prédikációját hallgassák, mert attól féltek, hogy hatása alatt ők is a szűzi életformát választják.

Egy vitatkozó kedvű ariánus -- mondja a hagyomány -- fölényesen beszélt Ambrussal. De amikor egy alkalommal prédikálni hallotta, meglátott mellette egy angyalt, aki a fülébe súgta Ambrusnak, mit mondjon. Ettől a mennyei hitelesítéstől az ariánus úgy megrendült, hogy elhagyta tévedését, és Ambrus híve lett.

Ambrus hajlíthatatlanul védte az Egyházat a tévtanítókkal szemben, még akkor is, amikor emiatt szembekerült a császári házzal. A nővérének írt egyik levelében elmondott egy ilyen összeütközést: 385 nagyböjtjének idején az udvar hirtelen úgy határozott, hogy ráparancsol a püspökre, adjon át egy templomot az ariánusoknak. Ő azonban így válaszolt a parancsra: „Nem, császár, ez részemről árulás, számodra pedig szerencsétlenség lenne! Egy egyszerű magánember házához nem nyúlhatsz hozzá, Isten egyházát viszont el mernéd rabolni?” Erre az egyik udvari ember így ellenkezett: „Te nem tudod, hogy a császár mindent megtehet, és hogy minden az ő tulajdona?” „Ó, császár -- mondta Ambrus --, ne végy magadra bűnt, hanem vesd alá magadat Istennek, ha hosszan akarsz uralkodni. Hiszen írva van: ťAdjátok meg Istennek, ami az Istené!Ť Hozzád tartoznak a paloták, a püspökhöz pedig a templomok!” A még gyermekkorban lévő Valentinianus császár azonban tovább erősködött: „De nekem egy templom is kell!” Erre a püspök ismételten nemet mondott. Kívülről ekkor nagy lárma hallatszott, mert tömeg gyűlt a császári palota köré és azt követelte, hogy bocsássák el a püspököt. Féltek ugyanis, hogy bántódás éri Ambrust. Így kiáltoztak: „Készen vagyunk meghalni keresztény hitünkért!” Akkor a császár megrettent, és kérte Ambrust, szóljon a néphez. Ő megkérdezte, hogy mit mondjon. A császár azt mondta: „Mondd meg nekik, hogy egy templomot sem veszek el tőlük!”

Az ariánusok nem sokkal ezután ismét támadást indítottak, és mögöttük a császár anyja, Justina húzódott meg. Ambrus éppen a nagyheti liturgiát ülte, amikor váratlanul katonaság fogta körül a bazilikát, és a templomot három napig szabályosan ostromzár alatt tartották. Miközben kinn katonai vezényszavak hangzottak, és csörömpöltek a fegyverek, bent a templomban Ambrus prédikált, zsoltároztak, majd himnuszokat énekeltek. Ambrus többek között ezt mondta: „Szívesen odaadom a császárnak összes javaimat, az életemet is, de arra, hogy az Egyház szentélyeit neki átadjam, egyszerűen nincs jogom.” A három nap elteltével, anélkül hogy a templomot át kellett volna adniuk, a katonákat visszavonták.

Ambrus még egyszer szembekerült a császárral, amikor az elrendelte a tesszaloniki vérengzést. Tesszalonikában meggyilkoltak egy gót parancsnokot, s ennek bosszújaként Theodosius hétezer embert gyilkoltatott meg. Amikor a szörnyű hír megérkezett Milánóba, a püspök kiközösítette a császárt, és fölszólította, hogy nyilvánosan tartson bűnbánatot. Theodosius azonban nem törődve a fölszólítással, megjelent a templomban, hogy részt vegyen a misén. Ambrus elébe ment az előcsarnokba, és megtagadta tőle a belépés jogát, mondván: „Úgy látszik, Császár, gyilkosságod szörnyűségét most sem ismered be, mert magas állásod meggátol a belátásban... Merészelnéd imára kulcsolni a kezedet, amikor emberi vér csöpög róla? Menj csak, és vesd alá magadat a kiközösítésnek!” Amikor a császár azzal védekezett, hogy Dávid is vétkezett, a püspök így felelt neki: „Ha már a bűnös királyt utánoztad, kövesd a bűnbánó Dávidot is!” A császár sírt dühében, és bosszúsan elment. 390 karácsonyán azonban a hatalmas császár vezeklő ruhában jelent meg a templomban, s kérte a püspöktől a bocsánatot és az Egyházba való visszafogadást. Öt évvel később Ambrus mondta a császár ravatalánál a gyászbeszédet.

Ambrus nagyszombaton hajnalban halt meg. Püspöki templomában ravatalozták föl, és éjszaka a katechumeneket holtteste jelenlétében keresztelték meg. Sokan közülük -- mondja a legenda -- ragyogó csillagot láttak a ravatal fölött. Mások úgy látták, hogy a püspöki székben ül, és megáldja a népet.

Istenünk, ki Szent Ambrus püspököt a katolikus hit tanítójává és az apostoli bátorság példaképévé tetted, kérünk, támassz ma is szíved szerint való férfiakat, hogy azok bátran és bölcsen kormányozzák Egyházadat!

Élete

+ Ambrus, aki római nemesi családban született, az Egyház egyik legnagyobb teológusává vált.

+ Tanulmányai befejezése után a Római Birodalom kormányában szolgált. 374-ben azonban, miközben Milánóban élt, a katolikus és az ariánus keresztények elismerése mellett a város püspökévé választották. Mivel csak katekumen volt, december 7-i felszentelése előtt megkapta a keresztség szentségét.

+ Ambrust népe szerette lelkipásztori hűsége és a szegényekkel való törődése miatt. Termékeny író volt, aki sokféle témában írt, többek között a szentségekről és a Szentírásról.

+ Szent Ambrus 387-ben megkeresztelte Hippói Szent Ágostont.

+ Az egyház törvényeinek és az igaz keresztény tanításoknak fáradhatatlan védelmezője, Szent Ambrus 397. április 4-én halt meg.

+ 1298-ban az egyháztanítóvá nyilvánították, a méhészek és a gyertyakészítők védőszentjeként tisztelik.

Imádságra és elmélkedésre

„Mindenki, aki a hegyekből vizet gyűjt és magához vezeti, vagy forrásokból merít, maga is harmatforrás, mint a felhők. Töltsd meg akkor a lelkedet ezzel a vízzel, hogy a te földed ne legyen száraz, hanem a saját forrásaid öntözzék.” - Szent Ambrus

Lelki bónusz

Szent Ambrus maradványait Gervase és Protase mártírok maradványaival együtt helyezték el, akik valamikor a második században haltak meg hitükért. Milánó védőszentjeiként tiszteletben tartott ereklyéiket abban a városban - egy Szent Ambrus által épített templomban - 386-ban. E két szent vértanú ünnepét június 19-én tartják.

Imádság

Istenünk, te példaképül adtad Szent Ambrus püspököt, hogy katolikus hitet és apostoli bátorságot tanuljunk tőle. Támassz Egyházadban szíved szerinti férfiakat, akik népedet erős lélekkel és nagy bölcsességgel kormányozzák. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen

Jelenlét

Személyiségem alakulását az befolyásolja, ami számomra jelen van. Elgondolkodom azon, hogy miközben sokminden hat rám, Isten állandóan jelen van szeretetével. Megállok, és azért imádkozom, hogy hagyjam Istent most ebben a pillanatban is hatni a fejlődésemre.

Szabadság

Megpróbálom elengedni gondjaimat, aggodalmaimat, melyek nyomasztanak. Teljesen átadom őket Istennek - legalább azalatt, amíg imádkozom. 

Tudatosítás

Tudatában vagyok jelenlétednek, Uram, így tekintem át az elmúlt napomat. Amikor átgondolom, milyen voltam, mit tettem, őszinte akarok lenni magamhoz, mert tudom, hogy te az igaz szívet szereted, és olyannak fogadsz el, amilyen vagyok. 

Isten igéje

Mt 18,12-14
Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van és egy eltéved közülük, nem hagyja ott a hegyen a kilencvenkilencet, és nem megy el, hogy megkeresse az egy elveszettet? Ha aztán sikerül neki megtalálnia, bizony mondom nektek, annak jobban örül, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsik közül.

Gondolatok a mai evangéliumhoz

• Eltévedtél-e már valaha, vagy megtapasztaltad-e, hogy gyermeked vagy más szeretted, egy időre elveszett? Szorongást, félelmet érzünk ilyenkor, azt, hogy el vagyunk szakítva azoktól, akik fontosak nekünk. Míg el nem tévedünk, nem tudjuk értékelni igazán azt a biztonságot, kényelmet, amiben többnyire élünk. Gondoljunk most pár percre azokra, akik ezt a kényelmet biztosítják nekünk. 
• Lelki életünkben Jézus, a jó pásztor folyamatosan nyújtja ezt. Utánunk jön, szólongat, hogy halljuk meg biztonságra, jól-létre hívó hangját. Ha eltévedünk, megkeres, és ha engedjük, visszavisz a biztonságba.

Imabeszélgetés

Uram, tudom, hogy mikor hozzád fordulok, nincs szükség szavakra. Belelátsz a szívembe. Ismered vágyaimat, tudod, mire van szükségem. Kezedbe helyezem magam.

Befejezés

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindenkor és mindörökkön örökké.

Ámen

Ellenségünk semmivel sem oltja ki jobban a szeretetet, mint az erényben való mértéktelen és meggondolatlan előrehaladással.

Ne essél kétségbe, tanuld meg, hogy ne testi ideig-óráig tartó vigasztalást keress. Ne utasítsd vissza a kelyhet, még ha rá is szorulsz vigasztalásra. Ki saját magadban méltán kicsinynek és szűknek érzed magadat, Istenben naggyá és tágassá leszel.

