Egyetemes: A mesterséges intelligencia felelősségteljes felhasználásáért

Imádkozzunk, hogy a robotika és a mesterséges intelligencia fejlődése mindig az emberiség szolgálatára legyen.

Ima

Kegyelmes Atyám,
szeretettel teremtetted gyermekeidet,
intelligenciát és kreativitást adtál nekik,
amelyek képesek előmozdítani
az egész emberiség fejlődését és boldogságát.
Küldd el a Lelkedet azokra, akik
a tudomány és a technika fejlődésén dolgoznak,
hogy nagyon bőséges gyümölcsöt teremhessenek,
és mindig motiváltak legyenek az ember,
a társadalom és a bolygónk nagyobb javára.
Mi Atyánk…

Felajánló imádság

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen
barátoddá és az apostoloddá, hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem
örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, 
mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára felajánlom neked ezt a hónapot. Ámen

Javaslatok a hónapra

• Tudjon meg többet a robotika és a mesterséges intelligencia fejlődéséről, például a megújuló energiával kapcsolatban, hogy képes legyen kapcsolatba lépni az e területeken részt vevő emberekkel, különösen a fiatalabb generációkkal.
• Támogassa az ima egy pillanatát családként vagy a helyi közösségben, imádkozzon azért, hogy a robotika és a mesterséges intelligencia fejlesztésének szakembereit mindig a közjó motiválja, és ne nyomják olyan érdekek, amelyek nem méltóztatják az embert.
• Vizsgálja meg a technológia használatát, az időgazdálkodás során hozott döntéseit és annak értékelését, hogy milyen típusú médiát folytat. Ez a vizsgálat segít ezen eszközök egészséges és biztonságos használatában.

Nyugodjon meg egy belső csenddel, és emlékezzen vissza a nap zavaró tényezőire. Légy hálás azért, amit tapasztaltál. Gondoljon a nap eddigi éber tevékenységeire. Milyen tevékenységekben érezte magát teljesnek és békésnek? Melyekben vesztette el a békéjét? Milyen tevékenységek hozzák ki a legjobbat? Légy hálás azért, amit tapasztaltál. Van valami, amiért elnézést szeretne kérni? Tegyen elhatározást holnapra. Üdvözlégy Mária…

Imádságban csatlakozom ahhoz, hogy kikönyörögjem az Úrtól a nemzeti harmónia ajándékát, és arra buzdítom a kedves ország fiait és lányait, hogy felelősségteljesen működjenek együtt a megbékélés és a békés együttélés érdekében.

https://youtu.be/9te7U_Dngeo

Imádkozzunk, hogy a robotika és a mesterséges intelligencia fejlődése mindig az emberiség szolgálatára legyen.

Ferenc pápa - 2020 november

A mesterséges intelligencia áll az általunk tapasztalt korszakváltás középpontjában.
A robotika jobb világot tehet lehetővé, ha csatlakozik a közjóhoz.
Valójában, ha a technológiai fejlődés növeli az egyenlőtlenségeket, az nem igazi fejlődés.
A jövőbeli fejlődésnek az ember és a Teremtés méltóságának tiszteletben tartására kell irányulnia.
Imádkozzunk azért, hogy a robotika és a mesterséges intelligencia fejlődése mindig az emberiség szolgálatára legyen... mondhatnánk, hogy „ember legyen”.

„A szegény felé is nyújtsd ki a kezedet” (vö. Sir 7,32). A régi bölcsesség e szavakat mint követendő szent életszabályt állítja elénk. Ezek a szavak ma is ugyanolyan időszerűek, mint bármikor és segítenek abban, hogy tekintetünket a lényegesre irányítsuk és áttörjük a közöny válaszfalait. A szegénység számos különféle módon jelenik meg, és minden egyes sajátos helyzet figyelmet követel: mindegyikben lehetőségünk nyílik arra, hogy az Úr Jézussal találkozzunk, aki kijelentette, hogy a legkisebb testvéreiben jelen van (vö. Mt 25,40).

1. Vegyük kézbe Jézus, Sirák fia könyvét az Ószövetségből, amelyben megtaláljuk a Krisztus előtt kb. kétszáz évvel élt bölcs szavait, aki azt az igazságot kereste, ami az embereket jobbá teszi, illetve képessé az élet eseményeinek mélyebb megértésére. Tette ezt akkor, amikor Izrael népét idegen hatalmak uralma következtében súlyos próbatételek érték, a szenvedés, a gyász és a szomorúság idején. Mint nagy hitű és elődeinek hagyományaira építő embernek, első gondolata az volt, hogy Istenhez fordul és a bölcsesség ajándékát kéri tőle. És az Úr nem tagadta meg tőle segítségét.

A könyv első soraitól kezdve Jézus, Sirák fia számos tanácsot ad az élet konkrét helyzeteire vonatkozóan, közöttük a szegénységére is. Ragaszkodik ahhoz, hogy a nehézségek közepette is bíznunk kell Istenben: „Keményítsd meg szíved és légy állhatatos, a kísértés napján ne kapkodj el semmit. Ragaszkodj az Úrhoz és ne tágíts tőle, hogy életed végén majd felmagasztaljon. Mindent, ami rád szakad, tűrj el békességgel, maradj hűséges a megaláztatásban. Mert az aranyat tűzben próbálják, a kiválasztottakat meg a balsors kohójában. Bízzál az Istenben: gondodat viseli, járj egyenes úton és reménykedj benne. Akik Istent félitek, várjátok kegyelmét, ne hagyjátok el, nehogy elessetek” (Sir 2,2–7).

2. Oldalról oldalra értékes tanácsokat találunk arra nézve, hogy hogyan kell viselkednünk Istennel, a Teremtővel szemben, aki szereti a teremtést, minden gyermeke iránt igazságos és gondoskodik róluk. Ez az állandó Istenre tekintés azonban nem távolíthat el attól, hogy az emberekre is figyeljünk, éppen ellenkezőleg, e kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz.

Egyértelműen mutatja ezt a jelen üzenet mottója (vö. 7,29–36). Az Istenhez forduló ima, valamint a szegények és a szenvedők iránti szolidaritás elválaszthatatlan egymástól. Ahhoz, hogy az Úrnak tetsző istentiszteletet mutassunk be, fel kell ismernünk, hogy minden egyes ember, legyen az a legszegényebb és leginkább megvetett is, Isten képmását hordozza. Ebből a felismerésből fakad Isten áldásának ajándéka, amelyet a szegények iránt tanúsított nagylelkűség jellemez. Az imádságra fordított idő ezért soha nem lehet indoka rászoruló embertársaink elhanyagolásának. Valójában éppen az ellenkezője igaz: az Úr áldása száll reánk, és az ima akkor ér célba, ha a szegények szolgálata kíséri.

3. Mennyire időszerű ez a régi tanítás a mi számunkra is! Isten Igéje túlmutat téren, időn, vallásokon és kultúrákon. A nagylelkűség, amely támogatja a szegényt, vigasztalja a szenvedőt, enyhíti a szenvedést, visszaadja méltóságát a kifosztottnak, feltétele a teljesen emberi életnek. A döntés, hogy figyelmet fordítunk a szegényekre és számos szükségletükre, nem függhet a rendelkezésre álló időtől, az egyéni érdekektől, sem személytelen társadalmi vagy lelkipásztori tervektől. Nem szabad, hogy a nárcisztikus tendencia, amely mindig saját énünket tolja előtérbe, elfojtsa Isten kegyelmének erejét.

Nehéz feladat figyelmünket a szegényeken tartani, de annál fontosabb ahhoz, hogy személyes és társadalmi életünket a megfelelő irányba fordítsuk. Nem szép szavakkal kell ezt tennünk, hanem sokkal inkább az isteni szeretet által vezérelve, saját életünket odaajándékozva. A Szegények Világnapjával minden évben hangsúlyozom ezt az Egyház számára alapvető igazságot, hogy a szegények mindig velünk vannak (vö. Jn 12,8) azért, hogy segítsenek a mindennapokban felfedezni Krisztus jelenlétét.

4. A szegénységben élő emberrel való találkozás mindig kihívást jelent és kérdéseket vet fel. Hogyan segíthetjük elő kirekesztettségének és szenvedésének megszűnését vagy legalább enyhülését? Hogyan tudunk segíteni neki a szellemi szegénységében? A keresztény közösség arra kapott meghívást, hogy részese legyen a megosztás tapasztalatának, tudva, hogy ezt a feladatot nem szabad másokra áthárítani. Annak érdekében, hogy támogatást nyújtsunk a szegényeknek, elengedhetetlen, hogy személyesen is megéljük az evangéliumi szegénységet. Nem érezhetjük „helyünkön magunkat” akkor, amikor az emberi család bármely tagja kirekesztett és háttérbe szorul. A sok szegény csendes kiáltása mindig és mindenütt első sorban, az Isten embereit kell, hogy megérintse meg, hogy hangot adhassanak nekik, megvédjék őket és szolidaritást vállaljanak velük a képmutatás és a be nem tartott ígéretek számos tapasztalatával szemben, illetve lehetővé tegyék számukra, hogy részesei legyenek a közösség életének.

Igaz, hogy az Egyház nem tud tökéletes megoldást javasolni, de Krisztus kegyelmével felkínálja a tanúságtételt és a megosztás gesztusait. Kötelességének érzi azt is, hogy felkarolja azok panaszát, akik a legszükségesebbeknek is híján vannak. A keresztény közösség számára az, hogy mindenkit a közjó nagy értékére emlékeztessen, életfeladat, ami abban valósul meg, hogy nem feledkezünk meg senkiről, akinek az emberi mivoltát érintő alapvető szükségleteit semmibe veszik.

5. A kéz kinyújtása mindenekelőtt az ezt cselekvőknek segít felfedezni, hogy képesek vagyunk olyan dolgokra, amelyek az életnek értelmet adnak. Hány és hány kinyújtott kezet láthatunk minden nap! Sajnos egyre gyakoribb, hogy a rohanás a közömbösség örvényébe torkollik, így azt a sok jót, amit nap mint nap csendben és nagylelkűséggel tesznek, az ember már észre sem veszi. Így történik meg, hogy csak az életünk folyását megzavaró eseményekben nyílik meg a szemünk arra, hogy észrevegye a „közöttünk élő szentek” jóságát, „azokét, akik a közelünkben laknak, és akik Isten jelenlétének visszatükröződései” (Gaudete et exsultate apostoli buzdítás 7.), de akikről senki sem beszél. A rossz hírek elárasztják a címlapokat, a weboldalakat és a televíziót, azt sugallva, hogy a gonosz teljes mértékben győzedelmeskedik. De ez nem így van. Természetesen nincs hiány rosszindulatból és erőszakból, visszaélésből és a korrupcióból, de az életet a tisztelet és nagylelkűség hálója tartja meg, amely nemcsak ellensúlyozza a rosszat, hanem ösztönzést is ad az embernek, hogy túllépjen rajta és reménnyel teljen el.

6. A kéz kinyújtása egy jel: olyan jel, amely közvetlenül a közelségre, a szolidaritásra, a szeretetre utal. Hány és hány kinyújtott kezet láthattunk ezekben a hónapokban, amikor az egész világon végigsöpört egy vírus, fájdalmat és halált, kétségbeesést és zavart okozva. Az orvos kinyújtott kezét, aki minden beteggel törődik és keresi a megfelelő gyógymódot. A nővér és ápoló kinyújtott kezét, aki jóval a munkaidején túl is ápolja a betegeket. A közigazgatásban dolgozó kinyújtott kezét, aki eszközökről gondoskodik a lehető legtöbb élet megmentése érdekében. A gyógyszerész kinyújtott kezét, aki számtalan kérésnek van kitéve az emberekkel való kockázatos találkozások folyamán. A pap kinyújtott kezét, aki gyötrelmes szívvel oszt áldást. Az önkéntes kinyújtott kezét, aki segíti az utcán élőket és azokat, akiknek ugyan van otthonuk, de nincs mit enniük. Az emberek egymás felé kinyújtott kezét, akik az alapvető szolgáltatások biztosítása és a biztonság fenntartása érdekében dolgoznak. És más kinyújtott kezeket is fel tudnánk sorolni, egész litániát állíthatnák össze a jócselekedetekből. Mindezek a kezek szembeszegültek a fertőzéssel és a félelemmel, hogy támogatást és vigaszt nyújtsanak.

7. Ez a világjárvány váratlanul érkezett, meglepve, felkészületlenül érve minket, nagyfokú bizonytalanságot és tehetetlenséget okozva. A szegények felé kinyújtott kezek mégsem mondhatók váratlannak. Inkább tanúskodnak a felkészülésről arra, hogy felismerjük a szegényeket, hogy segítsük őket a szükség idején. Az irgalom eszközei nem improvizálhatók. Napi gyakorlásra van szükség, ami azzal a felismeréssel kezdődik, hogy először nekünk van szükségünk egy felénk nyújtott kézre.

Ez a most átélt időszak sok biztosnak gondolt dolgot válságba juttatott. Szegényebbnek és gyengébbnek érezzük magunkat, mert megtapasztaltuk a határainkat és a szabadságunk korlátozását. A munkánktól és a legmélyebb érzelmektől való megfosztottság, valamint a megszokott emberi kapcsolatok hiánya hirtelen olyan horizontot nyitott meg előttünk, amelyet általában nem szoktunk észrevenni. Szellemi és anyagi gazdagságunk megkérdőjeleződött és felfedeztük magunkban a félelmet is. Bezárkóztunk otthonunk csendjébe, és újra felfedeztük, hogy mennyire fontos az egyszerűség és az, hogy figyelmünket az alapvető dolgokra irányítsuk. Elmélyítettük az igényünket egy új testvériség iránt, amely képes a kölcsönös segítésre és tiszteletre. Alkalmas idő ez arra, hogy „átérezzük, hogy szükségünk van egymásra, felelősséggel tartozunk másokért és a világért. (…) Már hosszú időt töltöttünk erkölcsi hanyatlásban, gúnyt űzve az etikából, a jóságból, a hitből, a tisztességből. (…) A társadalmi élet egész alapjának ez a lerombolása azt eredményezi, hogy egymásnak esünk saját érdekeink védelmében, az erőszak és a kegyetlenség új formái látnak napvilágot, és lehetetlenné válik, hogy kialakítsuk a környezet gondozásának valódi kultúráját” (Laudato si’ enciklika, 229.). Összefoglalva: a nagy gazdasági, pénzügyi és politikai válságok nem szűnnek meg addig, amíg hagyjuk, hogy a felelősség, amelyet mindenkinek éreznie kell felebarátai és minden ember iránt, valamiféle tehetetlenségbe süppedjen.
 
8. „A szegény felé is nyújtsd ki a kezedet” felszólítás tehát felelősségvállalásra és konkrét cselekvésre szóló meghívást jelent azok számára, akik sorsközösséget éreznek a többi emberrel. Felhívás arra, hogy a gyengébbek terheit hordozzuk, amint Szent Pál emlékeztet minket: „szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. (…) Hordozzátok egymás terhét” (Gal 5,13–14; 6,2). Az apostol azt tanítja nekünk, hogy a Jézus Krisztus halála és feltámadása által nekünk ajándékozott szabadság mindannyiunk számára felelősséget jelent, hogy szolgáljunk egymásnak, különös tekintettel a leggyengébbekre. Ez nem csupán egy választható lehetőség, hanem az általunk vallott hit hitelességének feltétele.

Jézus, Sirák fia könyve ismét segítségünkre siet: a leggyengébbek támogatására konkrét tetteket javasol, szuggesztív képeket használva. Először a gyász miatti gyengeségről ír: „Azoktól, akik sírnak, ne húzódjál félre” (7,34). A világjárvány időszaka mindannyiunkat bezárkózásra kényszerített; még azt is megakadályozta, hogy vigasztalást nyújtsunk és társául szegődjünk olyan barátoknak és ismerősöknek, akik elveszített szeretteiket gyászolják. A bibliai szerző így folytatja: „Ne légy rest, hanem látogasd meg a betegeket” (7,35). Meg kellett tapasztalnunk, hogy nem tudunk ott állni a szenvedők mellett, ugyanakkor létezésünk törékenysége is tudatossá vált számunkra. Isten Igéje tehát soha nem hagy nyugodni és továbbra is a jóra ösztönöz bennünket.