Ez a valóság tetszelgés nélkül, ez a szent egyszerűség hiúság nélkül, ez a iustitia olyan, mint az egészséges gyökér, melyet beteges képzelgések, valótlanságok férge nem rág. A világban sarjad, de nem a világ számára. Neve nincs, valósága van. Nem névért él, de örök valóságért. Azok a vértanúk, kiknek nevét nem ismerjük, kik nem törődtek azzal s nem okoskodtak azon, hogy milyen pálmát nyernek, hanem a kínok közé rohantak Istenért; a milánói leányok, kiknek neveit Szent Ambrus nem említi s csak azt mondja róluk, hogy oly buzgók s áldozatkészek voltak, hogy anyáik őrizték őket, nehogy Szent Ambrus beszédeit hallva, a világot is elhagyják: e mosolygó névtelenek a valóságnak kedves alakjai!

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 98. old.]

Homo Strígoniensis-nek neveznék azt az ősem­bert, aki a várhegyen Esztergom alapjait megve­tette, ha csontjait megtalálnák. Bizony értékes lelet volna! Hogy mérnék le koponyájának alkatát, űrtartalmát, tes­tének nagyságát. Megállapítanák történelmi korát, keres­nék rokonait. Kimutatnák, mit hozott magával, mik vol­tak szerszámai, fegyverei, edényei. Lassankint egész kultú­rája kibontakoznék az utókor előtt. Annyi bizonyos, hogy ez is a „homo sapiens"-nek, az eszes embernek egyik vál­faja. Én azt hiszem, hogy az esztergomi ősember más jel­zőt is megérdemelne. Homo dominus: a szó eredeti és fej­lett értelmében: domusban, lakásban települő, kultúrát teremtő ember... alig elégedett meg a barlanggal, vagy sá­torral. A követ egymásra rakta és házat épített megérezte, hogy ez a hegy uralkodik a messze tájak fölött... Tán úgy érezte, hogy a folyó az ő lábainál akar elterülni, mint a hó­dolni jött; a síkság feléje küldi kincsit a halmok hullámos hátán... Az ősember értelmes szeme meglátta, hogy Esz­tergom a Duna medencéjének kapuja. Aki ebben a kapu­ban megveti a lábát, az Nyugat és Kelet kulcsát tarthat­ja kezében.

(Esztergom)

Nem hiszem, hogy kétezer éven keresztül az Egyház tévedett volna, hogy egy fatális félreértés jóvoltából lennék én katolikus pap. Nem hiszem, hogy Isten engedte volna, hogy a krisztusi alapítású Egyház tévedésben éljen, és holnap majd azt mondja, akkor most szépen összegyúrjuk, bedobjuk a kukába, és kezdődjön valami egészen új.

Az Isten megparancsolta, hogy az oltár, amelyen az áldozatot bemutatták, belül üres legyen. Ebből megtanulhatja a lélek, mennyire ki kell üresítenie magát: ezáltal méltó lesz arra, hogy rajta, mint oltáron nyugodjék az isteni Felség.

Mostanra megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három; de közülük a legnagyobb a szeretet (1 Kor. 13, 13). A hit az értelemnek, a remény az emlékezetnek, a szeretet az akaratnak ad feladatot.

Az ima legyen az első, de járjon vele a munka is; aki nem dolgozik, ne is egyék (MB III. 354).

Mennyi rossz származik a világban a gazdag­ság utáni vágyból: mennyi gyűlölködés, vita és per, a felebaráti szeretet elleni megannyi súlyos vétek.

Mit is jelent az Advent?
Az Advent annak felfedezése, hogy férfiak és nők és egész népek éreznek vágyat arra, hogy elinduljanak az Úr háza felé.
Az Úr a béke Istene. Ő az emberiséggel kötött Szö­vetség Istene. Amikor a betlehemi éj idején a szegény pásztorok majd útnak indulnak az istálló felé, ahol az Emberfia első eljövetele megtörténik, az angyalok éne­ke fogja vezérelni őket. „Békesség a földön a jóakaratú embereknek." {Lk. 2:14)
Az isteni békének eme látomása hozzátartozik az Ószövetség Messiás-várásához. „Nemzet nem emel kar­dot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést." (Iz. 2:4-5) Advent elhozza a meghívást Isten békéjébe az egész emberiség számára.
Szükséges számunkra, hogy megteremtsük ezt a bé­két és folytonosan újrateremtsük önmagunkban és másokkal; a családokban, a szomszédokkal való viszony­ban, a munkahelyeken, az egész társadalom életében.
Hogy ilyen sok dimenziójú békét szolgáljunk, meg kell hallgatnunk a próféta e szavait is: „Rajta, menjünk fel az Úr hegyére... hogy tanítson meg minket útjaira, és így az ösvényein járhassunk. Mert a Sionról jön a törvény és Jeruzsálemből az Úr tanítása", (Iz. 2:3)
Advent az az időszak, amikor a törvénynek és Isten szavának ismét be kell hatolnia a szívekbe, megint megerősítést kell nyernie a társadalmi létben. Az ember javát szolgálják. Békét építenek!

A hercegprímás körül a budavári prímási palotában „nagy volt a forgalom. Politikusok és régi ismerősök, külföldi követek és hazai intelligencia, segélyakciók vezetői és munkásdeputációk tolonganak egész nap, nem is szólva rólunk, papjairól. Ezek mind jönnek a maguk kis ügyeivel vagy országos ügyeikkel, de gyakran kicsinyes szempontok alapján. És Őeminenciája mindenkit meghallgat, mindenkihez egyformán kedves. Valóban Isten csodája, mennyire higgadt és független tud maradni ebben a Bábelben, mely körülveszi. Külsején nem múlt el nyom nélkül a nyolc esztendő, de szemei, a belőle sugárzó erő, elevenség a régi. Amikor bejutottunk hozzá, alig volt időnk vele beszélni, de most úgy érzem, látni is elég volt, hallani csak egy pár szavát. Jöhet most már bármi, tudjuk, hogy a legjobb politika a becsületesség, hűség elveinkhez, a Szentszékhez, Főpásztorunkhoz.”

A Központi Szeminárium kispapjainak „Kedves Barátom” kezdetű, a szabadságharc lefolyását bemutató sokszorosított írásának részlete in A katolikus egyház 1956-ban, 84. old.

Ebben rejlik életed sikerének vagy kudarcának a problémája (és a kiváltságos népek sikerének vagy kudarcának a problémája); ha ezt nem veszed tudomásul, minden egyéb csak illúzió.

Szent Lukács evangélista, a kedves és tudós orvos, egy hivatásos történész alaposságával rögzíti az utókor számára Jézus nyilvános működése kezdetének történelmi koordinátáit. Gondosságának sokat köszönhetünk. Hiszen evangéliumában elevenen lüktet a történelem, és számunkra rögzített történelme termőtalaján ékesen virágzik és bő termést hoz az evangélium.

Lukács történelmi igényességével kapcsolatban egy római diákkori emlékem jut az eszembe. A Pápai Gergely Egyetemen talán a “Keresztény nyelv filozófiai elemzése” című tárgyból vizsgáztam, boldog emlékű Carlo Huber SJ atyánál. A vizsga egyébként jól sikerült, hiszen itt kezdődött a professzor úrral az a bizalmi tanár-diák kapcsolat, ami miatt később a doktori értekezésem témavezetője lett. Mégis, egy olyan kérdése vésődött máig felejthetetlenül az emlékezetembe, amire akkor nem tudtam válaszolni. Pedig ez elvileg rendkívül egyszerű volt. “Mi az evangélium?” Kérdezte többször is, olyan választ várva, amit nem találtam el. Mi az evangélium? “Geschichte!” Történelem! Adta meg ő azt a választ, amit hallani szeretett volna. Szíve közepéből feltörő erővel áthatott szava szinte most is a fülemben van, és az évek múlásával egyre jobban érteni vélem kijelentése szándékát.

Mert igaz, hogy szó szerinti jelentésében az euangélion jó hírt, örömhírt jelent. De az emberiség történelmének egy meghatározott helyén és idejében konkrétan felhangzó és megvalósuló evangélium több. Több, mint a “Hol volt nem volt, volt egyszer egy fiú...” mesés időn kívülisége. Több, mint valami kellemes távoli üzenet vagy unaloműző érdekesség. Több, mint a mítoszokban és legendákban lecsapódó “örök emberi”. Több, mint költők magas röptű és mélyen szántó vallomásai. Több, mint az életünk kényelmét szolgáló tudományos felfedezések vívmányai. Több, mint a pszichológiai technikák által megvalósítható testi-lelki jól-lét.

Mi az evangélium? Történelem. Jézus Krisztus evangéliumában maga Isten lép a történelembe, a világ és az ember történelme pedig máshol és előbb soha nem látott intenzitással egyesül Isten szeretetével. Az örök Isten hús-vér ember lesz. Mindenben hozzánk hasonló a bűnt kivéve. Tanít gyógyít, új életre kelt. Értünk szenved és vállalja a halált. Feltámad, elküldi a Szentlelket. Kész arra, hogy megdicsőült testével és vérével a kenyér és a bor színe alatt rejtőzzön és a földi idők végezetéig velünk maradva ránk váró jelenlét legyen.

Mi az evangélium? Történelem. És mi a történelem? Ezt egy másik római emlékem révén értettem meg mélyebben. 2002-ben a Pápai Német-Magyar Kollégium alapításának 450. évfordulóján Pater Peter-Hans Kolvenbach, a jezsuita rend generálisa tartott egy emlékező beszédet, amelynek mindnyájunkat megérintő, fő gondolata az volt, hogy “a nagybetűs történelem mindig kisbetűs történetekből épül fel”. Nem azon kívül, nem az előtt vagy az után, hanem abban és abból.

A Germanicumot a trienti zsinaton a katolikus megújulás érdekében hozott reformok értelmében, teológiailag jól képzett és személyes vallásosságában buzgó klérus képzésére alapították 1552-ben. A kezdeményezők Loyolai Szent Ignác és Giovanni Morone bíboros voltak, akik megnyerték III. Gyula pápa támogatását. Az intézmény történelme során számos bíboros, püspök, magas egyházmegyei hivatalt betöltő katolikus pap került ki a növendékek közül. Különlegesen fényes csillagai kollégiumunknak a vértanúi, így a Sztálin által meggyilkoltatott Romzsa Tódor görögkatolikus püspök is.

Az alapítók személyes, kisbetűs története a nagybetűs történelem felbecsülhetetlen értékű kovászává vált. (Az én kisbetűs, személyes történetemé is). Példájuk két dologra is tanít és bátorít bennünket is. Egyrész arra, hogy fedezzük fel saját életünk kis történéseiben is azokat a személyeket és mozzanatokat, akik életünk egészére pozitív hatással voltak. Másrészt arra, hogy ne csüggedjünk állapotbeli kötelességeink hűséges teljesítése közben, mert soha nem tudhatjuk egészen pontosan, hogy a mi életünk magvetéséből mikor szökken szárba és hoz bőségest termést valami, valaki, ha nem is a földi, de az örök életre.

Mi az evangélium? Történelem. Jézus Krisztus óta az evangélium megjelent az emberi történelemben és a történelem az evangéliumban. Talán szokatlan, de a nagybetűs történelem ma is a kisbetűs történetekben bontakozik ki. A mindennapi, személyes állásfoglalásokban, döntésekben és cselekedetekben, nem azok előtt vagy után, nem azok felett vagy alatt, hanem bennük. Ezért ma 2021. december 5-én, a római katolikus liturgikus kalendárium szerint advent 2. vasárnapján, amikor Joe Biden az amerikai és Vlagyimir Putyin az orosz elnök. Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke. Ferenc a római pápa és Erdő Péter bíboros Magyarország prímása, akkor a legfontosabb, sőt egyedül fontos dolog az, hogy hittel hallgassuk és váltsuk tettekre az evangéliumot. Hogy a mi személyes, kisbetűs életünk története szeretetben egyesüljön a történelem Istenével és Isten történelmével. Mert igazán csak így tárul fel annak a mindig egyszerre személyes és egyetemes titoknak a mélysége, magassága és szélessége, amit úgy hívunk, hogy történelem. 

Bevezetés

A mai, advent 2. vasárnapjának evangéliumában, az Úr útja nagy előkészítőjének, Izaiás prófétától vett szavai: Készítsétek az Úr útjait! ma nekünk szólnak. De, az Úr várásának idején, hogyan állunk mi az útkészítéssel? Az erkölcsi értelemben vett dombok elhordásával, és a völgyek feltöltöltésével?  Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Kirie litánia

Jézus Krisztus! Te vagy az Út, Igazság és Élet! Mutasd meg nekünk az Atyához vezető utat! Uram irgalmazz!

Jézus Krisztus! Te vagy az Igazság! Add meg nekünk, hogy mindig az örök igazságok felé vezető úton járjunk! Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus! Te vagy az Élet! Aki azért jöttél, hogy bőségesebb életünk legyen. Részesíts bennünket ebből a bőségesebb életből! Uram irgalmazz! 

Evangélium után

Lukács evangélista, aki művelt olvasóknak szánta műveit, a mai evangéliumi szakasz első mondataival azt bizonyítja olvasóinak, hogy Jézus és Előhírnöke: Keresztelő Szent János nem mitikus alakok, hanem történelmi személyek, akiknek életéhez jól ismert uralkodók nevei és meghatározott földrajzi helyek kapcsolódnak.

Tibériusz császár idejében léptek a nyilvánosság elé. Jánosnak Jézusra mutató és bűnbánatra felszólító szavai a császár uralkodásának 15. évében hangzottak el, a 28-29-ben időszámításunk kezdete után, amely-nek Jézus születése a kiindulópontja.

Tibériusz után olyan neveket sorol fel a szöveg, akik fontos személyek voltak abban a korban. Közöttük osztották fel a rettegett Nagy Heródes országát.

Jeruzsálem és Júdea közvetlen ura Poncius Pilátus volt, a római császár helytartója. Ő ítélte Jézust kereszthalálra.

Galileának Nagy Heródes fia Heródes Antipasz volt az uralkodója. Ő fejeztette le Keresztelő Szent Jánost.

Fülöp, Heródes másik fia, a Genezáreti tótól Keletre és észak-keletre elterülő Itureának és Tra-chonitisznek, a mai Jordánia és Szíria egy részének volt az uralkodója, fejedelme. Jézus majd az ő területén, Cézárea Filippi környékén mondja el nevezetes szavait Péternek: "Te Péter vagy, és én erre a kősziklára építem egyházamat."

Lizaniász pedig Abileának, a mai Libanonnak és Nyugat-Szíriának az ura. Az ő országának területén található Damaszkusz, ahová majd Saul, a későbbi Pál tart azzal a céllal, hogy ott megszervezze a keresztények üldözését.

A jeruzsálemi templomnak Kaifás volt a főpapja, azonban az előző főpapnak, Annásnak még nagy volt a befolyása. Mindketten kortársai voltak Jézus nyilvános működésének és döntő szerepet játszottak Jézus halálra ítélésében.

Ebben az időben élt Zakariás fia: János, Jézus előhírnöke, aki bűnbánatra és Istenhez térésre szólította fel az embereket.

Keresztelő János azon szavai, amelyekkel Izaiás prófétát idézi: Készüljetek az Úr fogadására, a hegyeket, halmokat hordjátok el, a völgyeket töltsétek fel, mindenkor az e szavakat hallók felé, ma felénk hangzanak, s bennünket késztetnek cselekvésre, útépítésre.

Ismeretes, hogy milyen óriási energia-befektetés tapasztalható a falvakat, városokat, kontinenseket összekötő utak tengeri alagutak építésekor, Úgy elnézegettem ennek a több utcát, utat összekötő szép kis köröndnek a kialakításakor, a szinte teljesen automatikus működő hatalmas gépóriásokat. Ugyanakkor, lehet, hogy groteszk az összehasonlítás, de átvitt értelemben mily csekély energia-be-fektetés, azon utak építésekor, amelyek az egyes embereket kötik össze emberrel, Istennel, s amelyeken az Úr Isten akar eljönni az egyes emberekhez.

Sokan nem is gondolnak az ilyen utak építésére. Sőt, ha rajtuk múlna, minden, embert Istennel összekötő utat, mint idejétmúltat, korszerűtlent, elavultat kiiktatnák az életből, mint ahogyan teszik azt a vasútvonalainkkal, de a többi nagy ellátó rendszerünkkel is, amikben valamikor élenjárók voltunk, európai hírű iskola, s egészségügyi rendszerünkkel is. Ma nem építés, hanem leépítés folyik.

De ezekért, mi is felelősek vagyunk. A közénk, magyarok közé jönni akaró Úrnak az útját, hogyan készítjük. Az erkölcsi, s lelki értelemben vett hegyeket és halmokat megkezdtük-e már elhordani? S a völgyeket, a szinte ijesztő mélységű völgyeket megkezdtük-e már feltölteni? A görbe utak helyett egyenes utakon járunk-e már?

A kezünkbe vett elektronikus eszközöktől elvárjuk, hogy hibátlanul működjenek, mi, azokat használók pedig,igen sok hibával éljük életünket. Hibát hibára, mulasztást mulasztásra halmozunk nap, mint nap.

De, ha tudnánk, hogy ez az advent számunkra az utolsó alkalom, az utolsó lehetőség, minden bizonnyal más lenne az erő és a figyelem összjátéka Pedig sokszor elhangzott már életünkben az apostoli buzdítás: most van itt az alkalmas idő, most virradt ránk az üdvösség napja.

Érdekes, hogy a legtöbb hívőben nem talál visszhangra ez a szentírási szöveg. Az üdvösséget mint a földi élete jutalmaként az örökéletben gondolja elérni. Pedig mindig az a pillanat az üdvösség napja, amelyben élünk, most ez az advent, most ez a nap, most ez a vasárnap.

Most kell elkészíteni a Messiás eljöveteléhez az utat. Nem könnyű feladat. Nem könnyű az ellentétes, önző emberi érdekek összeegyeztetése, ellentétek áthidalása, gyűlölködések megszüntetése, a jóakarat elmélyítése, lelkünk alázatos formálása. Emberekre követ nem dobni, kezet nem emelni, hanem emberek felé kezet nyújtani. Nem könnyű feladat!

Minden ünnep, különösen a karácsony nemcsak egyéni, hanem közösségi ünnep is. Oda kell figyelni a mellettünk élőkre is, s valamennyi embertestvérünkre, különösen is azokra, akikre senki sem figyel oda. De a karácsonyt egyszerűen csak greeting’s saisonnak tekintőkre is. Hogy mindannyian együtt ünnepelhessük az Örök Ige közénk való eljövetelét.

Ámen

1. Mert Isten megmutatja rajtad fényességét… (Bar 5, 1–9)

Keresztelő János igehirdetésében is visszhangra talál a babiloni fogságból visszatértek örömét zengő Báruk próféta. Lelki szemei előtt a várva várt Messiás érkezik.

2. Könyörgöm mindnyájatokért, mivel részt vesztek az evangélium szolgálatában… (Fil 1, 4–6. 8–11)

Az apostol hálatelt szívvel emlékezik meg Filippiben élő híveiről. Kivételesen tőlük fogadott el adományt is saját szükségleteire.