9. „A szegény felé is nyújtsd ki a kezedet” – hangsúlyos ellentétben azoknak a viselkedésével, akik zsebre dugják a kezüket és nem engedik, hogy megérintse őket a szegénység, amelyért pedig gyakran maguk is felelősek. Mindennapi kenyerük a közömbösség és a cinizmus. Mekkora különbség azokkal a kezekkel szemben, amelyekről korábban írtunk! Mert vannak kinyújtott kezek, amelyek a számítógép billentyűzetén száguldanak és pénzeket mozgatnak a világ egyik pontjából a másikba, növelve ezáltal egyes oligarchák gazdagságát, valamint tömegek nyomorát vagy egész nemzetek összeomlását okozva. Vannak kinyújtott kezek, amelyek pénzt halmoznak fel fegyverek eladásával, amelyeket más (köztük gyermek-)kezek arra használnak, hogy halált és szegénységet vessenek. Vannak kinyújtott kezek, amelyek titokban halálos szereket adnak át, hogy gazdagodjanak, luxusban és pillanatnyi élvezetekben éljenek. Vannak kinyújtott kezek, amelyek illegális előnyöket nyújtanak a gyors és korrupt nyereség érdekében. És vannak, nem is kevesen, kinyújtott kezek, amelyek tiszteletreméltóságot színlelve olyan törvényeket írnak, amelyeket maguk nem tartanak be.

Ebben a környezetben „a kirekesztettek továbbra is várakoznak. Annak érdekében, hogy fenntartható legyen a másokat kirekesztő életstílus, vagy hogy ezzel az önző eszménnyel lehessen fellelkesíteni magunkat, kialakult a közömbösség globalizációja. Mintha észre se vettük volna, részvétlenné válunk mások fájdalomkiáltása hallatán; már nem sírunk mások drámája miatt, és nem is érdekel bennünket, hogy segítsünk rajtuk: mintha semmi közünk nem volna hozzájuk, és nem tartozna ránk” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 54.). Nem lehetünk elégedettek mindaddig, amíg a kezek, amelyek a halált vetik, nem változnak át az igazságosság és a béke eszközévé az egész világ számára.

10. „Bármit teszel, gondolj halálodra” (Sir 7,36). Ezzel zárja gondolatait Jézus, Sirák fia. A szöveg két értelmezést tesz lehetővé. Az első azt hangsúlyozza, hogy mindig szem előtt kell tartanunk életünk végét. A közös sorsunkon való elgondolkodás elősegítheti a tudatos viselkedést azokkal szemben, akik szegényebbek és akik nem rendelkeznek ugyanazokkal a lehetőségekkel, mint mi. Van egy másik értelmezés is, ami sokkal inkább a célt hangsúlyozza, amely felé mindannyian tartunk. Az életünk céljáról van szó, amely egy terv megvalósítását és egy út fáradhatatlan végigjárását kívánja meg. Minden munkálkodásunk célja csak a szeretet lehet. Ez az a cél, ami felé útnak indulunk és semmi sem téríthet el tőle. Ez a szeretet megosztást, odaadást és szolgálatot jelent, de azzal a felfedezéssel kezdődik, hogy előbb szerettek minket és a szeretetre kaptunk meghívást. Ez valósul meg akkor, amikor a gyermek édesanyja mosolyát látva felismeri, hogy szeretik, csak azért, mert létezik. Az a mosoly is, amelyet egy szegény embernek adunk, a szeretet forrása és lehetőséget nyit arra, hogy örömben éljünk. Ezért a kinyújtott kezek mindig gazdagodhatnak azok mosolyától, akik nem hangoztatják jelenlétüket és segítségüket, hanem egyszerűen csak boldogok attól, hogy Krisztus tanítványainak módján élnek.

Kísérjen minket Isten Anyja azon az úton, amelyen a szegényekkel naponta találkozunk, aki mindenki másnál inkább a szegények édesanyja. Szűz Mária közvetlen közelről ismeri a kirekesztettek nehézségeit és szenvedéseit, hiszen neki egy istállóban kellett Isten Fiát megszülnie. Heródes fenyegetése miatt menekült egy idegen országba jegyesével, Józseffel és a kisded Jézussal – a Szent Család évekig menekültként élte életét. A Szegények Anyjához szóló ima egyesítse szeretett gyermekeit és mindazokat, akik Krisztus nevében szolgálják őket és alakítsa ki a kinyújtott kezekből a felismert testvériség közös ölelését.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2020. június 13-án, Páduai Szent Antal emléknapján.

Ferenc

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Jeruzsálem pusztulása után kibontakozik majd az Isten országa.
Abban az időben Jézus a következő hasonlatot mondta tanítványainak:
„Nézzétek a fügefát és a többi fákat! Amikor látjátok, hogy már hajtanak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Ugyanígy ti is, amikor látjátok, hogy mindez bekövetkezik, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa.
Bizony, mondom nektek: Nem múlik el ez a nemzedék, amíg mindez meg nem történik. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.”
Ezek az evangélium igéi.
Lk 21,29-33

Péntek – köznap Gy3 V3
Zso: az évközi köznapról.
zöld Mise: szabadon választható.
Olv: Jel 20,1-4.11-21,2; Lk 21,29-33

November 25.
+4. század eleje

Katalin, a szép királylány az egyiptomi Alexandriában élt, és műveltségével kitűnt kortársai közül. Amikor Maxentius császár (305-- 312) Alexandriába látogatott, halálos ítélettel fenyegették meg mindazokat, akik nem áldoznak a bálványoknak. Katalin a császár elé lépett, és a keresztet vetve értésére adta, hogy keresztény. Bátran vallomást tett arról, hogy egyedül az Úr Jézus Krisztust követi, mert a filozófusok és a költők műveinek tanulmányozása során fölismerte e világ bölcsességének hiábavalóságát.

A császárnak tetszett Katalin okos beszéde, de kényszeríteni akarta, hogy mutassa be az áldozatot a bálvány-isteneknek. Katalin ezt megtagadta és lehetőséget kért a császártól, hogy tudományos vitában védje meg hitét. Maxentius ezért sürgősen Alexandriába hívatta birodalma leghíresebb ötven bölcselőjét. A tudományukra hiú bölcselők azonban egymás után hajoltak meg Katalin érvelése előtt. A császár dühében máglyára ítélte valamennyit. Amikor ezeket jajgatások közepette a vesztőhelyre vitték, Katalin azzal biztatta őket, hogy a tűzhalál pótolhatja a keresztséget, és ha hisznek, elnyerik az örök életet.

A császár ezután fölkínálta Katalinnak a császárnői trónust, s ezzel burkoltan a házasságot, azzal az ígérettel, hogy minden városban szobrot állíttat neki. Katalin egyértelműen visszautasította ezt. Ezután Maxentius erőszakhoz folyamodott: letépette Katalinról ékes ruháját és ólmos ostorokkal megostoroztatta. Börtönbe vetették, de az ott töltött tizenkét napot Katalin térítésre használta föl: amikor a kíváncsi császárné eljött, hogy esetleges ellenfelét megnézze, a kíséretében lévő testőrtisztre Katalin olyan hatással volt, hogy az kétszáz katonájával együtt keresztény lett.

Ekkor a császár halállal kezdte fenyegetni Katalint. Készíttetett egy késekkel fölszerelt kerekekből álló kínzószerkezetet, ami félelmetes zajt keltett. Katalin azonban nem rémült meg. Amikor meg akarták ölni, angyalok mentették meg, és a széttört kerekek darabjai sok katona halálát okozták. A látványtól megrémült tömeg tiszteletet adott ,,a keresztények hatalmas Istenének'', s a császárné kérlelte urát, hogy hagyjon föl a harccal, amelyet Isten ellen folytat. Maga is megvallotta, hogy hisz Krisztusban. Erre a császár őt is megkínoztatta, majd a testőrtiszttel és a kétszáz katonával együtt lefejeztette, s kiadta a parancsot, hogy Katalint is fejezzék le.

A vesztőhelyen Katalin arra kérte az Urat, hogy mindazok, akik Krisztus szeretetéért megemlékeznek róla (Katalinról), bőséget lássanak kenyérben és borban, testük egészséget nyerjen és minden földi jóban részesüljenek. Akik tisztelik őt, azokat óvja meg Isten a természeti katasztrófáktól, betegségtől, s főleg a hirtelen haláltól. Aki segítségül hívja az ő nevét, testének tagját el ne veszítse, egészséges gyermeket szülhessen és meg ne haljon gyermekágyban. Utoljára bűnbocsánatot kért az őt segítségül hívók számára. Miután a mennyből hang hallatszott, amely jelezte, hogy kérései teljesülni fognak, fejét a hóhér kardja alá hajtotta.

Ami ezután történt, az a legenda szerint nyilvánvalóvá tette, hogy Katalin kiragadtatott e földi világból: amikor feje lehullott, testéből nem vér, hanem tej folyt. Majd angyalok jöttek, fölemelték a testét és elvitték, hogy a Sinai-hegyen temessék el.

A 6--7. században görögül írt Katalin-passiót valószínűleg a képtisztelet vitái és a képrombolás elől nyugatra menekülő szerzetesek vitték magukkal Rómába, ahol a 14. században kiegészítették gyermekkorának történetével. Eszerint Katalin a ciprusi király leánya, akit szülei csodás ajándékként kaptak Istentől. Miután fölserdült és megkeresztelkedett, másnap megjelent neki látomásban a Szűzanya ölében a kicsi Jézussal, aki eljegyezte Katalint magának.

A középkorban széles körben és nagyon bensőségesen tisztelték szüzességéért és bölcsességéért. Mivel a hit igazságát oly hatásosan védte, a teológusok, filozófusok és ügyvédek védőszentje lett. A párizsi Sorbonne egyetem pecsétjébe is őt vésették. Ebből következően a középkori főiskolák, könyvtárak, tanárok és tanulók, szónokok és később a nyomdászok védőszentjükként tisztelték. Mivel utolsó imádságában Katalin a betegeknek és haldoklóknak is segítséget ígért, a késő középkorban gyakran a kórházak patrónájaként is megjelenik; s mert a börtönben oly sokáig kínozták, és volt ereje elviselni, a foglyok is hozzá folyamodtak szabadulásért. Mivel pedig a kínzására szerkesztett késes kerekek összetörtek, mindazok az iparosok, akik kerékkel foglalkoztak, szintén segítségül hívták. A házasságra készülő fiatal lányok is segítségét kérték, hogy jó vőlegényre találjanak. A tizennégy segítő szent közé sorolták.

Isten jelenléte

Uram, te nevemen szólítottál.
Belevéstél tenyeredbe.
Növeld bennem a bizalmat Irántad, add, hogy soha ne essek kétségbe.

Szabadság

Szent Ignác szerint egy vastag, alaktalan fatörzs
sosem hinné el, hogy csodálatra méltó
szobor válhatna belőle,
és sosem adná meg magát a szobrász vésőjének,
aki a maga zsenialitásával látja benne a mesterművet.
Isten kegyelmét kérem, hogy hagyjam magam szerető Teremtőm keze által formálódni.

Szerető figyelmesség

Mikor visszatérek napi tennivalóimhoz, emlékeztess, Uram, hogy Te mindig mellettem vagy. Nem kell soha kétségbeesnem.

Isten igéje

Lk 21, 29-33

Ezután mondott nekik egy hasonlatot: "Gondoljatok a fügefára és a többi fára. Amikor már kihajtanak, tudjátok, hogy nemsokára itt a nyár. Így ti is, mihelyt látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok, hogy közel van az Isten országa. Bizony mondom nektek, nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim nem múlnak el."

Gondolatok a mai olvasmányhoz

• Nehéz lecke ez: amikor életünk összekuszálódik, bizonytalanná válik, közel van az Isten országa. Ő jelen van a szomorú történetekben éppúgy, mint az örvendetes eseményekben. Keresztes Szent János mondta: A szeretet a hit gyümölcse, azaz a sötétségé. A bizonytalanságban Beléd kapaszkodunk, Urunk. Te azt mondod, legyünk állandóan készen. Valami történni fog. A természet minden tavasszal lenyűgöz az új élet sarjadásával, így fog lenyűgözni Isten is a bennünk kelő új tavasszal. Tartsd ébren bennem ezt a reményt, Uram! Belloc sorai jutnak eszembe: A királyok palotákban laknak, a disznók ólban. Az ifjúság reménységben, és náluk a bölcsesség.

Párbeszéd

Hogyan hatott rám Isten szava az evangéliumban?
Hidegen hagyott?
Vigaszt találtam benne? Esetleg arra indít, hogy változtassak valamin?
Elképzelem, hogy Jézus itt áll vagy ül mellettem,
felé fordulok, és megosztom vele gondolataimat, érzéseimet.

Befejezés

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek,
miképpen kezdetben, most és mindenkor, és mindörökkön örökké.

Evangélium: 
Lk 21,29-33
Példabeszédet is mondott nekik: „Nézzétek a fügefát és a többi fát. Amikor kifakadnak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor látjátok, hogy ezek megtörténnek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa. Bizony, mondom nektek: el nem múlik ez a nemzedék, amíg mindez meg nem történik. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.”

Bevezető ima: Uram Jézus, örök Pásztor, növeld az igazság iránti szeretetemet és tudásomat! Segíts tanításod buzgó megismerésében, és add, hogy elvigyem Igédet azoknak, akik sötétségben élnek!

Kérés: Uram, növeld Igédbe vetett hitemet, hogy képes legyek a világot evangelizálni!

Elmélkedés: 
1. Krisztusra tekintsünk. Jézus nem nevezi meg második eljövetelének pontos időpontját, de arról biztosít minket, hogy lesznek olyan jelek, amelyek jelezni fogják számunkra, hogy már nincs messze az Ő eljövetele. Azt akarja, hogy éberen figyeljünk, és boldog reménységben várjuk, hogy újra eljön. Pillantásunkat szegezzük Krisztusra, hogy az idők végén, amikor eljön, készek legyünk. Szívünket azzal tudjuk erre felkészíteni, hogy szakítunk időt az imádságra, rendszeresen járunk misére, olvassuk a Szentírást, és minden nap igyekszünk teljesíteni Isten akaratát.

2. Elfogadni Jézust személyes megváltónknak. Jézus azt akarja, hogy minden ember eljusson országába. Mélységesen vágyakozik arra, hogy az örökkévalóságban velünk együtt legyen. Ennek az együttlétnek a kötelékét már itt a földön is megízlelhetjük, és csatlakozhatunk az Ő nyájához, ha elfogadjuk a mi Urunk szavait: „Az Úr igéje ugyanis a földbe vetett maghoz hasonlít: akik hittel hallgatják és Krisztus kicsiny nyájához számláltatnak, azok magát az Országot fogadták be; a mag azután saját erejéből csírázik ki és növekszik egészen az aratásig. (Lumen Gentium, 5) Ha elfogadjuk Jézust személyes megváltónknak, valamint megismerjük a Szentírás és az Egyház tanítását, annak az lesz az eredménye, hogy hitünk kicsírázik, és Jézus második eljövetelének aratásáig növekedni fog.

3. A tavasz ideje. Krisztus gazdag termésben remél második eljövetelére. Az új evangelizáció tavasza, amelyet Szent II. János Pál pápa hirdetett meg, már sok lelket indított arra, hogy elfogadják Krisztust megmentőjüknek és megváltójuknak. II. János Pál életében példájával építette a világot. Az ő enciklikái és könyvei sok emberben világosságot gyújtottak. A Világ Ifjúsági Találkozók és az Egyház evangelizálása iránti fáradozásai a hit magvait a föld végső határáig elvetették. Ennek az evangelizációs tavasznak az eredményei láthatóan és folytonosan növekszenek az Egyházban és a papi és szerzetesi hivatások felvirágzásában. Jézus Krisztus megmutatta nekünk, hogy a hit minden elvetett magját a vetéstől az aratásig mindvégig táplálja és megtartja.

Beszélgetés Krisztussal: Uram Jézus, örök Pásztor, add, hogy mindig kész legyek a veled való találkozásra! Te vagy az én megmentőm és megváltóm. Erősítsd hitemet, és növeld ismereteimet, hogy minden nap tudjam vetni a hit magjait. Imádkozni akarok azért, hogy amikor újra eljössz, gazdag termés várjon rád.

Elhatározás: Ma a Szentírásból elolvasok egy részt, és arról fogok elmélkedni.

Jel 20,1-4.11 – 21,2 

Ekkor láttam, hogy egy angyal száll le az égből, akinél a mélység kulcsa volt, és kezében egy nagy lánc. Megragadta a sárkányt, az őskígyót, aki az ördög és a sátán, és megkötözte őt ezer esztendőre. Levetette őt a mélységbe, bezárta, és pecsétet tett rá, hogy ne csábítsa el többé a nemzeteket, amíg el nem múlik az ezer esztendő. Azután el kell oldozni, de csak rövid időre. Majd székeket láttam, és azoknak a lelkei foglaltak helyet rajtuk, és kaptak ítélő hatalmat, akiknek fejüket vették a Jézusról való tanúságtétel és Isten igéje miatt, és akik nem imádták a fenevadat, sem annak képmását, sem bélyegét nem vették homlokukra vagy kezükre, és éltek és uralkodtak Krisztussal ezer esztendeig. Aztán láttam egy nagy fehér trónt és a rajta ülőt, akinek tekintetétől menekült a föld és az ég, és nem volt hely számukra. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsik a trón előtt állnak, és a könyveket kinyitották. Egy másik könyvet is kinyitottak, amely az élet könyve. A halottakat megítélték azokból, amik tetteiknek megfelelően a könyvbe voltak írva. (...) A halált és az alvilágot egy tüzes tóba vetették: ez a második halál. Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették. Ekkor új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. Láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet Istentől leszállni az égből, mint a férjének felékesített menyasszonyt. 

 

Lk 21,29-33 

Példabeszédet is mondott nekik: „Nézzétek a fügefát és a többi fát. Amikor kifakadnak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor látjátok, hogy ezek megtörténnek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa. Bizony, mondom nektek: el nem múlik ez a nemzedék, amíg mindez meg nem történik. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.” 

 

Valóban a vigasztalások könyvét olvassuk, mely a történelemnek azokat a legmélyebb rugóit tárja fel, melyek túl vannak a történelemtudomány kutatási területén, melyek az ember pszichéjén és tudattalan világán keresztül hatnak, de sátáni mélységekből származnak. A gonoszság erői azonban elbuktak már, csak a fővezér van még hátra, a sátán, aki Isten kutyájaként, hosszabb-rövidebb pórázra eresztve mindig ott ólálkodik az ember nyomában az egész történelem folyamán. Most leláncolják ezer esztendőre, vagyis a messiási időkre, mely a vég beköszönte előttig tart. 

 

Ez a messiási korszak, amelyben most élünk. Aki hisz és megkeresztelkedik, már a feltámadás világában él, s belépett az ezeréves uralomba. Üdvösségtörténetileg ez a lelki feltámadás ideje. Az ezres szám nagyon sokat jelent, akár millió évet is. Ebben az ezeréves uralomban még kísértéseknek vagyunk kitéve, még leselkedik ránk a gonosz, de Isten ellenségei egyre fogynak. Olyan ez, mintha sok feldühödött harapós kutya elől szaladnánk, és időről időre hátrapillantva azt vennénk észre, hogy sorra lemaradoztak. Micsoda öröm ez! Már csak egyetlen ellenség maradt: a testi halál, de már ennek is meg vannak számlálva napjai. Mire az Úr ítéletre érkezik, ez is megsemmisül. Olyan világ felé haladunk, amelyben lassan felkel az örökkévalóság Napja, az örök sabbat, vagy ahogy mi, keresztények mondanánk, az örök vasárnap. 

 

Urunk, Jézus Krisztus, segíts kegyelmeddel, hogy minden ellenkező látszat és tapasztalat ellenére átérezzük, hogy Ellenségünk már legyőzetett, és a Te győzelmed részesei vagyunk. Add meg, kérünk, hogy bár most még tele vagyunk szorongással, félelemmel, árnyakkal, és legnagyobb keserűségünkre belénk mardos még a bűn is, kétség nélkül tudjuk, hogy ez nem lesz mindig így, és bizalommal várjuk azt a napot, mikor a történelem véget ér, s eljössz dicsőséggel és hatalommal, hogy örökre megszabadíts minket minden ellenségünktől.

Evangélium

Lk 21,29-33

Abban az időben Jézus a következő hasonlatot mondta tanítványainak: „Nézzétek a fügefát és a többi fákat! Amikor látjátok, hogy már hajtanak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Ugyanígy ti is, amikor látjátok, hogy mindez bekövetkezik, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa. Bizony, mondom nektek: Nem múlik el ez a nemzedék, amíg mindez meg nem történik. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.”

Elmélkedés

Felismerjük-e Isten cselekedeteit a történelem folyamán? Észrevesszük-e Isten jelenlétét az életünkben? Isten minden időben mutat számunkra jeleket, „lábnyomait” észrevehetjük a világban, a természetben, az eseményekben, az emberi életekben. A mai evangéliumban egy fügefa képét használja arra, hogy az „idők jeleire” hívja fel figyelmünket. A fügefa friss hajtása azt jelzi, hogy közeledik a nyár.
„Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak” (Lk 21,33) – mondja Jézus. Nem csupán arra vonatkozhat ez a kijelentés, hogy a világ elmúlása után is igazság marad az ő tanítása, hanem arra is, hogy ebben a világban minden kor embere számára érvényes és időszerű a krisztusi tanítás. Jézus tanításának hallgatására és megtartására azért van szükségünk, mert ezek az örök élet igéi minden ember számára. Aki megszívleli mindazt, amit Jézus tanít, és meg is valósítja, az valóban az örök élet és a mennyei Atya felé vezető úton jár. Vannak, akik nem hallgatják szívesen Jézust, és letérnek erről az útról. A tanítás elfogadása vagy elutasítása, illetve annak megvalósítása vagy elvetése döntő fontosságú számunkra az üdvösség elnyerése szempontjából.
Jézus Krisztus tanítása soha nem veszti érvényét. Krisztus igazsága örök. Olyan igazság, amely örökérvényű és minden korban meghatározza a krisztusi életformát. Mindig lesznek olyanok, akik hirdetik, hallgatják és megtartják Jézus szavait.
(c) Horváth István Sándor

Imádság

Atyám, te irgalmas szívvel hívsz engem, hogy találkozzak veled. Te nem elítélsz, hanem kiemelsz bűneimből és elindítasz egy új úton. Be kell ismernem, hogy sokszor ítélkezem embertársaim felett, és köveket ragadnék a kezembe, hogy a bűnös elnyerje méltó büntetését. A könyörtelen ítélkezés elnyomja szívemben a megbocsátás lelkületét. Te feltétel nélkül megbocsátasz mindenkinek, nekem is. Ezt a feltétel nélküli megbocsátást szeretném megtanulni, s gyakorolni embertársaim felé. Segíts, hogy szívemben őszinte bűnbánat ébredjen, és tudjak mindenkinek megbocsátani!

 

 

https://evangelium.katolikus.hu/audio/NE20201127.mp3

Szokásunkká kell válnia, hogy Isten jelenlétét lássuk mindenben, és ne csak akkor emeljük hozzá értelmünket, amikor imádkozunk.

Találd meg a fáradalmakban, a virrasztásokban, az éhségben és szomjúságban, minden kötelességteljesítésedben ugyanolyan gyönyörűséget, mint a gazdagság közepette!

16. Úton járók vagyunk. Ez az út azonban nem tereken, hanem szenvedélyeken át vezet. És eltorlaszolta ez utat régi bűneinknek gonoszsága, mint valami bogáncsos sövény. Ugyan mi mást tehetett volna nagylelkűségében és irgalmasságában, ki önnön magát adta visszavezető ösvény gyanánt nekünk, minthogy megbocsássa minden gonoszságát a töredelmes szívűeknek és hogy visszatérésünk kemény tilalomfáját értünk való kereszthalálával összezúzza?

A régi advent elmúlt; a mostani advent folytonos, s minden egyes lélekben ismétlődik. A lélek alszik... téved... dermed; föl kell ébresztenünk. Némely lelket elfojtott a test; él benne az állat, alszik az ember. Mást elborított a káprázat, eltelt magával; él benne az öntelt ember, alszik az isteni ember. Minden ember többé-kevésbé szomnambul az isteni világban; él, jár, de inkább csak alvajáró; le van borítva öntudata öntudatlansággal, elfogultsággal, gyöngeséggel, s az isteni élet kő- és jégkérgeken iparkodik áttörni. Bennem is mennyi egyoldalúság, hiba, hiány, kis-kaliber, idegesség, ellenszenv, — mennyi pára, árny és homály, — mennyi kitaposott útja az öntudatlan indulatjárásnak. Éjben állok valamiképp; lelkiismeretem s isteni sugallatok mind megannyi prófétai szó; ébresztgetnek, fölráznak, iparkodnak fölszabadítani a káprázattól! Illumina oculos meos...! Látni akarok, látni önmagamat. Tisztulni akarok s alakulni.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 10. old.]

Ha a nyugati kereszténységnek - ebbe beleértem a történelmi eredet szempontjából a protestánso­kat is - földrajzi határait keressük kelet felé, nyugodtan meghúzhatjuk a határvonalat az erdélyi havasok gerincén. Sem a mai vallásstatisztika, sem a történelmi múlt szem­pontjából nem tévedünk. Pedig a katolicizmus fogalmá­val ellenkezik, hogy földrajzi határok vegyék körül, még­is a magyar történelem megalkotta e látszólagos parado­xont: a történelmi Magyarország határa az erdélyi részen összeesik a katolicizmus és protestantizmus szélső terjedé­si vonalával.

Semmi oly hatásosan nem bizonyítja a magyarság tör­ténelmi érdemét, a szentistváni magyar királyság apos­toli hivatását, a magyarságnak a nyugati kereszténység­gel való összeforrtságát, az európai művelődés terjeszté­sében való évezredes munkáját, mint ez a körültekintés az erdélyi bércekről. Ami odatúl ma vallási élet van, az vagy Bizánc és Moszkva szelleméből él, vagy szervezetlen szórvány, (mint a moldvai csángók), alkalmi bevándor­lás, egyéni térítés eredménye; ami a múltban nyugati ke­reszténység volt túl a Kárpátokon, a magyar királyok ér­deme volt.

(Átmentünk a Királyhágón)

Aki a kis hibáktól tartózkodik, az nem fog a nagyobbakba esni. Már a kis hibákból is nagy kár származik. A szívnek védőfala és sáncai bedőlnek. Igaza van a közmondásnak: Munkájának felét végezte az, aki jól kezdte.

Van remény, hisz az embereket érdeklik az Istenről, a hitről, a szeretetről, a kiengesztelődésről, az újrakezdésről szóló gondolatok. Sehol senki nem szól vissza, nem kérdőjelezi meg az Istenről, a cselekvő hitről, a világot formáló őszinte szeretetről szóló kijelentéseimet, gondolataimat.

A fiú nemes voltát a gyümölcséről lehet megismerni, így az életünk javulásából lehet következtetni a jó szentgyónásra (MM 127).

Mindaz, amit látunk, ami körülvesz ben­nünket - juttassa eszünkbe Istent (...). A szentek lépten-nyomon észrevették Őt. Egyikük, mikor vi­rágok mellett haladt el, azt mondta nekik: „csende­sebben, kis virágok, én már tudom, hogy jó az Is­ten".

Jó megbékélni azokban a szenvedésekben, amelyeket Jézus küld. 

Jézus, aki nem engedi, hogy hosszan szenvedjetek, eljön, hogy felemeljen, erőt adjon és új bátorságot öntsön a lelketekbe.

Az a szeretet, amelyről az Üdvözítő beszél, nem e vi­lágból való. A keresztények szeretete megnyílik mások felé, saját részeként elfogadja a másikat; önzetlenül, mit sem várva a másjknak ajándékozza magát, és segíti abban, hogy egészen megvalósíthassa önmagát.

Jézus Krisztusnál semmi nyomát nem láthatjuk annak, hogy ember és ember között különbség lenne. Elismeri ugyan, hogy küldetése elsősorban a saját népéhez, „Izrael házának elveszett juhaihoz szól” [Mt 15,24], mert a szeretetnek koncentrikus körei vannak, nekem is elsősorban a saját gyermekeimet kell jóllakatnom, utána következnek a többiek, de ez nem jelenti azt, hogy ember és ember között különbség lenne.

A szép gyümölcs bensejében ülő féreg egyszer csak átfúrja a héjat és a rothadás belülről kifelé terjed. Ha szívedbe befészkeli magát a gonosz, egész testedet elborítja majd és kiütközik az arcodon.

A jegyes szava:

Óvakodnod kell attól, hogy ezt a mélységes mély szentséget kíváncsian és haszontalanul vizsgálgasd, hacsak nem akarsz a kételkedés mély örvényében elmerülni.

A fölségesnek vizsgálója megszédül a dicsőségtől.

Többet tud Isten végbe vinni, mint ember érteni.

Elviselhető az igazságnak jámbor és alázatos kutatása, amely mindig kész a tanulásra, és az atyáknak tisztes mondásai szerint igyekszik haladni.

Boldog egyszerűség, amely nem jár a kérdéseknek nehézségekkel teli útján, inkább Isten parancsainak sík és világos ösvényein halad.

Sokan elveszítették áhítatos lelkületüket, mikor vizsgálni próbálták, ami nem rájuk tartozik.

Hitedet fogják számon kérni tőled és igaz életedet, nem elméd járását és Isten titkainak mélységét.

Ha azt sem érted, azt sem fogod föl, ami alattad van, ami fölötted van, hogyan érthetnéd?

Vesd alá magadat Istennek, alázd meg értelmedet a hit előtt, akkor megkapod a tudás világosságát hasznod és szükséged mértéke szerint.

Némelyek súlyos kísértésekbe esnek a hit és az Oltáriszentség körül, de ennek nem annyira ők az okai, inkább a gonosz lélek.

Ne sokat törődj a gondolataiddal, ne szállj vitába velük, ne felelj azokra a kételyekre, amelyeket a sátán fölvet benned, inkább higgy Isten szavának, az ő szentjeinek és prófétáinak, akkor elfut tőled a semmirekellő ellenség.

Gyakran nagyon hasznos az, hogy Isten szolgájának ilyesmit kell tűrnie.

Mert nem kísérti ő a hitetleneket meg a bűnösöket, azokat már biztosan magáénak ismeri, a hívő embereket s az imádságos lelkűeket azonban sokféle módon kísérti, zaklatja.

Járj hát egyszerű és kétségektől ki nem kezdett hittel, és alázatos tisztelettel vedd magadhoz az Oltáriszentséget, amit pedig meg nem érthetsz, azt hagyd bízvást a mindenható Istenre.

Nem csap be téged az Isten, az csapódik be, aki a kelleténél jobban hisz magának.

Az egyszerűekkel jár-kel az Isten, az alázatosaknak nyilatkoztatja ki önmagát, értelmet ad a kisdedeknek, megnyitja a tiszta szívűek szemét, de elrejti kegyelmét a kíváncsiak s a gőgösek elől.

Az emberi okoskodás erőtlen és könnyen csalatkozik, viszont az igazi hit nem csalatkozhatik.

Minden okoskodásnak és természet szerint való vizsgálódásnak követnie kell a hitet, nem megelőznie és megtörnie.

Mert a hit és a szeretet legszebben itt tündököl, és titokzatos úton-módon ebben a legszentebb és legméltóságosabb szentségben munkálkodik leginkább.

Az örök, mérhetetlen és végtelen hatalmú Isten, égen és földön nagy és kifürkészhetetlen dolgokat visz végbe, csodatetteit nem lehet kikutatni.