3. Készítsétek az Úr útját… (Lk 3, 1–6)

Szent Lukács, a harmadik evangélium szerzője, Keresztelő János színre léptetésével önkéntelenül is kimutatja érzékenységét a történelmi összefüggések iránt. A történész szól belőle, amikor felvázolja a Jézus-esemény „nemzetközi” vonatkozásait. Pontos, ellenőrizhető adatokat közöl, nevekkel és időpontokkal, jelezve, hogy nem mitológiát vagy elbeszélést ír, hanem – mint a korabeli hellenista művek – felvázolja a konkrét kort, amelyben Jézus született. Mintegy bizonyítva, hogy a kinyilatkoztatás tényei nem valami titokban súgott „zugmesék”, hanem a világtörténelem nyilvános részei. Amit az evangélista leír, egyrészt történelmi esemény, másrészt túl is szárnyalja azt: üdvtörténet. Amolyan „csúzli-effektust” vált ki olvasóiból: a múltra visszatekintve felkínálja azt a hallatlan újdonságot, amely a jelenben kezdődött el, de csak a jövőben valósul meg.

Adventnek is ez a szerepe. Újból visszanyúlni Isten nagy tetteihez, amelyeket életünkben végbevitt, hogy tiszta vággyal, konkrét tettekkel, prófétai lelkülettel a karácsonykor felénk közeledő Úr felé lendüljünk.

Keresztelő János különleges szereppel megbízott próféta. Ő az előszó (pro-Logosz) az Ige(Logosz) színre lépéséhez. Hírnök és futár, útkészítő, ugyanakkor kényelmetlen vitapartner. Bornemissza Péter szavait kölcsönözve „nagy torokszóval, nem ásítva és kelletlenül” hirdeti az Úr közeli érkezését. Próféta elődjei szavát visszhangozza: „Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit”. Mellékes, hogy őt naivnak, különcnek, beszámíthatatlannak tartják. Nem hátrál a múltba, de a jövőbe sem menekül. Az előkészítés szolgálatát vállalja, mert jobban hisz Istennek, mint saját tapasztalatainak. Nem válik önhitté, nem kezdi hirtelen a saját karrierjét építeni, de a közbeszerzési eljárásra sem vár, hogy az út megépülhessen. Isten sürgető akaratánál nem adja alább. Addig szolgál, amíg el nem jön az, akinek szolgálatába szegődött, s akinek még saruszíját sem méltó megoldani.

Egyszerre kell prófétává és prófétaivá válnunk. A földi idő (kronosz) ugyan telik, de a kegyelmi pillanat most van. Most, itt, a kairoszban, a saját életkörülményeinken keresztül tör be Isten kegyelme. Most kell megtérni, nem odázhatjuk tovább a döntést. Miközben öregszünk és kopunk, folytonosan döntéshelyzetben vagyunk: most van lehetőségünk jót tenni és a rosszat elutasítani. Most kell utat építenünk, hogy gyermekeinknek és az Istentől távol állóknak legyen min járniuk. Ne a magunk útját építgessük, a másokét keresztezve, hanem az Úrét. Akár olyan formában, hogy mostantól nem mondunk rosszat másokról. Mostantól értékelünk és megköszönünk Istennek minden apró jót, amit naponta tapasztalunk. Mostantól mi tesszük meg az első lépést a másik ember felé… Nem Csaba királyfi fogja a csillagösvényt kiépíteni a göröngyös úton, hanem magunknak kell elhordani a rosszindulat, a megátalkodottság, a kényelmesség és a közöny halmait, betömni a hazugság gödreit, hogy Istennek se kelljen úttalan útjaink kátyúin zötykölődnie.

Az egyéni, személyes útkészítés fáradságát nem spórolják meg sem a kormányváltások, sem a pártok és egyházak egyezségei. Az útkészítéssel öröm, sok meglepetés is jár: önmagunk előtt is bebizonyítottuk tettrekészségünket, kipróbálhattuk alkotókedvünket, legyőzzük a nyavalygást és a borúlátást, helyet adtunk Isten ajándékának és újjászülettünk. Keresztelő János prófétai szava segít a tájékozódásban. Az adventi csendes órák talán leleplezik lelkünk holdbéli tájainak árkait, azokat a „dombokat és hegyeket”, amelyeket mi magunk halmoztunk fel, és amelyek útját állták a kegyelem útkészítő ajándékának. Éljünk a bűnbánat, a magunkról megfeledkező szeretet gyógyító eszközeivel! Az új egyházi évvel kezdődjék valami új földi zarándokutunkon is. Ne sajnáljuk a lelki útegyengetés fáradságát, hiszen Isten báránya velünk is találkozni akar.

A mai nappal elkezdődött az adventi szent idő, amelynek keretében a Jézussal való találkozásra készülünk. Reménykedünk abban, hogy a Betlehemi Kisded nekünk is megadja az ő karácsonyi kegyelmeit: a hitben, a reményben és a szeretetben való növekedést. S mindezek által részesít bennünket a lelki béke, derű és öröm ajándékában.

„Sajnos a korszak, amelyben élnünk adatott, a reményvesztés korszakának tűnik” - olvassuk Szent II. János Pál pápa az Egyház Európában című buzdításában. Sok a céltalan, a bizonytalan, az elkeseredett, sőt a mai európai állapotokat szemelőt tartva, a világjárvány következményére tekintve, sok a kétségbeesett, aggódó és félénk ember – az egész európai kontinensen éppúgy, mint közvetlen környezetünkben.
A reménytelenség okát abban láthatjuk, hogy a világ és Európa vezetői egy Isten nélküli, legalábbis egy keresztény értékek nélküli világot akarnak felépíteni. Az emberiség, különösen Európában meghasonlott a saját vallási, keresztény gyökereivel, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy igen tág teret kapott a lét értelmetlenségét, a cselekvés hiábavalóságát, a keresztény értékekre fittyet hányó magatartás a hétköznapokban.
Egy olyan új, "szabad" világ megépítésén fáradoznak a világ urai, amely olyan alapelvek mentén szerveződik, ahol Krisztus már régen nem szegletkő. Az emberiség nagy része azt hiszi, hogy a felszínes és mulandó dolgokban megtalálhatja lelki békéjét, szíve boldogságát. S ha álmai nem teljesülnek, elképzelései nem válnak valóra, s számításai nem jönnek be, akkor kétségbeesés, reményvesztettség lesz úrrá az emberen. Ilyenkor felszínre tör a kérdés: "Miért?"…
Jézus, az Istenember nagyon jól tudja, hogy mi a szenvedés, hisz volt része belőle, ezért csak ő adhatja kezünkbe a remény kulcsát. Ő akkor is bízott, amikor megkísértette a reménytelenség, a kilátástalanság az olajfák hegyén: "Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet"- mondotta a keresztre szegezve.
A mindvégig megőrzött bizalom, a kitartás amellett, hogy mindenek ellenére Isten akaratának a megvalósításán fáradozunk – békével tölti el a lelket, ami az abszurdot, az értelmetlennek látszó helyzeteket, körülményeket is áldássá és a dicsőséghez vezető úttá változtatja: „Azért mondtam el ezeket nektek – mondja Jézus –, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot”(Jn 16,33).

A Szentírásban alapvető fogalom a remény: Szent Péter apostol első levele elejétől a végéig a reményről beszél, és azt mondja a keresztényeknek, hogy legyenek készek számot adni arról a reményről, amely bennük van.
Az apostolok korában, a római birodalomban is nagy volt az általános reménytelenség, a kilátástalanság, akárcsak napjainkban. Ebben a környezetben keresztények kis csoportjai, az üldözések ellenére is, olyan embereknek tűntek, akik reményteliek voltak, akiknek volt jövőképük, akik vidáman és derűsen élték életüket. Ez feltűnő volt a többi ember számára, ezért egyesek kérdezgetni kezdték őket: honnét van bennetek ez a reménység, még akkor is, amikor üldöznek és megölnek titeket. Erről nekik számot kellett adniuk.
Az adventi szentidő nagyon jó alkalom arra, hogy elcsendesedve, lelkiismeret vizsgálatot tartva megkérdezzük magunktól és keresztény közösségeinktől: vajon ma feltűnik-e a reményvesztett világnak, hogy mi a remény emberei vagyunk?

A remény hiánycikk ma az egész világon. Hajlamosak vagyunk úgy érezni, hisz a látszat az, és a napi híradások azt sugallják, hogy minden egyre rosszabb lesz, nem is látjuk mindennek a végét. Ilyen helyzetben mindennél fontosabb, hogy az egyedüli nagy remény, amely a keresztény embert áthatja, bennünk is élővé legyen. Ne feledjük, Jézus mondta: a világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot
Olyan ez a remény, mint egy kis mécses fénye, mint az adventi koszorún égő első gyertya lángocskája, amelyet a Szentlélek olaja táplál. Rátörhet mindenfelől a világűrt betöltő sötétség, mégsem tudja eloltani. Mert a fény, erősebb, mint a sötétség! Csodálatos láng ez a remény, amelyet ezer kiábrándulás, csalódás sem tud kioltani. Mert hatalmas erő élteti és táplálja századokon át: Isten Szentlelkének ereje.

Mit tehet a keresztény ember, hogy a remény ne csak vallásos fogalom legyen számára, hanem életelv, amely áthatja mindennapjait? Vegyük sorra, mik azok a valóságok, amelyek a reményünket táplálhatják. Ha egy mini evangéliumot szeretnénk megfogalmazni, akkor az, négy-öt rövid mondatból állna: van Isten, velünk az Isten, szeret az Isten, és hazavár az Isten. És ha az ember szíve-lelke mélyéből hiszi, hogy ez így van, őszintén meg van róla győződve, akkor már a sötétség nem fogja elborítani, a kétségbeesés nem lesz úrrá rajta.
Ezek a rövid tőmondatok, nem fogalmak, hanem a hit által megragadott valóságok. Isten létét persze az ész is megsejteti velünk, de azt, hogy Isten milyen, Jézustól tudjuk. Ő mondta, hogy maga az Atya szeret minket. Szent II. János Pál pápa állandóan ismételgette, hogy Isten minden egyes embernek azt mondja, hogy jó vagy, akarom, hogy legyél. Isten a vigasztalás istene, az irgalom atyja, a remény istene.

Ki választhat el bennünket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban nyilvánult meg – kérdezi Pál apostol a római levélben. Ha ezek a mondatok nem egy katekizmus bemagolt válaszaiként, hanem mély személyes meggyőződésként élnek bennem, bennünk, mindannyiunkban, akkor mindenek ellenére derűs emberek leszünk, és reménységgel telítettek.

A remény, a hittel és szeretettel együtt isteni erény, s ennek következtében kegyelmi ajándék. Így a megszerzése részben Istentől függ, s részben tőlünk. Istentől amennyiben az ő ingyenes ajándéka, s tőlünk amennyiben sikerül legyőznünk a csalóka földi reményeket, amelyek megszerzésére az ember olyan nagy energiát fordít, olykor a másokon való átgázolás, szenvedés-okozás sem számít, csak hogy több pénzt szerezzen, hogy birtokoljon, hogy minél nagyobb élvezetekben legyen része, hogy hírnévre tegyen szert, hogy hatalmasnak látszódjon... E világi dolgok ezek, amelyek önmagukban értékesek is lehetnek, de nem abszolút értékek. Lemondásra van szükség ahhoz, hogy ezek ne váljanak bálványokká, amelyek előtt leborulunk, és amelyek oltárán mindent kész vagyunk feláldozni. Amikor ezeket a csalóka reményeket a maguk helyére tesszük, akkor kezd felszínre kerülni bennünk az egyetlen nagy reménység, amely persze az örök életre vonatkozik.
De – amint a II. vatikáni zsinat is figyelmeztet – az örök életbe vetett reményünk nem csökkentheti, inkább erősítenie kell az elköteleződést, amellyel a földön kezdjük megjeleníteni Isten országát és annak értékeit: a testvériességet, az igazságosságot, a szeretetet, a szabadságot, az irgalmasságot.
A remény arról biztosít, hogy mindezek a törekvések, még ha nem mutatkozik is látványos eredményük, nem hiábavalók.
Hogy itt, a földön ez milyen mértékben fog megvalósulni, nem tudjuk. Talán Isten országának inkább csak kisebb-nagyobb szigeteit hozhatjuk létre itt, a földön. Többet talán nem, de, hogy a végső akkord egy hatalmas harmónia lesz – az Isten szentháromságos szeretetébe való bevonása a világnak –, ezt garantálja nekünk Krisztus feltámadása. Mert ez a keresztény ember reményének legkonkrétabb alapja.

A régi egyházatyák többször a remény szentségének nevezték az eucharisztiát, az oltáriszentséget. A II. vatikáni zsinat azt tanítja, hogy az örök élet felé vezető zarándok utunkon az eucharisztia a mi táplálékunk, úti eledelünk, amelyet az utolsó vacsorán ajándékozott nekünk Jézus.
Az eucharisztiában földi anyagok, a kenyér és a bor átalakulnak a feltámadt Krisztus szent testévé és vérévé, egész valóságává. De talán még fontosabb, hogy a mi szentmisénk jele és elővételezése annak a testvéri lakomának, amelyre az Úr Jézus bennünket a mennybe hív meg.

Ez megint egy nagy felhívás számunkra, hogy a szentmiséink ne olyan összejövetelek legyenek, ahol szinte semmi közünk egymáshoz, ahol nem is ismerjük egymást, ahol, nem figyelünk egymásra...
Csak akkor lesz a kereszténység életképes, élő valóság a XXI. században, ha közösségeink tagjai igazi, segítőkész, elfogadó, megbocsátó, egymást támogató személyek lesznek. A szentmise pontosan ennek a kifejezése, a gyökere, az alapja.
Amikor a szent mise végén megáld bennünket a pap és azt mondja: "menjetek békével", ez egy valóságos küldetés. Mintha csak azt mondaná: Krisztus-hordozók, azaz a remény emberei vagytok. Menjetek az ő szeretetével, az ő békéjével, az ő békítő, elfogadó, megbocsátó szeretetével. Menjetek a szétszaggatott, gyűlölködő, reményvesztett társadalomba, annak legkisebb sejtjébe, a családba, és legyetek a világosság fiai, az élő remény hordozói, nem feledve, hogy a reménynek azt a lángját, amelyet a Szentlélek olaja táplál, a világűrt betöltő sötétség sem képes eloltani. Mert ha óriásinak is tűnik a sötétség, elég, hogy egy kis lángocska a közelébe érjen, és máris kitűnik: a sötétség semmi, erősebb a fény, Krisztus fénye!

Ezért, ahhoz, hogy ez valóság legyen a mi számunkra, Szent Ferenc atyánk szavaival nap, mint nap kérjük: „Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.” Ismételjük meg: Fölséges… Ámen 

Akadályok

Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében történt: Poncius Pilátus volt Júdea helytartója. Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme, testvére, Fülöp meg Itureának és Trachonitisz tartományának, Liziniász pedig Abilinának volt a negyedes fejedelme. Annás és Kaifás főpapok idejében az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. S ő bejárta a Jordán egész vidékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, ahogy meg van írva Izajás próféta beszédeinek könyvében: A pusztában kiáltónak ez a szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el, ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét. Lk 3, 1-6

Mottó: A pusztában kiáltónak ez a szava: –

HALLGATÓSÁG?

Ki hall meg téged, ha a pusztában kiáltozol? A gyíkok, a vad kutyák vagy keselyűk? Emberek aligha járnak arra, és azok is vízre vágynak, nem prédikációra. Egyetlen előnye, hogy nincs konkurenciánk. Azaz, akik ott eltévednek, de végül hazakeverednek, akik megmenekülnek, elmesélik, hogy hallucináltak, szellemeket láttak. Szóval mit keresett a próféta a pusztában? Nos, ha figyelmesen olvassuk az írást, kiderül, hogy János bejárta az egész vidéket, hogy hirdesse az örömhírt. A puszta volt viszont előző meghívásának helye, küldetésének kiindulópontja. Egyfajta bevezető lelkigyakorlatot végzett, kettesben az Úrral. S az embereket, így minket is, és ma is, arra szólítja fel, hogy készüljenek fel az eljövendőre, És ezt nem lehet a zajban, a rohanásban. Ezért hív a pusztába. A karácsony Isten és ember találkozása, de ezt kellően elő kell készíteni. Nem passzív feladat, hanem nagyon is aktív: át kell alakítanunk környezetünket, hogy elhárítsuk az akadályokat. Kezdjük hát a leltárral! Mely hegyek torlaszolják el kilátásomat? Mely gödörből kéne kimásznom, hogy meglássam a horizontot?

Lk 3,1–6 „A pusztába kiáltó szava”

Különös dolog, amikor valakinek a személye egy prófétai szóval lesz azonos, hiszen Keresztelő János életét reprezentálja a „pusztába kiáltott szó”,megtérésre hívó szó. Születésének rendkívüli körülményei után az evangélista azonnal rátér a rendkívüli misszió leírására. Ezért aztán nehéz a Bibliából összeszedni Keresztelő Jánosról az adatokat. Theodosius egyházatya szerint En Karimban született. Nem volt pap, de a Jordánnál keresztelt, Ainon Szalim közelében. Ugyanis a Jordán völgye igen mély, nehéz megközelíteni, kivéve ezt a helyet. Sokan Keresztelő Jánosról úgy beszélnek, mint „nazir”-ról, vagyis olyan emberről, aki bort és részegítő italt nem iszik, hanem böjtöl és minden kényelmetlenséget vállal az isteni szóért. Heródes Antipász nem tudta elviselni János kritikáját törvénytelen házassága miatt, ezért Machérusz erődjébe záratta, majd egy könnyelmű ígéret után lefejeztette.

Sokan foglalkoztak János működésével, többek között a zsidó történész, Josephus Flavius, de a keresztény egyházatya Justinus is, továbbá a Talmud és az arab világ is tudott róla, ezért Keresztelő János mozgalmát baptizmusnak vagy szabimusnak nevezzük.

János tanítványainak ma is gazdag vallási irodalma van, az úgynevezett mandeista irodalom, főleg Dél-Irakban, a gnosztikus keresztények. Írásaik himnuszok és vallási értekezések, de megtaláljuk tanítványait a Jordán melletti sivatagban is.

Érdekes hiedelemnek a tanúja Heródes tetrarcha, aki úgy gondolta, hogy Jézusban János éledt újjá. E hiedelem alapján érthetjük a farizeusok vitáját arról, hogy János keresztsége isteni vagy csak emberi eredetű.

János képes volt a lélek mélyére hatolni prédikációjával. Sőt missziója még Jézus működésének idején is tartott. Sok mindenben hasonlított működésük. Megmozdították az emberben a lelket. Erről a csodáról szól az evangélium. Ezért jut eszébe Lukácsnak János működése kapcsán Izajás próféta szövege. Hiszen a Megváltó elé tornyosuló hegyeket elhordta, a szakadékokat feltöltötte.

Adventben nekünk is ezt kell tennünk. Az emberi kapcsolatokban a szakadékokat kell feltöltenünk. Az emberek sok mindennel foglalkoznak, de csak keveseknek a gondolatai hatoltak olyan mélyre mások lelkiismeretébe, hogy generációk után is fönnmaradjon a hatásuk. János prédikációja lelki mozgalmat indított el. Ez ugyan különféle eltévelyedésekhez vezetett, de mégis felkeltette az érdeklődést Isten iránt. Ma legtöbb ember általános tapasztalata, hogy még a saját hitét sem tudja továbbadni gyermekeinek, nem hogy mozgalmat merne elindítani. Talán gyönge a hitünk? Talán nem tartjuk fontosnak továbbadni?