Ha olyanok volnának Isten művei, hogy az emberi okoskodás könnyen nyomukba érne, nem kellene őket csodálatosnak és kimondhatatlannak emlegetnünk.

 

 

https://youtu.be/7daoU5MHAa4

Azt mondja Jézus ebben a képben, a példázatban: „És akkor minden nemzet összesereglik.” És a minden nemzet összesereglése után pedig azt mondja majd a dicsőséges király, hogy az egyik csapat álljon ide, a másik csoport álljon oda. Itt az igazak, ott pedig a nem igazak. Ahogy ez így kialakul, szinte bennünk van az első gondolatnak a folytatása az elosztás szempontjából, mert hát itt népek, nemzetek sereglettek össze, mondhatnánk azt most így, hogy hát, a csoportok, vagy közösségek, szervezetek, intézmények jöttek oda. És azután akkor azt mondja ez a király, hogy hát ez a csoport mehet ide, az a másik szervezet oda, az az intézmény ide, ez a közösség oda. Na, erről szó sincsen. Hanem miközben minden nemzet odaérkezik, megjelennek ezek a csoportok, aközben hogy ki hova kerül, az már nem ezen fog múlni, hanem hogy ki volt igaz, és ki nem.

Ezt azért érdemes rögtön, a bevezetőben hangsúlyozni, mert Jézus történetének az elmondásakor, 2000 évvel ezelőtt a választott nép tagjai közül is nyilván nagyon sokan abban a gondolatban élték az életet, hogy: „Mi ahhoz a néphez tartozunk, mi annak a csoportnak vagyunk a tagja. Ezért aztán, még ráadásul még megkaptuk az Úr törvényét, mi többé-kevésbé ezt betartjuk. Tehát bizonyos szempontból mi már biztosítottuk azt, hogy nekünk az Isten országában van a helyünk, az már el is készült. Úgyhogy mi ilyen értelemben is biztonságban vagyunk, a tagságunk már érvényes.” Ez a történet a 2000 évvel ezelőtt élő ember gondolatához is kapcsolódik, már olyan értelemben, hogy: „Ti azt gondoljátok, hogy azért, mert valamelyik csoportnak a tagja vagytok, az egyet jelent azzal, hogy akkor ide vagy oda?” Ezért is talán szinte már az unalomig jelenik meg az, hogy mi alapján mondja Jézus, hogy ki igaz, és ki nem, hogy enni, és inni, és a ruha, és a látogatás…

De hogyan emésszük azt meg, hogy miközben tényleg szeretünk ebben gondolkozni, hogy csoportok, intézmények, nemzetek, országok, szervezetek, és közösségek, hogy az üdvösség szempontjából ez lehet, hogy bizonyos szempontból átgondolást fog igényelni a részünkről. Mégpedig azért, mert egyes emberként gyakorta tapasztalhatjuk meg magunkról is, hogy egyes emberként, személyként egészen érzékenyek tudunk lenni. Úgy meg-meg tudunk rendülni, és érezzük az indíttatást az emberségre, a szolidaritásra vagy az irgalomra. Amikor a különböző csoportoknak, közösségeknek, intézményeknek, szervezeteknek a tagjaiként ugyanazokban a helyzetekben találjuk magunkat, ez nem egyszer nem segíti, hanem inkább nehezíti a helyzetünket, attól függően, hogy az a csoport, a szervezet, intézmény vagy közösség mit gondol, mit vall ugyanarról, amiről mi egyébként egyénileg is kialakíthatjuk a saját megfontolásunkat.

Nem tudom, olvastátok-e ezt, egy egész friss hír, hogy az Egyesült Államokban egy nővér, nem apáca, egészségügyben dolgozó, azt mondja, hogyha valami megrendítő mostanság, ott, az intenzív osztályon, akkor az az, hogy emberek, akik már alig kapnak levegőt, arról beszélnek, hogy COVID-19 nincs, hogy ez becsapás, hogy: „Ki látta azt a COVID-19-et?” És amikor oxigént kell kapniuk, hogy ne fulladjanak meg, még akkor is tiltakoznak, és azt mondják: „Ez nem, ez nem az a vírus, ez egy tüdőgyulladás.” Sőt, azt mondja ez a nővér, olyan is volt, aki azt mondta: „Nem, nem, talán tüdőrák.” És amikor lélegeztetőgépen vannak, és haldokolnak azok, akik éppen haldokolnak, hogy akkor is kitartanak amellett, hogy ők ezt a vírust nem látják.

Miért akartam ezt idehozni? Azért, mert nagy valószínűséggel aki ennyire egyértelműen ragaszkodik ehhez, hogy „Ez a vírus nincs, ez egy becsapás.”, nagy valószínűséggel nem csak azért ragaszkodik ehhez ennyire, minden realitáson túl, mert neki ez a megfontolása, vagy véleménye, hanem mert egy csoportnak is a tagja, és annak a csoportnak, vagy annak a közösségnek ugyanez a véleménye. És ha annak a csoportnak, vagy közösségnek is ugyanez a véleménye, akkor az, ahogyan ő elmondja, hogy ez így van, ez nem egyszerűen csak egy csoportnorma, vagy szabály, hanem az ő önazonosságának, társas önazonosságának a része. Ezért mi mindannyian nem vagyunk könnyű helyzetben akkor, amikor az emberségünk megnyilatkozásaira hív Isten. Azért, mert nem csak azon fog múlni, hogy egészen a magunk nevében és személyesen mit hogyan ítélünk meg, hanem azon is, hogy a társas önazonosságunk miatt nem fog nekünk könnyű lenni az, hogyha az a csoport, vagy intézmény, közösség, vagy szervezet esetleg valamit másképp gondol, mint amit az emberség diktálna, hogy mi azzal szemben cselekedjünk.

Éppen azt mondják azok, akik nagyon értik az ember működését, hogy ráadásul az ember, amikor a csoportnormával szemben cselekszik valamit, még akkor is, hogyha ez helyes vagy igaz, az szinte fizikai fájdalmat tud okozni számunkra. Mert az önazonosságunk az egyik legfontosabb belső emberségünket, önmagunkat megtartó tényező. Ezért az első gondolat így szól. Megjelennek a csoportok, ezek a nemzetek, mondhatnánk így, szervezetek és intézmények, és az egyes embernek nem lesz mindig könnyű emberségesnek maradni.

A második gondolat. Olyan megrendítő volt, ahogyan én az ’50-es, ’60-as évekre vonatkozóan is a diktatúrának egy szimbolikus mondatát hallottam újból és újból, nyilván történeti munkákban, ez így szólt: „Nem azt kérdezzük, mit tettél, hanem hogy kik a szüleid?” Hát, ha van mondat, ami pontosan leírja azt, amiről eddig beszéltem, és közben a csoporthoz való tartozás, ami az identitást is megerősíti, és közben néha megnehezíti az emberséget, hát ebben a mondatban minden benne van. Hogy egy csoportnak a gondolata, a csoport gondolkozása, vagy a csoportnorma ezt mondja: „Nem azt kérdezzük, mit tettél, hanem hogy kik voltak a szüleid?”

Ezért a következő gondolathoz érkezve, ebben a történetben Jézus azt mondja, hogy az igazak arról ismerszenek meg, hogy nem csak kerülik a rosszat, hanem teszik a jót. Nem csak harcolnak a rosszal, hanem teszik a jót. Hallottátok-e néhány nappal ezelőtt, egy hír, hogy egy nagypapa tizennégy éven keresztül, hetente két nap bement a csecsemőkhöz, a koraszülött osztályra, és a koraszülött csecsemőkkel, és a beteg pici babákkal töltött el sok-sok időt, tizennégy éven keresztül, heti két nap. Interjúvolták ott a nővéreket, hogy mit szólnak ehhez a nagypapához. Azt mondják: „Mit szólunk ehhez a nagypapához? Hát azt szóljuk, hogy amikor ezeket a két tenyérnyi pici babákat odaadtuk neki, ezek a babák sose sírtak nála.” És tizennégy év után kiderült, hogy ez a nagypapa beteg lett, és néhány hét múlva meghalt. Ott, a kórház dolgozói beültek az autójukba, és szerveztek egy körmenetet. A körmenetben elmentek a nagypapa háza előtt, és amikor odaértek, dudáltak, és szíveket lobogtattak, és luftballonozták az autókat, és integettek a nagypapának.

Ebben a történetben Jézus azt mondja: „Kik az igazak? Akik jót cselekednek.” És most ezt a két gondolatot hadd rakjam össze. A csoporthoz tartozás, ami megerősíti az önazonosságunkat, és közben a fölszólítás arra, hogy tegyünk jót. Ne csak kerüljük a rosszat, ne csak harcoljunk a rosszal, sőt, és első sorban tegyük a jót. Ha ezt a kettőt összetesszük, akkor egy szintén nehéz helyzet sejlik föl számunkra. Ez a nehéz helyzet az, amit egy vietnámi katonatiszt, illetve egy amerikai katonatiszt a vietnámi háborúból a következőképpen fogalmazott meg. A Vietnámban harcoló amerikai csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek, számukra sok, vagy több nagyon fontos tiszt és személy életét vesztette. A fájdalomtól, a veszteségtől, a haragtól, az indulattól, és persze a gyűlölettől, és attól, hogy ők az ellenségeik, bevonultak egy vietnámi faluba, és ott abban a vietnámi faluban lemészároltak mindenkit; a fegyveres katonák a fegyvertelen civileket; a gyerekeket, a nőket, az időseket, mindenkit. Ebből volt egy nagy per, és ebben a nagy perben kérdezték ezt az amerikai katonatisztet, hogy: „Hogyan voltak erre képesek? Nem szólt a lelkiismerete?” És erre az amerikai katonatiszt a következőt mondta: „De, szólt. És a lelkiismeretemben az jelent meg, hogyha most valami rosszat tennék, akkor a lelkiismeretem biztosan szólna. Hát azért van. Hát énnekem van lelkiismeretem, hát én egy lelkiismeretes, rendes ember vagyok. Tehát ha most valami rosszat csinálnék, vagy csinálnánk éppen, akkor a lelkiismeretem biztos, hogy szólna. De nem szólt, ezért hát folytattam.” Ez hogyan lehetséges?

Hogyan lehetséges az, hogy miközben mindannyian egyet érthetünk abban, hogy az éhezőnek adjunk enni, a szomjazónak inni, a ruhátlan, a börtön, és a többi, erre általában mondhatjuk, hogy egyetértünk. De hogyan lehetséges az, hogy olyan sokszor nem szól a lelkiismeretünk? Mert nem szól. Én egyetlen választ szeretnék most idehozni az eddigi gondolatmenetet követve: hogyha a lelkiismeretünk helyére egy csoportnorma lép. És ha ott annak a csoportnak, intézménynek, szervezetnek, közösségnek a normája, vagy akár előírása vagy parancsa az, hogy nem kell segíteni, akkor lehet, hogy nem szól a lelkiismeret. Mégpedig azért, mert az önazonosságunk erős gyökeret eresztett abban a számunkra nagyon fontos csoportban, szervezetben vagy közösségben.

Ezért mindegyikünkkel megtörténhet az, hogy miközben egyébként van lelkiismeretünk, és a lelkiismeretünk általában megmozdul, ha látunk egy beteget, egy éhezőt, egy szomjazót, egy bajbajutottat, hogy minden további nélkül lehetséges, hogy ez egyáltalán ne történjen meg velünk, és a lelkiismeretünk ne szóljon nekünk. Közben pedig fönntarthatjuk az önazonosságunkat, azt, hogy mi rendes, igaz, tisztességes, érzékeny, és becsületes, jó emberek vagyunk, és tulajdonképpen most helyesen jártunk el.

Még egy történetem van, talán ez a legfontosabb történetem. Jó pár hónappal ezelőtt láttam egy képet, egy hatalmas nagydarab ember, úgy emlékszem egy kopasz, nagydarab, izmos ember, a vállán hoz egy eszméletlen, kisebb embert. És a történet az, hogy valamiféle véleménynyilvánítás, tüntetés zavargásba, erőszakos cselekménybe torkollik az utcán, és ebben a verekedésben és összeütközésben lesznek sebesültek, és többek között eszméletét veszti ott egy férfi. És ez a hatalmas, nagy darab ember odamegy, és ott a verekedés közepén ezt a picit a vállára veszi, és kimenti. Fölkapta ezt a sajtó, és kérdezték ettől a nagy darab embertől: „Miért csinálta ezt?” Azt mondja, hogy: „Láttam, hogy ott eszméletlenül fekszik, arra gondoltam, hogy lehet, hogy nagy baj van. És az, hogy a vállamra vettem, és kihoztam onnan, hát ezt gondolkozás nélkül csináltam, egyszerűen valahogy ez volt a természetes.” De a történet legfontosabb részét nem mondtam még el. Ez pedig az, hogy az az eszméletlen férfi, akit ő kihozott, az ellenfél csoportjához tartozott.

Amikor halljuk, ahogy Jézus elmondja: éhezőnek, szomjazónak, betegnek, kitaszítottnak, idegennek, akkor, ha csak úgy magunkban vagyunk, a többségünk azt mondja: „Én nyilván igaz vagyok, rendes vagyok, teszem, csinálom magamtól is, érzem, a lelkiismeret is szól.” De a nehézségünk az, hogy az emberi történet, az emberi személy tud olyan lenni, hogy épp az ellenkezője történjék meg velünk, hogy a lelkiismeretünk már ne szóljon, mert valami csoportszabály, vagy -norma, vagy -gondolat szinte a helyére kerül. Fönn tudjuk tartani azt, hogy rendes emberek vagyunk, és nem segítünk, és nem vagyunk emberségesek, mikor annak lehetősége volna. Ezt úgy is mondhatnám, hogy több időt, figyelmet és energiát szentelünk arra, hogy azt a képet, hogy mi jók vagyunk, és igazak, ezt fönntartsuk, mint arra, hogy jót tegyünk. Egy nagy kísértés az időnket és energiánkat arra szánni, hogy fönntartsuk magunk számára azt a képet, hogy jók vagyunk, ahelyett, hogy jót tennénk.

Amikor ott állnak azok, akik a másik oldalra kerültek, ők nemde ezt kérdezik a Dicsőség-Mindenség Királyától: „Mikor láttunk volna téged szomjasan, éhesen, kitaszítottan, betegen, üldözötten, idegenül – mikor? Hát gondolod, nem segítettünk volna? Hát mi nem vagyunk olyanok.” És a történetnek ez tulajdonképpen a szívbe markoló zsenialitása, hogy ők maguk is ezt mondják: „Mikor láttunk volna téged így?” Hogy nem is látjuk azt a valakit, aki szomjazik, hogy nem is látjuk. És ha már nem is látjuk…, hogy egyszerűen már nem is látjuk. A társadalmakban csoportok is járhatnak így. A perifériára szorult csoportokat sokszor a többség nem is látja. Azokat, akik minden nap küzdenek azért, hogy egyáltalán enni tudjanak, vagy hogy legyen fogyasztható víz, hogy a többség minden további nélkül ezeket a csoportokat nem is látja. Ezért széttárjuk a karunkat, és azt mondjuk: „Hát, de nem láttunk titeket. Hát, mi rendes, igaz, jó emberek vagyunk. Hol voltatok?”

A záró gondolatom így szól. Az ember, aki magát jónak, igaznak, rendesnek tartja, és örül neki, hogy csoportoknak, szervezeteknek, közösségeknek, intézményeknek és országoknak a polgára és tagja, azt mondja: „Hát, nem is láttunk titeket.” És ez mit jelen? Ez azt jelenti, hogy szinte nem vettük észre azt, hogy te vagy, vagy hogy te ember vagy. Hát, ha nem veszem észre, hogy te ember vagy, mint én, miért kellett volna segítenem? A csoportokhoz való tartozásunknak lehet egy árnyéka, vagy nehézsége, hogy nem csak jól esik mindabból az értékből részesülni, amit a csoport fölragyogtat, hanem az árnyéka lehet az is, hogy észre sem vesszük azt, hogy vannak más csoportok, és a más csoportokban emberek, mint mi. Hogy teljesen szem elől tudjuk ezt téveszteni.