A bűnbánó imája

Kijöttem a pusztába, mert valaki kivezetett.
Kijöttem a pusztába, mert pusztaságomat nem bírom tovább.
Kijöttem a pusztába, mert találkozni akarok pusztaságommal.
Uram! Egyengesd göröngyös lelkemben ösvényeidet! Amen.

Napjainkban pedig az emberek száz éves korukban sem unnak még rá
az életre, hanem tovább szeretnének élni! Az is igaz azonban, hogy mi
nem töltjük életünket oly rosszul, annyi szenvedés közepette és oly
szegénységben, mint Ő Szent Felsége. Mi más volt ugyanis az Ő élete,
mint folytonos meghalás, amennyiben mindig szeme előtt lebegett az a
kegyetlen kivégzés, amely ellenségei részéről várt reá. Pedig ez még a
kisebbik szenvedése volt. Sokkal nagyobb volt az, hogy látnia kellett
azt a sok bűnt, amit Atyja ellen elkövetnek és azt a sok lelket, amely
elkárhozik. Mert ha ez még egy földi embernek is fáj, akiben csak egy
kis szeretet van: mennyire gyötörhette ez a gondolat az Úrnak
határtalanul, végtelenül szerető szívét?! Nagy oka volt tehát arra
kérni mennyei Atyját, hogy szabadítsa meg végre Őt ezektől a nagy
bajoktól és szenvedésektől, s hogy engedje Őt örökké megpihenni
országában. Hiszen Ő volt annak igazi örököse. S ezért tette hozzá,
hogy: Amen. Ezt ugyanis én úgy értem, hogy mivel ezzel a szócskával
végződik az egész ima, az Úr azt kéri számunkra, hogy legyünk
mindörökre mentek minden bajtól. Azt kérem tehát én is az Úrtól, hogy
mentsen meg engem minden rossztól egyszer s mindenkorra, mert hiszen
ezen élet folyamán nemcsak, hogy nem törlesztem Ővele szemben a
tartozásomat, hanem talán napról-napra több adósságba keveredem. Ez
pedig igazán elviselhetetlen gondolat, Uram! Azaz hogy még csak afelől
sem vagyok biztos, vajon szeretlek-e és vajon kedvesek-e előtted az én
vágyaim!

Átadni a kabátunkat ez, úgy hiszem, azt jelenti, hogy lemondunk utolsó jogainkról is, hogy szolgának, mások rabszolgájának tekintjük magunkat. Ha levetjük a kabátunkat, könnyebben megyünk, szaladunk, ezért Jézus még hozzáfűzi: „És aki ezer lépésre kényszerít téged, menj vele kétannyira.” Így tehát nem elégséges megadnom mindenkinek, amit kér, 268 elébe kell mennem a kívánságoknak, szemmelláthatóan is nagyon lekötelezve és megtisztelve éreznem magam, hogy szolgálatot tehetek s ha elvesznek tőlem valamit, amit használtam, ne olyannak lássak, mint aki sajnálja azt, hanem ellenkezőleg: mutassam meg, hogy boldog vagyok, amiért megszabadultam tőle. Drága Anyám, én nagyon messze vagyok attól, hogy gyakoroljam, amit átértek, de már maga az iránta való vágy is meghozza nekem a békét.

Ó, dicsőséges Szent József, a bensőséges lelkek tökéletes példaképe, és Te, a Gyermek Jézusról nevezett Kis Szent Teréz, ki életedet a kolostor csendjében annak szentelted, hogy a papokért imádkozzál, eszközölj ki Isten anyaszentegyháza számára bőséges számú szerzetesi és papi hivatást. Vajha ezek a kiválasztott lelkek szent életükkel és az evangéliumi tanítás tiszta kisugárzásával megújítanák a föld színét. Ó, Szent József, ó, Kis Szent Teréz, a Ti hatalmas közbenjárástoktól reméljük ezt a termékeny és szükséges rózsaesőt. Amen.

"Jöjjetek, elmondom nektek, milyen nagy dolgot cselekedett lelkemmel az Úr!" - "Én, a Szépszeretet Anyja vagyok és a félelemé, az ismereté és a szent reménységé." - Légy a mi Anyánk is, szépíts meg minket is, Szépszeretet Anyja!

1937.4.16. Amint ma átfogott Isten hatalmassága, felismertem, bármily nagy is az Úr, Ő az alázatos lelkeket szereti. Minél mélyebbre alázkodik a lélek, annál jóságosabban közeledik hozzá Isten. Egyesül vele, s a trónjáig emeli. Boldog az a lélek, akit maga az Úr védelmez. Megértettem, hogy csak a szeretetnek van értéke. A szeretet a legnagyobb. Az Isten itánti tiszta szeretetből fakadó egyetlen tetthez nem mérhető semmilyen mű.

Ugyanaz érvényes mások lelkére, mint a magunkéra és minden külső jó dologra: aki azon van, hogy azokat megnyerje és megtartsa, az elveszíti.

„Ó engem dicsőségének ruháiba öltöztetett" (vö. Iz 61,10)

A régi időkben az áldozat bemutatására kiválasz­tott varázsló különleges személy volt, mivel méltósága az egész törzsre visszahatott.

Meg kell ismételnünk azt, amit a pap a misén cse­lekszik, azonban a kenyér és a bor helyén - számunkra - a szegény emberek állnak.

Hétfőn reggel nagy fájdalmak leptek meg, alig tudtam felkelni, minden porcikám külön-külön fájt. Nagy nehezen mégis elindultam a szentmisére. Az Úr Jézus közben megtörte a lelkemben uralkodó nagy sötétséget, de valóban csak néhány pillanatra, és közben így szólt: „Ma sokat kell szenvedned, és nemcsak a szigorú böjtöt kérem tőled. Mert az a papi lélek, akiért ma hozod meg áldozataidat, csakis így fog megszabadulni a szenvedésektől és jut szent színem látására.” Amint a szentmiséről hazajöttem, testem egészen gyönge lett a fájdalmaktól. S ezek a nagy fájdalmak még egyre inkább fokozódtak. Majd néhány óra múlva nagy éhség kezdett erőt venni rajtam. Nem bírtam ki, az ájulás környékezett, és közben ennivalót vettem magamhoz. Most már több mint harmadik éve, hogy az Úr kérésére megtartom ezt a szigorú böjtöt a papi lelkek kiszabadításáért. Igen bántott, hogy a nagyon szenvedő papi lelket most nem tudom Isten szent színe elé segíteni. Ez a részvét lelkemben egyre jobban fokozódott. Nagy bánatomban megkérdeztem az Úr Jézust, mitévő legyek. Lelkemben csak a nagy sötétség és csöndesség volt. Az Úr Jézus nem adott választ ezen a reggelen.

A súlyos beteg, idős, az életük végéhez közeledő katolikus keresztényeknek a pap egyszerre három szentséget szokott kiszolgáltatni: a bűnbocsánat szentsége, a betegek kenete és az Oltáriszentség. Eletünk végén a betegek kenetéhez (utolsó kenet) kapcsolódó szentáldozást - az ősegyházig visszame­nő hagyomány alapján - szent Útravalónak nevez­zük. A katolikus katekizmus szerint „az Atya felé tarló átmenet pillanatában Krisztus testének és vérének vétele sajátos jelentést és fontosságot kap. Az áldozásban befogadott szent test és vér az örök élet vetése és a föltámadás záloga" (KEK 1524). Annak idején még Luther Márton is azt mondta, hogy életünk végén az utolsó .szentáldozás „olyan gázló, híd, hajó és hordágy, amelyen, és amelyen keresztül ebből a világból az örök életbe megyünk át" (Vö. Krisztus valóságos szent testének sacramentumáról, 22. p.).

A latin elnevezés (viaticum) profán értelemben az utazáshoz szükséges ételt és italt jelentette. Pogány környezetben az az étel vagy pénz (obulus) volt, amit Kháronnak, az alvilág révészének kellett fizetni, hogy az elhunytakat ladikjával átvigye az alvilág folyóján. Ezt a görögök halottjaik nyelve alá helyezték (más források szerint szemeikre). Az első keresztények is úgy tekintették a halált, mint egy nagy utazást (migratio ad Dominum); amelynek során a mennyei eledel segíti a hívő embert. Hasonlóképpen, mint ahogyan a gondviselő Isten segítette Illés prófétát az ő angyala által, hogy eljus­son Hóreb hegyéig (lKir 19,5-8). Ez a mennyei Atya utolsó segítsége, amely segít bennünket abban, hogy mint „tékozló fiúk" visszataláljunk az atya házba.

A keresztény ember, amikor ebből az életből távozik, Krisztus testének és vérének szent Utrava-lójában részesül, amely a feltámadás záloga Jézus szavai szerint: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon" (Jn 6,54). Az Eucharisztíát az örök élet zálogának mondhatjuk, mert nemcsak biztosra ígéri, de szentségileg máris jelenbe hozza, „most-tá" teszi a feltámadást és a mennyei örök boldogsá­got. Az Eucharisztia az eljövendő dicsőség vacso­rájának, „a Bárány menyegzői lakomájának" (Jel 19,9) elővételezése. Erre emlékeztet bennünket a miséző pap a latin rítusú szentmisében, amikor az áldozásra hív.

Már az ősegyházban kialakult az a szokás, hogy a haldoklók a bűnbánattartás és a szentolajjal való megkenés után részesültek a szent Útravalóban A Niceai Zsinat (325) elrendelte a haldoklóknak a viaticum kiszolgáltatását: „a püspök mindenkinek, bárki is halálveszéiyben van, és kéri, hogy részesít­sék az áldozás kegyelmében, ki kell szolgáltassa az Eucharisztiát" (DH 129). A középkortól kezdődően a szent Útravaló gondolata fokozatosan elhalvá­nyult. Fontosabb tartották az „utolsó kenetet" mint a szent Útravalót. Nagy áldás lenne számunkra, ha megértenénk, hogy milyen szép és üdvös dolog az, ha bűneinktől megtisztulva, a betegek kenetével hitben megerősödve, és a szentségi Jézussal a szí­vünkben fejeznénk be földi életünket.