Azt mondja Jézus a történet végén, ott áll a Világmindenség Királya, és azt mondja: „Amit a legkisebbek közül eggyel tettetek, velem tettétek.” Szerintetek kik a legkisebbek, a leges-leges-legkisebbek? És erre mondhatnánk azt: „A legkisebbek? Nyilván a szegények, vagy a kitaszítottak, vagy hát az elfelejtettek, az idős magányosak, ők a (szegények) legkisebbek.” Ez nagy valószínűséggel nem fedi pontosan a realitást. A realitás inkább így szól. Kik azok az igazán legkisebbek? Egy másik csoport szegényei, egy másik intézmény kicsinyei, egy másik szervezet tagjai. Mert a sajátunkékat szívesen vesszük észre, és ha elég rendesek vagyunk, segítünk is nekik, mert olyanok, mint mi. Ezért az igazán kicsik, a szónak nagyon sokféle, és árnyalt értelmében, pont azért annyira kicsik és észrevétlenek, hogy nem is látjuk őket, nem is vesszük észre, sőt, talán emberszámba sem vesszük őket, akik nem olyanok, mint mi.

Ezért a történet végén ezt a fontos mondatot hadd hozzam ide, hogy miért adok enni, vagy inni, miért látogatlak meg, miért veszlek észre, miért fogadlak be, miért adok neked egy kabátot? Nem azért, mert olyan vagy, mint én, hogy olyan ember vagy, mint én, hanem mert ember vagy, mint én, olyan nélkül. Hogy azért teszem ezt meg, mert ember vagy, mint én, és nem azért, mert olyan ember vagy, mint én. És amikor ennek a mondatnak a tartalma egyszer csak fölragyog, hogy ember vagy, mint én, abban a pillanatban annál a világosságnál észrevesszük a legkisebbet is, a többit pedig már tudjuk csinálni.

https://youtu.be/PTyB-LvoIqc

Virrasszatok, legyetek éberek, álljatok készen, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő. Jézus figyelmeztetése elsősorban a mikorra vonatkozik, de a várakozásunk jellegét és hogyanját alapvetően meghatározza az is, hogy minek az ideje közeleg, mire és hogyan kell vagy kellene várakoznunk.

Az evangélium tanításának isteni gazdagsága gyakran antinómiák feszültségében bontakozik ki. Az éberséggel kapcsolatban is Jézus egyszer azt mondja a tanítványoknak: „virrasszatok és imádkozzatok”, máskor meg azt, hogy „ne aggodalmaskodjatok, elég a napnak a maga baja”. De az Úr virrasztással kapcsolatos tanítása, az éberség értelme és fontossága is árnyaltabb képet ad, ha egymás mellé helyezzük az erre vonatkozó különböző részeket. A virrasztás szolgálhatja valamilyen fenyegető veszély elhárítását, taníthat önismeretre, de nagyszerű ígéret is fűződik hozzá.

A virrasztás közvetlen értelme valamilyen ijesztően fontos vagy veszélyes eseménnyel kapcsolatos figyelmeztetés, fenyegetés. Vigyázzatok, álljatok készen! Küszöbön az ítélet, közel a világ vége, úgy jön, mint a tolvaj. Az ilyen felhívás arra irányul, hogy a ballagó időt vegyük sokkal komolyabban!

Gyakran érezzük és tapasztaljuk azonban, hogy mi inkább a getszemáni kertben alvó tanítványokhoz hasonlítunk. Jó lenne, ha ilyenkor József Attila paradox könyörgésének sorai jutnának eszünkbe:

„Ijessz meg engem Istenem,/ szükségem van a haragodra,/
bukj fel az árból hirtelen/ ne rántson el a semmi sodra.”    (Bukj fel az árból)

Az éberségre való felhívás második tanítása első hallásra talán csalódást keltő, valójában azonban felszabadítóan reális, a szabaddá tévő igazság kimondása. A ház urának érkezését váró szolgákat óvja meg attól, hogy önmagukat vagy teljesítményüket túlértékeljék. Ez a realitásérzék figyelme, virrasztása lehet. „Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk”. Tükröt tart, hogy ne tulajdonítsunk magunknak túlzott fontosságot.

Ha mégis belefáradnánk a szolgálat terheibe vagy magányába, emlékezzünk Ady vigasztaló istenélményére:

„Mikor elhagytak,/ mikor a lelkem roskadozva vittem,/
csöndesen és váratlanul/ átölelt az Isten”.                           (Az Úr érkezése)

Az állhatatos készenlét azonban nemcsak valamilyen fenyegető veszélyt elhárító védekezésre, vagy a folytonos, józan szerénységre intő tanítás, hanem egy hallatlanul pozitív ígéret távlatába is illeszkedik.  Boldog az a szolga, akit Ura abban a tevékenységben talál, amivel megbízta. Azt mondja majd neki: „Gyere jó és hű szolgám, mivel a kevésben hű voltál sokat bízok rád, menj be Urad örömébe”.

A végső megpihenés és ünnep felé vezető élethosszig tartó úton azonban szükségünk van szünetekre, megállásokra is. A megpihenő test Istenlátásának szusszanásnyi misztikájába invitál e néhány sor:

„Gondolatban tán nem is hittem,/ de mikor egy nagy zsákot vittem,/
s ledobván ráültem a zsákra,/ a testem akkor is őt látta.”                (József Attila: Isten)

A zsoltáros szavaival csengenek egybe ezek a gondolatok:

„Pihentében is megad minden áldást, annak az Úr, akit szeret.”           (Zsolt 127,2)

Az adventi szent idő Jézus földi születésének megünneplésére és második eljövetelének várására készít fel. Mindkettőre érvényes a virrasztásra vonatkozó hármas tanítás.  

Először is vegyük nagyon komolyan a készületet: a karácsonyra és a földi életünk végére is. A vizsgára készülő diák, a koncertre gyakorló művész, a versenyre edző sportoló sikere mindig összefügg a felkészülés minőségével és intenzitásával. Miért lenne ez másképp a szeretet minden várakozásunkat beteljesítő csodájára való készülettel?

Másodszor az önfeledt ünneplés csak akkor lehetséges, ha a haszontalan szolgák felszabadító alázatával nem dramatizáljuk a saját szerepünket. Az eltúlzott és jobbára én-központú várakozás következménye lehet a felkészülés alatti pokoli stressz, az ünnepek alatti sivár magány, majd a túlzott várakozásokat szükségszerűen követő csalódottság, depresszió. A szélsőségek megbetegítenek. A hit Istenre hagyatkozó lebegés a feltétlen- és a követelményeket támasztó szeretet, a munka és a pihenés, az ajándékozás és a hálás elfogadás magasságai és mélységei között.

Harmadszor nem várnánk az Urat, ha már meg nem érkezett volna, nem keresnénk, ha valamiként már ránk nem talált volna. Ezért biztosak lehetünk abban is, hogy Ő a kevésben mindvégig hűséges szolgáit a maga örömének ünnepi teljességébe fogja bevezetni

A virrasztás azonban nemcsak a kintről fenyegető veszély elhárítására összpontosító készenlét, alázatra tanító önismeret és a jövendő boldog jutalom reménye. Ezeket a fénysugarakat gyűjtő lencseként összefogja és a szívünk közepének titkos és forró fókuszába gyűjti egy befelé érzékeny figyelem. Ez fedezheti fel csak igazán az itt titokban cselekvő jótevőt és barátot. Az ő szeretetének mindent felülmúló bizonyossága és egyre teljesebb megismerése teheti éberré a várakozást, felszabadítóvá az önismeretet és adhat erőt a mindvégig hűséges helytálláshoz.

Most már tudom őt mindenképpen,/minden dolgában tetten értem.
S tudom is, miért szeret engem -/ tetten értem az én szívemben.  (József Attila: Isten)

Bekezdés

Ma, Krisztus Király vasárnapján, az évközi idő utolsó vasárnapján, mintegy koronaként Jézus összefoglalja mindezt, és egészen konkrét tettekre hív meg. Enni, adni az éhezőnek, inni, adni a szomjazónak, meglátogatni a beteget, a börtönben lévőt, felruházni a mezítelent.

Az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit gyakorolva lehetünk csak méltó tagjai Krisztus Király Országának. Ezen az úton járunk? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Krisztus Király! Bocsásd meg, hogy nem törődünk az éhezőkkel. Uram irgalmazz!

Krisztus Király! Bocsásd meg, hogy nem törődünk a betegekkel! Krisztus kegyelmezz!

Krisztus Király! Bocsásd meg, hogy nem törődünk a hajléktalanokkal. Uram irgalmazz.

Evangélium után

Sokan, midőn a király szót hallják, egy letűnt államformára gondolnak. Aranyos, drágaköves koronára, fényes palástra, jogarra és egyéb cifraságokra.

Midőn azonban Krisztus királyságáról beszélünk, nem ilyesmire gondolunk. Egyházunk ugyanis csak azért használja a király nevet Jézus uralmának kifejezésére, hogy hű maradjon a Szentírás szóhasználatához. Nevezetesen ahhoz a jelenethez, midőn Pilátus kérdésére, a szelíd arcú, s megkötözött kezű ártatlan Jézus kijelenti: Igen, én valóban király vagyok.

De miben nyilvánul meg az Ő országa? Alattvalói hogyan tehetnek tanúbizonyságot arról, hogy az Ő országához tartoznak?

Máté evangéliuma ma erre válaszol.

Máté elbeszélésben olyan cselekedetek jellemzik Krisztus országának jelenlétét a világban, amelyek legkevésbé sem tartoznak egy hatalom megnyilvánulásához. A hatalom uralkodni akar, saját akaratát érvényesíti mások fölött, egyre látványosabban szeretné megmutatni erejét. Ezzel szemben Krisztus országa a szeretetben nyilvánul meg. Krisztus országában a szeretet nem érzelmekben, hanem sokkalta inkább tettekben nyilvánul meg.

A szeretetbe beletartozik mindenki. De a Krisztus iránti szeretet megkülönböztetett figyelmet szentel azoknak, akik valamilyen testi, lelki szükségben szenvednek.

A médiumok ezzel szemben, ma már hazai földön is, a leggazdagabbakra irányítják az emberek figyelmét, őket népszerűsítik, s ugyanakkor elterelik a figyelmet az emberiség, s hazai viszonylatban is, a társadalom legszélesebb rétegéről, a nélkülözőkről, s nyomorgókról. Feledtetik azokat, akiknek nincs kenyérkereső állásuk, nincs meg a mindennapi kenyerük, akik minden-nap éheznek, akik rongyokba öltözötten várják a telet, akiknek nincs hová lehajtani fejüket, akik hajléktalanok.

A választási programokat figyelve, még egyik alkalommal sem találkoztam hajléktalanokkal foglalkozó programokról. Hajléktalanok számára létesítendő éjjeli menedékhelyek, melegételt osztó helyek számának növeléséről. Multimilliárdos férjek feleségeinek éhezőknek kötényeikbe rejtett élelmet vivő Szent Erzsébetekről. Rózsacsodákról.

A szükségben szenvedők másik csoportjához tartoznak a betegek. Betegséggel sokféle módon találkozunk az életben. Jézus most azokra gondol, akiknek életéhez tartós módon kapcsolódik a betegség. Ide tartoznak tehát elsősorban az öregek, s azután azok, akiknél valamilyen oknál fogva az egészség tartósan megfogyatkozott. Hányszor ígérték már népünknek az egészségügy rendbetételét. De ezek az ígéretek nem voltak mások, mint üzleti kísérletek, és választási propaganda-fogások. Ezek nem téveszthetnek meg bennünket, betegeinkkel szemben kötelező keresztény magatartásunkban.

Különösen elgondolkodtatók azok a szavak, amelyekkel Jézus a bebörtönzöttekre utal. „Börtönben voltam és fölkerestetek”. S itt a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel gondolunk a börtönökben tevékenykedő börtönlelkészekre, szociológusokra és pszichológusokra, akik a jó Isten kegyelmi segítségével tisztességes emberekké próbálják formálni az embereket.

De a legnagyobb szégyennel tekintünk azokra, akik titkos börtönöket tartanak fel, vagy adnak azoknak helyet - ahol nem látogathatók a rabok, s nem részesülhetnek semmiféle jogi védelemben, csak könyörtelen emberi kínzásokban.

A hívő keresztény embernek Isten országába való tartozásáról azzal kell tanúbizonyságot tennie, hogy küzd a bűn és a halál struktúráinak működése ellen. Már pedig e világban, sajnos hazánkban is eddig soha nem tapasztalt gátlástalansággal működnek ezek a struktúrák.

A világ igazi fejlődése nem az egyre nagyobb profit elérésében, nem is az egyre nagyobb eredményeket felmutató tudományban és technikában mérhető le, hanem abban, hogy mennyire áll az emberi szívek középpontjában a felebaráti szeretet. Ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy milyen mértékben állítjuk a pénzt, a tudományt, a technikát a felebaráti szeretet szolgálatába. Hogy nem az éhínség és a nyomor leküzdésének a szolgálatába állítjuk azt, mind-annyian tapasztaljuk.

Az éhínség, a nyomor, az ezernyiféle betegség, a kirekesztés, a gyűlölködés ellen küzdelem, mind-nyájunk szent kötelessége. Ezen kötelességünk teljesítését, vagy nem teljesítését veszi figyelembe az a Jézus, akit királyként gúnyoltak ki a kereszten, s királyok királyaként fogja megítélni a világot.

Ámen

1. Nézzétek, magam gondoskodom nyájamról…(Ez 34,11–12.15–16)

A babiloni fogság idején működő próféta szívesen használja Istenre a pásztor képét. Ez egyrészt Isten uralmát, a teokráciát is jelképezi, másrészt meg szüntelenül szembesíti a földi királyokat uralkodásuk szolgálat-jellegével.

 

2. Krisztus feltámadt a halálból, elsőként a halottak közül.
(1Kor 15,20–26a.28)

Szent Pál apostol éppen Krisztusnak, az örök életet adó új Ádámnak bemutatásával oszlatja el a pogányok feltámadással szembeni kételyeit. Meggyőződéssel állítja, hogy a mindnyájunk végső feltámadása is a halál vereségét jelenti.

 

3. Az Emberfia… különválasztja őket egymástól… Aztán így szól… a jobbján állókhoz: jöjjetek, Atyám áldottai…! (Mt 25,31–46)

Krisztus király ünnepét az egyház 1925-ben hirdette ki, az első világháború után, amikor Európa népei még mindig szenvedték a háború következményeit. Amikor a történelem színpadáról királyok és királyságok tűntek el, államrendszerek változtak meg, és útjára indult a túlhajszolt racionalizmus. Az egyházi év végén Krisztust úgy ünnepelni, mint a mindenség uralkodóját azóta sem időszerűtlen. Ahogyan a nagy bazilikák bejárata fölött vagy szentélyeinek falfestményein oly sokszor megjelenik a Pantokrator, az élőket és holtakat megítélő megváltó király képe ma is elevenbe vágó üzenetet hordoz.

A mai bibliai olvasmányok a pásztor-, megváltó- és ítélő király képeivel festik le Jézus Krisztust, aki egyben az utolsó ítélet bírája, és egyik litániánk szerint „minden szív királya és középpontja”. Sillye Jenő dalszerző meg úgy fogalmaz: „Volt egyszer egy király, ma is él, köztünk jár, / Országát ne keresd, térképeid felett, / Hintója sosem volt, mindig csak gyalogolt, / Szolgákat nem akart, szolgálni ő akart”… Ez a királykép igenis „passzol” a zarándok és szolgáló egyház képéhez, amelyet a II. vatikáni zsinat olyan találóan meghirdetett. Annak ellenére, hogy lejárt az abszolút uralkodók, a császárok és királyok kora, és a monarchiák fölött is eljárt az idő, mégsem lehet „demokratikusabb” névvel illetni Krisztust, mint az egyedül neki kijáró felség címmel. Ő a király! Nem dirigáló, parancsoló, még csak nem is a büntető királyé, hanem aki személyében is bemutatta, milyen a valódi király, akinek egyedüli joga és illetékessége mind az ítélet, mind a számonkérés. Habár sokunkat félelemmel tölt el, ez mégis örömhír: lesz isteni igazságszolgáltatás!