János így válaszolt nekik: „Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs..." (Lk 3,11)

Amikor Isten igéje erővel hangzik, az mindig tettekre indítja a hallgatókat. Amikor Keresztelő János a Jordán partján prédikált, többen ezt kérdezték: most akkor mit tegyünk?

Egyebek közt ezt is válaszolta: Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs! Az Isten igéjének való engedelmesség konkrét tettekben mutatkozik meg.

A háború után történt: egy asszonynak, akinek a férje hadifogságban volt, több kisgyermekről kellett gondoskodnia. Hívővé lett. Néhány nap múlva feltűnt neki, hogy egyik munkatársa téli hidegben is egy elég kopott kardigánban jön dolgozni. Kiderült, hogy nincs semmilyen kabátja. Neki két télikabátja volt, elhatározta, hogy az egyiket nekiadja. Reggel indulásnál lett csak kérdéses, hogy melyiket. Természetesnek tartotta, hogy a jobbat megtartja, a kopottat odaajándékozza. De nem volt békesség a szívében. Végül mégis a jobbikat adta oda, a régit tartotta meg magának, és utólag nagyon örült e döntésnek.

Akinek kettő van, adja oda az egyiket! De melyiket? Ezt mindig Isten végzi el a hívők szívében. És nem is szabad semmit úgy adni, ha nem Isten iránti hálából és örömmel tesszük. Csak „a jókedvű adakozót szereti az Isten" (2Kor 9,7).

Fontos tudnunk, hogy minden adakozásunk, segítésünk csak válasz Isten ajándékaira és segítésére. Nem ezzel szerzünk érdemeket nála, hanem a hálánkat akarjuk ily módon is kifejezni. Nekünk lesz öröm, ha engedünk az ő indításának, és örömöt szerzünk másoknak. Amit így örömmel ad valaki, amiatt soha nem lesz szegényebb, de átéli, hogy Isten kezében válik eszközzé, rajta keresztül tulajdonképpen Isten szeretete jut el egy emberhez. Legyen hát az egészért egyedül Istené a dicsőség!

Tőlem milyen „kabátnak" lehetne valahová elvándorolnia?

(1) „…kerestem őt…” (Énekek 3)

A menyasszony nem tudott megnyugodni addig, amíg meg nem találta vőlegényét (1–4), amíg meg nem hallotta bizonyossággal, jövetelének hangját (6–11). A vőlegény úgy érkezett a menyasszonyhoz, mint egy király (11). Az egész fejezet íve a nyugtalan kereséstől a megtalálás öröméig vezet, amelyben olyan gyönyörű, isteni rendben van kijelölve a nő és a férfi helye, szerepe, feladata és szolgálata, hogy kettejük találkozásában kiteljesedjék az élet.

Itt lesz világossá, hogy milyen keveset mondunk erről a bibliai könyvről, ha csak a férfi és a nő vágyakozásáról és egymásra találásának beteljesüléséről szólunk. A teljes Írás összefüggésében kimondhatjuk, amit Augusztinusz megfogalmazott: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg az Úrban meg nem nyugszik.” Minden más földi vágyakozásunk, keresésünk, birtoklásunk is valójában az Urat keresi, de ez a keresés mégis gyakran leragad az „itteni” időlegesnél, ezért mindig újat, mást, többet akar, és soha nem tud betelni. „Kerestem, de nem találtam!” – így kiált fel a menyasszony! (2) Egész életünk ez, élő hit nélkül: keresünk, találunk, de amit találtunk, már a megragadása után nem számít; újra keresünk, jó esetben – isteni kegyelemből – újra találunk, aztán hálátlanul megint más kell… Mindig csak találunk és nem „megtalálunk”, ezért ez a „találás” olyan, mintha nem is találtunk volna semmit.

Az üdvözítő, békességes fordulat akkor történik meg, amikor az Úr maga érkezik hozzánk, mint mindenek királya és mint mégis szerelmes vőlegény, aki minden akadályt, árnyat (2,17), minden kínzó álmatlanságot és nyugtalanságot legyőz (1). Salamon király érkezésének gyönyörű leírásában az Úr érkezését látjuk (6–11), aki eljött az első karácsonyon, magához ölelt bennünket megváltó szeretetével nagypénteken, és soha nem enged el húsvét után. Minden földi keresésünk, házasságunk, családi életünk, munkánk, minden „itteni” öröm és küzdelem csakis az Úr megérkezésével lesz áldottan teljessé, mennyei békességet megtapasztaló és sugárzó nyugalommá ott is, ahol minden rezdülés a békétlenségről árulkodik. Megtalálhatjuk az Urat, mert Ő eljött, mert Ő mindenekelőtt ismert, mert Ő már megtalált bennünket (4): ragadjuk meg mi is, és ne engedjük el Őt! (Filippi 3,12)

https://www.youtube.com/watch?v=gTznOZnvD74

Jézus mindent tud rólad - Reggeli elmélkedés egy kiválasztott szentírási rész alapján - Szerkesztő: Kertész Marika

Aznapi műsor 19.30 óra után érhető el!
Régebbi műsorok meghallgatásához, válasszon előző napi tartalmakat.

Kijöttem a pusztába, mert valaki kivezetett.
Kijöttem a pusztába, mert pusztaságomat nem bírom tovább.
Kijöttem a pusztába, mert találkozni akarok pusztaságommal.
Uram! Egyengesd göröngyös lelkemben ösvényeidet! Amen.

Bevezető

Ma az adventi koszorún a második gyertyát gyújtottuk meg. Ez jelzi az ünnep közeledését, másrészt pedig sürgeti az adventi program megvalósítását, amelyet Keresztelő Szent János így fogalmaz meg: „Készítsétek elő az Úr útját.” Távolítsuk el az útból gonoszságaink hatalmas szikláit, építsük meg a bűnbánat hídjait mulasztásaink szakadékai fölé. Készítsünk sima ösvényt önmegtagadásainkkal. Ebben a lelki felkészülésben segíthet minket annak tudata, hogy velünk együtt sok keresztény ember halad az Isten felé vezető úton, akikkel közös reményt hordozunk lelkünkben. Nem vagyok tehát magányos gyalogos, hanem Istenben bízó emberek közösségében haladok. Segít azoknak a jó példája, akik átérzik a felelősséget önmagukért és másokért, akik megértették, hogy Isten minden embert részesíteni akar a megváltás örömében, minden embert szívére akar ölelni. Istennek ez a magasztos terve általunk is közelebb kerülhet a megvalósuláshoz, ha vállaljuk az adventi programot. Készítsük hát az Úr útját.

Hívek könyörgése

Testvéreim! Isten nem könyörtelen bíránk, hanem irgalmas Atyánk, akinek érző szíve van hozzánk, esendő emberekhez. Tárjuk eléje bizalommal kéréseinket!

1.   Urunk, tágítsd nagyra Egyházunk szívét, hogy benne és működése által az emberek megérezzék irántunk való szeretetedet.

2.   Sokasítsd meg világunkban azokat az embereket, akiknek szívügye a béke megőrzése és az igazságosság védelme.

3.   Add, hogy ezekben az adventi napokban egyre jobban felismerjük karácsony lényegét, és a csillogó külsőségek ne vezessenek bennünket hamis útra.

4.   Elhunyt testvéreinket engedd be országod ragyogó fényébe.

Urunk, segíts nekünk megépíteni azt a hidat, amely a bűnök fölé emelkedik, és amelyen át biztosan eljutunk hozzád, Szent Fiad, Jézus Krisztus által. Amen.

Szent Ambrus – Ádventi himnusz

Figyelmezz, Izrael Ura,
Ki ülsz a Kerubok felett,
Jelenj meg Efraim előtt,
Jöjj, támaszd fel hatalmadat!

Nemzetek Megváltója, jöjj,
Szűznek szülötte, jöjj közénk,
Ámuljanak a századok:
Istenhez illő születés!

Nem férfiú magva hozott,
Titkos lehellet ád nekünk:
Isten Igéje testbe vált,
S a szűzi méh virága vagy.

Kelyhe gyümölcsöt bontogat,
Szemérme bár bontatlan áll,
Erénye tisztán tündököl:
Isten járja e templomot.

Szemérme mint királyi ház:
E nászteremből lép elő,
Mint kettős lényű óriás,
S vígan repes az út elé.

Kijössz Atyádnak mélyiről,
Bemégy Atyádnak mélyire.
Leszállasz mind a poklokig,
Felszállasz Isten székeig.

Ki az Atyának mása vagy,
Ölts testet, győzelmed jelét.
Testünket, a gyámoltalant,
Tegye acélossá erőd.

Már fénylik Jézus jászola,
Új fényt lehel az éjszaka.
Ezt immár meg ne rontsa éj,
Nem-szűnő láng legyen a hit.

Fordította: Sík Sándor

Úrnő, remélem, soha nem engedsz összezavarodni, befogadsz a kegyelmedbe. Te vagy az erőm és a menedékem, a vigasztalásom és az oltalmam. Hozzád kiáltottam, Úrnő, amikor a szívem szorongott, és te hallgattál engem az örök dombok magaslatáról. Kihúzol engem azokból a csapdákból, amelyeket elrejtettek számomra, mert te vagy az én segítőm. Úrnő, a kezedbe ajánlom a szellememet, az egész életemet és az utolsó napomat. Dicsőség az Atyának...

Keresztvetés, a bűnbánat felindítása.

Fohász háromszor:

Szeplőtelenül Fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekülünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre! Ámen.