Máté evangélista valóságos színpadi jelenetként ábrázolja az utolsó ítéletet, amelyben számos meglepetésben lesz részünk. Kezdve azzal, hogy a király nem egyéneket, hanem nemzeteket állít baljára vagy jobbjára aszerint, hogy mennyiben élt szívükben és cselekedeteikben a felebaráti szeretet. Nem azt fogja megkérdezni tőlünk, hogy mennyit imádkoztunk, jártunk-e templomba, engedelmeskedtünk-e az egyházi hatóságoknak, böjtöltünk-e, volt-e teológiai doktorátusunk? Ebből persze senkinek sem kell azt a könnyelmű következtetést levonnia, hogy nem muszáj hitünket megvallani… Ugyanis Istenhez fűződő hívő kapcsolatunkat épp a szeretet tettei szemléltetik. Ha hívőként nem gyakoroljuk a szeretetet, nem ismerjük Krisztust és léthazugságban élünk. Azonban Jézust az utolsó ítéleten nem kimondottan a „vallási” kérdések érdeklik, hanem az, hogy lett-e mindebből irgalmas jóság vagy sem. Ott derül ki, hogy minden jót vele tettünk vagy nem… Sokan el fognak csodálkozni, mert nem fogják megérteni Isten jóságát. Meglepődnek, hisz tették a jót anélkül, hogy tudták volna: valójában Istennek szolgáltak! Nem voltak tisztában azzal, hogy tulajdonképpen az üdvösség felé haladnak. Egyszerűen csak hallgattak szívük parancsára. Krisztus királyunk ezeket azzal jutalmazza, hogy örökre vele lehetnek. Milyen nagyszerű!

Ugyanakkor milyen iszonyatos is, mert az utolsó ítélet leleplezi keményszívűségünket, önzésünket és hazugságainkat, amikor a felebarátaink szükségében nem ismertük fel, sőt visszautasítottuk a ránk szoruló Krisztust. Az lesz a büntetésünk, hogy nem lehetünk a királlyal. Ez a kárhozat. Nem a király önkénye miatt, hanem mert kiderül az igazság. Ő maga az igazság. Nincs helye a nagyszájú feleselésnek. Nincs arra mód, hogy az ellenkezőjét bizonyítsuk. Senki sem mondhatja az ítéleten, hogy ja kérem, én ezt nem tudtam… Lehet, hogy Istenről, Jézusról nem sokat hallott ugyan, evangéliumáról még annyit sem, de ott volt körülötte a rengeteg nyomorult ember. Akkor meg mit nem tudott?…

Az egyház ideje Krisztus király uralmának ideje. Alattvalói bizonyságot tehetnek arról, elfogadják-e uralmát, valóra váltják-e a szeretet parancsát? A mi királyunk minden jótettet, amit emberekkel teszünk, személyesen magára vesz, ugyanígy a megbántásokat is. Azonosul a kitaszítottakkal, mindenkivel, akit „leírt” a társadalom, mert ő a szeretet királya. Talán borsódzik a hátunk az ítélet szó hallatán, de annak örüljünk, hogy a legkisebb jóért, egy pohár vízért is örök élettel fizet. Nem is olyan nehéz őt szolgálni, mert amit rászoruló embertársainknak teszünk, úgy veszi, mintha neki magának tennénk.

„Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak” (Mt 25, 14-30) – olvastuk az imént az evangéliumi szakaszból. Jézus beszéde emberi beszéd, tehát megérthető, mert Isten az emberhez emberi módon akart szólni, de ennek ellenére, nagyon fontos tudatosítani, hogy az, aki hozzánk beszél az evangéliumokban, az a Második Isteni Személy, aki egyedül látja Istent, és tudja, mi van odaát, és arra sincs szüksége, hogy valaki kioktassa, mi lakik az emberben, mert egyedül ő ismeri a maga teljességében az embert.

Éppen ezért nemcsak arra érdemes odafigyelni, amit azonnal megértünk például az imént elhangzott talentumokról szóló példabeszédéből, hanem talán még inkább megéri arra figyelni, amit nem egészen értünk, vagy ami szokatlan, esetleg jámbor érzéseink ellen van; mert aki itt beszél, az, maga az élő Isten, nem csupán egy a próféták közül, vagy egy a vallásalapítók közül.
Tehát érdemes a mai evangéliumi szakasznak azon pontjain elidőzni, amelyek megleptek és zavarba hoztak bennünket. A talentumokról szóló példabeszédben szinte bántja az ember jámbor érzelmeit az, hogy aki csak egy talentumot kapott, még rosszul is járt. Igaz, nem kereskedett vele, de hát, ha mindegyik a "rátermettsége" szerint kapott talentumot, akkor ez az utolsó a legkevésbé volt rátermett. 

Mi az, ami zavart engem ebben az esetben? Rájöttem. Az a jámborkodó látásmód, amely úgy gondolja, hogy aki tehetségtelen vagy egy kicsit ütődött, az mindjárt szent is (vagy legalább jó szándékú). Hát nem okvetlenül van ez így. Még gonosz is és lusta is lehet. Nem én mondom, maga az Úr jelenti ki: „Te gonosz és lusta szolga!”
A rátermett, az öttalentumos pedig mindig gyanús egy kicsit. Sikerember: a világban is, az egyházban is. Bizonyára belül nincs egészen rendben minden - gondoljuk. Ezt persze az irigység láttatja így velünk, mert igenis előfordulhat, hogy a tehetséges, rátermett ember még jó is és szentségre törekvő. Az irigy ember fizikailag szenved, ha látja irigysége "tárgyát". 

Az áteredő bűn megmaradt következményeként van meg bennünk az a bonyolultság és zavar, amely eleve szakralizálja a tehetségtelent és gyanúsítja a tehetségest; ez egészen odáig mehet, hogy megöljük a tehetséges ártatlant - Ábeltől kezdve Szent Johannán át a mai napig. Vajon nem ennek a pszichológiai mechanizmusnak az örvényébe került bele maga Jézus Krisztus is? Nem pont akkor határozzák el halálát, amikor egyik legnagyobb csodáját műveli, feltámasztja Lázárt, s ennek következtében sokan hittek benne? Mert nem az Atyaisten végezte ki őt, hanem mi, emberek!
Az evangéliumi szakasz záró kijelentése még megdöbbentőbb. Sokan olyan éllel idézgetik az Úr Jézus szájából származó kijelentést, amely szinte Isten káromlásává változik; használják, hogy megállapítsák: végül is nincs igazság; nincs végső igazságszolgáltatás: illetve a végső igazságszolgáltatás nem igazságos; vagyis Isten nem igazságos; „mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék, és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van”.
Azonban ha az utolsó félmondatra figyelünk – akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van – és ezt elkezdjük boncolgatni, akkor hamar rájövünk arra, hogy elhamarkodott következtetést vontunk le! Ha valakinek nincs, akkor hogyan lehet elvenni tőle azt, amije van? Ez ellentmondás. Nem! Ellentmondás akkor lenne, ha mi magunk állítottuk volna elő saját magunkat, de hogy teremtmények vagyunk (a nemlétezésből előhozottak), így mindenünk, amink csak van, Istentől van: az övé, mi használatra kaptuk csupán. Használatra: az élet ajándékát, az értelem és az akarat, a szeretet és a cselekvés képességét, a kegyelmet, a személyes hivatást, vagyis mind azt, ami szükséges az üdvösségre! És ezzel élni kell Isten dicsőségére.

Téved az, aki, úgy akarja kezelni saját magát, kapott képességeit, talentumait, mint valami letétbe helyezett tárgyat. Ezek a talentumok bizományban vannak nálunk, kölcsönként kaptuk őket. Magvak ezek, melyeket nem megállapodott, végleges dologként adott nekünk az Úr. Nem azért, hogy aludjanak bennünk, hanem dinamikus eszközként kaptuk, amivel gazdálkodnunk kell, hogy gyümölcsözhessenek. A világnak minden egyes ember remény, ígéret éppen azért, mert ezekkel a talentumokkal nagyot érhet el. A belé helyezett bizalom és hit alapján Isten nagyot vár el az embertől.
Sokat vár tőlünk, azoknak a talentumoknak megfelelően, melyeket az egyes emberbe Ő maga helyezett el. Vigyázat! Aki úgy látja, keveset kapott, abban a veszélyben van, hogy felmentve érezheti magát Istennek ettől a csendes felszólításától, ettől az elvárásától. Sőt, bizonygathatja is, hogy nem érzi magát megszólítva. Hogy is lehetne az, hogy őtőle várnak még valamit! – A túlzsúfolt ember, arra hivatkozik, hogy nincs ideje, nincs ereje, hogy személyes családján kívül még valamire elkötelezze magát. Én mégis megkérdezném őt, tényleg nem tudna hetenként legalább egy órát biztosítani arra, hogy másoknak a szolgálatára legyen, vagy valamit a közért tegyen? Van, aki gyönge egészségére hivatkozik, hogy tartósan fáradt, nincs kedve, lendülete. Ami van, abból csak a maga hétköznapjaira futja. Más azt hozza fel védekezésül, hogy szűkösek az anyagi körülményei, alig telik a költségekre. Pedig tudjuk, hogy azok a leginkább nagylelkűek, akiknek a legkevesebb a pénze, ideje és energiája. Talán éppen ők értik meg a leginkább azt, hogy mások számára mit jelent a szükség. Mert nem a nagy összeg számit, hanem az adni- tudás. 

Most érezzük, mennyire helytelenül járt el, azaz egytalentumos szolga, amikor kijelenti: „Elástam a földbe a talentumodat. Nézd, ami a tied, visszaadom!” Tehát a gazdag ember, vagyis Isten nem igazságtalan, amikor átveszi tőle azt, ami nem is volt az övé. Ami az övé lehetett volna, az a kamatoztatás. Ezt nem tette. Sorsa az örök kárhozat! Miért? Mert ő maga saját magát helyezte bele az Isten dicsősége nélküli, csak vegetáló életbe.
Az is "zavaró" a példabeszédben, hogy ugyanazt mondja az öt talentumot kétszeresére növelőnek, mint a két talentumot kapott szolgának, aki még két talentumot szerzett: „Jól van, te derék és hűséges szolga!” Mert Istent soha nem hatja meg a mennyiség, hanem csupán az odaadás mértéke: és ezt kellene jól megragadnunk nekünk, akik úgy hisszük, csupán egy talentumot kaptunk. Szerezzünk még másfelet, és akkor Urunknak nagyobb örömet szerzünk, mint az öttalentumos. 

Az is érthetetlen, hogy a jutalom nem illeszkedik a szerzett javak nagyságához: „Menj be Urad örömébe”. Igen, mert minduntalan fölrobbannak a tisztán földi, e világi valóságok, és a példabeszédbe berobban Isten országának, a mennyországnak a végtelensége, melyhez mérten a tíz talentum ugyanannyi, mint a négy; de amely azokra vár, akik bő termést hoztak.
„Menj be urad örömébe”! Azt is ki kell emelnünk, hogy nem a saját örömünk lesz az, ami ránk vár, hanem Urunknak, az Istennek az öröme. Ezért ne fantáziálgassunk a mennyországról, mert abba a veszélybe kerülhetünk, hogy elfog az unalom, és megrémülve vesszük észre, hogy oda nem is kívánkozunk. Érthető, hisz a mi kicsi örömeink végtelenre nagyítva rémséges férgeket, sötétségeket tartalmaznak; mert nem egészen tiszták, vagy, mert mulandó örömök azok. 

Urunk öröme vár ránk! Vállalkozzunk! Kockáztassunk! Cselekedjünk! De főleg szeressünk! Szeressünk ingyenesen, ott, és ahol nincs szeretet.
„A legnagyobb rossz a jóakaró és jótékony szeretet hiánya – mondja Szent Kalkuttai Teréz anya” –, a szörnyű közönyösség az útszélen tengődő felebarát iránt, akit gyötör a kizsákmányolás, a korrupció, a szegénység és a betegség”.

Ezért hát ne rejtsük el az igazi talentumainkat: a képességünket, hogy tudunk szeretni. Ne féljünk gyökeresen megváltoztatni az életünket, hiszen a másoknak való önátadásban valósítjuk meg életünket a maga teljességében.
Ha ebben a szellemben törekszünk megélni mindennapjainkat, akkor életünk végén, a nagy találkozón ezt fogjuk hallani: „Jól van, te derék és hűséges szolga, menj be Urad örömébe!”

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében, és helyt foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára. Azután a király így szól a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, s ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!  Erre megkérdezik tőle az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna? Akkor a király így felel: Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!  Ezután a balján állókhoz szól: Távozzatok tőlem, ti átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és nem adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, s nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam és börtönben sínylődtem; s ti nem látogattatok meg engem!  Erre ők is megkérdezik: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, s nem siettünk segítségedre?  Ő pedig ezt feleli majd nekik: Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek! Ezek akkor az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.  Mt 25, 31-46

Mottó: mikor láttunk…

Vezetett

Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, nem kell, hogy megkérdezze: Látjátok dicsőségemet? Semmi sem lesz nyilvánvalóbb, mint e dicsőség. Paradox módon, ennek fényében egykori mulasztásainkat is élesen látjuk majd. Igazából, a kérdés tehát, hogy „mikor láttunk” éhesnek, szomjasnak, ruhátlannak stb. felesleges. Azaz mégsem véletlen, hogy a Bíró épp ezt kérdi tőlük. Mert Isten dicsőségét épp a szolidaritásunkra éhező emberekben, az ő rongyaikba és sóhajtozásukba rejtette el az Isten. Hogy nem láttuk, nem hallottuk, nem szagoltuk és főleg nem tapintottuk fájdalmaikat, annak azonban mindenek előtt az az oka, hogy saját dicsőségünkkel voltunk elfoglalva, az vakított, az tett siketté és érzéketlenné. És Isten hiába küldözgette követeit, a szegényeket, a gazdagok nem akartak sem látni sem hallani, még kevésbé segíteni. Még a betegeken sem? Pedig arra mostanában éppenséggel sok esély van. Ne zárkózzunk be az érzéketlenség és közömbösség karanténjába!

„A juhokat jobbjára állítja, a kosokat pedig baljára”

Az evangéliumok sokféleképpen mutatják be Jézust, de elsősorban a gyógyítót, a csodatevőt, a tanítót, a talányos történetekkel megdöbbentő prédikátort állítják elénk, és nem a királyt. Jézus egyetlenegyszer, a jeruzsálemi bevonulásakor, mutatkozik királyi pózban, de akkor sem igazán félelmetes. Nem lovon vagy tevén, nem elefánton vagy öszvéren, hanem szamárháton érkezik. Nem igazán uralkodói diadalmenet ez a bevonulás, hanem afféle zarándoklat. Jézus egy alkalommal félelmetes ítélőnek mutatkozik: kiűzi az árusokat a templomból, mondván, az Isten tiszteletével, az imádsággal nem fér össze a kereskedelem.

A mostani jelenet egyrészt a végítélet képét szimbolizálja, talán az Újszövetség leggrandiózusabb képét festi meg az evangélista. Jézus a galileai zarándok és prédikátor, a tizenkét tanítványával körbenjáró Mester, most az egész univerzum bírájaként jelenik meg előttünk.

Ha azonban a nagyszabású, csodálatos képek mögé nézünk, hamarosan kiderül, a kép ugyan félelmetes, de a történet mondanivalója rokon a szüzek és a szolgák példabeszédével. A fő motívum a szétválogatás. Korábban is erre a fő kérdésre kereste a választ az evangélista egy-egy példázata: milyen elvek alapján lehet eldönteni, kicsoda az igaz ember?