Elmélkedés:

1854. december 8-án IX. Piusz pápa a Szent Péter Bazilikában ünnepélyesen kihirdette a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját. Az ekkor már nagyon idős és egészségileg is törékeny pápa a szentélyben foglalt helyet és rekedten beszélt. Akkoriban még nem találták fel a mikrofonokat, erősítőket és hangszórókat; amikor azonban a dogmatikai tétel formuláját olvasta fel, hangja csengett és erőteljes volt, s ugyanebben a pillanatban egy napsugár, a felhőkőn átragyogva, behatolt a Szent Péter Bazilika egyik üvegablakán és beborította a Szentatya alakját. Ezeket, a mindenki által észlelt külső eseményeket Isten és a Boldogságos Szűzanya tetszésnyilvánításaként magyarázták. A Szentatya így számolt be róla:  „Emberi nyelv képtelen leírni, amit a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának kihirdetése közben tapasztaltam és éreztem. Míg Isten kihirdette a hittitkot Helyettesének szavai által, olyan világos és eleven fénnyel árasztotta el lelkemet a Legszentebb Szűz páratlan tisztaságát illetően, hogy ennek az ismeretnek a mélységeibe merülve, elmondhatatlan gyönyörűség töltötte be a lelkemet, olyan gyönyörűségek, melyek nem földiek és csak a Mennyben tapasztalhatóak.”  

IX. Piusz egyik életrajzírója így ír:   „Nem habozok kijelenteni, hogy a Pápa abban a pillanatban, minden bizonnyal különleges kegyelemben részesült, hogy ne haljon bele a Szeplőtelen Szűz páratlan tisztaságának ismerete és érzése által kiváltott édességekbe.”  

A Szentatya a következő szavakkal hirdette ki a Boldogságos Szűzanya Szeplőtelen Fogantatásának dogmáját, amihez az említett mély misztikus tapasztalat is társult:  „Urunk Jézus Krisztusnak, Szent Péter és Pál Apostoloknak tekintélyével és a sajátunkkal kijelentjük, kihirdetjük és meghatározzuk, hogy az a tan, amely azt tartja, hogy a Boldogságos Szűz Mária fogantatásának első pillanatától, a mindenható Isten egyedülálló kegyelméből és kiváltságából, az emberi nem Üdvözítőjének, Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel, az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt: Istentől való kinyilatkoztatás, és ezért erősen és állhatatosan kell hinnie minden hívőnek.” (IX. Piusz Ineffabilis Deus kezdetű bulla, Magyarul: Fila Béla ‒ Jug László: Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai. Budapest, 1997, 499-500, Vö, Heinrich Denzinger ‒ Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Bátonyterenye ‒ Budapest, 2004, 554-555)

Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség

Napi ima

Szentséges Szűz Mária, hiszem és vallom szent és szeplőtelen fogantatásodat, mely által Megváltónk anyja lettél. Szeplőtelen Szívedben, maga a Szentlélek
gyújtott lángot, az Isten és emberszeretet tüzét. Gyújtsd lángra az én lanyha szívemet is szereteted Lángjával. Esdd ki számomra isteni Fiadtól az igazi alázat, a tiszta szeretet, a hűség, az engedelmesség és az Istennek való osztatlan szívű önátadás kegyelmét, hogy életemben megvalósíthassam Isten akaratát. 

Ó Szeplőtelenül Fogantatott Szűzanyám, könyörögd ki  országod – Édes Magyar Hazám – és számomra, a szükséges kegyelmeket Isten akarata szerint! Irgalmas
közbenjárásodért örök hála és dicséret Neked, ó boldogságos, édes jó Anyám!
Ámen.

¹Ruhákat a testvérek lakóhelyüknek és az éghajlatnak megfelelően kapjanak, ²mivel hideg vidéken többre van szükségük, melegen pedig kevesebbre. ³Ennek megítélése tehát az apátra tartozik. ⁴Mégis azt hisszük, hogy mérsékelt éghajlatú helyeken minden szerzetes számára elég egy kukulla és egy tunika, - ⁵mégpedig télen egy vastagabb, gyapjas kukulla, nyáron pedig egy könnyű, viseltes -, ⁶továbbá a munka miatt a skapuláré; lábbelinek pedig cipő és szandál. ⁷Ezeknek a ruháknak színe vagy durvasága miatt ne okoskodjanak a szerzetesek, hanem viseljenek olyat, amilyen azon a vidéken található vagy éppen olcsóbban megszerezhető. ⁸Az apát azonban gondoskodjék a ruhák mértékéről, hogy ne legyenek rövidek azoknak, akik hordják, hanem rájuk illők. ⁹Amikor újat kapnak, azonnal adják vissza mindig a régit, hogy a szegények számára a ruhatárba helyezhessék. ¹⁰Elégséges ugyanis, ha a szerzeteseknek két tunikájuk és két kukullájuk van, az éjszakák és a mosás miatt. ¹¹Ami ezen felül van, az fölösleges, s ezért el kell venni. ¹²A lábbeliket és minden avult holmit adjanak vissza, ha újat kapnak. ¹³Akiket útra küldenek, kapjanak a ruhatárból nadrágot, melyet hazatérésük után kimosva ismét adjanak vissza. ¹⁴A kukullák és tunikák is legyenek ilyenkor valamivel jobbak a szokottnál, amilyeneket viselnek. Ezeket is útrakelésükkor a ruhatárból kapják, és hazatérésük után oda adják vissza.

Atyám, felajánlom Neked mai napomat, imáimat, gondolataimat, szavaimat, tetteimet és szenvedésemet Fiaddal Jézus Krisztussal egységben, aki az Eucharisztiában folyamatosan felajánlja magát a világ üdvösségéért. Legyen a Jézust vezető Szentlélek az én vezetőm és erőm ma egész nap, hogy tanúságot tehessek szeretetedről. Máriával, Urunk és az Egyház édesanyjával a Szentatya e havi imaszándékáért is imádkozom: hogy a depressziótól vagy a kiégéstől szenvedő emberek másoktól segítséget kapjanak, és rátaláljanak a Fényre, amely megnyitja őket az életre. Ámen

Slachta Margit fogadalmi mottója, Isten- és emberszeretetének titka: Jézusom! Irgalom!

Legyen bennünk tény, átélés, hogy az Isten szeret bennünket. Várjuk a Szentlelket! Ő a SzeretetIsten. Egész különlegesen az égő jegyesi szeretetet kérjük tőle! A kis dolgokhoz nagyobb szeretet kell sokszor, mint a nagy dolgokhoz. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet! Szeressünk, és ne féljünk! Az Úr Jézus nem porkoláb, az ő szeretetével az emberek szeretete mindig összeegyeztethető. Nekünk mindenkit szeretnünk kell. Nem elszegényítően, hanem gazdagítóan. Amit Krisztus kér, azt odaadjuk, amit meghagy, annak örülünk.

Szülök imája Szent Annához!

Szent Anna,legédesebb anya, te légy gyermekeink anyja is !

Rádd bízzuk, anyai szeretetednek adjuk át őket

Járd ki számunkra mindazt,

ami itt a földön szükséges nekik, és lelkük javát szolgálja !

Esdj ki mindnyájyunknak szívbeli szeretetet Isten és embertársaink iránt;

óvd meg öket a bűntől, őrizd meg tisztának valamennyijüket !Ne engedd hogy rossz példát mutassanak másoknak, és minket is óvj meg attól, hogy mi mutassunk helytelen példákat gyermekeinknek!

Esdekeld ki, hogy Isten és felebarátaink szeretettében nevelhessük minden gyermekünket, és állj mellettük, hogy velünk együtt ők is elnyerhessék majd az örök üdvösséget Ámen.

Olvasd!
Vigasztaló jövendölés: a jó Pásztor érkezik. Ő a Megváltó. Egyengessétek útját – bűnbánattal!
„Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg” – ezt mondja Istenetek. „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert gonoszsága, hiszen az Úr keze kétszeresen sújtotta minden bűnéért.” Egy hang kiált: „Készítsetek utat az Úrnak a pusztában, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. Minden völgy emelkedjék föl, minden hegy és halom süllyedjen alá. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, és sima úttá, ami göröngyös. Akkor megnyilvánul az Úr dicsősége, és meglátják azt mindenek. Igen, az Úr szája mondta ezt így.” Egy hang kiált: „Hirdesd!” Erre megkérdeztem: „Mit hirdessek?” „Minden test olyan, mint a fű, és minden szépsége, mint a mező virága. Kiszárad a fű, elhervad a virág, ha az Úr lehelete éri. Valóban, olyan a nép, mint a fű! Kiszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk szava örökké megmarad.” Menj föl egy magas hegyre, te, aki jó hírt viszel Sionnak, emeld föl erősen hangodat, te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek. Emeld föl hangodat! Ne félj! Hirdesd Júda városainak: „Íme, a ti Istenetek! Íme, a ti Uratok, Istenetek eljön hatalommal, karjával mindent uralma alá vet. Vele van győzelmének jutalma, és színe előtt a bőséges zsákmány. Úgy legelteti nyáját, mint a pásztor. Karjaiba veszi bárányait, ölében hordozza őket, az anyajuhokat pedig nagy gonddal vezeti.” Iz 40,1-11

A jó Pásztor nem akarja a gyengék és a bűnösök vesztét.
Egy alkalommal Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: „Mit gondoltok? Ha valakinek száz juha van, és egy elcsatangol közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyen, és nem megy-e, hogy megkeresse az eltévedtet? Ha aztán szerencsésen megtalálja, bizony mondom nektek: jobban örül neki, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsinyek közül.” Mt 18,12-14

Elmélkedj!
Isten kegyelméből Mária egész életében mentes maradt a személyes bűnöktől. Ő a „kegyelemmel teljes”, az „Egészen Szent”. (KEK 493)

Cselekedj!
Hogy befogadjam az Ünnepeltet, igent mondok Isten meglepetéseire. Életem mely területét kell megnyitnom Isten előtt, miben kell változnom?