A válogatás módja meglepő. Jézus egyrészt önmagát teszi meg a válogatás kritériumának, másrészt a legegyszerűbb, legszegényebb embert. Vagyis összekapcsolja az istenszeretet parancsát és az emberszeretet parancsát. Vallási fanatizmussal és emberi könyörtelenséggel nem lehet üdvözülni. De a pusztán szociális munka sem elengedő az üdvösséghez. Ez a két kritérium úgy elkülöníti az embereket, mint ahogyan két össze nem mosható csoportba tartoznak a nemek által megkülönböztetett juhok és kosok.

Az ember különösen viszonyul az ítélethez. Egyrészt eltörölhetetlen vágy él bennünk, hogy valaki megfellebbezhetetlen igazságot szolgáltasson nekünk. Az a tény, hogy az igaz és a bűnös emberek keverednek egymással, keserűséggel, szomorúsággal tölt el bennünket, néhányunkat keserűen cinikussá tesz. De az igazság, esetenként az „én igazságom” igen fontosnak tűnik.

Másrészt rettegünk az ítélettől, gyanakszunk minden bíróságra, hogy valaki befolyásolta azt a mi érdekeink ellenében, sőt előre megalkottuk a védekezési stratégiákat. Félünk az igazságtól, mely bennünket is vádol. Nehéz elviselni a bűn súlyát, és elfogadni, hogy képtelenek vagyunk megszabadulni a bűntől megbélyegzettek csoportjától. Az ítéletre, a végítéletre, a világos döntésre szükség van, különben a bűn és erény értelmét veszti. A világos döntésnek egyszerű, világos elveken kell alapulnia. Jézus nem elméleti, hanem gyakorlati kritériumokat határozott meg: „Éhes voltam és adtatok ennem. Szomjas voltam és adtatok innom… Nem volt ruhám és felruháztatok… Börtönben voltam és fölkerestetek” (3536. v.). Az éheztetés, a szomjaztatás, a ruhátlanság és a bebörtönzés az embertelenség leginkább felháborodást keltő megnyilvánulásai. Az ezzel kapcsolatos érzéketlenség felháborító, és az ítélet is jogos. Érdekes, hogy Jézus semmi másról nem beszélt, csak arról, hogy a két csoport elkülönül egymástól. Úgy tűnik ez már önmagában is elegendő büntetés.

De ami még fontosabb, ezt az ítéletet a jövőben bekövetkező akcióként írja le a jelenben élők számára. Ez azt jelenti, most nem ítélet történik, csak figyelmeztetés. Amikor önmagunkat megítéljük, amikor az erkölcsi normáinkat és ítéleteinket kialakítjuk, ezek legyenek a normák. Sőt akkor is, amikor igazságtalanság ér bennünket, ez legyen a biztos támaszunk. Ebben a vonatkozásban még ez az ítélet is örömhír lehet. Isten ítéletének szempontjai világosak, nem kell félnünk.

A mennyek országát birtokba vevők imája

Hálát adunk, Urunk végtelen jóságodért: elkészítetted nekünk országodat, megadod kegyes irgalmadat, megbocsátod bűneinket. Kérünk, segíts, hogy e világ útjain járva észrevegyük az éhezők, a szomjazók, a ruhátlanok, valamint a betegek és a rabok szenvedésében a te szenvedésedet, hogy minden rászoruló testvérünknek szolgálatára lehessünk, és örömmel fogadjuk őket közénk. Tested és Véred által add, hogy felismerjük minden emberben, és emberi kicsinységünk ellenére is viszonozhassuk nagy szereteted. Így jöjjön el, Urunk a te országod, s legyen meg a te akaratod. Amen.

Adjatok hálát az Úrnak, leányaim, hogy e tekintetben most
szabadok vagytok. Ha nem is fordulhattok akárkihez, mégis több
gyóntató áll rendelkezéstekre, úgy hogy nem kell mindig és mindenre
vonatkozólag a rendes gyóntatótól tanácsot kérnetek. Én pedig az Úr
szerelmére kérem az összes jövendô fônöknôket, igyekezzenek mindig
kieszközölni a püspököknél, vagy a provinciálisnál azt a szent
szabadságot, hogy alkalomadtán úgy ôk, mint a többiek lelki ügyeiket,
a rendes gyóntatón kívül, más, tudós papokkal is megbeszélhessék. Erre
fôleg akkor van szükség, ha a gyóntató maga nem tudományosan képzett
ember; ilyen esetben, Isten ments, hogy mindenben kizárólag ôutána
induljanak, akármennyire szent és jóirányú legyen is. Mert nagy dolog
a tudomány, ha arról van szó, hogy valamely adott esetben eltaláljuk
az igazat. Az életszentség és a tudomány azonban nincs meg mindig
egyugyanazon emberben. Pedig minél több kegyelmet ád nektek az Úr az
imádságban, annál szükségesebb, hogy lelki vezetôtök is kiváló ember
legyen mind a jócselekedetek, mind az imádság tekintetében.

Igen, érzem, hogy mikor szerető szívű vagyok, egyedül Jézus cselekszik bennem, minél inkább egy vagyok Vele, annál jobban szeretem minden nővéremet. S amikor növelni akarom magamban ezt a szeretetet, s főleg, amikor a gonosz lélek megkísérli, hogy lelki szemeim elé vetítse ennek vagy annak a számomra kevésbé rokonszenves nővérnek a hibáit, sietve kutatok erényei, jóravaló vágyai után, azt mondom magamnak, hogy ha láttam is elesni egyszer, attól még nagyszámú győzelmet arathatott, melyet alázatosságból elrejt, s hogy még az, ami az én szememben hibának tűnt fel, nagyon is erényes tetté lehet a jószándék folytán. Nem kell fáradoznom azon, hogy meggyőzzem erről magamat, mert egyszer egy olyan kis tapasztalatra tettem szert, amely bebizonyította nekem, hogy sohasem szabad ítélkeznünk. – Egy pihenő alkalmával történt; a kapusnő kétszer csengetett, ki kellett nyitni a munkások nagy kapuját, hogy behordhassák a jászolnak szánt fákat. A pihenőóra nem volt vidám, mert Ön, drága Anyám, nem volt ott. Gondoltam: nagyon örülnék, ha kísérőül küldenének el; Alperjelnő anyánk valóban mondta is, hogy legyek szolgálatukra, vagy én, vagy a mellettem lévő nővér; oldani kezdtem a kötényünket azonnal, de mégis eléggé lassan ahhoz, hogy a társam vesse le az övét hamarabb, mert örömet akartam szerezni neki, azzal, hogy legyen ő a kísérő. A nővér, aki a gondnoknőt helyettesítette, nevetve nézett bennünket és látva, hogy én utána kelek fel, ezt mondta nekem: „Ó, jól sejtettem, hogy nem ön fogja ezt a gyöngyöt a koronája számára elnyerni. Túlságosan lassú volt …”

Ó, dicsőséges Szent József, a bensőséges lelkek tökéletes példaképe, és Te, a Gyermek Jézusról nevezett Kis Szent Teréz, ki életedet a kolostor csendjében annak szentelted, hogy a papokért imádkozzál, eszközölj ki Isten anyaszentegyháza számára bőséges számú szerzetesi és papi hivatást. Vajha ezek a kiválasztott lelkek szent életükkel és az evangéliumi tanítás tiszta kisugárzásával megújítanák a föld színét. Ó, Szent József, ó, Kis Szent Teréz, a Ti hatalmas közbenjárástoktól reméljük ezt a termékeny és szükséges rózsaesőt. Amen.

Minden ami körülöttem van, a Jóságos mennyei Atya szeretetéről beszél nekem. [V. 299/5]

Fájdalmat érzek kezeimen, lábaimon, oldalamon – azokon a helyeken, ahol Jézust átszúrták. Ezeket a fájdalmakat főleg akkor érzem, ha olyan lélekkel találkozom, aki nincs a kegyelem állapotában. Ilyenkor buzgón imádkozom, hogy az Isteni Irgalom hassa át ezt a lelket.

Az élet és a halál Ura így szól: Kövess engem! Ő nekünk is szól, és választás elé állít minket a világosság és a sötétség között.

Sugározzuk Isten békéjét, az Ő világosságát, és oltsuk ki a világban és az emberek szívében a gyűlöletet és a hatalom szenvedélyét.

Az Úr mondja: ha önmagad fölé tekintesz, reám, az örök életre, az angyali teremtményekre és az örök élet polgáraira, akik a Bárány vérének erejé­ből nyerték el az örök életet, látni fogod, hogy Én rendeztem el bennük a szeretetet; de nem úgy, hogy az egyik anélkül ízlelhetné meg a maga ja­vát a boldog életben, amelyet tőlem kap, hogy másokat ne részesítene belőle.

"Kérjetek és kaptok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek."

Imádkozó testvérem! Tarsunk ki az imában! Tartsunk ki Isten mellett!! Mindig nagy szükség van,az imádkozó lelkekre, és ma különösen! Nincs olyan ember, akinek nem lenne szüksége az égi segítségre! Nagyon sokan kérik az imainkat.De Isten az,aki eldönti mikor enged bebocsátást kérésünket meghallgatva.

Minden érdemünk nélkül. Nem én vagyok akinek imáját meghallja és teljesíti a jó Isten!! " Azért téged kérlek,mert téged meghallgat az Isten!" Nem igaz!!! MINDEN IMÁT.MEGHALL! Ó NE HALLANA? Miért fohaszkodunk segítségért Szent Antalhoz,Szent Ritahoz, Kis Szent Terézhez? Ők is küzdök voltak, ők is megjárták a maguk nehéz keresztútjat,de mindig figyeltek Istenre, és mindig alázattal elfogadták a nehézséget és keresztet.Ugyan olyan hús vér emberek voltak mint mi! Megcsodáljuk őket,de abban már kevésbé követjük őket, ahogy ők éltek engeszteltek bojtoltek. Pedig,ezzel együtt váltak szentté.

Ma is velünk az Isten! Ma is számít ránk az Isten! És egymásra is számítunk! Ugye?

Legyen szép napotok és érezzétek meg Isten gondviselő jóságat mindenben!

Új otthonom közelében, egy rezervátum kellős közepén van egy gyönyörű tó. A turisták kedvenc célpontja, noha náddal és sással szegélyezett partjához tilos odamenni, nehogy az ott élő állatokat valaki is megzavarja.
Egyik napon kora reggel én is kisétáltam a tóhoz. Gondolataimat akartam összeszedni. Minduntalan ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek föl bennem: Mi az élet útelágazásainál a legfontosabb? Mire kell új életszakaszoknál, sorsfordulókon, határhelyzetekben, új fejezeteinél odafigyelni?

A tavon vadludak ringatóztak. Messziről is jól kivehető volt, hogy egy csapat nagy lilik. Északról érkezhettek valahonnan Izland vagy Grönland tájairól. Ilyenkor, késő ősszel otthagyják megszokott otthonukat, és nekivágnak az új, ismeretlen célnak...

Épp szépítkeztek és tollaikat rakták rendbe. Szemmel láthatóan útra készülődtek. Váratlanul mintegy titkosan megadott jelre – hangos gágogás közepette és szárnyaikkal nagyokat verdesve – elkezdtek futni a tó vizén, azután fenségesen a magasba emelkedtek. Majd mielőtt a rájuk jellemző alakzatban elindultak volna a meleg dél felé, egyszer-kétszer még körülrepülték a tavat, hogy a tétovázókat és késedelmeskedőket is bevárják - illetve, hogy búcsút vegyenek...

Olyannyira megigéztek, hogy magam sem tudom, miért, de ezt kiáltottam utánuk:
- „Mit kell tennem új élethelyzetemben?”
Az egyikük ezt válaszolta:
- „Tűzz ki magad elé egy új célt, és minden vágyaddal, erőddel és igyekezeteddel azon légy, hogy azt el is érd!”

Egy másikuk ezt kiáltotta vissza:
- „Késznek kell lenned arra, hogy búcsút végy a megszokottól!”

Egy harmadik még hozzáfűzte:
- „Össze kell szedned magadban a bátorságot ahhoz, hogy az újjal és az ismeretlennel találkozz!”
Aztán elnyelte őket a messzeség...

Én még egy jó ideig álltam ott gondolataimba merülten. Megvallom, kicsit összekuszáltak ezek a látszólag összefüggéstelen válaszok, és már-már megmosolyogtam magam, amiért létkérdésekben a vadlibákat kérdeztem.
De aztán őszintén be kellett ismernem, hogy némiképp igazuk lehet, mert egy jó ideje épp az általuk felemlített dolgokkal állok én is hadilábon...

Aztán azok is eszembe jutottak, akik személyes beszélgetéseink alkalmával bevallották nekem, hogy egy életszakasz lezárása után milyen nehéz volt nekik szakítani a múlttal – és újra felállni...
Milyen embert próbáló volt számukra az újrakezdés egy valaki nagyon kedves elvesztése után...
Milyen üres és értéktelennek tűnő volt az életük, és milyen körülményes volt a talpra állás, amikor hitvestársuk, vagy partnerük valaki miatt elhagyta őket...
Mennyire bénító érzés volt, amikor egy nagy betegség beköszöntött, majd milyen körülményes volt lelkileg a gyógyulás...

A vadlibákkal való találkozás, a rendezett, közös és egy új cél felé való – nem egyszer veszélyes és fárasztó – bátor vonulásuk felnyitotta a szememet. Egyszerre minden megvilágosodott bennem.

Sorsfordulókon csak abban az esetben növekedhetünk belül, ha új célt tűzünk ki magunk elé és ezt minden erőnkkel és igyekezetünkkel igyekszünk meg is valósítani!
Sorsfordulókon csak akkor tudunk újra talpra állni, ha búcsút veszünk a megszokottól, amely nem egyszer kolonc és gúzsba köti legjobb lelki erőinket!
Sorsfordulókon csak akkor tudunk a kátyúból kilábalni, ha nem féljük az újat és az ismeretlent, hanem – mint Isten által nyújtott új lehetőségeket – kitárt karokkal fogadjuk!

Ha így teszünk, nem szegényebbek, hanem gazdagabbak és szabadabbak leszünk!
És ami fontosabb: ismét szárnyalni tudunk!
Mint a vadlibák...

 

Ezt kívánja minden kedves Olvasójának,

Imre atya

Az egyszín, vagy kétszín alatti áldozás tehát nem teológiai probléma, hanem gyakorlati-lelkipásztori jellegű kérdés. A II. Vatikáni Zsinat ismét lehetővé tette a kétszín alatti szent áldozat gyakorlatát. Ez a szentmise lakoma jellegéből is következik: Minden szentmisé­ben Jézus értünk adott testét és értünk kiontott vérét, mint lelki táplálékot vesszük magunkhoz. Jézus a kafarnaumi beszédében ezt mondja: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek" - majd így folytatja: „A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valósá­gos ital".

Szent Ágoston így tanította az újonnan megkeresztelkedetteket: „Ismerjétek fel a kenyérben azt a testet, mely a kereszten függött és a kehelyben azt a vért, mely az Ő oldalán fakadt... Hogy megoszlás ne legyen köztetek, egyétek egységetek kovászát; s hogy el ne értéktelenedjetek, igyátok az értetek fize­tett árat", jeruzsálemi Szent Cirill müsztagógikus katekézise szintén a kétszín alatti áldozás szokásáról tanúskodik: „Miután részesültél Krisztus testében, járulj vérének kelyhéhez. Ne nyújtsd felé kezedet, hanem hajolj meg, az imádás és tisztelet jeleként mondd: Ámen, és szentelödj meg Krisztus vérének vétele által". Tény, hogy a kétszín alatti áldozás a nyugati egyház gyakorlata is volt egészen a 12. szá­zadig.

Sok tényező játszott közre abban, hogy fokozato­san megszűnt a kétszín alatti áldozás. Az első és talán a legfontosabb az, hogy középkorban, a 13. századtól kezdődően hangsúlyozottabbá vált a Jézus valóságos jelenlétébe vetett hit, és megjelent az a gondolat, hogy a szentségi Jézust imádni kell. A szentség kitétele, imádása és a vele való áldá­sadás és a körmenet kizárólag a Szentostyával tör­tént.

Napjainkban a kétszín alatti áldozás nemcsak megengedett, hanem bizonyos esetekben ajánlott is, „mert a szentáldozás így „teljesebben fejezi ki jel mivoltát". „Ugyanis nyilvánvalóbbá válik az eucha­risztikus lakoma jele és világosabban kifejezésre jut az isteni akarat az új és örök szövetség megkötésére Krisztus vérében, és könnyebben felismerhető az eucharisztikus vacsora és az Atya országának esz­katológikus lakomája közötti kapcsolat".

Tehát, van valami többlete annak, amikor a szent vért is magunkhoz vesszük. „Ahogyan ezt tesszük, sajátos módon lépünk be Isten irgalmas szereteté­nek a misztériumába: az áldozati vérben, ami vá­dolhatna minket, Isten megbocsátásának legna­gyobb jelét kapjuk vissza".

(12) „…TE PEDIG UGYANAZ MARADSZ; ÉS ESZTENDEID NEM FOGYNAK EL.” (ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉL 1,5–14)

Mennyi, nálunknál nagyobb probléma gyötör bennünket! Éppen ezért, mennyi emberi, kiagyalt gondolat próbálja ma is gyógyítgatni, megoldani a problémákat. Manapság is, akárcsak az első század vége felé, a magunk gondolatai szerint alakítjuk ki a „lelkiekre”, a spiritualitásra való igényünket; ha van egyáltalán ilyen igényünk. Akkoriban az angyalokkal kapcsolatos szellemi tanítás burjánzott el (14); ma pedig a vallási, szellemi, áltudománnyal alátámasztott lelki bűvészmutatványoknak se szeri, se száma. 

Ezt a sokféle „lelkiséget” egyrészt nagyon komolyan kell venni, mert ez az ember kiáltása, akinek valami nagyon nem jó itt, és keresi a segítséget! Másrészt azonban ezt a sokféle „lelkiséget” határozottan el kell utasítani, ahogy azt a mai igeszakaszunkban láttuk; mert ezek gyarló emberi próbálkozások annak megoldására, amit valójában csak az egyetlen Isten tud megoldani, aki elküldte érettünk egyszülött Fiát (1,1–3). 

Jézus Krisztus mindeneknél nagyobb. Ő az egyetlen megoldás. Ő a Megváltó! A Zsidókhoz írt levél végig ezt hangsúlyozza! Itt hat ószövetségi igehellyel, többnyire zsoltárokkal, igazolja azt, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, a Megváltó (5). 

Jézus Krisztus nagyobb az angyaloknál (4–5), Ő nagyobb a láthatatlan világ seregeinél, Ő nagyobb minden emberfölötti segítő és ártó szellemi lénynél. Jézus Krisztus nagyobb a gonosz hatalmánál, minden ellenségnél (9; 13; Zsoltárok 110,1). Ő nagyobb minden hatalmasságnál, ahogy ezt Pál apostol mondja. Jézus Krisztus nagyobb minden emberi, vallási, szellemi kiagyalásnál, és Ő nagyobb minden emberi hitetlenségnél is, annál is, amely semmiben sem hisz a tényekkel és képletekkel bizonyíthatókon túl. Jézus Krisztus nagyobb a világ testi, lelki, szellemi káoszánál. Ez valóságos megnyugvás olvasni, a mai, sokféle káoszt megélve (4–5).

Jézus Krisztus nagyobb a világ mulandóságánál, mert ez a világ véges, Jézus Krisztus pedig legyőzte a halált, az Isten jobbján ül és onnan jön el ítélni, amelynek nyomán a teremtett valóságot – beleértve annak láthatatlan részét is – összehajtja, mint egy levetett, megavult ruhát (10–12), Ő maga pedig változatlan marad (13,8). A teremtett valóság folyamatosan avul, változik; Ő pedig mindenkor ugyanaz (Zsoltárok 102,26–28). Jézus Krisztus királyi széke örökké megáll (8; Zsoltárok 45,6–8). 

Mi csakis Őhozzá menekülünk, Jézus Krisztushoz, az Isten Fiához, aki mindenkor ugyanaz marad, hiszen Őbenne van a mi üdvösségünk, életünknek egyetlen és maradandó megoldása (14).

Jób 18

„Jöjjetek, szálljunk vitába! - mondja az Úr. Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.” (Ézsaiás 1:18)

Az emberek sokszor teszik fel azt a kérdést, hogy „mikor lesz már ennek vége?”, amikor nem kedves dolgokkal szembesülnek. Azt kérdezik, hogy mikor lesz vége ennek az állapotnak vagy a keserves életnek. Valóban és őszintén annyira várjuk a végét? Talán fontosabb kérdés az, hogy felkészülten várjuk a vég napját? Hiszen a végén minden eldől, ugyanis bizonyítékaink, bizonyosságunk van Isten létére, tehát, a „végén” meg kell állnunk előtte. Sokszor hangoztatjuk, hogy készek vagyunk minden elé kiállni és mindennel szembesülni. Ismét hangozzék a kérdés: valóban fel vagyunk készülve Isten színe előtt megállni?

A hangoztatásainkra, a magabiztosságunkra válaszolva hív mindenkit Isten: „Jöjjetek, szálljunk vitába!” Az elkerülhetetlen szembesülésre hív minket az Úr. A vitába mindkét fél visz érveket, értékeket, amiket a mérleg serpenyőjébe tesz. Mert minden vita így folyik és valójában minden vita az érvek és értékek mérlegelése. Isten viszont a saját igaza mellé odateszi a kegyelmet is. Megteheti, mert mindenható és kegyelmes.

A megmérettetés után mindenki elveszi a maga jutalmát. Istené az igazságszolgáltatás a bűnökért és öröm a megváltottakért. Minden ember ugyanúgy megkapja a saját jutalmát egyenként. Az igazak a kegyelmet. Akik „híjával találtattak”, azok jutalom helyett ítéletet, ami az elutasítás Istentől, a kárhozat. Mindenkinek „beérik a gyümölcse”, de azok, akik szövetségben vannak Istennel, nem félnek az ítélettől.

Azért sem félünk, mert mi az Istenhez, Jézus Krisztushoz való ragaszkodásunkat tesszük a mérlegre. Isten felismeri az övéit, és felismeri, hogy mi az övéi vagyunk, és megbocsáttatnak bűneink. Ezzel a ragaszkodással fel vagyunk készülve az Istennel való találkozásra. És ez nekünk nem vita, hanem társalgás az ő társaságában. (Kiss Nándor, Bad Wörishofen)

**************************

Imádság:

Köszönjük Istenünk, hogy hirdetteted közöttünk éltető szavaid, melyek az örök életre vannak nekünk. Tanulhatunk abból és megtérhetünk bűneinkből. Hirdethetjük azokat tovább másoknak is, hogy mi is, mások is felkészülten várhassuk életünk és e világ utolsó óráját. Áldj meg és erősíts meg ezekben Urunk. És hallgass meg minket Jézus Krisztusért. Ámen.

*************************

A nap gondolata:

„Miben áll hát a halálhoz való igaz és idvességes készület? Felelet: Áll az a bűnön való igaz bánatban, a bűnök ellen való vigyázásban és harcolásban, a kegyességnek követésében, a tökéletességre való igyekezetben.” (Szikszay György)

https://youtu.be/in3Ss-UvpwU

1. Kenya elnökét fogadta a pápa
2. A dzsihádisták fogságából szabadult misszionárius a Vatikánban
3. Ima Közép-Amerikáért, Etiópiáért és Líbiáért
4. Szentmise ez elhunyt bíborosokért és püspökökért
5. Nyilvánosságra hozták a McCarrick-jelentést
6. Változások az államtitkárság pénzalapjai kezelésében
7. Az amerikai püspökök gratuláltak az USA új vezetőinek
8. Nagymesteri helytartó a Szuverén Máltai Rend élén
9. Medjugorje: a hely, amely sok ember életét megváltoztatja
10. A zene az imádság egy formája

 

 

Aznapi műsor 19.30 óra után érhető el!

https://youtu.be/M2XrHctAt_M

Drága gyermekek! Ez a szeretet, a melegség, az imádság és az öröm ideje. Imádkozzatok kicsi gyermekeim, hogy a kis Jézus megszülethessen a szívetekben. Nyissátok meg szíveteket Jézusnak, aki mindnyájatoknak adja önmagát. Isten küldött engem, hogy öröm és remény legyek ebben az időben, én pedig azt mondom nektek: a kis Jézus nélkül nincs bennetek gyengédség, sem a Menny érzése, amely az újszülöttben rejtezik. Ezért, kicsi gyermekeim, munkálkodjatok önmagatokon. A Szentírást olvasva fel fogjátok fedezni Jézus születését és azt az örömöt, amelyet az első napokban Međugorje adott az emberiségnek. A történelem igaz lesz, amely ma is ismétlődik bennetek és körülöttetek. Dolgozzatok és építsétek a békét a szentgyónás szentsége által. Béküljetek ki Istennel, kicsi gyermekeim, és csodákat fogtok látni magatok körül. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.

https://youtu.be/ci5Jw9XdlR8

Hálát adunk, Urunk végtelen jóságodért: elkészítetted nekünk országodat, megadod kegyes irgalmadat, megbocsátod bűneinket. Kérünk, segíts, hogy e világ útjain járva észrevegyük az éhezők, a szomjazók, a ruhátlanok, valamint a betegek és a rabok szenvedésében a te szenvedésedet, hogy minden rászoruló testvérünknek szolgálatára lehessünk, és örömmel fogadjuk őket közénk. Tested és Véred által add, hogy felismerjük minden emberben, és emberi kicsinységünk ellenére is viszonozhassuk nagy szereteted. Így jöjjön el, Urunk a te országod, s legyen meg a te akaratod. Amen.

Bevezető

Az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztus Királyt ünnepeljük. Amikor mi az Úr Jézusról, mint királyról beszélünk, azzal nemcsak valami megtisztelő címet akarunk neki adni. Királysága valódi, mert neki adatott minden hatalom az égen és a földön, és egyszer mindenkinek az Ő ítélőszéke elé kell állnia. Nagyon nyomatékosan szól erről a mai példabeszéd, amelyet az evangéliumban fogunk hallani. Ahhoz, hogy megállhassunk ítélőszéke előtt, nekünk kell újra és újra megítélni önmagunkat. Ezt tesszük most is, amikor szentmisénket bűnvallomással kezdjük.

Hívek könyörgése

Imádkozzunk Krisztus Királyhoz, aki az idők végeztével dicsőségesen fog eljönni, hogy ítéljen élők és holtak felett!

1. Urunk, tartsd meg hozzád való hűségben és egyházaddal való közösségben mindazokat, akik benned hisznek.

2. Urunk, aki a kegyelem és az élet forrása vagy, vezesd vissza magadhoz mindazokat, akik elfordultak tőled.

3. Éleszd fel az ifjúságban az irántad való szeretetet és az ügyed iránti lelkesedést.

4. Urunk, add, hogy az utolsó ítéleten királyi jobbodon az áldottak között lehessünk.

Istenünk! Te vagy a világ és a történelem ura. Tiéd legyen a tisztelet és a dicsőség Jézus Krisztussal és a Szentlélekkel együtt mindörökké. Amen.

https://youtu.be/reGWIORgM-I

https://youtu.be/mmINJLmtYBg

A Bibliából való felolvasás ősi szokás. Sőt, már a Biblia eredete is szoros kapcsolatban áll annak hangos, nyilvános felolvasásával. Nézd meg velünk ennek a lenyűgöző bibliai témának az eredetét és fejlődését, és azt, hogy miért lehet ez példa számunkra ma is!

Az Izrael és Vidéke Főpapi Kamara 
a legnagyobb tisztelettel felhívja 
a dicsőséges és hatalmas Dávid király figyelmét, 
hogy méltóságának megőrzése közérdek.
Éppen ezért a testület rendkívül hálás lenne,
ha őfelsége a jövőben tartózkodna
minden olyan szélsőséges magatartástól,
mely rossz fényt vethet a Magasságbeli Isten
imádásának bejáratott protokolljára.
Úgy szakmai, mint emberi szempontból 
javasoljuk a jövőben a hiányos ruházatban
való táncolás mellőzését a frigyláda körül,
különös tekintettel a fennhangon üvöltött
„új énekekre”. Leborulva királyi felséged
nagysága előtt kénytelenek vagyunk
hangot adni abbéli aggodalmunknak,
hogy az országban esetleg elharapózhat
Izrael legfőbb Urának eszeveszett kultusza,
és a jóérzésű emberek számára visszatetsző 
módon esetleg egyáltalán nem illendő 
elemek jelennek meg a templomi szokások közt.
Leszögezzük, hogy Istent köztudomásúlag
igen-igen józanul tiszteljük, polifón kompozíciók
tűpontos előadóművészeti interpretációjával,
a vad rakendroll, a hip-hop és egyéb kártékony
zenei elemek beemelése kimondottan gyanús.
Még a végén a hívők azt fogják gondolni, 
hogy Istenünk valami szertelen, túláradó, 
féktelenül szerető, túlhevült kavargásban élő
személy lenne, aki fütyül az etikettre.
Tisztában vagyunk vele, hogy igen nehéz 
megmagyarázni a cunamik, lavinák, vulkánok,
homokviharok, korallerdők, bölénycsordák
és hangyabolyok világbani létezését, ha Isten
szakállát kifésüljük, köntösét kivasaljuk,
és beparancsoljuk őt a templompadba,
de szabadjon emlékeztetnünk felségedet
arra, hogy a látszat igen-igen fontos dolog.
Ne tessék túlzásba vinni az Énekek Éneke
olvasását, és főként nem ildomos úgy
értelmezni, mintha Isten szerelmes lenne belénk,
virágözönt szórna a lábunk elé, olajjal kenné
homlokunkat, és nem férne a bőrébe.
Hová vezetne, ha minden bugrissal
közölnénk, hogy az Úr kiválasztotta,
szenvedélyesen kívánja őt,
és bármi bolondságra képes,
csak hogy együtt lehessen vele?

Élete

+ Ennek a korai szentnek az életét nagyrészt legendák övezik, és egyesek még a létét is megkérdőjelezték, mert olyan keveset tudnak róla. 1969-ben törölték a nevét az Általános Római Naptárból (bár továbbra is szerepelt az egyház hivatalos szentek listáján), megemlékezését 2002-ben újra bevezették. A keleti katolikus és Ortodox egyházak.

+ Az életét rejtélyben övező, régóta fennálló hagyomány szerint Katalin Alexandriában született, Egyiptomban, és miután áttért a kereszténységre, lelkes tanúja lett Krisztusnak, és sokakat segített eljuttatni a keresztény hitbe.

+ Kritizálta Maxentius prefektust a keresztények üldöztetése miatt, és elrendelte, hogy Katalin ötven megtértje halálra égesse. Ezután házasságot kínált Katalinnak, ha megtagadja Krisztust.

+ Amikor Katalin visszautasította, börtönbe vetették és halálra ítélték. Tüskés keréken (ma közismert nevén „Katalin kerék”) kellett megölni, de a kínzó eszközt csodálatos módon darabokra hullott.

+ Bármely életének és halálának körülményeitől is függ, az alexandriai Szent Katalin 304 év körüli vértanúhalálról van szó.

+ Szent Katalin a középkor egyik legnépszerűbb szentje volt, és a filozófusok mecénásaként tisztelték meg, mennyei bölcsessége és ügyessége miatt Maxentiusszal vitatkozott.

Imádságra és elmélkedésre

"Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni. Ha valaki háza egész vagyonát felkínálná is a szerelemért, azt is kevesellnék!" - Énekek éneke 8: 7

Ima

Mindenható örök Isten, aki az alexandriai Szent Katalint Szűzként és legyőzhetetlen vértanúként adta népednek, adja meg, hogy közbenjárásával megerősödjünk hitben és állandóságban, és az egyház egységének fenntartása nélkül tölthessük magunkat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen

Hálás vagyok családomért és imádkozom Mindenkiért! Szűk családom két tagja (apa és lánya) együtt bérmálkozott. Szívükön van egy ajtó, amit kitártak, hogy a szeretet áradjon. Köszönöm Neked Uram!

HÁLÁS VAGYOK!!!